SOSE BÍZZ A TÜNDÉKBEN

ROBERT N. CHARRETTE

BEHOLDER KIADÓ

BUDAPEST 1995

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült.

ROBERT N. CHARRETTE:

NEVER TRUST AN ELF

Copyright © FASA Corp. 1992.

Ali rights reserved.

Fordította: Serflek Szabolcs

Hungarian translation © 1995, Beholder Bt

Borítógrafika: Keith Birdsong

Illusztrációk: Jeff Laubenstein

ISSN 12817585

ISBN 963 85285 5 8

Kiadja a Beholder Bt. Levélcím: 1680 Budapest, Pf. 134

Felelős kiadó: Mázán Zsolt ügyvezető igazgató

Felelős szerkesztő: Tihor Miklós.

Lektorálás: Lexa Klára, Kőműves Erika, Nádori Gergely

Tördelés: Prekop Lásdó. Készült a Franklin Nyomda és Kiadó Kft-nél.

Felelős vezető: Győri Géza ügyvezető igazgató

Készült 1995-ben.

Köszönet Ruthnak és Paul Johnsonnak.

PROLÓGUS

– A fájdalom hasznos eszköz, Mr. Kern.

Kern nyakizmai fájdalmasan megfeszültek, amint gazdájuk megpróbálta a beszélő felé fordítani a fejét. A beszélő magas volt és vékony, gyanúsan vékony. Kern először csak a másik férfi körvonalait tudta kivenni a szembetűző fényben, de sűrű pislogással lassan meglátta a férfi hosszúkás fülét és ferde vágású szemét is. Rájött, hogy egy tündével áll szemben. Kern megpróbálta leköpni a férfit, de a köpet félúton sziszegve semmivé foszlott, nem jutott el a sötét bőrű tünde elegáns öltönyéig. Védővarázslat, semmi kétség.

– Felesleges ilyesmit tennie, Mr. Kern – A sötét, ferde vágású szemek egy pillanatra megcsillantak. – Tisztában vagyok vele, hogy nem kedvel engem.

Kern valami láthatatlan módon nem tudott ugyan mozdulni, de a hangját semmi sem tartotta vissza.

– Fordulj fel, tünde.

– A nevem Urdli, Mr. Kern.

Kernnek ez semmit sem jelentett. A név akár kitalált is lehetett. A tünde arca nem volt ismerős. Az egyetlen biztos pontnak az számított, hogy jelen pillanatban Urdli volt sokkal előnyösebb helyzetben. De ez még változhatott.

– Meglehetősen jól meg fogjuk egymást ismerni, Mr. Kern. Vagy, hogy pontosabban fogalmazzak, inkább én fogom megismerni önt. A fájdalom útján fogom önt megismerni.

– Ismerd meg magad, fűrágó.

– Ügyes felhasználása Arisztotelész nagy mondásának, Mr. Kern. Talán megnyugtatja az a tudat, hogy a dolog számomra is némi fájdalommal fog járni,

Kern ezt nem nagyon hitte.

– Megszakad a szívem.

– Még nem, Mr. Kern. Még nem.

A tünde hanghordozásában volt valami, ami arra utalt, hogy Kern megjegyzése akár szó szerint valóra is válhat. Kern meg akart borzongani, de a testét szorosan fogva tartották. Nem tudott felugrani és elfutni sem. És bár nagyon is jól érezte a végtagjait, képtelen, volt megmozdítani őket. A tünde varázslata tökéletes mozdulatlanságra és kiszolgáltatottságra kárhoztatta.

Mindenesetre a tünde azért meghagyta az elméjét és a hangját. Kár, hogy Kern maga nem volt mágus. Persze, gondolta, ha az lett volna, akkor a tünde nem engedné, hogy beszéljen.

– Csak bajt zúdítasz a nyakadra azzal, hogy keresztbe teszel nekem, fűrágó. Nem tudod talán, hogy ki vagyok?

– Természetesen tudom, Mr. Kern. És pontosan ezért tartom önt itt.

Kern különös dolgot érzett a lábán. Egy finom érintést, aztán egy újabbat és megint egy újabbat. Az érzés lassan haladt előre, mintha férgek kúsztak volna fel a lábszárán. Mintha több tucatnyian lettek volna. A fantomérintések felcsúsztak a térdéig, végig a combján és az első szellemférgek elérték az ágyékát.

Aztán a férgek mind egyszerre a testébe haraptak, és Kern felüvöltött.

A kiáltással eltűntek a szellemférgek. Az okozott fájdalom nem volt túl nagy; Kern inkább a meglepetéstől kiáltott fel. Sötétség övezte, és rájött, hogy eltelt némi idő. Kinyitotta szemét és gyilkos pillantást vetett a tündére. Urdli kedves érdeklődéssel figyelte őt, mintha csak valamiféle kísérletet végezne.

– Annak ellenére, hogy nem magas, ön erős akarattal rendelkezik, Mr. Kern. Az ura jól választott.

– Ha tudod, hogy kinek dolgozom, akkor azt is tudod, hogy nagy szarba kerültél.

Urdli vastag ajkán mintha mosoly játszadozott volna.

– Ne ringassa magát abba a hiú reménybe, hogy megszöktetik, Mr. Kern. Senki sem tudja, hogy ön itt van nálunk. A társai a Saeder-Krupp-nál mind azt hiszik, hogy ön meghalt.

Kern magában azt mondogatta, hogy a tünde valószínűleg téved. Az emberei tudnának róla, vagy nem? Hirtelen elbizonytalanodott. Honnan is tudhatná ezt biztosan? Nem nagyon emlékezett rá, hogyan ejtették foglyul. Egy villanás, valami mennydörgés, de az is lehet, hogy fegyverek ropogása. Emlékezett rá, hogy Eunice sikoltozott, és az arcát teljesen elborította a vér. Vajon életben maradt és most ő is a tündék fogságában sínylődött? Éppen egy kiránduláson voltak. Nyilvánvaló, hogy nem érték el az uticéljukat. Az embereinek tudniuk kellett, hová hurcolták Kernt.

– Eljönnek értem.

– Mint már mondottam, Mr. Kern, hiú remény. A számukra ön már nem létezik. Az életben maradásának egyetlen módja, hogy együttműködik velünk.

Az nem valószínű. Ha a Saeder-Krupp úgy tudja, hogy Kern meghalt, akkor akár már ő is halottnak tekintheti magát. A társaság támogatása nélkül senki sem tudja megvédelmezni és megbosszulni. A tünde nyugodtan megölheti, ha már megkapta, amit akart. Hiába célozgatott Urdli arra, hogy életben hagyja, ha együttműködést tapasztal, Kern tudta, hogy a tünde hazudott. Ha Urdli életben akarná hagyni a foglyát, akkor nem kínzással kezdené.

És mintha csak a gondolat szülte volna őket, a szellemférgek ismét megjelentek Kern lábain. Ezúttal felmásztak a kezére is, becsúsztak az ujjai közé és felvánszorogtak a karján. Kern megpróbálta megkeményíteni magát a harapásra, de a férgek csak tovább másztak. Pár pillanattal később Kern ismét felkészült, mert úgy érezte, a férgek most már biztosan harapni fognak, de ezúttal sem történt semmi. Kegyetlen játék volt, de játszania kellett. És amikor a férgek végül a testébe haraptak, nem volt már ideje felismerni, hogy elrontotta az időzítést Akkor már csak a kínra jutott idő.

A sötétség és a kábulat ismét bekövetkezett. Kern tudtában volt, hogy közben múlnak a percek. A Saeder-Kruppnál végzett munkájára gondolt. A saját gondolatai voltak ezek, vagy Urdli elmefürkészésének eredményei? Beszélt az előbb? És ha igen, miről?

Amikor ismét kinyitotta a szemét, egy másik tündét is megpillantott. Nem emlékezett rá, mikor érkezett az új vendég.

A másik tünde alacsonyabb és testesebb is volt Urdlinál, mégsem lehetett volna összetéveszteni egy humánnal. Jóképű, már-már gyönyörűnek is mondható arcát finom, ezüstszínű hajkoszorú övezte, szemei arany tavakként ragyogtak, világos bőre élő alabástromként tündökölt. Tekintetét az a kortalanság jellemezte, mint a klasszikus tündék mindegyikét. Mintha csak egy tündérmeséből lépett volna elő. Viszont Urdlihoz hasonlóan ő is elegáns szabású öltönyt viselt.

Kern nem akarta azt hinni, hogy felismerte a férfit. Az utalások azonban nyilvánvalóak voltak.

A férgek ismét megjelentek, és ellepték a végtagjait.

– Intézd el – ezúttal az újonnan érkezett tünde szólalt meg.

– Türelmetlen vagy.

Urdli hanghordozása olyan volt, mint egy tanáré, aki a diákja teljesítményét véleményezi.

– Lehet, hogy csak nem szeretnék vele játszani.

– Játszani?

Urdli a másik tünde felé fordult, mire a férgek eltűntek.

– Én nem játszom. Mindennek megvan a maga rendje, még annak is, amit itt művelünk.

– Akkor siess – vágta rá az ezüsthajú tünde merev arckifejezéssel.

– Ha „sietnék”, akkor a fickó által hordozott információkat esetleg károsodás érhetné. Végül is ő csak egy humán.

– Tudnunk kell, amit ő tud.

– Meg is fogjuk tudni – biztosította Urdli.

– De minél hamarabb – felelte a másik tünde.

Urdli hangjába bosszankodás vegyült.

– Talán magad akarod csinálni?

Az ezüst hajkorona finoman megrezdült, amint tulajdonosa megrázta a fejét.

– Te sokkal nagyobb tapasztalattal rendelkezel az ilyesmikben.

– Akkor talán megbízhatnál bennem a legjobb megoldás kiválasztásában.

A világos bőrű tünde nem válaszolt. Ehelyett megfordult és kivonult a szobából.

Kern figyelte a távozó Tölgyerdő Glasgiant, Tir Tairngire hercegét. Glasgian Aithne herceg fia és örököse volt, Tir Tairngire-i Hercegek Tanácsának prominens tagja. Ha Glasgian jelenléte azt jelentette, hogy a tanács is belefolyt az ügybe, akkor Kern számára csak egyetlen szabadulási mód létezett – a halál. Glasgian herceg távozásával Kern utolsó reménye is elenyészett.

És visszatértek a férgek.

* * *

Glasgian nem szeretett várakozni, de még kevésbé akart jelen lenni. Három nappal később mégis visszatért a sötétkamrába. A Kern által birtokolt információ természetének tudatában ez a három nap maga volt az örökkévalóság. És tekintettel arra, hogy egy nyomozás felfedhetné őket, az idő még drágábbnak számított. Ha a Saeder-Krupp ura gyanakodni kezdene, akkor akcióba lendülne, és Glasgianék elveszíthetnék a zsákmányukat. Viszont minél hamarabb kinyerik a kívánt információt ebből a Saeder-Krupp pasasból, annál hamarabb akcióba léphetnek, következésképpen annál nagyobb valószínűséggel megelőzhetik a pasas gazdájának közbeavatkozását.

Amikor Glasgian belépett a kamrába, Urdli meztelenül ült egy krétával rajzolt kör közepén. Az ausztrál tünde már nem látszott elegáns üzletembernek. Inkább úgy festett, mint egy bennszülött, aki most lépett ki a múlt században készített egyik ősöreg dokumentumfilmből. Nyakából csontok és egyéb természetes eredetű tárgyak lógtak szíjakon. Amikor karjával hadonászni kezdett, a csuklóján viselt tárgyak is megcsörrentek. Okker és tompa szürke sávok és ívek díszítették Urdli sötét bőrét. A festék elfolyt egy kicsit ott, ahol az izzadtságpatakok átszivárogtak a szimbólumokon.

A füstölőtől, izzadtságtól, ürüléktől és még gusztustalanabb dolgoktól bűzlő kamra közepén Kern lógott a levegőben. Evilági szemmel úgy tűnt, mintha semmi sem tartaná. De amikor Glasgian mágikus érzékeit használta, észrevette a férfit tartó magas, hosszú kezű-lábú lényeket. A férfit különös, kék színű csíkocskák borították. Ezek a csíkocskák ott nyüzsögtek a testén, és alkalmanként be-berágták magukat a férfi bőre alá, eltűnve ezáltal Glasgian asztrális szeme elől. A lények észrevették a megfigyelőt, és hosszúkás, ünnepélyes arcukat Glasgian felé fordították.

A tündét zavarta a lények merev tekintete, ezért inkább visszatért az anyagi síkra. Pár másodperc alatt összeszedte magát, majd megszólította Urdlit.

– Beszélt?

– Elég jól.

Haszontalan válasz.

– Arról, amit tudni akarunk?

– Sok minden olyasmit, ami érinti azt az ügyet.

Glasgian türelmetlenül rávágta:

– És?

– Úgy van, ahogy gondoltuk.

– Akkor gyerünk tovább.

– A maga idejében – mondta Urdli. – A maga idejében. Mindennek megvan a rendje.

Urdli gesztikulált egyet, Kern pedig felüvöltött.

A humán visítozása szinte sértette Glasgian idegeit. Ha a férfi beszélt, és elmondta, amire Urdli kíváncsi volt, akkor ugyan mire jó ez? Nem értek rá arra, hogy egyénileg élvezkedjenek.

Glasgian lenézett Urdlira. A sötét bőrű tünde a humánra koncentrált. A szerencsétlen férfi sikolyai minden alkalommal hangmagasságot váltottak, amikor Urdli gesztikulált egyet. A hórihorgas tünde azonban egyetlen kérdést sem tett fel Kernnek.

Glasgian odalépett Kernhez, felemelte egyik karját, és öltönye mandzsettájából vékony penge szisszent elő. A következő pillanatban az acél egyenesen belefúródott a férfi szemébe, majd azon keresztül az agyába. A sikoltozás abbamaradt, a férfi egyet rándult, aztán elernyedt.

– Helytelen – mondta halkan Urdli. – Még nem végeztem.

Glasgian az öreg tündére meredt

– Most nincs időnk szórakozni és játszani.

– Valóban nincs.

Urdli éjfekete tekintete olyan erővel fúródott Glasgian szemébe, amilyet a herceg csak az idős tündéktől látott. Kihívás rejlett abban a tekintetben, kihívás és szemrehányás. Glasgian hátrahőkölt, és méregbe gurult. Nem kell meghajolnia ez előtt a tünde előtt; ő Tir Tairngire hercege volt, a Tölgyerdő vérvonal leszármazottja, és az öröksége legalább olyan idős volt, mint Urdlié. Egy napon be fog jutni a tanácsba. Ki volt ez az Urdli, hogy ezt megkérdőjelezze? Idős tünde volt, az igaz, de a kor még nem jelentett mindent. Közös célért dolgoztak, és Glasgian módszerei legalább annyira jók voltak, mint Urdliéi. Talán még jobbak is. Az öreg tünde még szöszmötölt volna, de a Hatodik Világ nem sok jót kínált a totojázóknak. És mivel Glasgian ebbe a világba született, ezt sokkal jobban tudta Urdlinál.

– Ha eltakarítottad a szemetet, odafent találkozunk – mondta végül Glasgian, véget vetve a hosszú pillantásnak.

Válaszra nem várva megfordult és távozott. Minden porcikájával ki akart jutni ebből a kamrából. Még át kellett öltöznie; a kamra bűze egészen átitatta öltönyét. Ráadásul az a nyomorult humán teljesen összevérezte a zakója ujját.

ELSŐ RÉSZ

Talált pénz

1.

A Puyallup pusztulatot szokás szerint sűrű ködfátyol borította. Az öböl túlsó oldalán a Nap gyorsan süllyedt az Olympic hegyek mögé. Kezdődött az esti szürkület. Kham egyik szemét behunyva figyelte a felhők mögött bújócskát játszó, vöröslő napkorongot. A sötétség kezdetéig még hátra volt egy óra. Nem mintha Kham aggódott volna – hiszen ork volt, az orkok pedig az éjszakára születtek –, de ha továbbra is ilyen tempóban halad, akkor még sötétedés előtt haza fog érni. Azt pedig biztosan tudta, hogy ilyen korán még nem akart hazamenni.

Lelassította hát lépteit, és körülnézett, hogy keressen magának egy csöndes kapualjat vagy sikátor torkolatot, ahonnan beláthatta az utcát. Nem sokkal odébb talált is egy öreg színházbejáratot, mely fölött ponyva feszült. Kham szeme végigfutott a falakra firkált graffitiken. A jelek alapján nem kellett félnie a területet uraló bandától. Jelen pillanatban semleges viszonyban állt velük. Nem fognak haragudni, ha beteszi lábát a területükre, feltéve, hogy azonnal odébbáll, amint felbukkannak. Kham behúzódott a ponyva alatti árnyékba és bőrén érezte az éjszakai hideget előrejelző hűvösséget. Nekidőlt a hideg kőfalnak, és elfészkelődött.

Aznap nem mentek túl jól a dolgok. Nem mintha rosszul mentek volna, de ma a nem jó is rossznak számított. Egyetlen nujent sem sikerült Lissa hitelkártyájára átpasszírozni. Minden üres volt. Üres, üres, üres. És ami még rosszabb, senki sem vadászott. Legalábbis ezt mondták Kham kapcsolatai. Végső kétségbeesésében már nappal is munkát próbált keresni, de még úgy sem járt sikerrel. És ha nincs munka, akkor nincs nujen sem. Khamot nem vonzotta túlzottan a kilátás, hogy újonnan szerzett pénz nélkül menjen haza Lissához.

Lissa megint veszekedne vele. És valószínűleg megint elkezdené győzködni, hogy jelentkezzen valamelyik cég vagy az állam hadseregébe. Hát nem tudja Lissa, ez azt jelentené, hogy Khamot többé alig látná? De, persze, biztosan tudja. Lehet, hogy épp ezt akarja. Lissa azóta nem hagyott békét neki, amióta Kham visszatért az öreg Smith dokitól a beültetésével.

Kham lenézett a ruhája ujja alól kikandikáló krómozott kibernetikus kézre. Nem a legmodernebb kiberkéz volt, de azért működött. Kham kis híján belehalt sérüléseibe, amikor elveszítette eredeti karját. És akkor mi történt volna? Hova jutott volna akkor Lissa? És ami még rosszabb, mi történt volna a kölykökkel? De Kham legalább élt, és továbbra is el tudta látni őket védelemmel és pénzzel. Persze, gondolta, mint például ma is. Nos, nem mindig, de legtöbbször azért sikerrel járt.

Kham mogorva tekintettel figyelte az utcán sétáló helybélieket és átutazókat. A Cullen sugárút a Carbonado szebb részei közé tartozott, rengeteg jól védett üzlettel. A nappali emberek egy része már kapkodta a lábát, hogy gyorsan hazaérjen meleg, biztonságos otthonába. Kham gyors lépteiken és ideges pillantásukon jól látta, hogy a fickók nem örülnek annyira az egyre növekvő sötétségnek, mint Kham.

Az utcákon még nagy tömeg nyüzsgött. Az emberek többsége sima nappali járókelő volt, de már kezdtek megjelenni köztük az éjjeliek előhírnökei. Nemsokára már csak az éjjeliek fognak ugyanezeken az utcákon barangolni. Az egyik sarkon egy izmos ork lány kokózott, míg az utca túloldalán három rongyos chipező koldult. Nemsokára mindkét fajtából többen lesznek. Kis idő múlva egy csoport bőrcuccokba öltözött, a Vasasok színeit viselő törp jelent meg. Amikor Khamhoz értek, körülvették. Kham rájuk mosolygott úgy, hogy felső agyaraiból csak keveset villantson elő, majd króm hüvelykujjával megdörzsölte törött alsó agyarát. Az egyik zömök, göndörhajú törp odasúgott valamit a vezérnek, aztán az egész csoport továbbment.

Az utcán nyüzsgő tömeg javarészt hétköznapi humánokból állt. Néha feltűnt egy-egy tünde is. Mindenki azon volt, hogy mihamarabb eljusson arra a helyre, amit a legbiztonságosabbnak vélt az éjszakára. A humánok ezt okosan tették, hiszen ők nagyon rosszul láttak a sötétben. A tündék ugyan pontosan olyan jól láttak a sötétben, mint az orkok, de Kham szerint ők is okosan tették, hogy eltakarodtak az utcákról. A modern metroplexumokat övező pusztulatok egyike sem számított kellemes helynek sötétedés után.

Ez alól a Seattle agglomerációból kinőtt két pusztulat egyike, a Puyallup pusztulat sem volt kivétel. A Puyalluphoz hasonló városi mocsarat senki sem választotta volna szívesen lakóhelyéül, csak akkor, ha már végképp nem maradt más megoldás. Épp ezért jutott ide sok, Khamhoz hasonló ork. Olyan helyekre szorultak, ahová senki más nem akart menni. Arra kényszerültek, hogy a mocsokban csúszkálva, kínlódva próbáljanak túlélni. Kiszorították őket a szép helyékről, mivel nem voltak elég erősek ahhoz, hogy ezt meg tudják akadályozni. Nem rendelkeztek elég politikai támogatással. Vagy tűzerővel. Vagy bármi mással, aminek a felhasználásával megtarthatták volna maguknak a jó helyeket.

Kham itt nőtt fel, és mindent túlélt. Idáig. Túlélte a bandákat, a gyűlöletet, a lincseléseket és minden mást, amit a pusztulat a nyakára zúdított. És még boldogult is, felküzdötte magát a bandavezérségig, sőt a végén még össze is ütött egy bandaszövetséget, ami aztán az egész Carbonadót uralta. Régi történet, ábrándozott Kham. Bandákba a kölykök tömörültek, ő pedig már nem volt kölyök. Már elérte teljes testmagasságát, és pár év múlva húsz éves lesz.

Húsz éves!

Erre nem is akart igazán gondolni. Sokkal jobb volt arról álmodozni, hogy milyen lesz majd, ha elegánsan fog élni. De az elegáns élethez nujen kellett, és erről ismét eszébe jutott, hogy ma nem sikerült egyet sem szereznie. A rideg valóság.

Az orkok nem nagyon válogathattak a pénzkeresési módok között. Persze, jelentkezhetett volna az állami hadseregbe, vagy valamelyik mamutcég magánhadseregébe. Ez meg is fordult a fejében még amikor sokkal fiatalabb volt. De aztán végighallgatta Fekete Jim történeteit, amikor Jim egyszer hazajött szabadságra, és rá kellett jönnie, hogy a hadsereg fegyelmezett életét nem neki találták ki. Kham akkor hosszan és mélyen végiggondolta a dolgokat, és arra a következtetésre jutott, hogy ha nem tud legálisan nujent szerezni, akkor meg kell próbálnia illegálisan.

Amint ezt kisütötte, nem is vesztegette tovább az idejét. Összeszedett egy rendes bandát, és elvégeztek néhány kisebb melót. Csak okos, ügyes akciókat, mint például kifosztani a 412-es úton haladó céges teherautókat és csak olyan cuccokat vinni el, amiket nem lehet nyomon követni. Néhány ilyen akció után a közvetítője rájött, hogy Kham nem csak egy ostoba ork volt, akit legfeljebb néhány fej betörésére lehetett használni, és bemutatta őt Sally Tsungnak. Lady Tsung vezette be Khamot az árnyvadászat sokkal jövedelmezőbb üzletágába. Egyetlen akció elég volt ahhoz, hogy Kham megpillantsa a fényt; a cégektől való rablást össze sem lehetett hasonlítani a korábbi bandamelókkal. Így aztán Kham otthagyta a bandákat, és átigazolt Lady Tsunghoz.

Miközben más ügyekkel foglalkozott, a nagy nehezen kiizzadt bandaszövetség összeomlott, de Kham nem bánta. Keményen dolgozott a banda kiépítésén, hogy aztán a saját javára használja, amikor ő volt a főnök, de többé már nem volt rájuk szüksége. Nincs ebben semmi rossz. Így működik a világ. Az ember megragadja, amit tud, megtartja, amíg szüksége van rá, és amikor valami jobb merül fel, akkor inkább azt ragadja meg. Csak mindig folyjon be nujen. Csak mindig vigyázzon magára az ember.

Az árnyvadászatban pedig szinte minden megvolt, amit a bandák csak nyújtani tudtak. Volt akció, izgalom és tűzerő – sőt, a megfelelő vadászatokon rettentően sok tűzerő. Egyedül a hatalom és az elismertség érzése hiányzott, a lehetőség, hogy az ember megváltoztassa a dolgokat a saját területén, és minden cimbora felnézzen rá. Persze lehet, hogy az árnyvadászatban ez is megvolt, csak egy kicsit másképpen. Egy vadász is megváltoztathatta a dolgokat, de ezek nem voltak olyan szembeszökőek. A hitelkártya pénzügyi mérlegét leszámítva persze. Ez pedig igazán lényeges dolognak számított – legalábbis, amikor a nujen éppen befelé folyt. És azért volt elismertség is. A csőcselék és a Vasasokhoz hasonló utcai patkányok békén hagyták Khamot most, hogy megtudták, a felsőbb ligában játszik. Egyedül a személyes dolgok hiányoztak. Persze, megvoltak az emberei, mégpedig a legjobb orkok, akik valaha is nehézfegyvert csaptak a vállukra, de ők is Khamhoz hasonló vadászok voltak, akik javarészt hűek voltak a vezérbikához. Nem voltak viszont az övéi abban az értelemben, ahogy a banda.

A francba! Inkább a jövőre kellene gondolni, nem pedig a múltra. Csak az öreg pasik találták a múltat szebbnek a jövőnél, és Kham még egyáltalán nem volt öreg pasi!

Feltápászkodott, hogy továbbinduljon, amikor valami ostoba fickó beleszaladt. Kham kemény visszakezes pofonra lendítette a karját, de félúton rájött, hogy a fickó nem jutott volna ilyen közel, ha Kham korábban veszélyesnek ítélte volna meg. Visszafogta hát az ütést, de azért így is sikerült nekicsapnia a fickót a falnak. Amikor a pasas visszapattant a téglákról, Kham elkapta, és ráismert.

– Te tökrészeg vagy, Cica George.

– He?

Az ősz hajú ork összeráncolt homlokkal próbálta meg élesre állítani a tekintetét.

– Kha…

Kham éppen idejében fordította oldalt a fickót, így semmi sem fröccsent rá, amikor Cica George hevesen hányni kezdett. Kham undorral figyelte a jelenetet. Így végezték az öreg orkok.

Cica George kiegyenesedett és elindult az utcán. Részegségében képtelen volt tartani az egyenes irányt, így neki-nekiütközött a járókelőknek, az oszlopoknak és a falaknak. Kham néhány ugrással utolérte, megragadta a karját és magához húzta.

– Hazza kéne mened, Georgie.

– Há’ oda megyek – dadogta cica George.

– Ti a mássik irányba lattok.

Cica George zavartan körülnézett, aztán Khamra kacsintott.

– Tuttam én áztat…

Kham szomorúan megcsóválta a fejét.

– Akarod, hogy ekkisérjelek? – Igazából nem volt hozzá sok kedve, de úgy gondolta, fel kell ajánlania. Végül is Cica George is ork volt, és az orkoknak össze kellett tartaniuk. Mellesleg, ha hazakíséri Georgie-t, akkor egy kicsit ő is késleltetheti a saját hazamenetelét.

Elindultak hát. Kham olyan tempót tartott, amivel még Cica George is meg tudott birkózni. Amikor Georgie felajánlotta a piát, Kham kortyolt egyet a barátság kedvéért, aztán sikerült elejtenie az üveget. Véletlenül persze. Aztán másodszor is el kellett ejtenie, hogy a műanyag végre eltörjön. Georgie hangosan méltatlankodni kezdett a veszteség miatt, és Khamot hibáztatta, de szerencsére senkit sem ismert fel a körülöttük hömpölygő tömegben, Khamnak sikerült ismét mozgásra bírnia Cica George-ot.

Az öreg ork hosszasan panaszkodott menet közben. Az élet nem bánt vele kesztyűs kézzel. De ez nem számított meglepetésnek. Hiszen ork volt. És a bajon kívül ugyan még mit tartogatott az élet az orkok számára?

Elérkeztek Cica George lakóhelyéig. Az öreg ork egy lerobbant, romos bérházban lakott, egy lerobbant, romos utca végén. A Seattle metroplexum vezetői már rég lebontásra ítélték az épületet, de aztán ott hagyták. Nem volt elég pénzük, hogy leromboltassák, ahhoz meg aztán végképp nem, hogy felújítsák vagy újraépítsék. De emberek még mindig laktak benne, mivel voltak falai, és volt teteje. És bérleti díjat sem kellett sokat fizetni. Cica George-nak jó helye volt a pincében. A fűtetlen épületben ott gyűlt össze a legtöbb meleg télvíz idején. Télen az öreg ork még társaságot is kapott; de most még csak ősz volt, és a szomszédok még nem költöztek be.

– Renbe lesző, Georgie?

– Ja. Alunnom kéne. Megegy üveg se átana.

– Csak aluggyá, Georgie.

Kham remélte, hogy az öreg elfelejti majd az összetört üveget. Odakísérte Georgie-t a lépcsőhöz, megbizonyosodott róla, hogy az öreg jól megfogta a korlátot, majd finoman elindította lefelé a részeg orkot.

– Csak aluggyá.

Az öreg motyogott valamit lefelé menet, de Kham egy szót sem értett belőle. A pia és a kor – az orkok két nagy ellensége. Ha ugyan a kétségbeesés vagy a drogok előbb el nem intézik őket.

Ahogy Cica George eltűnt odalent a sötétben, egy hatalmas árnyék vetült Khamra. Kham lassan, óvatosan fordult meg, és nem tett hirtelen mozdulatot. Egy ismerős, jól megtermett troll magasodott fölébe vigyorogva. Mancsos a Shaver’s Bárban dolgozott kidobóemberként; de kicsiben közvetítősködött is. A troll hadműveleti területe Cica George házától őt háztömbnyire északra és délre terjedt a Cullen utca mentén, nyugati irányban pedig egészen a város és a Szelis-Síd Tanács közötti határként szolgáló hatalmas falig nyúlt. A troll mély hangon kacagott.

– Szász, Mancsos. Mizújs a Shaver’s-nél?

– Szász, Kham – mennydörögte a troll. – Manapság testőri munkát is vállalsz, cimbi?

Kham vállat vont.

Mancsos troll létére elég okosnak számított; felfogta, hogy Kham semmi humort sem talált gyenge viccében. Megpróbált hát valami ártatlanabb témára térni

– A klubban csönd van. A szokásos. A szombat este kivételével nyugi volt mindenhol.

Kham hallott a zavargásról.

– A heji bicskássok tán zavarnak?

– Neem.

Mancsos megropogtatta az ujjízületeit, aztán elmosolyodott.

– Csak egy kis edzés. Nem láttalak mostanában.

Kham megint csak vállat vont. Már egy ideje nem dolgozott Mancsos területén – és azok után, amik a múltkor történtek, remélte, hogy egy darabig még nem is fog. De ki tudja azt előre? Az dolgok mostanában elég lassan csordogáltak.

– Dogom vót.

– Lissa nem ezt mondja. Azt mondja, elég sokat lógsz otthon. Lassan mennek a dolgok?

Hát már mindenki tudja? Kham lenyelte az ingerült választ. Csak nyugi, mondta magának. Ha az ember azt mondja, hogy nem csinál üzletet, akkor nem is fog. Senki sem szerette a kiégett vadászokat. Kham harmadszor is vállat vont, de ezúttal felemelte egyik szemöldökét is annak jeléül, hogy hallgatja Mancsost.

A troll komótos alapossággal körülnézett, hogy hallja-e valaki, amit mond.

– Jack Darke vadászni fog. Azt hallottam, izomfiúk kellenek neki.

– Szóló, vagy a zegísz banda kő neki?

– Szóló.

– Darke-nek külön kő valaki, vagy akámmi ork jó lessz?

– Nyilván személyre szól, cimbora. Különben én csinálnám, és nem passzolnám át neked.

Kham habozott. Valaha még azonnal ugrott volna. A francba, lehet, hogy most is ezt kellene tennie. Végül is meg tudta volna győzni magát, hogy szüksége volt a munkára, nem igaz? Meg, hogy a többi srác nem számít. Mégsem gondolkodott sokat az ajánlaton.

– Nem érdekő – mondta savanyúan. – Ha a fijúk nem gyünnek, énse gyüvök. Ha a zembernek bandájja van, akkó felellőségge is van.

– A felelősség csak feleslegesen leköti az embert, cimbora.

– És mittucc te arró, Mancsos?

Ezúttal Mancsoson volt a vállrándítás sora.

– Hallok ezt-azt.

Khamot idegesítette a beszélgetés ezen fordulata.

– Hát, akkó tőlem nem hallsz igent. A Darke meg talájjon máshó izmos fijúkat.

Mancsos szinte teljesen becsukta két nagy szemét, úgy hunyorított. Előredőlt. Hangját barátian lehalkította, ami azt jelentette, hogy így csak fél háztömbnyivel odébb lehetett hallani.

– Utolsó alkalom. Jó pénz, csupa hiteles kártya.

– Maj’ máskó.

Mancsos felegyenesedett.

– Te mondtad, cimbora. Talán majd máskor, talán nem. Tedd csak hidegre magad, cimbora. Csak vigyázz, nehogy megfaggyá véletlenül.

– Az a zén bajom, Mancsos.

– Te mondtad, cimbora – felelte a troll. Elindult az utcán, magában csodálkozva mormogva.

Khamot felbosszantotta a troll válasza. De hát mit számított, mit gondolt Mancsos? Ő csak kis hal volt. Igaz, Kham is. Darke már nagyobb halnak számított. Nem olyan nagynak, mint Sally Tsung, de nagyobbnak, mint Mancsos vagy Kham. De Darke vadászott, Sally pedig nem, ez pedig azt jelentette, hogy Darke fizetett, Sally pedig nem.

A francba! Ha magáért nem, hát legalább a fiúkért el kellett volna vállalnia. Rabónak is voltak kölykei, és neki is legalább annyira hiányzott a kápé. Mindnyájan munkát kerestek. De hát mit aggódott Kham a fiúk miatt, amikor neki is megvolt a maga baja? Miért nem vállalta el egyszerűen a melót, hogy aztán az egész pénzt a saját zsebébe gyömöszölje, mint minden normális céges sumák? Felelősség? A francba! Kham utálta a felnőtté válást.

Mancsos már kis híján kiért a hallótávolsághól. Még vissza lehetett volna hívni, és Kham kis híján meg is tette. De aztán arra gondolt, hogy festett volna ez a közvetítő szemében.

Kham ezzel nemcsak veszítene a tekintélyéből, de azt is biztosra vehetné, hogy a pénz így kevesebb lenne. Darke személyes érdeklődésével az ár Kham szokásos díja lehetett volna. De ha kimutatja, hogy kell neki a meló, akkor az ár szépen elindul lefelé. Ha alacsonyabb áron elvállalja a vadászatot, akkor a híre kiszivárog, és az is árt az üzletnek. Ha egy árnyvadász árai egyszer elindultak lefelé, csak a legritkább esetben kezdtek később újra emelkedni. A melók egyre olcsóbbak és olcsóbbak lennének, míg a végén valami mocskos vadászatot kellene elvállalnia bagóért. Kham ezt a legkevésbé sem akarta, ezért hagyta, hadd menjen el a troll.

De talán most már neki is haza kellett volna mennie. Szinte teljesen besötétedett, annyira azonban még nem volt késő, hogy Kham túl gyengének érezze magát 45-ös Smith&Wessonjával az oldalán, és Waltherjével a hóna alatt. A combjának csapódó, harminchat centis túlélő kés figyelmeztette, hogy pengével is el van látva: mindkét kabátujjában egy-egy vágópenge és vagy fél tucat egyéb tőr különféle rejtett helyeken. Dzsekijének zsebében két boxer lapult. Nem túl sok, de Kham otthon lesz már, mire az igazi ragadozók megjelennek.

Az utcán most már javarészt orkok mászkáltak. Kham próbálta meggyőzni magát, hogy a chipezőkből nincsen több, mint korábban, csak ezek a mostaniak jobban szem előtt vannak. De tudta, hogy az igazság nem ez. Évről évre egyre több ember esett foglyul a műérzet chipek által nyújtott illúzióknak, és az újak javarészt orkok voltak. A chipezők szinte semmit sem törődtek a körülöttük lévő világgal. Nappal vagy éjszaka, számukra egyre ment – elvesztek a tökéletes szimulációt nyújtó fantáziavilágban, valaki másnak az életét élték a fejükben. És ki tudta, hogy odabent éppen milyen napszak volt?

Kham magában fortyogott. Okos ember lévén állandóan szemmel tartotta a környéket, de megpróbálta a képből kimontírozni magában a chipezőket. Nem sok sikerrel. A chipezők mintha mind a bátyja arcát viselték volna.

Mire hazaért a saját területére, egészen elkedvetlenedett. Amikor befordult a Greely-re, meglátta, hogy a csapatából hárman összegyűltek a Wu élelmiszerbolt előtt. A fiúk szemmel láthatóan figyeltek valakit. Kham felvillanyozódott; talán lesz egy kis akció, amitől jobban érezheti magát. Élénk léptekkel elindult feléjük. John Parker vette észre először a közeledtét.

– Szeva, Kham. Hó vótál, főnök?

– El – Átestek az üdvözlési rítusként szolgáló, szokásos lökéseken, ütögetéseken és fogásokon. – Mizújs? Töttént valami bunyó a gangos?

– Neem – siránkozott Rabo. – Semmi érdekes. De talán még lesz játék. Egy öltönyke téged keres, név szerint.

– Ott dekkol – mondta Patkánylapító, és a fejével mutatta az irányt. Nem messze a szomszédos háztömb egyik kiégett házától egy férfi állt az egyik sötét kapualjban.

– Aszontam neki, hogy várjon. Tuttuk, hogy erre fogsz gyünni.

Kham a mutatott irányba nézett, és a férfi nem tűnt neki ismerősnek. De a pasi Orkvárosban sem járhatott túl sokszor. Bár hosszú kabátot viselt, amit nyilván páncéllemezekkel béleltek ki, és a kabátja alatt utcai bőrruha feszült, tisztán látszott, hogy a fickó nem az utcákon élt. Túl ideges volt. Kham arra gondolt, ha közelebb menne hozzá, talán még tapintani is tudná a férfi idegességét. A pasi sima öltönyke volt, ahhoz nem fért kétség.

A hosszú kabát magas és meglehetősen vékony férfit takart. Tündének túl termetes volt, de egy kevésbé alapos megfigyelő esetleg összetéveszthette volna egy tündével. Khamot nem lehetett ilyen könnyen félrevezetni. Eltűnődött azon, vajon tudta-e a pasas, milyen veszélyes lehet egy ilyesfajta hasonlóság. Ha tudta, akkor bizony jó oka volt rá, hogy ideges legyen. Az Ősiek, a nem állandó területen dolgozó, hanem az egész várost a magáénak mondó tünde motoros banda két nappal ezelőtt végigdúlta egy kicsit a környéket. Azoknak a tündéknek eddig sem volt sok barátjuk Orkvárosban, de ezzel a látogatásukkal csak újabb ellenségeket szereztek maguknak. Az indulatok még mindig kavarogtak, és minden, tündéhez hasonlító humánnak könnyen kijuthatott a jogos haragból. Ha az öltönyke tudta, mi történt itt két nappal ezelőtt, akkor igazán bátor tett volt a, részéről háttértámogatás nélkül idejönni. Az is meglepőnek számított, hogy egyáltalán idáig eljutott, talán az mentette meg a fickót a helyiek támadásától, hogy látszott, Kham emberei szemmel tartják őt.

A férfi észrevette Kham érkezését, és megpróbálta feltűnés nélkül figyelni az orkokat. Abszolút ügyetlenül csinálta. Ha a szemüvegét fényerősítő üzemmódba kapcsolta, vagy éjjellátó szem rejtőzött a sötét lencse mögött, akkor talán láthatta az orkokat, de állandó fészkelődése elárulta, hogy nem hallja, mit beszélnek.

– Akkó nézzük, mittud mondani a pacek.

A többiek is elindultak Kham nyomában. Jókedvűen lökdöstek és ugratták egymást. Biztos arra gondoltak, hogy meló állt a házhoz. Kham egyelőre még nem ringatta magát ebbe a hitbe. Túl hosszú és kiábrándító nap Volt a mai. Kham egyenesen odasétált az öltönykéhez, és ujját az álla alá bökte.

– Aszongyák, Khamt keresed.

Becsületére legyen mondva, de az öltönyke nem lépett hátra. Mindössze elfintorodott, amikor megérezte Kham szagát.

– Igen. Ön az?

– Ön az? – utánozta a férfi hanglejtését Patkánylapító. – Túl díszes szöveg ez az Orkvároshoz, cimbora.

A többi ork jót nevetett a nő beköpésén, de a férfi nyugodt maradt.

– El tud vinni hozzá?

– Talán – felelte Kham.

– Természetesen megfelelő kompenzációval az ön számára.

Cirádás szavak. Odafenti szavak. Az öltönykét figyelmeztetni kellett arra, hogy hol is tartózkodtak jelen pillanatban, így aztán Kham visszakérdezett.

– Kompa… micsoda?

– Pénz.

– Áztat értem – Rabo vigyorogva oldalba bökte John Parkert.

– Mennyi?

– Ez attól függ, milyen gyorsan visz el hozzá.

– Akkó ez sürgős buli.

– Van egyfajta időtényező.

Kham elfordult, és hátralépett egy kicsit, hagyta, hogy a fickó megnyugodjon. Aztán hirtelen újra közel lépett hozzá.

– Ésmér Khamt?

A férfi összerezzent-és egy pillanatig nem szólt semmit. Aztán nagy hangon kijelentette:

– Azt inkább csak vele beszélném meg.

Kham a férfi fölébe hajolt, hogy az arcuk kis híján összeérjen. Tudta, hogy hatalmas teste megteszi a maga hatását, és ki is használta ezt.

– Emmondod most, vagy Kham sose hajjá meg.

A többiek jól szórakoztak a háttérben. Kham remélte, hogy a fickó felfogta a fenyegetést.

– Nos?

A férfi nehezen lélegzett, és igen, valóban idegesnek tűnt.

– Lesz egy utazás. Az utazó személyek pedig védelmet kívánnak. Diszkrét kísérőket keresnek, akik kezelni tudják az ügyet, ha valami baj történne.

– Szóvval izommeló.

– Ahogy mondja.

– Szóvval Khamt keresed. Más csak metteszi hejette?

– Erősen kérdéses. Jelentették, hogy ez a Kham egy ilyen ügyekben tapasztalt és hatékony csoportot vezet, és képes rövid idő alatt reagálni. A feletteseim mindenféleképpen az ő csoportját szeretnék megszerezni. A bandatagok röhögésben törtek ki.

– A fenébe is, Kham – tört ki Rabóból. – Ha ezt a szöveget mi mondtuk volna, most többet kérhetnénk.

– Ön Kham? – motyogta a férfi.

Kham szélesen elvigyorodott.

– Mizújs, öltönyke? Tán nem attak hozzá képet?

– Természetesen adtak, de… hát…

Kham arcáról lehervadt a mosoly, és rávicsorgott a pasasra.

– Ja, persze. Mi orkok ojan efformák vagyunk. Ha eggyáltalán ránk néznek. Eggy dogot viszont tuggy, öltönyke. Nem kő szeretni egymást ahhó, hogy üzletet csinájjunk. És én nem csíplak téged. Világos?

A férfi bólintott, és reszketeg hangon válaszolt.

– Megértettem.

– Áztat kétellem – mondta Kham és prüszkölt egyet. – És mos mijön?

– Az, hogy az ügyet Önnek meg kell beszélnie… ööö… Mr. Johnsonnal.

Patkánylapító is megszólalt.

– Johnson? Johnson? Otyan ismerős ez a név. Hé, John Parker, nem hallottá arró, hogy egy Johnson itt üzletel Seattle-ben?

– Johnson? Ja, hallottam róla. Az az alacsony, magas, kövér, vékonyka srác, nem? Az igazi Mr. Cég.

– Igazad lehet, John Parker – Kham egyik hegyeskarmú ujjával megbökte a fickót. – Oké, öltönyke, mikó talákozunk ezzel a Mr. J-vel?

– Tíz órakor a Penumbra klubban. A hármas számú hátsó terem.

Kham megragadta a férfi vállát, és kilökte a pasast az utcára.

– Eleget montá. Tűnés.

A férfi visszanyerte az egyensúlyát, mielőtt még elhasalt volna, aztán kihúzta magát. Feszes tartását a dühe, de a félelme okozhatta. A szeméből ezt le lehetett volna olvasni, de azt sötét szemüveg takarta. Mormogott valamit, aztán nekiállt, hogy elrendezze a ruházatát. Mire ezzel végzett, egy fekete Ares Citymaster jelent meg az utcán, és indult el a férfi felé. A rendőrpáncélos nem viselt Lone Star felségjelet, de ez még nem jelentette azt, hogy nem a zsaruk azok. A kocsi forgótornyába szerelt dupla géppuska azonban eldöntötte a kérdést; a rendőrpáncélosok tetején vízágyú szokott lenni.

A páncélozott jármű megállt az öltönyke mögött. A férfi utoljára még keményen, mogorván az orkokra vigyorgott, aztán bemászott. Kham és az emberei még csak a jármű után sem néztek, de azért nem mozdultak addig, amíg a Citymaster el nem tűnt a távolban. John Parker szólalt meg először.

– Hé, Kham, a Penumbra Sally területe.

Kham megvonta a vállát.

– Ennem Sally-féle meló.

– Áztat nem tudhatod – jegyezte meg Patkánylapító.

Kham lekevert egy pofont az ork lánynak.

– Lady Tsung nem izommelóz. Mi izommelózunk. Itten minket kerestek. Ezér a klub okés a talákára. Eztet még eggy olyan tündeagyú is felfoghattya, mint te.

– Akkor elvállaljuk? – kérdezte Rabo.

– Talán. Szójatok Sheilának és Cygnek. És vizsgájjátok át a fegyvereket is.

Kham még nem tudta, mi a meló, de tudta, hogy szükségük van rá. Mindnyájuknak; túl sok idő telt már el a legutóbbi vadászatuk óta. És nemcsak a pénz miatt; javítaniuk kellett az előmenetelükön, és most ismét megmutathatták, milyen kemény fickók is ők. Egy jó vadászat, és az üzlet ismét fellendülhet. Hadd füleljen csak a többi vadász a városban. Kham majd megmutatja nekik, hogy ő is el tud vezetni egy csapatot olyan jól, mint maga Lady Tsung, Lehet, hogy ő nem rendelkezett a Sally által biztosított hókuszpókuszokkal, de a fiúk nagy tűzerőt jelentettek. Kham pedig még egyetlen mágust sem látott, amelyik nem vérzett, ha meglőtték. A lőfegyverek még mindig jó megoldást jelentettek, ha ellenséges mágusokat kellett kiiktatni. Egy sebesült mágusnak pedig épp elég baja volt ahhoz, hogy ne érjen rá varázslatokkal támogatni a fegyveres társait.

A melóhoz izomfiúk kellettek, ők pedig elsőrangú izomfiúk voltak. És ezt hamarosan Seattle egész árnyvilága meg fogja tudni. De először fel kellett készülni a találkozóra ezzel a Mr. Johnsonnal.

Kham végre elindulhatott haza.

2.

Neko Noguchi nem szokott szemtől szembe találkozni az ügyfeleivel. A megbízó és a vadász közötti személyes kapcsolat ritkaságnak számított a hong kongi árnyvilágban. És épp ezért izgalmasnak is.

Neko megbízóinak többsége jobban kedvelte az olyan virtuális konferenciatermeket, mint például a Magick Mátrix Tiszta és biztonságos módja volt ez az üzletkötésnek. A személyes biztonsága miatt senkinek sem kellett aggódnia, hiszen a tárgyaláson résztvevő felek nem fizikailag találkoztak. Számítógép által generált ikonok formájában ültek egy számítógép rajzolta konferenciateremben, mindenféle fizikai és mágikus veszélytől mentesen. Nem kellett poloskák miatt aggódni, ha az ember megbízott a Magick Mátrix személyzetében. Abban pedig meg lehetett bízni, hiszen a Magick Mátrix a világ legjobb dekásai közül alkalmazott néhányat, és ezeknek a dekásoknak az egész léte attól függött, hogy megőrizzék feddhetetlenségüket. Az egész cég egy régi, svájci bankhoz hasonlított, azzal a különbséggel, hogy ők információval foglalkoztak, nem pedig pénzzel. A Magick Mátrixot nem érdekelte, kicsoda, kivel és miről akart beszélni; maga a beszélgetés Volt az a „pénz”, ami biztonsága felett őrködtek. Egyedül csak díjat kértek a szolgáltatásaikért cserébe. És sok esetben nem is kicsit. Ezt Neko megértette; hogyan is kérhetne meg az ember valakit valamire, ha nem fizet neki ellenszolgáltatást?

A mostani találkozót egy Magick Mátrix virtuális konferencia segítségével szervezték meg. Szokásos esetben Neko már a munkát végezné, vagy egy másik Mr. Johnson után nézne, most azonban kicsit türtőztetnie kellett magát. A konferencia után a hitelkártyáján megjelent összeg persze nagyban megkönnyítette a várakozást, mielőtt a dolgok sűrűjébe vetné magát.

Bár a találkozók mindig izgalmasak szoktak lenni, és a potenciális ügyfelekkel való beszélgetés finomságait Neko szórakoztatónak találta, ahhoz mégsem szokott hozzá, hogy egy vadászatot egynél több megbeszélés előzzön meg. Nem tudta eldönteni, hogy a második találkozóra való felkérést sértésnek vagy biztatásnak tekintse; a szokatlan dolgok mindig arra ösztökélték, hogy többet akarjon megtudni az ügyről. A biztonsági intézkedések ezen második fokozata azt jelezte, hogy a megbízó paranoiás volt, mint sokan mások ebben a világban. Persze azt is jelezhette, hogy az ügy fontosnak számított. Akárhogy is, az üzletet meg kellett kötni.

Neko elégedetten nyugtázta, hogy a hírneve egyre messzebb jut.

Az élvezet mindig az üzlet után következett, kivéve, hogyha az üzlet részét képezte – és a kíváncsiságának kielégítése Neko számára mindig élvezetet jelentett. Amikor Neko megérkezett a találkozó helyéhez, legszívesebben megállt volna egy pillanatra gondolkodni, de ha az utca közepén megállt volna és felbámult volna a Logan toronyra, akkor a körülötte nyüzsgő tömeg vagy fellöki vagy, teljesen elsodorja. Az is elképzelhető lenne, hogy egy kisstílű zsebes kiszemelné magának, és megkönnyítené egy kicsit a zsebeit. Ez utóbbi lehetőségtől Neko nem félt, az első veszély azonban nagyon is valós volt. Ekkora tömeget nem tudott befolyásolni. Biztonsági intézkedésként kilépett a sodrásból és behúzódott egy zöldségesbódé szélárnyékába. A szikkadt, méregdrága zöldségek ugyan nem érdekelték különösebben, az őket kínáló stand viszont védelmet nyújtott az emberözöntől. Neko felnézett az épületre.

A Logan torony a sziget legújabb és a világ legmagasabb épületei közé tartozott. Kevés vetélytársa akadt. Még a múlt század hatalmas felhőkarcolói – a mára már megsemmisült Sears-IBM torony és az Empire State Building – sem tudták felvenni vele a versenyt A Logan tornyot azután építették, hogy a mamutcégek átvették az irányítást Hong Kong felett, és eltakarították az útból a Hong Kongot Kínától elválasztó briteket. A torony hivalkodó tömege dühösen meredező ujjként magasodott ki a körülvevő kisebb felhőkarcolók és pszeudo-archológiák által alkotott ökölből. Mintha csak fügét mutatna Kínának.

A Logan torony a város nyitott, szabad üzleti szellemét testesítette meg. Egyetlen mamutcég sem volt elég nagy ahhoz, hogy akár csak a torony nagyobbik részét birtokolja, viszont sokuk irodát tartott itt fent. Még a gyönge és öntelt helyi kormány is elfoglalt jónéhány szintet. A Logan tornyot azonban az üzlet hozta létre, és tartotta életben. Mint ahogy Nekót is az üzlet hozta ide.

Neko arra gondolt, hogy ellenőrzi a kinézetét, de tükör nélkül ezt nem tudta hatékonyan megtenni. Bíznia kellett abban, hogy az öltönye ugyanolyan rendezett maradt, mint akkor volt, amikor felvette. Az öltöny a cégalkalmazottak uniformisa volt, és Neko is ehhez igazította a többi külsőséget. A mestere mondogatta gyakran: „Ha el akarsz vegyülni, mindennek megfelelően kell kinéznie, semminek sem szabad felkeltenie a figyelmet.” Ideértve a viselkedést is. Neko egy középmagas beosztásban dolgozó cégrabszolga önhitt, hanyagul nagyképű mozgását vette fel, és átfurakodott a tömegen.

A tömeg magába fogadta őt, a kisebb rangúak azonnal kitértek az útjából, a vele egy szinten lévők pedig szó nélkül úgy változtattak az útvonalukon, hogy ne ütközzenek össze vele. A torony bejáratánál álló őrök még csak rá sem néztek. Az emeletekre vezető liftek előtt álló őrök azonban alaposabban végignéztek rajta. A Neko által bemutatott azonossági kártyát azonban elfogadta a számítógép, így az őrök minden további nélkül átengedték őt,

Neko lazított egy kicsit a lift biztonságában. Volt egy kicsike esély arra, hogy a Magick Mátrix találkozó során kapott kártya arra szolgálna, hogy csapdába ejtse őt az ellenőrzőponton. Ez a lehetőség persze továbbra is nyitva állt, hiszen ha a megbeszélés nem megfelelően alakul, éppenséggel értesítést lehetett küldeni a földszinti számítógépeknek még azelőtt, hogy Neko leérne a liften. Elég paranoiás gondolat, de végül is az árnyékélet a paranoiára alapult Neko suttyomban ellenőrizte, hogy a rejtett zsebében megvan-e még a közvetítője, Cog által biztosított másik csomag azonosítókártya.

A lift a hetvenötödik emeleten állt meg. Az emeletet előkelő klubnak rendezték be. Neko keresztülsétált a perzsaszőnyegen és a nemesfa borítású táncparketten. A pult mögött álló férfi jólöltözött és ápolt volt, de valahogy nyálas kinézetet keltett. Nyilván ő a főúr. A férfi azonnal megszólalt, mihelyt Neko a megfelelő távolságba ért.

– Jó napot, uram. Legyen üdvözölve klubunkban. Ön minden bizonnyal…

– Watanabe – felelte Neko. Ez a név szerepelt az azonosítókártyáján,

– Ó, igen, Watanabe san. Már vártunk önre. Kérem, kövessen. Az étterem javarészt üres volt, egyáltalán nem meglepő módon, hiszen kora délután a cégvezetők még nem szoktak vacsorázni. Neko azonnal tudta, melyik asztalhoz fogják kísérni, hiszen abban a teremben az volt az egyetlen elfoglalt asztal.

Az asztalnál ketten ültek, egy hamuszőke hajú, csinos, fiatal hölgy és egy karcsú, idősebb férfi. A hölgy elsőrangú anyagú és szabású, diszkrét ruhát viselt. Arany ékszerek csillogtak a fülén, ujjain, csuklóján és nyakán, rajta mégsem tűntek hivalkodónak. Neko úgy sejtette, a nő a férfi segédje lehetett, bár a szépségéből ítélve azt is el tudta képzelni, hogy a hölgy más jellegű szolgálatokat is ellátott. Amikor a nő tekintete találkozott Nekóéval, az alacsony vadász szinte azonnal megérezte a kék szemekből áradó állati érzékiséget. A nő odasuttogott valamit a társának.

A férfi felnézett és Nekóra bámult. A nőhöz hasonlóan ő is fehér volt. Öltözködése és megjelenése alapján európai úriember lehetett. Neko nem nagyon tudta megállapítani a korát; a férfi ősz haját kissé divatjamúlt frizurában hordta, és kifinomult mozdulatai arról a könnyed önbizalomról árulkodtak, mely az évtizedek óta kulturált körülmények között élő emberek sajátja. Az arcán alig látszottak ráncok, sőt az általában sokkal többet eláruló kézbőre is elég sima volt. Természetesen megvoltak a kor eltüntetésének módszerei, de Neko éles tekintete egyetlen árulkodó jelet sem fedezett fel. Arra tippelt, hogy a férfi körülbelül ötven éves lehet. Társától eltérően csak egyetlen ékszert viselt: jobb kezén egy sárkányt mintázó, ezüst gyűrű szikrázott. A férfi elmosolyodott, és kivillantotta arany metszőfogait. Érdekes, gondolta Neko.

– A vendége, Mr. Enterich – mondta a főúr, majd távozott.

Enterich felállt és ki akarta nyújtani a kezét, de aztán meggondolta magát és keleti módon meghajolt. Nem túl mély meghajlás, vette észre Neko. Így akkor hajol meg az ember, ha egy beosztottal találkozik. Neko bemutatta a megfelelő válaszmeghajlást. Utána a hölgy felé is meghajolt, oly módon, ami az egyenlő rangúaknak kijárt. A nő csak bólintott egyet, ülve maradt, és vakító mosollyal válaszolt a meghajlásra.

– Kérem, foglaljon helyet, Mr. Noguchi – szólalt meg. – Vagy inkább a Neko megszólítást preferálja?

Neko félreértette volna, hogy ki volt a főnök és ki a beosztott? A főúr a férfi vendégeként mutatta be Nekót, de ez lehetett egyszerű feltételezés is a részéről. Az is elképzelhető, hogy a főúr szándékosan rosszul mutatta be őt a jelenlévők kedvéért. Mindenesetre óvatosan kellett viselkednie addig, amíg jobban ki nem ismeri a helyzetet. Neko először a nőre, aztán a férfira mosolygott, majd helyet foglalt.

– Itt mindkettő megteszi. Mivel vendég vagyok, önre bízom a választást.

– Akkor Neko – felelte a nő. – Azt szeretnénk, ha baráti megbeszélésen vennénk részt. A Nevem Karen Montejac.

– Az enyém pedig Enterich.

– A neveiket természetesen szabadon megválaszthatják – jegyezte meg Neko.

Enterich arany fogai kivillantak mosolygás közben.

– Akárcsak ön, Neko. És az önéhez hasonlóan, a mi nevünk sem szerepel a nyilvános adatbázisokban.

Ezt Neko azért le fogja ellenőrizni a találkozó után. És ki fog próbálni néhány magán adatbázist is. Ez persze még későbbre tartozott; Enterich tovább folytatta a beszédet.

– Az üzlet várhat a vacsora utánra, nem igaz? Ha jól tudom, ez a szokás a bennszülött japánok között.

– Ez a szokás – felelte Neko, és inkább nem közölte, hogy ugyan japán volt, de nem Japánban született. Meghagyta tárgyalópartnereit a hitükben; hamis feltételezésük a jövőben talán még hasznosnak bizonyulhat a számára.

Az étel egyáltalán nem meglepő módon elsőrangú volt és a kicsit csapongó beszélgetés is kellemesnek bizonyult. Mind Enterich, mind a – mint az a vacsora során nyilvánvalóvá vált – segédje szórakoztató és képzett társalgók voltak, és jól ismerték a helyi szokásokat és történelmet. Nekónak még az is megfordult a fejében, hogy Ms. Montejac tekintetében nem csak szakmai érdeklődés csillant meg. Talán később, mondta magának Neko, és ismét eszébe idézte a szabályi az üzletnek az élvezettel szembeni prioritásával kapcsolatosan. Amikor az utolsó homár is elfogyott, és friss teát szolgáltak fel, Enterich komolyra fordította a szót.

– Olyan embert keresek, akinek a diszkréciójában meg lehet bízni, Neko. Ön ilyen ember?

– Igen magas szintű diszkréciót tudok biztosítani, Mr. Enterich. Felárért természetesen.

– És nem lehet az indiszkréciót is megvásárolni? – kérdezte Karen.

– Van, akitől igen, Nekótól azonban nem. Az árnyak között is létezik egyfajta becsületkódex.

– Erre a válaszra számítottam, Neko – mondta Enterich. – Bizonyos körökben sok jót mondtak önről.

Neko fejbólintással fogadta a bókot.

– Akkor talán tovább is léphetünk – Enterich egy ujjával szórakozottan simogatta a teáscsésze sárkány mintázatát. – Mivel ön valószínűleg már megállapította, hogy ebben az ügyben én vagyok a főnök, el kell mondanom önnek, hogy csak közvetítőként dolgozom. Valakik egy csapatot kívánnak összeállítani egy bizonyos akció elvégzésére, Egy olyan akció elvégzésére, mely során némi veszélyre is számítani lehet. Úgy vélem, hogy a Samuel Verner nagy akciójában betöltött sikeres szerepe alapján önt is kimagaslóan alkalmasnak lehet tekinteni a csapat munkájában való részvételre.

Neko nem számított erre a megjegyzésre, ezért kikottyantotta:

– Ön tud erről?

Enterich arany fogai megvillantak.

– A múltban voltak bizonyos ügyeim Mr. Vernerrel és azóta is figyelemmel kísérem a működését.

So ka. Vajon ez Verner egy újabb vadászata lesz? Vagy csak az egyre nagyobb ismertségének köszönheti? Akárhogy is, Enterich kifejezetten Nekót kereste. Persze azért nem ártott az óvatosság. Neko nyugodtságot erőltetett magára, és úgy döntött, hogy tesz egy próbát.

– Ha ön tud arról a vadászatról, akkor tudja azt is, milyen eredményeket tudok biztosítani.

– Most nem lesz ön mellett Csíkos – mondta Karen.

– Korábban is partner nélkül dolgoztam.

– Ez a mostani nem szóló vadászat lesz – mondta gyorsan Enterich.

– Akkor, ha megbocsátják, zavaromnak adok hangot – mondta Neko. – Az ön szavai arra engednek következtetni, hogy én vagyok az ön által keresett személy, jóllehet a hanghordozásából az is kivehető, hogy némi fenntartásai vannak a képességeimmel kapcsolatban.

– Nem kívánom összezavarni önt, Neko. És arra sem kívánok célozni, hogy ön nem alkalmas a feladatra. A kvalifikáció most nem téma. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy az esetleges tétovázásunk az ön hajlandósága fölött érzett aggodalomból fakad.

– Akkor beszéljünk az árról. Enterich felnevetett.

– Ön japán létére szokatlanul közvetlen. Az árról azonban csak a későbbiek során fogunk beszélni. Én másfajta hajlandóságról beszélek – A férfi kivárt egy kicsit, és úgy tett, mintha a megfelelő szavakat keresné. – Jól ismert, hogy az ön szakmájában dolgozó, ööö, személyek kizárólag csak ott dolgoznak, ahol biztos kapcsolathálózatuk van, és ahol a legmesszebbmenőkig ismerik a területüket. Attól tartok, hogy ehhez a munkához némi utazásra lesz szükség az ön részéről.

– Természetesen fizetett utazásról.

– Természetesen – mondta Enterich. – A Vernerrel való korábbi kapcsolata arra enged következtetni, hogy ön szélesebb látókörrel rendelkezik, mint sok kollégája.

– Versenytársam – javította ki Neko.

– Versenytársa – Enterich egy bólintással elfogadta a helyesbítést. – Az ügy azt kívánja, hogy ön Seattle-be utazzon.

Neko hátradőlt a széken. Érezte izgatottságát, és remélte, hogy sikerült elég jól elrejtenie. Méghogy kétségek afelől, hogy elvállalja-e a munkát! Seattle Észak-Amerikát jelentette, és belépést az UCAS-ba, a Kanado-Amerikai Egyesült Államokba. Neko mindig is látni akarta az Államokat. De tartózkodóan csak ennyit mondott:

– Ha elfogadom az ajánlatot.

– Igen, természetesen – Enterich elmosolyodott. – Ha elfogadja.

Neko gondolatai meglódultak. Amerika! Az UCAS, a kémhálózataival, a fellegekben járó déli Amerikai Szövetségi Államok, az egzotikus Bennszülött Amerikai Nemzetek és a gonosz Aztlan! Micsoda táptalajai az árnyvadászatnak. Igazi felsőligás árnyvadász körök. Ha eljut az Államokba, ezerféle módon kihasználhatja a képességeit. Megalapozhatja a hírnevét azon a földön, ahol a modern árnyvadászat megszületett. Talán személyesen találkozhat a tünde dekás Svindlerrel, sőt talán még magával a titokzatos Sam Vernerrel is.

Felemelte teáscsészéjét, és megszólalt.

– Az európai szokás szerint inni szoktak a megegyezésre, so ka?

– Igen, de általában nem teával.

Enterich mégis felemelte teáscsészéjét, és hozzáérintette Nekóéhoz.

– Akkor tehát igyunk, és térjünk rá a részletekre.

3.

Amikor Kham befordult a Beckner utca sarkán, egy csapat ork kölyök rontott ki a nagyteremből, és száguldott el mellette. Kham látta, hogy az ő fia, Jord is köztük volt. Valamit üldöztek, ami felvisított, ahogy a csapat vezetője rácsapott egyet a kezében tartott bottal. A zsákmány minden egyes visítása nyomán vad örömujjongás tört ki, és a csapat vezetőt váltott. Ha a vezető ütése nem talált, gúnyüvöltés csapott fel, és a kudarcot vallott vezető a sor végére került. Kham mosolyogva elnézte egy darabig a kölköket. A zsákmány gyors volt és ügyes,– így a gyerekek edzhetik egy kicsit a reflexeiket, amíg az a valami végül valamelyik lábosban rotyogva nem végzi.

Az étel mindig is gondot jelentett, különösen a nagyteremben összegyűltek számára. Azon túl, amit megvásároltak, elloptak vagy kitúrtak, hozzájuthattak az állami fejadagokhoz is, hála az özvegy Asa nyugdíjának. A kuponokért kapott szójaszeletek persze még csak halványan sem emlékeztettek marhahúsra, de ez senkit nem lepett meg. A marhahústermelés nagy részét a Bennszülött Amerikai Nemzetek tartotta fennhatósága alatt, és bár a szövetségi kormány működtetett hústermelő telepeket, a társaságok az esetek túlnyomó többségében még azelőtt kirabolták őket, hogy a kormány hozzájuthatott volna a húshoz. Akárhová is került végül a marhahús, egészen bizonyosan nem jutott belőle azokba a szójaszeletekbe, amik az UCAS hűséges, ámde szegény polgárainak asztalára kerültek. Lehet, hogy az özvegy kuponjaiért cserébe kapott szójaszeletek táplálóak voltak, de az ízük leginkább a hamuéhoz hasonlított, és soha nem kaptak belőle eleget. A gyerkőcök által megszerzett bármiféle hús csak több változatosságot és proteint hozott a táplálkozásba.

Ha a nagyteremben több RASZuk lett volna, akkor több ételhez jutottak volna, de hát nem így állt a helyzet. Egyedül csak Asa rendelkezett RASZal, rendszerazonosító számmal, ami szükséges volt ahhoz, hogy megkapja az állami nyugdíjat és. az élelmiszerkuponokat. A Khamhoz és családjához hasonló, hivatalosan nem létező polgárok – és a nagyterem lakóinak többsége ilyen volt – még ennyit sem kaptak az államtól. Nem szerepeltek a számítógépes nyilvántartásban: nem voltak megszámozva, megcímkézve és feldolgozva. És szép, céges rendszerazonosító szám nélkül sem a kormány sem a cégek nem fizettek nekik munkanélküli segélyt. Kívül rekedtek a rendszeren és kénytelenek voltak abból élni, amit megszereztek maguknak.

Persze bemehettek volna az üzletbe élelmet vásárolni, ha lett volna pénzűk. Vagy elmehettek volna a feketepiacra, ahol ugyan olcsóbb volt a kaja, de az ember soha nem tudhatta, mennyire lehetett benne megbízni. Következésképpen a friss hús luxuscikknek számított, és csak akkor jutottak hozzá, ha valaki sikerrel járt, vagy a kölykök hazaráncigáltak valamit az egyik sikátorból. Kham nem látta jól, mire vadásztak a kölkök, de remélte, hogy nem macskára. Utálta ugyanis a macska ízét.

Az étel gondolatára korogni kezdett gyomra és eszébe jutott, hogy közeleg a vacsoraidő. Végigcsoszogott az utcán, bele-beleszimatolva a levegőbe és, figyelve minden gyanús jelre. De sem furcsa szagokat nem érzett, sem gyanús vagy riasztó jeleket nem látott. A környék csöndes volt és biztonságos. Néhány kölyök a gyalogjárda mellett sorakozó járműroncsok között játszadozott. Orkvárosban nem dolgoztak kukásautók és nem működtek roncstelepek sem. Minden ott maradt, ahol hagyták, egészen addig, amíg végül teljesen el nem rohadt.

Orkváros lakóinak többségéhez hasonlóan Kham is nagyteremnek hívta a közösségi házukat. Az utcákon azt beszélték, hogy az ókori vikingek is ilyen nagytermekben laktak együtt, azt pedig mindenki tudta, hogy a vikingek kemények voltak. Akárcsak az orkok. Kicsit enyhített a nyomoron, hogy nagyteremnek nevezték a lakónegyedeiket Legalábbis Kham így gondolta. Ha már az ember nem lakhat palotában, legalább csináljon úgy, mintha abban lakna. Kham nagyterme egy valaha raktárépületként szolgáló, lerobbant házban kapott helyet. Itt élt a családja vagy féltucat másik családdal együtt. Az emeleten aludtak, míg a nappali élet javarészt a földszinten zajlott. A földszinti nagy, üres térségből csak a konyhák foglaltak le valamennyit.

Amikor Kham ráfordult a Wilkerson sugárútra, jól látta, hogy a nagyteremben égnek a fények. A bejárati lépcsőnél három, Fekete Kard színeket viselő fiatal ork lődörgött. A Kham nagytermében és a szomszédos nagytermekben felnőtt kölykök bandákhoz csatlakoztak, ha már elég nagyok vagy elég ügyesek voltak. A bandák látták el a helyi biztonsági teendőket, ráadásul sokkal megbízhatóbban, mint a rendőrség. Azoknak a nagytermeknek még csak fizetniük sem kellett a szolgálatért, amelyek gyerekeit befogadta az őrző banda.

A három srác legnagyobbika – nyilván ő volt a vezető – felegyenesedett Kham közeledtére. A srácot Guidónak hívták, és John Parker kölykei közé tartozott. Ő is árnyvadász akart lenni, és mindig úgy viselkedett, ahogy szerinte az árnyvadászok szoktak.

– Hello, Kham – szólalt meg lassan, magabiztosan lezserül. – Mi-zújs?

– Hello, Guido.

Guidót kicsit bosszantotta, hogy Kham nem reagált a kérdésére, ezért újra próbálkozott:

– Szereztél melót?

– Talán.

Guido könyékkel oldalba bökte egyik társát, és kajánul összenézett vele.

– Az jó, különben Lissa a golyóidat eszi meg reggelire.

Kham túl fáradt volt ahhoz, hogy ezekkel a srácokkal szórakozzon. Válasza teljesen meglepte Guidót. A fiatal ork csak gyönge, tétova kísérletet tett arra, hogy félrelökje a torkáért nyúló kezet Kham erejének csak kis részét használva felemelte a fiút a földről.

Guido lábujjhegyen egyensúlyozva próbálta meg tehermentesíteni a torkát, Kham zordan Guido liluló képébe vigyorgott.

– Vigyázz, nehogy a te gojód legyen a mennü.

– Hé, nem gondolt ő semmi rosszra, Kham – szólalt meg az egyik srác

– Ja – bólogatott a másik. – Tod, mindenki aszongyá. Mámint szóval, hogy ez nem titok.

Kham szeme sarkából rájuk nézett.

– Egén? Hát, ha mindekki tuggya, akkó nem kő áztat nektek is mondani.

– Nyugi, ember – krahácsolta Guido. – Szfinx vagyok.

– Neem. Ahhó nem vagy elég pofás – mondta Kham, és elengedte a srácot. – Meg kemíny se.

– Hé, haver, én kemény vagyok – vinnyogta Guido, és közben a torkát masszírozta. – Vigyél el vadászni, majd megmutatom.

Bajosan, ha egy kis durva bánásmódot sem bírsz elviselni.

– Előbb tanujj meg macskát fogni, asztán maj’ vadászhacc, Guido.

Guido összeszedte magát és kiegyenesedett.

– Készen állok. Ha van melód, és plusz izomfiúra van szükséged, én vagyok a te orkod.

Jó jelnek számított, hogy Guido ilyen hamar összeszedte magát. A fiú még fiatal volt a vadászathoz, de mutatott némi tehetséget. Talán egy vagy két év múlva. Kham úgy döntött, hogy biztatja egy kicsit.

– Talán. Csak várgyá, amíg nem szólok.

Kham felsétált a lépcsőn, és közben hallgatta, hogyan kezdik el a többiek ugratni Guidót. Majd elrendezik egymás között az ügyet. Ha egy ork a saját bandáját sem tudja túlélni, akkor semmi esélye nincsen, hogy akárki mással összeakassza a bajszát, és meg is ússza.

Ahogy belépett az ajtón, az utca szemétbűzét felváltotta a bent lakó orkok és a régi ételek ismerős szaga. Az utcai szürkületnél világosabb volt itt bent, de annyira azért nem, hogy a fény zavarja Khamot, vagy teljesen bevilágítsa a térséget. A valaha bemutatószalonként funkcionáló teremben ágyak és egyéb rozzant tárgyak hevertek, de Kham elégedetten nyugtázta, hogy sehol sincs szemét. A romos székek, foltos, nyikorgó heverők és mindenféle roncsdarabokból összeeszkábált asztalok otthonos káosz benyomását keltették. Az egyik sarokban álló monitoron Maria Mercuria legújabb videója ment az egyik zenecsatorna jóvoltából. A monitor természetesen illegálisan csatlakozott rá a kábeltelevíziós hálózatra.

Eljön még a nap, gondolta magában Kham. Eljön még a nap, amikor már nem kell így élniük.

A konyhából kiáltozás hallatszott. Teresa lehívta az egyik kölyköt, mert lopott a fazékból. Egy pillanattal később egy kupac verekedő kölyök jelent meg. Az egyikük kiszúrta Khamot, és elkiáltotta magát:

– Kham megjött!

A bunyó átbucskázott Khamon és kisodródott az előtérbe. A kupacból hirtelen kivált egy kis alak, és Kham felé iramodott. Kham elkapta az ork kissrácot, legidősebb gyerekét, Tullyt Megfogta a gyerek két kezét, és gyorsan körbefordult tengelye körül, rögtönzött ringlispílt utánozva. A kissrác visított örömében.

Két fordulóval később Kham feldobta Tullyt a levegőbe, aztán elkapta a hónaljánál fogva, és leengedte a földre.

– Még! – kiáltotta a fiú, Kham pedig teljesítette óhaját, mint mindig. Szeme sarkából észrevette, hogy Shandra, Tully vele egyidős testvére az ajtóból bámul az apjára. Kham letette a fiút a földre, és megvakargatta a haját, hogy elcsöndesítse az újabb hintázásokat követelő kiáltásait. Odaszólt a kislányának.

– Hello, Shandy.

– Hello, apu.

Kham lehajolt, hogy egy magasságban legyen a lányával.

– Gyere, öleld meg a papát.

Shandra maga köré fonta két karját és megrázta a fejét.

Mostanában ez majdnem mindig így ment. Kham remélte, hogy a gyerek majd kinövi. Felegyenesedett, majd levette a dzsekijét és egy kiálló rúdra lökte. Töltényövét is lecsatolta, és a dzseki tetejére dobta. Karját kinyújtotta a kislány felé.

– Gyere ide a papához.

A kislány meg sem moccant, továbbra is csak állt és bámult. Kham követte a tekintetét és megpillantotta saját, mesterséges karját. A króm halványan csillogott a gyenge fényben, halvány szellemképeként a valaha a helyén lévő élő húsnak, Kham tett egy lépést Shandra felé, mire a kislány kimenekült a konyhába.

– Nincs rá szükséged, apu – mondta Tully és odatapadt Kham lábához.

Kham felnyalábolta a kissrácot. Tully megölelte apja nyakát, aztán elfészkelte magát Kham erős karjai között. Egyik kezével kinyúlt és végigfuttatta ujjait a húst a fémhez csatoló, sima műanyag felületen, majd megcirógatta Kham merev acélkezét.

– Hu, de kemény, apu. Olyan, mint te.

– Erős lesző, ha nagy lesző, Tully?

– Aha.

– Az én fijam – vigyorgott Kham elégedetten.

A konyha felől ismerős léptek közeledtek. Lissa. Kham megfordult. A nő gyönyörű volt, mint mindig, pedig egy kicsit ziláltan festett a konyhai munka miatt. Finom ívű, szépséges agyarai elefántcsontként ragyogtak. Amikor Lissa összeráncolta a homlokát, különösen jól látszottak. Mint éppen most is. Megállt Khamtól egyméternyire, az egyik kezét csípőre rakta, a másikkal pedig gépiesen cirógatta Shandra fejét. A kislány halkan pityergett és mindkét kezével az anyja lábába kapaszkodott. Lissa csöndesen duruzsolt neki valamit, aztán Khamhoz fordult.

– Épp időben.

– Talákám vót.

A nő pár másodpercig Khamot nézte, aztán lehajolt, és suttogott valamit Shandrának. A kislány bólintott és eliramodott a konyha felé. Lissa ismét felegyenesedett.

– Akkor szereztél melót.

– Úgy fest. Este lessz mégeggy taláka. A nő összefonta a karját.

– Remélem, nem csak egy újabb mese, Kham. Szükségünk van a pénzre.

– Meglessz.

– És a bánat se hiányzik.

Lissa előrelépett és kiemelte Tullyt Kham karjai közül. Letette a fölre és odaszólt neki.

– Gyerünk, Tully. Segíts Teresának a konyhában.

– Jaj, anyu.

– Nyomás!

Tully elsündörgött.

– Jáccottunk – mondta Kham.

– Neki dolgoznia kell, még akkor is, ha a többiek nem csinálnak semmit. Azt hiszed, a nagyterem elvezeti magát?

Kham tapasztalatból tudta, hogy erre a kérdésre nem kellett válaszolnia. Lissa válaszolt magának, amikor belekezdett szokásos zsörtölődő monológjainak egyikébe. Khamnak nem kellett volna olyan sokáig távol lennie. Nem kellene itt lábatlankodnia a nagyterem körül. Haza kellett volna hoznia némi pénzt. Gondoskodnia kellene róla, hogy a gyerekeknek ne kelljen dolgozniuk. És így tovább, és így tovább. Kham a megfelelő pillanatokban bólintott, és megrázta a fejét az egyéb megfelelő pillanatokban. Étvágya elment, és összefacsarodott a gyomra. Miért kellett ennek így lennie?

Azért minden házsártossága ellenére is szerette Lissát, és ezt közölni is akarta vele. Egyik karjával kinyúlt, hogy magához ölelje, és túl későn eszmélt rá, hogy jobb karral nyúlt ki. Lissa ellépett előle, és a tekintete egy pillanatig rémülten meredt Kham krómkezére. Aztán megemberelte magát és hagyta, hogy Kham magához ölelje.

– Szerettlek – mondta Kham. A nő nem szólt semmit.

– Minden rendbe lessz.

– Hogy mondhatsz ilyet, Kham? Minden megváltozott már.

Lissa hangja enyhén remegett. Kham tudta, hogy a nő aggódott, mégpedig főleg a gyerekek miatt. És épp ezért perlekedett mostanában olyan sűrűn. Jobb kezével megsimogatta Lissa haját, de az asszony megborzongott, ezért Kham inkább abbahagyta a cirógatást.

– Semmise váttozott.

– De igen – felelte halkan Lissa.

Kham tudta, hogy a felesége igazat beszélt. Amióta megkapta a kibernetikus beültetéseit, Lissa megváltozott, hűvös lett és távolságtartó. Megborzongott, amikor Kham megérintette őt a műkezével. Néha egyszerűbb volt, ha egyáltalán meg sem érintette.

– Csomó pacek flangál a zuccákon beűtetéssel. Orkok is. A zasszonyaik mégse panaszkonnak.

– Nem igaz.

– De legaláb nem tartájba kotyvasztott szőnyeteg vagyokk. Kham vagyok, a férgyed. Azér, mer gépkezem van, meg pár műizom a lábamba, attó még ugyanaz vagyokk.

– Nem is hagytalak el, igaz?

– Igaz.

– És jó feleség vagyok, igaz? Gondoskodom a gyerekekről. Etetem az itteni bandát és vigyázok rájuk ezen a szeméttelepen, amit te nagyteremnek hívsz. Nem mondhatod, hogy nem így van.

– Nem mondom.

Mindketten tudták, hogy az utcák elég ocsmányak voltak, és csak nagyon kevés olyan helyet lehetett találni, ahol nem kértek RASZt, mielőtt akár a kisujjukat is megmozdították volna. Az mind a rendszer részét képezte, ez a rendszer pedig nem működött a hozzájuk hasonló orkok számára.

– Ha nem vónának a beültetések, akkó most nyomorík lennék. És nem tunnák vigyázni rád meg a kölkökre.

– Tudom.

– És szerettlek téged meg a kölköket.

– Tudom.

Lissa hangja mégsem úgy csengett, mintha el is hinné, amit mond.

– Nem haggylak el, mint John Parker a zasszonyt, amikó beátt vadászni. És tese vaggy ojan özvegy, mint Teresa, Asa vagy Komiko. És ha megholtam vóna tavaj a Verner vadászaton? Ésha meghóttam vóna azon a kibaszott tengeralattyárón, mint Teresa meg Komiko férgye? Milett vóna akkó veled meg a kölkökkel?

– Nem tudom.

– Legaláb őszinte válasz.

Kham szorosan megölelte Lissát, vigyázva, nehogy megérintse króm kezével.

– De megúsztam áztat is_; még akkó is, ha a zegyik elvitte a kezemet meg a fél lábomat. Szameg! Megúsztam, és időbe visszagyigtem, hogy beszájjak abba a kúva vízibuszba a kutyafijú kedvére. Csak a kemíny fickók gyünnek visza ijen gyorsan, émmeg kemíny fickó vagyokk. Megúsztam, bébi. Kőkemíny, tökös ork vagyokk ám.

– Nem minden ork olyan kemény, mint te – mondta Lissa és kifejtette magát Kham karjai közül.

– Mintha nem tunnám.

– Hát, te sem tudsz mindent! – Ezekkel a szavakkal Lissa sarkon fordult és sírva elrohant.

Kham pedig csak ott állt, bosszúsan és zavartan. Úgy tűnt, soha nem tudta azt mondani, amit Lissa hallani akart. Megfordult a fejében, hogy esetleg a felesége után megy, de ugyan mire lett volna az jó? A találka után, ha majd lesz pénze, a dolgok jobban fognak majd állni.

Miközben ott állt, gondolataiba merülve, Jord és vadásztársai rontottak be kiáltozva a nagyterembe.

– Hé, apu! Nézd, mit fogtam! – kiáltotta Jord és zsákmányát meglengette a farkánál fogva. Egy macskát.

Kham undorodva bámulta a dögöt.

– Vidd a konyhába, fijam.

– Viszem – A győzedelmes vadászok tovább folytatták díszmenetüket a nagytermen át. Jord visszanézett.

– Te nem jössz, apa?

– Menny csak, Jord. Apának üzleti dóga van.

Épp elég nehéz lenne szemben ülni Lissával az asztalnál. De még macskát is enni hozzá? Kham felcsatolta töltényövét, leakasztotta dzsekijét a kiálló rúdról, és a vállára vetette. Feltrappolt az emeletre abba a szobába, amit a családja hálószobának használt. A szekrény aljában heverő, lezárt ládából elővette összecsomagolt rohamgéppisztolyát, egy AK-74-est; Gyakorlott mozdulatokkal szétszerelte a fegyvert, az alkatrészeket pedig elrejtette a dzsekijébe varrt különféle rejtett zsebekbe. Ma este tízkor találkozója lesz, és talán nem árt majd egy kis extra biztosítás. Ha a találkozó előtt még szünetet akar tartani, már nem lesz ideje visszajönni ide. Letrappolt a lépcsőn és kilépett az utcára.

A harmadik telefonfülkében végre működött a készülék. Kham benyomta hitelkártyáját a nyílásba és bepötyögte a hívószámot. A vonal túlsó felén előre felvett hang szólalt meg. Kham várt egy kicsit, aztán bepötyögött egy olyan kódot, amit Sally Tsung csak kevés embernek adott meg. Amikor a kapcsolás létrejött, ezúttal egy élő női hang szólalt meg. Nem Sally.

– Halló.

– Kham vagyokk. Ott van Sally?

– Jelenleg nincs. Hagy üzenetet?

– Vele kő beszénnem.

– Üzleti ügy?

– Úgyláccik.

Kis szünet.

– A Penumbrában lesz ma este. Tizenegy óra körül.

– A klub okés, de a zidő nem jó. Korábba kő talákonnom vele.

– Mikor.

– Kilenckó.

– Közlöm vele, ha benéz – felelte a hang, és a vonal megszakadt.

Kham lecsapta a kagylót. A francba! Így most nem tudhatta biztosan, hogy Sally ott lesz-e a klubban a megbeszélt időre. Nem maradt hátra más, mint elmenni a klubhoz, és reménykedni, hogy a mágusnő mégiscsak felbukkan.

* * *

Sally Tsung negyed tízkor lépett be a Penumbrába. Úgy vonult be, mintha ő birtokolná az egész klubot. A legmenőbb árnyvadászok általában így viselkedtek. Fémlapokkal páncélozott kabátja igazi bőrből készült. A karján és az alsó szélén rajtokkal díszített bőrkabáton mágikus szimbólumok sorakoztak. A kabát menet közben hátra-hátralebbent és láttatni engedte, mit viselt alatta Sally. Nem sokat. Bőr melltartót, levágott szárú, feszes farmert és térdig érő csizmát. Csípőjét két töltényöv fogta körül X-alakban, melyekről az egyik oldalon egy pisztolytáska, a másik oldalon pedig a varázskardja lógott le. Bólintott a bárpult mögött álló Jimnek, melynek hatására szőke haja előrehullott egy kissé a homlokára. Hajzata nagyobbik részét varkocsba fonva viselte. A copf most előbújt nyaka mögül, aranyszínű kígyóként becsúszott Sally két melle közé, és megpihent a bőr melltartó két kosarát összefogó zsinórokon. Sally utcai mágus volt, karcsú, kemény és veszélyes. Szépsége nem csökkent azóta, hogy Khamot felfedezte; viszont, ha lehet, még elérhetetlenebbé vált. Ennek ellenére Kham akaratlanul is elvigyorodott, amikor a nő lecsüccsent az orkkal szemközti székre.

– Hello, Kham. Hogy érzi magát ma az én kedvenc orkom?

– Hello, Sally. Okésan. Hátte?

– Élem az életemet, vadászgatok – Sally könnyed nemtörődömséggel megvonta a vállát. – Hallottam, hogy csapatot állítasz össze.

Sallynek ez volt az üzleti öltözéke, így Kham arra tippelt, hogy a nőnek most nem lesz kedve társasági jópofaságokról beszélgetni így aztán bólintott.

– Úttűnik. Lessz eggy talákám itten tízkó. A lejírás alapgyán izommeló, de te tú jól megtanította árnyvadászni. Jóvóna, ha lenne egy assz is a pakliba, eggy varázsos assz.

– Megértelek, Kham – Sally elnézett a bárpult fölött. – De attól tartok, nem tudok segíteni. Magam is a saját pecsenyémet sütögetem.

– Nemszóttá.

– Semmi személyes, Kham – A nő még mindig nem nézett Khamra. – Egyszerűen csak nem neked való meló.

– És mivvan a zén vadászásommal?

– Ne izgulj, cimbora. Rengeteg mágikus pasas mászkál manapság az utcákon. Még válogathatsz is.

Az biztos, hogy lehetett mágusokat találni, de Kham egyedül csak Sallyben bízott meg. Mágikus tapogatás nélkül pedig csak az orkjaira és azok evilági tűzerejére támaszkodhatott. Lehet, hogy a mágia nem számított a világon mindenhol gyakorinak, de az árnyvadászok általában össze szoktak futni vele. Kham emiatt aggódott.

– Talán csak a leggyobbat akarom.

Sally Khamra nézett, és szélesen, melegen elmosolyodott.

– Ó, milyen kedves. Igazán megkísértettél, cimbora, de egy hozzám hasonló lánynak tartania kell magát az egyezségekhez, én pedig már kötöttem egyet. De tudod, mit? Kizárólag régi ismeretségünk kedvéért elvállalom, hogy fedezek a találkozód alatt.

– Pénznékű?

Sally édesen mosolygott.

– Kérnék százalékot, de te igazán cimbora vagy. Mellesleg, amúgy is itt kell lennem a klubban.

* * *

Kham emberei egy kupacban érkeztek, és fél órával a megbeszélt idő után. A részükről ez nem is volt rossz: csak tíz perccel csúsztak el attól az időtől, amikorra Kham itt akarta tudni őket. Mindig is gondot jelentett a vadászat előtt pontosságra bírni őket. A probléma szerencsére eltűnt, amikor a dolgok bemelegedtek.

Az orkok odamentek Khamhoz, és együtt inni kezdtek. Csak sört persze, semmi olyasmit, ami zavarhatná a megbeszélést. Kham figyelte, ahogy a számla minden egyes körrel egyre csak emelkedik, de remélte, hogy a meló elég jól fizet majd.

Sally törzsasztalánál ült a háttérben, ott, ahol a táncparkett felől a lehető legkisebb zaj szűrődött be. Korán volt még, és az emberek jól érezték magukat. Óriás Tom, a szaszkacs játszotta a bemelegítő dalokat, meglepő élethűséggel utánozva szinte az összes hangszer hangját. Az igazi klubélet majd később fog elkezdődni.

Két kőkemény fiú lépett be a klubba. Igazi gépemberek voltak, teletűzdelve rengeteg jól látható kiberverrel. Mindketten tucatnyi zsoldosalakulat jelvényét viselték, azt jelezvén ezzel, hogy az elmúlt tíz évben jó néhány cég megbízásából rengeteg forró helyzetben részük volt. Egyik szőke, másikuk barna hajat viselt, ettől eltekintve teljesen egyformának látszottak. Valószínűleg plasztikai műtét miatt. A két pasas testtartásában és mozgásában volt valami, ami alapján Kham gyanítani kezdte, hogy esetleg szeretők lehettek. A bicskások körbenéztek a klubban. A szőke mondott valamit a pultnál álló Jimnek, Jim pedig fejével a hátsó terem felé intett. Kham biztosan tudta, hogy a két pasi még nem az igazi megbízó volt, így aztán újabb érkezőkre lehetett számítani. Talán licitálni kell majd a vadászatban való részvételért?

A Jim által a hátsó terembe küldött következő vadász egy törp volt. Kham azonnal felismerte. Greerson volt az, a nyugati parti nehéz fiú, aki idejének legnagyobb részét Kalifornia Szabadállamban töltötte. A jelenléte határozottan azt jelentette, hogy másokkal is kapcsolatba léptek a vadászat ügyében, ez pedig megnövelte a licitháború bekövetkeztének esélyét. De ha Mr. Johnson titokban akarná tartani a dolgot, nagy hibát követ el, ha versenyeztetni fogja az ajánlatokat egymással. A licitálásban vesztes fél nanoszekundumok alatt telekürtölné az utcákat a vadászat hírével.

Kham bólintott Rabónak. Ideje bemenni, és kibontani a zászlót.

Remélte, hogy Sheila nem hagyja, hogy Greerson felbosszantsa, mielőtt Kham ott teremne, hogy lehűtse a felhevült indulatokat. Korábban ugyanis már támadtak közöttük súrlódások.

Kham kivárt egy kicsit. Már éppen maga is be akart lépni a hátsó terembe, amikor egy újabb idegen lépett oda Jimhez. Ázsiai fickó volt, talán japán, alig magasabb a törpnél, viszont jóval karcsúbb. Humán árnyvadász létére meglehetősen fiatalnak látszott. A ferde szemű fickó suttogva szót váltott Jimmel, aztán ő is elindult a hátsó terem felé. Még egy vadász, az tisztán látszott, de vajon miféle? Dekás talán? Frontharcosnak nem volt elég nagy termetű, és egyáltalán nem festett mágikus fickónak.

– A te Mr. Johnsonod egy tünde – suttogta Sally pár perc múlva Kham fülébe. Nem sokkal azután, hogy egy hosszú kabátot viselő, magas férfi lépett oda a pulthoz.

Kham köszönetet suttogott Sallynek, majd felállt. Utolérte a tündét, még mielőtt az elérte a hátsó terembe nyíló ajtót. Meglepnie mégsem sikerült, mivel a tünde megfordult, ahogy Kham közelített hozzá. Kham széles, fogait kimutató mosollyal megszólalt:

– Estét, Mr. Johnson.

– Maga Kham.

– Ja.

A tünde elnézett Kham válla fölött.

– Egyedül van?

– A fijúk odabenn várnak. Memmég pár másik pasi. Nekennem monták, hogy közös buliró van szó.

– Nem várhatja el, hogy minden részletet ismerjen. Engem úgy tájékoztattak, hogy maga profi. A profik pedig megértik, hogy a diszkréció fontos része az üzletnek.

Kham közelebb hajolt a férfihoz.

– A profik elvárgyák a tisszta bulikat is.

A tünde oldalt fordította a fejét, mintha bántotta volna Kham büdös lehelete, de nem lépett hátra.

– Arra készültem, hogy tiszta üzletet ajánljak. Mindenki számára. Mindazonáltal arra nem készültem, hogy külön egyezségeket kössek ego-túltengésben szenvedő, túlzottan erőszakos egyénekkel. Vagy a többiekkel együtt hallgatja meg a részleteket, vagy egyáltalán nem hallgatja meg.

Kham hátralépett, hogy visszaadja a tündének a személyes zónáját.

– Effog késni a saját talákozójáró, Mr. J.

– Talán ha méltóztatna előttem befáradni – javasolta a tünde.

Kham vállat vont.

– Magának nyugottan hátat fordítok, Mr. J.

Egyelőre.

Kham kinyitotta az ajtót és belépett a terembe. A tünde Mr. Johnson követte.

4.

A találkozóra összegyűlt vadászok meglehetősen vegyes társaság benyomását kéltették, de ez nem nagyon lepte meg Nekót. Mr. Enterich mondta, hogy ad hoc csapatról lesz szó. Neko figyelmesen megszemlélt minden vadászt, megpróbálván meghatározni a csapatban majdan elfoglalandó helyüket. A legtöbbjükön jól látszottak a kibernetikus beültetések nyomai, és mindnyájan fegyvert hordtak. Az orkok egyetlen kivételtől eltekintve mind izomfiúknak festettek. A sorból kilógó orkot Rabónak hívták. Adatjackek álltak ki a halántékából, és a dzsekijén különféle légi és szárazföldi járműveket gyártó cégek jelvényei sorakoztak. Egészen nyilvánvalónak tűnt, hogy Rabo rigó volt, amolyan járművezető technomágus.

Neko furcsának, talán még egy kicsit nyugtalanítónak is találta az orkok túlsúlyát. Hong Kongban eddig csak futólag találkozott orkokkal; a kevésbé szép kinézetű metahumánokat nem látták szívesen a társasági enklávék szigetén. Nem mintha Nekónak különösebb baja lett volna velük; árnyvadászatai során már sokkal ocsmányabb metatípusokkal is kapcsolatba került. Kíváncsian figyelte az orkokat. Könnyed, családias hangulatuk arra engedett következtetni, hogy korábban már vadásztak együtt.

A törp nevét Neko az orkoktól tudta meg: Greerson. Bár tisztán látszott, hogy nem kedvelték a törpöt, Neko látta, hogy jól ismerték, sőt talán még dolgoztak is vele együtt korábban. A Greerson nevet Neko is ismerte, és azt is tudta, hogy egy ilyen nemzetközi hírű vadász minden bizonnyal nem fogja olcsón árulni a szolgálatait. Neko gondolatban felemelte saját tarifáit; az ember nem engedheti meg magának, hogy kevésbé értékesnek tűnjön, mint a társai.

A másik két vadász egy ikerpárnak is beillő emberpár volt, alaposan megspékelve kiberverrel. Az utcai szlengben bicskásoknak nevezték az ilyeneket. Egyikük szőke, másikuk sötét hajat viselt és szinte tökéletesen egyforma volt az arcuk. Neko valószínűnek tartotta, hogy az egyforma arcok plasztikai sebészi műtét eredményeképpen jöttek létre, nem pedig kezdettől fogva így születtek. A fickóknak nyilván kedvére volt, hogy hasonlítottak egymásra. Neko a két bicskás halomnyi beültetését sokkal inkább visszataszítónak találta, mint az orkok durva kinézetét, így aztán a többiekhez hasonlóan, ő sem törődött velük. Az ilyen megosztottság a vadászat során káros lehetett, de senki nem kényszeríthette Nekót arra, hogy az üzlettel nem összefüggő helyeken is eltűrje az általa nem kedvelt társakat.

Az ajtó kinyílt, kintről pedig hirtelen robbanásként betört a zaj. A nagyteremben a zenekar kezdett bemelegíteni. A hang átmenetileg eltompult egy kicsit, amint egy nagydarab ork préselte magát át az ajtónyíláson. A fickó bőrdzsekit és katonai gyakorlóruhát viselt, és azzal a hanyag óvatossággal nézett szét a szobában, mely csak az olyanokat jellemezte, akik már jó néhány veszélyes helyen megfordultak életükben. Az ork nyomában szorosan a tünde Mr. Johnson következett. Neko rövid időre már találkozott a férfival, amikor megérkezett Seattle-be. A tünde ezúttal más ruhát és más frizurát is viselt, és az arcát is a divatnak megfelelően festette ki. Ezek azonban felületes különbségek voltak. Amikor az ork átkarolta a tündét, a tünde rosszalló szemöldökráncolása tudatta Nekóval, hogy valóban ugyanarról a férfiról van szó. Az ork nem barátilag, hanem inkább birtoklóan karolta át Mr. Johnsont. A tündét szemmel láthatóan zavarta a dolog, az ork félig elrejtett vigyora viszont arról árulkodott, hogy ő élvezte a helyzetet.

– Épp ideje – morogta Greerson.

A tünde rá sem hederített, és elhúzódott az orktól. A nagydarab metahumán egy pillanatig sem zavartatta magát, gyorsan odasétált a társaihoz és heves vállcsapkodó, karütögető üdvözlésekbe kezdtek. A többiek Khamnak szólították a nagydarab orkot Neko ezt a nevet is ismerte: Kham együtt dolgozott a bizonyos körökben igen tekintélyes, jó hírnek örvendő mágus árnyvadásznővel, Sally Tsunggal. Neko egyszer hallotta, hogy az ork izomfiúként működött közre Tsung egyik vadászatában. Ha jól emlékezett, az a vadászat végül sikerrel járt, de hát egy vadászattal még nem alapozhatja meg az ember a saját hírnevét. Talán Kham ittléte azt jelentette, hogy Sally Tsung is benne van az akcióban, sőt talán Tsung dekása, Svindler is.

Ez egy kicsit eltolná az egyensúlyt a most túlzottan is tűzerő-központú csoportban. Ha a fenti két ember bármelyike is közreműködne a munkában, akkor Neko azt jó ómennek tartaná.

A tünde körbesétált az asztal mellett és elfoglalta az üres helyet az asztalfőnél.

– Jó estét, uraim és hölgyem – mondta és leereszkedően bólintott Sheila felé. A többiek által csak Besurranónak nevezett, szélesvállú ork nő felhorkant, mire a tünde helyesbített.

– Ó, elnézést kérek, hölgyeim. Örömmel látom, hogy mindnyájan pontosan érkeztek.

– Nem úgy, mint egyesek – mondta Greerson.

Neko észrevette, hogy Kham nyíltan körbenézett a társaságon, és szemmel láthatóan végigmérte az összejött vadászokat. Az ork egy darabig kíváncsian nézett Nekóra, szemöldökét enyhén összevonva. Úgy tűnt, hogy nem érti, mit keres Neko a kőkemény izomfiúk között. Neko finoman rámosolygott. Hadd találgasson a pasas.

– Mindenki kap egy papírt, amin az ajánlatunk részletei szerepelnek – mondta a tünde, és mindenki elé odacsúsztatott egy papírlapot. – Kérem, gyorsan olvassák el, mert az anyag bomlékony, és pár percen belül magától szétporlad.

Greerson egyetlen pillantást vetett apapír aljára, és máris az asztalra lökte.

– Az ár túl alacsony.

Neko is megnézte a megfelelő sort, majd feltűnés nélkül megnézte, mi szerepel az egyik bicskás és Besurranó lapján, ugyanis ők voltak a szomszédai. Mindkét papíron ugyanaz a szám állt, így feltehetően Greerson is hasonló ajánlatot kapott. És bár az összeg magasabb volt, mint amennyit Neko el szokott kérni egy egyszerű testőrködési vadászatért, mégis megszólalt.

– Greerson sannak igaza van.

A tünde zord arckifejezése nem változott.

– Az árban korábban már megegyeztünk, Mr. Greerson és Mr. Neko.

Greerson egyik tömzsi lábát az asztal szélére csapta, és hátradőlt a székén úgy, hogy az ülőalkalmatosság két hátsó lábán egyensúlyozzon.

– Az első árajánlaton mindig lehet alkudni, különösen, ha ilyen sokan közreműködnek az akcióban.

– A közreműködők száma miatt önnek nem kell aggódnia. Közöltük önnel, mennyit fizetünk a vadászatért. Ha a díjazással kapcsolatban megjegyzéssel kívánt volna élni, azt korábban megtehette volna.

– Ha tudtam volna róla, hogy hány résztvevőről van szó, akkor meg is tettem volna. A pénz túl kicsi ahhoz, hogy forgalmi rendőrt játsszak.

Kham odaszólt a tündéhez:

– Ha a törp nem jáccik, akkó betesszük a hejére a mi fijúnkat.

– Az én helyemre? – nevetett Greerson. – Nem tudtam, hogy van még ötven más társad is, orkfíú.

– Ahhoz nem kell ötven, hogy téged helyettesítsünk, feles – morogta Sheila. Ő volt az az ork, aki a legjobban fújt Greersonra. Tisztán látszott, hogy korábban történhetett már köztük egy s más.

– Igazad van, orklány. Ha a többiek is olyanok, mint te, akkor még többre lesz szükség.

Kham egy pillantással elcsöndesítette Sheilát, aztán megszólalt:

– Figyejj, Greerson, ha nem dogozó, az okés. De akkó maraggy csöndbe és haggyad a többijeket dógozni.

A törp megpróbált farkasszemet nézni az orkkal, de Kham a tünde felé fordult.

– Figyejjen, ezek itten mind izomfijúk. Lesz magija a zellenségné?

– Ne aggódjon emiatt – felelte gyorsan a tünde. Nyilván már előre felkészült erre a kérdésre. – Az esetleg felmerülő mágikus problémákat több, mint kielégítően meg tudjuk oldani.

– Ezt már hallottam korábban is – jegyezte meg a szőke bicskás.

– És akkor is hazudtak – tette hozzá sötét hajú társa.

A tünde amolyan futószalagmosolyt küldött feléjük, és ezt megismételte a többi vadász irányába is.

– Uraim és hölgyeim, biztosíthatom önöket, hogy a vadászat során alacsony a komplikáció valószínűsége.

Greerson mindannyiuk nevében kérdezte:

– Akkor minek annyi tűzerő?

A tünde ismét csak gyorsan válaszolt.

– Kizárólag biztosítás miatt. A megbízóm óvatos fajta. Önök pusztán csak azért lesznek jelen, hogy tűztámogatást nyújtsanak baj esetén. Baj esetén, amely bekövetkeztének, hangsúlyozom, igen alacsony a valószínűsége:

– És ha mégis lesz? – kérdezte a hollófekete hajú bicskás.

– Akkor mi lesz? – tette hozzá szőke társa.

– Akkor önök a szerződés szerint teljesítik kötelességüket.

– És amiért harci bonuszt kapunk – jelentette ki Greerson.

A tünde a törpre bámult.

– Ezt nem kötöttük ki a szerződésben.

Greerson savanyú arcot vágott.

– Akkor talán meg kéne gondolni, hogy kikössük.

A tünde összehúzta a szemét és a fogai között sziszegte:

– Vannak más vadászok is.

– Akiket nem lesz képes megtalálni helyettünk, tünde. Tőlünk ugyanis elsőrangú minőséget kap – Greerson elhallgatott egy kicsit, hogy végignézzen az orkokon. – Legalábbis java részben. Ezt a felállást pedig nem lesz képes pótolni a maga rövid időkeretén belül.

– A javaslatának zsarolás illata van, Mr. Greerson – A tünde mély hangon, szinte fenyegetően mondta ezt.

– Nevezze, aminek akarja, tünde. Én továbbra is csak jó üzletként tekintek rá.

– Nincs felhatalmazásom rá, hogy megnöveljem a fizetséget.

– Az nem is baj. Nem vagyok én bandita. Helyezzen letétbe egy megfelelő összeget egy biztos bankszámlára, és már rendben is vagyunk – javasolta Greerson vidáman.

– Ezt meg kell beszélnem a megbízómmal.

– Akkor tegye. De jussanak megfelelő döntésre, különben senki nem fog táncolni önöknek, ha eljön a rock and roll ideje.

– Gondolom, Mr. Greerson, ön azt is tudja, hogy a fizetség esetleges emelésében a többi résztvevő is osztozik.

– Persze. Nem vagyok én kapzsi. Amennyiben dupla részesedést kapok, minden rendben van.

Sheila felhorkant.

– Dupla részesedés egy felesnek? Ha a kettőt összeszorozzuk, akkor még mindig csak sima részesedés jön ki.

Greerson rá sem nézett az orkra, úgy felelte:

– Duplát mondtam? Triplára gondoltam. Elfelejtettem felszámolni a lehetetlen társak miatti díjat.

Sheila elindult, hogy megkerülje az asztalt, de Rabo és Besurranó utánaszaladtak, és leállították. Greerson ülve maradt és meg sem rezdült. A bicskások feszülten figyeltek, jóllehet semleges arckifejezésük nem változott. A tünde Mr. Johnson érdeklődéssel figyelte a jelenetet. Miközben az orkok lefogták a saját emberüket, Neko eltűnődött azon, vajon amerikai útja beváltja-e a reményeit?

A halott vadász előtt nem állnak szép kilátások, a nem egységes csapat pedig csak halott vadászokat eredményez.

A szőke bicskás kérdezett valamit a szerződéstervezet egyik pontjával kapcsolatban, Mr. Johnson pedig válaszolt neki. Johnsonnak még számos más kérdésre is sorban felelnie kellett, amit meg is tett, miközben elbagatellizálta a vadászok aggodalmas kijelentéseit. A vadászok éppen a városon kívüli találkozóhelyet beszélték meg Johnsonnak amikor az asztalra kirakott papírok kezdtek szétporladni Közeledett a találkozó vége. A tünde körbesétált az asztalnál, és mindegyik jelenlévőtől megkérdezte, hogy vállalja-e a munkát. Miután ezzel végzett, távozott. Greerson és a két bicskás hasonló sietséggel hagyták el a termet, így Neko magára maradt az orkokkal. Odalépett Khamhoz.

– Arra gondoltam, talán egyeztethetnénk a terveinket, hogyan kívánunk átlépni a határon a találkozóhelyre menet.

A nagydarab ork lenézett Nekóra. Torz arcára némileg kíváncsi kifejezés ült ki. Megdörzsölte csorba alsó agyarát.

– Együtt akarsz dógozni?

– Ez a bölcs megoldás, nem? – mondta Neko és udvariasan mosolygott.

– Ja, néha – bólintott az ork. – És mér hozzám beszész, ménem a többiekhe?

– Te vagy az a Kham, aki együtt vadászott Sally Tsunggal és a Svindlerrel?

Az ork összeráncolta a homlokát.

– Nem láttalak még a városba.

– Csak nemrég érkeztem.

– Akkó honnan tudod, hogy kivvel vadászok? – kérdezte az ork gyanakodva.

– Benne vagyok az üzletben.

Az ork összeszűkülő szeme elárulta, hogy nem tetszett neki a válasz.

– Ismered a kutyafijút?

– Nem egészen értem, kire célzol.

– Vernerre – Neko értetlen arckifejezése láttán Kham még hozzátette: – A zuccaneve Csavar.

So ka. Az ork okosabb volt, mint amilyennek látszott, ha ilyen gyorsan meg tudta fordítani a kérdezősködést, Vajon pozitív vagy negatív válasz tetszene jobban neki? A metahumán fiziognómiája eltért a humánokétól, ezért Neko nem tudta elég jól leolvasni az arckifejezését Akkor inkább maradjunk az igazságnál.

– Közreműködtem korábban némelyik akciójában.

Az ork szélesen elvigyorodott.

– Akkó talán nem leszö hótsúly.

Neko hasonlókat gondolt az orkról.

– Ettől egyáltalán nem kell tartanod.

– Magabisztos kutyus.

Ez felesleges megjegyzésnek, tűnt.

– Kutyusnak a fiatal kutyákat nevezik, ugye? Az én nevem „macskát” jelent angolul, így az előbbi megjegyzésed pontatlan volt. És ha a szövegkörnyezetet helyesen értelmezem, akkor ráadásul nem is ide illő.

– Nem kő felszíni a vizet, macskafijú – Az ork hangulata megdöbbentően gyorsan megváltozott: Kham elnevette magát.

– Mér akartad túnni, hoggy ismerem-e Sallyt meg a tündét?

– Személyes ügy.

Az ork újabb hirtelen váltással megkomolyodott.

– Figyejj, köjök. Lehet, honnem teccik nekem a tünde, de nem fogom elárúnni. És ha bajt akarsz Lady Tsungnak, akkó hamar fekünni fogsz a zuccán, ahejett, hogy járná rajta.

Tisztán látszott, az ork milyen vadul hű Sally Tsunghoz. Lehet, hogy a hűségnél többről is szó volt. Akárhogy is, el kellett simítani a dolgot.

– Semmi ilyesmiről nincs szó, biztosíthatlak róla. Pusztán személyesen is szeretnék találkozni velük.

– Nemtom, hun van a tünde. A Lady meg evvan foglalva.

Ez utóbbi mondathoz egy szemöldökráncolás is társult. Kham szemmel láthatóan nem örült valaminek a Tsunggal való kapcsolatában.

Neko erről többet szeretett volna tudni.

– Különösen Lady Tsunggal szeretnék találkozni.

Az ork laposan pillantott Nekóra.

– Mivvagy te, valami rajongó?

– Úgy-ahogy.

– Ja, hát a Lady nem szeresse a rajongó fijúkat.

– Biztosíthatlak, hogy nem úgy értem a dolgot.

– Tú sokat biztosítgacc.

– Pusztán udvarias kívántam lenni.

– A Ladynek dóga van.

– Akkor talán a vadászat után? – javasolta Neko.

– Ja, talán – Kham hangulata ismét megváltozott, ezúttal gondterheltnek látszott. – Ha túléjjük.

Neko egy főbólintással nyugtázta a választ. A túlélés kérdése mindig is elsőrangú fontossággal bírt. Az ork Neko bólintását úgy értelmezte, hogy a beszélgetés véget ért. Odafordult a többiekhez, és bemondta nekik a legközelebbi találkozásuk helyét és idejét. Nekónak ugyan nem szólt külön, de hagyta, hogy a japán fiú meghallja, miről beszélt, azt javasolva ezzel, hogy Neko is jelenjen meg a kérdéses helyen és időben, ha bizonyítani akarja megbízhatóságát és alkalmasságát. Neko számított erre a húzásra.

Figyelte, ahogyan Kham és az orkjai eltávoztak, aztán leült az asztalhoz. Szórakozottan lefújkálta a szétporladt papírok hamvait a földre. Elhatározta, hogy megvárja, amíg a tulajdonos bejön és elküldi őt. Ha itt fog dolgozni Seattle-ben, akkor alaposan meg kell ismernie, hogyan működik a helyi árnyvilág.

5.

Kham golyókat tologatott egy tartalék tárba és körülnézett az erdőben. Az éjszakai szél a hátára vette a felhőket, így a hold szépen világított. Nem mintha Khamnak szüksége lett volna rá; már megszokta a hüvely nélküli lőszer enyhén zsíros tapintását, és odanézés nélkül, érzésre tarázta be őket. De ma este a lőszer csúszós külseje egyéb dolgokat is eszébe juttatott. Például bizonyos Mr. Johnsonokat, akik az embert vadászni küldték, miközben az ő bőrük nem forgott veszélyben. Aztán bizonyos vadászokat, akiknek jobb dolguk is lett volna annál, hogy felkészüljenek az éppen aktuális vadászatra.

Eddig semmilyen problémával nem találkoztak. Kham is, az orkjai is zökkenőmentesen átjutottak Szelis-Síd területre a várost határoló falon keresztül. A falmászással elkerülhették a Seattle metroplexumba befelé – illetve az onnan kifelé vezető utakra épített torlaszokat. Ezeken az ellenőrzőpontokon ugyanis egy csapat, nehézfegyvereket viselő ork igen nagy feltűnést keltett volna. A falmászás ugyan verejtékes és idegölő sportnak bizonyult, de sikerült gond nélkül megúszniuk. Bizonyos mértékben a vadon idekint is legalább annyira izzasztó és idegölő volt. Khamot idegesítette, hogy nem érzett szilárd betont a lába alatt.

Látta a társain, hogy ők is idegesek, de az ideges vadász egyben ugrásra kész vadász is, így aztán Kham nem nyugtalankodott emiatt. A fiúk legalább nyitva tartják a szemüket. A baj sosem volt olyan súlyos, ha az ember látta közeledni.

A Seattle metroplexumot a Szelis-Síd Tanácstól elválasztó fal túl hosszú volt, a szelis törzsek keze pedig túl rövid ahhoz, hogy állandóan szemmel tudják tartani. Persze bármikor felbukkanhattak alkalmi őrjáratok. Kham csapatából senki nem rendelkezett Szelis-Síd belépési engedéllyel, így aztán a fegyvereik szolgálnának egyedüli retúrjegyként, ha esetleg indusokkal futnának össze. Eddig minden simán ment, még akkor is, amikor Greerson odalopakodott hozzájuk a fák közül. Még Sheila is nyugodt maradt.

Kham viszont csak akkor lesz boldog, ha Rabo és a japán kölyök is megérkezik a terepjáróval.

– Rabo késik – Besurranó köhögni kezdett rövid mondata után. A köhögése úgy hangzott, mintha halálos tüdőbaj gyötörte volna. A valóságban ez nála genetikus mellékhatás volt, ugyanaz, amely suttogásszerű hangjáért is felelt. A nő azonban keményen tudott harcolni, és Khamnak csak ez számított.

– Itt lesz – nyugtatta meg Kham.

Sheila ujját csöndesen tologatta AK-ja fa válltámaszának erezetén.

– A japán kölyök valószínűleg lefizette az indusokat.

– Miér mondod ezt? – kérdezte John Parker.

– Nemtom. Attól a kölyöktől feláll a szőr a hátamon. Olyan, mintha tudna valamit, amit mi nem, értesz, ugye? Hogyan került ide egyáltalán? Nem izomfiú. És nem is mágus vagy Mátrixos vadász.

Ezen már Kham is gondolkodott, de úgy vélte, nem lett volna túl bölcs odamenni Nekóhoz, és egyenesen megkérdezni tőle. A vadászokat felbérlő tünde szemmel láthatóan alkalmasnak ítélte meg Nekót, és a kölyök tartotta a lépést a fiukkal azon az egy előgyakorlaton, amit a rövid idő alatt sikerült megszervezniük. A kölyök legalább együttműködött velük. És ez jó jel volt, vagy nem? A többiek közül senki nem akart együtt készülni Khammal és csapatával.

A tegnap esti találkozó óta Kham se Greersont, se a bicskásokat nem tudta utolérni, így aztán velük nem gyakorolhattak együtt De ők valószínűleg akkor sem jöttek volna el, hogyha történetesen sikerült volna beszélni velük, Kham nem szerette, ha olyanokkal kellett együtt vadásznia, akikről nem tudta, hogyan fognak reagálni, ha a kaka belerepül a ventilátorba. Az ő stílusuk ismerete nélkül esetleg rosszul állítja majd fel az embereit, vagy tévedésből lelövi az egyiküket. Túl kockázatos, ha az ember nem ismeri a csapatát. Igaz, hogy Greerson profi volt, de Kham még soha nem dolgozott együtt a törppel, a bicskás ikrek pedig totálisan ismeretlenek voltak. Ez a nagy keveredés korábban nem is izgatta volna Khamot, de most ő vezette az embereit, és ezért gondolnia kellett ilyesmikre is. A tünde biztosította őt, hogy csak profik működnek közre. Ez jó hír. Ha beüt a mennykő, egyedül a professzionalizmus mentheti meg őket. Ennyi talán elég is lesz ahhoz, hogy ne szívják meg a dolgokat. De lehet, hogy nem.

Egy gépkocsi motorjának hangja szivárgott ki a fák közül. Kham intett a fiúknak, hogy húzódjanak fedezékbe. Az orkok szétszóródtak a fák között a sötétben. Greerson és a bicskások szó nélkül felszívódtak, némileg felvillanyozva ezzel Khamot. Végül talán nem lesz teljes csőd ez a vadászat.

Nem kellett sokáig várni, és az elővigyázatosság is feleslegesnek bizonyult. Kham nemsokára kiszúrta az ösvényt utánzó csapáson feléjük bukdácsoló terepzöld Chrysler-Nissan terepjárót. Miközben Rabo leállította a gépet és kicsatlakozott, Neko kiugrott a utasülésről, és elmondta, hogy ők is simán átjutottak a határon. Rabo vigyorogva mászott ki a terepjáróból.

– A kölyöknek volt egy jó ötlete, hogy turistának nézzünk ki. Az indusok átvizsgálták a lemezt, amit odaadott nekik, és már intettek is, hogy mehetünk. Sima ügy volt. Akár ti is beszállhattatok volna a kocsiba hátra.

– Akkor mi tartott olyan sokáig? – kérdezte Sheila.

Rabo zavartan lesütötte a szemét.

– Eltévedtünk.

– Megszakadt a kapcsolat a Navstarral – kelt Neko Rabo védelmére.

Kham nem örült ennek.

– Aszittem, mindent mennéztek indulás előt.

– Meg is – tiltakozott Rabo. – Nem a kocsi a rossz. Az a kibaszott navigációs műhold.

– Bedöglött a Navstar? – kérdezte Greerson.

– Nem sugároz – mondta Rabo.

– Akkor egy csomóan nagyon vidámak lehetnek most – jegyezte meg John Parker.

– Az nem a ti bajotok – szólalt meg egy új hang.

Mr. Johnson hangja. A tünde úgy bukkant fel, hogy Kham nem hallotta közeledni. A többi vadász meglepett reakcióiból ítélve, ezzel nem volt egyedül. Kham észrevette, hogy az egyik bicskás megütögette a fülét, hogy ellenőrizze, működik-e, Neko viszont már Johnson felé fordulva állt. A kölyök vagy látta, vagy hallotta Johnsont, vagy tudta, hogy itt lesz, és mégsem szólt semmit.

Kham bosszúsan odamordult Johnsonnak:

– Szóvval, mia zállás?

– Mindent a maga idejében, Kham. Uraim és hölgyeim, ezen akciót koordináló szerepem a végéhez közeledik. A vadászattal kapcsolatos további utasításokat az elöljáróim fogják elmondani.

Szinte végszóra, két magas, vékony alak bukkant ki az egyre növekvő sötétségből. Egy csupasz szikla előtt álltak, így csak a körvonalaik látszottak, de Kham meg mert volna esküdni rá, hogy egy pillanattal előbb még nem voltak ott. Magasságukból és testfelépítésükből ítélve az újonnan érkezők is tündék voltak, akárcsak az ő Mr. Johnsonjuk. Ennél többet azonban nem lehetett megállapítani kilétükről. Johnsonhoz hasonlóan ők is jellegtelen álcaruhát viseltek, viszont tőle nagyon is eltérően az arcukat nem lehetett felismerni. Felhajtott gallérjuk fölött, az arcuk helyén szikrázó, színes ovális folt látszott. Kilétüket tehát varázslattal titkolták el. Ők lehettek a beígért mágikus támogatás.

Kham elég sok varázslattal találkozott már életében ahhoz, hogy tudja, a fickók könnyedén teljesen másnak is láttathatták volna magukat. Hiszen Sally is sokszor biztosított mágikus álcát Kham számára, amikor együtt vadásztak. Kham azt is tudta, hogy az ilyesfajta varázslathoz állandó koncentrációra volt szükség. És mivel egyetlen mágus sem rendelkezett kimeríthetetlen erőtartalékkal, ezért gyakran spóroltak az energiájukkal. Kham emlékezett rá, hogy Sally egyszer azt mondta, a részleges álca vagy egy másfajta arc illúziójának fenntartása sokkal kevésbé fárasztja a mágust, és praktikus olyan alkalmakkor, amikor tartalékolnia kell az erőit, Ezeket a semmiarcú tündéket sehogy sem lehetett felismerni. Ha az üres maszk illúziójának fenntartása kevesebb energiát igényelt, mint egy egész alakos illúzióé, akkor a mágusok Sallyhez hasonlóan takarékosan bántak az erejükkel.

Az álarc viseléséből két dologra lehetett következtetni Először is: ez a két tünde valahol fontos embernek számít, és az arcukat jól ismerik. Legalábbis az egyik vadász esetleg felismerhetné mindkettőjüket, vagy legalább az egyiküket. A második következtetés sokkal nyugtalanítóbb volt; az álarc varázslatot elmondó mágus tartalékolja az erejét, miközben e két fontos tünde kilétét elrejti. És ha ez a mágus is részt vett a vadászatban, akkor valószínűleg arra számított, hogy szükség lesz még az egyéb erejére is, vagyis a vadászok komoly mágikus ellenállásba ütközhetnek. Ha pedig a mágus nem vett részt az akcióban, akkor mágikus támogatás sem volt, ami már önmagában is bajt jelentett.

Másfelől viszont az elöljárók – ha ezek a tündék valóban azok voltak– saját bőrüket vitték a vásárra azzal, hogy idejöttek. Ami azt jelentette, hogy talán mégsem lesz olyan meleg a helyzet.

Egy dolog viszont tisztán látszott: akármi is folyt itt, az nagyon is fontos volt a két fickó számára.

6.

Nekót nem lepte meg nagyon, hogy minden komplikáció nélkül haladtak a kijelölt célterület felé, hiszen gyanította, hogy mágikus védelem egyengette az útjukat. Mr. Johnson járműve csendvarázslat alatt érkezett, és a másik két tünde is úgy jelent meg, hogy az nem lett volna lehetséges mágikus segítség nélkül. Mivel a tündék, Mr. Johnson elöljárói nyilvánvalóan mágusok voltak – vagy legalábbis magabiztos kiállásuk ezt sugallta a külső szemlélő számára –, nehéz lett volna elképzelni, hogy személyes veszélynek tennék ki magukat. Nyilván arra használják az energiájukat, hogy elrejtsék a kis konvojt és megóvják mindenféle mágikus veszélytől. A vadászok kiválasztása arról árulkodott, hogy az evilági veszélyek miatt is aggódtak, akármi is legyen az elvégzendő, titokzatos feladat. Egyelőre azonban még semmi olyasmi nem történt, ami igazolta volna az óvintézkedések jogosságát.

Neko úgy döntött, hogy az orkokkal utazik. Ezzel szerzett némi megbecsülést az orkoktól, cserébe a többi vadász megvetéséért. Húzása valószínűleg elidegenítette a többiektől, de a csoport dinamikájában beállt változás fontossága majd csak a későbbiekben fog kiderülni. Jelen pillanatban Neko kiűzte fejéből az ilyen irányú aggodalmait, és inkább a környező vidék tanulmányozására koncentrált.

Az erdő egyszerre volt lenyűgöző és félelmetes. És bár Neko kevésbé civilizált vidékeken is tréningezett, azért ő mégiscsak a várost kedvelte. Tanítóinak őszinte bánatára sokkal jobban otthon érezte magát az ember alkotta építmények között. Az itteni környéket uraló faóriások ősréginek tűntek, de Neko tudta az igazságot. Videón látta, a Bennszülött Amerikai Nemzetek hogyan alakította vissza Északnyugat-Amerika földjeinek nagy részét eredeti, természetes állapotába. Eltakarították az ember okozta károkat, és felgyorsították a megmaradt természetes növényzet növekedésének ütemét. Neko korábban nem nagyon hitte el, hogy ezt valóban megcsinálták. A trideo beszámolók szerint a fák nagy részét mágikus úton növesztették meg, miután a Bennszülött Amerikai Nemzetek átvette az uralmat Észak-Amerika nagy része fölött. Neko gyerekfejjel maradéktalanul elhitte a beszámolók igazát, de ahogy nőtt, kezdett gyanakodni benne, hogy lehetséges-e ilyen hatalmas varázslat. Feltételezte magában, hogy a trideo-jelentéseket képzett trükkmesterek készítették jól felszerelt filmstúdiókban, Most Neko azonban saját szemével látta a fákat, így el kellett hinnie a dolgot. Az erdő valóságos volt. Lehet, hogy óriási erőfeszítésbe került a természet rendjének visszaállítása, világi erőbe és mágikusba egyaránt; de megoldották a feladatot, mégpedig fantasztikusan jól. Neko azt kívánta, bárcsak lett volna több ideje, hogy jobban értékelhesse a környék csodáját.

A járművek lopva haladtak előre, hang és fény nélkül. Szótlanul kerülgették a hatalmas fákat, és egykedvűen gázoltak át a buja növénytakarón. A sofőrök egyedül a szórt holdfény alapján tájékozódtak. A humánok fényerősítő szemüveget használnának ilyenkor, de az ilyen és ehhez hasonló technikai segédletek használata gyorsan elfárasztotta az embert. A tünde és ork sofőröknek nem volt ilyesmire szükségük; tévedhetetlenül irányították a terepen bukdácsoló járműveiket.

A tündéket szállító vezető kocsi egy patak partján megállt. Rabo a tündék kocsija és egy sziklakiszögellés közé parkolta le terepjáróját. Neko elismeréssel nyugtázta, hogy a rigó úgy állította be a terepjárót, hogy abban az esetben, ha szükség lenne a világításra, a reflektorai ne ugyanazt a szöget fedjék le, mint a tündék kocsijának lámpái. Amikor kiszálltak, Mr. Johnson utasította őket, hogy helyezkedjenek el körkörös védelmi formációban, ugyanis amit ezek után fognak csinálni, az esetleg nem kívánt figyelmet vonhat magára. Az orkok és a bicskások szétszóródtak a tisztáson, és elrejtőztek a fák között, hogy biztosítsák a területet. Amikor mindenki elfoglalta a helyét, Greerson körbejárta a peremvonalat, megkritizálta az emberek elhelyezkedését, és ötleteket adott arra nézve, hogyan lehetne jobb pozíciót elfoglalni Egy alkalommal Johnsonnak kellett közbelépnie, hogy Greerson és Sheila vitája ne forduljon tettlegességbe. Neko türelmesen figyelte a történéseket; ha már tudta, hol helyezkedtek el a többiek, akkor bízott a saját képességeiben annyira, hogy megtalálja magának a legjobb pozíciót. Már éppen elhatározta magát, hogy betömi a Besurranó és a szőke bicskás leshelye közötti rést, amikor az egyik tünde finoman megérintette a vállát, hogy visszatartsa.

– Önnek más feladatot szántunk – szólalt meg az álcavarázslat által eltorzított, fakó hang.

Neko a fickót magában csak Sötét Tündének nevezte el, bőrszíne alapján. Johnson másik, fehér bőrű elöljárója lett a Világos Tünde. Kettejük között eddig csak a bőrük színe és testfelépítésük halvány eltérése jelentett különbséget, de Neko már kezdte megismerni egyéni viselkedésmódjukat, mozdulataikat és testtartásukat is. Nemsokára képes lesz rá, hogy nem csak a bőrszín alapján tudjon különbséget tenni kettejük között. Ennek örült; a bőrszín is az álca részét képezhette, jóllehet Neko ezt nem tartotta túl valószínűnek. Nem vágott egybe a jellegtelen arcokkal és eltorzított hangokkal.

Neko figyelte, amint a tündék ládákat és táskákat pakoltak le a kocsijukról. Igyekezett minél jobban az eszébe vésni az egyéni mozdulataikat. Érdekesnek találta, hogy bár Mr. Johnson mindkét tünde irányában nagy tisztelettel viseltetett, a Sötét Tündével a szokásosnál is alázatosabban beszélt. Talán mintha félt volna tőle.

A ládákból kibontakozó felszerelés magára vonta Neko figyelmét, ugyanis szemmel láthatóan okkult berendezésről volt szó. Eddig még alig látott mágust munkában, és még soha nem találkozott ilyen csodásan megépített rituális kellékrendszerrel. Az anyagok ritkák, kidolgozásuk pedig elsőrangú volt. Érdekes.

A Világos Tünde észrevette Neko érdeklődését, ezért megjegyezte:

– Úgy látom, érdeklődve figyeli a munkánkat, Neko.

– Nem akartam tiszteletlen lenni.

– Nem, azt nem is gondoltam, De tudja, hogy mit művelünk most?

Neko úgy vélte, a legjobb lesz őszintén válaszolni.

– Nem.

– Fél tőle?

– Nem.

– Szinte őszinte válasz.

Neko a jellegtelen álarc alatt is megérezte a tünde leereszkedő mosolyát. Nem tetszett neki a Világos Tünde stílusa, de nem szólt semmit. Hallgatása nem zavarta a férfit. A Világos Tünde tovább beszélt, és érezni lehetett, hogy a mágikus torzítás és elfedés ellenére is pedáns odafigyelés költözött a hangjába.

– A nemsokára elvégzendő munkához minden alkotórészt pontosan el kell rendezni. Bizonyos felmerült akadályok miatt az egyik alkotórészt nem tudjuk saját magunk elhelyezni. Ezt önnek kell megtennie – A tünde bal felé mutatott.– Két méterre a villámcsapás nyomát viselő fától balra egy lyukat fog találni^-. A lyuk a patakpart oldalában található, és puszta szemmel nem is lehet látni. Meglehetősen kicsiny lyukról van szó, persze nem olyan kicsiről, amin Ön még ne tudna áthaladni. Ha megmutatjuk a lyukat, Ön behatol majd, és magával viszi azt a tárgyat, amit előtte odaadunk Önnek.

Szokatlan feladat, gondolta Neko.

– Hová vezet a lyuk?

– Egy barlangba – kapcsolódott a beszélgetéshez a Sötét Tünde.

– Vannak más bejáratok is?

– Az Ön vagy a mi számunkra nincsenek – mondta a Világos Tünde.

– Felkészült a feladatra? – kérdezte a Sötét Tünde.

Nem; legalábbis egyelőre nem.

– Mivel fogok találkozni? A szükséges védekezés szempontjából kérdezem.

– Semmi olyanról nem tudunk, ami Önre hatással lehetne. Itt az álcázás a fő védekezési mód.

– Ezzel azt sugallja, hogy vannak másodlagos védekezési módok is.

– Vannak – bólintott a Sötét Tünde – Mágikus védekezési módok.

– Azért kell bekötnünk az Ön szemét, hogy biztosíthassuk a védelmét – mondta a Világos Tünde. – A barlangban amúgy is sötét lesz, így a hagyományos látás hatástalan lesz odabent. Nem engedhetjük meg, hogy világítóeszközt vigyen magával, mert a fény káros kihatással lenne az általunk végrehajtandó varázslatra. Ez talán hátrányt jelent, de minket úgy tájékoztattak, hogy az Ön képességei elégségesek ahhoz, hogy Ön ilyen környezetben is hatékonyan tevékenykedhessen.

Neko bólintott, de nem szólt semmit. Saját biztonsága függött attól, hogy ezek a tündék tisztában voltak-e minden képességével.

– Helyes – A Sötét Tünde Neko felé nyújtott egy táskát. – Ha bejutott, tudni fogja, hová helyezze a tárgyat, ugyanis vibrációt fog érezni, ha a tárgy a helyére kerül.

Neko elvette a táskát; a táska a méretéhez képest meglehetősen nehéznek bizonyult. Neko némi erőfeszítéssel a vállára lendítette, és rögtön érezte, hogy a szokatlan súly bizonytalanná tette az egyensúlyát. A szíjat a feje fölött a másik vállára vetette, hogy kényelmesebben elrendezze a hátán.

A Sötét Tünde egy festett szimbólumokkal díszített szövetdarabot adott Nekónak, és közölte, hogy a szimbólumok egyfajta védővarázslat kulcsait képezik. Neko mindenesetre semmi különöset nem érzett, amikor a Sötét Tünde bekötötte a szemét. A külső világból érkező ingerek hiánya egészen szokatlan volt, de Neko korábban már találkozott ezzel az érzéssel, amikor mágikus erővel felruházott tárgyakkal volt dolga. Ha viszont nem bízna a tündékben, azzal csak megsértené őket, és jelen pillanatban ezt nem tartotta bölcs dolognak.

– Az időzítés lényeges – mondta a Világos Tünde, miközben Nekót bevezették a sötét, dohszagú lyukba a patakparton. Neko lenyelte további kérdéseit, és bemászott. Mások talán beijedtek volna attól, hogy bekötött szemmel kellett előremászniuk a bizonytalanba, de Nekót mindig is vonzották a titokzatos dolgok. Lehet, hogy most egy ideig nem használhatta a szemét, de más érzékekkel is rendelkezett, és maximálisan meg is bízott ezekben.

A szűk bejárat után nemsokára kiszélesedett az alagút. Egy ideig. Neko hamarosan rájött, hogy a tündék igazat beszéltek az alagút szorosságával kapcsolatban, de a szoros helyek Neko specialitását képezték. Az ilyen helyeken való mozgással kereste meg eddig is a pénzét és árnyvadászi hírnevének nem kis részét. Lassan egyre beljebb haladt a föld gyomrába. Gyakran annyira szűk helyeken kellett átpréselnie magát, hogy, a táska súlya még a bekötött szeménél is jobban zavarta. Kénytelen volt a táskát levenni a válláról, és inkább maga előtt tolni az alagútban.

Kezdetben még hűvös, nedves levegő simogatta a bőrét, a barlang belsejében azonban szárazabb és melegebb volt a normálisnál. Neko bőre bizseregni kezdett.

Végül egy nyílt térségbe jutott ki. A barlang nagynak tűnt, de Neko nem érezte azt az elképesztő nagyságot, amit igazán hatalmas méretű barlangokban érzett korábbi kalandjai során. A szemét takaró kötés szélénél gyönge fény szivárgott be. A bőre viszketni kezdett, ezért Neko eltűnődött azon, vajon nem a barlangot védő mágiát érzi-e. Vajon ellátta feladatát a szemkötés? Ha levenné, megtudná, de ezzel egyidőben le kellene mondania arról a védelemről is, amit a tündék szerint a szemkötés nyújtott.

Neko békességet, nyugalmat érzett a barlangban. Ilyesmire nem számított volna egy behatolók ellen védő varázslattól. Különös. Kezében a táska finoman remegni kezdett, mintha a benne lévő tárgy valami olyasmivel lépett volna kapcsolatba, ami Neko előtt volt valahol. Amikor egyet előrelépett, a remegés erősödött. Apró lépésekkel igyekezett behatárolni azt a helyet, ahol a vibráció a legerősebb volt. Mindig arra ment tovább, amerre erősödött a remegés. Végül sikerült egy olyan helyre jutnia, ahonnan bármerre eltávolodott, a remegés csak gyengült. Megtalálta hát a kérdéses helyet.

Letette a táskát a földre, felhajtotta a fedelét, és benyúlt. Elkezdte kicsomagolni a tárgyat anélkül, hogy kihúzta volna a táskából. Miközben fokozatosan bontogatta a szövettapintású csomagolóanyagot, a békesség érzése egyre csökkent. Mintha valami baljós előérzet lebegett volna a levegőben. Neko attól félt, hogy veszélynek teszi ki magát, ezért úgy döntött, hogy újra átgondolja, érdemes-e megbíznia a tündékben.

Mivel nem látott, hátrányos helyzetben volt. Ha viszont leveszi a szemkötőt, akkor kiteszi magát a barlangot védő varázslat hatásának. Legalábbis ezt mondták a tündék. És bár azt mondták, hogy veszélyes idebent, Neko valahogy nem érzett fenyegetettséget A tündék elrejtették az arcukat, hogy ne lehessen felismerni őket, és Neko szemét is bekötötték, mielőtt beengedték volna ide. Ugyan miért? Azt mondták, azért, hogy megóvják őt, de nem lehetséges, hogy más okuk is volt rá? A szembekötés világi célt szolgált, függetlenül attól, hogy mágikus vagy világi módszerrel érték el; azt a célt, hogy megfosszák viselőjét a látásától. Lehet, hogy a barlangban valami olyasmi is volt, amit a tündék nem szívesen mutattak volna meg Nekónak. De micsoda?

És kinek a javára szolgált, hogy Neko nem láthatta ezt a valamit?

Valószínűleg a tündékére.

Talán előnyösebb lenne, ha meglátná azt, amit nem lenne szabad meglátnia, még akkor is, ha a szemkötő eltávolítása egyben azt is jelentené, hogy kiteszi magát a barlangot védő varázslat hatásának. Neko úgy döntött, hogy mivel már úgyis behatolt a barlangba, már nincs szüksége védelemre a behatolást meggátló varázslat ellen.

Ezenfelül teljesítette, amit a tündék kértek tőle; elvégezte a feladatot, és innen kezdve, úgymond, a szórakozás ideje következett. Kíváncsisága végül fokozatosan maga alá gyűrte óvatosságát, és úgy döntött, hogy leveszi a szemfedőt. Előtte koncentrálta ki erőit úgy, ahogyan tanították neki. Azt akarta, hogy maximális készültségben legyen, ha tette súlyos következményekkel járna. Miután megnyugtatóan ráhangolódott környezetére, felállt, összeszorította fogát és letépte fejéről a kendőt.

Semmi sem történt.

Kinyitotta szemét, és szinte azonnal pislognia kellett a teremben uralkodó erős fény miatt. Résnyire nyitott szemhéja mögül körbekémlelt, megcsodálta a hátborzongató, örvénylő színekben villogó barlangot. Különös színárnyalatok szikráztak és vibráltak a fantasztikus formájú sziklafalakon. A színek úgy suhantak át a barlangon, mint ködhullámok egy tó felett. Miután a szeme megszokta a ragyogást, Neko jól látta, hogy majdnem a nyílt térség közepén állt, nem messze egy hatalmas emelvényféleségtől. Úgy döntött, hogy megvizsgálja az emelvényt.

A faragott fa állványzaton hatalmas, sokszögű, elképesztően tiszta kristály pihent. A kristály csúcsa jó egy méterrel Neko feje fölé magasodott. Az átlátszó drágakő minden egyes lapjába különös képeket és szimbólumokat véstek. Neko ugyan nem ismerte fel a szimbólumokat, de rendszerességükből arra következtetett, hogy valamilyen írást látott. A stilizált képek különösek, megnyúltak voltak. Voltak közöttük egyszerű geometriai minták, de Neko olyan bonyolult vonalhálózatokat is látott, amelyekbe belefájdult a szeme, ha megpróbálta végigkövetni bennük, merre kanyarognak a vonalak. Néhány stilizált kép szörnyetegeket ábrázolt, több sárkányt is beleértve. A kristályt tartó faállványzatba faragott mintákat nem dolgozták ki ennyire szépen, mintha csak egy kevésbé képzett művész készítette volna őket.

Neko letérdelt a táska mellé, és kitapogatta a benne lévő tárgyat. Igen, az is sokszögű és faragott volt. Neko teljesen kibontotta csomagjából, de ügyelt arra, hogy a táskából még ne vegye ki. Megfogta a tárgyat és a táska száján át megnézte, mi az. Az is egy kristály volt, szinte a barlangban lévő kicsinyített változata. Egyetlen különbségként a tündék által adott kő halvány piros színben csillogott. Nagyobb testvéréhez hasonlóan ennek is faragások díszítették a lapjait; néhány ábra teljesen hasonló volt, a legtöbbjük azonban nagyon is eltért a nagy kristály lapjain és a fa emelvényen látott jelektől és ábráktól. Úgy tűnt, a két kristály különböző célokat szolgált. Neko óvatosan kihalászta a kristályt a táskából.

Semmi sem történt.

Függőleges helyzetbe forgatta a kisebbik követ, úgy, ahogyan a barlang nagy kristálya is állt. Előre-hátra mozgatta, hogy kitapasztalja, melyik ponton rezonál a legjobban, majd letette a barlang padlójára. Hogy függőleges helyzetben maradjon, körülkerítette a táskával. Utána csodálattól elkerekedett szemmel hátralépett. A kristályok dalolni kezdtek egymásnak.

7.

Kham leshelyéről rálátott a tisztásra, ahol a tündék felállították mágikus szerkezetűket. Látta, hogy bekötötték a japán srác szemét és elvezették a patakhoz. Látta, hogy Neko benyomakodott egy lyukba, majd eltűnt. A feladat láttán Kham eltűnődött azon, hogy a kölyök nem kötött-e külön egyezséget a tündékkel.

Miután Neko eltűnt a föld alatt, a tündék visszasétáltak a tisztásra, és egy darabig a mágikus szerkójukon matattak. A Neko által csak Sötét Tündének nevezett, darabosabb mozgású tünde leguggolt egy három földbe szúrt rúddal kijelölt háromszög közepén. Beállított néhány, ezüst drótokból és kristályokból álló okkult készüléket, majd kántálni kezdett fölöttük. A társa ezalatt körbesétált a rudak körül, és kezéből valamiféle port szórt szét. Valamit varázsoltak, efelől semmi kétség, de Kham még semmi ilyesmit nem látott Sally Tsungtól.

A Világos Tünde végül leült félúton az oszlopok és a lyuk között, ahol Neko eltűnt. A tünde törökülésben elhelyezkedett és szélesre tárta két karját. Kham úgy vélte, mintha halványzöld fény keretezné a mágus két kezét, de azért nem mert volna megesküdni rá. A Sötét Tünde továbbra is a háromszög középpontjában guggolt, és énekelt. Kham hallotta a kicsit idétlennek tűnő dallamot, de a szavakat nem tudta kivenni; olyan külföldiül hangzottak.

Kham tudta, hogy egyes mágikus rítusokat egy bizonyos időben és egy bizonyos helyen lehet csak végrehajtani. Ezt még Sally mondta neki. Ez a dilis vadászat végül kezdett értelmet nyerni, már amennyire a mágikus dolgok valaha is értelmet nyerhettek. A tündék világi védelmet akartak, hogy zavartalanul elvégezhessék a rítusukat. A varázslataik figyelmeztetnék őket, ha mágikus probléma merülne fel. És ez így is volt rendjén, mivel itt csak a tündék voltak képesek szembeszállni mágikus fenyegetéssel. A vadászok ezenközben az anyagi világbeli dolgokra vigyáznak, és akcióba lépnek, na valami evilági veszély jelenik meg.

Kham azt azonban még mindig nem értette, hogy miért kellett Nekónak belebújnia abba a lyukba. Talán egyfajta rituális szimbolizmus miatt.

A Világos Tünde keze körüli ragyogás lassan határozottan megmutatkozott. Váratlanul mindkét kezéből szikra röppent ki – Kham meg is lepődött – a háta mögötti egyik oszlop felé. Az oszlop tetején pihenő kristály életre kelt, majd olívazöld fénysugarakat kilövellve magából életre keltette a másik két oszlopon álló két másik kristályt is. A drágakövek ragyogása halvány, sziporkázó fénybe vonta a tisztást, az oszlopok között félúton elhelyezett, különös ezüst szerkezetek pedig halkan zümmögni kezdtek. Khamnak az a benyomása támadt, mintha egy működésbe lépő generátort látott volna.

– Mozgást észleltem – suttogta izgatottan John Parker a rádióban. Az ork a peremvonal keleti szélén tartózkodott.

Kham eltépte tekintetét a rítustól és megpróbálta kiszúrni John Parker leshelyét, de a fák miatt nem látott el odáig. A peremvonalon kívül az erdő csöndesnek és nyugodtnak látszott.

– Indusok?

– Nem – felelte John Parker. – Hacsak nem tankkal jöttek.

– Ha tankba vónának, akkó mi is hallanánk. Anem lehhet.

John Parkert ez nem nagyon győzte meg.

– De akármi is legyen, akkora, mintegy tank.

– Talán a tankot is elhalkították úgy, mint a tündék kocsiját – vetette fel Besurranó.

Greerson gyorsan közbevágott.

– Ha az valóban tank, akkor most a karattyolásotokat hallgatják. Ameddig nem látjátok jól, hogy mi az, pofa be.

Kham látta, hogy Greerson átvágott a tisztáson, és elindult John Parker leshelye felé.

– Mindekki maraggyon a héjén – parancsolta Kham. – A törpnek igazza van. Pofabe, amíg tuttira nem tuggyátok, mia szar az.

Kham egy pillanatra arra gondolt, hogy AK-74-esében kicseréli a tárat a robbanó lőszereket tartalmazóra. Ha valóban tank közeledett, akkor ugyan még a robbanó lőszerek sem hatolnak át a páncélzatán, de talán kiszakíthatnak egy darabot a lánctalpából, vagy tönkretehetnek egy gázfúvókát, ha lebegős tankról volt szó. Ha pedig nem tank közeledett, akkor még jobb; a robbanó golyók remekül tönkre tudtak tenni bármit, amit nem védett komolyabb páncél. Másfelől viszont lehet, hogy John Parker csak fölöslegesen izgult. Ez esetben a robbanó golyók pocsékolást jelentenének, a pocsékolás pedig pénzbe került, ráadásul nem is kevésbe. Mielőtt Kham elhatározhatta volna magát, Sheila szólalt meg a rádióban.

– Délnyugat felől repülőgép közelít – jelentette.

– Az nem repülő – szólt közbe az egyik bicskás. – Az valami szerves.

– Mozgás nyugat felől – jelentette a másik bicskás.

Ez kemény lesz. John Parker a peremvonal keleti, Sheila pedig a délnyugati részén őrködött. A jelentések szerint pedig legalább három irányban mozgást észleltek. És ha mind a három ellenséges szándékkal közeledett…

– A kurva életbe! Ez egy wyvern! – kiáltotta Sheila.

Kham rádió nélkül is jól hallotta a kiáltást. Csakúgy, mint az, automata fegyverek ugatását és a bestia sziszegő bömbölését. Délnyugat felől narancsszínű nyomjelző lövedékek villogtak az éjszakában. A nyomjelzők fényében Kham megpillantotta a szörnyeteg denevérszárnyakkal repülő, kígyószerű testét. A lény egyenesen Kham és a tündék felé tartott.

Kham nem húzta az időt azzal, hogy lemásszon lesállásából; egyszerűen leugrott. Izmos lába könnyedén elnyelte a földre huppanás energiáját. Felpattant, és rohanvást elindult a tisztás felé. Épp akkor érte el a szélét, amikor a hatalmas termetű lény a tisztás szemközti oldalán felbukkant a fák koronája fölött.

A Világos Tünde fel sem nézett a munkájából, úgy szólt oda Khamnak.

– Végezd a munkád, ork.

A wyvern a tisztás közepe fölött felhúzott a magasba. Kígyóteste körbecsavarodott, ahogy rövid körökben egyre magasabbra és magasabbra emelkedett. Aztán csapott egyet a szárnyával, és a fejét lefelé fordította. A teste követte a mozdulatot, és nemsokára a szörnyeteg gyorsuló csővasút módjára zuhanni kezdett lefelé. Állkapcsát szélesre tátotta, és velőtrázó visítást hallatott. Csapkodó szárnyakkal a tündékre rontott.

Kham tüzelt, AK-jának lövedékei véres cafatokat szaggattak ki a szörny oldalából, de a wyvern rá sem hederített. Kham hallotta, amint a tündék megbeszélték a dolgot.

– Intézd el – mondta a Sötét Tünde.

A Világos Tünde válaszába némi aggodalom keveredett.

– De a varázslat?

– Arra majd én vigyázok.

Kham fegyvere kiürült. Egyik kezével előkapott egy újabb tárat, másik kezével pedig kilökte az üresét a fegyverből. Ujjai éppen elérték a robbanó lövedékeket tartalmazó tárat, amikor hallotta, hogy a háta mögött a tünde mozogni kezd. A wyvern egyetlen hatalmas, látványos szárnycsapással lefékezte zuhanását. A szárnycsapás által keltett szélvihar kis híján ledöntötte Khamot a lábáról. A szörnyeteg hátrahúzta a fejét, nyaka ívben megfeszült.

– Szameg! Lehelni fog!

Kham izzadt ujjaival ügyetlenül babrált a tárral. Nem tudta időben becsattintani a fegyverbe. Sarkon perdült, és felkészült rá, hogy nekirohan a tündének. Ha elég gyorsan mozog, talán mindkettőjüket el tudja rántani a bestia lehelete elől. Aztán meglátta, hogy a tünde mereven áll, és keze körül varázsenergia világít Kham meggondolta magát; nem akarta, hogy az égető lehelet és a mágia kereszttüzébe kerüljön. Ismét sarkon fordult, és elrohant. Ha a tündének nem is volt elég esze ahhoz, hogy fedezékbe bújjon, nos Kham azért ismert egy orkot, akinek volt. Teljes erejéből száguldott a fák felé, a robbanó lőszerekkel megtöltött tár a földre pottyant a háta mögött.

Kham futtában visszanézett, így aztán megbotlott valamiben, és elhasalt. Esés közben megpróbált oldalt fordulni és a vállával földet érni, hogy egyetlen bukfenc után ismét felpattanhasson, de nem járt sikerrel. Keményen a talajnak ütődött, a hátára fordult, és egy darabig meg se bírt moccanni.

A tisztás fölött a wyvern mintha az egész égboltot betöltötte volna.

Kitátott pofájából lángok és vibráló, kénkőszagú füst robajlott elő. A Világos Tünde megvetette a lábát, amint a lángok rázúdultak. Felemelte két karját. A keze körül világító varázsenergia most előrelövellt és védőfalat formált a tünde és a szörnyeteg között. A wyvern lángjai sisteregni kezdtek, amint megérintették a halványan ragyogó védőpajzs felületét. A lángözön milliónyi kisebb csóvára szakadt, lecsúszott a védőpajzsról, és kör alakban felperzselte a földet a tündék és mágikus berendezéseik körül. A lángok nyomában sűrű, fojtogató füst emelkedett fel, elrejtve a wyvernt.

Kham feltápászkodott, és felvette a földről AK-ját. Nyugat felől fegyverropogás és különös puffanások, üvöltések hallatszottak. John Parker és Greerson nyilván összeakadt azzal az akármicsodával, ami először felriasztotta az orkot. Kham lövéseket és állati üvöltést hallott a bicskások leshelye felől is.

Kelet felől hirtelen mennydörgésszerű bömbölés hallatszott, és a fák közül valami nagy és páncélozott tömeg rontott ki a tisztásra. Akár tank is lehetett volna, de Kham még soha életében nem látott ekkora tankot. Meg olyat sem, amelyik négy lábon közlekedett. A szörnyeteg megtorpant egy pillanatra, szemmel láthatóan körülnézett a tisztáson. Állkapcsa kitárva állt, félelmetes fogairól undorító nyál csöpögött. Odafent a wyvern szárnycsapásai mennydörögtek. De egy ideig mégsem történt semmi.

A rövid szünet lehetőséget adott Khamnak, hogy a helyére kattintson egy új tárat. Ebben ugyan csak közönséges lövedékek voltak, de hát a semminél ez is jobb lesz. Az újonnan jött szörnyeteg élőlény volt, nem pedig gép, ez pedig azt jelentette, hogy voltak rajta sebezhető pontok. Ha más nem, legalább a két szeme.

Kham tüzet nyitott, és közben félreugrott a rohamozó szörnyeteg elől. Amint arra számítani is lehetett, lövedékei alig ártottak valamit a lénynek. A bestia nekirontott a Világos Tünde által emelt védőfalnak. Mérgében felüvöltött, és előrelendítette farkát. Kham túl közel állt, így az izmos farok ütése oldalba kapta, és a levegőbe röpítette. A levegőben úszva látta, hogy éppen a tisztás közepe felé haladt. Felkészült rá, hogy belecsapódik a védőfalba, ehelyett azonban csak halvány felvillanást észlelt, és áthaladt rajta. Csúfosan a fenekén landolt éppen a Sötét Tünde közvetlen közelében.

A Sötét Tünde már nem tartotta fent az arcát rejtő varázslatot, így Kham jól látta, hogy arcvonásait eltorzítja az erőltetett koncentrálás. Korábbi magabiztossága ellenére szemmel láthatóan csak igen nagy erőfeszítéssel tudta fenntartani azt a varázslatot, amit a társával elkezdtek. Kham megnézte magának a másik tündét is. A Világos Tünde sem viselte már a maszkját. A varázslathoz nyilvánvalóan energiájuk utolsó cseppjére is szükség volt, így már nem tudták fenntartani az arcukat eltakaró illúziómaszkot.

Kham egyiküket sem ismerte fel, de azért jól megjegyezte az ábrázatukat.

A fák szélén Greerson jelent meg, vállára támasztott fegyverével. És bár a páncélozott szörnyetegre célzott, Kham jól látta, hogy Sheila is a lővonalába került. Az orknő éppen akkor bukkant ki a fák közül a tisztás túlsó felén. Kham figyelmeztetést üvöltött Sheilának, de a bestia bömbölése miatt saját hangját is alig hallotta. A tisztást hirtelen fényvillanások világították meg, amint a Világos Tünde villámnyalábokat lövellt cikkcakkban a fölöttük lebegő wyvern felé.

Ebben a pillanatban a törp is tüzelt.

Sheila nagyot kiáltott és elterült. A páncélos lény nyakából húscafatok és hatalmas vérlöketek törtek fel gejzírként, undorító masszával borítva be a földön fekvő Sheilát. Kham felpattant, és a szörnyeteg csapkodó farka fölött átugorva odarohant a társához. Az orknő élt. Megégette a törp rakétájának robbanása, de életben maradt.

– Te őrült feles, le is lőhettél volna! – visította Sheila.

– Nem lőttelek le.

A törp lekapcsolta fegyveréről az egyszer használatos rakétakilövőt, és a helyére csattintott egy másikat.

– Ha rendesen végezted volna a munkádat, nem kellett volna segítenem.

– Elintéztem volna.

– Mondod te. Nekem egy kicsit másképp festett.

A törp megvonta a vállát és fejével a tisztás közepe felé intett.

– Azt gyanítom, a munkáltatóink is ugyanígy látták.

Mindhárman a tündékre néztek, mintha megerősítést vártak volna a részükről.

A tündék már befejezték a varázslást. Nem szóltak semmit, de úgy tűnt, hogy kényelmetlenül érzik magukat a vadászok pillantása alatt. A Világos Tünde motyogott valamit a bajsza alatt és a vibráló színekből álló maszk ismét megjelent az arcuk előtt.

A nyugati peremvonal felől még egy sorozatlövés csattant fel, aztán csönd szállt a tisztásra.

8.

A tündék kristálya nyilván valamiféle mágikus csatornát nyitott meg az odakint felállított berendezés felé, mivel Neko a kristályon keresztül, ha ködösen is, de látta a Sötét Tündét. A tünde mögött torkolattüzek villogtak és egy wyvern suhanó árnya is megjelent. Amikor a Világos Tünde is bekapcsolódott a küzdelembe, villámok fényének tompa visszhangjai világították be a barlang falait. Neko úgy ítélte meg, hogy a harc már régen véget fog érni, mire ő kibukkan a felszínre, így aztán egyszerűen leült a földre, és figyelt. Most már semmilyen módon nem befolyásolhatta a küzdelem kimenetelét.

Nem kellett sokáig várnia. Amint az várható is volt, a vadászok tűzereje és a tünde mágiája hamar elintézte a wyvernt és azt a másik szörnyet. Neko egy pillanatra még a tündék arcát is megpillantotta, mielőtt azok visszatértek a rítushoz, és újból feltették mágikus maszkjaikat.

A barlang falairól a tünde kristály által keltett zenei hangok visszhangoztak. Ezúttal az ezüst drótból font ketrecekben pihenő kisebb kristályok halk hangja is bekapcsolódott a közös muzsikába. Hívogató, csalogató dal szólt Neko úgy vélte, érzékei legszélén mintha szomorú dallamot is észlelt volna, de ebben nem volt biztos. A kristályból fény lövellt ki, élénkzölddé varázsolva a barlang vöröses megvilágítását. Egy erősebb, összefüggőbb fénysugár csapódott neki a barlang falának, és utat nyitott rajta a felszín felé, mely ott is volt; és mégsem volt ott. A Sötét Tünde szélesre tárt karral átsétált a fényalagúton és megjelent Neko mellett.

A Világos Tünde szorosan követte társát. Az orkok és a törp jól látszottak a kristályban, de ők kint maradtak a rítuskör mellett, és figyelték, amint megbízóik eltűnnek a hegyoldalban.

Váratlanul üvöltés remegtette meg a környéket.

– Mijaz? – bömbölte Kham, mintha megfeledkezett volna arról, hogy rádiókapcsolatban áll a többiekkel.

– Még egy kibaszott dinoszaurusz! – kiabált vissza az erdőből valahonnan John Parker.

Neko alig hallotta a hangját; az ork talán már vagy fél kilométernyire bent lehetett az erdőben.

– Sárkányféle, te hülye agyaras – morogta Greerson. – Már nem élnek dinók.

– Tökmindeggy, mijaz. Kapgyátok el, mijelőtt kigyünne a fák közű – mondta Kham.

A vadászok elindultak az új veszedelem irányába. Neko hallotta a bestia bömbölését, a vadászok lövéseit és a törp rakétájának hussanását. A törp azt jelentette a rádión keresztül, hogy a lövése végzett a lénnyel, de Kham még más sikolyt is hallott, mielőtt a szörny megdöglött volna. Olyan sikolyt, amilyet csak halálosan sebesült embertől származhat. Neko már hallott korábban ilyesmit, és tudta, hogy az egyik vadász vagy meghalt, vagy hamarosan, meg fog halni.

A tündék felálltak, és visszanéztek a varázsalagúton, hogy megtudják, mi volt a baj. A kisujjukat sem mozdították, hogy segítsenek. Neko nem tudta biztosan, hogy ő is használhatja-e a mágikus alagutat, ezért habozott.

A csönd ugyanolyan gyorsan tért vissza, mint ahogy elmenekült. Nemsokára Kham jelent meg véresen a tisztás szélén Belesett az alagútba és megszólalt.

– John Parker meghótt.

A tündék egy darabig egyetlen szót sem szóltak, aztán a Sötét

Tünde válaszolt neki.

– A nagy kristályt el kell távolítani a barlangból.

Kham egyáltalán nem osztotta a tündék hűvös viselkedését; harag villant fel a szemébe és egész teste megfeszült. A varázsfényben Neko jól látta, hogy az ork ujjai elfehérednek, úgy markolja automata fegyverét. Neko félrelépett, hogy minél távolabb legyen Kham lővonalától. De meglepetésére az ork lassan úrrá lett az érzelmein. A Világos Tünde szemmel láthatóan rá sem hederített a veszélyre.

– Jól van ork. Pontosan ezért fizetünk. Gyertek be ide, és emeljétek le a kristályt az állányáról.

Kham néhány pillanatig még meredten állt, aztán rövid, heves mozdulatokkal a hátára vetette a fegyverét. Intett két emberének, és szemét le nem véve a Világos Tünde által mutatott nagy kristályról, átgyalogolt az alagúton a barlangba. Rabo és Sheila követték Khamot, ők viszont inkább a tündéket bámulták, tekintetükből csak úgy sütött a megvetés.

Kham megfogta az állványt, és, megrázta, hogy megtudja, mennyire erős. Az legfelső keresztrúd vállmagasságban húzódott, túl magasan ahhoz, hogy át lehessen rajta emelni a masszív kristályt. Rabóval és Sheilával együtt nekiláttak a munkának. Amikor a Világos Tünde Neko felé fordult, a japán vadász egyszerűen csak megvonta a vállát. A kristály az ő számára túl nehéz volt, és különben is csak az útjában lenne a nagydarab, izmos orkoknak. A tünde odalökött neki egy táskát, ám a táska súlya ezúttal meg sem közelítette a kisebbik kristályét. A tünde intésére Neko egy kupacba kiöntötte a táska tartalmát: mágikus szimbólumokkal telerajzolt szöveteket és szíjakat.

Az orkok rájuk nem jellemző csöndben dolgoztak. Nem beszéltek, nem viccelődtek, csak néha-néha nyögtek az erőlködéstől, amikor valami nagyobb erőt kívánó részfeladathoz érkeztek. Mivel késeik nem vágták el a farudakat összetartó kötéseket, nekiálltak széttörni magukat a rudakat. Nyers erejük rohama alatt az emelvény recsegni kezdett, a kristály pedig vészesen megbillent.

– Óvatosan! – kiáltotta a Világos Tünde.

Kham rábámult, de nem szólt semmit.

Az orkok egyre erősödő csapásai alatt az egyik függőleges oszlop végül hangos reccsenéssel kettétört, éles faszilánkokat lövellve szanaszét. Neko látta, hogy az egyik szilánk belefúródott Kham karjába, de a nagydarab ork csak felmordult, és még jobban nekifeszült a kő leemelésének útját elálló keresztrudaknak. A kristály előtt húzódó rúd végül eltört.

Neko átnyújtotta a szíjakat. Az orkok gyorsan gurtniszerűséget készítettek belőlük. Amikor ezzel elkészültek, Neko odaadta Khamnak azt a szövetet, amibe majd be kellett csavarni a kristályt.

– Vérzel, Kham.

Kham lenézett a karjára. A sebből kiállt egy jókora, sötét faszilánk. Az ork kirántotta a szilánkot, és eldobta.

– Ez semmise ahhó, ami John Parkerral történt.

– Egy darabka még mindig benne van a sebben. Elfertőződhet.

– Akkó fertőzőggyön! Ha meghalokk, akkó meghalokk.

– Csak aggódtam a…

– Figyejj, cicafijú. Én eggy nagy, kemíny ork vagyokk. Engem ne babuskájjon egy picike japi.

Neko a sértést elengedte a füle mellett. Az orkot elkeserítette a barátja halála, így a reakciója érthető volt Neko mégis ellépett előle. Felesleges volt tovább feszegetni a témát; az ork még a végén úgy dönthet, hogy egy „picike japi” megfelelő célpontként szolgálhat a bensőjében tomboló düh levezetéséhez.

* * *

– Nna, a meló kemény része véget ért – jegyezte meg Greerson, miután az orkok felpakolták a kristályt a tündék járgányára. A törp megjegyzését követő csöndben a tündék gyorsan megvizsgálták a tartószíjakat, és elégedetten vették tudomásul, hogy a zsákmányuk biztonságban volt.

Mr. Johnson összehívta a vadászokat.

– A szolgálataikra most már nem tartunk igényt.

– És mi lesz a visszakíséréssel – kezdte a szőke bicskás.

A mondatot a társa fejezte be:

– A plexumba.

– Ja – bólintott Greerson. – Nem kell segítség hazafelé menet?

– Nem.

Greerson megütögette rakétavetőjét.

– És mi van, ha a helyi állatvilág néhány tagja megint szórakozni akar?

A tünde megvető pillantással felelte:

– Az elöljáróim a valószínűségét jelentéktelennek tartják.

A csoport végéből Rabo is megszólalt.

– Hé, Greerson, egyáltalán mi lelte ezeket a dögöket? Miért támadtak meg minket?

– Honnan a francból tudnám? Mi vagyok én? Parabiológus?

Neko megragadta az alkalmat.

– Talán ön magyarázattal tudna szolgálni, Johnson san.

A tünde megvonta a vállát.

– A mágikus tevékenység hatására a paraállatok gyakran minden ok nélkül agresszívan lépnek fel.

Rabo bólintott, mint aki megértette a dolgot.

– És épp ezért volt szükség az egész tűzerőre.

– Logikus óvintézkedésnek látszott – tette hozzá a tünde.

– És költségesnek is – jegyezte meg Greerson. – Ez nem zavar, Johnson?

A tünde megvetése átment undorba.

– Ez nem önre tartozik. Az együttműködésünk ezennel véget ért.

Ezekkel a szavakkal a tünde elindult a kocsijuk felé.

– És minket itthagy? – kérdezte a szőke bicskás. A tünde hátraszólt a válla fölött.

– A társaik kocsija elég nagy ahhoz, hogy viszonylag kényelmesen mindannyian visszajussanak Seattle-be. Különösen most, hogy egy orkkal kevesebb van.

Neko érezte, hogy az orkok megfeszítik izmaikat. Megelőzve az esetleges ingerült válaszokat, gyorsan megszólalt.

– Meglehetősen hidegvérű helyzetértékelés, Johnson san.

– Gyakorlatias, Mr. Neko. Mindenkinek ilyennek kellene lennie, aki az árnyvilágban dolgozik.

Mr. Johnson odalökött Nekónak egy adatlemezt. Mintha csak azért választotta volna ki Nekót, mert éppen ő beszélt utoljára.

– Ha gyorsan vissza akarnak térni Seattle-be, akkor a határfal Tacoma kerületi kijavítatlan szakaszán át megtehetik. A tanácsi járőrök figyelme négy tizenötkor máshová fog irányulni, következésképpen a régi utak közül néhány őrizetlen lesz. Nem tudom garantálni, ez milyen hosszú ideig marad így, de bizonyos, hogy legalább harminc percig igen.

Neko odaadta a lemezt Rabónak.

– Megbízhatunk a szavában, Johnson san?

– Ahogy önöknek tetszik – felelte Johnson.

Közben egyszer sem tisztelte meg a csoportot azzal, hogy beszéd közben feléjük is forduljon.

– Nem tenne jót a főnökei akciójának, ha most felültet minket.

Greerson a vadászok felé fordulva mondta ezt, de semmi kétség nem volt afelől, hogy szavait figyelmeztetésnek szánta Johnson számára. A tünde szó nélkül odasétált a kocsihoz és beszállt. A társai már korábban beszállhattak, mivel sehol nem lehetett látni őket. A terepjáró motorja alig hallható zümmögéssel életre kelt, de még ez a kis hang is megszűnt, ahogy a tündék újra aktiválták hangelrejtő varázslatukat. A kocsi elhúzott, így a vadászoknak sem maradt más választásuk, mint távozni a helyszínről.

Egy darabig azonban senki sem mozdult. A bicskás ikrek elhúzódtak a többiektől. A halántékukba épített jack-csatlakozóba bedugták egy adatzsinór egy-egy végét, hogy rajta keresztül titkos beszélgetést bonyolíthassanak le. Az orkok először egymásra, aztán Khamra néztek. Kham azonban nem figyelt rájuk, elgondolkodva összeszedegette a néhai John Parker felszerelését. Magából John Parkerből nem maradt meg annyi, hogy magukkal vihessék.

Greerson felnézett az égboltra.

– Ha most indulunk, még időben beérünk Tacomába.

– Majd indulunk, ha Kham elkészült – közölte vele Rabo.

Az ezt követő pár perc feszélyezett csöndben telt el. Végül Kham kiadta a parancsot az indulásra. A terepjáróban ugyan jócskán össze kellett zsúfolódniuk, de a tündének igaza volt. Mivel a létszám csökkent eggyel, mindenkinek jutott hely. Az orkok tompán néztek maguk elé. Neko csak most jött rá, hogy tulajdonképpen hiányzott neki az orkok szokásos, zajos jókedve. Az árnyvadászatnak nem lett volna szabad ilyen komornak lennie. Az árnyvadászat elvileg az egyik legnagyobb kaland, az ember képességeinek próbája, ahol a túlélés a tét. Persze, ez utóbbi mértékkel mérve jó munkát végeztek, ugyanis a csapat túlnyomó része túlélte a kalandot.

Úgy tűnt, Greersonnak sem tetszik a nagy csönd. Először megpróbálta felkelteni a fekete hajú bicskás figyelmét, de miután ez nem sikerült, beszélni kezdett magában; általánosságban mindenkihez intézve a szavait.

– Elég könnyű vadászat volt. Ledaráltunk néhány vadállatot, és kész. Nem volt igazán komoly ellenállás. Azt kell mondanom, hogy tűzerő szempontjából jókora fölényben voltunk.

– John Parker meghótt – mondta Kham mély hangon.

A törp megvonta a vállát.

– Előbb vagy utóbb mindenki meghal.

– Egy kúva tünde kőjért.

– Itt nem a kő volt a fontos – mondta Greerson. – Ezek a tündék saját maguk között játszanak valami játékot, valahol valaki nagyon mérges lesz most, hogy ezek ketten elemelték azt a kristályt.

– Ezt honnan tudod? – kérdezte Neko.

A törp végignézett rajta, felmérte a japán srác kíváncsiságát.

– Azt te nem tudod, és nem is kell tudnod. És ez jól is van így. Néha jobb, ha az ember nem tudja, mibe keveredett bele.

Kham a torka legmélyéről mordult fel.

– És hoggy mijért hal meg?

– Te tényleg kiakadtál ezen, nem igaz, agyaras?

– Csak hagyd őt békén, feles – csattant fel Sheila.

– És inkább téged, piszkáljalak?

– Próbáld meg – Az orknő alsó és felső agyarait is kimutatta. Greerson karba fonta a kezét és hátravetett fejjel a terepjáró tetejét kezdte tanulmányozni.

– Annyit nem ér a dolog. Te ugyanis egyáltalán nem érdekelsz, kis koca.

Sheila felpattant a helyéről és a törpnek ugrott.

Kham elkapta a karját, és visszarántotta az ülésre, Neko látta, hogy a törp felkészült a támadásra – alkarjából acélpengék csusszantak elő, melyek azonnal kibelezték volna Sheilát, ha a nő elérte volna Greersont. A jármű szűk utasterében a nagydarab ork amúgy is hátrányban lett volna a tömzsi törppel szemben.

Ezenkívül Greersont alaposan megspékelték kiberverrel, és bár Sheila ork volt, mégsem viselt egyetlen kibernetikus beültetést sem. Ez újabb előnyt jelentett volna a törpnek.

Sheila hagyta, hogy Kham lecsillapítsa, a terepjáró pedig tovább bukdácsolt az egyenetlen erdei úton. Némi csönd után a törp ismét beszélni kezdett.

– Lehet, hogy a tündék még ennél is több galibára készültek. Nyilván így volt; végül is felbéreltek engem. Ti többiek meg örülhettek, hogy nem ütköztünk igazi ellenállásba. Így nem kellett komoly problémával szembenézni. Különösen az orkoknak. Cimborák, ti egészen szánalmasan festettetek odakint a fák közt. Orkvárosban még sose láttatok fákat?

Sheila felmordult, de Kham oldalba verte.

– Hé, agyaras, engedd a lányt beszélni. Ki kell fejeznie magát.

– Nem volt eleged mára a gyilkolásból? – kérdezte Besurranó Greersont.

– A sárkányfélékre gondolsz? Nyilván viccelsz. Azok csak állatok. És hol van abban a sport?

– Te a sport miatt gyilkolsz? – kérdezte Neko.

– Én? A fenéket. A pénz miatt csinálom az egészet. Ez a mai épp ezért volt jó vadászat. Talált pénz.

– Talátt píz? – kérdezte Kham hitetlenkedve. – Dennem John Parkernak. Neki má nem.