MÁSODIK RÉSZ

Az idő súlya

9.

A nagyteremben a szokásos káosz uralkodott, és Kham szinte ellazultnak érezte magát. A rohangáló és kiáltozó kölykök hatalmas zajt csaptak, és ez a zaj kitöltötte az űrt Kham lelkében. John Parker még az elsők között csatlakozott hozzá, és az ő halála valahogy más volt, mint azoké, akik korábban meghaltak a vadászataik során. Nem mintha bármelyikük halálát is könnyen vette volna. A vezetőnek vigyáznia kell az embereire, vigyáznia kell, különben vezérsége fabatkát sem ér. Az utca első törvénye az volt, hogy az ember vigyázzon a sajátjaira. Kham ezt jól megtanulta a bandákban.

Az egyik vadászata alkalmával Gorb és Jüan is meghalt, de az ő haláluk nem érintette ennyire érzékenyen Khamot. Akkor teljesítette a kötelezettségét velük szemben, és magához vette az özvegyeiket és a kölykeiket. Most mindannyian a nagyteremben éltek, és részét képezték az otthon érzését sugárzó tülekedésnek. Kham feladata most az volt, hogy gondját viselje Guidónak, valamint John Parker többi ivadékának. Addig legalábbis, amíg a maguk lábára nem tudnak állni az utcákon.

Lissa bukkant fel a konyhából, amint éppen azzal foglalatoskodott, hogy kizavarja a kölyköket az utcára, és figyelmeztesse őket, hogy használják ki a szép időt. Közelített a tél, így nem számíthattak már túl sok szép napra. Lissa Khamra mosolygott, ezzel is jelezve, hogy a hangulata megjavult, amióta Kham a tündék vadászatával javított a család pénzügyi helyzetén. Eggyel kevesebb gond, gondolta magában Kham.

Egy darabig persze izgultak, mert nem tudták, hogy megkapják-e a fizetséget a végzett munkáért. Az aggodalom még akkor is mardosta Khamot, amikor Rabo megadta a Johnson lemezén szereplő hitelesített pénzösszegek elérési kódjait. A tündék néha tündérarannyal szoktak fizetni, olyan fantompénzzel, amely csak addig számított pénznek, amíg az ember nem próbálta meg elkölteni. Kham egészen addig nem nyugodott meg, amíg a közvetítője oda nem szólt neki, hogy a kapott pénz minden szempontból jó volt. Nos, annyira jó persze, mint bármilyen más Mátrix-pénz – kitéve a maguk jópofa kis játékait játszó cowboy dekások trükkjeinek.

Most, hogy a kölykök végre eltakarodtak láb alól, Khamnak muszáj volt észrevennie, hogy látogatója érkezett. Neko. A japán kölyök – a fickó annyira kicsi volt, hogy Kham csak kölyökként tudott rá gondolni, jóllehet tudta, hogy Neko már legalább annyi évet megért, mint Kham maga – pontosan annyira kíváncsi és nyugodt volt, mint a névrokona. Körbemászkált a nagyteremben, mindenhová bedugta az orrát, aztán meg elterült az egyik fotelben, és úgy festett, mint aki itt lakik. Minden szempontból úgy érezte magát, mintha ő a bandához tartozott volna. Most, hogy a kölykök eltűntek, és csend uralkodott, a cicafiú nyilván megint azzal fogja szekálni Khamot, hogy mutassa be őt Sallynek. Már két napja csinálja ezt.

Neko Khamra mosolygott a szoba túlsó feléből, de amikor éppen meg akart szólalni, dudálás hallatszott kintről, jelezvén, hogy valaki a nagyterem felé tart. Mivel nem vészjel hangzott fel, Kham feltételezte, hogy az őrszemek felismerték a látogatókat, és a barátok közé sorolták őket. Még újabb látogatók – Khamnak már csak ez hiányzott. Jord is meghallotta a dudálást; vad rohammal leszáguldott a lépcsőn és csúszva bevágódott a nagyszobába. Akkora lendülettel érkezett, hogy kis híján kizuhant az ablakon a szoba túloldalán.

– Jord, menny vissza anyuhó.

– Jaaj, apu. Én is meg akarom nézni, hogy ki jött – panaszkodott Jord. Félrehajtotta az ablakot fedő deszkába fúrt kémlelőnyílás fedelét és szemével a lyukra tapadt.

– Jéé, hiszen ezek tündék!

Neko azonnal felült és Khamra pillantott. A macskafiú teste megfeszült, kezét szorosan az oldala mellett tartotta. Fegyverért nyúl, gondolta Kham, és maga is meggondolta ugyanazt. De a keményebb szerkója odafent volt az emeleten, most csak egy riasztópisztoly volt nála és néhány kés. A tündék legyenek inkább barátok.

– Jord, menny anyádhó. Nyomás!

A kölyök nagyot ugrott Kham kiáltására, és már el is porzott. Kham odalépett az ajtóhoz. Épp kinyúlt a kilincs felé, amikor az ajtó feltárult és egy krómozott szegecsekkel díszített fekete bőrruhába öltözött, magas tünde lépett be rajta.

– Légy üdvözölve, Agyar Úr! Remélem, remekül vagy.

– Nem emlékszek, hoggy téged is meghíttalak vóna, Svindler.

– Egy hozzád hasonló, jólnevelt ork részéről ez bizonyára csak apró mulasztás lehetett.

– A Svindler?

A tünde megfordult, hogy lássa, ki ejtette ki a nevét ennyire kérdő hangsúllyal. Szeme meglepetésében elkerekedett kissé.

– Messzire kerültél az otthonodtól, Macska Úr.

Kham az egyikre nézett, aztán a másikra.

– Issmeritek egymást?

Neko egyszerű „Hai”-val válaszolt, de a tünde szokása szerint sokkal választékosabban fejezte ki magát.

– Az igazat megvallva, megejtettünk néhány kisebb üzletet a múltban, átvágva magunkat a csalárdság kusza hálóján azzal a célzattal, hogy biztonságosabbá varázsoljuk kicsinyke világunkat. És bár különböző tánctermekbe kényszerített minket a sors, azért egyazon zene ütemére roptunk.

Szintén szokás szerint, a tünde megint csak cirádás kifejezések közé rejtette, hogy mit is akart igazából mondani. Ez esetben viszont Kham úgy vélte, sikerült megértenie, miről is volt szó.

– A kutyafijú nagy vadászása?

Svindler tettetett meglepetéssel a tekintetében Kham felé fordult.

– Igazán meglep, mily gyorsan eljutottál a végkövetkeztetéshez, Agyar Úr. De még jobban meglep a végkövetkeztetésed helyes mivolta. A legutóbbi vadászatodért kapott pénzt netán arra használtad fel, hogy beültess a fejedbe egy új agyat? Ugyan, ugyan, nem kell válaszolnod, hiszen tudom, hogy elhamarkodtam a dolgot. Ha ugyanis valóban megnőtt volna az agykapacitásod, akkor minden bizonnyal elmulasztottad volna a mostani vidéki kiruccanásodat.

– Nincs mostan kedvem a dummádat halgatni, tünde.

– Jó modorod mit sem változott, Agyar Úr, de ez esetben talán valóban nem illő, hogy te vagy én beszéljünk. Nem társadalmi összejövetelen vagyunk. Talán majd máskor, ha nem leszünk ennyire elfoglaltak.

A tünde meghajtotta fejét, és szélesre tárt karral üdvözlő meghajlást mutatott be a konyha felé. Kham odafordult, és egy kupac kölyköt és serdülő orkot pillantott meg a konyhaajtóban. A kölykök nyilván bejöttek kintről, hogy megbámulják az idegent. Kham rájuk kiáltott, azok pedig egy szemvillanás alatt szétszéledtek. Néhányan visszamenekültek a konyhába, néhányan pedig rongyos csomóba verődve átszáguldottak a nagyszobán, közvetlenül Neko mellett. A japán srác bölcsen meg sem mozdult, ahogy a kölykök visítozva elrohantak mellette, és felvágtattak a lépcsőn az emeletre. Svindler legutolsó megjegyzésére reagálva Neko meghajolt, és indulni készült. Kham feltartotta a kezét.

– Inkább maraggy, macskafijú. Hoggy lássam, mennyire ismeredd a tündét, meg ilyenek.

Neko elmosolyodott és megtorpant.

Kham jól tippelt, a macskafiú kíváncsisága erősebbnek bizonyult az udvariasságánál. Talán érdekes lesz izzadni látni a fontoskodó tündét, hogy megpróbálja úgy megfogalmazni a mondandóját, hogy Kham értse, a kölyök viszont ne. Ezenkívül a kölyök jelenlétében Kham talán többet megtudhat arról is, hogy milyen viszonyban vannak egymással ezek ketten. A kutyafiú utolsó vadászatával kapcsolatban Kham nagyon sok mindent nem értett.

– Szóvval, tünde, beszéni akarsz, hát beszéjjé. A macskafijú ne zavargyon benne. Gyakólatilag úgyis itten lakik.

Svindler szélesen és vidáman mosolygott, mint aki maximálisan otthon érzi magát. Kham ezt rendkívül bosszantónak találta.

– Ahogy kívánod, Agyar Úr. Kedvességed egészen lenyűgöz. Nem gondoltam volna, hogy ennyire figyelemmel leszel egy elfoglalt dekás drága idejére.

Úgy tűnt, a tünde elégedetten nyugtázta, hogy Neko is jelen volt. Kham lopva a kölyökre pillantott, és látta, hogy Neko pókerarca lehullott, és a japán srác is ugyanolyan értetlenül néz, mint Kham maga. Khamnak nem tetszett, hogy a dolgok ilyen irányba fordultak, ezért felmordult.

– Montam má, beszéjj.

– Nem én, hanem valaki más kíván beszélni veled, Agyar Úr. Csak arra vár, hogy behívd.

– És kijez a mássik pofa?

– Nevet kérdezel? Sajnos, szomorúan kell látnom, hogy ismét visszatérsz régi, oktondi viselkedésedhez. Nevek? Úgy gondoltam, a nemes Lady Tsung ennél jobban kitanított,

Ez már utalt arra, hogy mi is folyhatott itt.

– Szóvval, Sally nincsen benn?

Svindler felsóhajtott.

– Sajnos, nincsen, Az ő szépsége ezúttal más helyen tündököl, és más árnyakat derít fel sugárzásával.

– Szóvval, akkó ez valami üzletti ajánlat?

– Ahogy mondod, üzlet, jóllehet, nem olyan, ami még fog kötteti, hanem olyan, ami már megköttetett.

– A pokóba, tünde! Erőtesd má meg magad, és beszéjjé úgy, mint eggy nómális ember!

– Mint már mondottam, nem én vagyok az, aki beszélni kíván veled – Kham homlokráncolására Svindler gyorsan hozzátette. – A meghívásodra vár.

– Akkó híjjad be. Má meghíttam.

– Ah, micsoda elegancia – Svindler meghajolt a kitárt ajtó felé, és karjával szélesen, hívogatóan intett.

10.

A Kham házába belépő, vörös hajú tündét valóban nem kellett előre bemutatni. Kham a trideóból ismerte. Sean Laverty volt az, a Tir Tairngire-i Hercegek Tanácsának tagja. Laverty jelenléte csak bajt jelenthetett – egy ilyen fontos ember máskülönben nem jött volna ide, Orkváros mocskába, hogy egy vadásszal találkozzon. Még ha csak üzlet miatt is jött, akkor az az üzlet jelentette a bajt. Laverty üdvözlésül bólintott egyet Kham majd Neko felé.

– Elnézését kérem a be nem jelentett érkezésem miatt, Kham. Azt gondoltam, így a jobb.

Kham felnyögött egyet magában, és remélte, hogy kívül nem hallatott semmilyen hangot. Ez bizony bajt jelentett.

– Nem történt semmi – felelte, és remélte, hogy igaza is volt.

– Bárcsak így volna. De attól tartok, hogy egy nemrégi árnyvadászatban való közreműködése veszélynek tette ki önt.

– Nem keruttünk közelbe a Tirnek – mondta Kham védekezően.

– Ezt nem is állítja senki – mondta mosolyogva Laverty. Aztán mosolya olyan gyorsan eltűnt, mint ahogy megjelent. – Tudja, kik voltak az ön megbízói?

– Nem montak nevekket.

Laverty olyan tekintettel nézett Khamra, amiből látszott, hogy az ork nem felelt a kérdésére, de aztán elgondolkodva vállat vont, és tovább folytatta mondókáját.

– A nemrégi akció egyik vezetője némileg drákói elveket vall. Tökéletesen titokban kívánja tartani az ügyet, így aztán nem azokat az embereket bérelte fel, akikkel általában együtt szokott dolgozni.

– Szóvval aszongya, hoggy ezér bérelt fő minket – vágott közbe Kham.

– Így van. Úgy vélem, az eredeti elképzelés az volt, hogy az új eszköz egyben ismeretlen eszköz is. Semmi hűhó. Elvarratlan szálak talán maradnak, de semmiképpen nem olyanok, amelyek fontosak lennének a, mondjuk így, e személy tevékenységeiben érdekelt erők számára.

– Akkó a rossz orkhó gyüttél tünde. Én nem árútam el senki olyat, akit Johnsonnak hínak. Ha mos nem teccek nekik, akkó még jobban nem teccek majd, ha beárútam őket.

Laverty egy pillanatig elgondolkodott.

– Úgy véli, hogy én szemben állok a nemrégi megbízóival? Vagy hogy a saját célomra keresem ugyanazt, amit ők is kerestek?

Kham akármelyik esetet el tudta képzelni, sőt akár mindkettőt egyszerre is. Vállat vont, hogy jelezze, nem érdekli különösen a téma.

– Akámi. Abbiztos, hogy titkolódzottak Biztos megvót rá a zokuk.

– Mégpedig jó okuk – bólintott Laverty ünnepélyesen. – De hadd biztosítsam önt, bár szerették volna, ha nem veszek tudomást a ténykedésükről, nem én vagyok az, akitől félnek.

Kham. ezt nem hallotta túl szívesen.

– Oké, Szóvval, maggá nem ellenük van, és nem a szajréjukat akargya megfúnni. Akkó micsinál itten? Hallottam, hoggy maggá nagy emberbarát, de arró nem hallottam, hoggy tú sokat teszett vóna a zorkokér.

– Ön nem tudhat minden ténykedésemről – mondta Laverty figyelmeztető hangon. – Jelen pillanatban vegye úgy, hogy az ön érdekében tevékenykedem. Bizonyos forrásokból tudom, az egyik megbízójuk úgy döntött, a felhasznált szerszámok csak felesleges gondot okoznak.

– Arra céloz, hogy meg akar minket ölni? – kérdezte Neko. Kham megrázta a fejét.

– Ha aztat akkarták vóna, hogy meghójjunk, akkó nem fizették vóna ki a melót. Minnyájunkat kicsináhattak vóna a fák közt.

– Egyáltalán nem valószínűtlen, hogy féltek az egyesített tűzerőtöktől, Agyar Úr. Ott kint az erdőben mindnyájan harcra készek voltatok. A csoportotok akkor sokkal komolyabb ellenfélnek számított volna.

Neko gyors bólintással adta jelét egyetértésének.

– Akkor az elégedetlen megbízó külön-külön akar leszámolni velünk, hogy eltüntesse akciójának nyomait.

Kham megvakarta a fejét.

– Ha maggá is eccipőben jár, akkó minek aggóggyunk? Ha maggá itten van, akkó nincsis éttelme a zegésznek. Valaki má tuggya, hoggy micsináttunk. Maggá tuggya. Ha a tünde aggódik, hoggy minekünk elgyár a pofánk, akkó maggá mijatt is aggódhat. Ha mi veszélybe vagyukk, akkó maggá is.

– Nem. A megbízójuk biztos lehet abban, hogy én nem értesítem azokat, akiktől fél. Önökben és a többi vadászban azonban nem lehet biztos. És bár önök igyekeznek diszkrétek maradni, egy óvatlan pillanatban akaratlanul is informátorokká válhatnak. És a megbízójuk nem bízhat meg abban, hogy önök csöndben tudnak maradni.

– Tehát maggá figyelmesztet mikket. Mijér? – kérdezte Kham. – Mi gyün ki magának ebbő?

– Hai. Az ön indítékai összefüggésben állnak azzal, hogy mennyire bízhatunk meg önben – jelentette ki Neko. – A korábbi megbízónk ellen akar minket küldeni?

– Nem – felelte Laverty, és intett egyet a kezével. – Pusztán meg akarom találni a módját, hogyan maradhatnak önök életben.

– Sokan foglalkoznak ilyesmivel manapság – szólalt meg egy hang az ajtóból. És hogy megelőzzön minden gyanús mozdulatot, azonnal hozzátette. – Mostantól aki megmozdul, meghal.

Svindler a bajsza alatt dünnyögve megjegyezte:

– De lesz még később is.

Kham, Neko és a tündék mozdulatlanok maradtak, de tekintetük a hat újonnan érkező felé fordult. Azok olyasféle csuklyákat viseltek, mint a Humanis poliklubok tagjai, de komoly felszerelésükről látszott, hogy nem azok közül a gyűlölködő állatok közül valók. A behatolók mozdulatai is arról árulkodtak, hogy Khamék jól képzett zsoldosokkal állnak szemközt. Négyen szétszóródtak a fal mellett, hogy bármikor tűz alá tudják venni a szobát és az emeleti lépcsőt, míg az ajtónál álló két ember remekül rálátott a konyhára. Mind a hatan úgy helyezkedtek, hogy a lehető legnagyobb területet tudják belőni anélkül, hogy egymás tűzvonalába kerüljenek. Profik. Nyilván ők annak a nyomeltüntető osztagnak a tagjai, amelyről Laverty az előbb beszélt. Kham már pontosan látta, mi is a helyzet. Khamékra hat fegyver szegeződött mereven, tulajdonosaik készen arra, hogy szükség esetén bármelyik pillanatban beváltsák a vezetőjük által tett korábbi ígéretet. Ezekkel a fickókkal nem lehetett cicázni; egyetlen cowboy-akció, és Khamékról máris csak múlt időben lehet beszélni,

A parancsnok vezényszavakat pattogott, és négy behatoló elindult fölfelé a lépcsőn. Kham tudta, hogy néhány kölyök még mindig odafent lebzsel, annak ellenére, hogy Lissa korábban megpróbálta kizavarni őket az utcára. Azt viszont nem tudta, ki aludt még odafent. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy az ajtóban maradt két fickóval el tudnának bánni, de újabb négy zsoldos lépett be az ajtón, amit aztán be is zártak maguk mögött. Fegyvereik lefedték az első négy fickó által is sakkban tartott területet, így Khamnak nem maradt esélye, hogy bármivel is próbálkozzon. Az újonnan érkezett négy ember óvatosan átvágott a szobán, így az ajtónál ismét csak a parancsnok és még egy zsoldos maradt,

A konyhából velőtrázó sikoly hangzott fel, és ez mindenkit meglepett. A parancsnok egyszerre látszott zavartnak és meglepettnek.

Kham megragadta az alkalmat, és ököllel oldalról fejbe csapta a fickót. Hallotta, hogy a behatoló nyakcsigolyái elroppannak. Megragadta az összecsukló testet felrántotta, és maga elé tartotta, hogy azzal védje ki a másik fickó által kilőtt golyókat. Legalábbis a legtöbbet: bicepszére és mellkasára fájdalmas csíkokat égettek a lövedékek, és mintha láthatatlan kezek tépték volna meg katonai gyakorlóruháját. Felüvöltött a fájdalomtól és a hullát a behatolók közé vágta, akik úgy dőltek szanaszét, mint a tekebábuk.

Kham háta mögül hőséget érzett, és megkockáztatott egy pillantást hátra. Laverty tűzburokkal övezve állt, és különös, ezüstös pöttyök lebegtek körülötte a levegőben. A konyhából felugatott egy automata fegyver egy újabb – hányadik is volt ez? tizenegyedik? – zsoldos kezében. Hatástalan lövéseiből Kham megtudta, hogy azok az ezüstös pöttyök valójában lövedékek voltak, csak röptükben megolvasztotta őket a varázslat energiája.

A konyhai fegyverest lekaszálta egy szobából jött sorozat. Khamot nem érdekelte, ki lőtt; nyilvánvaló, hogy barát volt. Kham a kitört nyakú férfi fegyveréért ugrott, felkapta, és az ugrása lendületével odébbgurult a padlón, amilyen gyorsan csak tudott.

A szobában maradt három behatoló egyszerre tüzelni kezdett. Szerencsére úgy tűnt, nem törődtek Khammal, és csakis Lavertyre összpontosították a tüzüket. A szokásos stratégia szerint először a mágust kellett kiiktatni, de a tünde ezt egyáltalán nem könnyítette meg a számukra. Ott állt a védelmező lángburok közepén, és a feje fölött olyasféle fények villództak, mint amikor megszakad egy trideoadás. Aztán a tüzelésbe becsatlakozott egy negyedik zsoldos is, és a tünde ennyi ellenféllel már nem tudott megbirkózni. Hátratántorodott és vért fröcskölve elnyúlt a padlón.

Kham a fedezéknek használt dívány széléhez mászott és tüzet nyitott a betolakodókra. Kettőt sikerült leszednie, de a másik kettő még idejében fedezék mögé bújt. Valami átzizzent Kham feje fölött, és amikor hátrafordította a fejét, látta, hogy a háta mögött az egyik behatoló lejött a lépcsőn. A nő hátrahajtotta a csuklyáját, így Kham tisztán látta a meglepett kifejezést az arcán. A homloka közepéből egy dobócsillag állt ki. A nő összerogyott; valószínűleg nem is látja, hogy ki ölte meg.

Az emeletről fegyverropogás hallatszott. Túl magasról ahhoz, hogy a Kham által látott négy – nem, most már csak három – fickó felérhetett volna ilyen rövid idő alatt. Ez azt jelentette, hogy a tetőről egy másik csoport is behatolt. Számíthatott volna rá; ezek a zsoldosok profik voltak. A konyhai fegyveres jelenléte, és az épület hátsó része felől felhangzó harci zaj azt is tudatta Khammal, hogy hátulról is megtámadták az épületet.

A lépcsősor tetején Sheila jelent meg. Egy harci páncélzatba öltözött alakkal birkózott. A fickó kötélmászó felszerelést viselt – nyilván a tetőről behatolókhoz tartozott. A két birkózó áttörte a korlátot, és egyetlen kupacban a padlóra puffantak. Sheila volt felül, de nem mozdult. Kham nem ért rá ellenőrizni, hogy az orknő meghalt-e, vagy csak elvesztette az eszméletét.

A konyhabejáróból egy zsoldos támolygott ki, és Kham azonnal szitává lőtte. A fickó hibát követett azzal, hogy ennyire felfedte magát. Kham szeme elkerekedett, amikor meglátta, hogy a férfi hátából Lissa kedvenc húsvágó kése állt ki.

Kham abban a szemvillanásban felpattant, és átviharzott a nagyszobán. A még életben lévő behatolók kibukkantak a fedezékük mögül, és tüzet nyitottak rá, de ez most nem számított. Lissának szüksége volt az ő segítségére. Csodával határos módon sikerült eljutnia a konyháig. A háta mögött felhangzott annak a kis kaliberű fegyvernek a hangja, amelyik az első behatolót leszedte a konyhaajtóból. Kham előtt elkeseredett küzdelem tombolt. Mindenféle nemű és korú orkok vad közelharcot vívtak néhány zsoldossal.

Egy krómmal alaposan megtűzdelt bicskás egyik kezével az ellilult arcú Teresát fojtogatta, pengeujjú másik kezével pedig a kölyköket csépelte. Kham célba vette automata fegyverével de amikor meghúzta a ravaszt, a fegyver üresen csattant. Eldobta a géppisztolyt és rávetette magát a bicskásra.

Az ütközéstől mindketten a padlóra kerültek. Teresa hangtalanul összerogyott mellettük. Kham beleharapott a bicskás első testrészébe, amely elég közel került a szájához. Érezte, hogy az agyarai először fémet érintenek és lecsúsznak róla, de aztán végül puha húst talált. A bicskás felüvöltött, és Kham felé csapott. Ujjpengéi végigszántottak Kham karján, véres csíkokat húzva és cafatokká szaggatva az ingét. Khamot azonban nem lehetett megzavarni. Saját fémöklét a fickó arcába csapta, és összetörte az állkapcsát. Nem állhatott meg; a fickó egyik vagy másik kiberverjével magához ragadná a kezdeményezést, ha levegőhöz jutna, és akkor Khamból csak véres cafatok maradnának. Kham újra és újra lesújtott, és érezte, hogy a csontok és az izmok lassan véres péppé kenődnek pörölycsapásai alatt.

A bicskás végül elernyedt. Kham még egyszer utoljára megütötte, aztán a hulla fölé hajolt. Óvatosan körbenézett, hátha még lapul a közelben valaki, aztán elindult, hogy megkeresse Lissát és a kölyköket. Betolakodókat sehol nem lehetett látni, és hangot is csak a nyögdécselő sebesültek adtak.

Halott zsoldosok kevertek szanaszét a konyhában, ők azonban mit sem számítottak Khamnak. Őt a holtan fekvő orkok érdekelték. Túl sokan voltak. Kham látta, hogy Komiko védelmezően halott gyermekei fölé hajol és szeméből patakzik a könny. Azt is látta azonban, hogy az anyjuk maga sem fogja sokáig túlélni őket: Komiko belei ragacsos tócsában terültek szét lábainál a padlón. A gyilkosa megfizetett azért, hogy nem ölte meg azonnal az orknőt; az is a földön feküdt, kitépett torokkal.

Az éléskamra előtt két véres ork test hevert három halott zsoldos között. Az egyik ork még lélegzett. Kham félrerugdosta a behatolók hulláit és a nehezen lélegző Guidót olyan helyzetbe fordította, hogy könnyebben juthasson levegőhöz. A srác megpróbált beszélni.

– Maraggyá csöndbe – mondta neki Kham. – Csak nyugi.

A srác rá sem hederített.

– Jó bunyó volt. Cyg rendben van?

Cyg ott feküdt holtan Guido orra előtt, és ebből Kham azonnal megtudta, hogy a srác már nem lát semmit sem.

– Rendbe lessz. Jól csináltad.

– Kösz, apu.

Kham majdnem kijavította a srácot, de aztán meggondolta magát.

– Szia, anyu – ezek voltak Guido utolsó szavai.

Miközben Kham a földre fektette a halott harcost, és lezárta a szemét, tompa suttogást hallott az éléskamra ajtaja mögül. Ork hangok; tulajdonosai aggódtak, de éltek. Kham óriási megkönnyebbüléssel kinyitotta az ajtót, és látta, hogy Lissa és a gyerekek is ott lapultak összebújva a többi túlélővel. Guido és Cyg az életükkel fizettek az ő biztonságukért, Lissa Kham karjai közé vetett magát, Kham pedig szorosan megölelte feleségét. De csak egy pillanatig.

– Maraggyon itten mindekki, amíg nem szóllok – mondta, majd felkapta az egyik zsoldos fegyverét és odaadta Lissának. Tully is követelt magának egyet.

– Csöndbe leggyetek.

Visszazárta az éléskamra ajtaját és magának is vett egy fegyvert. Elégedetten vette tudomásul, hogy a családja egyelőre biztonságban volt, és visszatért a nagyszobába. Odafentről Patkánylapító hangja hallatszott.

– Minden rendben van odalent?

– Kham nem tudta, mit válaszoljon erre, ezért inkább visszakérdezett.

– Marattak még odafen?

– Mindegyik kinyúlt.

Nagyszoba, konyha, emelet: mindegyik rendben. Akkor tehát véget ért a harc.

– Vegyed kezeléssbe a sebesűtteket.

– Mindegyik meghalt.

– A mijénket, te halagyú!

Patkánylapító felrohant a lépcsőkön. Kham körülnézett a nagyszobában. Nekót nem látta sehol, a két tünde viszont ott volt. Svindler a sápadt és remegő lábú Lavertynek segített felállni. A dekás aggodalmában még a szokásos cirádás beszédéről is elfeledkezett. Laverty erőltetett mosollyal biztosította őket, hogy rendbe fog jönni. Kham ezt kétségbe vonta, de aztán meglátta, hogy az átlagos ember számára halálos sebek máris szemmel látható gyógyulásba kezdtek. A különös, megszakított trideoadásra emlékeztető fény tovább vibrált Laverty feje fölött.

– Oké van? – kérdezte Kham.

– Túlélem – felelte Laverty. – Elég költséges gyakorlása volt ez az emberbaráti érzelmeknek.

– Ezek a zsódosok attó a roszfijútó gyűttek, amirő maga beszétt?

– Van más olyan ellensége, amelyik képes lenne összehozni egy ilyen akciót?

– Nem. Legalábiss nemhisszem. Tálán csakk a tündék után vótak?

– Arról tudnék. Ezenkívül jobban felkészültek volna a mágiám ellen.

– Úgy láccik, azér majnem elég jól felkészűttek.

– De nem teljesen – Laverty kifejtette magát Svindler támogató karjai közül. – Most mennem kell.

– Még lehennek odakinn is.

Laverty kis időre behunyta a szemét, majd megszólalt.

– Nem. Odakint tiszta a levegő. Viszont az épület felső emeletei lángokban állnak. A legjobban teszi, ha gyorsan kihozza a túlélőket, Kham.

– Akkor menjünk – sietett Svindler.

Laverty lassan bólintott, és elfogadta Svindler támogatását, miközben az ajtó felé bicegett.

– Van a közelbe kocsitok vagy ilyesmi?

– Valami, Agyar Úr.

– Vityázzon errea tündérre, jóember – mondta Kham Lavertynek. – Nem vezet tú jól.

– Svindlerrel nem lesz semmi baj – biztosította Laverty.

Az egyik hullahalom felől halk hang hallatszott.

– Svindler?

A tünde megfeszült neve hallatára. Lassan lenézett a sebesült zsoldosra. Öreg fickó volt, tele kiberverrel és harci serkentő drogokkal. A testét beborító vérfoltokból látszott, hogy ez volt az utolsó vadászata.

– Ismertem egy Svindler nevű kölyköt. Fiatal koromban együtt szoktunk vadászni.

– Hello, Zip.

– Hühh. Zip. Ja, az én vagyok. Így szoktak nevezni. Hát, már nincs többé Zip – Felköhögött, de csak véres váladék bugyborékolt ki a szája szélén. – Meg már semmi más se.

– Haldoklik – suttogta Laverty Svindlernek.

Svindler Lavertyre nézett, aztán ismét le a haldokló zsoldosra. Még Laverty hangjánál is halkabban odasúgta neki:

– Viszlát, Zip.

Aztán kitámogatta Lavertyt az ajtón.

Kham odalépett a zsoldoshoz. Ha még életben van, akkor talán beszélni is fog. Félrelökte a férfi lábán heverő hullát, és ülő helyzetbe rángatta a pasast. A sebesült vadász fájdalmasan nyögött a durva bánásmód miatt, de Khamtól nem számíthatott könyörületre. Nem is érdemelte meg.

– Kikűdött?

A férfi feje lekonyult, ezért Kham megragadta az állkapcsánál fogva, felemelte a fejét, és megismételte a kérdést. A férfi rekedtes hangon ismét köhögni kezdett. Lassan kinyitotta a szemét, és Khamra nézett

– Azért ő volt az, ugye? Az ajzószer miatt néha az ember furcsaságokat lát. Olyanokat, amik nincsenek is ott. De nem, mégis csak ő volt az. Nem vagyok dilis.

– Neem, nem vaggy diliss. Hót vaggy. Mérnem csinássz valami jót is, mijelőt meghőssz, azzal, hoggy emmondod, kikűdött?

– Miért tenném?

Kham balján Neko jelent meg. Odaszólt az öregembernek.

– Talán megtehetnéd régi barátod, Svindler kedvéért. Cimborák voltatok, nem? Legalább azt mondhatnád, hogy a régi idők emlékére még csinálsz valami jót neki utoljára. A férfi megpróbált nevetni, de próbálkozása köhögésbe fulladt.

– Cimborák. Ja. Igazi jó cimborák – mondta álmodozó tekintettel. Kham látta, hogy a férfi kezdi elveszteni az eszméletét Az öreg vadász aztán váratlanul felnyúlt, megragadta az egyik zsebet Kham ruháján. Gyenge, de ragaszkodó fogással.

– Tartsatok össze a fajtátokkal, cimbora. A jövő szava.

A férfi elernyedt, fájdalom torzította vonásai elsimultak. A ráncok azonban maradtak, a ráncok, amelyeket az évek szántottak az arcára. Azok az évek, amelyek most véget értek számára.

– Kham, az épület lángol. El kell mennünk innen. Kham felnézett.

– A frászba! Mindekki kifelé!

– Hová megyünk, Kham?

– Szameg, macskafijú, nemtőm. Elbúvunk valahó.

– Lady Tsungnál?

– Rohatt életbe, mos nem. Mos nagy gané van.

– Tudok róla. Azt hittem, a barátod. Nem segítene?

– Nem pakollom le ezt a szart a zajtójja elé. Figyejj, ismered Cogot, he? Az egyik hejje a Maple Valley és a Francis Lane sarkán van. Mek tuddod taláni?

Neko bólintott. Kham gyanította, hogy a macskafiú nem tudta, hol volt az a hely, de majd megtalálja. Nem érdekes. Most egyedül csak az számított, hogy csöndben meglapuljanak. Talán, ha kikerülnek a látótérből, akkor azok a nyomorult tündék elfelejtik őket. Az árnyvilág így működött ugyanis.

– Később találkozhatnánk. Megtervezhetnénk, hogyan járjunk el a vadászunkkal szemben.

A lépcsőről füst szivárgott le, majd nemsokára megjelent Patkánylapító is a sebesült orkokkal. Kham felküldte Patkánylapítót, hogy hozza le a családját, meg a többieket az éléskamrából, aztán Nekóhoz fordult.

– Figyejj, macskafijú. Nem akarokk háborúzni. Mennyel Coghoz, ő majd elintézi a dógaidat. Oké? Tűnny el.

Neko felegyenesedett és feszesen meghajolt. Kham hátat fordított a srác kibaszott japán udvariasságának. Még össze kellett szednie néhány dolgot, mielőtt távoznak. Felrohant a lépcsőn.

– Sayonara, Kham san.

Kham visszanézett, de csak egy pillanatra. A füstön és a lángokon át nem látta, hogy a macskafiú még mindig ott állt-e, vagy pedig az okosabbik megoldást választotta, és mentette a saját irháját. Kham remélte, hogy az utóbbi; a srác néha idegesítő volt, néha egy kicsit ijesztő, de azért javarészt nem volt vele semmi gond. Kham megragadta a korlátot, de a megperzselt fa a kezében maradt. Már nem aggódott többet a macskafiú miatt. Ideje volt, hogy saját maga miatt aggódjon.

11.

Lissa egész éjszaka sírt, de Shandra és Jord sem hagyták abba a pityergést. Tully férfiasan hallgatott, viszont ha ébren volt, nem eresztette el a papáját. A kisfiú csak közvetlenül elalvás előtt sírdogált egy kicsit. Kham nem sírt és nem is aludt. Amikor családjának utolsó tagja is álomra hajtotta a fejét, odasétált az ablakhoz és kinézett rajta.

Az elhagyott bérház legfelső emeletéről jól látta a nagytermet, pontosabban az eget nyaldosó lángokat. Nyugat felől jobban megvilágították az égboltot, mint a közelgő hajnalhasadás a keleti láthatáron. A plexum tűzoltói három órával ezelőtt végre megérkeztek, de addigra a tűz már átterjedt a szomszédos épületekre is. De hát ez itt a pusztulat volt, azon belül is Orkváros. A bátor tűzoltó hősök nem tehettek semmit a tűz eloltásáért; mindössze csak azt biztosították, hogy ne terjedjen tovább a többi háztömbre is. A háztömbből nem marad meg sok: a tűz mérete jóval meghaladta azt, amivel a helyi önkéntes tűzoltók még meg tudtak volna birkózni.

Kham figyelte a tüzet, és látta, amint az élete és minden tulajdona lassan a lángok martalékává válik.

Sheila meghalt. Akárcsak John Parker, ő is Kham legelső vadásztársai közé tartozott. Kham megszámolni sem tudta, hányszor mentették meg egymás bőrét különféle meredek vadászatok alkalmával. Az orknő többé már nem fogja fedezni őt.

Az őrt álló kölyköket, Ellie-t és Tumpot úgy gyilkolták meg, hogy még csak figyelmeztetést sem tudtak adni. Haláluk ugyan gyors volt és fájdalommentes, nagyon profi, de attól még halál maradt. Ellie nemrég töltötte be tizedik életévét, és még csak most érte volna el teljes testmagasságát.

Cyg is eltávozott És Guido is követte az apját. Teresa. Komiko. Jed. Bili. Jiro. Charlie…

Mi értelme volt ennek?

Mindnyájan meghaltak.

Örökre eltávoztak.

Kham váratlanul halvány illatot érzett, és még szimatolt párat, hogy megbizonyosodjon róla. A recsegős padló árulkodna, ha valaki bejönne a szobába, a szag viszont közelről érződött. Így csak egy magyarázat maradt. Kham fölfelé fordította a fejét és felnézett a tetőre. Feje fölött egy apró, karcsú alak lapult a tetőn.

– Micsinássz ottan, macskafijú?

– Beszélnünk kell, Kham san.

– Akkó gyere le idde, hoggy ne csinájjunk előjadást másnakk.

Neko motozni kezdett valamit az övén, Kham pedig hátralépett a szobába, hogy szabaddá tegye az ablakot. A következő pillanatban Neko halk szövetsusogás kíséretében belendült az ablakon, és puhán talpra érkezett. Csuklójának egyetlen, ügyes mozdulatával megrántotta a vékonyka kötelet, amin lógott. A hullám végigfutott a kötélen, és kiakasztotta helyéről a tető szélébe akasztott csáklyát. Kham egy pillanatra látta, amint a kötél villámgyorsan visszazizzen a macskafiú övéhez erősített dobozba. Csak az automata visszacsévélő orsó halk zizegése hallatszott.

– Az iker bicskások meghaltak – mondta Neko minden bevezetés nélkül.

Ez várható volt. Ha a rossz fiúk valóban olyan veszélyesek voltak, ahogy azt Laverty mondta, és ha az orkokat is ki akarták nyírni, akkor valószínű, hogy egyszerre akarták elkapni az összes vadászt. Számukra ez lenne a legjobb megoldás, hiszen így egyik vadásznak sem jutna arra ideje, hogy bármit is tenni tudjon a tündék ellen. Ezzel együtt elképzelhető, hogy az iker bicskások halála és az orkok elleni támadás csak véletlenül történt ugyanazon az éjszakán.

– Honann tuddod, hoggy ők vótak azokk?

– Hány iker bicskás működik ebben a plexumban?

– Gondollom, csak őkk.

– Valószínű. Következésképpen őróluk volt szó az esti trideo hírekben.

A véletlen egybeesés valószínűsége elhanyagolhatóan csekély volt. És nagyon erős ellenfél az olyan, amelyik képes megszervezni egyidejű akciókat a plexum egész területén.

– Mivvan Greersonnal?

Neko habozva válaszolt, mintha kicsit szégyellné magát.

– Nem tudom. Cog szerint távozott a városból.

– De lehet, hogy meghalt – mondta Patkánylapító. Az orknő éppen akkor lépett be a szobába. A többi ork sírástól és álmatlanságtól vörös szemmel ott tülekedett mögötte az ajtóban. Amikor Patkánylapító megszólalt, néhányan újra sírni kezdtek.

– Pofabe, barom. Megijeszted a köjkökket.

– Én nem miattuk aggódok, hanem magam miatt. Ha a feles is meghalt, akkor már csak mi maradtunk.

Patkánylapító hangja remegett a félelemtől. A nő sosem tartozott a kemény fickók közé.

– Minket is el fognak intézni!

– Aszontam, pofabe!

Kham pofon csapta, Patkánylapító pedig nekizuhant a falnak. Még szipogott néhányat és egy könnycsepp gördült le az arcán, de legalább elcsöndesedett. A csoport morálja túl labilis volt most ahhoz, hogy nyíltan beszélni lehessen ezekről a dolgokról.

– Nem tuggyuk, hoggy meghótt-e a feles. Még áztat se tuggyuk, hoggy a tündék támattak-e meg. És áztat se, hoggy ki csinálta ki a zikreket.

– Valószínű, hogy Greerson meghalt – mondta Neko. – Ez egybevág a vöröshajú tünde figyelmeztetésével.

Kham feje kóvályogni kezdett. Fogalma sem volt, mit csináljon.

Az irányítás kezdett kicsúszni a keze közül, és nem tehette meg, hogy egyszerűen csak képen csapja a macskafiút, hogy fogja be a száját. Már csak azért sem, mert a japánnak igaza volt. Kham minden mérgét beleadta csípős, fröcsögő szavaiba.

– Akkó hoggyan lehhet, hoggy mimég mindég itten vagyukk, he? Ha ezzek a tündék anyira erőssek meg okossak, akkó mér nem kaptak el minketis? Miccsak orkok vagyukk puskákkal. Hoggyan állíthajjuk le a tünde mágusot?

Kham haragos kitörése meg sem rezdítette Nekót. A japán fiú olyan nyugodtan és kimérten válaszolt, mintha csak egy csapat öltönyöshöz beszélne egy cégkonferencián.

– Úgy vélem, a vörös hajú tünde igazat beszélt, amikor azt mondta, hogy az ellenségeink nem számítottak az ő jelenlétére. A támadók csak evilági védelemre készültek, és elegen voltak ahhoz, hogy megbirkózzanak egy csapat orkkal, de ahhoz már nem, hogy egy mágikus támogatást is lebírjanak. Csak azért tudtuk meglepni őket, és megfordítani a csata kimenetelét, mert Svindler barátja elvonta a támadók figyelmét egy időre.

– Naggyon komálod áztat a vöröss tündét.

– Úgy vélem megpróbált segíteni nekünk.

De még ha segített is, Kham biztosan tudta, hogy azt a saját céljai érdekében tette. Akármik is legyenek azok.

– Megvoltak a zokaji.

– Ebben én is biztos vagyok – bólintott Neko. – De akármik is legyenek azok, most egybeestek a mi érdekeinkkel. Ezt el kell fogadnunk.

– Akkó mit javasósz? Rohannyunk hozzá segíccségér?

– Iie. Nem hiszem, hogy ez következne.

Kham összehúzta szemét, és a macskafiúra lesett. A kölyök ma este előtte járt; már volt is terve.

– Akkó mit forgacc a zeszedbe?

– Cog hajlandó segíteni.

Kham már ismerte azt a fajta segítséget.

– Pénzér.

– Természetesen.

Neko kényszeredett mosolya elárulta, hogy ő is ismerte a segítségnek ezt a módját. És miért is ne ismerné? Csak külsőre látszott kölyöknek, valójában ő is árnyvadász volt. És Kham tudta, az árnyvadászat milyen gyorsan megmutatja az embernek, milyen is a valós élet. Persze továbbra is maradtak megválaszolatlan – a francba, megkérdezetlen – kérdések. Kham gyanakodva megkérdezte:

– Felajálotta?

– El tudod képzelni, hogy Cog felajánl valamit?

Kham felhorkant.

– Ne válaszój kérdéssel a kérdésre, macskafijú!

Neko ismét elengedte füle mellett Kham fenyegető hangját, és elmosolyodott.

– Tettem neki némi javaslatot.

– És Cog meg aszonta, hoggy okés?

– Pontosan.

– Jóvvan, jóvvan. Érdekő adollog. Mijaterved?

– Cog elintézi, hogy a házatokat ért támadás sikeresnek tűnjön, mi pedig ezalatt mélyebbre ássuk magunkat az árnyékba, amíg el nem vonul a vihar. Természetesen szükségünk lesz egy másik búvóhelyre. Téged és az embereidet errefelé sokan ismerik, ezenkívül itt erőforrásaitok sincsenek. Előbb vagy utóbb ki kellene mennetek az utcára, és akkor felismernének benneteket. Valakinek pedig eljárna a szája.

Kham túlzottan is tisztában volt vele, néhány szomszédjuk milyen kevés pénzért elárulná őket.

– Talájjunk egy lyukat, aztán megbúvunk benne, he?

– Nem ez volt a te szándékod is?

– De. Asszem, én is asztat montam, hoggy asztat akarom csináni.

Az árnyvadászok általában el szoktak rejtőzni, ha nem akarták, hogy felfigyeljenek rájuk. De Kham annyi barátja meghalt már. És elvesztették családi otthonukat is. Ezért ki fog megfizetni? Az utcai törvények azt diktálták, hogy álljanak bosszút, és Kham pontosan ezt is tette volna, ha egy másik banda rajtaütött volna az ő bandáján. De most már árnyvadász volt, nem pedig bandavezér. A szabályok megváltoztak.

Már eddig is magas árat fizettek a titokzatos tündék céljai elérésének érdekében. Az elrejtőzés talán gyáva megoldás egy bandavezér részéről, de Kham nem akarta, hogy a bosszú esetleg újabb életeket követeljen. Már nem a bandák életét élte. Családja volt, és nagyon sokan függtek tőle. Néhányuknak már így is csalódást okozott. Erre a gondolatra legszívesebben vadul üvölteni kezdett volna, de most az élőkre kellett odafigyelnie. Bárcsak hihetné, hogy a veszély tényleg eltűnik, ha egy időre kivonják magukat a forgalomból.

– És mennyibe fogg kerűni? – kérdezte végül Kham.

12.

Glasgian megértette annak okait, hogy a terem falának miért kellett csupasznak és ridegnek, földpadlójának száraznak és porosnak lennie. Ennek ellenére nem tetszett neki a hely. Mindent Urdli parancsai szerint rendeztek el, Glasgian mégis valahogyan túl nyersnek… túl primitívnek találta a helyet. Scaratelli cipőit máris finom porréteg borította.

A metszett kristály halvány, rubin ragyogásában Glasgian finom, világos bőre vörösesnek hatott, undorítónak, mint egy humáné. Urdli sötét bőrszínét nem változtatta meg ennyire a fény, viszont beteges kinézetűvé varázsolta. A másik tündétől persze messze távol állt mindenféle betegség. Glasgian mégis eltűnődött ezen a lehetőségen: Urdli esetleges betegsége, netán halálos betegsége egyáltalán nem számított volna kellemetlen fordulatnak a számára. Legfeljebb egy kicsit időszerűtlennek. Urdli nélkül nem lehetne megfejteni a kristály titkait. A sötét tünde olyan jártassággal rendelkezett az ehhez hasonló témákban, mint senki más a Hatodik Világban. És ha a szakmunkát egyszer elvégezte, és a titok kiderült, többé már nem lesz szükség a kiállhatatlan ausztrálra.

– Korán jöttél – szolalt meg. Urdli, és elfordult munkájától.

Glasgian ugyan mindennel megpróbálkozott, Urdli mégis észrevette a jelenlétét. Glasgian magában megújította az esküjét, hogy meg fogja találni azokat a kis finomságokat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy teljesen el tudjon rejtőzni az ausztrál érzékei elől. Odasétált Urdlihoz, és átnézett a válla fölött. Finnyásan elfintorodott, amikor megpillantotta a kibelezett gyík körül különös mintázatokban elrendezett faragott köveket és állati bensőségeket. Urdli ujjain vér száradt. Valószínűleg puszta kézzel belezte ki a gyíkot Undorító.

Glasgian erőltetett udvariassággal megszólalt.

– Sikerült előrébb jutnod?

– Igen.

– Nos?

– Még vannak tisztázatlan részletek.

– Mikor fogjuk megtudni őket?

Urdli elfordította tekintetét az előtte heverő tárgyakról, és felnézett Glasgianra. A sötétbőrű tünde szeméből rosszallás sugárzott.

– Türelmetlen vagy.

Glasgian magában bosszankodott a társa sértő hangvitele miatt. Kettejük közül ugyan Urdli volt a rangidős, mégsem számított többnek egyszerű ausztrál jöttmentnél. Tölgyerdő Glasgian pedig herceg volt, egy herceg fia, olyan családból, melynek múltja a tünde faj eredetéig nyúlt vissza. A maga öreges módján begyepesedett ausztrálnak semmi joga nem volt, hogy rosszallást mutasson Glasgian felé. Hogyan vette magának a merészséget egy csavargó, hogy megkritizáljon egy herceget?

– Te pedig öreg vagy és lassú – felelte Glasgian herceg, nem titkolva felháborodását.

– A megfelelő elővigyázatossággal haladok előre, makkaherinit.

Glasgiant ismét érzékenyen érintette a sértés, de most nem mutathatta ki a dühét. Nyugalmat erőltetett magára. Tudta, hogy Urdli provokálja, szándékosan hecceli őt, és elhatározta, hogy nem szerzi meg azt az örömet a sötét tündének, hogy veszi a lapot. Később majd még visszatérhetnek rá, most azonban más ügyekről kellett beszélnie.

– A vadászokat kezelésbe vettük.

– Már tettél is lépéseket ellenük?

– Természetesen. Nem engedhetjük meg, hogy bármi is kiszivárogjon arról, hogy mi is benne vagyunk az ügyben.

– Akkor mind meghaltak?

– Nem, nem mind. A törp megszökött, mielőtt az ügynökeim elkaphatták volna, a többiek viszont meghaltak. A kiberveres humánok utcai verekedésben pusztultak el, az orkok pedig elhamvadtak, amikor kigyulladt egy épület. A japán humán is velük égett. Különös, de a tűz idején az orkoknál tartózkodott. Azt hittem, az ő fajtájának ennél kifinomultabb ízlése van. Nem gondolod, hogy valamilyen módon rendellenes lehetett? Nehéz volt leolvasni a fickót.

– Közönséges humán volt csak, jelentéktelen. Még jelentéktelenebb most, hogy meghalt. Mindazonáltal, ha te is az előttünk álló probléma megoldásának szenteled magad, talán gyorsabban, elérhetjük azokat az eredményeket, amelyekre olyan szenvedélyesen vágysz. Áttanulmányoztad a feljegyzéseimet?

– Neked magad kellene a munkának szentelned ahelyett, hogy téves próbálkozásokat teszel a tanulmányaim kijavítására. Persze, hogy áttanulmányoztam a feljegyzéseidet. Nem kaptad meg a velük kapcsolatos észrevételeimet?

– Nem.

– Futárt küldtem.

– Nem akartam, hogy megzavarjanak munka közben.

– Én pedig utasítást adtam neki, hogy kézbesítse a küldeményemet. Meg fogom büntetni.

– Szükségtelen.

– Ezt nem te döntöd el. Nem teljesítette a parancsaimat, ezért büntetést érdemel.

Urdli szája hideg mosolyra húzódott.

– Félreértesz. Egyetértek azzal, hogy az ilyesmi büntetést érdemel, ifjú herceg. Mindössze annyit mondok, hogy a szolgádnak nem a te kezedtől kell azt megkapnia.

– Magadra vállaltad, hogy…

– Az előre felállított védelmen múlt a dolog – mondta Urdli, félbeszakítva Glasgian ingerült mondatát. – Mire rájöttem, hogy a fickó hozzád tartozott, már késő volt. Kívánsz esetleg kártérítést?

Igen. Nagyon is, de az nem fogja kielégíteni, amit az ősi törvény előírt.

– Lemondok a kártérítésről.

Ameddig azt saját magam meg nem szerzem, tette hozzá gondolatban. Urdli elégedettnek látszott.

– A helyszínt illetően megerősítem a korábbi feltevéseidet. A kristályt valóban a manavonalak által alkotott háromszög kulcsfontosságú pontjára helyezték el. És ami még fontosabb, a kristály aktív. Idővel hozzájutunk az általa rejtegetett kincshez.

Glasgian ennek örült.

– Ha már ismerjük a helyszínt, akkor akár ma éjjel is támadhatunk.

– Helytelen sietség – Urdli nyájas arckifejezést mutatott, de Glasgian megérezte alatta a gúnyos mosolyt.

– Csak idejében cselekszem – mondta Glasgian védekezően.

– Akkor hibás az időérzéked.

– Azt akarom megszerezni, amit te magad is. Talán helytelen, ha befejezve akarom látni a feladatot?

– Nem. A reakciód nagyon is érthető, mindazonáltal ez egy gyermek reakciója – felelte Urdli

– Nem vagyok gyermek!

– Gondold meg, kivel beszélsz, makkaherinit-ha.

Glasgian kihallotta a figyelmeztetést Urdli hangjából, és úgy döntött, bölcs dolog lesz megfogadni. Még nem jött el az ideje, hogy elváljanak az útjaik. Hirtelen ráébredt, hogy az ausztrál pedig éppen ezt akarta kiprovokálni. Urdlinak az első lépések megtételéhez szüksége volt Glasgian erőforrásaira, és jelenleg is Glasgian létesítményeit használta ahhoz, hogy mélyebbre ássa magát a kristály titkaiba. Urdli talán még nagyobb sikert ért el annál, amit beismert, és most meg akarja szakítani kettejük viszonyát, hogy aztán egyedül magának követelhesse a kristályt. Glasgian hátrányban lesz egészen addig, amíg a titkokat ki nem szűrik a kristályból, és meg nem osztják egymás között. Urdli mágikus tapasztalata pedig életbevágóan fontos szerepet játszott ebben. Ha most feszültség keletkezik kettejük között, és Urdli megszerzi az uralmat a kristály fölött, akkor Glasgian örökre elveszíti mindazt, amit a kristály használata nyújthat. És ezt nem volt szabad megkockáztatni. Ha a partneri viszonyuk meg is szakad, annak csak akkor szabad megtörténnie, ha az már Glasgian előnyére szolgál; talán majd később, amikor már megtudták a kristály titkait.

– Ozidanit makkalos, telegitish t’imiri ti’teheron. – mondta és az ősi módon meghajlással jelezte, hogy elnézést kér Urdlitól.

– Bocsáss meg, idős tünde. Erőt vett rajtam a gondolat, hogy mennyire szükséges megszerezni azt, amit akarunk. Csak sikert kívánok a próbálkozásunkhoz.

– Akkor talán dolgozni, is akarsz érte.

– Igen, dolgozni fogok érte.

– Akkor ülj ide elém.

Az Urdli által mutatott helyet telefröcskölte a gyík vére. Glasgian leereszkedett és leült törökülésben. Az öltönyéről már lemondhatott, de ez most nem sokat számított. Mint annyi minden mást, azt is ki lehetett cserélni.

Urdli transzba vezette Glasgiant, ő pedig követte az idős tündét. Órákon keresztül dolgoztak a kristály titkainak megfejtésén. Megkeresték az energiacsomókat és lassan kibogozták őket. És közben Glasgian szüntelenül figyelte Urdlit és tanult tőle.

13.

Kham az Ork Alvilág néven ismert föld alatti városrész folyosóin sétált. Fáradt tekintetét végigjártatta a kopott kapukon, melyek a tizenkilencedik században még a szabadba nyíltak. Seattle városa a szó szoros értelmében ezek tetejére épült, így a régi házak és folyosók a föld alá kerültek. Az előző században az alagutak nagy turistalátványosságnak számítottak, és egyes pletykák szerint Seattle számkivetettjei itt kerestek menedéket vész esetén. A megrémült, szerencsétlenek először csak azért jöttek ide, hogy elrejtőzzenek egy időre, de közülük sokan itt maradtak egész életükre is. Új alagutakat ástak, és otthont építettek maguknak a város alatt, távol a fénytől és a bajtól. Az ily módon megnagyobbított földalatti negyed újra a turisták kedvelt célpontjává vált – már ameddig a turisták vették maguknak a bátorságot, hogy belépjenek egy olyan világba, amit szinte kizárólag orkok és trollok laktak.

Kham balra fordult egy széles folyosón, hogy maga mögött hagyja a régi Alvilágot. Átsétált a Sétálóutcán, az új Alvilág legtágasabb folyosóján. A Sétálóutcán orkok serege árulta portékáit, hangjuk egyetlen, hatalmas kakofóniába olvadt. Odafent még világos volt, ezért még lehetett itt-ott turistákat látni a folyosókon. Jöjjön, nézze meg a fura orkokat és az ő föld alatti városukat! Ilyet még nem látott!

Kham befordult egy oldalfolyosóra, ahol a tömeg kisebb volt. Errefelé alig lehetett turistákat látni. Idelent, a Sétálóutcától távol humánok csak kivételes alkalmakkor fordultak meg. A helyiek metahumánok voltak, főleg orkok és trollok, de megfordultak közöttük más metatípusok is, akik elég ocsmánynak bizonyultak a humánok szemében. A zárak itt rozsdásabbak, az épületek romosabbak voltak, Kham azonban sokkal jobban érezte magát az Alvilág ezen részén. Innen hiányoztak a bámészkodó turisták számára készített idétlen kőszobrok és rikító falfestmények. Az üzletek csak az alapvetően szükséges cikkeket árulták; nem szórakoztak ütött-kopott kőfaragásokkal, olcsó csecsebecsékkel és rikító színűre festett szuvenírekkel. Ezek a Sétálóutca üzleteinek fő profilját képezték. Errefelé a környék otthonos volt – mindig sötét, nyirkos, büdös, de otthonos. Orkok otthona.

Ez azonban csak kicsit vigasztalta Khamot. Rabo és Besurranó talán igazat beszéltek akkor, amikor azt mondták, hogy az Alvilágban remekül el lehet majd rejtőzni, de Khamnak nem nagyon tetszett az ötlet. Túl sok régi emlék kötődött a környékhez. Az Alvilág kínálta biztonság persze többet nyomott a latban, így aztán Kham végül belement, hogy lehozzák ide a családját és a többi túlélőt. Itt sokkal több ork élt, mint bárhol a plexumban. És több ezernyi ork között nehezebb lesz őket megtalálni. Ezzel együtt Kham legszívesebben más helyen rejtőzött volna el. Valahol – akárhol –, csak ne itt. Miért volt az, hogy mégsem tudott egyetlen biztonságosabb helyet sem találni?

És ameddig nem talált, itt kellett maradniuk, és megvárniuk, amíg elül a zaj, és elég idő eltelik ahhoz, hogy a tündék végül elérjék a céljukat, bánni is legyen az. Az idő normális esetben mindig az árnyvadász ellen dolgozott, és sosem volt elég belőle. Most mégis Kham malmára hajtotta a vizet. Az idő múlásával elmúlik az ő elhallgattatásuknak fontossága is. És ha elég sokáig várnak, a tündék már egyáltalán nem fognak velük törődni.

De az Alvilágban vagy máshol, elrejtőzésüknek semmi értelme nem lett volna, ha Neko nem rendezi el az ügyeket Coggal. Khamnak fogalma sem volt, a közvetítő hogyan intézte el ezt az egészet, de igazából nem is akarta tudni. Cog megrendezte Khamék ál-halálát, az üzletnek azonban voltak kellemetlen mellékhatásai is. A trideoműsorok beszámoltak a tűzről a pusztulatban. A média általában le sem szarta az orkokat, de végül is egy kis utcai zavargás a pusztulatban csak arra volt jó, hogy kitöltse a nagyobb hírek közötti réseket egy hírszegényebb éjszaka során. A riportereknek valahogyan sikerült kideríteniük, hogy egy fiatal humán – aki a zavargásokban résztvevő egyik félhez sem tartozott – holttestét is megtalálták a kiégett romok között. A hírbeszámolók így aztán tele voltak mindenféle rosszindulatú spekulációkkal az orkok életével kapcsolatban. Nem telt bele sok idő, és a Humanis poliklubosok – ezúttal valószínűleg az igaziak – máris szadizmussal és kannibalizmussal vádolták meg az orkokat.

Az Alvilágban az ilyen híreket az őket megillető gúnnyal fogadták. Persze, az orkoknak is megvolt a véleményük a humánokról: mint mindenkinek, akinek csak az a szemét jutott, amit a humánok leszórtak a tányérjukról. És az is igaz, hogy az orkok néha elszórakoztak egy-egy humánnal, aki elég ostoba volt ahhoz, hogy ott tartózkodjon, ahová ő nem tartozott: ezek a humánok csak megkapták azt, ami kijárt azért, hogy áthaladtak az orkok területén. Ilyen dolgok megtörténtek, az élet így működött. Legalábbis így működött idelent. Itt a humán metatípushoz tartozók senkinek sem hiányoztak, és a behatolásaik általában erőszakos fellépést vontak maguk után. De ez normális, őszinte erőszak volt. Soha senki sem evett meg senkit. Az ilyesmi állati viselkedésnek számított, és az orkok emberek voltak, még akkor is, ha a Humanis poliklubosok és a sleppjük ezt nem hitték el.

Hülye humánok.

Kham remélte, hogy a tündék – mindegyik tünde, nemcsak a rossz fiúk – is ostobák lesznek, és elhiszik, amit Cog megpróbált elhinteni. Valahogyan azonban mégis kételkedett ebben. Épp ezért hozta le ide az embereit. Ha itt nincsenek biztonságban, akkor sehol. Khamnak hinnie kellett abban, hogy a végén minden jól el fog rendeződni.

Mégis nehezére esett az elrejtőzés. Lehet, hogy ez csak egyféle visszamaradt banda-reflex volt. Lehet, hogy nem. Az árnyvadászok ismerték a veszélyeket, mégis elvállalták őket, de a családokat ki kellett hagyni az ilyesmikből. Ezek a tünde rossz fiúk az árnyüzletet bevitték Kham magánéletébe. Ez így nem volt rendjén. Kham legszívesebben felnyitotta volna a tünde fejét, hogy némi fény szivárogjon bele abba a sötét, gonosz agyába, de ha fel akart lépni ellene, akkor ismét csatlakoznia kellett volna az árnyvilághoz. Persze, előnyben lett volna – feltéve, hogy a tünde bevette Cog trükkjét –, de ha Kham és az emberei egyszer vadászatba kezdenek, akkor előbb vagy utóbb, de valaki kikotyogja, hogy mégsem haltak meg, és az a rohadék tünde ezt meg fogja tudni. A tünde egyszer már bebizonyította, milyen veszélyes tud lenni; valószínűleg másodszor is lecsapna a családokra. Idelent a családok biztonságban voltak. Talán később, ha már minden elcsöndesedett, Kham majd akkor utánajár a dolgoknak, talán majd akkor elintézheti, hogy móresre tanítsa a tündét.

Kham ismerős lábdobogást és csilingelést hallott maga mögül. Megfordult és látta, hogy Patkánylapító trappol feléje. A nő arca kipirosodott, és alig jutott lélegzethez, de azért sikerült kiáltania egyet, amikor látta, hogy Kham feléje fordul. Patkánylapító orknak eléggé gyönge eresztés volt.

– A macskafiú bajt hozott a saját fejére – lihegte.

Khamot ez meglepte.

– És mér mondodd eztet nekem?

– Aszontad, hogy figyeljünk rája.

Khamot meglepte a dolog, mivel Patkánylapító nem nagyon kedvelte a japán srácot. Az, hogy most idejött Khamhoz, azt jelentette, hogy odafigyelt az üzletre és a csapatra, Talán mégiscsak volt a számára remény.

– Fentijek?

– Bicskások. A Zöldek Bandája.

– Mutassad, hó – parancsolta Kham és, miután Patkánylapító megfordult, lökött egyet rajta, hogy igyekezzen. A Zöldek Bandájába tartozó bicskások a legkeményebben közé tartoztak az Alvilágban. Kapcsolatban álltak azzal a hatalommal, amely az Alvilág kormányaként funkcionáló szervezetet irányította. Ezt a kapcsolatukat pedig jogosítványként használták fel arra, hogy azt csináljanak, amit éppen kedvük .tartott. Ha Neko az útjukba került, akkor könnyen megszabadulhat a kilenc élete közül egytől, mielőtt bárki segíthetne rajta. Khamot is beleértve.

* * *

Kham befordult a sarkon, és három bicskást pillantott meg, akik éppen felnyalábolták az ernyedten heverő Nekót. A srác ellenállt, ennek tanúbizonyságaként két vérző ork hevert a kövezeten. Ha az orkok súlyosan megsebesültek, akkor Neko komoly bajba került. A Zöldek bandája nem szokott kesztyűs kézzel bánni az olyanokkal, akik bántották a tagjaikat. Bosszút szoktak állni, általában különféle testrészek levágásának formájában.

– Yo, Adam. Társaságot kaptunk – mondta az egyik bicskás a legnagyobbiknak. Ez a nagydarab volt nyilván a vezetőjük.

Egyik srác sem örült annak, hogy megzavarták őket. Ledobták Nekót a földre. A japán srác felnyögött a bánásmódtól. Legalább életben volt. Kham emellé gyorsan hozzágondolta, hogy ez nem feltétlenül jelentett jót. Három bicskással állt szemben, és közülük a legnagyobb, Adam kis híján akkora volt, mint Kham maga. És Kham egyedül csak Patkánylapítóra támaszkodhatott. Jó kis segítség. Kham intett a nőnek, hogy menjen előrébb egy kicsit és húzódjon messze balra. Talán arra jó lesz, hogy legalább az egyik ellenfelet lekösse.

A bicskások is szétszóródtak, Patkánylapítóval szembe a legkisebbjüket állították. Mégsem voltak olyan ostobák, mint azt Kham remélte. A szűk sikátorban nem jutott sok hely a manőverezésre. A bicskások nem húztak elő késeket, az egyikük viszont láncot lóbált a kezében. Az ő területük, az ő szabályaik: közelharc lesz, semmi penge és semmi lőfegyver. Kham benyúlt a zsebébe, és felhúzta a boxerét. A bicskások ugyan még fiatalok voltak, de Khamnak egyszerre legalább kettővel kellett megküzdenie, ahhoz pedig némi segédlet szükségeltetett.

A helyezkedés váratlanul abbamaradt, amikor egy görnyedt hátú kis figura csörtetett a szemben álló felek közötti üres térségre. A fickónak orkhoz hasonló agyarai és formátlan szemei voltak, ezzel ellentétben állt viszont kicsinyke, vékony teste. Rongyos öltözékét különféle madzagokon és láncokon lógó rongyok, csontdarabok és csillogó tárgyak díszítették. Övén és a nyakába tekert láncokon ezüstözött patkánykoponyák fityegtek. Az orknő drótszerű, kusza haja kis híján teljesen eltakarta az arcát, amint gazdájuk színpadias mozdulattal széttárta karját.

– Rongyos! – visította Patkánylapító és térdre rogyott. – Nem tudtam, hogy ezek a te srácaid. Ha tudtam volna, nem mondtam volna semmit! Becsszóra! Ne robbants szét!

A patkány sámán rá sem hederített Patkánylapító könyörgésére. Csoszogós, fura mozgásával meglepően gyorsan elsuhant a nő mellett és megállt Kham előtt. Mielőtt Kham bármit is tehetett volna, Rongyos felemelte fejét és gyöngyszerű szemével Khamra meredt.

– Szóval, te vagy Kham – mondatát nem kérdésnek szánta. – Senki nem mondta még el neked, hogy már nem jöhetsz haza?

– Nem gyűttem haza.

Rongyos cincogó, vinnyogó hangon felnevetett.

– Azt tudom. De arra gondolsz, hogy talán. Tudom, hogy arra gondolsz. Arra gondolsz, hogy kell majd, mivel olyan szokatlan – a patkány sámán vihogva ejtette ki ezt a szót. – kapcsolatban állsz ezzel a pasassal itt.

Rongyos odacsoszogott Nekóhoz, és kinyúlt, hogy megsimogassa a megkötözött macskafiú arcát, de Neko olyan szilajul nézett vissza, hogy inkább mégsem tette. Rongyos lassan visszahúzta a kezét. Hátrakapta a fejét, és ajka széles, fogas vigyorba görbült, ahogy odaszólt Khamnak.

– Talán éppen azon voltál, hogy sietve csatlakozz a többiekhez. Az ilyen pasasoknak meg kell tanulniuk, hol van a helyük. Ó, igen. Talán azért vagy itt, hogy segíts, mint egy jó ork.

Kham nyugtalanítónak találta a nő hablatyolását, de tudta, hogy ezt nem mutathatja ki. A bicskások úgy bámultak a patkány sámánra, mintha ő lett volna az anyjuk. Kham észrevette, hogy mindegyik bicskás nyakában lánc lóg, végén egy ezüstözött patkánykoponyával. Tehát valóban a sámán srácai voltak. Jól van. Kham megpróbált nyugodt maradni.

– Nemtom mirő beszész. Áztat hallottam, hoggy egy cimbi itten bajba kerűtt.

– Ha azt mondod, hogy a cimborád, akkor te is bajba fogsz kerülni – mondta Adam. – Te is ugyanazt kapod majd, mint ő. De először odaállítunk téged is, hogy jól lássad, mit fogunk majd veled is művelni.

A bicskás elindult előre, Kham pedig küzdőállásba helyezkedett. Rongyos közéjük csusszant, mire a bicskás hátrahőkölt. Kham mintha egy villanásnyi időre félelmet fedezett volna fel a bicskás tekintetében, amikor az a patkány sámánra nézett.

– Nem – mondta Rongyos. – Ez nem bunyós ügy. Vigyétek a pasast a Városházára.

– Jaj, ne! – tiltakozott Adam. – Megsebesítette Choltyt és Akirát!

Rongyos felegyenesedett, és kihúzta magát az ő teljes pöttömségében. Előrekonyuló fejét azonban nem fordította el. Továbbra is Khamra meredt, de mindenki tudta, hogy a bicskáshoz intézte a szavait.

– Panasz. Mintha panaszt hallottam volna.

– Dehogyis, Rongyos – felelte gyorsan a bicskás. – Nem panaszkodok. Azt tesszük, amit mondasz. Igaz, fiúk?

A társai egyöntetűen bólintottak. A három bicskás hátrált néhány lépést, és csak utána fordultak meg, hogy odasiessenek a most már kapálódzó macskafiúhoz. A legkisebb bicskás felemelte a kezét, hogy elcsitítsa Nekót, de a patkány sámán sipító hangja megelőzte.

– És ne bántsátok többet!

Kham látta, hogy Neko elvigyorodott, és gyomorszájon rúgta az őt pofon ütni akaró bicskást. Az ork felkiáltott.

– Hacsak ellen nem áll – tette hozzá Rongyos.

Neko abban a pillanatban abbahagyta az ellenállást, és hagyta, hogy durván talpra rángassák. Okos, gondolta Kham, miközben a bicskások elvezették a macskafiút. Aztán Rongyos belekarolt Khamba, és ők is elindultak ugyanarra. Patkánylapítót sehol nem lehetett látni.

* * *

A „városházának” nevezett termekről egy fentről jött humánnak sok minden eszébe jutott volna, csak az nem, hogy kormányhivatalokként funkcionálnak. Az Alvilágban azonban ez is megtette. A megerősített falak és az itt-ott elhelyezett fegyverállások őrzött katonai tábor benyomását keltették. Állig felfegyverzett orkok ténferegtek erre-arra kisebb csapatokban. Ezek most nyíltan bámulták a városháza felé tartó kisebb menetet. A bámészkodás csak akkor szűnt meg, amikor Khamék elértek egy jókora, kettős szárnyú, vasalt kapuhoz. A kaput őrző trollok szemmel láthatóan jól ismerték Rongyost, de az ő tekintetükben nem lehetett felfedezni azt a fajta tiszteletet, ami az orkok szeméből sugárzott. A patkány sámán kis híján kijött a sodrából, mire sikerült rábeszélni a trollokat, hogy engedjék be őt egyedül. Rongyos pár perc múlva visszatért, és egy gyengén megvilágított, hatalmas terembe vezette be a menetet. A terem túlsó végében lépcsős emelvény állt, az emelvényen pedig egy királyi trónként magasodó, jókora karosszék pihent.

A karosszékben ült valaki.

Miközben Khamék keresztülvágtak a nagytermen, a trónon ülő férfi felállt ugyan, de nem nézett feléjük. Oldalt nézett. Kham is odapillantott, és egy csoport ork nőt látott, akik pár kölköncöt terelgettek. A terem túlsó felében egy csapatnyi felfegyverzett ork álldogált. Sem az asszonyok, sem a fegyveresek nem hallhatták azt, amit a trónnál beszéltek, viszont mindig jól látták, hogy mi történik.

Az emelvényen trónoló nagydarab ork a szokásosnál görnyedtebben állt, görbe háta azonban nem megadó meghalásra, hanem egy meghajlított acéllemezben lakozó erőre emlékeztetett. Humán és metahumán skalpokkal díszített köpeny borította a vállát. A teste ugyan nem látszott, de nyilvánvalóan az is izmos lehetett. Hatalmas, kopasz fején szemölcsök éktelenkedtek. Amikor a menet megállt az emelvény előtt, a férfi zöld szemével egy ideig kicsit sunyítva, oldalról nézte őket, és csak utána fordult az érkezők felé. Amikor feléjük fordult, kinyitotta másik szemét is – ez a szem kék volt, és körülbelül egy centiméterrel magasabban helyezkedett el, mint zöld társa. Mély, visszhangzó, uralkodói hangon szólalt meg.

– Mit kerestek itt?

Rongyos vigyorogva Kham felé fordult, de Kham úgy döntött, hogy nem szerez örömet a patkány sámánnak. Remélve, hogy a hangja magabiztosan cseng, megszólalt.

– Helló Harry.

– Hello, Kham – mondta barátian a nagydarab ork.

A legnagyobb bicskás zavart pillantásokat váltott társaival.

– Ismered ezt a fentről jöttet, Harry?

– Igen, Adam, ismerem. Ő az unokám.

14.

A bicskások kioldozták Nekót, aztán gyorsan eltűntek a színről. Lehet, hogy a Zöldek bandája kapcsolatban állt Harryval, de a bicskások azt is tudták, hogy első a család, a banda csak utána jön. Tehát nem kapták meg a maguk darabkáját Nekóból. Legalábbis egyelőre.

Rongyos már kevésbé viselkedett udvariasan. Amikor Harry átkísérte vendégeit a trón mögül nyíló, kisebb magánszobába, a patkány sámán szó nélkül velük ment, és miután Harry leült egy kopott, de gazdagon párnázott fotelbe, helyet foglalt mellette a földön. Senki sem szólt semmit, miközben egy ork öregasszony behozott egy tálcát süteményekkel és üdítőitalokkal.

Kham felismerte az asszonyt, és a gyomra görcsbe rándult. Amikor őrá került a sor, hogy vegyen a tálcáról, gondosan ügyelt arra, hogy ne nézzen az asszony arcára. A tálcán sorakozó ételek más alkalommal étvágygerjesztőek lettek volna, de Khamnak most még kedvence, a rántott svábbogár sem ízlett. Az öregasszony odébbállt, és Nekónak is felajánlotta a tálcát. Kham idétlenül állt a szék előtt, és Harryt nézte, arra várva, hogy először az idős férfi szólaljon meg. Harry lenyelt néhány falatot, átvett egy kupa italt az öregasszonytól, és csak utána szólalt meg. Kupájával Neko felé intett.

– Ez a te barátod, Kham. Felelősséget vállalsz érte?

Kham lassan bólintott.

– Ja, áztat hiszem.

– Emlékszel még, mit jelent ez idelent?

– Ja.

– Tudja a barátod is?

– Majd emmondom nekije.

Harry egy darabig semmit sem szólt. Kham kezdett azon tűnődni, hátha esetleg arra várt, hogy Kham most azonnal magyarázza el a helyzetet Nekónak. Hát, ha arra várt, akkor sokáig kell várnia. Kham sok minden olyasmit is elmondana a macskafiúnak a helyi szokásokról, amit Harry irodájában nem lenne politikus hangoztatni. Szerencsére Neko ezúttal visszatartotta szokásos átkos kíváncsiságát, és csöndben maradt. Talán mégiscsak volt valami abban, amit a japán viselkedésmódról meséltek. Végül ismét Harry szólalt meg.

– Visszajöttél, de nem azért, hogy velünk találkozz.

Ez annyira nyilvánvaló volt, hogy Kham nem is strapálta magát a válasszal. Egyébként is, mit mondhatna? Harry bámuló tekintete csak idegesítette.

– Valami aggaszt, Kham, és nem csak az, hogy ez a humán betartja-e a szabályainkat. Akarsz róla beszélni?

Kham csoszogni kezdett a lábával, és szokás szerint szégyellte magát Harry előtt. Az öreg ork jelenlétében Kham valahogy mindig kisfiúnak érezte magát. Az önkéntelen csoszogásról is azt hitte már, hogy levetkőzte, amikor elhagyta az Alvilágot. Dühös volt magára, amiért ismét visszatért régi rossz szokásához, és kényszerítette magát, hogy moccanás nélkül álljon. Kihúzta magát, és megszólalt:

– Talán. Dennem akarok mekszakíttani akármitet. Csomó dogot csinánnod kő. Talán máskó, maj ha nem vaggy elfoglalt.

Harry komoran ránézett, aztán kiitta a kupáját.

– Lehet, hogy nem járok odafent – mondta, és az üres kupát fotelje karfáján egyensúlyozta –, de azért vannak ismerőseim. A ti nagytermetek égett le. A „holttestek” pedig ti voltatok, te és az embereid. És nem kellett sokáig gondolkodni, hogy rájöjjek, ez a haverod volt a „fiatal humán” a halottak között.

– Ha mindent tucc, akkó nem kő még eggyszer emmondanom áztat.

– Tévedsz, Kham – Harry előredőlt. – Igenis szükséged van rá, hogy beszélj velem. Ha bajt hozol magaddal ide, akkor mindent tudnom kell róla.

– A züggyet elrendezték. Nem lessz sémi bahhé.

– Biztos?

Kham válaszképpen megvonta a vállát.

Harry összeráncolta a szemöldökét, aztán Nekóhoz fordult.

– Mondd csak, kölyök…

– Neko – vágott közbe pimaszul a macskafiú.

Harryt meglepte a közbeszólás.

– A nevem Neko.

– Jól van, kölyök, legyen, ahogy akarod. Idelent megengedhetem, hogy udvarias legyek. Tudod, ez az én birodalmam, és itt az orkok az urak. A te fajtád nem ide tartozik.

– Úgy vélem, erről már tájékoztattak – mondta Neko, és nyomatékosan megdörzsölte egyre jobban kékülő arcát. – Már módomban állt élvezni a vendégszereteteket.

– Nézd már, csak nem mérges vagy? – kacagott Harry, és kért még egy italt. Az öregasszony újra megtöltötte a kupáját, majd helyet foglalt Harry széke mellett, de a másik oldalon, mint ahol Rongyos ült. Fejét a fotel karfájának támasztotta. Harry kortyolt egyet, és tovább beszélt.

– Nos, ami azt illeti, már én is kaptam ízelítőt a te fajtád vendégszeretetéből.

Neko szelíden a Harry mögötti sötétségre meredt.

Rongyos is megszólalt.

– Azt hiszi, hogy különbözik a többi humántól.

Harry a patkány sámánra kancsalított.

– Most is? Talán még azt is hiszi, hogy nemcsak különbözik tőlük, de jobb is náluk.

– Általában így szokták – jegyezte meg Rongyos keserűen.

Harry krákogott egyet, majd ismét Neko felé fordította tekintetét.

– Mennyi idős vagyok, Neko kölyök?

Neko a férfira nézett, majd halványan megrázta a fejét.

– Nem tudok sokat az orkokról.

– Találgass.

Neko csöndes segélykéréssel Khamra nézett, de az ork máshová figyelt, nem akart belefolyni a beszélgetésbe. Ha Neko most azt gondolja, hogy Kham magára hagyta őt, nem baj. A macskafiú majd kivágja magát. És valóban, a támogatás hiánya nem zavarta Nekót, mert szinte azonnal megszólalt.

– Fiatalabbnak látszol, mint néhány ork, akit errefelé láttam. Például, mint az az asszony – mondta Neko, és az italt felszolgáló ork öregasszony felé intett a fejével. – Nem tűnsz sokkal idősebbnek Khamnál, de tudom, hogy az vagy, így aztán zavarban vagyok. Rongyossal való baráti viszonyod arra enged következtetni, hogy talán egyidős lehetsz vele. Mondjuk negyven éves?

– Nem lep meg, hogy nem találtad el – Harry egyik kezével kinyúlt, és megcirógatta a mellette ülő öregasszony ősz haját. – Ez az asszony itt Sarah, a lányom, Kham édesanyja. Nehéz elhinni, mi? Ősz haj, hajlott hát, gyöngeség. A világ elhasználta testét, hátát pedig meggörbítette az idő súlya. Mint a hasonlókorú orkok, ő is kiégett, elhamvadt – Harry szünetet tartott egy kicsit. – Még nem töltötte be a harmincötöt.

Neko Sarah-ra nézett. Az öregasszony visszanézett rá csipás szemével és elmosolyodott, kimutatva sárguló fogait Khamnak el kellett fordulnia az anyjától. Olyannak akart rá emlékezni, amilyen volt. Túl nehéz volt most ránézni; Sarah túlzottan megöregedett.

– Megdöbbentő, nem igaz? – kérdezte Harry Nekótól.

– A kor mindenkit utolér – felelte Neko csöndesen. – De ha te vagy az apja, miért látszol fiatalabbnak nála?

Harry felnevetett.

– Én? Ó, én különleges eset vagyok. Nem voltam mindig ork; de végül is úgy vélem, mindig is az voltam, különben most nem lennék az. Ennek nem volt sok értelme, igaz? Lehet, hogy nem égtem ki annyira, de már fiatal sem vagyok, és néha kicsit megzavarodom. Végül is nem vagyok halhatatlan. És, ahogy te mondtad, előbb vagy utóbb, de mindenkinek állnia kell a cechet. Hadd próbáljam meg még egyszer.

– Humánként kezdtem az életemet, úgy, mint te, még valamikor a századfordulón. Ott voltam Rainierben, amikor a Szent Heléna és a Rainier hegy felrobbant Az égbolt heteken át szürke volt a füsttől. Akkor hallottam először róla, hogy a mágia visszatért a világba. Nem nagyon tetszett a dolog. Még kevésbé tetszett az, hogy az indusok arra használták a mágiájukat, hogy visszarabolják a földet azoktól a rendes emberektől, akik már generációk óta ott laktak. Emlékszem a Seattle-t övező putrivárosokra, láttam, hogy szinte csordultig tölti őket az emberi hulladék és szemét, és láttam, hogy a fal felemelkedett a plexum körül. Nem is tudtam akkor, mi volt a rosszabb, a törzsi járőrök a maguk „én jobb ember vagyok, mint te” hozzáállásukkal, vagy pedig az áttelepítési törvényeket betartató UCAS osztagok, akik állandóan a hátuk mögé pislogtak az indusokra. Minket csak terelendő borjaknak tartottak. Azt hittem, ez a legrosszabb dolog, ami emberrel megtörténhet.

– Tévedtem.

– Ha most arra gondolsz, hogy az ember megváltozik, ha át kell élnie a putrivárosok poklát, akkor igazad van. De hadd mondjam el, ez semmi ahhoz képest, amit a többi ember művel veled akkor, ha többé már nem úgy nézel ki, mint ők. Ha rád mutathatnak, és azt mondhatják: „figyelj, ez nem is ember”. Aztán jött ’21 és a goblinizáció, belőlem pedig ork lett. Nem volt valami jó hecc. Fájdalommal járt, olyan kínnal, amit te még elképzelni sem tudsz. Az ember pedig be van zárva, miközben a teste átalakul. Éreztél már olyasmit, hogy az izmaid csavarodni kezdenek és a csontjaid elmozdulnak a helyűkről?

Harry kivárt, mintha csak válaszra várt volna. De Kham tudta, hogy nem. Soha senki sem válaszolt Harrynak, amikor elmondta a történetét. Az ember valahogy megérezte, hogy a nagydarab ork nem vár válaszra, csak azt akarja, hogy a hallgatói belegondoljanak abba, amit elmondott. Neko csöndben maradt, így Harry tovább folytatta.

– Megtanultam, miféle gyűlölet bujkált az emberek lelke mélyén. A gyűlölet is megváltoztatja az embereket, kölyök, méghozzá alaposan. Emberek, akikről azt hittem, hogy ismerem őket, emberek, akikről azt hittem, hogy jó emberek, meglehetősen szörnyű dolgokat műveltek. Nem lehetett mást tenni, mint visszaütni. Legalábbis akkor azt gondoltam. Így aztán visszaütöttem, és ezt jó sokáig folytattam is. Persze, csináltam én is pár olyan dolgot, amire nem vagyok túl büszke, de túléltem. Mint ahogy azóta sok minden mást is túléltem. És megerősödtem. Olyan volt, mint amit egyszer egy fickó mondott; hogy ha nem halsz bele, akkor megerősödsz tőle. És körülbelül nyolc hónappal azután, hogy átváltoztam orkká, megszületett Sarah. Akkor még nem voltak meg a szép agyarai, de azért látszott rajta, miféle fajhoz tartozik. Az anyja nem csinált vele semmit, így aztán megfogtam, és elhoztam. Szerintem Sarah anyja is olyan különleges módon vált el, mint akkoriban sokan mások. Igazából nem tudom, de nem is érdekel. Miért érdekeljen? Őt nem érdekelte. Sarah és én átmentünk pár kemény dolgon, de túléltük.

Lenézett az öregasszonyra, és rámosolygott, az pedig sugárzó arccal visszanézett Harryre. Kham gyomra felfordult a látványtól. Már nyoma sem volt annak az intelligens, vibráló asszonynak, aki valaha őt felnevelte. Sarah arckifejezése olyan volt most, mint amit az ember csak egy hűséges ölebtől várna. Úgy tűnt, Harry nem vette észre.

– Az Alvilág nem tartozott mindig hozzánk – folytatta Harry. – De most a miénk. Hátat fordítottunk annak a világnak, amelyiknek nem kellettünk, és felépítettük idelent a magunk társadalmát. Kezdetben nehezen indult a dolog. Baromi nehezen, de azért sikerült működésbe hoznunk. A velünk együtt ideérkezett felesek nagy része nem bírta ki, ezért végül itthagyták nekünk az alagutakat. Amikor a kezdeti idegenkedés alábbhagyott egy kicsit, nekik odafent könnyebb életük volt; végül is még mindig szinte humánnak látszanak, ha az embert nem zavarja, hogy le kell nézni rájuk. És egy csomó humánt ismerek, akiket nem zavar, ha le kell nézniük másokra.

Új életet kezdtünk idelent. Találtam magamnak helyet, és olyan embereket, akik elismerték, amit végeztem. Megalapoztam a nevemet. Közben Sarah felnőtt. Büszke voltam rá, amikor férjhez ment, és gyerekeket szült. Azt hittem, egy kicsit túl korai a dolog, de ezt csak az Ötödik Világbeli gondolkodásom vélte. Akkor már a Hatodik Világban éltünk, és nagyon hamar kiderült, hogy az orkok sokkal hamarabb elérik a felnőttkort, mint más emberek. Testileg legalábbis – Khamra pillantott és kacsintott egyet. Kham visszabámult rá.

– Aztán láttam, hogy Sarah egyre csak öregszik. A haja hamarabb megőszült, mint az enyém. Először azt gondoltam, hogy talán csak nem egészséges, de aztán rá kellett jönnöm, hogy nincs semmi baja. Egyszerűen csak ork. A generációjának többi tagja is olyan volt, mint ő, idő előtt megöregedtek. Ez nem volt fair. Az orkokat kitaszították és beszorították a legrosszabb helyekre, és ráadásul még korábban meg is halunk. Ez nem fair.

Ha orknak születtél, hamar rájössz, hogy az élet nem fair. Megtanulod, hogy vannak dolgok, amik ellen nem küzdhetsz. Ilyen például az emberek gyűlölete. Egyszerűen találnod kell egy másik utat. De a kor és az idő? Ellenük hogyan lehetne küzdeni? Erővel nem, mivel a kor nagyon jól tudja, hogyan kell az erőt fokozatosan elszívni, amikor az ember nem figyel oda. Ésszel? Az sem sokat segít. Az orkok talán nem olyan tompaagyúak, mint azt sokan hiszik, de a legjobb elméink sem találtak választ az öregedésre. A humán fehér köpenyesek sem tudtak kitalálni semmi okosat. A kaszás mindannyiunkra vár az út végén; csak az orkok számára gyorsjáratot indított. Tehát az orkok gyorsan megöregednek, és aztán meghalnak. Ez talán fair?

Harry széttárt keze világossá tette, hogy az ork ezúttal választ is vár kérdésére. Neko azonnal válaszolt.

– Úgy tűnik, ilyen a természet, uram.

– Ja, és soha senki nem vádolhatta a természetet azzal, hogy fair módon viselkedne – nevetett keserűen Harry. – Vegyük a tündéket. Ők is a mágia új időszakának gyermekei, mint az orkok. De ők karcsúak és szépek, mint a tündérmesékben. Mondd csak, kölyök, láttál már öreg tündét?

– Nem, Harry san.

– Nem is hiszem, hogy fogsz valaha.

Khamnak eszébe jutott Svindler. Kham öregedett, a tünde mégis ugyanúgy nézett ki, mint amikor először találkoztak egymással, öt évvel ezelőtt. Még Sally is öregedett, hiába tartotta meg továbbra is humán szépségét. A szeme körül új vonalak jelentek meg, melyek előrevetítették az öregkori ráncokat. A tünde viszont továbbra is tinédzsernek látszott. Khamnak eszébe jutott az is, mit mondott a halálos sebet kapott zsoldos, az a fickó, akit Svindler Zipnek nevezett. Az öregember ismerte Svindlert. Azt állította, hogy még fiatal korában együtt vadászott az utcákon egy Svindler nevű sráccal. És a pasas fel is ismerte Svindler arcát.

– Egyszerűen nem fair – mondta Harry.

– Talán a tündék másképp öregszenek – vetette fel Neko. – Te mondtad, hogy az orkok igen, és ismerek olyan törpöket is, akik sokkal öregebbnek látszanak fizikai koruknál.

– Az biztos, hogy a felesek gyorsan öregnek néznek ki. A szakálluk lenő a köldökükig, mire elérik a huszadik évüket, de utána már nem változnak. Mint azok a nyomoruk tündék, ugyanolyanok maradnak.

– Arra gondoltam, hogy amikor ezek a metatípusok elérik a fizikai felnőttkort, akkor ugyanolyanok maradnak egészen addig, amíg az öregkor rájuk nem köszönt. Egyszer olvastam valami ilyesmit. Egy olyan esetről, amikor az öregkor bekövetkezett, és az illető nagyon rövid idő alatt az öregkor minden jellemzőjét felmutatta, és nem sokkal később meg is halt.

– Fantáziamese – horkantotta Harry.

– Arra célzol, hogy a tündék halhatatlanok?

Harry nem sietett a válasszal, és amikor végül megszólalt, a hangjából nem csendült ki a szokásos magabiztosság.

– Én? Neem. Nem vagyok tudós, de annyit azért tudok, hogy a természetben semmi sem élhet örökké.

– Akkor arra gondolsz, hogy a tündék mágikus úton valahogyan meg tudják hosszabbítani az élettartamukat? Talán Rongyos tud valamit erről.

A patkány sámán rá nem jellemző módon nem vett részt a beszélgetésben. Sőt, még most is lehajtva tartotta a fejét, amikor mindenki őrá figyelt.

– Semmi mondanivalóm nincs a témával kapcsolatban.

Harryt nem zavarta a sámán hallgatása, tovább beszélt.

– Nem ismerem a mágiát. A tündéknek talán van valami különleges varázslatuk, talán nincs. Nem tudom. Lehet, hogy egyszerűen csak ez a dolgok rendje.

Kham Zip megjegyzésére gondolt, és arra, amit Lavertytől látott. A tünde sebei természetellenesen gyorsan gyógyultak. Vajon ez volt az életet meghosszabbító varázslat egyik mellékhatása? Ha igen, akkor a dolog nem minden tündének jutott osztályrészül, vagy legalábbis nem ezen a fokon. Kham már látta Svindlert sebesülten, és tudta, hogy a dekás nem gyógyult mágikusan, úgy, ahogy azt Laverty tette. Lehet, hogy ezt a halhatatlanságot meg kell… szerezni. Például azzal a varázskristállyal, amit a Szelis-Síd erdőben kiástak.

– Harry – szólalt meg Kham. –, ha te tünde vóná, és varázzsal örökkre élnél, akkó nem engednéd meg, hoggy kitudóggyon, he?

– Persze, hogy nem.

– És asse szerennéd, ha akákí tunná, hoggy csinátad.

– Logikusan hangzik. Legalábbis egy tünde számára. Azok a nyomorultak túl titkolózóak ahhoz, hogy valami hasznosat tegyenek másoknak is.

– És ha örökkre élnél, akkó máskép lánnád a zéletet, nem?

– Feltételezem, hogy igen – felelte Harry elgondolkodva.

– Megg a haláltot is máskép. Váhatná dogokra, haggyhatnád, hoggy a cikis dogok elsimujjanak a zidővel.