Tizenegyedik fejezet

Június vége felé, noha az udvar még Fontainebleau-ban volt, Bassompierre visszajött Párizsba ama bizonyos „szerelmi ügye” miatt; úgy látszott, ezt jobban a szívén viseli mint a meglévő másik hármat meg a helyet, melyet ott hagyott. Mint minden ilyen kiruccanása alkalmával, most is eljött vacsorára Virágmező utcai otthonunkba. Szívügyének tartotta, hogy a szegény párizsi bugrisokat, akik voltunk, kiművelje híreket hozván Fontainebleau-ból, melyek mindazonáltal igen messze jártak attól, hogy felvidítsanak minket.

Így tudtuk meg, hogy a királyné egyik napról a másikra visszautasította a legínycsiklandóbb falatokat, melyeket a király saját vacsorájából átküldött neki, azzal hárítva el őket, hogy Henrik jobban tenné, ha azokat a „puttánájá”-nak küldetné el - Condé hercegnét jelölve ezzel a megnevezéssel. A király először csak nevetett rajta, de mikor megtudta, hogy a királyné saját szobájában Léonora Galigaival készítteti el saját étkeit, s megértette, mit jelent a visszautasítás, éktelen haragra gerjedt, s tucatjával szórta „a szent szürke hasára”-jait - némely udvaroncok még azt is suttogták, hogy állítólag odáig elment volna, hogy azt mondta, „Medicinek néz engem ez az őrült nőszemély?”

- De bármilyen óvatlan is kitöréseiben Henrik - tette hozzá Bassompierre -, ezt azért nem hiszem el!

És valóban, magyarázta nekem atyám, ezek már igencsak kárhozatos szavak volnának, minthogy a mendemondák szerint Medici Mária atyját és annak szép kedvesét, Biancát ugyanazon a napon mérgezték meg, némelyek állítása szerint maga Medici bíboros, aki - minthogy ezt követően kiugrott és megházasodott - fivére utódja lett a toscanai nagyhercegség élén.

- Még ennél is rosszabb - folytatta Bassompierre -, hogy másról sem fecsegnek az udvarban, mint arról a szörnyűséges jelenetről, mely a király és a herceg úr között játszódott le. Emezt ugyanis teljesen elgyötörte már az a sok titkos és nyilvános figyelem, melyet őfelsége a hercegnére pazarolt, s mind magának, mind feleségének elbocsáttatást kért a királytól, hogy visszavonulhassanak valamelyik házukba. Kérése heves elutasításban részesült, s még jól meg is kapta a magáét, szinte ugyanazokkal a kifejezésekkel, melyeket álmatlansága alkalmával Guise asszony is használt.

- A kegyelmed felesége az én alattvalóm! - kiáltotta Henrik szikrázó szemmel. - Neki éppúgy megparancsolhatom, hogy e helyt maradjon, mint kegyelmednek.

- És milyen célból, Sire? - kiabálta a herceg. - Nemde meglehetősen gonosz dolog, hogy felséged az unokaöccse feleségével akar összefeküdni?

- Miket beszél itt össze? Én csak a szeretetére vágyom!

- És az is szeretetből van, Sire, hogy titkos levelezést folytat vele? A dolog túlságosan is nyilvánvaló, az egész udvar ezt beszéli: felséged azt akarja, hogy örökösen szégyen üljön az arcomon!

- Az a szégyen már ott van! - mondta roppant mérgesen a király. - Hisz kegyelmed az apródokkal fajtalankodik, amilyen egy pederaszta! Ha nem volna herceg, a legfőbb bíróság már rég elítélte és megégettette volna!

- Ez fenyegetés volna, Sire? Mit szólna a keresztény világ, ha Franciaország királya máglyára küldené az unokaöccsét, hogy az unokahúgával birbitélhessen? Ez már túlságosan is zsarnokra vall!

A „zsarnok” szó hallatán a király teljesen magánkívül volt, minthogy annak idején a jezsuita teológusok azt gondolták ki, hogy különbséget tehetnek ama király közt, akinek alattvalói kötelesek megóvni az életét meg a között, aki zsarnokká lett, megölése tehát megengedhető, s gyilkosa még csak bűnt sem követ el. Vagyis teljesen nyilvánvaló, hogy egyedül a jezsuiták dönthetik el, kit lehet megölni és kit nem. Ügyes kazuisztika, mely Henrik ellen fegyvert adott tanítványuk, Chátel kezébe, s Henrik ezt nem felejtette el. A herceg akaratlanul is érzékeny pontot érintett.

- Soha! - üvöltötte Henrik karját az égnek emelve. - Soha életemben nem követtem el zsarnoki cselekedetet, kivéve mikor kegyelmedet elismertem annak, ami nem volt: atyja fiának! A valódi atyját bármikor megmutatom kegyelmednek Párizsban, amikor csak kívánja!

- Ezt mondta volna? - kérdezte lesújtva La Surie.

- Azt állítják.

- Ez aztán kegyetlen beszéd! Kirívó és megrázó egy olyan jó ember szájából, mint amilyen a király.

- Ugyan már! - mondta rendíthetetlen nyugalommal Bassompierre -, aki szerelmet mond, őrületet is mond, káoszt és kifordult világot, ahol a legostobább hirtelen megokosodik, az észlény megbolondul, a gonosz elveszti mérgét, s a gyengéd megkeményedik...

- És a herceg? - kérdezte atyám.

- Őrült dühében nem törődött a király elutasításával, hanem ő maga bocsátotta el magát, és feleségét elvitte valleryi kastélyába. Jaj, márki! Ez mindennél rosszabb! A mi napunk lehanyatlott! A legsötétebb rosszkedv tört ránk! Fontainebleau már csak egy kősivatag, és Malherbe megkapta a parancsot, hogy fakassza könnyekre a múzsáját. Sírt is az csodálatosan, minthogy az a csúf Malherbe lelke mélyén igen elégedett volt, hogy a múzsa könnyeitől az ő erszénye duzzad.

- Uram - mondtam -, kegyelmednek, aki szereti a költészetet, járadékot kellene adnia Malherbe-nek. Mint hallom, szegény ember.

- Sajnos, szép öcsém, nem tehetem: minthogy Bellegarde tartotta el előttem, mindenki azt mondaná, őt utánzom... S bár kétlem, hogy a királyné különbséget tudna tenni vers és próza közt, azért a figyelmébe fogom ajánlani Malherbe-et.

- És a király? - kérdezte La Surie, akit türelmetlenné tett ez a kitérő.

- Újfent írt Sullynek, hogy vonja meg a herceg járadékát, és írt a hercegnek is, a legfenyegetőbb szavakkal szólítva fel rá, hogy haladéktalanul jelenjen meg a hercegnével együtt Fontainebleau-ban július hetedikén, Vendőme hercege és Mercoeur kisasszony esküvőjén. Kegyelmedék is megláthatják majd de visu,[60] hogy a hercegi pár enged-e a parancsnak.

- Hogyhogy de visu? - kérdezte La Surie. Bassompierre felállt, és a legelőkelőbb kalaplengetés kíséretében azt mondta: „Őfelsége meghívja általam uraságodat, márki, július hetedikére, Vendőme herceg[61] esküvőjére csakúgy, mint Siorac lovagot és La Surie lovagot.”

Ezekkel a szavakkal újfent megemelte mindhármunk előtt a kalapját, s atyámhoz fordulva így folytatta:

- Márki, örök hálám az ízletes vacsoráért, s most kérem, bocsásson el! Későre jár, s engem várnak.

Atyám kikísérte az udvarra a kocsijához. Aztán csatlakozott hozzánk a könyvtárszobánkban, ahol La Surie-vel - minthogy a nagy üvegablakok tárva-nyitva álltak a friss esti levegő előtt - bámultuk az eget, melyet a telihold és a csillagok hatalmas serege olyan fényessé tett, mintha csak fényes nappal lett volna, s így világosan ki tudtuk venni nagy városunk házait, bástyaormait, tornyocskáit és templomtornyait.

- Szavamra - mondta La Surie -, talán kegyelmedék meg tudják nekem magyarázni ezt a rejtélyt, mert egy kukkot sem értek belőle. A király állítólag bizalmasan közölte Verneuil asszonnyal, hogy a herceg az ő fia, Bassompierre szerint meg ugyanezen hercegnek azt mondta volna, hogy amikor csak óhajtja, megmutatja neki a mondott atyát Párizsban.

- Ó! - mondta atyám, és belevetette magát egy karosszékbe. - Így íródik a történelem: kétes szóbeszédek alapján. Meglehet, hogy az első szóbeszéd hamis, meglehet, hogy a második, vagy talán mindkettő.

- De ha feltesszük - mondta La Surie -, hogy mindkettő igaz, hogyan magyarázható ez az ellentmondás?

- Nem feloldhatatlan. A megözvegyült Condé hercegnének több szeretője is volt. Lehetséges, hogy a király is köztük volt, s mikor elismerte Condét, nyilván feltette magának a kérdést, hogy vajon Condé herceg fia, az apródé-e vagy az övé. Minthogy kétségei voltak, no meg jóságos természete miatt is úgy döntött, hogy elismeri mint Bourbont és mint herceget, de nem választ a három felmerült lehetőség között. S csak a pillanat hevében - s mert elfogta a méreg Condé iránt, aki zsarnoknak nevezte őt - engedte meg magának, hogy célzást tegyen az unokaöccsére nézve legszomorúbb lehetőségre.

- Ez mégiscsak kemény és bántó beszéd - mondta La Surie.

- Persze, de semmiféle következménye nem lesz, minthogy a király nem másíthatja meg korábbi ítéletét, s nem is bourbontalaníthatja Condét, aki így haláláig Bourbon és herceg marad, a fiai meg az unokái úgyszintén. Ha esett is folt a címerén, azt majd az idő lemossa.

Másnap, mikor beléptem az ebédlőbe, hogy megebédeljek, ott találtam atyámat, kezében egy levél és az arcán könnyek. Szótlanul nyújtotta át a levelet. Nagyatyámtól, Mespech bárójától érkezett, s atyámmal s dajkájának, Barberine-nek a halálhírét közölte; ő táplálta atyámat pólyásként s gyermekéveiben, nemcsak tejével, hanem kimeríthetetlen gyöngédségével is, hiszen az az igazság, hogy sokkal közelebb állt atyámhoz, mint szülőanyja, aki szerette, de ezt soha nem mutatta ki, minthogy oly büszke volt illusztris származására.

- Olvassa el végig a levelet! Megéri.

Amit meg is tettem, s igen sajnálom, hogy azóta elhányódott, annyira szíven ütött akkor. A báró, aki már igen előrehaladott életkorban volt, beszámolt azokról a bajokról és rosszullétekről, melyeknek ki volt téve, s arról is, hogyan néz velük szembe. Azt írta: „Az öregség hosszú és magányos csata a halál ellen. S noha az ember biztosan tudja, hogy végül vereséget szenved, tartozik magának vele, hogy minden talpalatnyi helyért megvív, teljes elszántsággal, s ha lehet úgy, hogy még örülni is tudjon.”

Alig fejeztük be az étkezést, mikor jöttek szólni, hogy Toinon szeretné látni atyámat. Erre a bejelentésre a szívem hatalmas dobogásba kezdett, s félig már felálltam, készülvén szobámba visszavonulni, ám atyám karomnál fogva visszatartott, s pillantása azt parancsolta, ne meneküljek el. Visszaültem hát, meglehetősen szégyenkezve, hogy meg akartam futamodni az én szobacicám elől, s mindent megtettem, hogy valami elfogadható arcot vágjak.

Toinon némileg kicsípte magát, mielőtt meglátogatott volna minket, de elég ügyesen ahhoz, hogy ne tűnjön úgy, mintha átlépné társadalmi helyzetét. Noha a hufándliig nem ment el, szoknyája nem a térdéig ért, mint szobalányainknak, hanem méltóságteljesen leereszkedett a lábfejéig, azonkívül jó szövetből készült és némi hímzés is díszítette. Nyakában aranyláncot viselt, kicsit, de nem silányat, amit Mariette szerint a pékmester, Mérilhou ajándékozott neki a házasságkötésükkor. Mikor belépett, mindhármunkat jó családból való leányhoz méltó meghajlással tisztelt meg, majd külön csak atyámat, ám előbb tekintete rám siklott, s noha nem állapodott meg rajtam, nem is kapta el túl gyorsan a szemét.

- Nos hát, Toinon! - mondta atyám vidám és derűs hangon, melyet akkor használt, ha valamelyik emberünkhöz fordult, s amelyet, ha asszony volt az illető, egyfajta szelídség és cinkosság árnyalt. - Minek köszönhetjük az örömöt, hogy szép arcodat ismét itt láthatjuk?

- Segítségért szeretnék folyamodni kegyelmedhez, márki úr - mondta olyan alázattal és tisztelettel, amit soha nem mutatott egyikünk iránt sem, míg a szobacicám volt.

- Nocsak!

- Mint bizonyára kegyelmed is tudja, márki úr, kis ideje új főbíróhelyettesünk van Párizsban, aki rendeletet hozott a pékek visszaélései ellen, már ami a kenyér súlyát illeti, de még a fehér cipóét is.

- Miért mondod, hogy de még a fehér cipóét is?

- Mert a fehér cipó a módos embereknek készül, ezért a pékségben hagyomány, hogy nem nézik annyira a súlyát.

- Értem már. Folytasd, kérlek!

- Két hete, márki úr, a főbíróhelyettes úr biztosai ránk rontottak a boltunkban, hogy ellenőrizzék a kenyereink súlyát, beleértve, s ez az, ami már túlzás, a fehér cipókat is.

- S kevesebbnek találták, mint amennyinek lenniük kellett volna?

- Igen, márki úr.

- Sokkal kevesebbnek?

- Közepesen kevesebbnek, márki úr.

- S hogy az ördögbe lehetséges ez? - vonta fel atyám a szemöldökét álságosan naiv arccal.

- Mert a kenyeret sütés előtt mérik le, és sütés közben csökken a súlya.

- És nem volna lehetséges előre felkészülni rá azzal, hogy még sütés előtt megtoldjátok a tészta súlyát?

- Megtehetnénk, de akkor nagyon sokat vesztenénk.

- Értem már. És mit csináltak a biztos urak?

- Választás elé állítottak bennünket: büntetést fizetünk, vagy pénzt dobunk a közös tálba.

- Mi a különbség?

- A büntetés Sully úr kasszájába megy, a tál meg a főbíróhelyettes úr zsebébe, aki így próbálja kárpótolni magát azért a húszezer tallérért, amibe a hivatala került.

- Melyik a kevésbé drága: a büntetés vagy a tál?

- A tál.

- Következésképpen dobtok.

- Igen, márki úr.

- Vagyis komoly megtakarítást könyvelhettek el.

- Nem, márki úr, mert ellentétben azzal, amit a biztos urak ígértek, büntetést is kaptunk.

- Micsoda kárhoztatandó visszaélés! - fordult felém atyám. - És az első a visszaélések sorában természetesen az volt, mikor pénzért adták a főbíróhelyettes hivatalát. Mit tehetek érted, Toinon?

- Márki úr, végtelen hálára kötelezne, ha alkalomadtán megmondaná a főbíróhelyettes úrnak, hogy egyszerre fizettünk büntetést és dobtunk a tálba, hiszen meglehet, hogy a tál soha nem jut el hozzá, mert eltéved a biztos urak zsebében.

- Az bizony tényleg meglehet. Figyelje meg, fiam, hogy a kezdeti visszaélésből hogyan következik a visszaélések özöne, s a korrupció hogyan tör lépésről lépésre előre... Toinon, lányom, menj békével! Még ma délután elmegyek a főbíró helyetteséhez. Meg fogja tudni, hogy kétszer fizettél. S azt is megtudja majd, hogy jó barátságban vagyok Sully úrral. Egyáltalán nem szeretem az olyan rendeleteket, amelyek súlyellenőrzés ürügyén sanyargatják a mesterembert, akár a bódéjában, akár a boltjában.

- Engedelmével, márki úr - mondta Toinon nagystílű méltósággal -, Mérilhou mester és jómagam nem bódésok vagyunk, hanem boltosok.

Ebből ráismertem az én Toinonomra, aki ha verekedni kellett, éppoly büszke volt és heves, mint egy hercegné.

- Emlékezni fogok rá - mondta atyám.

Toinon ekkor sűrű hálálkodások közepette és két tökéletes meghajlás után elvonult. Később Mariette-től megtudtuk, hogy rangos személynek álcázva jött hozzánk, egy szolgálólány kíséretében. Mindazonáltal Mariette ezt a legcsekélyebb epésség nélkül mesélte el nekünk, minthogy a jó komámasszony most legalább annyira csodálta Toinont, amennyire utálta akkoriban, mikor még nálunk élt. „Nagyon komoly asszony, mondta, és nagyon jól intézte a dolgát.” Azonkívül Toinon a boltban mindig nagy tisztelettel bánt vele a többi vásárló előtt is, asszonyomnak szólította, arcon csókolta, érdeklődött hogylétünk felől, s a fehér cipón kívül, melyet beszerzőnk a mi számunkra vásárolt, mindig adott neki egy zsemlét, diósat vagy mazsolásat.

- Atyámuram - mondtam, mikor Toinon elment. - Ilyen nagy volna hát a különbség egy bódé meg egy bolt között?

- A lehető legnagyobb! Egy boltnak, amilyen a Mérilhou-é is, van egy hátsó része, egy udvara kúttal, vannak szobái az emeleten, s van egy padlása. A bódé meg afféle fabarakk, amit csak úgy a falnak támasztva húznak fel, többnyire engedély és jogcím nélkül. Nem tudnék jobb példát mondani rá, mint azokat, amelyek, mint a pajzscsigák tapadnak az Aprószentek temető körfalához, s a lehető legkényelmetlenebb módon összeszűkítik a Vaskereskedők utcáját, noha mégiscsak azon az utcán lehet a legegyenesebben átszelni a várost, s azt is használják a leggyakrabban. II. Henrik hintóját, mikor egy napon arra hajtatott, egy teljes órán át megbénította a kocsik összetorlódása, s ezen annyira felbosszankodott, hogy másnap ediktumban rendelte el, rombolják le a földig ezeket a bódékat. De mint az gyakori ebben a királyságban, az ediktum holt betű maradt, és a Vaskereskedők utcájának bódéi nemhogy nem tűntek el, hanem még meg is szaporodtak, megnőttek, mint a bibircsók, s mára már több helyet vesznek el az utca szélességéből, mint valaha.

A lehető legnagyobb nemtetszéssel jelentünk meg ismét július hatodikán a samois-i Hét Tölgyfa fogadóbeli „aligszobánkban”, mely oly kevéssé volt bebútorozva, hogy ha nem akartunk egész nap állni, kénytelenek voltunk végigheveredni a puszta földre letett három lószőrmatracon. Ez a luxus egy tallérunkba került, csikorgatta is miatta atyám a fogát. De még mindig jobb volt ez az odú, melyet ráadásul nem minden könyörgés nélkül kaptunk meg, mint ha saját hintónkban kellett volna görnyednünk, mint azt sok hölgy és úr tette, akik reggel erről a kényelmetlen éjjeli szálláshelyről bukkantak elő agyongyűrt ruhákban, egy álmatlanul eltöltött éjszaka után. Én szinte semmibe vettem a Párizsból Fontainebleau-ba való végeláthatatlan utazás kényelmetlenségét és izzadságát, ahol, mint mindenki másnak, nekünk is lépésben kellett haladnunk, minthogy lovaink feje folyton beleütközött az előttünk haladó kocsi hátuljába.

- De van-e mód másként csinálni? - tette fel atyám a kérdést, miközben mindhárman lószőrmatracunkon heverve a hepehupás úton megfájdult hátunkat próbáltuk pihentetni a nap végeztével. - A király sohasem bocsátaná meg távolmaradásunkat. Ezt a házasságot családi diplomáciája legragyogóbb sikerének tartja, és tény, hogy évekig tartott, míg sikerre vitte.

- Évekig, atyámuram?

- Hát persze! És micsoda erőfeszítésekbe került, hogy elrendezze ennek a fattyúnak a dolgát! Henrik jó apa, ezt nem tagadom. Olyan jó apa, mint amilyen rossz férj - tette hozzá kis csend után, mely alatt, az volt a benyomásom, némi önvizsgálatot tartott. - Fiam, kegyelmed még csak Greta karjában bömbölő gyermekcse volt, mikor Párizs visszavétele után a király egy hadsereg élén megjelent Rennes városa alatt: Mercoeur herceg ugyanis arra használta fel polgárháborúinkat, hogy Bretagne-ból önálló hercegséget csináljon, a bretonok nagy kárára és veszteségére, akiket megloptak, kifosztottak és megsarcoltak. Mindazonáltal Henriknek elég volt csak megjelennie: a herceg nyomban meghódolt, s kárpótlásként egymillió frankot kapott, de kötelezte magát, hogy lányát, aki akkor még csak kislányka volt, hozzáadja a királyi fattyak legidősebbikéhez, Vendőme herceghez.

- Ügyes combinazione, szép öcsém! - mondta La Surie. - Egymillió frank, ráadásul úgy, hogy nagy eséllyel visszaszármazik majd, ha nem is a királyra, de legalábbis a fiára, minthogy Mercoeur kisasszonynak kellett örökölnie az említett eszközökkel felhalmozott vagyont.

- S még azt is hozzáteszem - mondta atyám -, hogy e fortély eredményeképpen a szerződést úgy szövegezték meg, hogy abban minden eshetőséget előre számításba vettek, beleértve a százezer talléros bánatpénzt is, arra az esetre, ha Mercoeur, mikor eljön az ideje, elmulasztaná hozzáadni a lányát Vendőme-hoz. 1602-ben Mercoeur meghalt, de hat évvel később lánya, akiből közben a szüzek szüze lett és az egész világ utána sóvárgott, teljes határozottsággal visszautasította Vendőme-ot: még csak egy pillantásra sem méltatva őt, elvonult a kapucinusok kolostorába, és azzal fenyegetőzött, hogy apáca lesz, ha rá akarják kényszeríteni ezt a házasságot.

- S miért tette ezt?

- Nem tudni. Lehet, hogy nem akart hozzámenni egy fattyúhoz, még akkor sem, ha az királyi. Henrik viszont Mercoeur hercegné mesterkedését sejtette a dolog mögött, aki így akarta elvonni vagyonát jövendő veje elől, minthogy e hölgynél - noha a legájtatosabb istenfélő volt - kapzsibb, zsugoribb, fukarabb, garasosabb nőszemélyt nem hordott hátán a francia föld.

- Hallottam róla, micsoda róka - mondta La Surie igen elégedetten a giocójával.

- Tőlem hallotta - mondta atyám. - Én meg Guise hercegnétől, aki tanúja volt egyik hitványságának. Mikor szegény Gabrielle d'Estrées haldoklott, Mercoeur hercegné odament az ágyához, s miközben eljátszotta, hogy a vallás lelki vigaszaival halmozza el, titokban lehúzta a haldokló ujjairól a drága gyűrűket. Szerencsére észrevették felháborító mesterkedését, és kisajtolták belőle a zsákmányát.

- Istenem, micsoda világban élünk! - mondta La Surie az ájtatoskodókat utánozva.

- De hol is tartottam? - kérdezte atyám. - Farkaséhes vagyok, s az éhség már csak azért is összezavarja az agyvelőmet, mert tudom, hogy ez a pokolra való vendéglősné nem fogja csillapítani.

- Azt mondta, atyám, hogy a király mennydörgött, mikor Mercoeur kisasszony kolostorba vonult.

- Semmi ilyesmit nem mondtam, de valóban ezt tette. És Mercoeur asszonytól a százezer talléros bánatpénzen felül még az elmaradt hasznot és a kamatokat is követelte kétszázezer tallér után.

- Van annak jó oldala is, ha az ember király - mondtam. - Megháromszorozhatja a szerződésekben kikötött bánatpénzt.

- S tudod, öcsém, hogy a Bolondok hercege szerint mi a rossz oldala annak, ha az ember király?

- Nem én.

- Hogy magányosan eszik és nyilvánosan szarik.

- Miroul - mondta atyám -, ha Rambouillet márkiné itt lenne, érzékenységét igencsak sértené ez a sikamlós beszéd.

- Ha Rambouillet márkiné itt lenne - mondta La Surie -, puha hátsóját igencsak sértené ez a lószőrmatrac.

- Pfúj, Miroul! - mondta atyám.

- De hát semmi mást nem mondtam, csak amit érzek - mondta La Surie -, s ezenkívül még nagy űrt a gyomromban. Olyan éhes vagyok, hogy a fogadósnét is megenném, bármilyen mellyes, faros és szőrös legyen is.

- És atyám, hogyan végződött ez a szurkapiszka a király és Mercoeur asszony között?

- A király elküldte hozzá Cotton atyát. Mercoeur asszony nem tudott ellenállni az édes jezsuita beszédnek, s a lánya se jobban, különösen, mikor az atya megígérte neki, hogy liliomok lesznek a menyasszonyi ruháján, mint Franciaország királylányaiéin. Ez aztán nagy haragvást váltott ki a királyi hercegek között! Különösen Soissons grófjában!

- És mi az ördögért? - kérdezte La Surie.

- Én tudom a választ a kérdésére - mondtam -, minthogy Guise hercegné bálján hallottam, amint a gróf e tárgyban bőgött és bömbölt, hogy megvilágosítsa egy süket ember agyát. Lévén hogy Vendőme herceg fattyú, a gróf túlzásnak találta, hogy jövendő felesége ugyanúgy liliomokat viseljen a ruháján, mint viselt az övé.

- A gróf ennél többet is tett. Elment a királyhoz, s miután nem tudta rávenni, hogy a kis Mercoeur lányt megfossza a liliomaitól, azt kérte tőle, hogy akkor az ő feleségének, a grófnénak engedélyezzen egy pótsort a mondott szimbólumból... A király ezen csak nevetett, és Soissons gróf távozott az udvarból: elment duzzogni valamelyik vidéki házába.

- Így hát nem látjuk majd az esküvőn - mondta La Surie. - Egy pótsor liliom! A teremburáját, hogy ez a nagyúr milyen kicsinyes!

- De látjuk majd, talán, Condé hercegnét - mondtam -, s lefogadom, hogy teljes szépségében ragyog majd.

- Szép öcsém, ismeri a périgord-i közmondást: „A szépséget csak nyalogatni lehet, megenni nem.” És istenemre mondom, hogy az én gyomrom kilyukad!

Ezt az éhséget azonban nem csillapította sem az aznap esti soványka vacsora, sem a másnapi fukaron mért reggeli, s őszintén szólva a nevezetes esküvőn csak tovább fokozódott, s különös módon a hölgyek hibájából. Meg is nevezem őket itt az emlékiratokban, hogy ha egy napon e sorok a szemük elé kerülnek, érezzenek, ha lehet, némi lelkifurdalást, amiért úgy megnyomorgatták éhes hímnemű felebarátaikat. Íme: a királyné; Mercoeur hercegné; a lánya, Francoise de Mercoeur, a jövendő feleség; Montpensier hercegné; az én jó és szikrázó keresztanyám, az ő színtelen menye, a kis Guise hercegné, az én féltestvérem, a szép Conti hercegné; az özvegy Condé hercegné, akit azzal vádoltak, hogy megmérgezte a férjét; Rohan hercegné; Angouléme hercegné, a főparancsnok sógornője; és végül, hogy őt említsem utolsóként, noha nem volt éppen a legjelentéktelenebb, minthogy ebben a perzselő júliusi melegben a puszta jelenlétével felkavarta a királyt: Condé hercegné.

Az olvasó már kétségkívül észrevette, hogy ebben az illusztris társaságban nem ereszkednek lejjebb a hercegi koronánál, sem a vállnak oly nehéz palástnál, mely az előbbivel együtt jár. Mondhatom, mikor a hölgyek végre megjelentek, megszűnt minden neheztelésem irántuk, és teljes szívemből sajnáltam őket: olyan meleg volt!

A hibájuk attól még hiba marad. És nagy kár volt, hogy azt tették, mert minden olyan jól ki volt számítva és elő volt készítve. Az esküvői szertartást délre tűzték ki, s a király, aki ragyogóbb volt selymeiben, gyöngyeiben, ékköveiben, mint bármelyik főnemes (hiszen már előző este óta tudta, hogy a hercegné ott lesz) negyedórával előbb megjelent a kápolna előtt, nyomában a mogorva és zárkózott Condé herceggel, a süket, dadogós és félhülye Conti herceggel, Vendőme herceggel, akit ez a házasság korántsem vidított fel, valamint más hercegekkel és pairekkel, akik mind koronásan és palástban voltak; de nem fogom itt mindüket elősorolni, minthogy ez a felsorolás céltalan volna, hiszen mind ott voltak, pontosan, előkelően, komoran, mert közülük ki ne akarta volna összeházasítani a saját fiát Francoise de Mercoeurrel? Hisz oly gazdag volt! A király meg, szokása szerint, elszedett előlük mindent.

Megszámolni se tudtam volna, hány pap mögött jelent meg a mitrájában - mely magasabbnak mutatta bárkinél -, kezében az aranykereszttel Párizs nagyméltóságú püspöke, akinek a szertartást végeznie kellett; csak úgy izzadt lila ruhájában, miközben hódolt a király előtt, aki biztosította őt kegyeiről. Volt a közelben sok más főpap is, s láttam, hogy egyikük messziről rám mosolyog és integet, ami engem erősen izgatott mindaddig, míg fel nem ismertem benne féltestvéremet, az ifjú és elbűvölő reimsi érseket, Louis de Lorraine-t. Hogy Reimsnek miért érseke volt, s Párizsnak miért csak püspöke, azt meg nem tudnám mondani.

Minthogy azonban még a minden rendű s rangú hatalmasoknak és dicsőségeseknek is van hasuk, a pompás ételek-italok már ott álltak feltálalva bíbor- és aranysátrak alatt, s várták a szertartásról megtérő udvart. S minthogy igen sanyarú állapotban voltam a majdnem koplalás miatt, melyen előző nap mentem keresztül, szemem és orrcimpám talán a kelleténél többször fordult arrafelé, s őszintén szólva úgy találtam, hogy a felvonultatott meglehetősen illatos és ínycsiklandó ételek önmagukban is elegendőek volnának ahhoz, hogy Fontainebleau városát és a környező falvakat egy teljes hétig táplálják. Sóhajtva néztünk egymásra atyámmal és La Surie-val: még egy hosszú mise választott el minket e gyönyöröktől.

Összehasonlítva azokkal, akik az árnyékában álltak, Henrik pont annyira látszott virágzónak, vidámnak, tréfás kedvűnek, fiatalnak, amennyire komor volt Condé, Conti meg az ifjú Vendőme. Közben azonban lassan egy óra is eltelt, s a hölgyek még mindig nem jelentek meg. Henrik türelmetlenkedni kezdett, és megparancsolta első inasának, Belinghen úrnak, hogy menjen, és tudakolja meg a felséges királynénál, mi e késedelem oka. Belinghen tíz perc múlva tért vissza, az elszenvedett kellemetlenségektől még mindig megnyúlt arccal.

- Sire, a királyné azt mondja, hogy a hölgyek néhány perc múlva elkészülnek.

- Néhány perc múlva! A szent szürke hasára! - mondta a király. - Már több mint egy órája csak rájuk várunk!

S minthogy a kápolnába nélkülük nem léphetett be, megparancsolta, hogy hozzanak székeket és zsámolyokat, hogy kíséretének előkelőségei - mi nem tartoztunk közéjük - kényelembe helyezhessék magukat. Így aztán a sok állástól már majd leszakadt a lábunk, s ezt a kényelmetlenséget csak tetézte az, amelyik a gyomrunkat gyötörte.

Újabb óra telt el így, s a király azt mondta:

- Bassompierre, eridj most te, akiért annyira bolondulnak a hölgyek, és nézz utána, meg tudnád-e győzni őket, hogy igyekezzenek már azzal a cicomázkodással!

- Jaj, Sire, nem hinném, hogy az én képességeim odáig terjednének!

Ennek ellenére elment, s oly hosszú ideig volt távol, hogy az már kezdett megbotránkoztatóvá válni. Mindazonáltal mikor visszatért, arca komornak látszott.

- Sire - mondta -, attól tartok, nemigen van remény. Némelyek nincsenek még készen, mások készen vannak. Ám azok, akik készen vannak, újra elkezdik fésültetni magukat, miközben a többiekre várnak.

- A szent szürke hasára! De hát így még este is itt leszünk! - mondta a király. - Nem lehetne, hogy legalább a királyné, Mercoeur hercegné meg a menyasszony itt legyen, hogy végre elkezdhessük a szertartást?

- Magam is ezt bátorkodtam sugallni, Sire. Ám a hölgyek erre éles sikolyokat hallattak. Vagy együtt jönnek, vagy sehogy.

- Sehogy! - kiáltotta a király. - De a szent szürke hasára! Ki mondta ezt, hogy „sehogy”!

- A királyné, Sire.

- Hát akkor nincs orvosság! - sóhajtott fel Henrik. - Nincs más hátra, mint várakozni.

De ezt nem dühösen, még csak nem is gondterhesen mondta, mert az öröm, hogy viszontlátja a hercegnét, magasan az élet ilyesfajta kis tüskéi fölé emelte őt.

Azzal minden további nélkül felállt, és megparancsolta Beringhen úrnak, hogy vegye le róla a királyi koronát meg a palástot, és csak úgy zekében, odahagyva a királyi hercegek komor trióját, elvegyült az udvaroncok között, megszólította az egyiket, tréfálkozott a másikkal, csupa nevetés és sziporkázás volt.

- A király igen jó kedvében van! - súgta a fülembe atyám. - Az arca ugyanolyan ragyogó, mint amilyen tündöklő az öltözéke.

- Mert a tudják, kinek a visszatérésével azt hiszi, hogy végre célhoz ért - mondta La Surie. - Ennek ellenére lefogadom, hogy csalódni fog. A szép hölgy majd jól megtáncoltatja, Bassompierre dixit.

- Ki emlegeti itt Bassompierre-t? - szólalt meg a hátunk mögött a gróf, s átfogta atyám vállát. - Nem, nem, nehogy megismételje, hallottam. Barátaim, sápadtnak és megviseltnek látom kegyelmeteket. Hát hogy vannak?

- Rosszul - mondta La Surie. - Ha még sokáig gyötör az éhség, azt hiszem, befalom a párizsi érseket ruhástul, mitrástul és keresztestül.

- Érne annyit, mint a Hét Tölgyfa fogadósnéja? - kérdeztem nevetve.

- Meghiszem azt! Egy hízott kappan többet ér, mint egy tyúk!

- Minthogy itt egy katolikus főpapról van szó, nagyon is érzik az a bizonyos heringszag a hordón, kedves La Surie! - mondta Bassompierre.

- És kegyelmed, gróf, nem éhes? - kérdezte atyám.

- Egyáltalán nem, a hölgyek az imént jól tartottak.

- Isten az égben! Ezek esznek!

- Én inkább úgy mondanám, hogy tömik a hasukat.

- De hát mivel?

- Drazsékkal, marcipánokkal és lekvárokkal. A fodrászaik tele vannak ilyesmivel. Semmi sem csinál nagyobb étvágyat a szép nemnek, mint az, ha a haját bodoríttatja.

- Szegény szerencsétlenek! - mondta atyám.

- Majd nem beszél így, márki, ha megtudja, hogy kegyelmedre is gondoltak!

- És kik gondoltak rám?

- Nem találja ki?

Azzal élénkvörös zekéjének karöltőjéből előhúzott egy rubinokkal díszített arany cukorkatartót, és kinyitotta:

- Rajta! Álljanak szorosan körém mindhárman, hogy eltakarjanak e sok kiéhezett ember szeme elől. Nem, nem! Csak semmi szemérmeskedés! Egy kis fehér kéz rakta tele ezt a cukorkatartót kegyelmedék számára. Csakis kegyelmedéknek. Fosszák csak ki!

Amit mi meg is tettünk. Nagy isten, hogy azok a drazsék milyen finomak voltak! Csak úgy ropogtak a fogunk alatt, s olvadoztak a nyelvünk alatt!

- A cukortartó remekbe szabott! - mondta La Surie, s mikor a cukortartó kiürült, elkérte, hogy a kezében tarthassa, s minden oldalról megcsodálta.

- Egy hölgy ajándéka - mondta Bassompierre olyan mosollyal, amely, mint némely pisztolyok, kétszer sül el: egyszer, hogy hencegjen, egyszer meg hogy kigúnyolja saját hencegését.

- Végre egy szép hölgy, akiben van hála - mondta La Surie, miközben sajnálkozva visszaadta a cukorkatartót.

- Nekem mindannyian hálásak - mondta Bassompierre. Én olyan lelkiismeretes vagyok...

Ezen nevettünk, minthogy gyomrunk már kevésbé volt gyötrő, ebből következően kedvünk is könnyedebb lett.

- Gróf - mondta atyám -, világosítson fel! Van itt egy rejtély. A hercegi trió, melyet a király faképnél hagyott, igen gyászos. És az még csak hagyján, hogy Condé herceg ilyen komor, de Conti herceg!...

Bassompierre suttogóra fogta a hangját:

- Mert volt néhány világos pillanata, és rájött, hogy ostoba.

- S az igazi ok? - kérdezte nevetve atyám.

- Teljesen el van veszve a bátyja nélkül. Soissons gróf, mint tudják, nem beszél, hanem mennydörög, s ez az egyetlen hang, amit Conti is meghall.

- És Vendőme? Miért van ennyire megnyúlva a legényke képe? A kis Mercoeur egyáltalán nincs híján a bájaknak.

Bassompierre atyám füléhez hajolt, s mi is odadugtuk a fejünket.

- Nem tudja? Ő érzéketlen az ilyesfajta bájak iránt, minthogy pont annyira férfi, mint egy hereméh.

- Nagy ég! Ő is!

- Olyannyira, hogy a mi Henrikünk attól való félelmében, hogy felsül a nászéjszakán, tegnapelőtt sürgősen elküldött hozzá egy gyakorlott nőszemélyt, akin megfenhette a kését.

- És megfente?

- Elég tűrhetően, mint mondják.

Ebben a pillanatban egy kis apród futott oda a királyhoz, vörös arccal és teljesen elfúlva, s a király lábai elé vetette magát, de úgy, hogy közben majdnem feldöntötte, oly nagy lendülettel térdelt le elébe.

- Sire - kiáltotta -, jönnek a hölgyek!

- Belinghen! - szólt a király.

Belinghen úr futott, hogy a nehéz hermelinpalástot a király vállára helyezze. Majd a király második belső inasa kezéből átvette a királyi koronát, s segített őfelségének feltenni a fejére. Henrik kis grimaszt vágott. Nem szerette, ha hozzáérnek a hajához.

- A szent szürke hasára, uraim! - mondta az udvaroncok felé fordulva. - Ha igaz, hogy a várakozás növeli az étvágyat, a miénknek már igencsak éles fogai lehetnek...

Noha nem akarta, volt némi kettős él a szavaiban, mely itt is, ott is kis mosolyokat fakasztott. Henrik, aki biztosan állt rövid és izmos lábain, csatlakozott a kápolnaajtó előtt ácsorgó három szomorú képű herceghez. Számukra a hölgyek érkezése azon túl, hogy véget vetett a végeláthatatlan várakozásnak, nem jelentett se jót, se rosszat, az ifjú Vendőme-nak éppúgy nem, mint a másik kettőnek. Condé gyűlölte a feleségét. Conti testi fogyatékosságai eltávolították őt a sajátjától. A kis herceg meg semmi mást nem látott a házasságban, mint keserves megpróbáltatást.

Minthogy a hölgyeknek ki kellett jönniük az udvarra, hogy eljussanak a kápolnához, Henrik sugárzó arccal fordult az ajtó felé, melyen át érkezniük kellett. Mindig őrülten szerette a gentil sessó-t, s noha a vele való folyamatos kapcsolatában nem kerülték el a szenvedések és a szarvak, a hölgyek sokkal nélkülözhetetlenebbek voltak számára, semhogy valaha is elmenjen tőlük a kedve. Mindent szeretett bennük: bájaikat éppúgy, mint színleléseiket. Férfi alattvalóival szemben, az egy Biron kivételével, bebizonyította, hogy kegyes uralkodó, de ezt az erényt női alattvalóival szemben határozottan túlzásba vitte. Kegyencnőinek mindig mindent megbocsátott: a legszemérmetlenebb hazugságot, a leggonoszabb hitszegést, a legcinikusabb árulást, sőt még a saját élete ellen szőtt összeesküvést is.

Ami engem teljesen elképesztett, hogy ez az egyébként oly türelmetlen király, akit ezekben a napokban szinte teljesen lekötött a Cléves-ügy és egy esetleges háború lehetősége, mennyire semmibe veszi azt az elvesztegetett öt órát, melyet a hajviseletük miatt késlekedő hölgyekre való várakozással töltöttünk. Az volt a benyomásom, remegő arcát elnézve, hogy valami nagy gyönyörűségre számít, pusztán attól, hogy meglátja őket, mintha csak az eltelt hosszú pillanatok alatt árvának érezte volna magát varázslatosságuk nélkül.

Egyébként ha csak a királynét, a királyi hercegnőket és a hercegnőket számoljuk, a hölgyek nem voltak többen tíznél. De mivel mindegyik rangon alulinak találta volna, ha nem kíséri valamennyi udvarhölgye - mind olyan fiatal, amilyen szép -, a hölgyek csoportja vagy hatvan főt számlált; kiléptek tehát az ajtón, és selymes fényű szövetek nagy fodrozódása közepette megkezdték vonulásukat az udvaron. Medici Mária ment elöl, csodálatos ékszerekkel feldíszítve, Bourbon-liliomos ruhája tetőtől talpig teleszórva gyöngyökkel, s minthogy minden nagyobb volt rajta, mint az összes többi hölgyön: a termete, a koronája, a drágakövei, a tarkója mögé emelkedő csipkés gallérja, ilyen messziről nem volt híján a fenségességnek. A királyi hercegnőknek és a hercegnőknek szintén joguk volt a koronához, természetesen kevésbé nagyszerűhöz, ám minthogy azok is drágakövekkel voltak díszítve, ezer szikrát hánytak a tiszta júliusi napfényben, mely öltözékük élénk és sokféle virágszínét puhán és lágyan ragyogtatta fel. Mikor a királyné a közelünkbe ért, és már ki tudtuk venni az arcát, láttuk, hogy az a durcás gőg ül rajta, melyet ő a nagyság jelének vél. Olyannyira, hogy az elkedvetlenedett tekintetek tüstént vissza is tértek Conti hercegnéhez és Condé hercegnéhez, akik azon túl, hogy nagyon szépek voltak, igen bájos látványt nyújtottak, amint ott vonultak egymás mellett a királyné nyomában.

Kiszámított lassúsággal mentek - anélkül, hogy előre megbeszélték volna -, hagyták, hogy a királyné jócskán elébük kerüljön, na, nem valamiféle tiszteletből, hanem hogy a rájuk irányuló tekinteteknek bőven legyen idejük elidőzni a szépségükön. Egyik szőke és kicsinyke termetű, a másik nagyobbacska és barna; nekik is kijárt, lévén mindketten királyi hercegnők, a francia királyi leszármazottak liliomos ruhája, kesztyűs kezük meg hufándlijuk kettősen kidudorodó részén nyugodott hanyagul, így lépdeltek ringó léptekkel és olyan kecsen, ahogy csak azok tudnak, akik zsenge gyermekkoruk óta balettoznak az udvarban. Hamvas tekintettel, s mintha csak ártatlanok lennének a vágyban, melyet mindenfelé kiváltottak, úgy hajtották oldalra a fejüket, hogy az csupa meghittség volt. Ahogy egyre közeledtek, még jobban lelassították a lépteiket, s mikor már csak néhány lépésnyire voltak a királytól - de ebben talán előre megegyeztek -, kis félmosollyal zavart grimaszokat vágtak, mintha csak néma bűnbánattal akarnák jóvátenni a királyné fensőbbségességét. A király nem bírt ellenállni nekik. Tapsolt. Az udvar meg nyomban utánozni kezdte, s olyan melegséggel, amit ennyire kiéheztetett udvaroncoktól remélni sem lehetett volna.

- Hogyan is lehetne megérteni a franciákat? - mondta egy merev és komor nemesúr erősen spanyolos kiejtéssel. - Öt órán át váratják őket a hölgyek, és ezek megtapsolják őket!

- Senor Don Inigo - fordult hátra Bassompierre -, nem a várakozásnak tapsolnak: a szépségnek.

Az ünnepség IV. Henrik uralkodásának legnagyszerűbb eseményei közé tartozott, és három napig tartott: ettek, mértéktelenül ittak, táncoltak, csevegtek, ami meg az ismételten megrendezett karikaversenyt illeti, azon az Első úr[62] véleménye szerint csak a király meg Condé „rohamoznak jól” - a megjegyzés, a hercegre vonatkoztatva, mosolyt váltott ki naivitásával.

Atyám, noha azok nem az ő erszényéből jöttek ki, igencsak panaszkodott az ünnepség költségei miatt, és még jobban bosszantotta az elvesztegetett idő, hiszen a háború az ajtónkon kopogtatott. Ezen a véleményen nagyon is érezni vélték volna a heringes hordó szagát ha atyám nyilvánosan mondja el. Minthogy nem bírta tovább, a második napon elbocsáttatását kérte a királytól arra hivatkozva, hogy Chéne Rogneux-i uradalmában szükség van jelenlétére az aratásnál. Henrikre semmi sem hatott volna ennél jobban, minthogy gyakran mondogatta: egy nemesúr helye a földjein van, s csak akkor jöjjön fel Párizsba, ha valami ügye akad, vagy szolgálatot kell tennie a királynak; ha ezt az elvet tiszteletben tartották volna, a Louvre kiürült volna.

- Menj csak, Szakállas! - mondta a király. - Inkább lennék veled a mezőn, és markolnám a sarlót meg a vasvillát, mint hogy itt tegyem a szépet a hölgyeknek!

Vidéki álmai ezúttal nem voltak egészen őszinték. Oly mohó vágyakozással bámulta a hercegnét, mint - La Surie mondása szerint - az éhező egy aranyra sült cipót a pék kirakatában. A hercegné meg ezer tűzben ragyogott, s mindet bájaiból gyújtotta, de azért nem feledkezett meg kis stratégiáiról: felkínálkozott a szerelem nevében, az erény nevében meg megvonta magát. Épp hogy csak kihívó nem volt a királynéval szemben, s az ember azt mondta volna, apró lábacskáját máris rátette a trónhoz vezető első lépcsőfokra.

Jó keresztanyám igen rossz néven vette, hogy atyám elmegy Fontainebleau-ból, noha ő még marad, de atyám szokásos ügyességével előadta neki, hogy soha nem gondolt volna távozásra, ha keresztanyám megoszthatta volna vele hálószobájának lószőrmatracát. Én meg, ha nem is bánkódtam túlzottan, hogy ott kell hagynom Samois-t a maga pokoli fogadójával, aggodalomba s búskomorságba estem, mikor láttam, hogy atyám meg a lovag elmennek, és engem ott hagynak egyedül Párizsban. Bizonyára emlékeznek rá, hogy Angelina de Montcalm csak azzal a feltétellel vállalta el, hogy az „anyám” lesz, ha soha nem kell látnia.

Újfent őrült tanulásba kezdtem, s nem minden csüggedés nélkül folytattam papíros-szerelmeskedésemet is, bölcsen hosszú leveleket írva az én Gräfin-emnek; mindig válaszolt is rájuk, de nem hallgatta el előlem, hogy atyja örökségének ügye még sokáig ott tartja Heidelbergben. Teljesen el voltam keseredve. Minthogy egyetlen valóban szerelmi emlékképem sem maradt tőle, mellyel álmodozásaimat táplálhattam volna, s a magány is kezdte éktelenül nyomni szerencsétlen testemet, az a vigasztalan érzésem támadt, hogy hajlandóságom Ulrike iránt kezdi lassacskán elveszíteni erejét és állhatatosságát.

Atyám távolléte alatt, mely két hétig tartott, Bassompierre volt olyan végtelenül kedves, hogy többször is meglátogatott. Folyton olyan benyomást keltett, mintha asszonytól asszonyig és kártyajátéktól kockajátékig futna. Ezzel együtt is mindig tudott mindent, s a hírekről be is számolt, olyan kommentárok kíséretében, melyek bár tréfásan s mintegy könnyedén voltak előadva, mindig igen helytállónak bizonyultak. Nagyon jól emlékszem, hogy egyik alkalommal a királyságra nézve igen nagy fontosságú hírt közölt velem: Leopold főherceg az osztrák császár parancsára meglepetésszerűen elfoglalta a cléves-i hercegséget, és zár alá helyezte. Szép olvasóm bizonyára emlékszik rá...

- Jaj, uram! Hagyjon fel, kérem, azzal, hogy folyton ezt a szörnyűséges formulát ismételgeti: „Szép olvasóm bizonyára emlékszik rá...”, teljesen az idegeimre megy vele!

- De hát, szép olvasó, mi ebben a sértő?

- Nyilvánvaló. Képes volna tagadni? Ha ezt az átkozott formulát használja, azzal tulajdonképpen kételkedik benne, hogy emlékszem... Ostoba vagyok én, uram? Üres az én fejem, pusztán csak azért, mert szép? Kétszer kellene végighallgatnom kegyelmed magyarázatait? Olyan lyukas volna tán a fejem, hogy a tények, melyek beléhatolnak, óhatatlanul abban a minutumban ki is hullanak belőle? Oly léha volnék, hogy hazám sorsa sem érdekelne már? Mit gondol, hányszor kell nekem hajtogatnia, hogy Cléves herceg halála után, aki gyermektelenül hunyt el, IV. Henrik két utódjelöltet támogatott: a neuburgi és a brandenburgi választófejedelmet, akik protestánsok voltak, a császár pedig a szász választófejedelmet tolta előtérbe, aki katolikus volt.

- Asszonyom, ezer bocsánat. A kegyed emlékezőtehetsége kiváló, kivéve...

- Kivéve?

- Kivéve, hogy azt hiszem, azt mondta, a szász választófejedelem katolikus volt.

- Valóban azt mondtam.

- És ezt mondták a ligások, az ultramontánok és mindazok a prézsmitálók is, akik magas megszentelt székeikből hevesen, noha burkoltan megtámadták a királyt, mondván, hogy a protestáns hercegekkel szövetkezett a katolikus hercegek ellenében.

- S ez valótlanság volt?

- Igen, asszonyom, valótlanság volt. A szász választófejedelem is protestáns volt.

- S a császár ennek ellenére támogatta?

- Mert a szövetségese volt, a barátja és a bábja. A cléves-i hercegség élén a szász sem lett volna jobb, mint Leopold főherceg, aki csak azért foglalta el a hercegséget, hogy szárnyai alatt melegen tartsa a szász számára. Az úgynevezett zárolásnak semmi más értelme nem volt.

- Tehát rohantak a háborúba?

- Nem, asszonyom, csak mendegéltek feléje, minden sietség nélkül. Henrik a határra vezényelte azokat a csapatokat, melyeket a hollandok megsegítésére küldött a spanyol elleni harcokban, ám semmit sem tett azért, hogy tüstént visszafoglalja a hercegséget.

- S ugyan miért nem?

- Szövetségeseket keresett.

- Úgymint?

- Hollandiát, Angliát és a német lutheránus hercegségeket...

- Mind protestáns!

- Á, asszonyom! Hogy kegyed milyen ravasz és agyafúrt! Valóban, ki más szövetkezhetett volna a mi Henrikünkkel, ha nem azok az államok, amelyeknek jó okuk volt rá, hogy féljenek a Német-római Császárság, Spanyolország és a pápa zsarnokságától?

- És repültek Henrik karjaiba?

- Épp ellenkezőleg. Igen visszafogottak voltak attól való félelmükben, hogy a mondott zsarnokság helyébe Henrik a magáét állítja. Henrik egyetlen szövetségese, aki égett a vágytól, hogy megverekedjen az ellenséggel, a savoyai herceg volt, aki viszont katolikus.

- S mi dolga volt neki ebben a kalandban?

- Milánóra áhítozott, amely akkor spanyol kézen volt.

- Ez nem változtat azon, uram, hogy ha Henrik megnyeri ezt a háborút, a katolikus államok meggyengültek volna, a protestáns államok viszont megerősödnek.

- Ha ezt mondja, asszonyom, elfelejti, hogy Franciaország mélyen katolikus ország, hogy maga a király is áttért, hogy visszahívta a jezsuitákat, és rájuk bízta az ifjúságot, és hogy fiait és lányait is a legtisztább római ortodoxia szerint neveltette.

- Mégis úgy hallottam, hogy a pápa nem rejtette véka alá: ellenzi ezt a háborút.

- Asszonyom, a pápa leghőbb vágya az volt, hogy a protestantizmus gyökeresen irtassék ki Európában, ha kell, tűzzel és vassal, és a legkevesebb, amit mondhatunk, hogy Henrik győzelme értelemszerűen nem szolgálta volna ezt a célt.

Őszintén szólva ifjonti eszemmel én is úgy véltem, hogy a király nem elég serény azon szarvak megbosszulásában, melyeket a császár csinált neki, elfoglalván Cléves-t. Ezt meg is mondtam Bassompierre-nek.

- Tény és való - felelte -, hogy a király mintha csak fél farral ülné meg a lovat. A spanyol király elleni háború - mondta - hosszú, véres és kétes kimenetelű lenne. S miután felemésztett rengeteg időt, pénzt és embert, és elpusztította közös határvidékeinket, mi mást remélhetnénk, mint egy bizonytalan békét és a restitúcióját mindannak, amit a felek elvettek egymástól? De az is meglehet, szép öcsém, hogy ez most csak pillanatnyi habozás, vagy hogy Henrik csak azért beszél így, hogy szavait továbbadják, és ezzel elaltassa az ellenséget. - Azzal Bassompierre elhallgatott, csendben szemügyre vett, és így folytatta: - Nos hát, mi a helyzet? Hogy van, szép öcsém? Hova tűnt a jókedve? Mi lett ragyogó hangulatával? Mi van kegyelmeddel, aki szökellve járta be a földi csúcsokat?

- Uram - mondtam -, nem szeretem a világ mostani folyását. Minden csak ámítás és gonoszkodás.

- Az ördögbe is! Máris embergyűlölő! Alig kibomlott virágában! Tudja meg, szép öcsém, hogy nincs olyan bánat, amelyik meg ne gyógyulna egy asszony kebelén.

- Csaló kebel az!

- Öcsém! Öcsém! Kérem! Hagyja az ilyen beszédet az Astrée-ra! Inkább azt kérem, adja okát ennek a szónoki sirámnak! Ne akarjon többet egy hölgytől, mint amit kegyelmed is ad neki, és akkor boldog lesz. Szeretőjévé tehetné-e Saint-Hubert kisasszonyt? Betelepedhetne-e a pékségbe Toinon mellé? Feleségül vehetné-e a karmos kedvű Noémie de Sobole-t? Vagy követhetné-e német tanítónőjét Heidelbergbe? Pedig mind csak jót akartak kegyelmednek...

Meglepett, hogy ennyi mindent tud rólam, s főként hogy Ulrikét is megemlítette. Mindazon-által nem kívántam válaszolni erre, úgyhogy megráztam magam, és azt mondtam:

- Nem tudom, miféle állapot az, amiben vagyok. Belemerültem a búskomorságba, amelyből nem akarok és nem tudok kijönni.

- Öcsém, kegyelmed búskomorságnak nevezi azt az állapotot, melyet én „özvegységnek” hívok. És nagyon itt volna az ideje, hogy kijöjjön belőle, ha nem akarja, hogy a kedve után az egész-ségét is sújtsa. Jöjjön, szép öcsém, fogadjunk!

- Én és a fogadás! - mondtam irtózva.

- Mint a heringes hordó! - felelte nevetve. - A makacs heringszag! És apáról fiúra száll! Nyugodjon meg, hugenotta-fi, nem pénzben fogadunk! Vegye ezt a gyűrűt, és húzza az ujjára! Ha két napon belül nem talál szobacicát, aki megveti és beveti az ágyát, visszaadja. Mármint a gyűrűt. És szerkeszt nekem egy szép szonettet egy hölgy számára, aki a barátném.

- De hát ez a kegyelmed tündérének a gyűrűje! - mondtam elhűlve.

- Akkor is visszaadja, ha nyer. És zálogként kap róla egy másolatot. Világos a megállapodás? Ha veszít, én nyerek egy szonettet a kegyelmed szakavatott tollából. Ha én veszítek, kegyelmed elnyeri bűvös gyűrűm mását.

- Furcsa egy fogadás! És milyen szemérmetlen! Biztos benne, hogy a szonettem felér a kegyelmed gyűrűjével?

- Vállalom a kockázatot. Kezet rá?

- Kezet rá!

Majd miután erősen megölelt, és adott két csókot az arcomra, vidáman elment. Mihelyt eltűnt a szemem elől, nem minden bámulat és rémület nélkül néztem a tündér gyűrűjét; egyszerre hittem is meg nem is, amit Bassompierre, aki e tündérnek tulajdonította a hölgyeknél elért sikereit, noha azokra sokkal természetesebb magyarázatul szolgált a külseje, a szelleme és hogy oly jól ismerte őket. Másfelől viszont attól a pillanattól fogva, hogy azt a gyűrűt felhúztam bal kezem gyűrűs ujjára, őszintén meg kell mondanom, hogy másnak éreztem vagy véltem érezni magam: mintha csak új erők támadtak volna bennem.

Rendesen nem érzem magam túlságosan elégedettnek, ha egyedül kell vacsoráznom, minthogy az a benyomásom, még a tányérom is unatkozik. Nos hát, ezt Mariette is tudta, aki újra felszolgált az asztalnál, minthogy Caboche betegségéből felgyógyulva visszatért a tűzhelye mellé. Minden fogásnál hosszan elidőzött mellettem, és szabadjára engedte minden nyelveknél fecsegőbb nyelvét.

Kicsi, éjfekete szemű, barna és szinte már bodros hajú, akiből először mindenütt félelmetes melle tűnt föl, aki ott is tízet lépett, ahol csak kettőt kellett volna, ott is tíz szót mondott, ahol egy is elég lett volna, aki folyton képzelt fájdalmakra panaszkodott, noha egészsége olyan szilárd volt, mint a bazalthegységek Auvergne-ben, a szülőföldjén, aki minden cselédünkkel jól bánt, a gyümölcsárusokkal, zöldségárusokkal és heringeskofákkal viszont nagyszájúskodott, férjével, Caboche-sal szemben ő viselte a nadrágot, atyámat épp hogy csak a neki kijáró tisztelettel kezelte, aki mindenben biztos volt, s úgy vájta bele szögletes állkapcsát saját igazságaiba, mint a szelindek - hát ilyen volt az én csodálatos Mariette-em. Mihelyt vaskos és kurta lábain lecövekelte magát az asztalom mellett, elkezdte ontani rám fecsegésének rettentő halmazát, amiben minden volt, még igaz is, s amelyet hosszú távon elviselhetetlennek találtam volna, ha nem tudom, hogy a szíve aranyból van s oly nagy szeretettel van irányomban.

Tüstént észrevette az ujjamon csillogó gyűrűt, amelyre időnként magam is rápillantottam titokban, annyira foglalkoztatott a bűvereje.

- De hát ez a gyűrű a gróf úré! - kiáltott fel Mariette, mert az ő szemében, mint szolganépünk minden nőtagja szemében csak egyetlen gróf létezett a világon, Bassompierre úr. - Nagyon is jól felismerem én ezekről a rubinokról, smaragdokról meg zafírokról, olyan szépen vannak befoglalva és olyan régiek! Hát az meg hogy lehet, hogy kegyelmed hordja az ujján, uram? Toinon ugyancsak sokat titokzatoskodott meg hencegett e felől a gyűrű felől, hogy ő aztán tudna mesélni róla, merthogy a gróf úr mennyi mindent rábízott, mikor még az unokahúga volt, de az ilyesmikről az ő szája bizony zárva marad, mint a macska segge!

- Á, ugyan! - mondtam, mint aki igen könnyedén veszi a dolgot, noha a szívem csak úgy zakatolt a reménykedéstől, mióta az a gyűrű különös súlyával rátelepedett az ujjamra. - Semmiség az egész! Egy jelentéktelen kis fogadás a gróf meg énköztem! Te is tudod, Mariette, hogy én aztán igazán nem csinálok nagy ügyet ezekből a sületlenségekből. Csak játék az egész! A gróf kölcsön akarta adni nekem a gyűrűjét két napra. Igen barátságtalan dolog lett volna tőlem, ha nem fogadom el.

- És mi volna az a fogadás? - Mariette szeme olyan fekete, fürkésző és kíváncsi volt, mint egy menyété.

- Egy jelentéktelen kis ostobaság! - mondtam nevetve. Mindazonáltal nem bírtam megállni, hogy ne beszéljek róla, ezért így folytattam: - A gróf azt állítja, hogy ha két teljes napig ujjamon viselem az ő bűvös gyűrűjét, nem lehet, hogy ne találjak szobacicát, aki megveti és beveti az ágyamat.

- Adja Isten, meg a Szűz Mária meg a Szentlélek! - kiáltotta heves örömujjongások közepette Mariette, és keresztet vetett (amivel tudtán kívül a kereszténységet meg a pogányságot keverte egymásba). - Én csordultig leszek örömmel kegyelmed miatt, uram, ha ez így lesz! Hogy én ilyen szomorúnak lássam uraságod képét, mióta elment, tudja, ki, ilyen fájdalmasnak meg vigasztalannak, és, tisztesség ne essék szólván, ilyen sorvadozónak szép szobacicája nélkül! Hogy én egyetlen éjszakát sem aludtam azóta úgy, hogy ne gondolkoztam volna rajta, micsoda méltatlanság ez a kegyelmed szép piros vérével szemben, kiherélve élni, mint szerzetes a cellában, és hogy ez - zárta le erőteljesen mondandóját - most véget ér majd, hála a gyűrűnek, ezt én előre megjósolhatom!

- Én meg nem hiszem el - adtam továbbra is a hitetlenkedőt, noha jóslata örömmel töltött el. - Hogy lehetsz ennyire hiszékeny, szegény Mariette-em? Ez csupa babonaság és ostoba fecsegés!

- Nem úgy az, uram! - kiáltotta. - Én szilárdan hiszek a csodákban, és sokról meséltek nekem, amelyek olyan igazak, mint a szentírás. Például az, amelyik úgy rágta a szívemet, és még II. Henrik király idejében történt a saint-germain-de-prés-i templomban. A pap éppen a halottak napi zsolozsmát mondta egy illetőért népes gyülekezet előtt, mikor egyszer csak a Krisztus, ott fent az oltáron, levette két karját a keresztről, és ujjával bedugta a fülét. „Plébános úr, plébános úr - kiabálta a gyülekezet -, mit jelentsen ez a csoda? - Kétségkívül azt - mondta a plébános -, hogy Isten urunk nem akarja, hogy ezért az emberért imádkozzunk hozzá, merthogy minden bizonnyal elkárhozott már.” Akkor egy fehér ruhás férfi emelkedett fel a népek között, és azt kiáltotta: „Ez igaz! Biztosan tudom, hogy ez az ember egy álságosan megtért gonosz hugenotta, aki titokban továbbra is a maga ördögi módján imádta Istent!”

Ez a befejezés az egész történetet elrontotta számomra, noha addig jól szórakoztam rajta. Nem igazán tetszett, hogy a protestánssal játszatják el benne a gonosz szerepét.

- És a Krisztus akkor - mondtam éles gúnnyal - visszatette a tenyerét a szögek alá, mert a múlt héten már így láttam ott Saint-Germain-de-Prés-ben.

- Biztosan így volt, uram. - Mariette egyáltalán nem zavartatta magát. - A Krisztusnak egy csoda semmibe se kerül! És azt tudja-e, uram, hogy ugyanez a Krisztus mit súgott vasárnap a sekrestyés fülébe, miközben az mise után elkoppantotta a gyertyákat?

- Majd meghallom tőled, gondolom én - mondtam szárazon.

- De meg ám! Íme a történet: a hugenották, akik megint nagyon lábra kaptak az országban, mióta a király a pápa elleni háborúra fegyverkezik, karácsonykor egy nagy katolikus Szent Bertalanra készülnek. Arra pedig mind rámegyünk! Annyi biztos!

Nem hittem a fülemnek, hogy ezek a bigott, álszent, ájtatoskodó spanyolpártiak ilyen galádságokat sugdostatnak sekrestyéseikkel a jóravaló és hiszékeny emberek fülébe, hogy a király ellen uszítsák őket! Micsoda átkozott arcátlanság! A Szent Bertalan-éjszaka több ezer áldozatának fiait most megteszik a párizsi nép képzeletbeli hóhérainak, hogy meggyűlöltessék őket a tömeggel, s ha úgy adódik, ezúttal valódi tömegmészárlásra bujtogassák az embereket, ami polgárháborúvá is fajulhat, hogy keresztbe tegyen a király szándékainak - aki ráadásul nem is a spanyol királlyal vagy az osztrák császárral akar háborúzni, hanem magával a pápával! S miért nem mindjárt magával az atyaúristennel, ha már itt tartunk?!

- Mariette! - mondtam roppant dühösen. - Én ezeket a mocskos, ostoba és bántó szavakat el fogom mesélni atyámnak, s ő majd megmondja neked, mit gondol róluk. Addig is vésd eszedbe, hogy nem akarom többé hallani tőled ezt az undorító beszédet! Azok, akik kitalálták ezt a felháborító mesét, a király ellenségei, és a király ellenségei e ház lakóinak sem barátai.

- De uram! Uram! - kiáltotta nagy zavarban. - Nincs ebben sértés! Én csak megismételtem, amit az a jó sekrestyés mondott!

- Az a jó sekrestyés bolond, te meg egy veszedelmes pletykafészek vagy!

Mariette igen vörösen és ziháló keblekkel indult vissza a konyhába, az én bosszúságomon ugyan bánkódva, de a legkevésbé sem meggyőzve, s fogai között kifelé menet azt mormolta:

- A karácsony egyáltalán nincs olyan messze! És majd meglátjuk, mit hoz!

Másnap reggel tanulmányaimmal foglalatoskodtam a könyvtárban, ahova atyám távollété-ben átvittem a dolgaimat, minthogy igen szerettem ezt a helyiséget könyvei, faburkolata és szép festett üvegablakai miatt, mikor Franz lépett be azzal, hogy egy kis batyus leányka óhajt látni.

- Bizonyára valami koldusféle vagy afféle jövendőmondő. Küldd el, Franz!

- Hát nem gondolnám, uram! - mondta Franz. - Túl fiatalka ahhoz, hogy jövendőmondó legyen, koldusnak meg túl takaros. Ki az, aki csak egy garast is adna neki, mikor így ki van cicomázva?

- Ezzel azt akarod mondani, hogy valami rangos személy?

- Azt nem, uram. Nagyon egyedül van, és maszkot se visel. És idáig gyalog meg fapapucsban jött, amit kint hagyott a tálaló előtt, mielőtt belépett volna. Mindenesetre az látszik rajta, hogy jó emberekkel érintkezik. Szépen beszél, és ha fogadja őt, uram, meg lesz elégedve a viselkedésével.

Franz némi önvizsgálat után mondhatta ezt, hiszen maga is rangos emberekkel érintkezett, minthogy Montpensier hercegné szolgálatában állt, mielőtt a miénkbe lépett volna Párizs visszafoglalását követően.

- Na jó! Vezesd be, Franz, aztán majd meglátjuk! - Mihelyt megpillantottam, tüstént felismertem. Ó, ez a Bassompierre! A kedves Bassompierre! Csak azért, hogy én nyerjek!

- Philippote! - álltam fel nyomban, mihelyt Franz becsukta mögötte az ajtót. - Philippote, galambom! Hogy megy a sorod a Saint-André-des-Arts-templombeli túlságosan is rövid találkozásunk óta?

- Bocsánatáért esedezem, lovag úr - mondta a lány roppant kecsesen meghajolva -, de én nem Philippote vagyok, hanem a húga, Louison.

- Nem Philippote vagy? - és nem hittem se a szememnek, se a fülemnek.

- Nem, uram. Az igaz, hogy hasonlítok hozzá, minthogy nekem is fehér az arcbőröm, a hajam szőke és pisze az orrom, de az én szemem nem két színű. Hanem kék.

- Hitemre, ez igaz! - és közelebb léptem hozzá, hogy jobban szemügyre vegyem. - De legalább Bassompierre úr küldött-e hozzám, Louison?

Erre a kérdésre meresztett csak aztán nagy kéklő szemeket!

- Dehogyis, uram! - mondta. - Én Bassompierre urat kétszer láttam életemben, amikor a főparancsnok úrnál vacsorázott, minthogy akkoriban Angoulme hercegné asszony szolgálatában álltam, de még sohasem beszéltem vele.

- De hát akkor ki küldött hozzám?

- Hát Philippote, uram, szolgálatára.

- Galambocskám - mondtam mosolyogva -, és Philippote-ot hol máshol láttad volna, mint Bassompierre úrnál?

- De ő már nem ott volt akkor, mikor találkoztam vele, uram, hanem Fontainebleau-ban, Condé hercegasszonynál, aki felfogadta a szolgálatába!

- Micsoda? Annak ellenére, hogy a herceg úr elküldte őt?

- A hercegné asszony megfenyegette a herceg urat, hogy kiveti magát az ablakon, ha nem adja vissza neki a komornáját, s a herceg úr engedett.

- És valóban kivetette volna magát?

- Nem, uram. De a herceg úr azt hitte, minthogy nem ismeri eléggé az asszonyokat.

Mondandóját kék szemének aprócska kis villanása kísérte, amiből arra következettem, hogy a fürjecske nincs híján a csalafintaságnak.

- És te, Louison, mit csináltál te Fontainebleau-ban?

- Segítségért kiabáltam Philippote-nál, tekintettel arra, hogy Angouléme hercegné asszony kidobott.

- Miféle gaztettet követtél hát el?

- Megbocsásson, uram - mondta kedvesen Louison -, de a gaztett nem az én tettem volt. Angouléme hercegné asszonynál mindenki több pofont kapott, mint simogatást. És az utolsó időkben az a szeszélye támadt, hogy miközben öltözködött, véresre csipkedett egy igenért vagy egy nemért. A végén aztán panaszt emeltem. Ő igencsak pimasznak találta a panaszaimat, és elkergetett.

- A nemjóját! Hát ilyen finom hölgy a hercegné! Így most már értem: azért voltál Fontainebleau-ban, hogy megkérd Philippote-ot, segítsen neked munkát találni.

- És ő beszélt nekem kegyelmedről, lovag úr.

- Honnan tudta a nevemet?

- Az a nemesúr, aki a Saint-André-des-Arts-templomban kémkedett, az ő jelenlétében nevezte meg kegyelmedet a herceg úrnak.

- És a címemet?

- Attól az apródtól kérdezte meg, aki Fontainebleau-ban üzenetközvetítőként szolgál őfelsége és a hercegné közt.

- Akit úgy hívnak, hogy?

- Romorantin, szolgálatára, uram.

Romorantin! Az én csuálatus és imánivalú piperkőcöm, aki nem szereti sem a d-ket, sem az o-kat! Ő persze tudta, hol lakom Párizsban, minthogy kétszer is hozott nekem üzenetet a királytól... Louison igen világos és gyors válaszai minden kételyt eloszlattak. Minden tökéletesen illeszkedett az ügyben, és Bassompierre-nek semmi köze sem volt hozzá.

Igen meg voltam zavarodva, szívem úgy vert, hogy majd kiugrott a helyéről, s némileg meghátrálva Louison elől rá kellett ülnöm az asztalomra, minthogy alig álltam a lábamon. Nehogy Louison észrevegye, mennyire remeg a kezem, erősen a jobbomba szorítottam a balt, s akkor éreztem, hogy a tündér gyűrűje ékköveinek éles szélével felsérti a tenyeremet. Úgy éreztem, mintha égetne az a gyűrű.

- Mi az oka annak - folytattam találomra, mivel az egyre jobban elhúzódó csend kezdett zavarni -, hogy a hercegné asszony ennyire ragaszkodik Philippote-hoz?

- Ó, uram, nincs ebben semmi titokzatos! Azon kívül, hogy Philippote tökéletesen tudja fésülni és bodorítani a hercegnét, olyan a nyelve, mint a méz. Reggeltől estig azt ismételgeti neki, hogy a világon nincs szebb nála, s hogy ő lesz Franciaország királynéja. Ráadásul így is gondolja, mert látta egyszer meztelenül, s olyan szépnek találta, mint valami csodát, amihez már nincs is mit hozzátenni. Philippote azt mondja, hogy ha a király, aki teljesen felöltözve is imádja a hercegnét, láthatná a maga természetességében, nyomban lekuporodna eléje, hogy megcsókolhassa a lábát.

- Ó, Louison - mondtam zavarodottan -, ahogy ezt te mondod! Nem szeretnél te az ő helyében lenni?

- De bizony! - mondta. - Ám hogy én jó legyek hozzá, ahhoz nem volna szükséges, hogy annyira alulról nyalogasson!

Ez a kis elmésség csak úgy hirtelenében jött a szájára, nem látott ő benne semmi kajánságot. De aztán belegondolt, és elfogta a szégyen: pír ömlött el a homlokán, az arcán, puha nyakán és a kebelén. Mivel azonban nem látta, hogy haragos volnék, épp ellenkezőleg, cinkosan rám mosolygott, s úgy kezdte el ringatni a testét a feje búbjától a lába fejéig, mintha csak egy kis kígyó lakna benne. Megkísértett vagy kísértő, meg nem tudnám mondani, képtelen voltam már ilyesfajta különbségtevésre. Egy szempillantás alatt született meg bennem a döntés. Elhatároztam, hogy segítek a hús e gyöngéd csapdájának abban, hogy rám záruljon, s talán a gyűrűm is magabiztosabbá tett, mint amilyen nélküle lettem volna: odaléptem Louisonhoz, egyetlen szó nélkül megfogtam az egyik kezecskéjét, és forró kezembe szorítottam - úgy éreztem, hogy felolvad benne, olyan kicsinyke volt és puha.

- Á, uram! - mondta. - Kegyelmed bizony hogy olyan, amilyennek a nővérem leírta nekem.

- S ő hogyan írt le engem neked? - kérdeztem, igen nagy kedvvel ízlelgetve a névmást.

- Igen kedves fiatal nemesúrként, aki szeret szépen nézni a lányokra.

- S neked ez kellemetlen?

- Nem, uram, ha valaki olyan, mint kegyelmed!

El voltam ragadtatva, hogy megtette felém az útnak több mint a felét, s mikor újból megszólaltam, hangom a torkom mélyéről jött, s némi nehézséget okozott a beszéd.

- Louison - mondtam -, térjünk vissza a tárgyra! Nem tudlak végleg felfogadni, míg atyám vissza nem tér.

- Igen, uram.

- Ő csak akkor dönt, ha előbb látott téged, de ami engem illet, én igen kedvelem a modorodat, és melegen szót emelek majd az ügyed mellett.

- Igen, uram.

- S ő állapítja majd meg a béredet is.

- Igen, uram.

- Abban a kis batyuban a lábadnál benne van minden földi vagyonod?

- Igen, uram.

- Ebben az esetben, míg atyám visszatérésére várunk, akarsz-e szobácskát az otthonunkban?

- Igen, uram.

Mindent elmondtam, amit el kellett mondani: elnémultam, és elengedtem a kezét. Pedig gyönyörűséggel elhallgattam volna ezeket az „igen, uram”-okat az idő végeztéig, beleegyező szavainak édessége oly nagy visszhangot vert a szívemben.

Hogy ott látott megkövülten és némán, Louison azt mondta halkan, mintha csak nem akarná megzavarni az álmomat.

- És mit csináljak most, uram?

- Megkeresed a háznagyot, hogy adjon szállást neked e helyt.

- Igen, uram.

Miután suttogva elmondta ez utolsó szavakat, Louison mélyen meghajolt, ami számomra sok látnivalót engedélyezett, s kecsesen fölemelkedve még egy halvány mosolyt küldött felém, s hogy ne fukarkodjon, kék szemének kis villanását is. Majd felkapta batyuját, és kiment.

Ideje volt, hogy elhagyja a szobát: azt hiszem, leterített volna.

Bármennyire frissnek tűntek is számomra sivár „özvegységem” után „életem rózsái”, kissé haboztam, mielőtt felidéztem őket itt, miközben oly komoly érdekek forogtak kockán Franciahonban, s azon kívül is, melyek ha megütköznek, lángba boríthatják a világot. De végül is még tizennyolc éves se voltam, tanulmányaim teljesen lefoglaltak, különben meg csak csupa olyan kötelezettségnek kellett megfelelnem, amelyek egy korombeli nemesúrra hárultak. És egy kiváló példa is kínálkozott számomra, épp a legjobbkor, hogy mentegessem, sőt netán teljesen felmentsem magam a léhaság vádja alól, melyet iménti szavaim miatt hányhatnak a szememre. Egy nagy ember képe jelent meg előttem, akire Isten egy egész királyságot bízott, s aki nem félt - noha nem jelentett számára mentséget sem az ifjúsága, sem a gentil sesso iránti szeretetének első fellángolása - az ezer veszély közepette sem, mely rá várt, kettéosztani az életét: egyiket a nagy ügyeknek szentelte, melyeknek terhei rá hárultak, s melyeket tökéletes biztonsággal kezelt, a másikat meg a szerelemnek, s ezt olyan végletesen, óvatlanul, naivan, és azt is merném mondani, olyan gyerekesen művelte, hogy teljesen elképesztette azokat, akik szerették őt. Hogy meg volt döbbenve atyám, mikor megtudta, hogy miután Condé megint elvitte a hercegnét az udvarból, s egyik házába száműzte, Henrik egész odáig képes volt elmenni, hogy kutyapecérnek öltözött, s egyik szemét átkötötte, csak hogy a közelébe férkőzhessen!

A kudarc nevetséges volt és megható: látta a hölgyet, de nem tudott a közelébe jutni. A felháborodott Condé újból elrabolta a feleségét, és most már messzebb zárta be, a muret-i kastélyba, nem messze Soissons-tól.

A király a hercegnével együtt a Louvre-ba rendelte. Condé ment is, de egyedül. „Fel fogom bontani a házasságát!”, kiabálta roppant dühösen a király. „Semmi nem szolgálna nagyobb megelégedésemre - mondta Condé -, de amíg a hercegné az én nevemet viseli, nem lép ki a házamból.”

A király teljesen magánkívül volt. Condé sietve visszavonult, futott panaszkodni Sullynek, s heves szavakkal megfenyegette, hogy elhagyja az országot. A fenyegetések azonban csak azért hangzottak el, hogy elismételjék őket, ami még abban az órában meg is történt, annyira megrémítették Sullyt. Az első királyi herceg, ha átlépi valamelyik határt, hova bújhatna Henrik haragja elől, hacsak nem a spanyol király szárnyai alá, aki eszközként használná fel Franciaország királya ellen?

Sully azt tanácsolta Henriknek, hogy tüstént vessék a Bastille-ba a herceget. „Már megint a szeszélyes ötleteivel jön! - morogta a király. - Mennyi a valószínűsége annak, hogy elmegy, ő, aki képtelen megélni a segítségem nélkül?” Az nem jutott eszébe, minthogy teljesen elmerült már a szertelenségeiben, hogy Spanyolország, ha saját céljai szempontjából hasznosnak tartja Condét, maga is folyósíthatja a herceg kegydíját.

A veszély azonban túlságosan is valóságos volt. Az első királyi herceg, aki rangja szerint rögtön a király után következett, igen fontos személyiség volt az államban, és nyugodtan egy belső lázadás élére állhatott - mint annak idején Guise herceg -, s ez Spanyolországnak a lehető legértékesebb segítség lett volna a készülő háborúban. Ekkor volt először atyámmal együtt az az érzésünk, hogy ebből a szerelmi históriából akár még államügy is lehet.

Pierre de l'Estoile, aki nagy hidegben jött hozzánk vacsorára, újabb töprengenivalót hozott nekünk.

Úgy találtuk, barátunk igen megöregedett, és teljesen vigasztalhatatlan miatta; görnyedt, reszketeg, megkeseredett ajkú aggastyán, egyszerre kéjenc és erkölcsprédikátor, nagy leleplezője, jó gall módjára, a kor visszaéléseinek, de egyben roppant kíváncsi is ezekre a visszaélésekre, s mint egy macska, mindenfelé megsétáltatja érzékeny bajuszát és sanda tekintetét. Tőle tudtuk meg, hogy a fiatal Saint-Luc báróné, „a megindító szépség”, aki volt olyan kedves és nekem adta egyik táncát Guise hercegné bálján, meghalt gyermekágyban. Bassompierre húga volt, s a gróf teljesen kétségbe volt esve elhunyta miatt, minthogy gyermekkoruktól fogva a leggyöngédebb szeretettel viseltetett iránta. Ezért aztán atyámmal együtt elmentem a palotájába meglátogatni; egész világnyi különbség volt a néma szenvedés között, melyben most találtuk, meg ama nagyhangú fájdalom között, melyet akkor tanúsított, mikor Charlotte de Montmorency „egy vállrándítással” elhagyta őt.

Minthogy ez a halál a sajátját juttatta eszébe, melyet közelinek hitt, lévén hatvanhárom éves, Pierre de l'Estoile gyászos arccal ismételte el szokásos szavait: „Annyira meggyötörték a bűnei, hogy rettegett halálra szántan meghalni, és félt életrevalóan élni.”

- Egyébként - fűzte hozzá - én nem fogom sajnálni, ha el kell hagynom ezt a romlott világot, ahol némelyek igen hangosan követelik felebarátaik halálát a megbocsátás és a szeretet istene nevében, s azon munkálkodnak, hogy visszasüllyesszenek minket polgárháborúinkba.

- Barátom - szólalt meg atyám -, biztosra veszi, hogy mostanság fel akarják újítani a hugenották üldözését?

- Biztosra. A papok nem tudják elviselni, hogy a király a protestáns államokkal szövetkezzen a katolikus államok elleni háborúra: az egyház érdeke teljeséggel elfedi előlük az állam érdekét. Következésképp a prédikátorok kiabálása megsokszorozódik, s minél fülsiketítőbb lesz, annál inkább felkavarja a híveket, közülük is elsősorban a gyenge értelmű, oktalan és fanatikus elméket. Akar rá példát? Saint-Pol grófja, aki mindenhatónak hiszi magát Caumont-ban, merthogy az az ő városa, ő meg a király kuzinja,[63] kiűzte saját templomukból a protestánsokat, elfoglalta a mondott templomot, darabokra szedte a lelkész szószékét, s az Isten tiszteletére emelt épületből istállót csinált a lovainak. Orléansban a helyhatósági urak, s a püspök nagyon is egyetértett ezzel, utasították a csendőrparancsnokot, hogy hantoljon ki egy reformált vallású hölgyet, mert szerintük túl közel temették el a katolikusokhoz... Sourdis bíboros meg Bordeaux-ban fokozza a református vallás megsarcolását, úgy vereti a hugenottákat, legyenek azok lelkészek vagy nemesurak, mint a répát, és ő is meggyalázza a sírokat.

- Ez kétségkívül igen nyugtalanító a polgári békességre nézve - mondta atyám. - Mindazonáltal ezek olyan túlkapások, melyek, mint kegyelmed igen jól megfogalmazta, a gyenge értelmű elméknek tulajdoníthatóak. Jól tudjuk, hogy Saint-Pol gróf elméje olyan tompa, mint a fülhallása. Ami meg Sourdis bíborost illeti, az ő agya oly zavarodott, hogy a törvényszéken nem féltek azt mondani róla, a vörös bíborosi sapka helyett a bolondok zöld kalapját kéne a fejére tenni.

- Ezzel együtt is - folytatta Pierre de l'Estoile -, ha ezek a bolondok a hatalomban vannak, lángba és vérbe boríthatnak egy egész tartományt. Orléans-ban kétszáz hugenotta nemesúr már nyeregbe szállt, hogy a csendőrparancsnokot megakadályozza a hugenotta hölgy kihantolásában, akinek a csontjai azzal fenyegettek, hogy beszennyezik a katolikus rögöket. S ha a király az utolsó pillanatban nem küld csapatokat e találkozás megakadályozására, mind protestáns, mind katolikus oldalról számos harcos csatlakozott volna a föld alatt a boldogtalan hölgyhöz. A gyűlölet ragályos elmebaj. S minél nagyobbak a hazugságok, melyeket sugall, annál nagyobb az esély rá, hogy elhiszik őket. Egy okos prédikáció, melyet egy jezsuita atya mond el a szószékről, alattomos módon folytatást nyer a sekrestyések durva kitalációiban, akik feladatuknak tartják, hogy ilyesmivel tömjék a népet. Az én komornáim és inasaim sziklaszilárdan hiszik, hogy karácsonykor a hugenották Párizsban rászánják magukat egy nagy katolikus Szent Bertalan-éjre.

- A mi embereink is ezt hiszik - mondta atyám. - Itt nálunk én leállítottam ennek a képtelen agyszüleménynek a terjesztését, de maga az agyszülemény azért ott lappang a lelkekben és tovább mérgezi őket.

- Engem viszont az bánt legjobban - mondta La Surie -, hogy sohasem beszéltek még ilyen rosszakat a királyról, és kunyhóban, boltban, nemesi palotában egyaránt.

- De ennek - mondta Pierre de l'Estoile, akinek hirtelen eszébe jutott, hogy ő egyben dús párizsi polgár is - megvan a maga jó oka is a sok rossz mellett. És ezek közül, a király parázna életmódja mellett, csak a legfontosabbat nevezem meg: őfelsége, hogy jövendő háborújára elhappolja az emberek pénzét, mivel a Bastille kincsesbányája már nem elég neki, egyre-másra adja ki az ediktumokat, s ezek az ediktumok súlyos, igen súlyos teherként nehezednek a kereskedőkre és a tőkepénzesekre.

Már másnap ugyanezt harangozta heves visszhangként Toinon, aki újra meglátogatott minket.

Atyám és La Surie nem tartózkodtak otthonunkban. Minthogy sziesztám épp befejeződött, s Louison is visszatért a szobájába, már vettem magamra harisnyát és zekét, mikor Franz bekopogott az ajtómon azzal, hogy Toinon atyám hiányában engem kíván látni, mivel az ügy sürgős.

Már az első pillanatban pontosan tudtam, milyen helyzetet kíván velem szemben elfoglalni, mert merő hajbókolás és tartózkodás volt, minden mondatában „lovag úrnak” szólított, megdermesztett a tiszteletével. Persze rég elmúltak már azok az idők, mikor „szép kicsikémnek” nevezett, fejét szorosan belefúrva vállam gödrébe.

Amilyen ostoba vagyok, emiatt először összeszorult a szívem. De miután jobban utánagondoltam a dolognak, s rájöttem, hogy ő nagyobb bölcsességről tesz bizonyságot ezzel, mint én, elszántam magam, hogy megtisztítom szívemet és testemet legkedvesebb emlékeitől, s más szemmel fogok Toinonra nézni, ha tudok.

- Lovag úr - mondta, miután kérésemre leült -, szerettem volna ezer köszönetet mondani a márki úrnak, hogy ügyemben szót váltott a főbíróhelyettes úrral, mert közbelépése csodákat művelt. A főbíróhelyettes úr kipréselte biztosaiból a tál pénzt, nekem meg visszaadta a büntetés összegét.

- Igen örülök neki, Toinon - mondtam nyugodt hangon -, és nem mulasztom el átadni köszönetedet atyámnak. - Mivel azonban úgy találtam, hogy talán túl sok hidegséget vittem ebbe a mondatba, már kedvesebb hangon fűztem hozzá: - Remélem, most már elégedett vagy?

- Sajnos, lovag úr - rázta meg szép fejét -, ha egyik oldalról megtelik is az erszényünk, kiürül a másikról. Ez pontosan az a hordótörténet, amelyről kegyelmed beszélt nekem, mikor még e helyt éltem.

Ennél az „e hely”-nél úgy láttam, pillája akaratlanul is megrebbent, mindez azonban oly gyorsan történt, hogy egy perc múlva már magam is kételkedtem benne, láttam-e én azt a szemrebbenést.

- Lovag úr - folytatta -, bizonyára kegyelmed is hallott mindazokról az ediktumokról, melyekkel a király mostanság sújt minket, s melyek már önmagukban is rosszak, de még rosszabbak, mihelyt alkalmazni kezdik őket, mert a király, hogy tüstént hozzájusson a pénzéhez, olyan adóbérlőket bíz meg, akik aztán úgy megkopasztanak bennünket, mint a baromfit. De a legrosszabb, lovag úr, a legrosszabb az, hogy a király fejébe vette, hogy leértékeli a királyság pénzét...

- Leértékeli? - néztem rá értetlenül. - Mit jelentsen ez?

- Hogyhogy, lovag úr? - kiáltott fel Toinon meglepetten, hogy ezúttal jártasabbnak bizonyul, mint én. - Kegyelmed nem tudja? Leértékelni a pénzt azt jelenti, hogy új értéket adni neki, vagyis gyengíteni. Ha a napvésetű francia aranytallért, amely ma hatvanöt garast ér, lecsökkentik ötvenöt garasra, tíz garast vesztünk talléronként. És ez igen nagy veszteség azok számára, akik pénzt tartanak a ládafiában! Jaj, lovag úr! - folytatta megélénkülve. - Nagy kár így, egy tollvonással romlásba dönteni a becsületes mesterembert, aki már pirkadatkor ott dolgozik a kemencéje mellett! Mi lesz velünk, ha a háború tönkretesz minket? Mi lesz így a vasárnaponkénti húslevessel? Az én Mélihou-m apja Párizs ostroma alatt az utolsó kacsája csontjait kényszerült rágcsálni, és egy font lisztje se maradt, amiből a saját kenyerét megsüthette volna! Ha a király nem is ad nekünk semmit, legalább ne is vegyen el tőlünk semmit! Végül is az azért már sok, hogy ezt hozza ránk!

Miközben ezt mondta, könnyek folytak a szeméből, s noha az arca a legkevésbé sem torzult el, annyira kiült rá a bánat, hogy a szívem is összeszorult, úgy sajnáltam; le kellett gyűrnöm magamban a vágyat, hogy a karomba kapjam, s megvigasztaljam. De ez a késztetés még régi szerelmeskedéseinkből jött, és pontosan éreztem, hogy ez már nem az ilyesfajta kedveskedések ideje többé. Meg se moccantam hát, csak néztem csendben, s a puszta tekintetemmel próbáltam megértetni vele azt, amit az ölelésem sokkal jobban értésére adott volna.

Jóval hamarább visszanyerte a parancsnokságot lelke fölött, mint gondoltam volna: ruhaujjából előhúzott egy zsebkendőt, s megtörölgette az arcát. Amit ugyanúgy csinált, mint minden mást: kecsesen. Igaz, hogy akár Bassompierre „unokahúgaként”, akár nálunk „szobacicaként” mindig is társadalmi rangja fölött élt. De mivel sosem volt, mint Louison, egy előkelő hölgy komornája, mintakép nélkül kellett léteznie, s ezeket a kis finomságokat saját kútfejéből volt kénytelen előbányászni.

Azon mindenesetre egyfolytában csodálkoztam, hogy sem atyám, sem La Surie nem említették nekem ezt a pénzről szóló ediktumot, amely őket is kellett hogy érintse, hisz elképzelésem szerint az ő ládikáik sem voltak éppen üresek.

- Toinon - szólaltam meg, mikor láttam, hogy már valamelyest összeszedte magát -, ez a pénzleszállítás ma már bevégzett dolog?

- Dehogy, uram, még nem! Istennek hála, a parlament elutasította az ediktum beiktatását, de hát ez olyan, mint a cserépfazék meg a vasfazék csatája. Ha a király megmakacsolja magát, győzni fog, s a parlamentnek engednie kell. Jaj, lovag úr, ez a háború, amibe a király bele akar vinni bennünket, semmi jót nem hozhat nekünk! Ez a kereskedés tönkretétele!

- De korántsem minden kereskedésé, Toinon - mondtam hevesen -, és biztos nem a tiedé. Az emberek mindig esznek kenyeret.

- Feltéve hogy terem gabona, uram. Kegyelmed is éppoly jól tudja, mint én, hogy háborús időkben a gabona megritkul, ráadásul a nép úgy megbolondul, hogy mindig a péket teszi felelőssé a szükségért, amitől szenved.

Erre semmit sem mondtam, minthogy a tény túlságosan is igaz volt, hiszen Mérilhou atyját Párizs ostroma alatt ölték meg, boltját pedig feltörték a lázítók: egy marék liszt nem sok, annyit sem találtak benne.

- De hát mit tehetünk mi? - kérdeztem kis idő múlva.

- Mi, természetesen, semmit - mondta Toinon -, de talán kegyelmed, lovag úr.

- Én, Toinon? - kérdeztem elhűlve.

- Azt hallottam, lovag úr, hogy kegyelmednek megvan az a kiváltsága, hogy láthatja a királyt, és bizalmas kettesben beszélhet vele, minthogy szokott neki felolvasni, és szerfölött szereti kegyelmedet, még „kis kuzinom”-nak is szólítja!

- De Toinon, honnan veszed te ezt? - kérdeztem dermedten a megdöbbenéstől.

- Guise hercegné asszony mondta Mariette előtt, az meg, amilyen nagyra van kegyelmeddel, nem mulasztotta el, hogy elmondja nekem.

Mariette átkozott nyelve! De hát mit gondoljon az ember Guise asszonyról, aki volt olyan óvatlan, hogy embereink füle hallatára dicsekedett el a keresztfiát ért keggyel?

- Toinon - mondtam -, te tényleg azt hiszed, hogy meg merném kritizálni szemtől szembe a király pénzügyeit? Ez nagyfokú arcátlanság volna! És a képembe nevetne!

- Attól függ, lovag úr, hogyan közeledik hozzá. Ha az mondja neki, hogy a párizsi kereskedővilág nagyon meg van rémülve, mert fél a tönkremenéstől, a királyt, hiszen nem irgalmatlan, csak megérinti a dolog. Könyörgök, lovag úr, említse meg az ügyet!

- Meggondolom - mondtam és felálltam -, de mindenekelőtt megkérdezem atyám véleményét, s ha ő nem ellenzi, megteszem.

Erre hálálkodni kezdett, s kecsesen meghajolt, de mielőtt távozott volna - keze már az ajtókilincsen volt -, megfordult, és így szólt, hangját lehalkítva s alig formálva meg a szavakat, mintha csak zárójelben mondaná azt, amit mond:

- Azt mondják, uram, új szobacicája van...

- Valóban - feleltem ugyanazon a hangon.

- És elégedett vele, uram? - kérdezte rövid csend után.

- Az vagyok, de azért téged még nem felejtettelek el, ha ezt akartad tudni.

- Köszönöm, hogy megmondta - felelte komolyan. És elment.

Mihelyt atyám hazatért, elmeséltem neki a beszélgetést; derűs arca elkomorult, és azt mondta:

- Hogyne volna igaza Toinonnak! Ezt a pénzrendeletet senki sem akarja az országban. Igazságtalan, ártalmas, terhes a népnek, és roppant költséges mindenkinek.

- A kegyelmed pénzesládáinak is, atyámuram?

- Ha csak azokról volna szó! De azok az összegek is, melyeket az én becsületes zsidómra bíztam, hogy fialtassa meg őket, azok is ugyanúgy megsoványodnak. És a városi házaim bére meg a földbérleteim is, bár ezekből szerencsére kevés van, minthogy magam gazdálkodom a földön embereimmel együtt, s meglehet, hogy a háború eljöttével megdrágul a gabonám; ez persze némi kárpótlást jelent, de a szállítással járó nehézségekre és veszélyekre figyelemmel keveset és bizonytalant.

- S jó bátyám, La Surie?

- A kegyelmed jó La Surie bátyja - szólalt meg La Surie belépve a terembe - ugyanezt a helyzetet kénytelen elszenvedni, csak kisebb arányokban. Mindazonáltal ne rémüljön meg, szép öcsém, azért még nem fogunk rákényszerülni, hogy fahasábokat halásszunk a szomszédainknál!

A célzás a mi kis selyemvarrónőnkre nemigen volt atyám ízlése szerint való, s mivel láttam, hogy összevonja a szemöldökét, témát váltottam.

- Atyámuram - kérdeztem -, gondolja, hogy meg kell környékeznem a királyt, mint azt Toinon kéri tőlem?

A kérdés szerencsés volt, minthogy megnevetette.

- Toinon - mondta - bármilyen furfangos és ügyes boltosasszony is, igen naiv, ha azt hiszi, hogy a kegyelmed közbenjárása bármit is változtatna! Egyébként is, a közbenjárás már megtörtént. Méghozzá olyasvalaki által, akinek kora, jelleme és szolgálatai végtelenül nagyobb súlyt adnak, mint amilyennel kegyelmed rendelkezhetne!

- És ki volna az? - kérdezte La Surie.

- Ornano tábornagy.

- Ó - mondtam -, emlékszem rá, kegyelmed mutatta meg nekem Vendőme herceg esküvőjén! Ez az az idős nemesúr, akinek ősz a haja, de a szemöldöke meg a bőre olyan fekete, hogy mórnak hinné az ember!

- Ornano korzikai, és nála vitézebb és hűségesebb katonát nemigen találna. Rendíthetetlen hűséggel szolgálta II. Henriket, IX. Károlyt, III. Henriket és a mi Henrikünket is, s az udvarban egyedül ő mert nyíltan beszélni a királlyal, mikor kifejtette neki, hogy az ediktumok következtében mennyit szenved majd a nép, s hogy már nem bír el többet. Azt merte mondani neki: „Sire, felségedet már nem szereti a népe, ez az igazság! Soha annyit nem szapulták és becsmérelték III. Henriket, mint mostanság felségedet. Olyannyira, hogy én már a teljes kétségbeeséstől és lázadástól tartok.”

- S mit mondott a király?

- A király elsőre iszonyú haragra gerjedt, de miután gondolkozott kissé a dolgon, köszönetet mondott Ornanónak, erősen megölelte, megsimogatta, és megdicsérte az egész udvar előtt őszinteségéért.

- És megértette az intelmet?

- Alig. Mindazonáltal visszavonta a legkellemetlenebb ediktumokat.

- És a pénzrendeletet?

- Azt sajnos nem hajlandó visszavonni; úgy látszik, Sully és ő maga is ragaszkodik hozzá.

Bassompierre igen titoktartó volt fogadásunk dolgában, s minthogy én sem említettem senkinek egy szóval sem, atyám az idők végeztéig nem szerez tudomást róla, ha Mariette kis idő múltán nem említi meg neki. Akkor aztán nem mulasztott el kikérdezni, s én elbeszéltem neki mindent úgy, mint elébb olvasható.

- No és - kérdezte átható pillantással - elhiszi, hogy varázslat volt benne?

- Hiszem is, nem is - mondtam kissé szégyenkezve, hogy hiszékenynek kell vallanom magam.

- Ugyan már! - nevetett fel atyám. - Hitetlenkedjen csak teljesen! És gondoljon arra, hogy a véletlen, amely olykor annyira rosszul alakítja a dolgokat, néha egész jókat is művel. Vegye szemügyre, kérem, a tények egymásutánját: kegyelmed öt percig látja Philippote-ot a Saint-André-des-Arts-templomban. Szépen néz rá. A lányok emlékezni szoktak az ilyen találkozásokra. S mikor a húga munka nélkül marad, elküldi őt kegyelmedhez. Hol itt a csoda? Én csak véletlenszerű egybeeséseket látok.

- Mindazonáltal, atyámuram, Bassompierre hisz a gyűrű meg német tündére erejében.

- Hisz benne, mert ő játékos, s a véletlen az istene. Azért is hisz benne, mert a legenda hízelgő rá nézve, s mert szellemesen tudja elmesélni. Végül azért is hisz benne, hogy megszilárdítsa a hitet az udvar hölgyeinek lelkében saját ellenállhatatlanságát illetően... És annál jobb, ha a pillanat hevében kegyelmed is hitt benne, mert a gyűrű merésszé tette, s így nyomban meg merte fogni Louison kezét.

- Te jó ég! Honnan tudja ezt?

- Louison elmondta Mariette-nek. Mariette meg nekem.

- S Louison mit gondolt erről az arcátlanságról?

- Miért, mit kellett volna gondolnia? Az asszonyok minden merészséget megbocsátanak egy férfinak, aki tetszik nekik.

November vége két eseményt hozott; az elsőt tudtuk előre, s örömteli lett volna, ha a francia udvar nincs úgy átitatva már két évszázad óta, egy száli előítélettel: a királyné az ő Louvre-jában kislányt szült, akit Henriette-Máriának neveztek el, s nem részesült túl előkelő fogadtatásban, minthogy a király, a királyné, az udvar és a nép fiút várt. Henriette-Máriát pusztán a neme láttán úgy ítélték meg, hogy nem ér egy kongatásnyit a Louvre nagyharangján, sem egy ágyúlövésnyi puskaport, sem egy örömtüzet a köztereken, de még csak egy kisstílű udvari ünnepséget sem, a bábát pedig jól megbüntették, amiért a világra mert segíteni egy pisist: nem adták oda neki a nyolcezer tallérját, amelyet a szegény kisleány minden fivéréért megkapott. Henriette-ból aztán asszony lett, s az ember azt hitte volna, végre rámosolyog a szerencse, mert férjhez ment a walesi herceghez, s nem sokkal utána királyné lett. De 1649-ben elvesztett királyt is, trónt is, mikor a férje, I. Károly vérpadon végezte.

A szülés másnapján, kora délután a király a Louvre-ba hívatott, bezárkózott velem négyszemközt egy kis szobába, és levelet diktált az angliai I. Jakabnak, melyet aztán le kellett fordítanom angolra. A levél, melyben a király azt kéri Jakabtól - ez ma már senki előtt sem titok -, hogy támogassa emberrel és pénzzel abban a nagy háborúban, melyet a mi Henrikünk az ausztriai Habsburgok és a spanyol Habsburgok ellen készít elő, a legszívesebb kifejezésekkel volt megfogalmazva: ám mielőtt elkezdte volna a diktálást, a király minden epét kiöntött magából élőszóban az angol uralkodó ellen, akinek vele kapcsolatos igen rosszindulatú szavait korábban már jelentették neki.

- Tudod te azt, kis kuzinom, mit merészelt mondani rólam ez a faragatlan tuskó? „Az nem szerelem, hanem becstelenség, ha valaki más feleségét el akarja csábítani.” De a szent szürke hasára! Ez a girhes, akinek még arra se volt képessége, hogy a saját feleségét elcsábítsa, ez olyan okos, hogy engem erkölcsre oktasson? Ha én erkölcsi leckét akarok venni, elmegyek gyónni Cotton atyához! Mit kezdjek én egy ilyen goddam[64] prédikációival? Te meg mi az ördögöt nevetsz, kis kuzinom?

- Hogy felséged azt mondja, „goddam”, mint Jeanne d'Arc, mikor az angolokról beszélt. Márpedig I. Jakab nem angol, hanem skót.

- Nagyon is jól tudom én azt, de mióta ez a tunya ráült azzal a nagy seggével Anglia trónjára, eltanulta azt az ősrégi angol hóbortot, hogy csak saját magára gondol! Igen örült neki, hogy én csapatokat küldök azoknak a vitéz hollandusoknak a megsegítésére, hogy vissza tudják verni a spanyolt! Ha a spanyol megtelepszik Hollandiában, az az ő királyságának a halálát jelentette volna, és ő ezt nagyon jól tudta! De most, hogy épen és egészségesen ott ül a szigetén, a kisujját se vizezné be, hogy segítsen nekem megverni a Habsburgokat. Pont fordítva! Barátkozik velük, a bolond! Na, majd meglátja!

- És felséged mégis ír neki, Sire.

- Baráti hangon, hogy katonákat és pénzt kérjek tőle.

- De Sire, vissza fogja utasítani felségedet.

- Persze! De annyira nem lesz szemérmetlen, hogy miután elutasított, még kérni merészelje azt az egymillió frankot, amivel tartozom neki.

E szavak hallatán az jutott eszembe, hogy „az ősrégi angol hóbort” tekintetében a francia királynak nincs miért irigyelnie az angol királyságot. A megjegyzés megnevettette atyámat, mikor elmeséltem neki. „Az ilyen ügyekben I. Jakab korántsem bolond: óvatos. És e tekintetben igen hasonlít a német hercegekhez: királyunk nagyszámú embere, ágyúja és pénze őrültmód elgondolkoztatja. Félő, hogy Henrik túlságosan is megerősödne, ha ő a segítségére sietne, s kérdés, hogy nem jönne-e meg evés közben az étvágya.”

Miután Henrik az említett szavakkal megszabadult a mérgétől, lediktálta a levelet, mely maradéktalanul udvarias volt, majd arra az időre, míg lefordítottam, rám zárta a szobát; egy óra múlva kiszabadított, s mindkét szöveget, a franciát s az angolt zekéjébe rejtve odaszólt nekem, hogy majd Bassompierre hazavisz, de még egy jó órát türelemmel kell lennem, mert néhányadmagával a dolgozószobájában vár rá, mert kártyázni fognak. Ekkor engedélyt kértem tőle, hogy ezt az időt a trónörökös úr meglátogatására fordíthassam; ő azonnal bele is egyezett, s rábízott egy ajtónállóra, hogy vezessen a fia lakosztályába.

Ahogy beléptem, szinte beleütköztem a trónörökösbe, aki épp távozni készült. Mihelyt felismert, elpirult örömében, a nyakamba ugrott, arcon csókolt, s Souvré úrhoz fordulva azt mondta:

- Souvré úr, ha megengedi, Siorac úr elkísérne, hogy meglátogassuk a kishúgomat.

Észrevettem, hogy beszéde nagyot fejlődött, mióta utoljára láttam. Most már kiejtette az r-eket. Magamban úgy számoltam, hogy olyan nyolcéves és két hónapos lehet, s elégedett voltam a fejlődésével. Bár olykor még dadogott.

- Természetesen - mondta Souvré úr, akit haladéktalanul üdvözöltem csakúgy, mint Héroard doktort, aki ott lépdelt a nyomában.

Mögöttük észrevettem a kis La Barge-t is, és nem mulasztottam el, hogy rá ne mosolyogjak.

Ám mihelyt nekiindultunk, Lajos hirtelen megtorpant, és azt mondta:

- Mielőtt elmegyünk, búcsút kell vennem a kutyámtól.

Odafutott hozzá, megcsókolta a pofáját, majd hátralépett, s miközben tollas kalapját mélyen meghajtva köszöntötte, nagy komolyan azt mondta:

- Isten veled, kutyám!

Aztán rám nézett, és azt kérdezte:

- Siorac, volna szíves kegyelmed is megcsókolni őt?

Megtettem, de nem minden szorongás nélkül, mert bár még kiskutya volt, soha nem látott engem. Ám közeledésemre meg se moccant.

- Látja, Souvré úr - mondta Lajos -, Siorac urat nem morogja meg a Vitéz.

Ezt csúfolódva mondta, mintha Souvré úrral nem lett volna ugyanilyen barátságos a Vitéz. Az volt az érzésem, hogy Lajos szerette a nevelőjét, de szeretett incselkedni is vele, meglehet, azért, mert a jó nemesúré volt „a korbács hatalma”, noha Montglat asszonnyal ellentétben igen kevésszer élt vele. Héroard doktortól tudom, hogy ahányszor csak erősen felizgatta valami, vagy egyszerűen csak felkavarta egy családi esemény, mint például a kishúga születése, Lajos azt kérte, hogy Souvré úrral alhasson.

Mikor belépett a szobába, ahol Henriette-Mária aludt, a három hölgy, aki körülvette a bölcsőt, oly mélyen meghajolt előtte, hogy hufándlijuk pártaszerűen kikerekedett a padlón. A trónörökös megemelte előttük a kalapját, s maga mellett leengedve tartotta, miközben odament a bölcsőhöz; megfogta Henriette kezét, lehajolt hozzá, és nyájasan azt mondta:

- Nevessen, kis húgom, nevessen! Nevessen, kis gyermek, nevessen!

Henriette, akinek még csukva volt a szeme, igencsak képtelen volt rá, hogy nevessen, de keze véletlenül beleütközött nagy fivére jobb kezének mutatóujjába, s megszorította. Lajos annyira örült ennek, mintha az a szeretet hatalmas jele lett volna, s nevelőjéhez fordulva azt mondta:

- Nézze, Souvré úr, megszorította a kezemet!

Ebben a pillanatban Guercheville márkiné lépett be a szobába, nyomában Fonlebon kisasszonnyal, akit, mint mindig, ha láttam, most is igen szépnek találtam. Lajossal kölcsönösen üdvözölték egymást, majd a trónörökös azt mondta:

- Fonlebon kisasszony, engedelmével megcsókolnám!

- Csak tessék, uram - azzal Fonlebon kisasszony kecsesen lehajolt, hogy Lajossal egy magasságba kerüljön.

Guercheville asszony volt szíves emlékezni rám, s felém nyújtotta ujjai hegyét. Fonlebon kisasszony meg elmosolyodott, hozzám lépett, „kuzinomnak” szólított, és odanyújtotta az arcát.

- Hogyhogy, Siorac! - kiáltott fel a trónörökös, mint akibe a féltékenység hasított bele. - Kegyelmed megcsókolja Fonlebon kisasszonyt? Kértem-e rá, hogy ezt tegye?

Erre Souvré úr és Héroard doktor elmosolyodott, mert eszükbe jutott búcsúm a kutyától.

- Uram - mondtam -, bocsásson meg, de a kisasszony a kuzinom, minthogy született Caumont, mint az anyám.

- Ó! Az más! - mondta a trónörökös.

- Uram - szólította meg Guercheville márkiné -, a királyné látni óhajtja kegyelmedet, s én azért vagyok e helyt, hogy hozzá kísérjem.

Ekkor a leghevesebb bosszúság jelent meg Lajos arcán, s ez minden jelenlévőnek kínos pillanatokat okozott. Valamennyien tudtuk, hogy igen kevés szeretet van a királyné s eme egyébként oly szeretetre méltó fiú között. Már nem tudom, hol olvastam, hogy egyetlen olyan időszak volt, mikor Lajos közel állt az anyjához, az, amikor a királyné még a szíve alatt hordta. Ebben a mondatban minden benne van. Nincs mit hozzáfűzni.

A trónörökös olyan bosszúsnak látszott hogy már-már jelenettől kellett tartani, melyben konoksága szokás szerint sírást, kiabálást és fogcsikorgatást vált ki. Mert ha egyszer nemet mondott, ennél a nemnél megkötötte magát, s aztán már igen nehéz volt eltávolítani tőle.

Fonlebon kisasszony nagy lélekjelenléttel odament hozzá, térdet hajtott, s gyöngéden azt mondta:

- Uram, volna szíves megfogni a kezem, hogy elkísérjem a királynéhoz? A feuillantin szerzetesek csarnokán megyünk keresztül.

A kedvességtől Lajos meglágyult, s szótlanul lehajtotta a fejét. Ám mielőtt megfogta volna Fonlebon kisasszony kezét, még búcsút akart venni tőlem, tudván, hogy csak futólag látogattam el hozzá. Souvré úr elindult a trónörökös és Guercheville márkiné mögött, aki attól még, hogy erényességéről volt híres, nem volt kevésbé kacér: Souvré úr karját kérte, s igencsak nyájaskodott vele. Ezen a kis La Barge, aki a menetet zárta, egészen megrökönyödött, hátranézett, és cinkosan rám mosolygott. Héroard doktor meg karon fogott, és a szobájába vezetett.

- Öcsém - mondta -, ha ki akarja várni, hogy Bassompierre végezzen a játékkal s otthonába vigye kegyelmedet, megeshet, hogy sokáig kell várakoznia, és éhen hal. Mindjárt ellátom némi tartalékkal, amivel türelemre bírja a gyomrát.

És kenyeret, pástétomot meg egy üveg bort tálalt elém saját készleteiből. Hálásan megköszöntem neki, és nekiláttam az ételnek.

Héroard doktor elmesélte, hogy három vagy négy nappal Henriette születése előtt Lajos látta, hogy egy bölcsőt visznek abba a szobába, melyet az újszülöttnek szántak. Tüstént kényelmesen berendezte a bölcsőt a saját kezével, fogta a matracot, és elkészítette a fekhelyet. Majd belefeküdt a Vitézzel, kiskutyájával együtt, és megparancsolta, hogy ringassák. Mikor Héroard végzett az elbeszélésével, megkérdeztem, mint vélekedik a dologról, minthogy úgy találtam, ez igen rendkívüli játék egy kisfiútól, aki elmúlt nyolcéves. Héroard kitérő választ adott, mely megfontoltságát dicsérte, ám ezzel korántsem azt akarta mondani, hogy semmit sem gondol a dologról. Engem viszont a történet nagyon megindított, noha nem tudnám megmagyarázni, miért.

Az apród, akire Héroard rábízott, mikor elbúcsúztam tőle, a már mondott útvesztőn keresztül elvezetett a szobába, ahol a király - szokása szerint - teljesen átengedte magát játékszenvedélyének. A helyiség sokkal nagyobb volt, mint neve alapján gondolná az ember; két nagy ablak világította meg, melyek előtt elhúzták az arannyal beszegett karmazsinvörös bársonyfüggönyöket. A függőcsillár és a falikarok gyertyái is égtek, s minthogy a helyiségben nem volt kandalló, bevittek egy parázstartót, mely ezen a novemberi estén meglehetősen kellemes meleget árasztott volna, ha ezt nem a levegő tisztaságának rovására teszi. Ezzel együtt is, így első látásra a szoba, melynek falait teljesen beborították a flamand szőnyegek, meglehetősen otthonos benyomást keltett; volt még benne egy nagy kerek asztal is, török asztalterítővel borítva, melynek meleg színei igen kellemes benyomást tettek, különösen ebben a szürke és hideg időben. De nem tudom, hogy az asztalt körbeülő játékosoknak oly nagy szükségük lett volna-e a felmelegedésre, hiszen igen nagy hévvel játszottak.

Hatan voltak: a király, Bassompierre, Guise herceg; Epernon herceg, Créqui márki, s minthogy nem kedveltem, bármennyire királyi herceg volt is, merészelném utolsónak említeni Soissons grófját, aki valamelyik kastélyában végleg kialudta magából liliomos duzzogását, s előző nap visszatért a Louvre-ba.

Miután letérdeltem a király lábai elé, s megcsókoltam a kezét, melyet egy tizedmásodpercre nagy kegyesen átengedett nekem, minden résztvevőt köszöntöttem, mely köszöntés meglehetősen különböző viszonzásokat kapott: Bassompierre-től széles mosolyt, Guise féltestvéremtől egy félmosolyt, Créqui márkitól egy fejbólintást, Epernon hercegtől azt, hogy egyik szemét félig lehunyta, Soissons grófjától meg semmit.

A parti természetesen még igen messze volt a befejezéstől, s igen zavarónak éreztem volna saját személyemet, ha a király nem szólít meg:

- Te játszol, Siorac?

- Se nem játszik, se nem fogad - mondta Bassompierre. - Ez egy tiszta lélek.

- Ha ez egy tiszta lélek - mondta a király végtelenül komolyan -, akkor ő itt az egyetlen, és szerencsét fog hozni nekem! Gyorsan, ide egy zsámolyt! A jobbomra, e helyre, Siorac lovagnak!

Leültem, s kevésbé éreztem megtisztelve magam, mint kellett volna, mert eszembe jutott, hogy a végtelenségig ott kell majd ülnöm némán és mozdulatlanul azon a zsámolyon anélkül, hogy bármi érdekeset is hallanék vagy bármit is értenék abból a játékból, melyet ők oly szenvedélyesen játszottak, hol elragadtatással, hol meg lekonyult szarvakkal, a szerencse forgandósága szerint. De bármennyire elégedetlen voltam én lelkem mélyén, a király ragyogott. Mióta ott voltam, a kis talléroszlop háromszorosára nőtt előtte, s ő ezt teljes komolysággal annak tulajdonította, hogy egy tiszta lélek ül mellette.

Gué lovag zavarta meg az ünnepet. Lélekszakadva állított be, vörösen, remegve, és elcsukló hangon azt kiáltotta:

- Sire, Condé herceg ma reggel elvitte feleségét, a hercegnét: elhagyták Muret-t, és észak felé indultak.

A csendben, amely ezt a bejelentést követte, a király felállt, viaszsápadtan és oly ingatagon, hogy erősen rá kellett támaszkodnia a vállamra, hogy az egyensúlyát megőrizze. Arcát eltorzította a kétségbeesés, s beletelt kis időbe, míg meg tudott szólalni; ám ami számomra legfeltűnőbb volt ebben a rövid pillanatban, az az, hogy kezében tartott kártyáit egy mozdulattal, mellyel valószínűleg maga sem volt tisztában, a zekéjéhez szorította, mintha még mindig attól félne, hogy belelátnak a lapjaiba. Végül aztán visszanyerte a hangját és méltóságérzetét, s átadta a lapjait Bassompierre-nek, hogy játsszon helyette és ügyeljen a pénzére. Majd megparancsolta Gué lovagnak, hogy kövesse, s még mindig a vállamra támaszkodva (oly erősen, hogy nem volt más választásom, mint vele menni), elhagyta a helyiséget, és bizonytalan léptekkel a királyné szobája felé indult.

A visszavonulásnak ez az iránya megdöbbentett, mert túl azon, hogy a királyné, aki négy nappal korábban szült, bágyadtan feküdt és fájdalmai voltak, a király nem gondolhatta komolyan, hogy ha a hercegnéről van szó, a legcsekélyebb együttérzésre is találhat nála nagy bajában. Gyakran gondolkoztam azóta Henriknek erről a váratlan lépéséről, s az egyetlen magyarázat, melyet találtam rá, hogy abban a pillanatban szüksége volt asszonyi jelenlétre, akár ellenségesre is.

Jobbról is, balról is illatosított gyertyákkal telerakott nagy karos gyertyatartók világították meg Medici Máriát, aki nem feküdt, hanem hátát nagy selyempárnáknak vetve ült; a párnák színe - világoskék - úgy volt megválasztva, hogy kiemelje leomló dús szőke haját, mely az egyetlen figyelemre méltó dolog volt rajta, hisz az általános vélekedés szerint - ezt azonban általában nem nagyon hangoztatták, hacsak nem magánbeszélgetésekben - vonásainak szabálytalansága megfosztotta attól a szépségtől, melyet trónra lépésekor az udvari festők és költők ünnepelni szerettek volna. Arcának szokásos kifejezése - a duzzogás és a mérhetetlen gőg semmivel sem járult hozzá ennek a benyomásnak a megváltoztatásához. Minden, amit a javára el lehetett mondani, hogy nagy volt, egészséges, erős, dús keblű és egyfolytában termékeny - e két utolsó tulajdonsága miatt a király is becsülte, akinek mindamellett igen gyatra véleménye volt az ítélőképességéről.

De meg kell vallani, a királynénak nem kellett túl sok ész hozzá, hogy megértse, ami a jelenlétében elhangzott a király és Gué lovag, aztán meg a király és Delbéne közt: a kora hajnali órákban a puttáná-t elvitte a férje, és a házaspár most már minden valószínűség szerint közel jár Németalföld határaihoz.

Úgy látszott, a király teljesen magánkívül van. Máriát azonban - ha az ember kicsit is belegondol a helyzetébe - ez a hír csodálatosan kárpótolta azért a csalódásért, mely abból fakadt, hogy lánygyermeknek adott életet. Ha mert volna, s ha állapota megengedi, harsány kacagásra fakad. Ki az a puttána, ha nem egy szerencsétlen kis nyafka, aki a kényeskedéseivel megnyerte a király szerelmét, s mi másért, mint hogy feleségül vetesse magát vele? S minthogy őszentsége a pápa mindazon gyermekek után, akiket ő adott a férjének, soha nem egyezne bele a válásba, Máriának csak apja családjának történetéhez kell fordulnia, hogy megtudja, mi lenne a sorsa hosszú távon, ha Condé nem állít egy országhatárt a király és a hercegné közé. Ez maga a csoda, s ő imáiban meg fog emlékezni róla.

Mialatt a király színtelen hangon kikérdezte Delbéne-t és Gué lovagot, én kihasználtam a helyzetet, hogy a királyné nem tulajdonít nagyobb jelentőséget személyemnek, mint egy bútordarabnak, s titokban vetettem rá néhány pillantást. Meg se mukkant, úgy figyelt, hogy egy arcizma sem mozdult komor és fensőbbséges ábrázatán. Egyszer úgy hallottam, mintha azt mormolta volna a foga közt: „Che sollievo!”,[65] amiből arra következtettem, hogy talán nem tévedtem, s ebben a pillanatban Delbéne is, aki firenzei volt, feléje fordította a tekintetét, és megnézte magának. De ez csak egy villanás volt, s Delbéne ismét elfordította a fejét. Volt elég dolga: válaszolnia kellett a király aggódó kérdéseire, aki arra kényszerítette, hogy újra meg újra elismételje azt a keveset, amit tud.

A jelenet már a legnagyobb zűrzavarba fordult, mikor Bassompierre megérkezett azzal, hogy a játékosok egyhangú döntése értelmében a kártyapartit felfüggesztették, s ő visszahozta a király pénzét. A király még mindig a vállamat szorítva odafordult Bassompierre-hez, kétségbeesetten nézett rá, és fakó hangon azt mondta:

- Bassompierre, barátom, elvesztem! Ez az ember egy erdőbe vitte a feleségét! Nem tudom, azért-e, hogy megölje, vagy hogy kivigye Franciaországból!

- Biztosan nem azért, hogy megölje, Sire - mondta Bassompierre, aki képtelennek találta a feltételezést, s aki akárhogy is, de nem tudta megérteni, hogyan csinálhat egy férfi akkora ügyet egy hölgyből, hogy elveszítse az eszét, ha az távol kerül tőle.

Márpedig hogy a király kissé elveszítette az eszét, Bassompierre erről meg volt győződve, mikor azt hallotta, hogy Henrik összehívja az államtanácsot - este hét órakor! -, hogy megvitassák, milyen intézkedéseket foganatosítsanak. S ami még ennél is szokatlanabb volt, azt kérte tőle, hogy vegyen részt rajta.

Hozzám nem fordult hasonló kéréssel, én azonban mégis maradtam, annyira ragaszkodni látszott a jelenlétemhez akár mert fiatalságom megvigasztalta, akár mert úgy tekintett rám, mint aki szerencsét hoz neki. Abban a partiban azonban, melyet ott játszottak, sem a lapjaiban nem lehetett biztos, sem abban, hogyan kellene kijátszania őket.

A királyi hercegekkel, hercegekkel, pairekkel és néhány államtanácsossal megerősített tanács a számára rendelt teremben ült össze, noha a nyári hónapokban igen ritkán tárgyalt ott, minthogy a király inkább a kertjében beszélte meg a folyó ügyeket, ideges és fáradhatatlan járkálás közben.

Őfelsége, aki valamelyest már lehiggadt, szokásos rövidségével ismertette a tényeket, s mindenkitől véleményt kért. Amit mindenki el is mondott, na nem a sajátját, hanem megpróbálta kitalálni, mit akar hallani a király. Mégis úgy vettem észre, voltak árnyalatnyi különbségek az elhangzott beszédekben, és Jeannin, az államtanácsos véleménye diadalmaskodott világosságával is, de kétségkívül őszinteségével is, mert Jeannin elnököt senki sem gyanúsíthatta hízelgéssel: a parlament előtt szállt szembe a költséges ediktumokkal, különösen a pénzrendelettel.

Jeannin véleménye az volt, hogy a herceget üldözőbe kell venni, akár még az országhatáro-kon túl is, és megparancsolni neki, hogy térjen vissza a királyság területére. Ha megtagadja a parancs teljesítését, fel kell szólítani a németalföldi kormányt, hogy ne adjon menedéket a szökevényeknek.

- Szép olvasó, megmagyarázhatom kegyednek e résznél...

- Uram, én úgy hallgatom kegyelmedet, mint a misét, de még egyszer: hagyjuk, könyörgök, a sértő ismétléseket!

- Csak azért, asszonyom, mert e résznél annyi tényt tálalok fel kegyednek...

- Ne féljen semmit, nem haladják meg elmém képességeit, hacsak meg nem őrzi ezt a kegyelmedre jellemző éles és rosszindulatú hangot.

- Rosszindulatút, asszonyom?

- Soha nem mulasztja el kigúnyolni a királynét.

- S kegyed, asszonyom, megvédeni, bármily kevéssé védhető is.

- Ne öklözzük egymást, könyörgök! Folytassa, uram! A németalföldi kormányról akart beszélni.

- Melyet úgy hívtak Franciaországban, hogy „a főhercegek”, s ez a többes szám igen mulatságos volt...

- Merthogy csak egy volt belőlük?

- Mert a másik egy asszony volt. Ez a kormány volt Európában a kétfejű Habsburg Monarchia legnagyszerűbb szimbóluma: Albert főherceg osztrák, a felesége meg, Izabella, spanyol infánsnő, II. Fülöp lánya volt. Mindkettő Habsburg, a hölgy a régebbi ágról, az úr az újabb keletűről.

- S a hölgynek volt szava az ügyek vitelében?

- Természetesen, minthogy spanyolországi III. Fülöp féltestvére volt. A spanyol hadsereg és Spinola márki nélkül Albert főherceg nem tudott volna szembeszállni a hollandokkal.

- S milyen emberek voltak ezek a híres főhercegek?

- Albert főherceg bíboros volt, mielőtt kiugrott volna, nem szerelmi ügyből, hanem államérdekből kifolyólag: uralkodnia kellett Németalföldön. A felesége meg, a legnagyszerűbb Izabella infánsnő az Escorialban nevelkedett, II. Fülöp fagyos árnyékában...

- Ha jól értem kegyelmedet...

- Igen, asszonyom. Erényes volt, rideg, mogorva és őrülten unalmas.

- Lefogadom, hogy a kis Condé hercegné keservesen meg fogja siratni a vidám francia udvart. Uram, hogy lehet az, hogy a király nem várt tanácsülésén Sully elvárt véleménye még nem hangzott el?

- Mert még nincs ott, asszonyom. Jön, de lassan jön. Noha a távolság, mely a Louvre-t elválasztja az Arzenáltól (ahol az ágyúin kotlik) vagy a Bastille-tól (ahol a millióin kotlik) nem nagy, főként éjjel, ebben a kihalt Párizsban, ahol mihelyt leszáll az est, a párizsiak magukra zárják az ajtót, annyira félnek a haramiáktól. De ismeri Sullyt: azzal dicsekszik és büszkélkedik, hogy ő nem hisz bennük, és szívesen megvárakoztat mindenkit, beleértve a királyt is, aki, mikor végre megérkezik, elég hideg fogadtatásban részesíti, s így letöri kissé azt az átkozott pimaszságát. Kárba veszett fáradság! Sully mindent tud! Ő mindent előre látott! És nem hagyja, hogy erről megfeledkezzenek! „Én megmondtam felségednek, hogy Condé, akit a spanyol ügynökök megdolgoztak, el fogja hagyni az országot, be kell tehát zárni a Bastille-ba! Ha megtettük volna, ma nem itt tartanánk! - De a szent szürke hasára, Rosny! - kiáltott fel a király. - Nem fogod egész éjjel telekürtölni a fülemet az örökös »én megmondtam«-jaiddal! A bor le van fejtve. Most már meg kell inni. Azt mondd meg nekem, hogy ma mit javasolsz.” Mellesleg szólva, asszonyom, engedje meg nekem, hogy gratuláljak kegyednek La Surie-s giocó-jához Sully elvárt véleményéről a nem várt tanácsülésen...

- Köszönöm, uram. Én is meglehetősen elégedett vagyok ezzel a kis aprósággal. Pedig nem is gondolkoztam rajta. De folytassa, könyörgök.

- Sully rövid gondolkodási időt kért a királytól. A király beleegyezett, s ő e célból egy ablakmélyedésbe vonult vissza, félig hátat fordítva a többieknek, ide-oda forgatva széles mancsát a szeme előtt.

- Micsoda viselkedés! És még az asszonyokra mondják, hogy modorosak! Istenem, micsoda fontoskodás!

- Mindazonáltal, asszonyom, mikor Sully beszélt, azért tette, hogy értelmes dolgokat mondjon. Még akkor is, ha úgy kellett kiszedni belőle mindent. Kis idő múlva a király türelmetlenkedni kezdett, és megkérdezte: „Nos hát, Rosny, gondolkoztál? - Igen, Sire. - És mi a teendő? - Semmi, Sire. - Hogyhogy semmi? - Ahogy mondom, Sire: semmi. Ha felséged az égvilágon semmit sem tesz, és azt mutatja, hogy nem törődik az egésszel, meg fogják vetni Condét. Senki sem fog neki segíteni. Még azok a barátai és szolgái sem, akik a határon túl vannak. És három hónap múlva, minthogy rászorítja majd a szükség meg az a kevés haszon, amit húztak belőle, újra felségedé lehet a herceg, olyan feltétellel, amilyennel csak akarja - ha viszont azt látják, hogy törődik vele, s vissza akarja kapni, megnő a fontossága. Megsegítik pénzzel az ottaniak, és többen is eltartják majd olyanok, akik azt hiszik, ezzel bosszúságot okoznak felségednek, holott egyébként a sorsára hagynák, ha felséged nem csinálna belőle gondot magának.” Nos hát, szép olvasó, mit gondol a dologról?

- Mielőtt válaszolnék kegyelmednek, uram, kérdeznék valamit.

- Kérdezze, könyörgök!

- Sully házasember volt?

- Igen, asszonyom.

- Boldog?

- Nem, asszonyom. Minthogy csak az arzenáljának meg a bastille-beli kincseskamrájának élt, nem törődött a feleségével, aki aztán megcsalta Schomberg úrral, az udvar egyik nagy lovagjával és Bassompierre úr nagy barátjával.

- Nem mondhatnám, hogy szomorú vagyok miatta. Olyan magasan hordta az orrát, legalább rákoppintottak egy kicsit.

- Nem az orráról beszéltünk, asszonyom, hanem a tervéről.

- A kettő nem teljesen független egymástól. Az említett terv, uram, hatalmas hiányosságot mutat. Kitűnő volt a herceggel szemben, de megfeledkezett a hercegnéről. És csodálkoznék, ha a király elfogadta volna.

- Nem fogadta el. Jeannin elnök veszélyes tervéhez csatlakozott, kockáztatva, hogy a visszautasításokon betöri az orrát, s az egész kereszténység előtt nevetségessé teszi magát.

- Nevetségessé? Hogyhogy?

- Asszonyom, nem azt fogják-e mondani erre, hogy a vén Menelaosz képes kirobbantani a trójai háborút, hogy visszakapja szép Helénáját?...