Második fejezet

Mihelyt Guise asszony elhagyta otthonunkat, híven és kimerítően beszámoltam atyámnak mindarról, ami megérkezése előtt elhangzott. Hívatta is nyomban Toinont, s erélyesen megdorgálta kárhozatos arcátlanságáért, melyet igencsak fékeznie kellett volna, a kapott sértések ellenére is, tekintettel a nagyméltóságú asszony rangjára. Ezúttal még megbocsátott neki, de a lelkére kötötte, nehogy még egyszer ilyesmire vetemedjen, s különösen attól óvakodjon, hogy az esetet kifecsegje Mariette-nek vagy bárkinek, ha nem akarja, hogy azonnal elzavarják. Toinon maga volt az alázat: lesütött szem, könnyek és bűnbánó ígéretek; meg is lágyította atyámat, engem viszont nemigen győzött meg, minthogy kezdtem alaposan kiismerni a huncutját, s biztos voltam benne, hogy lelke mélyén nagyon elégedett magával, hisz minden egyes sértést visszaadott szegény keresztanyámnak.

Atyám az egész ügyről roppant mulatságos beszámolót tartott La Surie-nek a könyvtárszobában, ahova az esti étkezés után szívesen vonult vissza a lovaggal és velem, hogy kommentálja a nap eseményeit, és megpróbálja levonni belőlük a tanulságokat. Az elbeszélés el is szomorította, meg is nevettette a lovagot; mikor aztán atyám elhallgatott, egy pillanatig csendben nézte felemás színű szemével, s komoran megkérdezte tőle, óhajtaná-e hallani a véleményét az összeszólalkozás tárgyában.

- De hát pontosan ezt szeretném - mondta atyám.

- Nos hát - mondta a lovag -, két megjegyzésem lenne. Az első, hogy bizony el kellett volna küldenie Toinont, minthogy arcátlansága túlment minden határon.

- Ez valóban kívánatos lett volna - mondta atyám -, de abban a pillanatban, hogy a hercegné a beleegyezésem nélkül így döntött, veszedelmes precedenst teremtek, ha alávetem magam a döntésének.

- De az is lehet, hogy önérzete eltúlozta a veszélyt - mondta mosolyogva La Surie. - Én azt látom, hogy mióta kegyelmed a hercegné barátja, inkább ő szokta alávetni magát a kegyelmed akaratának, mint fordítva... Kívánja hallani a második megjegyzésemet?

- Szívesen.

- Beszámolóját hallgatva az az érzésem, hogy kissé keményen bánt Guise asszonnyal.

Atyám éles pillantást vetett rám, majd elfordította a fejét, és néma maradt.

- De hát végül is ez nem rám tartozik - mondta kis idő múlva La Surie.

- Miroul - szólalt meg atyám, áttérve a tegezésre, s azon a néven szólítva meg a lovagot, melyet nemesi rangra emelése előtt viselt, mivel a La Surie birtokainak neve volt -, tudod jól, hogy szívesen veszem a véleményedet, minthogy bízom a bölcsességedben. Van valami elképzelésed róla, hogyan mondjam meg a királynak, anélkül hogy megsérteném, mennyire nem fűlik hozzá a fogam, hogy Pierre az apródja legyen?

Nem kerülte el a figyelmemet, hogy atyám kérdése nem válaszolt La Surie megjegyzésére, mellyel Guise asszony iránt tanúsított keménységét illette, s az sem, hogy a „te”-nek meg a „Miroul”-nak az volt a célja, hogy bocsánatot nyerjen e némaságért. A lovag is így fogta fel, mert vékony és hegyes arca mosolyra derült, s barna szeme felcsillant, noha kék szeme hideg maradt. Mindvégig, míg velünk volt - s velünk volt, Istennek hála, haláláig, rövid idő múlva követve atyámat a sírba -, több ezerszer láttam ezt a kifejezést az arcán, s mindannyiszor meghatott, már akkor is, mikor még túl kicsi voltam hozzá, hogy jelentését szavakba öntsem: határtalan szeretet volt benne atyám iránt, s némi élvezet is, amellyel kis stratégiáit figyelte.

- Nos hát - mondta a lovag némi gondolkodás után -, ismeri a királyt. Sok esze van. Érzékeny, gyors felfogású, könnyedén és jól mesél, szereti a szellemes megjegyzéseket, és gyűlöli a hosszadalmas szónoklatokat: röviden és szellemesen mesélje el neki az ügyet, attól a pillanattól kezdve, mikor a hercegné meglepte Pierre-t Toinonnal.

- Isten az égben! - kiáltottam fel. Atyám meg nagyot nevetett.

- Na látja! - folytatta a lovag. - A király is nevetni fog, márpedig nevetve nem lehet megsértődni a visszautasításon. Ráadásul, mint a hercegné kegyelmeddel kapcsolatban megjegyezte, rajta is érződik még a „heringszag”: jobban megérti majd, mint bárki azt a hugenotta gondot, melyet a fia nevelése jelent kegyelmednek.

- Ezt jól kigondolta - mondta atyám. - Azt hiszem, holnapután találkozom őfelségével, s ha sikerül vele kettesben maradnom, elmesélem neki a dolgot, ahogy uraságod tanácsolta. Addig meg - tette hozzá, és felállt - megyek és kedvemre álmodozom az ágyamban.

- Azt is álmodja meg, hogy ad valami kedves ajándékot a hercegnének...

- Micsoda? - atyám úgy tett, mintha méltatlankodna. - Épp kegyelmed biztat engem, lovag úr, fényűző kiadásokra? Kegyelmed, aki máskor oly fukarul bánik a dénárjaimmal? Aki oly nagy ellensége a fölösleges luxusnak?

- Az antik Görögországban - mondta a lovag -, ha egy istennőt akár a legcsekélyebb mértékben is megsértettek, siettek áldozati ajándékot helyezni a lábai elé.

- Hát ez igazán kedves! De vigyen el az ördög, ha tudom, miért kellene bocsánatot kérnem! Talán mert igazam volt?

- Természetesen - mondta a lovag. - Nagy igazságtalanság, ha igazunk van egy baráttal szemben, s még rosszabb ugyanez egy szeretővel.

- Akkor uraságod is adjon nekem ajándékot! - mondta nevetve atyám.

Azzal melegen megölelte a lovagot, engem meg átkarolt, úgy vezetett el a szobácskámba, mely az övé mellett volt.

Atyám rákövetkező nap, hogy a hercegnével összeszólalkozott, megtudta a Louvre-ban, hogy Sully csütörtök reggel, napkeltekor a királyhoz készül, egyedül: elment hozzá, és megkérte, hadd kísérje el. Mint később elmesélte nekem, nem minden aggodalom nélkül szánta rá magát erre a lépésre. Nagyon jól ismerte Sully herceget, még abból az időből, amikor se herceg nem volt, se Sully. Akkoriban még atyja nevét viselte: Rosnynak hívták, s jó családból való, de ismeretlen nemesúr volt. Bátorsága, a királyhoz való hűsége és a pénzügyek intézése terén megmutatkozó tehetsége révén Sully kétségkívül kiérdemelte a felemelkedést. De rátartisága mindenki szemében gyűlöletessé tette. Nemcsak hogy örökösen erényeivel kérkedett, nemcsak hogy elhencegett saját szolgálataival - amelyek valóban nagyok voltak -, hanem a másokéit is eltulajdonította. És főként különös szenvedély rabja volt: szeretett megtámadni másokat. Kincstárnok lévén természetesen folyton kérvényekkel ostromolták; ezek többsége megalapozatlan volt. De ő nem érte be a kemény elutasítással: valamiféle megvetést is kevert hozzá, s minél magasabb állami rangban volt a kérelmező, ez annál élesebb volt. Mintha csak dicsősége abból a megvetésből táplálkozna, amelyet a legnagyobbak iránt mutat. Ez az udvariatlanság az idők során szinte második természetévé vált. Még őfelségéék sem voltak biztonságban tőle. Megdorgálta a királynét könnyelműségeiért. Megleckéztette a királyt szeretői miatt. Végül őfelsége már annyira belefáradt ebbe, hogy nem sokkal halála előtt arra gondolt, leváltja Sullyt. Bár kétségtelen, volt rá más oka is, hogy ne szeresse a kincstárnokot. Nyilván tudta, hogy ha ez a nagy moralista ilyen jól feltöltötte az államkincstárt, nem mulasztotta el, hogy a sajátját is alaposan ellássa. Őszintén szólva egy kincstárnok esetében ezen még csak nem is csodálkozott volna. De hogy a fösvénység ilyen hajthatatlan erényességgel párosult, ez már zavarta a királyt.

Mindazonáltal Sully főként azokkal az emberekkel mutatkozott ilyen arrogánsnak, akiket rangjuk vagy származásuk fölébe helyezett. Atyámmal, akit túl kicsinek ítélt ahhoz, hogy gyanakvással kezelje, kedves volt, és beleegyezett, hogy másnap reggel hét órakor elkísérje őt a királyhoz, minthogy a csütörtök valóban az államtanács napja volt, s a király ilyenkor komoly erőfeszítéseket tett, hogy korán ébredjen. Magától értetődik, hogy Sullynek joga volt belépni a királyi hálószobába, egyedül és elsőként. Ehhez előbb át kellett haladnia a svájciak alsó termén (mely atyám elbeszélése szerint bőr- és izzadságszagú volt), majd megmászni a „király kis lépcsőjét”, mely egy igen meredek, de kényelmes és diszkrét csigalépcső volt: s a király általában ezen hagyta el a Louvre-t.

A királyi baldachin függönyei még szorosan össze voltak húzva, s noha Sully és atyám csaptak némi zajt, a királyi pár nem adott életjelt. Sully, aki annyira azért nem volt gőgös, hogy ne tartsa tiszteletben a formákat, s még azt sem engedte volna meg magának, hogy tüsszentsen, mielőtt a király megszólítja, hatalmas hajbókolásba kezdett a behúzott függönyök előtt; atyám nyomban utánozni kezdte, mivel észrevette, hogy Sully gerince merev, ízületei ropognak, mozdulatai pedig igen kevéssé olaszosak. Atyám, akinek ragyogó érzéke volt a komikum iránt (ami Sullyből bizonyára hiányzott), magában képtelenségnek találta ennyiszer leborulni olyasvalaki előtt, aki nem láthatja őket. Mégis, addig-addig hajbókoltak, hogy néma mesterkedésük végül magára vonta az alvó figyelmét, vagy azért, mert félig-meddig már fölébredt, vagy azért, mert félálomban meghallotta Sully végtagjainak ropogását és fújtató légzését.

- Mi az? Mi az? - szólalt meg rekedt hangon.

- Sire - mondta felegyenesedve és nem minden méltóság nélkül Sully -, felséged kincstárnoka van itt.

- Á, te vagy az, Rosny! - mondta a király.

Azzal széthúzta a függönyt a látogatóknak fenntartott oldalon. Fedetlen mellel ült az ágyában. Atyám még abban az időben, amikor Henrik hadban állt királysága visszaszerzéséért, rendszerint „hozzávarrva a páncéljához, mint a teknős”, több százszor látta csata után ilyen egyszerű öltözékben. De azon a napon az orvos szemével nézte, és soványsága megdöbbentette. Persze izmos volt a király, de a felsőteste olyan kiszáradt és göcsörtös, mint egy szőlőtőke. Az arca is megöregedett: szőrzete ászült, bőre száraz volt, hosszú Bourbon-orra csak még jobban kiugrott beesett arcából. Csak a szeme volt fiatal, tiszta, élénk, okos. Tekintete pillanatonként változott, hol furfangos volt, hol kihívó, hol meghatott: vidám, de mindig megvillant benne egy csipetnyi szomorúság és fáradtság. Ezzel együtt is, gondolta atyám, száz évre van teremtve, feltéve ha hajlandó kevésbé őrülten élni: kevésbé őrülten inni, enni, dolgozni, játszani, bujálkodni.

- De nem vagy egyedül! S ha szemem nem csal, az én Szakállasom van itt!...

- Igen, Sire - mondta atyám -, Siorac vagyok.

Kinek ne hízelgett volna egy ilyen fogadtatás? A király „Szakállasnak” nevezte atyámat; ezt a becenevet még akkoriban adta neki, mikor atyám kelmekereskedőnek álcázva valóban csupa szőr volt, s a fellázadt Párizsban számos és veszélyes küldetést teljesített a király megbízásából. Henrik mindig is nagyon odafigyelt rá, hogy így juttassa kifejezésre barátságát régi bajtársai iránt: bármennyire bosszantotta is olykor Sully, soha nem mulasztotta el, hogy Rosnynak szólítsa és tegezze.

- És mit akarsz tőlem, Szakállas? - kérdezte a király.

- Sire - mondta atyám, s térdet hajtott -, kéréssel fordulnék felségedhez.

- Látatlanban beleegyezem - mondta gúnyosan Henrik -, feltéve ha nem pénzt vagy kormányzói helyet kérsz.

- Sem egyiket, sem másikat.

- Helyes! És te, Rosny, mit akarsz tőlem ezen a hajnali órán?

- Sire, elhoztam a felséges és kegyes királynénak azt a kétszáz tallért, melyet felséged tegnap kért tőlem a felséges asszonynak.

- Kétszáz? - A király összevonta a szemöldökét.

- Ez csak előleg, Sire. Segédeim még déli tizenkét óra előtt elhozzák neki a többit. Sire, kívánja, hogy személyesen adjam át a kegyes királynénak?

- Kegyes? - kérdezte a király. - Egyáltalán nem az, különösen velem! Egész éjszaka csak gyötört.

- Asszonyom - mondta Sully, mintha nem hallotta volna a megjegyzést -, íme az előleg abból az összegből, melyet őfelsége kért tőlem kegyed számára.

De Medici Mária az ágy túloldalán, fejét és hátát elfordítva, meg se moccant.

- Sire, a királyné alszik? - kérdezte hangját lehalkítva Sully.

- A kegyes királyné nem alszik - mondta a király. - Bármennyire kegyes is, most duzzog. Add ide nekem azokat a tallérokat, Rosny: majd én átadom neki, mihelyt elmosolyodik.

- Ki van zarva! - szólalt meg ekkor Mária. És meg sem fordulva, karját átnyújtotta őfelsége teste felett, s megragadta a talléros zacskót. - Egyeb se hianyzik - tette hozzá dühösen -, mint hogy az egészet eljatssza Bassompierre úrral a kartyan!

- Asszonyom - mondta Sully -, ha a király Bassompierre úrral játszik, egyfolytában csak nyer.

- Ami azt bizonyítja - mondta Henrik -, hogy Bassompierre Franciaország királyának jó alattvalója, még akkor is, ha német.

- Nagy isten, csak nem fogok ezen vitatkozni! - szólalt meg a királyné. - Túlsagosan is almos vagyok én ehhez! Megyek aludni a kisszobamba!

S kezében a talléros zacskóval kikelt az ágyból, minden ceremónia nélkül lement a lépcsőn, átlépett az aranyozott korláton, és eltűnt egy kis ajtó mögött.

- Atyámuram - kérdeztem, mikor atyám beszámolt La Surie-nek és nekem a történtekről -, milyen volt a felséges királyné hálóruhában?

- Nagydarab és hájas.

- Hát ezért cserélte le a király Verneuil asszony véznaságát! - mondta La Surie.

- Igen, noha az a véznaság igencsak tevékeny volt - mosolyodott el atyám.

A mondatból és a mosolyból semmit sem értettem, minthogy a nőket kizárólag Toinon alapján tudtam megítélni.

- A király - folytatta atyám - nagyot sóhajtott, s mihelyt a királyné eltűnt, azt mondta:

- Rosny, emlékszel a bibliai mondatra: egy veszekedős asszony olyan, mint egy hosszú, esős nap.

- Sire - mondta Sully nyersen -, a királynénak nyilván megvan rá a jó oka, hogy veszekedjen felségeddel.

- Rosny - vonta össze szemöldökét a király -, igen korai még ez az erkölcsi tanulság. Tartsd melegen az államtanácsra! Szükségünk lesz rá. Nos hát, Szakállas - fordult hozzám, újra szokásos vidámságával -, mit akarsz tőlem kérni?

- Inkább beszámoló ez, mint kérés, Sire - mondta atyám.

- Hát akkor meséld a mesét! - mondta a király. - De aztán vidám legyen! Ma éjjel és reggel már bőven megkaptam a veszekedésadagomat.

Atyám már kigondolta a beszámolót. Gyors volt, rövid és szórakoztató. Mi több, még el is játszotta; különösen Toinont és a hercegnét figurázta ki, minden válasznál elváltoztatva a hangját. Ezen a király hatalmasat nevetett, s mikor végül atyám elővezette a kérését, a játszma már meg volt nyerve: az aranyozás könnyen lenyelette a keserű pirulát.

- A szent szürke hasára, Szakállas! - mondta a király, aki visszanyerte természetes vidámságát. - Szó sem lehet róla, hogy egy ilyen szorgalmas keresztfiút elragadjak a tanulmányaitól. Ráadásul saját érdekeimről is szó van. Minél többet tanul, annál jobban szolgál majd engem! Ami meg az én jó Guise kuzinomat illeti, adná az ég, hogy ő legyen a királyné egyetlen és bizalmas barátnője ehelyett a Leonora Galigai helyett, aki most a királyné haját csavarja, s őfelsége teljesen be van csavarodva tőle. És tudod te azt, Szakállas, hova mennek ezek a tallérok, amelyeket az imént csikart ki tőlem? Egyenest ennek a sehonnai nőszemélynek, ennek az ördögtől való firenzeinek, ennek a csúf szörnyetegnek az ölébe, minthogy a királyné egyetlen gondja, hogy őt gazdaggá tegye, miközben udvarom legelőkelőbb nemesuraival fennhéjázón és morcosan viselkedik! De ebből elég! Jó Guise kuzinomra tekintettel néma maradok, mint a sír, s nem szólok a meséről, mellyel kis hóbortjairól beszámoltál. Különben is, e hóbortok ellenére továbbra is ugyanúgy szeretem. Az tetszik benne, hogy a végletekig naiv. Szakállas, hogy megvigasztaljuk, amiért a keresztfia nem lesz az apródom, vidd el neki ezt a kis aranyszemekből készült olvasót! A saint-germaini vásárban vettem Moret grófnőnek. De nem kellett neki: „Sire, mondta nekem, bocsásson meg, de nem tudnám úgy morzsolgatni ezt az olvasót, hogy ne gondoljak előkelő adományozójára, s arra a bűnre, melyre ő szolgáltat nekem édes alkalmat: ezek a gondolatok túlságosan is ellentétesek egymással ahhoz, hogy boldoggá tehetnének.” Mit gondolsz, Szakállas? Lehet-e bárki is szellemdúsabb, mint ez a szép angyal?

- Kétségtelen - mondta atyám -, hogy Moret grófnő igen szép és nagyon okos is.

- Hát ez igen gáláns dolog volt a hölggyel szemben - mondta La Surie, mikor atyám elismételte nekünk szavait. - Mindazonáltal kegyelmed nem nevezte „angyalnak” Moret-t. Talán mert hallotta, hozzám hasonlóan, hogy fittyet hány az aranynak: csak a gyémántot fogadja el.

- Nem tudtam, de sejtettem - mondta atyám. - Bármilyen nagy politikus legyen is a király a férfiak világában, ha a szeretőiről van szó, ő a naiv. Mindent bevesz, amit azok a szájukon kiejtenek.

Guise asszony rajongott azért a régi és igen különös, Szűz Máriát ábrázoló aranymedálért, melyet atyám a nyakában viselt, s melyet anyja, Isabelle de Caumont halálos ágyán hagyott rá, megesketve, hogy soha nem veszi le. Atyám az ígéretét, noha akkoriban még hugenotta volt, lelkiismeretesen megtartotta, s a dolognak különös következményei lettek: a mellén lógó Szűzanya majdnem az életébe került a nimes-i öldöklés alatt, amikor a hugenották katolikusnak nézték. Viszont megmentette őt a Szent Bertalan-éjszakán, mikor az üldözésére indult katolikusok annak bizonyítékát látták benne, hogy atyám az ő emberük: szomorú korszak, amikor mindkét tábor megszállottjai azt keresik, hogyan ölhetnék meg egymást.

Mikor atyám átadta Guise asszonynak az aranyszemekből készült olvasót, melyet Henrik küldött általa (s melyet Moret grófnővel ellentétben a hercegné nagy örömmel fogadott), érezte, hogy a király ajándéka nem pótolja azt, melyet a lovag tanácsa szerint neki kellene adnia a hercegnének, s hogy egy csepp méz, összezördülésük minden keserűsége után, több mint örömteli fogadtatásra találna a nagyméltóságú asszonynál. Megbízott hát egy zsidó ékszerészt, hogy anyja szent örökségéről készítsen pontos másolatot. Úgy képzelte, a medál az ő változatlan szeretetének tanúbizonysága lesz. De Guise asszony, aki romantikus lélek volt, afféle szimbólumot látott benne. Végtelen boldogsággal töltötte el a gondolat, hogy csinos nyakát ugyanolyan medál díszíti majd, mint amilyet a szeretője hord. Mint azt atyámnak rajongva és készségesen tudomására is hozta, ő „az örök szerelem zálogát” látta benne.

Atyámat kínosan érintette a dolog, szinte megrémült tőle. „Még hogy örök!, mondta jelenlétemben a lovagnak, de hát honnan veszik a nők ezt a magabiztosságot?” Szavain elcsodálkoztam. Magamban azt gondoltam, hogy ha atyám és keresztanyám már tizenhárom éve jó viszonyban vannak, nyugodtan szerethetik egymást az idők végezetéig is. Odáig merészkedtem, hogy gondolatomat elmondtam atyámnak is, aki először meglepődött rajta, majd meglehetősen jó szívvel egyetértett velem. Csak jóval később fogtam fel, mi volt az oka visszahőkölésének: az „örökké” szó a halált juttatta eszébe.

Az 1607-es év nagy eseményt hozott Guise asszony életébe - mely esemény az ő számára elég fontos volt -, s az én életembe is: egy találkozást, mely először jelentéktelennek látszott, de később oly súlyos következményekkel járt, hogy idővel életem fordulataként értékeltem.

Valóban, 1607-ben, ha jól emlékszem, június közepén jelent meg az Astrée, Honoré d'Urfé híres szerelmes regénye. Alig száradt meg a nyomdafesték lapjain, számos szép arc máris könnyben ázott, legalábbis azon előkelő hölgyeinké, akik tudtak olvasni. Sajnos keresztanyám esetében épp ez volt a bökkenő! Merthogy alig tudta kibetűzni a szavakat. De annyit hallott a felindulásról, melybe e fennkölt olvasmány sodorta oly sok barátnőjét, hogy nem volt nyugta addig, míg fel nem fogadott egy nemes hajadont, hogy az minden este hangját kölcsönözze azon kellemességeknek és finomságoknak, melyek áradtak az elbeszélésből. Ennek az lett a következménye, hogy minden este felhevült állapotban aludt el, s másnap szemrehányást tett atyámnak, amiért nem szereti át annyira, mint Céladon, a pásztor imádta Astrée-t, a pásztorlányt, a durva elutasítások ellenére is.

- Ez azért van - vágott vissza atyám -, mert én jobb pásztor vagyok, mint Céladon. Ahelyett, hogy szép hálátlanom lábainál sóhajtoznék, én a birkáimat gondozom...

- Ugyan, maga gonosz ember! - mondta ilyenkor a hercegné. - Mintha bármilyen örömöm telne benne, hogy a kegyetlent játsszam itt kegyelmed előtt: úgyis csak nevetne rajta!

Az Astrée megjelenését követő július oly végtelenül száraz és forró volt, hogy egész Párizs panaszoktól és nyögésektől volt hangos a fullasztó levegő és az utcák bűze miatt. Akkor Bassompierre úr, aki megtudta, hogy atyám a saint-germain-en-laye-i kastélyba szándékozik menni, hogy meglátogassa Héroard doktort, és azt megelőzően Mansan urat, fölajánlotta neki, hogy hajózzanak le együtt a Szajnán az ő dereglyéjén, hogy élvezhessék a víz frissességét.

Minthogy a nagy kanyarok miatt, melyeket a Szajna Párizstól nyugatra ír le, az utazás meglehetősen hosszúnak ígérkezett, úgy állapodtak meg, hogy pitymallatkor szállunk hajóra a Louvre előtti Széna-kikötőben, és a legrövidebb úton előreküldjük a kocsikat, hogy a saint-germaini domb lábánál várjanak be bennünket, s minél kényelmesebben kapaszkodhassunk fel a kastélyhoz vezető meredek domboldalon, majd látogatásunk végeztével visszatérhessünk, immár nem a folyón, hanem ugyanezen kocsikkal az országúton. Mert persze más az, lehajózni Párizsból Saint-Germainbe, a víz sodrására bízva a dereglyét, amit még a hajósok evezői, sőt adott esetben a vitorla is megtámogathat, s megint más a víz ellenében haladni Saint-Germainből Párizs felé: ez beláthatatlan időt venne igénybe.

Bassompierre azt tanácsolta atyámnak, hogy az útra jól szerelkezzen fel muskétákkal, s kövesse őt La Surie lovag és két katonánk; ő maga is erős kísérettel jön. Mert amint túljut az ember a Szajna első nagy kanyarulatán, s mielőtt még elérné Jatte nagy szigetét, folyami kalózok támadhatják meg a dereglyét, maguk is szörnyen felfegyverkezve, s hajónk megcsáklyázását csak erőteljes puskatűzzel és gyors manőverezéssel tudjuk megakadályozni. Ez volt az oka annak, hogy Bassompierre, aki nem bízott a szajnai hajósokban, minthogy igen rossz hírűek voltak, csak német hajósokat fogadott fel evezősnek: pátriájának csupa nagy erejű és becsületes rakodója, mind odaadó híve gazdájának. Ez volt az oka annak is, hogy a hajóhidat övező mellvédbe lőrések voltak vágva. Ez a szajnai nagy utazás számomra szinte már Odüsszeusz bolyongásaival ért fel, hisz még majdnem gyerek voltam, s vihar híján roppantul izgatott a gondolat, hogy talán meg kell vívnunk az ellenséggel. Nem értem be vele, hogy felcsatoltam a kardomat; engedélyt kértem atyámtól, hogy egy kis íjpuskát is magammal vihessek, melyet nemrégiben saját dénárjaimból vásároltam. Később aztán megbántam, hogy ragaszkodtam az íjpuskához, mert mikor a fedélzetre értünk, jól láttam én, hogy a kis hajítófegyver mosolyt vált ki Bassompierre kíséretének egyik-másik tagjából.

A dereglye mintegy hat öl hosszú volt, egyetlen árboca a hajó elején magasodott, rajta nagy négyszögletű vitorla, amely, mint azt készségesen elmagyarázták nekem, csak akkor tudta teljesíteni kötelességét, ha a szél oldalról vagy hátulról kapaszkodott bele. Az árboc mögött a hajóhíd teljesen szabad volt, egészen a hajó faráig, ahol egy nagy és igen szép lenvászon tető emelkedett - ez alatt foglaltunk helyet -, melynek oldallapjait le lehetett ereszteni vagy éppen felemelni, aszerint, hogy az ember mit akart: a nap ellen védekezni, vagy élvezni az enyhe szellőt. Kérdésemre, melyet La Surie fülébe súgtam, a jó lovag elmondta, hogy azért nem látom az evezősöket, mert a helyükön vannak, a híd alatt, s nem is láthatni belőlük mást, mint evezőiket a hajó jobb- és balfelén, ha már felemelték a hajófalnyílás fedelét, hogy érintkezésbe lépjenek a folyóval - ami viszont azt feltételezte, hogy már elvontattak minket a rakparttól.

- De kezdetben kevés munkájuk lesz - fűzte hozzá -, kivéve, ha fékezni kell a hajó úszását, mert az áramlás igen erős ezekben a napokban.

- De tegyük fel - mondtam -, hogy valamelyik szűk helyen egy kalózdereglye beáll a folyó közepére, hogy utunkat elállja.

- Akkor mi rárohanunk, és keresztülhasítjuk azzal az erős vassarkantyúval, melyet a hajóorron látott. De legnagyobb bánatára, szép öcsém - folytatta mosolyogva a lovag -, mindebből kegyelmed semmit sem fog látni. Bassompierre úr dereglyéje elég erős ahhoz, hogy ne támadják meg, s biztos lehet benne, hogy ezt a kalóz urak is nagyon jól tudják, s inkább kötnek bele kevésbé védett dereglyékbe, amelyek viszont gabonát, húst vagy gyapotot szállítanak. Nyitott szemmel figyelje a környezetét, Pierre-em, de csak azért, hogy élvezze e szépséget, mert ritkán láthat szebb dolgot, mint amilyen a Szajnán való lehajózásunk lesz!

Az utolsó pillanatban, mikor már hajnalodott, s az egyik hajós már kezében tartotta a köteleket, hogy hajónkat eloldja, Bassompierre felfegyverzett hintójában megérkezett egy öt vagy hat igen fiatal és igen csinos hölgyből álló csoport; mihelyt lábukat a dereglyére tették, hufándlik suhogása, ruhaujjak csapkodása, nevetések és csivitelések közepette Bassompierre úr köré sereglettek. E vidám raj láttán kiszáradt a torkom, s moccanni se bírtam a helyemről, noha nagyon szerettem volna odamenni hozzájuk; ám így csak messziről s irigykedve néztem, amint Bassompierre úr körül repdesnek. Végül aztán ruhaujjánál fogva magamhoz vontam La Surie-t, s halkan megkérdeztem tőle:

- Uram, ezek előkelő személyek?

A lovag elmosolyodott.

- Miből gondolja, hogy nem volnának azok?

- Nem viselnek maszkot. S amilyen ifjúnak látom őket, úgy vélem, hogy nevelőnőnek kellene vigyáznia rájuk.

Láttam La Surie szemében, mindenekelőtt barna szemének hirtelen felvillanásában, hogy megjegyzésem felvidította. Mindazonáltal mikor megszólalt, barna szeme már nem ragyogott, s ugyanolyan komolynak látszott, mint a kék szeme.

- Minthogy a hintóból egyenest a dereglyére szálltak, nem jártak az utcákon, következésképp nem látom, miért volna illetlenség a maszk hiánya. Ami meg a nevelőnő hiányát illeti, mi azért nem vagyunk annyira spanyolok, hogy mindenhol duenákat állítsunk a fiatalok mellé sereghajtónak. Azonfelül ezek a hajadonok legalább öten vannak, s számuknál fogva meg tudják védeni magukat.

- Mégis, uram, nem szemtelenek kissé Bassompierre úrral?

- Bizonyára meghitt viszonyban vannak vele. Lehet, hogy az unokahúgai?

Unokahúgok vagy sem, odaültek velünk a ponyvatető alá; Bassompierre úr hanyagul közölte velünk sorban a keresztnevüket, majd bejelentette, hogy könnyű reggelit fognak nekünk felszolgálni. Ami a hajadonokból kis örömkiáltásokat váltott ki.

Közben azonban, minthogy a dereglye már megmozdult, mikor odahozták az asztalokat és a húsokat, én a manőverezést figyeltem. Mikor a két kötelet már visszadobták a hajóra, két hajósunk, egyik az orrban, másik a farnál, hosszú csáklyákkal ellökte a dereglyét a parttól; a hajófalnyílásokból nyomban kiszökkentek az evezők, s csapkodni kezdték a vizet, de úgy vettem észre, különösebb erőfeszítés nélkül. A kormányos balra lökte a kormányrudat, s máris a folyó közepén jártunk. Ezután visszavette a kormányrudat jobbra. A rudat igen vaskosnak, görbének és nagyon hosszúnak láttam, s észrevettem, hogy a kormányosnak, noha nagydarab és erős ember volt, mindkét kezét igénybe kellett vennie a manőverezéshez. Mikor ezzel végzett, a rudat nekitámasztotta az oldalának, s mozdulatlanná merevedett, mint egy szobor, mely a kelő nap sápadt korongjának s a folyó párájának hátteréből emelkedett ki. A hajó fara magasabban volt, így tetőponyvánk fölött jól láthatta az utat, és észrevettem, hogy egy másik hajós, aki teljes hosszában elterült az orrban, jobb kezét felemelve időnként jeleket ad neki: valószínűleg a veszélyeket és akadályokat jelezte, melyeket a kormányos arról a helyről, ahol állt, nem láthatott.

Az evezők ütemes csapkodása, bármilyen kellemes volt is a fülnek, elég lassúnak hatott, mintha csak arról lett volna szó, hogy kísérniük, s nem gyorsítaniuk kell a sodrás sebességét. A kormányos mögött tekintetem a szép Párizsra tévedt, s elcsodálkoztam, hogy máris sokkal messzebb van tőlem, mint hittem volna; ilyen távolságból a Louvre vártornyai számosabbnak és jelentősebbnek tűntek, s mögöttük, a lassan felszálló ködből kibontakozva, a főváros százegy templomának tornya csakúgy, mint az Autruche negyed sok tornyocskája és bástyaorma, távol a bűzlő utcák mocskától, roppant takarosnak, nemesnek s igen vidámnak látszott az aranyló napfényben.

A dereglye balra maga mögött hagyta a Nesle-tornyot, jobbra pedig a Louvre fatornyát, s már odalátszottak Párizs megerősített falai, rajta végig bástyák és hatalmas kapuk, melyeket kis előtornyok védtek. Tátott szájjal bámultam a nagyszerű körfalat, mikor atyám, akit nem láttam közeledni, vállamra tette a kezét:

- Ne higgyen a látszatnak: közelről nézve ez az egész omladozik. S még ha nem így volna is, ennek az erődrendszernek igencsak korlátozott az értéke. Atyám helyesen mondta: „Nincs jó fal, csak jó emberek vannak.” Ma Párizst kiváló kapitány védi: a király, s erős hadsereg: az övé. Jöjjön enni, fiam, tányérja elunja a várakozást.

A ponyvatető alatt gazdagon terített asztal állt, nagy halom étellel, gyümölccsel és borral megrakva. Mikor elfoglaltuk a helyünket, Bassompierre úr épp a távoli Bnci-kaput[7] mutatta meg unokahúgainak.

- Fürjecskéim, emlékeztek rá? Ott szöktünk ki Párizsból az utolsó nagyböjt idején, hogy elmenjünk a vásárba.

- Lelkemre mondom - szólalt meg egyikük -, nagyon is eszemben van még az a förtelmes saint-germaini külváros, melyen át kellett kelnünk, hogy eljussunk a vásárba. Mindenütt csak nyomorúságos ólak, mocskos falak s az a szörnyűséges sár, a környéken meg csak úgy hemzsegtek a condrások, koldusok, köpenylerántók, sárló kancák és ülepalkuszok.

- Jeannette - intette le egy másik csinos unokahúg -, az ember nem mond ilyet, hogy ülepalkusz. Ez végtelenül közönséges. Ezeket kerítőnek hívják.

- Bassompierre úrnak mi a véleménye erről? - kérdezte Jeannette.

- Mindkettő helyes - mondta Bassompierre úr egy sült combot rágcsálva. - De nekem Jeannette kifejezése jobban tetszik. Jobban megmozgatja a képzeletet.

Ezen jót nevettünk, Jeannette meg csodálkozva vonta fel szemöldökét szép fekete szeme fölött:

- Min nevetnek?

- Biztos, hogy nem rajtad, galambom - mondta Bassompierre, s előrenyúlva a tálba, kézzel leszakított egy ínycsiklandó darabot a hizlalt kappan-sültből, s legkedvesebb mosolya kíséretében átnyújtotta neki.

Mivel nem voltam szokva hozzá, hogy ilyen korai órán túlságosan teletömjem magam, alig nyúltam a húsokhoz, s ha eltekintünk attól a néhány pillantástól, melyet titokban vetettem Bassompierre úr szeretetre méltó unokahúgaira, igen figyelmesen néztem a tájat, a lovag tanácsa szerint. Őszintén szólva én se tartottam többre Párizs külvárosait, mint Jeannette. Az embernek az az érzése támadt ott, hogy a főváros minden bűne és egész söpredéke azokban a viskókban adott randevút egymásnak, ahova, mint atyám mondotta, még a rendőrfőnök és a poroszlói sem merték volna betenni a lábukat. Mihelyt azonban túljutottunk e romos és mocskos hajlékok során, s jobb és bal oldalon kezdett feltünedezni a vidéki táj, felálltam a helyemről, és siettem elhelyezkedni a dereglye orrában, nehogy valamiből is kimaradjak. Éreztem, mint telik meg szemem a látás örömével, s tüdőm mily boldogan tágul ki, hogy beeressze azt az igencsak másfajta minőségű levegőt, mint amely alig elviselhetően sújtott bennünket Párizsban. Még a mi utcánkban is, pedig az igen közel volt a Louvre-hoz, valóságos kényszermunka volt, bizonyos órákban, a puszta lélegzés is, ott pedig, ahol álltam, minden egyes levegővétel újabb örömöt jelentett, oly tiszta, könnyű és jó szagú volt a levegő.

Atyám és a lovag hamarosan csatlakoztak hozzám az orrban, s mikor a hajós, aki ott feküdt, ezt észrevette, kissé torokhangú beszédével megkért bennünket, hogy álljunk oldalra, ne zavarjuk a jelzéseket, melyeket a kormányosnak ad. Alig több mint öt perc múlva az undorító saint-germaini külváros átadta a helyét nyílegyenes zöldségágyásoknak, szépséges erdőknek, oly zöld legelőknek, hogy az ember megirigyelte a rajtuk hempergő csordákat, többségükben a déli fekvésű domboldalakra telepített szőlőknek, s ami mindennél jobban elbűvölt, mintegy tucatnyi malomnak: színes vitorláik forogtak a reggeli fuvallatban.

Helyenként, többnyire a magaslatokon, kis falvak emelkedtek, s köztük, a vízparton, ferdén épült fogadók, ezeket, mint a lovagtól megtudtam, csapszéknek hívják. A párizsi kisemberek vasárnaponként kijönnek ide inni, táncolni és dobókorongozni. De valamivel feljebb a lankákon szép nyaralók is voltak, melyeket, így mondták, tőkeerős polgárok építtettek, akik minden vasárnap kijöttek ide élvezni az árnyékot és a friss levegőt.

- És a nemesség?

- A nemességnek - mondta La Surie - megvannak a maga vidéki kastélyai, de csak azért jár oda, hogy földjeiből kivegye a pénzét, melyet aztán az udvarban költ el - kivéve természetesen kegyelmed atyjaurát és jómagamat, mert mi másként fogjuk fel a javainkkal való gazdálkodást.

- Atyámuram - szóltam oda atyámnak -, kegyelmed a Chene Rogneux-i uradalomból húzza a jövedelmét?

- Nem csak. Van két szép palotám Párizsban, melyet bérbe adok előkelő személyeknek. Az egyiket évi 2400 frankért, a másikat 3000-ért. Mindazonáltal én hivatalosan nem vagyok benne ezekben az ügyletekben.

- És miért nem, atyámuram?

- Mert az udvar legtöbb nemese méltatlannak ítélné őket. Ha ők pénzszűkében vannak, inkább eladják a földjeiket, elidegenítik a méltóságaikból származó jövedelmeket, megszabadulnak az ezüstneműiktől, vagy alamizsnát koldulnak a királytól. - Majd mosolyogva hozzátette: - La Surie úr azonban még nálam is bölcsebb. Jövedelmének csak a felét költi el, a másik felét meg kikölcsönzi egy zsidónak.

- Hogyhogy? - kérdeztem álmélkodva.

- A zsidó is kikölcsönzi ezt a pénzt, sokkal magasabb áron, mint a kamat, melyet a lovagnak fizet.

- S a lovag miért nem maga kölcsönzi ki ezen a sokkal magasabb áron?

- A keresztényeknek tilos kamatra pénzt kölcsönözni. A tilalom azonban nem vonatkozik a zsidókra.

- Miért nem?

- Mert ők nem keresztények.

- De hát nem túl nagy kiváltság ez, amellyel a zsidókat illetik?

A lovag és atyám egymásra néztek, és összemosolyogtak.

- Valóban nagy kiváltság, noha a legmélyebb megvetéssel jár együtt. De hajlandó vagyok lefogadni, hogy a zsidók fütyülnek rá, s hogy lelkük mélyén a világ legostobább embereinek tartják a keresztényeket - legalábbis e tekintetben.

S ekkor atyám imént még mosolygós és vidám arca elszomorodott.

- Látja azt a falut ott fenn, jobbra? - szólalt meg elváltozott hangon. - Milyennek találja?

- Nagyon békésnek ezen a szép reggelen.

- Chaillot-nak hívják. S ha békés, ez csak azért van, mert nem tudja vagy nem akarja tudni, mi történt a lábainál néhány évvel ezelőtt. Ha megfigyeli, fiam, a Szajna folyó ezen a helyen nagy kanyart ír le. Így aztán, mivel a sodrás gyengébb az egyik parton, magas füvek nőttek ki a vízben. E magas füvek között vetődött partra több ezer lemészárolt hugenotta. Párizsban dobták őket a Szajnába, miután agyonszúrták őket, s az áramlat idáig sodorta a holttesteket. Mindez Szent Bertalan éjszakáján történt, s a pápa, mikor hírét vette e szörnyűségnek, örömtüzeket gyújtatott Róma terein. Látja ezeket a füveket s a nádast? Száz és száz holttest feküdt itt.

Atyámra néztem. Egy könnycsepp folyt végig az arcán.

- Fiam, emlékezzék Chaillot-ra! És Chaillot magas füveire. És emlékezzék arra is, hogy Istent természetesen szeretnünk kell, de sohasem annyira, hogy emiatt meggyűlöljük az embereket!

Azzal sarkon fordult, s elindult Bassompierre úrhoz a ponyvatető alá, nyomában La Surie úrral. Hosszan néztem utánuk, szomorúan; nyomorultul éreztem magam. Azonban alig egy perce ültem a helyemen, mikor Bassompierre úr egyik unokahúga, odatolva az orrom elé mellét, melyet kivágott ruhája jórészt szabadon hagyott (s ami még inkább megindító volt, az a finom, puha kis rés a két ikerhalom között), lágyan rám nézett, s elbűvölő mosollyal megkérdezte:

- Uram, nem kér egy kicsit a marcipánomból? Itt van ni!

Nyomban megfeledkeztem Chaillot-ról, annyira felkavart ez a pillantás s ez a mosoly. Naivságomban azt hittem, hogy a huncutja általuk kínálkozik fel nekem. Elfogadtam a marcipánt, de annyi erőm se volt, hogy egy köszönömöt kinyögjek. A szívem hevesen dobogott. Megnémultam. Éreztem, hogy elsápadok.

Istenem, milyen mamlasz voltam! Akkor még nem tudtam, hogy némely nők kis csalétekként használják az ilyen pillantásokat és mosolyokat, melyeket örökösen kivetnek maguk körül, hogy a figyelem, melyet kihalásznak vele, megerősítse őket abban a tudatban, hisz sosem teljesen biztosak benne, hogy szépek és tetszenek.

Mindazonáltal mikor megfigyeltem, hogy a kis aranyos ugyanezt az ajánlatot teszi a lovagnak, atyámnak, sőt még a hatalmas kormányosnak is, akinek valami édességet kínált, melyet az, pillantásra sem méltatva a hölgyet, morogva utasított vissza, arra a következtetésre jutottam, hogy még egy medvére is ilyen simogatóan nézne s így mosolyogna rá, ha cserébe felfedezhetné nem emberi szemében a csodálat felvillanását. Nyomban kiábrándultam belőle, s ezt halkan el is mondtam La Surie-nek.

- Ugyan már! - mondta - Semmiség! A férfiaknak is vannak pillantásaik és mosolyaik, amelyek a hamis pénzhez hasonlatosak. Meg kell tanulni megkülönböztetni őket az igazitól...

Alig nyeltem le, noha nem szívesen, a kacér nőszemély marcipánját, mikor parancs hangzott fel, németül. S a dereglye evezői erőteljesen visszafelé kezdtek húzni. Mikor láttam, hogy Bassompierre, atyám és a lovag elindulnak a hajó orra felé, ott hagytam a hűtlen teremtést, hogy utánuk menjek; akkor láttam, hogy evezőseink azért csapkodják oly erősen s oly gyorsan sodrással szemben a vizet, nehogy nekiütközzünk a neuillyi kompnak, mely épp abban a pillanatban szelte át a folyót a kis falucska, Puteaux felé haladva.

- Hát most láthatja azt a kompot - mondta Bassompierre -, melyet alkalomadtán a király hintója is igénybe vesz, ha Saint-Germain-en-Laye-be tart.

- Igaz, hogy a hintó egyszer felborult? - kérdezte atyám.

- Megpróbálták eltussolni az ügyet - mondta Bassompierre -, de úgy veszem észre, kitudódott.

- Kegyelmed ott volt?

- Nem. De a Gesztenyés mindent elmesélt nekem. A kocsis rosszul hajtotta rá lovait a kompra. Két kerék a semmiben lógott, s a kocsi elbillent arra az oldalra, ahol a királyné ült. Szerencsére a Gesztenyés azonnal lemerült, s hajánál fogva kihúzta őfelségét a folyó fenekéről.

- A királynét! A hajánál fogva! - mondta La Surie. - Ez felségsértés!

- A felséges királyné nem sértődött meg miatta. Kiköpte a vizet, ami a szájában volt, s miután visszanyerte a lélegzetét, az első szavával azt tudakolta, épségben van-e a király.

- Mily szép példája a házastársi szeretetnek! – mondta atyám.

- Nem tudom - felelt halvány mosollyal Bassompierre. - Az illető, akiről beszélünk - tette hozzá halkan -, a világ legkevésbé szerető és legkevésbé gyengéd asszonya, még a gyerekeivel szemben is.

- Hallottam róla - mondta La Surie.

- Na látják. Egy udvarban minden kitudódik. Egy királynak meg egy királynénak nincs magánélete. Veszekedéseik köztudottak. Szeszélyeiket számon tartják. Ha Henrik hajlamos volna rá, hogy elhagyja olykor a férfiereje, azt is tudnánk. De minthogy nem az, így azt tudjuk meg, hogy a királyné jutott-e gyönyörhöz vagy sem. Ráadásul alighogy terhes lett, máris pontosan tudtuk, hányszor adta vissza az elfogyasztott ételt a természetnek. Mikor lebetegszik, azt legalább száz ember előtt teszi, s ha eléri a halál, mindenki, aki számít az udvarban, végignézi, hogyan haldoklik. S a királlyal ugyanez a helyzet.

- Szavaiból úgy veszem ki - mondta atyám -, hogy uraságod nem szeretne király lenni.

- S ugyan mit nyernék vele? - mosolyodott el Bassompierre.

Ekkor egyik csinos unokahúga otthagyta a többieket, s átkelve a hídon odajött hozzánk; kecsesen meghajolt Bassompierre előtt, s közölte, hogy küldöttségben jár: arra kérné őt, csatlakozzon hozzájuk a ponyvatető alatti asztalnál, mert messzemenő következményekkel járó kérdésük van hozzá.

- Messzemenő következményekkel járó! - mondta Bassompierre úr. - A kurvák hasára! Mit fogok én hallani ezekről a lágy ajkakról?

S elindult a ponyvatető felé, lovagiasan karját nyújtva az üzenethozónak, aki, elvörösödve a nagy tisztességtől, le se vette róla a szemét. Erről aztán eszembe jutott, hogy Toinon egyszer azt mondta, Bassompierre (aki akkoriban huszonnyolc éves volt) „olyan jóképű, olyan szép szál ember, hogy annál nem is lehet jobban”.

Ez a „jobban”, jó tanítványa lévén Philipponeau úrnak, elgondolkoztatott, hogy nyelvtanilag vajon helyes-e, de abban a pillanatban és azon a napon elragadónak találtam, meg nem tudnám mondani, miért. Mikor elismételtem atyámnak e szavakat, először ő is jót nevetett rajta, majd hozzáfűzte:

- Bassompierre valóban nagyon jóképű lovag, de egyben az udvar legműveltebb embere is, minthogy beszéli a görögöt, a latint és még legalább négy idegen nyelvet, mindenben széles ismeretekkel rendelkezik, az esze meg oly gyors, oly eleven s oly éles, hogy némi tanulással minden területen fényesen szerepelhetne, ahol alkalmazni akarják. Csak ismételni tudom, fiam, ne higgyen a látszatnak! Bassompierre úgy öltözik, mint egy piperkőc, gúnyolódik, évődik, szóvicceket csinál, őrült módjára táncol, fut a szoknyák után, órákig képes klopit meg egyéb kártyajátékokat játszani, de mikor hajnalban hazamegy, meggyújtja a lámpását és tanulmányaiba merül. Övé Franciaország leggazdagabb könyvtára. Több mint kétezer kötet van benne, és biztosíthatom, hogy mindet elolvasta, sőt talán ki is jegyzetelte...

A dicshimnusz tárgya a ponyvatető alatt ült, s miután intett egy inasnak, hogy mindenkinek töltsön könnyű vörösbort, vidám pillantással méregette az aranyoskákat, akik közeledtére összenéztek és elhallgattak.

- Nosza, fürjecskéim! - mondta végül Bassompierre. - Mit kívánnak kérdezni tőlem? Vagy hirtelen halakká változtak? Oly félelmetes vagyok én?

- Jaj, uram, dehogy! - mondta Jeannette. - De nem szeretnénk olyasmit kérdezni uraságodtól, amit sértőnek találhat.

- Az életem kifogástalan - mondta könnyed hangon Bassompierre. - Nem félek a tapintatlan kérdésektől: nem lehetnek azok, csak ha a válaszaim azok. Márpedig én mestere s ura vagyok nyelvemnek, mint azt ti is tudjátok, fürjecskéim.

Erre az aranyoskák nem tudták, hogy mosolyogjanak vagy megbántódjanak: még nagyobbakat hallgattak, s szemüket lesütötték.

- Mi lesz? Gyerünk már! - mondta Bassompierre. - Nekem kell megtermékenyítenem az eszeteket? Aki először felteszi nekem a „messzemenő következményekkel járó” kérdést, annak adom ezt az öröktüzű kis rubint, amely a kisujjamat díszíti. Ahogy a kínai közmondás tartja: „A sár elrejti a rubint, de nem ejt rajta foltot.”

- Hát akkor majd én beszélek mindannyiunk nevében - mondta hevesen a marcipános incselkedő, aki, úgy vettem észre, a legnagyobb kópé volt köztük, s a legarcátlanabb is. Uram, azt kérdezzük kegyelmedtől...

Azzal elnémult, Bassompierre meg, aki már levette a kis rubint kisujjáról, nyomban visszahúzta rá.

- A kurvák hasára! Vagy inkább azt kellene mondanom: a tiedre! Tudd meg: aki nem szól semmit, annak semmije sincs.

- Uram - próbálkozott meg nagy erőfeszítéssel újra az incselkedő -, azt kérdezzük kegyelmedtől, igaz-e...

- Beszélj, a nemjóját!

- Igaz-e, hogy egyszer egy tündér beleszeretett kegyelmed egyik német ősébe, s ezért van az, hogy kegyelmed ilyen szép lovag lett?

- Ami a tündért illeti, az igaz - mondta Bassompierre. - S az is igaz, hogy ebből a szerelembál valami egyedi sajátosságot örököltem. De nem azt, amit ti mondotok.

- Jaj, uram! Mesélje el nekünk ezt a regényt! - mondták az unokahúgok egyhangúlag (a kifejezés itt kissé ostoba, csak a párbeszéd lerövidítése miatt használom).

- Nem regény ez - mondta Bassompierre. - Nem találnak benne Astrée-t, aki hagyja, hogy Céladon epedezzen utána. A tündéreknél sokkal természetesebben mennek a dolgok, mint a mi nemes hölgyeinknél, hiszen ők nem halandók, s nem kell megvédeniük a becsületüket.

- Nem értem kegyelmedet, uram - mondta az egyik unokahúg.

- Majd megértetek, ha meghalljátok a folytatást. Íme: egy bizonyos erdőn áthaladva, ahol rendszerint lesből vadászni szokott, német ősöm, Orgevilliers gróf találkozott egy tündöklő szépségű tündérrel. A tündér, miután fejét oldalra hajtva egy pillanatig csendben méregette őt, szó nélkül kézen fogta, elvitte egy Sommerhaus-ba - vagy ahogy franciául mondják, egy nyári lakba -, amely ráadásul a grófé volt, levetkőzött, és nekiadta magát.

- Csak nem? - kérdezte az incselkedő. - Még csak nem is udvaroltak neki? Csak úgy egyszeriben? Ráadásul szó nélkül?

- A szavak utána jöttek. És őrizkedj tőle, babám, hogy magadban szemérmetlenkedéssel vádold a tündért, mert biztos, hogy meghallja a gondolatodat, és varázspálcájával oly csúffá változtat, mint Léonora Galigai.

- De hát Léonora Galigait senki sem látta - mondta La Surie.

- De igen, én! - mondta Bassompierre. - Elzárva él a Louvre egyik kis lakosztályában, egy emelettel a királynéé fölött. Márpedig egy délután, mikor kártyáztam a felséges asszonnyal, Léonora Galigai meggondolatlanul belépett a szobába. Mihelyt meglátott, azonnal visszavonult. Csak egy villanás volt az egész. De két dolgot láttam: a csúnyaságát és értelmesen csillogó szemét. De hol is tartottam?

- A szavaknál, melyeket a tündér azután mondott - felelte atyám.

- Beszéde tömör volt. Bár az egész örökkévalóság előtte állt, nem gondolta, hogy ez ok volna rá, hogy haszontalan beszédre pazarolja az idejét. „Barátom, mondta halk és dallamos hangon, jövő hétfőn jöjjön vissza az erdőbe lesből vadászni.” Ezzel eltűnt. A gróf meg visszatért a kastélyába, elégedett testtel és nyugtalan lélekkel. Jó német volt, bölcs és szorgalmas. Nem félt a fáradozástól, hogy birtokait felvirágoztassa. Három lánya volt, akiket határtalanul szeretett, s egy erényes hitvese, akit már megszokott. És persze tartott tőle, hogy ebben a furcsa kalandban elveszít birtokot, lányokat és feleséget, hogy a lelkéről ne is beszéljünk.

- És elvesztette őket? - kérdezte atyám.

- Egyáltalán nem. Birtokai virágzottak, lányai szépen nőttek, hitvese szelídebb lett. Bizonyságául annak, hogy a tündér nem asszonyi démon volt, amitől a gróf először félt. Két év elteltével azonban a gróf felesége, akinek kicsit lassú volt az észjárása, észrevette, hogy hétfőnként a férje mindig üres tarisznyával jön meg a lesről. Ezen a körülményen eltöprengett, és egy hétfői napon elindult a gróf után; elment az erdőben álló leshelyig, ám azt üresen találta. Ekkor továbbment, egészen a Sommerhaus-ig, ahol ott látta, egy nyoszolyán elterülve, meztelenül, egymás karjaiban mély álomba szenderülve a férjét meg a tündért.

- S akkor - mondta La Surie - hüvelyéből előrántotta hosszú tőrét, és átszúrta a szívüket.

- Ugyan már! Micsoda zagyvaság ez! Egy Sommerhaus-ban? A grófné sokkal előrelátóbb módon járt el. Levette fejéről a fátylát, letette a bűnösök lábához, és elment. Mikor a tündér felébredt, észrevette a fátylat és hatalmasat kiáltott: „Jaj, barátom!, mondta zokogva (mert bármennyire tündér volt is, tudott sírni), vége van a mi szép szerelmünknek! Többé nem tudok eljönni kegyelmedhez! De még csak százmérföldes körzetében sem maradhatok!” Mindazonáltal, mielőtt elhagyta volna a grófot, három ajándékot adott neki a három lánya számára: egy ezüstpoharat a legidősebbnek, egy aranyozott kanalat a középsőnek, a legkisebbnek meg egy aranygyűrűt. „Lányai és az utódaik, mondta, gondosan őrizzék meg e szerény ajándékokat, s a világ minden boldogsága az övék lesz.”

- És a gróf? - kérdezte az egyik unokahúg.

- Gyermekem - mondta Bassompierre -, a legnagyobb hálával tartozom kegyednek, amiért oly nagy együttérzést tanúsít iránta. Minden nagyon szép és jó kegyedben, gyermekem: a szíve éppúgy, mint a melle, mely szíve fölött díszeleg. A gróf, gyermekem, nehéz léptekkel visszatért kastélyába, muskétáját szomorúan a kandalló fölé akasztotta, s így szólt a hitveséhez: „Asszonyom, nem megyek többé az erdőbe. Lemondok a lesvadászatról.” S hűségének bizonyítékául csinált neki egy gyereket. Aki fiú lett. De igen kevés alkalmuk volt rá, hogy örvendezzenek neki, mert lévén már születésekor is a lemondás gyermeke, igen mogorva volt. Mihelyt megtanult járni, csak ment egyik szerencsétlenségből a másikba, napjai végeztéig. Nem szerette az életet, s az élet ezért alaposan megfizetett neki.

- És a lányok? - kérdezte atyám.

- A lányok - kiáltott fel Bassompierre -, itt van a boszorkányság elásva! Már az is kész csoda volt, hogy egy pogány tündér ilyen nagy tiszteletet mutatott a keresztény házasság iránt. Igaz, hogy itt egy német tündérről van szó, akinek érzéke volt a rendhez. Emlékeztek rá, fürjecskéim, hogy a legidősebb egy ezüstpoharat kapott, a középső egy aranyozott kanalat, a legkisebb meg...

- Egy aranygyűrűt - mondta az incselkedő.

- S mindegyik féltékenyen vigyázott a tündér ajándékára: nagyon meg voltak elégedve vele. Mindhárom lány csodálatosan szép volt, mi több, az öregség legvégső határáig az is maradt. Ráadásul, mint azt a tündér megígérte, részük volt a világ minden boldogságában, vagy legalábbis mindabban a boldogságban, melyet ők annak tartottak. A legidősebb, aki szerette a pénzt, egy őrgrófhoz ment féleségül; a gróf egy év múlva meghalt, s hatalmas vagyont hagyott rá. A középső, aki igen hiú volt s nagyra tartotta a rangot, egy osztrák főherceget kapott férjül. A legkisebbnek meg, aki túlságosan is szerette a férfiakat ahhoz, hogy megmaradjon egynél, nagyszámú szeretője volt, s mindegyik oly kielégítő, mint mondták, hogy senki sem értette, miért cseréli őket oly gyakran.

- S uraságod melyiktől származik? - kérdezte la Surie.

- De hát a legkisebbtől, természetesen! S ez a gyűrű, mely bal kezem középső ujját díszíti, tőle való. Mindazonáltal nekem nem célom az a szűken vett boldogság, ami az övé volt. Persze örülök annak, hogy boldog vagyok a szerelemben, amennyire ember csak boldog lehet; ugyanígy a játékban és a tanulmányokban is. De én szeretnék nagy vállalkozásoknak is részese lenni.

Az öt unokahúg egyszerre állt fel, hogy közelebbről is szemügyre vegye az aranygyűrűt. Körbefogták Bassompierre-t, ki oldalról, ki a válla mögül, ki a térdénél. Nagyon kecses tabló kerekedett ki ebből, minthogy a kis aranyosok lágyszínű ruhaderekat és hufándlit viseltek, többnyire rózsaszínt és mályvát, ami igen erősen kiemelte üde pofikájukat. Szívesen elidőztem volna szemlélésükkel, sőt még egy képzeletbeli választást is megejtettem volna köztük, ha a szél, mely Párizs óta haragban volt velünk, nem kezd el váratlanul pajkosan fújni a hátunk mögött. A hajósok nekifogtak, hogy felvonják a négyszögletű vitorlát, s mihelyt számos német káromkodás közepette végeztek vele, otthagytuk Bassompierre-t az unokahúgainak, s a hajóorrba mentünk; megcsodáltuk, hogy az orrtőke micsoda erővel hasítja a vizet, mely elegáns csigavonalban hullott vissza jobbra és balra, a széthasított selyem hangjához hasonló zajjal.

- Atyámuram - mondtam kis idő múlva -, mit gondoljak arról, amit az imént Bassompierre úr elmesélt nekünk?

- Uram - felelte olyan hangon, hogy nem tudtam eldönteni, komolyan beszél-e, vagy tréfál -, mint tudja, katolikus hitünk tiltja, hogy tündérekben higgyünk.

- Ezzel szemben hiszünk az angyalokban, a démonokban, a lidércekben és a boszorkányokban - mondta a lovag.

- De akkor hogyan magyarázzam - kérdeztem - az aranygyűrűt, az aranyozott kanalat meg az ezüstpoharat?

- Lehetséges - mondta a lovag -, hogy a hölgy volt annyira huncut, hogy tündérnek adja ki magát, Orgevilliers gróf meg annyira naiv, hogy el is higgye.

- Vagy a grófnak volt annyi fantáziája, hogy utólag ezzel magyarázza a vadászat iránti szenvedélyét - mondta atyám. Eleget hallottam. Elnémultam. A világon semmi sem okozott volna nagyobb szomorúságot nekem, mint ezek a válaszok. Mennyi mindenben szerettem volna továbbra is hinni! Hogy a hölgy tündér volt; az én kis huncutom őszinte; s hogy Toinon valami csoda folytán tűnt fel az életemben. Ezt jelenti hát, kérdeztem magamban, a elnőtté válás? Észrevenni a valót a látszatok mögött, s a drótokat a bábuk mögött?

Atyám igen szerette Héroard doktort (akinek a nevét így ejtette: Éruar), azon egyszerű okból, hogy csikóéveiben tanítványa volt a montpellier-i kollégiumban, s mint ő maga is, orvosként szolgálta III. Henriket. Az a tény is hozzájárult atyám iránta érzett rokonszenvéhez, hogy Héroard hugenotta volt, minthogy atyám nem minden szívfájdalom nélkül volt kénytelen megtenni a református templomból a katolikus székesegyházba vezető utat, s „hajlamai ellenére” cselekedni. Akkor szánta rá magát, mikor III. Henrik, értékelve ügyességét, olyan küldetésekkel bízta meg, melyek teljesítése lehetetlen lett volna, ha nem katolikus.

Mikor jobban megismertem atyámat, az sem kerülte el a figyelmemet, hogy ragaszkodása a reformált egyházhoz inkább érzelmi, mint vallásos jellegű kötődés volt. Keresztények vagyunk, neki elég volt ennyi. Nem gondolt a dogmatikai vagy szertartásbeli vitákkal. Mint a lovag esetében is, aki vele egy időben (s hogy őt szolgálhassa) „fordított a vitorlán”, vallásossága a minimumra korlátozódott: meghallgatta a vasárnapi misét, pénteken böjtölt, húsvétkor gyónt. Tőlem sem követelt többet, s leszólta előttem dajkáim „örökös színleléseit és babonásságát”. Egy este meg, mikor szobámba belépve ott látott engem az ágyam előtt térdelve (tízéves voltam akkor), azt mondta: „Ugyan már, uram, nem imádkozott ma reggel az Istenhez? - Azt tettem, atyámuram. - Hát akkor az elég is. Ne tegyen úgy, mint ezek a vakbuzgók és álszentek, akik reggeltől estig Istenhez imádkoznak, s alkalmasint a világ leggonoszabb emberei. Fiam, hagyja nyugodni a nyelvét: a tetteivel imádkozzon.”

Mint atyám elbeszéléséből megtudtam, Héroard doktor Lajos, a trónörökös és a többi királyi gyermek orvosa volt, akik mind együtt nevelkedtek a saint-germain-en-laye-i kastélyban. Ma ez a „mind együtt” igen jelentéktelennek hangzik, de akkoriban korántsem volt az, nevezetesen a királyné számára. Mert a három fiúhoz és a három lányhoz, akiket ő szült IV. Henriknek, őfelsége nem félt hozzácsapni azt a nyolc gyermeket, akiket egymást követő szeretői adtak neki, s akik közül egyik-másik ugyanazon a héten betegedett le, mint a királyné, s a két szoptatós dajka is csaknem egy időben érkezett Saint-Germain-en-Laye-be, hogy ott, a jó levegőn nevelje fel a louvre-beli és a párizsi gyermeket, minthogy azok bizonyára nem örvendtek kicsattanó egészségnek.

Atyám, aki előtt egyszer kifejeztem csodálkozásomat, hogy így összekeverik a törvényeseket a törvénytelenekkel, úgy vélekedett, hogy nincs ebben semmi rendkívüli, tekintettel arra, hogy egy francia nemesúr mindig tisztelettel viseltetik saját vére iránt.

- Nagyatyja - fűzte hozzá -, Mespech bárója sem tett másként. A kegyelmed nagybátyja; Samson de Siorac, aki egy hét különbséggel ugyanakkor született, mint én, velem együtt nevelkedett Mespech várában, minthogy anyját nem sokkal a gyermek születése után elvitte a pestis.

- S mi lett vele?

- Anyám és bátyám, Francois gyűlölték Samsont, de én szerettem, s még most is szeretem.

- S Lajos, a trónörökös hogyan fogadja a dolgot?

- Elég rosszul, mint hallom.

A hintóban, mely a dereglyéről a kastélyba vitt bennünket, elbóbiskoltam, hiszen ez sziesztám ideje volt (noha sziesztáim alatt egyre kevesebbet aludtam), s talán a levegő fülledtsége is zavart, mert álmot láttam, amely még ébredésem után is igen levertté tett: egy szépséges erdőben sétáltam, kezemben az íjpuskámmal, s madarakra lestem, mikor összetalálkoztam egy káprázatosan szép hölggyel; alighogy félénken megközelítettem, nyomban elriasztott, s igen keményen azt mondta: „Fiatal barátom, én nem vadászom fészkén ülő sólyomfiókára.[8] Menjen játszani!”

Sajnos körülbelül ugyanezt mondta nekem atyám is, mikor a testőrkapitány, miután megvizsgálta menetleveleinket, bebocsátott bennünket a kastélyba. „Fiam, mondta, beszélgetésem Héroard-ral kissé hosszadalmas lesz. Belepusztulna az unalomba. Várjon meg a kastélykertben. Igen tágas, falak veszik körül, s biztosan talál ott egy eldugott helyet, ahol gyakorolhat az íjpuskájával. Így legalább nem hiába hozta el...”

Majd odafordult Mansan kapitányhoz, ki az imént engedélyezte belépését a kastélyba, és hozzáfűzte:

- Mansan úr, okoz ez valamiféle kényelmetlenséget?

- Egyáltalán nem - mondta Mansan úr. - Jelenleg senki sincs abban a kertben, hacsak a fiam nem.

Lesütött szemmel, olyan udvariasan, ahogy csak tőlem telt, meghajoltam atyám akarata előtt, tisztelegtem Mansan úrnak, és sarkon fordultam, hogy kimenjek a kertbe, melyet ott láttam a bal oldalamon. Nem is érezhettem volna ennél megalázottabbnak magam: kitagadtak a felnőttek társadalmából, s visszavetettek a gyerekkorba, annak haszontalan játékai közé, noha én már annyi bizonyítékát adtam a világ iránti érdeklődésemnek s kitartásomnak, mellyel az oly hőn áhított tudásban előrehaladtam. Amint meghánytam-vetettem ezt az igazságtalanságot, a szívem haraggal telt meg, s mihelyt látótávolságon kívül voltam, szabadjára engedtem indulataimat, s hevesen belerúgtam egy kőbe, kisebb fájdalmat okozva ezzel neki, mint önmagamnak. S volt még rosszabb is: arra gondoltam, hogy kis íjpuskámat nyomban összetöröm egy fán, hiszen abban a pillanatban szinte gyűlöltem, noha oly szépnek és bámulatosnak találtam, mikor alig öt napja megláttam egy kézműves ablakában kitéve. Még hogy összetörjem?, gondoltam aztán egyre növekvő dühvel. Emiatt aztán végképp gyerekességgel vádolnának!

Sohasem jutok hát túl ezen!, gondoltam kétségbeesve. Mi hasznom volt akkor belőle, hogy megtanultam latinul, hogy folyékonyan beszélek olaszul, s jobban, mint elég jól angolul, hogy van valami fogalmam a matematikáról, s fejből tudom királyaink végeérhetetlen névsorát csakúgy, mint a - balsikerű vagy szerencsés kimenetelű - csaták dátumait, ha kiküldenek játszani a kertbe, mint egy gyermekcsét. S mi több, mondtam magamban, nagy merészen Toinonra gondolva, nem vagyok-e már férfi? Legalábbis nem adom-e bizonyságát nap mint nap?

Soha még kellemesebb, szebben beültetett, változatosabb és tágasabb kertre nem nézett a szépségek befogadására kevésbé hajlamos, sőt meglátásukra is alkalmatlan szempár, mint az enyém aznap. Minden, amit akkor észrevettem, az égető nap volt - káromkodtam is miatta eleget -, egy platánsor, egy gyertyánlugas s egy íjlövészet számára fenntartott, zárt terület. Nem emlékszem, hogy a legcsekélyebb mértékben is észrevettem volna a virágokat, noha júliusban jártunk, s bizonyára ott tarkálltak özönével az ágyásokban.

A platánokat sem fenséges megjelenésük, hanem árnyékuk miatt kerestem fel. Mindazonáltal a hűs levegő, mely lombkoronájuk alatt fogadott, jót tett nekem. Járásom lelassult, lehiggadtam, s egy perc múlva már némi szégyenkezés is elfogott, amiért lelkem mélyén így elragadtattam magam minden atyák legjobbikával szemben. Eszembe jutott, mily gondoskodással vett körül gyermekéveimben, helyrehozta hibáimat, de közben soha nem tett nevetségessé, és sebeket sem okozott, parancsolataiban szigorú volt, de mindig kész a megbocsátásra, soha nem járult hozzá, hogy akár dajkáim, akár nevelőim megkorbácsoljanak, s mindig oly szeretetteljes, azt is mondhatnám, gyöngéd volt irányomban, hogy atyámként bár, de anyám is volt. Ezért aztán már abban is kételkedni kezdtem, hogy szavaiba, az íjpuskámat emlegetve, iróniát vitt volna. Hiszen ez annyira nem vallott egész viselkedésére. Mindig a lehető legudvariasabban szólt hozzám, s komolyságához mindig épp annyi jó kedélyt kevert, hogy ébren tartsa az érdeklődésemet, és soha ne untasson. Különben is, ha jobban belegondol az ember: nem lehetett-e meg a jó oka rá, hogy távol tartson Héroard doktorral folytatott megbeszéléséről, például azért, mert esetleg egy harmadik személy betegségéről akart konzultálni vele? Egyszóval, mielőtt eljutottam volna a hosszú platánsor végére, hirtelenében megbékéltem atyámmal s egyúttal önmagammal is, mert most, hogy újfent ennyi jót gondoltam róla, jogosnak véltem, hogy megbocsássam magamnak vele kapcsolatos hirtelen felindulásomat.

A fasor végén ismét csak a tűző nap fogadott, ám nem messze onnan észrevettem egy gyertyánlugast, mely árnyékkal kecsegtetett, s így arrafelé irányítottam a lépteimet. De amint odaértem, fegyverbe hívó dobpergés harsant, s alighogy magamhoz tértem meglepetésemből, hogy egy kertben ilyen laktanyahangokat hallok, máris beleestem a másikba, mert miközben a mondott gyertyánlugas körül forgolódtam a bejáratát keresve, alig hatlépésnyire tőlem észrevettem egy fiúcskát, aki a keresett nyílás előtt állt, s oly ügyesen, oly tökéletes biztonsággal kezelte a dobverőket, amit az ő korában nem várt volna az ember, merthogy úgy láttam, nem volt több hat- vagy hétévesnél.

Megálltam, s mivel észrevettem, hogy dobolás közben katonás keménységet visz a magatartásába, kedvet éreztem rá, hogy beszálljak a játékába: hatlépésnyire tőle megálltam, és vigyázzba vágtam magam.

Meglehetősen elégedettnek látszott, hogy ilyen erősítést kap, de csak egy szempillantásnyi időre, aztán tovább szorgoskodott a feladatán, s nekem bőven volt rá időm, hogy alaposan megnézzem magamnak. Mindig is igen nagy tetszéssel vizsgáltam felebarátaim arcát, olyannyira, hogy atyámnak, még ifjontibb éveimben, nemegyszer figyelmeztetnie kellett: „Fiam, mondta mindig, tartózkodjon attól, hogy szemét ily állhatatosan szegezze az emberekre. Némelyek megsértődhetnek miatta, s ha nagy lesz, oly könnyű megtenni azt a lépést, mely a sértődéstől a kardig vezet.”

Az én kis dobosommal nem ez lehetett a helyzet, s különben sem látott engem, annyira átadta magát a dobolásnak. Noha szemét lesütötte, emlékeztem rá, hogy az fekete; az orrát kissé hosszúnak láttam, ajka piros volt és húsos, arca gyerekes, úgy értem, pufókabb, mint az enyém, s minthogy nemrégiben tanultam meg a „prognát” szót, azon töprengtem, vajon alkalmazhatnám-e az ő állára. Úgy határoztam, hogy nem. Előreugró volt ugyan, de egyáltalán nem kellemetlen módon. Ekkor a fiúcska felemelte szemét a dobverőkről, rám nézett, s én magamban eldöntöttem, hogy kedvelem őt. Ha ma magyarázatot kellene rá adnom, nem tudnék mit mondani, talán csak annyit, hogy tekintetét őszintének láttam, s hogy úgy vettem észre, örül a társaságomnak. Lehet, hogy Mansan úr fia kissé egyedül érzi magát ebben a kertben s a kastélyban? Talán meg van tiltva neki, hogy a királyi gyermekekkel játsszon?

Hibátlanul játszotta végig a fegyverbe hívó dobpergést, s az utolsó hangok után úgy forgatta meg a dobverőket, hogy az egy tapasztalt dobosnak is dicsőségére vált volna. Majd egymás után becsúsztatta őket a két párhuzamosan elhelyezkedő tokba, mely vállszíján díszelgett, s testtartásából nyomban eltűnt minden merevség: ő is pihenőállásba helyezkedett. Bizonyára valami - számomra hallhatatlan - hangot hallott, mely kiadta neki a parancsot. Ekkor rám nézett. Pontosabban igen figyelmesen megnézte az íjpuskámat, az arcomat és a kalapomat. Majd kis idő múlva azt mondta, udvarias rosszallással a hangjában:

- Ulam, kegyelmed itt moszt nem vette le előttem a kalapját...

Nemcsak az „s” okozott neki nehézséget, melyet pöszén ejtett, s nemcsak az „r”, hisz raccsolt, hanem még enyhén dadogott is.

- Meg kellett volna tennem, uram? - kérdeztem azzal a szeretetteljes komolysággal, mellyel atyám beszélt velem.

- Biztosz vagyok benne, hogy igen - mondta némileg duzzogva.

- Uram - mondtam ugyanazon a hangon -, kalapot emelnék kegyelmed előtt, ha tudnám, kit tisztelhetek uraságodban.

- Én vagyok - mondta, s megpróbálta megvastagítani a hangját - a flancia kilályi tesztőlszég kapitánya. Én palancsnoklok ebben a kasztélyban.

Meghatott az a naivitás, mellyel atyja személyiségét kisajátította, s úgy határoztam, folytatom a játékot, ha már annyira kedvét leli benne.

- Uram - széles mozdulattal levettem a kalapomat, s meghajoltam -, alázatos szolgája vagyok.

- Szolgám, ulam - mondta méltóságteljesen -, mi a neve?

A kérdést olyan hangon tette fel, ahogy a tiszt beszél a közkatonával.

- Pierre Emmanuel de Siorac. Feltehetem a kalapomat? - folytattam. - Igen erős a nap.

- Tegye fel, Sziolac.

Minthogy az én kapitányom elnémult, láthatóan kifogyva a parancsokból, s talán rekrutájának termete is megijesztette, így folytattam:

- Uram, feltehetek egy kérdést?

- Tegye fel, Sziolac.

- Hogy lehet az uram, hogy kegyelmed dobol, holott kegyelmed a kapitány?

- Csak helyetteszítem a doboszt. Melt beteg. - A kifogást szemmel láthatólag előre kigondolta, s a válasz meglehetősen talpraesett volt. - Tud ulaszágod íjpuszkával lőni? - kérdezte aztán.

- Nem, még nem próbáltam.

- Jöjjön, van ott egy céltábla az íjászoknak. - Kihúzta magát, s újra felvette a katonás hangot: - Én megyek elöl. Velem a dobot, ulaszágod meg lépészt taltva követ.

- És most mit fog dobolni, uram?

- Telmészeteszen a csatadalt.

Ami magától értetődött, ha meggondoljuk, hogy én egyedül voltam századának százhúsz embere. Követtem hát, s próbáltam tartani mögötte a lépést, ami nem ment könnyen, tekintve az ő lába s az enyém hosszúságát. Ezzel együtt sem jutott eszembe, hogy bárki rendkívül komikusnak tarthatná a látványt, amint egy nagy mamlasz francia testőrséget játszik és lépteit aprózva követ egy aprócska dobost. Aminek az volt az oka, hogy az én szememben semmivel sem volt nevetségesebb az, amit csinálok, mint az, amit atyám csinált, mikor hasra feküdt mellettem a földön, és segített „csatasorba állítani” a katonáimat. Hála istennek, többé nem az a tacskó voltam, akit egy kis íjpuskával kiküldtek játszani a kertbe, hanem egy engedékeny felnőtt, aki alkalmazkodik egy gyermek játékaihoz.

Az én kis kapitányom a dob hangjai mellett elvezetett egy lőtérre, melyen kis házikó állt, hogy megvédjen az időjárástól egy szalmából font célpontot és számos íjat, melyek közül az egyik, a legkisebb, láthatóan a fiúcskának volt fenntartva. Miután megszabadult a dobjától, megragadta az íjat meg egy kis tegezt, s bemutatta nekem ügyességét, melyen valóban elcsodálkoztam: mintegy tizenöt lépésről öt íjat egyenesen a célpont közepébe lőtt. Én kevésbé voltam szerencsés a kis íjpuskámmal, mert mintegy harminc lépésről belelőttem ugyan a célba azt a három nyilat, melyet magammal hoztam, de még sok híja volt annak, hogy oly szépen csoportosuljanak ott, a cél közepén, mint az övéi. Nem is folytattam tovább, mivel láttam, hogy társam ég a vágytól, hogy. maga is lőhessen a fegyveremmel. Legnagyobb meglepetésemre azonban igen energikusan elutasította, hogy segítsek neki megforgatni a fogantyút, mellyel ki lehetett feszíteni az íjpuska húrját. Fogát összeszorítva kétszer is megpróbálkozott vele, s az erőfeszítéstől, hogy a dolognak sikeresen a végére járjon, még a vér is az arcába tódult.

Ugyanolyan távolságról lőtt, mint én, miután gyorsan rájött, hogy ha egyszer sikerült kifeszítenie a húrt a gépezet segítségével, többé nem kell törődni vele, elég csak megnyomni az elsütő szerkezetet, ahogy a tűzfegyvereknél is; ám itt annyival előnyösebb a helyzet, hogy a fegyvert nem vállhoz kell emelni, minthogy nincs hátrasiklása, hanem az arcot kell odaszorítani a tartófához, s úgy beállítani a célt.

Már első lövésével is jobb eredményt ért el, mint én, aminek oka valószínűleg az volt, hogy nagy gyakorlatra tett szert az íjászatban, s talán az is, hogy a kis íjpuska jobban illett az ő termetéhez, mint az enyémhez. Felváltva lőttünk meglehetősen hosszú ideig, ám ezalatt lelkesedése és igyekezete egyetlen percre sem lanyhult. Nagy haladást ért el. Én meg elég kicsit. Úgyhogy már azon kezdtem gondolkozni, helyesen jártam-e el, mikor ezt a kis fegyvert megvettem.

Mialatt így foglalatoskodtunk, a fiúcska némileg megfeledkezett róla, hogy ő az én kapitányom, s bizonyos ragaszkodást tanúsított irántam, miközben azért megtartott köztünk bizonyos távolságot, mintha csak nem tett volna le róla teljesen, hogy parancsnokoljon fölöttem. Én meg, aki mindig csak felnőttekkel voltam körülvéve, semmilyen iskolába nem jártam, s fivéreimmel és nővéreimmel is alig volt kapcsolatom - különben is sokkal idősebbek voltak nálam -, nagyon is örömömet leltem a társaságában. Őszintén szólva teljesen elérzékenyültem tőle. Mintha csak az ő korabeli magamat láttam volna, noha én akkor is sokkal ügyetlenebb voltam, viszont a nyelvem, mint atyám mondta volna, sokkalta „fecsegőbb és fürgébb” volt.

Egy röpke óra múltán ránézett az órájára, melyet a nyakába vetve hordott (ekkora luxus meglepett egy kapitány fiánál), s azt mondta, most már vissza kell térnie otthonába, s hogy „hálász” köszönettel tartozik nekem. Azzal odajött hozzám, szép fekete szemét az enyémbe mélyesztve, karjával átfogta a nyakamat, és lábujjhegyre emelkedve kétfelől arcon csókolt. Majd elvörösödött, mintha csak zavarba jött volna attól, ami tett, hátat fordított, nyugodtan eltette az íját, és felvette a dobot. Ekkor, minthogy meglehetősen meghatott a fellángolás, melyet irányomban tanúsított, s amely annál is megindítóbb volt számomra, mivel addig oly kimért volt velem, én is hirtelen ötletnek engedelmeskedve így szóltam hozzá:

- Uram, e délután emlékére kegyeskedjék elfogadni tőlem ezt a kis íjpuskát. Sokkal jobban illik kegyelmedhez, mint hozzám, s uraságod jobban is lő.

Újfent elvörösödött, ám ezúttal örömében, aztán hirtelen kihunyt szemében a tűz, s dadogva azt mondta, képtelen elfogadni, minthogy cserébe nem adhatja nekem a dobját, azon okból, hogy az „a papa ajándéka”.

- Megértem én - mondtam -, hogy Mansan urat megbántaná vele...

Láttam, hogy csodálkozva villan meg a szeme, és szája elnyílik, mintha csak valamit mondani készülne. De nyilván meggondolta magát, mert szótlan maradt. Igaz, hogy nem szívesen beszélt, mivel kiejtési nehézségei nem könnyítették meg számára a feladatot.

- Én meg mit is kezdenék egy dobbal - folytattam. - Nem tudok játszani rajta, és nincs a családomban senki, aki megtaníthatna rá. Uram, könyörgök, ne essék szó cseréről! Fogadja el, kérem, ezt a kis fegyvert úgy, ahogyan kapja: jó szívvel.

Kicsit még ellenkezett, de úgy, mint aki szeretne alulmaradni, hiszen tekintetét pillanatonként levette rólam, hogy a kis íjpuskára szegezze, melyet feléje nyújtottam. Végül engedett, elvette, újból „hálászan” megköszönte, és elment.

Mikor aztán megint együtt voltam atyámmal, Bassompierre-rel és a lovaggal a hintóban, mely Párizs felé tartott velünk (a hintó Bassompierre-é volt, a miénkben, mely nem volt ennyire fényűző, katonáink követtek bennünket), féltem, hogyan fogadja majd atyám, hogy saját tulajdonommal megajándékoztam egy fiúcskát, akit egy órával előbb még nem is ismertem. Úgy határoztam hát, hogy elébe megyek a dolognak, s elmesélem előtte, mulattatóan, a tények egymásutánját, ami oda vezetett, hogy megszabadultam kis íjpuskámtól. Amit meg is tettem, nagyjából azokkal a szavakkal, melyeket az imént olvastak, csak atyám iránti nagy haragvásomat hallgattam el, amit az szült bennem, hogy kiparancsolt játszani a kertbe.

A mesén jól szórakoztak útitársaim, s mihelyt a végére értem, atyám, aki nyilván érezte, hogy mindezt az ajándékozás miatti aggodalom mesélteti el velem, jóságosan azt mondta:

- Uram, most bizonyára helytelenítésben lenne része, ha ezt az íjpuskát a keresztanyjától, a lovagtól vagy tőlem kapta volna. De tekintve, hogy a saját dénárjaiból vette, tetszése szerint rendelkezhetett vele.

- Mindazonáltal veszélyes szokás - mondta mosolyogva a lovag - általánossá tenni ezt a gyakorlatot, és saját javainkat elosztogatni a környezetünknek. Így nyomorban végzi majd...

- Vagy szentté avatják - mondta Bassompierre.

- Igen, csakhogy ahhoz idő kell! - mondta nevetve atyám. - Legalábbis Rómában. Mert merem remélni, hogy az égben sokkal gyorsabb az eljárás. - Kis szünet után folytatta, Bassompierre úrhoz fordulva: - De nem is tudtam, hogy Mansan úrnak van egy fia.

- Mansan úrnak valóban van egy fia - mondta Bassompierre -, de ő már tizennyolc éves. Nem vele játszott Pierre-Emmanuel.

- De hát ki mással? - kiáltottam fel.

- A saint-germain-en-laye-i kastélyban - mondta Bassompierre - csak egyetlen olyan hatéves fiúcskát ismerek, aki hibátlanul végig tudja játszani a fegyverbe hívó dobpergést vagy a csatadalt: Lajost, a trónörököst.

- A trónörökös! - mondtam elhűlve. - De hát miért nem mondta meg?

- Kicsikém - mondta Bassompierre -, a trónörökös kapitányt játszott, mikor kegyelmed találkozott vele. Egyszerűen csak folytatta a játékot. Bizonyságául annak, hogy nincs híján a következetességnek.

- Sem a konokságnak, mint mondják - tette hozzá a lovag. - Ezért aztán, mint hallom, mindennap megkorbácsolják.

- Kivéve nyáron - mondta atyám.

- Hogyhogy kivéve nyáron? - Basompierre-t láthatólag meglepte, hogy nem tud mindenről, ami az udvarban történik.

- Héroard-nak sikerült meggyőznie a királynét, hogy ha Lajost melegben megkorbácsolják, az veszélyezteti az egészségét...

Ezen nagyot nevettünk, és dicsőítettük Héroard humanizmusát, majd atyám szavát vette Bassompierre-nek, hogy nem meséli tovább, amit hallott - „és főként nem, tette hozzá kis félmosollyal, egy olyan nemes hölgy leányának, aki igen jó barátném”.

- Nem tudom, kire céloz ezzel - mondta Bassompierre, ám látszott rajta, hogy nagyon is jól tudja -, de megígérem.

La Surie és atyám összenéztek, s kénytelen voltam ráeszmélni, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem érti, amit mindhárman oly jól értenek; kicsit bosszankodtam is miatta. Miért kell mindig előttem, de mégis a fejem fölött beszélni? A nemjóját! Hát én már mindig fészkén ülő sólyomfióka leszek, mint azt lidérces álmom hölgye mondta? És nem éppen a madárkereskedő dolga volna-e, hogy kiokítson, ahelyett, hogy örökre csuklya alatt tartaná a fejemet.

- De hát miért, hogy a trónörökös egyedül volt abban a kertben - kérdeztem -, mikor azt mondják, hogy reggeltől estig nyomában vannak és felügyelet alatt tartják?

- Ez így is van - mondta Bassompierre -, de igen tapintatosan, hogy fel ne bosszantsák. Biztos lehet benne, hogy voltak emberek abban a gyertyánligetben, ahová kegyelmed nem lépett be, s hogy mindvégig nem vesztették szem elől kegyelmedet, míg vele játszott.

- De ha ez tényleg a trónörökös volt - mondtam -, miért, hogy ez a kis íjpuska oly nagy örömöt okozott neki?

- A trónörökösnek, aki igen szereti a fegyvereket, legalább egy tucat íja, íjpuskája és szakállas puskája van... Az ajándék volt az, ami meghatotta, különösen, hogy olyasvalakitől jött, aki nem ismerte a rangját. A trónörökös mohón vágyik a szeretetre.

- Nem azzal van körülvéve?

- De igen - mondta Bassompierre -, mindenki szereti, kivéve azt az egyetlen személyt, akinek a szeretete annyira fontos volna számára.

Harmadik fejezet

Azt követő vasárnap, hogy dereglyén felhajóztunk a Szajnán, elmentünk meghallgatni Cotton atyát, a király jezsuita gyóntatóját, aki Saint-Germain-l'Auxerrois-ban prédikált őfelsége jelenlétében; a király elvitte magával nagyméltóságú húgát és miniszterét, Sullyt, a két megrögzött hugenottát, hogy mint mondta, megtérítse őket a katolikus hitre. Cotton atya a jó szamaritánus példázatát magyarázta, abból is azt a részt, amelyben a szamaritánus elviszi a sebesült és kifosztott vándort egy fogadóba, ad két dénárt a fogadósnak, hogy ápolja a szerencsétlent, s azt mondja neki: „Viselj gondot reá, és valamit ezen fölül reáköltesz, én mikor visszatérek, megadom néked.”

Ez az ezen fölül, érvelt Cotton atya, igazolja azt a vagyont, amelyet a pápa a búcsúcédulák árusításával felhalmozott, hiszen ebből tudja fenntartani a jótékonykodást, amit másként képtelen lenne táplálni.

A prédikáció tizenegy órakor volt. Nagy tömeg gyűlt össze, hogy meghallgassa, már csak a király jelenléte miatt is, és mert mindenütt könyörgések folytak a király nagyméltóságú húga és Sully megtéréséért. A miséről kifelé menet atyám észrevette a főtisztelendő Fogacer apát urat, Du Perron bíboros orvosát, aki éppen a királlyal beszélgetett, s atyám meglehetősen örült neki, hogy a nagy tolongásban sikerült elérnie át, épp mikor őfelsége otthagyta, s nagy hirtelenében meghívni ebédre Virágmező utcai otthonunkba.

Fogacer a legnagyobb örömmel fogadta a meghívást, és a templom pitvarában erőteljesen és melegen ölelt meg bennünket, atyámat, a lovagot és jómagamat (különösen engem). Majd megkérdezte atyámtól, fogadná-e vele együtt asztalánál az ifjú akolitust, akit Velencéből hozott magával, hogy a misénél segédkezzen neki. Amibe atyám, nem minden mosolygás nélkül, beleegyezett.

Minthogy hosszú lába volt (amit a reverenda csak még hosszabbnak mutatott), végeérhetetlen karja és rendkívüli soványságú teste, Fogacer-t már messziről meg lehetett ismerni pókszerű alakjáról, közelről meg fekete szemöldökéről, amelyet mintha ecsettel rajzoltak volna ki, meghosszabbítva egészen a halántékáig, s ezáltal kicsit ahhoz a képhez vált hasonlóvá, amilyennek a Sátánt képzeljük. Ezt a képet, szokta volt mondani atyám, ha nem is ellenkezik némely eretnek gondolatával, nagyon is meghazudtolja mogyorószín szemének jósága. Egy éve nem láttuk már, azon oknál fogva, hogy elkísérte Itáliába Du Perron bíborost, aki ott, a király parancsára, igen kényes tárgyalásokba kezdett a szentatyával Velence ügyében.

Hintónk kitérőt tett Fogacer otthona felé, hogy felvegye akolitusát, akiben pufók, nagyon göndör, nagyon barna suhancot ismertünk meg; élénken falta be ételünk rá eső részét, minthogy szájának nagyobb élvezetben volt része asztalunknál, mint fülének, tekintve hogy egyáltalán nem tudott franciául, s olaszul se sokkal jobban, hisz a velencei dialektust beszélte.

- Halljuk hát, Fogacer! - mondta atyám, alighogy lenyelte az első falatot. - Hogy állunk eme felettébb nagy vitával, mely Velence és a pápa közt folyik?

- Minden rossz abból ered - mondta Fogacer, összevonva ördögi szemöldökét -, hogy a bíborosoknak két évvel ezelőtt az a különös ötletük támadt, hogy erényes pápát választanak...

- S ez önmagában nem jó dolog? - kérdezte a lovag ártatlan arccal.

- Egyáltalán nem az. A kereszténységnek olyan pápa kell, aki erényekben közepes és tapasztalatokban gazdag. Ehelyett most itt van nekünk V. Pál, egy olyan pápa, akinek erényei nagyok, tapasztalatai kevesek. Ez az oka, hogy oly mereven ragaszkodik a katolikus egyház tradícióihoz és privilégiumaihoz, s nyomban tüzet s lángokat kezd hányni, mihelyt Velence lefog és börtönbe vettet két bűnöző papot.

- Mit kellett volna tennie Velencének? - kérdeztem.

- Az említett privilégiumok és tradíciók szerint átadni őket a pápának, hogy Rómában egyházi bíróság ítélkezzék fölöttük. De a dózse ezt megtagadta, élve a Velencei Köztársaságnak azon jogával, hogy ítélkezhet saját polgárai felett, V. Pál meg haragvásában kimondta Velencére az interdiktumot. Kicsikém - folytatta hozzám fordulva (a megszólítás teljesen másként hangzott az ő szájából, mint a Bassompierre-éből) -, minthogy most meg fogja kérdezni tőlem, mi az az interdiktum, megmondom kegyelmednek. Tilalom mondatott ki a pápa által arra, hogy világi és egyházi papok misét mondjanak és feladják a szentségeket Velence területén. Nos hát, kicsikém, mit gondol erről?

Atyámra néztem, aki pillantásával bátorított, hogy mondjam csak ki a véleményemet.

- Azt gondolom, hogy szertelenség egy egész népet megfosztani a vallásától ilyen kicsinység miatt.

- Kitűnő! Igen kitűnő! - kiáltott fel Fogacer, égnek emelve pókszerű kezét. - Ifjú Eljákim, a bölcsesség szól a te szádból! Mint magad is helyesen gondolod, Velence ebbe nem nyugodott bele. A dózse közzététette, hogy az egyházi és világi papságnak folytatnia kell a misézést és a szentségek feladását, s minthogy a jezsuiták ezt testületileg megtagadták, a dózse kiűzte őket Velencéből. Furore a Vatikánban! Un cieco furore![9] A pápa nyomban hadsereget toborzott. Velence is! Botrány és aggódás szerte a keresztény világban!

- S mindez két bűnöző pap miatt! - mondtam. - Végül is kit érdekel, ki fogja elítélni őket?

- Maga a józan ész! - mondta Fogacer, s hosszú ujjaival végigszántott csillogó fehér haján. - Itt most már nemcsak egy Eljákimmal állok szemben, aki szép fogaival marcangolja a táplálékát, hanem egy Dáviddal is, aki a törvény szerint ítél!

- Mit tett ez a két pap? - kérdezte a lovag.

- Az egyik megölt egy embert, ami, meg kell mondanunk, igen keresztényietlen cselekedet, a másik meg - mondta Fogacer undorodva - megpróbálta elcsábítani az unokahúgát. Trahit sua quemque voluptas.[10]

- S mi lett az eredménye? - kérdezte atyám.

- Választott bíróként a mi Henrikünk ítélete, melyet végeláthatatlan tárgyalások követnek. Végezetül pedig egy átlagban kivetett járadék. Velence nem hívja vissza a jezsuitákat, de átadja a pápának a két bűnözőt.

- S mit tesz velük a pápai bíróság? - kérdezte La Surie.

- Amit a velencei bíróság is tett volna. Elítéli és felakasztja őket.

- Szegényes nyereség szegény ördögöknek! - mondta atyám.

- De nagy nyereség Joyeuse bíborosnak és Du Perron bíborosnak, hogy tárgyalásokkal tölthetik a telet, ki Velencében, ki Rómában. Meg nekem, hogy elhozhattam Velencéből ezt a bájos kis emléket, - mutatott Fogacer az akolitusára.

- Trahit sua quemque voluptas - mondta a lovag. Halkan beszélt, de én igen jól hallottam, s még jobban megértettem, mihelyt kezdtem kellemetlennek találni Fogacer rám telepedő figyelmét.

- S a király elégedett ezzel a szerencsés végkimenetellel? - kérdezte atyám.

- Nem túlzottan. Pontosan tudja, hogy Velence kevéssé szereti, a pápa meg egyáltalán nem, minthogy mindkét félből engedményeket kellett kicsikarnia.

- S Cotton atya prédikációjáról ő mit gondolt?

- Nem tudom, de Sully, aki még mindig olyan merev, mint volt, azt mondta a miséről kifelé jövet, hogy ez az egész csak „fecsegés”. A király húga meg mogorva csendbe burkolózott.

- El kell ismerni - mondta a lovag -, hogy a szellem embereként Cotton atya rendkívül ügyetlennek mutatkozott. Búcsúcédulákról beszélni kálvinisták előtt olyan, mint vörös kendőt lengetni egy bika előtt.

- Vagy áttért hugenották előtt - mondta ravaszkás mosolyával Fogacer.

- De nem valóságos visszaélés-e elhitetni az emberekkel - mondta atyám -, hogy ha tízszer elmondják ugyanazt az imát, vagy pénzt adnak a papoknak a jótékonykodásra, többnapi bűnbocsánatot nyernek, amit majd leírhatnak a purgatóriumi évekből, noha azért vannak ott, hogy megtisztuljanak, mielőtt belépnek a paradicsomba?

- Ez mutatja - mondta hevesen a lovag -, hogy egy visszaélés mindig egy másikból következik. És időben az első a purgatórium volt, ez a kárhozatos találmány, melyet a Harmincak Tanácsának püspökei ötöltek ki, hogy a pokol örökké tartó gyötrelmeit mulandó gyötrelmekké enyhítsék.

- Uram, uraim! - kiáltott Fogacer, s hosszú karját kinyújtva az asztalra tette a tenyerét, mintha csak az ördögöt akarná elűzni. - Mintha heringeshordó bűzét érezném itt! Ne toldják meg asztaluk kiváló vendéglátását szavaik botrányosságával!

- Mi ez? - vonta fel atyám a szemöldökét. - Fogacer, kegyelmed már nem szkeptikus?

- Nem jobban, mint voltam – mondta édes arccal Fogacer. - A reverenda már hozzátapadt a bőrömhöz. Sőt bizonyos értelemben az a bőröm. Olyannyira, hogy ma már az ateizmusomban is kezdek komolyan kételkedni. Ami nem azt jelenti, hogy jobban hiszek, hanem hogy kevésbé nem hiszek...

- Egyszóval hiteltelenedik a hitetlensége - mondta a lovag, aki képtelen volt ellenállni egy gioco di parolé-nak.

- Ha mondhatnék valamit... - próbálkoztam.

- Beszélj csak, beszélj, kicsikém! - kiáltotta Fogacer. – Te, aki a megbocsátásban Eljákim vagy, az ítélkezésben meg Dávid...

Ezen a bátorításon megfeneklettem volna, ha atyám tekintete nem lök vissza tüstént a rendes kerékvágásba.

- Ami engem illet - mondtam -, én jobban szeretném a mulandó gyötrelmeket, ami különben talán az isteni könyörületességnek is jobban megfelel, mint hogy az örökkévalóságig nyögjem bűneimet a pokolban.

- Kitűnő! Igazán kitűnő! - kiáltotta Fogacer - Kicsikém, én Ganümédészt üdvözlöm benned, aki az olümposzi istenek kupájába a józan ész ambróziáját tölti.

- Az isteni könyörületesség - mondta komolyan atyám - bizonyára működik, de oly módon, melyet arcátlanság nélkül nem tudunk megítélni. A szentírásban semmi sem utal a purgatórium létére.

- Ezen lehetne vitatkozni - mondta Fogacer.

De nem tette, s elég hosszú csend állt be, minthogy sem a lovagnak, sem Fogacer-nek, sem atyámnak nem volt különösebben kedve teológiai vitába bonyolódni.

- Nos hát - szólalt meg Fogacer -, most, hogy én végeztem római mesémmel, halljuk, mi történt a szép Párizzsal hosszú távollétem alatt?

- A király - mondta a lovag - februárban befejezte a Pont-Neuföt. Igen örült neki. Többször is áthaladt rajta, nem mintha ment volna valahová, pusztán csak az átkelés kedvéért, hol hintón, hol lovon, hol gyalogosan. És minden alkalommal el volt ragadtatva tőle. Aztán mikor észrevette, hogy átkelvén a hídon, nagy kitérőt kell tenni a Pavée utcán és a Saint-André-des-Arts utcán, hogy az ember elérje a Buci-kaput, melyen át kijuthat Párizsból, elhatározta, hogy megvásárolja az összes házat a Pont-Neuf és a Buci-kapu között, csak azért, hogy lebontsa, és a helyükbe egy új utat építsen, mely egyenes vonalban köti össze a hidat a kapuval.

„Ez nagy díszére lesz Párizsnak, s nagy kényelmére a köznek.”

- De ezek a házak - mondta Fogacer - az Ágostonrendiek tulajdonában vannak: a Szajna rakpartjaitól egészen a Saint-André-des-Arts utcáig, a Nevers-palota kivételével, minden az övék.

- Legyen egészen nyugodt - mondta a lovag -, az Ágoston-rendiek jól megkérték az árát, amit a király habozás nélkül meg is fizetett. Ami a jó atyákat nem akadályozta meg abban, hogy amint szélsebesen bezsebelték a harmincezer frankot, könnyeikkel öntözzék őfelsége lábát: „Sire, nyöszörögték, most, hogy eleget tettünk felséged parancsának, nincsenek többé szép kertjeink. - A szent szürke hasára, jó atyáim!, mondta a király, a pénz, amit a házakból kiszedtek, megér tán néhány fej káposztát!”

Ezen Fogacer igen jól mulatott, minthogy a világi papság valamennyi szerzetesek ellen irányuló elfogultságban osztozott.

- És hogy nevezi majd a király - kérdezte - a Pont-Neuftől a Buci-kapuig vezető utat?

- Dauphin utcának - mondta La Surie.

- Hát ez igazán megható! - mondta Fogacer. - De nem lep meg. Mindenki tisztában van vele, mennyire bolondul Henrik Lajosért.

- Még akkor is, ha olykor kissé kemény vele - mondta atyám. - Minthogy ifjúi éveiben őt magát sokszor megvesszőzték, hisz az ostor meggyőző erejében. Azt már nem látja, hogy az ő esetében a fenyítést az anyai szeretet ellensúlyozta. Lajosnál nem ez a helyzet.

A megjegyzés megdöbbentett, s a figyelmem kissé elkalandozhatott, mert egyszer csak azt vettem észre, hogy a lakmározás már jócskán belenyúlik a sziesztámba. S őszintén szólva szerettem volna már, ha Fogacer elmegy, noha meglehetősen kedveltem őt, s akkor is kedveltem volna, ha nem ajándékoz meg mindezekkel a nevekkel. Az még csak hagyján, hogy Eljákimnak és Dávidnak nevezett, lévén az egyik jámborságáról, a másik bátorságáról híres, de azt nem gondolhatta, hogy nem tudom, miféle romlott szándékkal rabolta el Jupiter Ganümédészt.

Mintha csak a gondolataimban olvasna, Fogacer felállt, végeláthatatlanul és csontvázszerűen, hófehér hajával, ébenfekete szemöldökével. Udvariasan búcsút vett tőlünk, és hosszú lábain szökdécselve távozott, nyomában pufók, nagy fenekű és bodros akolitusával, aki csak még képtelenebbül kicsinek látszott, amint ott haladt mögötte.

Alighogy becsukódott mögöttük a kiskapunk, megkopogtatták a nagykapunkat. Franz odament, hogy megnézze, ki az, s nyomban kaput is nyitott. Guise asszony érkezett meg, szokása szerint most is úgy, hogy előzőleg nem jelentette be magát egy kis lótifutival. A terem ablakából láttam, hogy mihelyt bérelt hintója beér az udvarunkba, ő sietve kiszáll, és dühödt mozdulattal tépi le az álarcát. Arca sápadt volt a haragtól, s akkora léptekkel, amekkorákat csak kis lábai engedtek neki, bezúdult szállásunkra, és sem egy intéssel, sem egy mosollyal nem válaszolt, mint az egyébként szokása volt, embereink köszöntésére. Nem belépett, berontott a terembe.

- Uram - mondta, s közben szikrázó pillantásokat vetett atyámra -, kegyelmed áruló! S én rettenetesen haragszom kegyelmedre!

- Jó kezdés! - mondta atyám.

A lovag, bámulatos fürgeséggel, oly gyorsan surrant ki a szobából, hogy az ember abban sem volt biztos, egy másodperccel előbb még tényleg ott látta-e. Én is felálltam, hogy kövessem példáját, de a hercegné dühösen azt mondta:

- Maradjon, keresztfiam, most az én számból fogja hallani, micsoda szörnyeteg az atyja!

Szavai annyira ellenemre voltak, hogy Guise asszony szemébe nézve azt mondtam, minden különösebb kímélet és tisztelet nélkül:

- Asszonyom, csak akkor maradok e helyt, ha atyám úgy parancsolja.

- Maradjon, fiam! - mondta nyugodtan atyám. Nehezen türtőztettem magam már akkor is, amikor Fogacer késleltette a távozásomat; most, hogy atyám maradást parancsolt, s ezzel tovább késleltette Toinonnal való sziesztámat, még bánatosabb voltam. S noha szerettem a hercegnét, abban a pillanatban heves harag fogant bennem, amiért nem kértem elbocsátásomat, még mielőtt belépett volna a terembe.

- Maradjon, fiam! - ismételte meg atyám. - Még nem ismerem az okát ennek a ránk zúduló hullámnak, de lefogadom: minthogy habként emelkedett fel, a szilárdsága is ehhez lesz fogható.

- Mit jelentsen ez? - kérdezte a hercegné, akit zavarba ejtett ez a kép.

- Hogy minden valószínűség szerint csak egy semmiség miatti civakodásról van szó.

- Semmiség? - kiáltott fel igen dühösen Guise asszony. - Semmiség? Az semmiség, ha azt mondom kegyelmednek, ezentúl ne számítson a barátai közé, azon oknál fogva, hogy nem akarom többé látni sem e helyt, sem másutt, sem ezen a világon, sem a másikon a kegyelmed áruló képét?

- Ez esetben, asszonyom - mondta atyám meghajolva -, megengedi, hogy nyomban a kocsijához kísérjem kegyedet, s kellemes visszatérést kívánjak a Grenelle-palotába?

- Mi? Még csak meg sem akar hallgatni? - kiáltotta a hercegné.

- Mire volna jó, asszonyom? Már elítélt, hiszen bejelentette a szakítást, még mielőtt sérelmeit előtárta volna.

- Uram - mondta a hercegné -, én semmit sem értek ebből a zavaros beszédből. És ne higgye, hogy körmönfont okoskodásaival eltántoríthat szándékomtól. Döntő fontosságú szemrehányást kell tennem kegyelmednek, és ha a pokol százezer ördöge akadályozna is benne, akkor is megteszem, akár tetszik, akár nem!

- Asszonyom - mondta atyám, s ismét hűvösen meghajolt -, hagyjuk a százezer ördögöt békén a pokol finom melegében, s ez után az üvöltő bevezetés után hatoljunk a kérdés mélyére, ha már kegyed így kívánja!

Különös, de a hercegné habozott, mielőtt belevágott volna „döntő fontosságú szemrehányásába”.

- Uram - szólalt meg végül -, ma reggel megtudtam, hogy kegyelmednek minden kétséget kizáróan benne volt a keze elhunyt férjem meggyilkolásában.

- Benne volt a kezem Guise herceg meggyilkolásában? - atyám nyugalmát elképedés váltotta fel. - S hogyan volt benne a kezem, asszonyom? Meg tudja nekem mondani? Részt vettem a gyilkosság kitervelésében? Vagy a végrehajtásában vettem részt?

- Ezt nem tudnám megmondani - mondta a hercegné, s magabiztossága láthatóan megingott.

- Hogyhogy? Nem tudná megmondani? Pedig vagy az egyik, vagy a másik.

- Nem tudnám megmondani - ismételte meg a hercegné.

- Nos hát, asszonyom, minthogy nem tudja, majd én megmondom kegyednek. III. Henrik tervezte el, hogy véget vet Guise herceg életének, minthogy attól félt, a herceg, miután hatalmába kerítette Párizst, őt meg kiűzte saját fővárosából, netán tettlegességre vetemedik vele szemben, hogy megszerezze a trónját. A döntést a király hozta meg Bloisban, egy szűk létszámú tanács támogatásával, melynek nem voltam tagja, minthogy csak őfelsége orvosa voltam. És a tervet a király hálószobájában nyolc magántestőre hajtotta végre. Az én szerepecském az ügyben, asszonyom, a következőkre korlátozódott: a herceg meggyilkolása után orvosi minőségemben hívatott a király, hogy megállapítsam a kegyed férjének halálát.

- De uraságod eddig ezt titkolta előttem! - kiáltott fel Guise asszony. - Ez tán nem a leghitványabb sértés? Mióta csak ismerem kegyelmedet, egy szóval sem említette a dolgot!

- Miért tettem volna, asszonyom? Hogy elszomorítsam ennek a hátborzongató vizsgálatnak a felidézésével? S nem tudtam-e, hogy kegyed pontosan tisztában van vele, mi történt Blois-ban, hála Bassompierre úr atyjának, aki időben elmenekülvén a városból, lóhalálában Párizsba sietett, hogy értesítse kegyedet, s megpróbálja megvigasztalni?

E szavakra Guise asszony rózsaszínűvé vált, és nem tudott mit felelni. Mire atyám, aki, úgy vettem észre, nem véletlenül idézte fel Bassompierre atyjának látogatását, tovább növelte előnyét.

- És megmondaná nekem, asszonyom, ki ültette el a kegyed fejében ezt az igaztalan gyanút?

- Nagyon is óvakodnék ettől, uram. Még kihívná párbajra.

- Dehogy, asszonyom, dehogy! - kiáltott fel hevesen atyám. - Dehogy, nekem semmi dolgom ilyesmivel! A párbajt fertelmes szokásnak tartom. Ráadásul, mint tudja, én vagyok az egyetlen örököse Jarnac[11] csizmájának, melynek még soha senki nem találta meg az ellenszerét. Már csak ezért sem hívok ki senkit, s engem sem hívott ki soha senki az udvarban. Ugyan, asszonyom, ugyan, a csudába ezzel a titkolózással! Az informátorának a nevét, könyörgök!

- Esküdjön meg, hogy nem fogja...

- Épp az imént biztosítottam róla.

- A fiam, Guise lovag.

- Guise lovag! - kiáltott fel atyám karját égnek emelve, s látszott rajta, nem tudja eldönteni, hogy nevessen vagy dühöngjön. - A lovag, a posztumusz gyermek! Asszonyom, ez már sok! Még csak meg sem született a blois-i gyilkosság idején! Ha nem tévedek, atyja halála után hét hónappal látta meg a napvilágot. Mit tudhat ő erről? Nem merült fel kegyedben, asszonyom, hogy ez a kelekótya csak azokat az udvari pletykákat ismételgeti, amelyeket hallott? Ó, asszonyom! Nagyon elkeserít a családja! Van négy fia...

- Öt - mondta halkan Guise asszony.

- És a négyből - folytatta atyám, aki úgy tett, mintha nem hallotta volna a közbeszólást - az egyetlen, akinek nincs adóssága, az a reimsi érsek. Miközben a legidősebb fia, Guise herceg a tunyaságban és a hóbortjaiban fetreng. Mint hallom, most egy nőstény oroszlánt tart a palotájában, s szívesen ebédel a társaságában... Isten ne adja, hogy ő legyen egyszer az oroszlán tápláléka!

- Uram!

- Joinville herceg, aki oroszlánkölykei közül, asszonyom, kétségkívül a legsikerültebb s az egyetlen, akinek némi esze is van, ezt arra pazarolja, hogy mint az árült, fut a szoknyák után.

- Kegyelmed is futott utánuk.

- De korántsem őrült módjára, asszonyom. Soha nem jutott volna eszembe, hogy a király szeretőjének udvaroljak!

- Kegyelmed éppoly jól tudja, mint én, hogy ez évben a király elhagyta Moret grófnőt, és csak Charlotte des Essarts-ral törődik.

- De az ellenére van, hogy valaki meghúzza azt a serleget, amelyből ő ivott, s melyet csak azért tett félre, hogy majd visszatérjen hozzá. Ami meg Guise lovagot illeti, aki oly jámbor, hogy máltai lovagot csináltak belőle, s oly éles látású, hogy már embriókorában világosság gyúlt benne a blois-i gyilkosság ügyében, róla mindenki tudja az udvarban, mindenekelőtt kegyed, hogy milyen jellem: alaptalanul rosszmájú, oktalanul civakodó, hihetetlenül hebehurgya s oly erőszakos, hogy mérget vehet rá, egyszer még beleakad valami nagyon csúnya ügybe.

- Ó; uram! Kegyelmed túlságosan kegyetlen!

- Korántsem, asszonyom, az igazat mondom.

- Legalább a lányomra nem mondhat rosszat. Őt az egész világ csodálja.

- Louise-Marguerite valóban igen szép. Neki is sok esze van, s hozzá igen jó kedélyű, de miért kellett, asszonyom, miért kellett őt hozzáadni egy ilyen vén szamárhoz, mint Conti herceg?

- Ó, uram! Az ember nem beszél így egy királyi hercegről! Azonkívül Conti herceg igen gazdag, s kegyelmed is jól tudja, hogy vannak házasságok, amelyek felszabadítják a nőt a férfiak számára, úgy, hogy az azért nem jelent terhet a férfiaknak.

- Micsoda szörnyűséges erkölcs ez!

- Kegyelmed a szörnyű, uram, hogy ennyi rosszat mond nekem az enyéimről. Annyira neheztelek kegyelmedre emiatt, hogy nem is vagyok hajlandó megbocsátani, csak ha eljön az augusztus tizenhatodikai bálomra.

S nagy haragjáról megfeledkezve Guise asszony ott termett atyám mellett, s két kezét kezébe fogva naiv és hízelgő arccal nézett rá.

- Nem megyek el, asszonyom, már megmondtam kegyednek.

- Ó, uram! Ha szeret, eljön. Képes lenne ilyen csúfságot tenni velem? Eljön, méghozzá szép keresztfiammal együtt! Mivégre ajándékoztam meg őt egy tánctanárral, ha sohasem táncol?

Erre atyám nem mondott sem igent, sem nemet, de ami engem illet, én már eleget hallottam ahhoz, hogy úgy ítéljem meg, jelenlétem többé nem kívánatos. Őrizkedtem attól, hogy engedélyt kérjek a távozásra. Kisomfordáltam a helyiségből, s felkerestem hálószobácskámat, ám nagy csalódásomra nem találtam ott Toinont. Ó, milyen üresnek, csúnyának és barátságtalannak láttam én azt a kis szobát! Futottam le a cselédekhez, hogy megkérdezzem Gretát, hol lehet az én szobacicám.

- Kicsikém - mondta Greta -, Toinon jócskán fárt tégetet a szopácskátpa, majt egy órán átal, de aztán elment alkudozni az új piacra Mariette-tel meg a katonákkal.

- De ő nem szokott a piacra járni! - kiáltottam fel kétségbeesetten. - Mariette nem szereti őt, a katonák meg túlságosan is szeretik!

- Meglehet, hogy le akart tégetet hűteni. Ez az elrontott szieszta sokáig megfekszi majt neki a szívét.

- Ó, Greta! - mondtam, s a karjaiba vetettem magam. - Ez a legnagyobb igazságtalanság! Nagyon is nem szívesen mulasztottam el. Nem tudta volna, hol vagyok és kivel?

- Már hogyne tutta volna. Süketnek kellett ahhoz lenni, hogy az emper ne hallja a nagyméltóságú asszonynak a kiapálását.

- Hát akkor miért tette velem ezt a csúfságot? - kiáltottam, arcomat a mellébe fúrva.

- Mert asszony a lelkem. Galampom, hozzá kéne már szoknot ennek az állatfajtának a viselketéséhez...

Már öregkoromban olvastam Blaise Pascal gyötrődő tollából, hogy az ember nem lehet más, mint végtelenül boldogtalan, mert a képzelet csalóka erői által megtévesztve olyan örömöket hajszol, amelyeket gyönyörűségeseknek hisz. Ám mihelyt a birtokukba jut, csak undort és csömört lel bennük.

Úgy vélem, ez azon igazságok közül való, melyek messze nem olyan általános érvényűek, mint Pascal azt teljes bizonyossággal hitte. Persze az ember eltelik étellel-itallal, de a fösvény felhagy-e valaha is vele, hogy aranyat aranyra halmozzon? A nagyravágyó, hogy címeket s kitüntetéseket gyűjtsön? A parázna, hogy a szoknyák után fusson? Az ember sokkal kevésbé kényes anyagból van szőve, mint azt Pascal valaha is álmodta volna.

Ami engem illet, soha életemben nem éreztem a legkisebb csömört sem naponta kielégített vágyaim miatt. Különösen nem, ha ehhez a kielégüléshez a leggyöngédebb felizgulások keveredtek. Akkor léptem tizenötödik életévembe, mikor Guise asszony annyira készült augusztus tizenhatodiki báljára. Három éve volt már, hogy Toinon megosztotta velem a fekhelyemet. S ha munkás délelőttöm végén hálószobácskám felé siettem, mindig ugyanaz a gyönyörűséges türelmetlenség vibrált bennem. A megszokás sohasem koptatta el azokat a csodálatos szívelkedéseket, melyeket megízleltem vele, s mikor három évvel később elhagyott, csillapíthatatlan vágy maradt bennem.

Az én szobacicámnak mindvégig, míg rajtam uralkodott, csak egyetlen riválisa volt: a tanulás. Oly rendkívüli buzgalommal vetettem bele magam, hogy még a legszigorúbb oktató is elégedett lett volna vele. Nem csak úgy fél kézzel csináltam, mint a diákok többsége, hanem mindkettővel, vágtában és nyargalva. Ezzel a sebességgel gyorsan haladtam. Az én jezsuitám egyfolytában merő elképedés volt, ő, aki megadott témáról tízoldalas dolgozatokat kért tőlem latinul, s miután kijavítottuk, azt követelte, hogy a cicerói nyelven beszélgessünk a vitás kérdésekről. S ami még ennél is jobb vagy rosszabb: önszántamból latin verseket írtam. Minden versláb a helyén volt bennük, a mondattannal sem volt baj. De attól tartok, a poézis nem nyert velük sokat, bármekkora csodálója voltam is Vergiliusnak, s ha ihletet a Bucolicá-ból merítettem is.

Minthogy atyám maga is odavolt e szép nyelvért, melyet sokszor megízlelt III. Henrik társaságában - ő volt Valois hercegeink legműveltebbike és legékesszólóbbika -, bátorította az erőfeszítéseimet. Ő is bolondult, mint annak idején maga III. Henrik is, a jól bonyolított mesékért, a szellemi csörtékért, a szópárbajokért, a pikáns jellemrajzokért, a szellemes szójátékokért. La Surie úr osztozott e hajlamában, mely nála olykor már a hóbort határát súrolta. Mindketten ízesen beszélték a nyelvet, périgord-i és archaikus kifejezésekkel tarkítva, melyben nagy gyönyörűségemet leltem, utánozni azonban nem akartam őket; Philipponeau úr ugyanis meggyőzött, hogy nekem saját századomban kell élnem, s nem az övékben. Mindazonáltal legszívesebben pironkodtam volna, hogy nem vagyok oly ékesszóló, mint ők.

- Az ékesszólás - mondotta atyám -, nem több, mint ékesszólás. Kegyelmed, aki még ifjú, mint magam is voltam egykor, s előrejutását a világban csak önmagának köszönheti majd, nem fog másutt találkozni vele, mint az udvarban, ahol a tetszés szabályai mindenek fölött állnak. És hogyan tetszhet az ember a királynak, a főnemeseknek és a hölgyeknek - akik oly hatalmasak ez országban -, ha nem azzal, hogy ékesszólóan beszél a dolgokról, vagyis szavait és szellemét illetően bizonyos kifinomultsággal.

Minthogy Guise asszony ismereteknek híján volt ugyan, de rendelkezett az előkelő társasági fellépéssel s a szív megérzéseivel, szívósan, napról napra, a leghevesebb szónoklatokkal őrölte fel atyám ellenállását, hogy rávegye, jelenjen meg velem együtt a bálján.

- Uram - mondta -, augusztus tizenhatodika a születésnapom. S igen nagy udvariatlanság volna kegyelmedtől, lévén barátaim közt az első, ha nem állna ott, ha nem is szorosan mellettem, minthogy ezt az illemszabályok tiltják, de legalábbis a közelemben. Minthogy ezen a napon rokonaim szeretetében kívánok fürödni, csak a számomra legkedvesebbeket hívom meg: a fiaimat, a lányomat, a keresztfiamat, kegyelmedet...

- És ráadásnak még egy csomó embert - mondta atyám. - A királyt, az uralkodó királynét, az elvált királynét, a két kegyencnőt (mindhármat, ha Verneuil márkiné hajlandó lesz elmenni), a királyi hercegeket, Franciaország marsalljait, Auvergne grófját, a Párizsban tartózkodó hercegeket és paireket, beleértve Sully herceget, akit kegyed egyáltalán nem szeret, de aki fizeti a kegyed költségeit, és Épernon herceget, akit kegyed gyűlöl, de akinek a neheztelésétől fél; ezek a nagyurak aztán, mint az rangjukhoz illik, mindannyian a jó francia nemesség kíséretében jönnek. Tessék, ilyen a kegyed bensőséges ünnepsége, kis szeretetfürdője!...

- Kegyelmed elfelejti, hogy én anyám révén Bourbon vagyok? - kérdezte a hercegné a legcsekélyebb gőg nélkül, mintha csak a legközönségesebb családi kapcsolatra hivatkozott volna. - Én tartozom magamnak azzal, hogy meghívjam Henriket, hiszen unokatestvérem. S hogyan hívhatnám meg Henriket, ha nem hívom meg a királynét, és Margó királynét,[12] és a kegyencnőket, a királyi hercegeket, a hercegeket, egyszóval, a kíséretekkel együtt, mintegy száz személyt.

- Pontosan itt szorít a csizma, asszonyom. Nem születésnap lesz ott, hanem tolongás! Zabálnak, locsognak, izzadnak, fuldokolnak, a csillárjairól a fejére csöpög a gyertya, a lámpásai mindent telefüstölnek; minthogy hosszan állnia kell, megfájdul majd a lába és a térde; szép hölgyeink parfümje és lovagjaink szagos vize a fejébe száll. És mit csinál ott az ember? Táncol, vagy inkább úgy tesz, hisz oly nagy a hangzavar, hogy még a hegedűket se hallani. Ordítozni kell, ha valakivel üdvözölni akarják egymást. Senki nem hallja, mit beszél a másik, ami egyébiránt nem nagy veszteség, minthogy csak semmiségeket mondanak egymásnak. És akkora a tolongás az asztaloknál, hogy egy pohár sillerhez is csak nagy nehézségek árán jut hozzá az ember. S ahogy múlik az idő, hiába is keresne egy helyet, ahol könnyíthet magán...

- Erre is gondoltam! - mondta diadalmasan a hercegné. - Berendeztem egy árnyékszéket, ahol jó tucat ülőke lesz.

- Úgy érti, klozetnyílás?

- Pfúj, uram! Ma már nem hívják így! Ez sérti az illemet!

- Akkor gondoskodjék egy másik árnyékszékről is a hölgyeknek - mondta atyám. - Különben az illem teljes egészében meg lesz sértve.

- De hát ez magától értetődik - mondta a hercegné. - És az ajtaját két svájci óriás őrzi majd. Manapság már a süldő lányok erényeiben sem lehet megbízni. Tud róla, hogy még a Louvre-ban is, az udvarhölgyek lakrészében, ott találták Termes bárót Sagonne kisasszony szobájában? A királyné üvöltött dühében. Nyomban elzavarta Sagonne-t, majd futott a királyhoz, hogy megkérje, „vétesse fejét” a bárónak.

- Mit mondott a király?

- Fuldoklott a nevetéstől. „A szent szürke hasára, asszonyom! mondta, biztos, hogy a fejére gondol? S nem a kegyed dolga volna-e, hogy jobban vigyázzon a hölgyeire?”

Atyám jót vidult a történeten, s Guise asszony, hogy derűsebbnek látta a tekintetét, újból reménykedni kezdett.

- Ó, uram - mondta a legbehízelgőbb hangján -, kérem kegyelmedet! Ha tetszeni akar nekem, kegyeskedjék eljönni!

- Asszonyom, és a következőkre gondolt-e? Hogy ne fessek túl siralmasan a bálján, szükségem volna egy tafotazekére, egy dupla csipkesoros ingnyakra, skarlátvörös cipőre, halvány meggyszínű selyemharisnyára, aranysarkantyús csizmára meg egy drágakövekkel ékesített kardgombra. Ráadásul ezt az egész költséges öltözéket csak egyszer vehetném fel, tekintettel arra, hogy a következő bálra már kimegy a divatból, minthogy szép udvari piperkőceink így döntenek.

- Nos hát, uram - mondta már-már a kétségbeesés határán a hercegné, egy lapra téve fel mindent -, akkor jöjjön a szokásos fekete bársonyöltözékében! Kegyelmedtől, a megtért hugenottától ez elmegy, feltéve ha a nyakában viseli a Szentlélek Lovagrend láncát. Egy olyan nemesúron nem gúnyolódnak, aki a királyi kegynek ilyen jelét magán viselheti.

- Fekete bársonyöltözékben! Augusztus tizenhatodikán! Ilyen tömegben! Azt akarja, hogy megfulladjak? Nem, nem, asszonyom, erről ne is beszéljünk többet! Még összevesznénk! S én épp az ellenkezőjét szeretném.

Ezzel megfogta Guise asszony párnás kis kezét, a szájához emelte, s igen különös módon csókolta meg, ami köztük bizonyára egyfajta szerelmi nyelvezet volt, mert Guise asszony megremegett, elpirult, és úgy elnémult, mint az apácák hajnali ájtatosságkor.

Hát akkor, gondoltam magamban, az ügy elrendeződött, az én szép kis bálom meg kútba esett. Mert noha a tisztelet tiltotta, hogy atyám előtt feltárjam véleményemet, minthogy az ellenkezett az övével, forrón vágytam rá, hogy elfogadja Guise asszony meghívását, legalább annyira azért, hogy örömet okozzon jó keresztanyámnak, mint hogy saját szememmel lássam végre Guise asszony szép Grenelle-palotáját s mindazokat a magas udvari előkelőségeket, akiknek a neve, jelleme, hőstettei vagy nevetséges hibái szüntelenül visszatérő témaként voltak jelen a hercegné, Fogacer, Bassompierre és atyám társalgásában. S miért titkolnám itt el azt a heves élvezetet, melyet híres szépségeink szemrevételezésétől reméltem - még ha csak egy eldugott sarokból nézhettem volna is őket -, akikről szobalányaink órák hosszat pletykáltak, hiszen Verneuil márkiné, Moret grófnő, Charlotte des Essarts a király kegyencnői voltak, lesznek vagy épp azok. Már a puszta nevük is zene volt a fülemnek: megindította a képzeletemet, és álmodozásra késztetett. Noha a sziesztámból már csak kevés idő maradt a tagolt nyelvre, két sóhaj között megosztottam Toinonnal az elveszett bál miatti csalódásomat. Igen kevés megértésre találtam nála.

- Lelkemre mondom, uram, nem hinném, hogy sokat veszít vele! Ezek a nemességhez tartozó szemérmetlen nőszemélyek mind jobban ki vannak csinosítva, mint mi, de vegye csak le róluk a rokolyát, a fűzőt, a hufándlit, az álfürtöket, az álülepet, az álszíneket, amikkel kipingálják magukat, mit talál akkor? Hozzánk igencsak hasonlatos asszonyokat, tán még kicsivel rosszabbakat is, mellekkel, köldökkel meg egy micsodával, amelyik lentről fölfele vagy fentről lefele, ahogy akarja, van felhasítva, de sohase jobbról balra! A teremburáját, hol itt a különbség? Legfeljebb ott, galambocskám, hogy ha engem levetkőztet, egy olyan hátsó van a szeme előtt, amelyik mindent a természetnek köszönhet, meg olyan mellek, amik semmivel se tartoznak a szabónak. Lárifári! Megesz a fene, ha látom, hogy a férfiak ott térdelnek ez előtt az állatfajta előtt, hogy a lábujjukat nyalogassák, meg hogy imádják őket! Csak mert affektálnak meg kényeskednek nekik, meg elszédítik őket élveteg pillantásaikkal, kis biggyesztéseikkel meg a képmutatásukkal. Én mondom kegyelmednek, uram, náluk minden a külcsín; semmi a belbecs! Én, azért az évi hatvan frankért, amit a márki úrtól kapok, s amire rájön még a pecsenye meg a szállás, több jót teszek kegyelmednek, mint amire ezek a kokettek egész életükben képesek lennének. Arról nem is beszélve, hogy magam is örömömet lelem benne, mert uraságod szemre csinos, tapintásra kellemes, tiszta, mint egy új ötgarasos, és ami egy férfiembernél ritka, mindig szívelkedésre kész.

Augusztus tizenhatodikával kapcsolatos csalódásomat Toinon elmesélte Gretának, minthogy ő volt az egyetlen a cselédségünkben, aki elviselte Toinon rátartiságát. Greta, saját kitalációival megtoldva, továbbadta Mariette-nek, aki minthogy szokása volt, hogy egy macskakölyökből is hatalmas tigrist csináljon - kis csalódottságomat nagy kétségbeesésre változtatta át, aztán megtárgyalta Geneviéve de Saint-Hubert-rel, mihelyt az eljött hozzánk. Márpedig Saint-Hubert kisasszony vajpuha természet volt, s ennek megfelelően meglágyítani sem volt nehéz. Mindannyiszor sírva fakadt, ha meglátott egy kisegeret a macska karmai közt vergődni. Azon a napon alighanem megint olasz dalokat akart énekeltetni velem, amit csembalón szokott volt kísérni, mert, mint gyakran mondogatta, ez kiváló gyakorlat arra, hogy megszokjam e szép nyelv hangzásait. Kecsesen leült, csinos ujjait végigfuttatta a billentyűkön, de ennél tovább nem jutott. Felém fordította nagy fekete szemét, melyben egy könnycseppecske csillogott, s azt mondta, megérti a bánatomat, s tudja, micsoda keserűség ez nekem, minthogy magának is le kellett mondania egy bált, melytől igen sokat várt. Én nyomban megéreztem, micsoda előnyöket kínál ez a nyitás. Lesütöttem a szememet, felsóhajtottam, adtam a vigasztalhatatlant. Ez már sok volt neki. Karjaiba zárt, és száz csókkal halmozott el. Gondolhatják, hogy ezek után nem vágtam vidám képet. Elcsukló hangon megköszöntem a jóságát, ami arra késztette, hogy ráduplázzon. Egy perc múlva, mint akit ennyi gyöngéd gondoskodás teljesen legyűrt, kezdtem viszonozni a csókjait, de oly fájdalmas arccal, hogy eszébe se jutott megsértődni, de talán még a merészségemet se vette észre. Ki gondolta volna, hogy zárdai neveltetése ilyen naivvá vagy ilyen alamuszivá tette? Hosszú perceket töltöttünk így: ő jámborul vigasztalt engem, én meg a világ legszomorúbb képével, de olyan hátsó gondolatokkal fogadtam a vigasztalásait, amelyek nem nyerték volna el az ég tetszését, ha előrerakom őket.

Javában benne jártunk e gyöngéd érintkezésben, mikor kopogtak az ajtón. Kibontakoztam csinos karjaiból (melyek pucérok voltak a fullasztó meleg miatt), felálltam, és kikiabáltam, hogy szabad. Szerencsére Greta jelent meg az ajtóban, s istennek hála, hogy nem Mariette, akinek éles szeme rögtön felfedezte volna zavarunkat. Greta rövidlátó volt, s mint gyakran mondogatta, elmosódottnak látta a világot. Ami kétségkívül hozzájárult természetes jóindulatához és nézeteinek bizonytalansághoz.

- Uram - mondta -, falamiféle tollforgós kis nemesúrfi fan itt, aki azt montya, a királytól fan, és üzenetet hoz Siorac úrnak.

- Vezesd be, Greta!

Akármilyen vaksi volt is, igen jól leírta az újonnan jöttet, merthogy az roppant fiatal volt és roppant kicsi, bár ezt megpróbálta orvosolni jelentékeny cipősarkaival meg a remekbe szabott fehér és bíbor strucctoll dísszel, mely gyöngycsatos fekete hódprém sapkájára volt erősítve. Bársonyzekéjének, térdnadrágjának és harisnyájának színei oly élénkek voltak, oly csillogóak, s oly jól illettek egymáshoz, hogy attól félek, igazságtalanságot követnék el viselőjük választékos ízlése ellen, ha netán tévednék, mikor leírom őket. De azt mindenképp tanúsíthatom, hogy öltözékéből, a tetejétől az aljáig semmi olyasmi nem hiányzott - csipkeszegélyek, aranypaszományok, selyemhímzések, zsinórok, szalagok -, amit a legelegánsabb udvari élősködő is megkövetelt volna a szabójától. Számomra ezzel együtt is a kesztyűje volt a legfeltűnőbb, mert bársonyból készült (ami ebben a melegben igen kényelmetlen lehetett), óriási hímzett hajtóka szegélyezte, és csuklótól könyökig hosszú aranyrojtok díszítették, melyek minden mozdulatánál röpködtek a levegőben.

- Uram - mondta a szája sarkából, mintha csak a francia nyelv szavai túlságosan is közönségesek volnának ahhoz, hogy teli szájjal mondja ki őket az ember -, szabad megkérdeznem, hogy kegyelmed volna-e Siorac úr?

- Igen, uram - mondtam. - Én vagyok. Ez pedig Saint-Hubert kisasszony, aki olyan kedves, hogy hajlandó csembalón kísérni engem.

- Asszonyom - mondta, s kecsesen meglóbálta fejdíszét, tollforgójával végigsöpörve a padlót, de igen finoman, nehogy kettétörje a tollakat -, kérem, fogadja legalázatosabb hódolatomat.

- Uram, alázatos szolgája vagyok - mondta Saint-Hubert kisasszony.

Az illető visszatette a fejdíszét, majd felém fordulva nyomban újfent meglóbálta, és üdvözölt; de korántsem olyan mélyen, és egyfajta gőgöt keverve alázatába. Minden bizonnyal az öltözékem alapján ítélt meg.

- Uram - mondta -, álluk szulgálatára.

- Uram - mondtam kicsit csodálkozva, hogy vajon miért „u”-nak ejti az „o”-kat -, állok szolgálatára. Megtudhatnám, hogyan nevezik uraságodat, s mi dolga van velem?

- Rubert de Rumurantin-nek neveznek - mondta a kakaska kis meghajlással, mely érzésem szerint sokkal inkább szólt önmagának, mint nekem.

- Rumurantin? - kérdeztem. - Ismerek egy Romorantint.

- Pfúj, uram! Jó ideje már, hogy nem beszélnek így jó társaságban! Irtózunk az „o”-tól, és „u”-nak ejtjük. Így például azt mondjuk: a buldugság jú dulug.

Láttam, hogy Saint-Hubert kisasszony szája elé kapja a kezét, hogy elrejtse mosolyát, én meg úgy döntöttem, folytatom a játékot, mint azt oly gyakran láttam atyámtól, mikor úgy akart kigúnyolni valakit, hogy azért ne sértse meg.

- Ah! – mondtam -, hogy ez milyen ízléses! A buldugság jú dulug! Csodálatos!

- Uram, bocsásson meg - mondta Romorantin -, de mi úgy mondjuk: „csuálatus”. Ugyanis a „d”-t sem szeretjük, minthogy dentális és barbár. S ha bárhol találkozunk vele, azonnal kihagyjuk.

- De akkor hogy mondják azt, hogy „Kegyelmed dőre”?

- Ez roppant egyszerű: „Kegyelme őre.”

- De hát ez zavart okoz - mondta Saint-Hubert kisasszony -, mert ez azt jelenti, hogy valaki kegyelmének az őrzője, és nem azt, hogy kegyelmed oktalan.

- De hát én nem is vagyuk uktalan - mondta Romorantin, újabb kis meghajlással. - Biztusíthatum, hogy az udvarban engem mindenki nagyra becsül, különösképpen a hölgyek.

- Uram - mondtam -, ezen nincs is mit csodálkozni: uraságod oly szép alakú s oly jól öltözött, hogy elegánsabb már nem is lehetne.

- Kegyelmed pedig, uram - mondta Romorantin - igen művelten beszél, már ami a szavak kiválasztását illeti. Mindazonáltal, ha ennyit megenged nekem, kegyelmed túl pulgáriasan ejti a szavakat: higgye el nekem, nem érdemlik meg, hogy ilyen tisztán tagolják őket. Csak ki kell folyatni őket a száj sarkán és elhullatni, amúgy erőtlenül, kis grimasszal, egy hm-hm-mel a mondat végén és hanyagul odavetett mosollyal.

- Hanyagul odavetett mosollyal - mondtam -, hát nem csuálatus? Hugy csinálja, kérem?

- A szája egyik sarkábúl kell csinálnia - de úgy, hugy közben ne látszújun ki a fuga -, miközben ügyel rá, hugy felvunja a szemöldökét, mintha saját maga is csuálkuzna rajta, hugy valami még elszúrakuztathatja kegyelmedet.

- Valahogy így?

- Ez meglehetős.

- Vagy így? - kérdezte Saint-Hubert kisasszony. - A szemöldök jú, asszunyurrt, de a musuly egyáltalán nem. Túl vidám.

- Uram - mondtam -, bucsássa meg, hugy ily sukáig feltartuttam a kérdéseimmel. Azt mondta, dolga van velem.

- Valuban - mondta kis meghajlással.

Amennyire kicsiny termetéből tellett, kihúzta magát, megfeszítette két lábát, s csípőre tett kézzel ünnepélyesen azt mondta:

- Uram, van szerencsém őfelsége aprújának lenni, s ő megparancsulta, hugy eme levelet adjam át a kezeibe, s hugy bizalmas kettesben szúljak kegyelmeddel. Uraságod vulna az, akit említettem?

- Igen, uram.

- Bucsássun meg, uram, de ez a válasz igencsak együgyű, s nem érzik rajta a jú muur.

- És mit kívánna itt a jó modor?

- Nus hát, tételeztük fel pélául, hugy azt kérezik tőlem: Uram, valúban kegyelmed vulna Rumurantin úr? Én azt felelném: Kétségkívül én vagyuk az! Érzi, hugy ez a határuzúszú mennyi eleganciát visz a mundandújába? Feltéve természetesen, ha a szája sarkábúl ejti ki, s mint munduttam, minden artikuláciú nélkül hullatja el. Uram, hajlandó volna-e újra kezdeni?

- Szíves örömest. Úgy vélem, a kegyelmed múszere minden ponton csuálatus, s igencsak okulok, uraságodat hallgatva.

- Hálás köszönet. Uram, valóban kegyelmed volna Siorac?

- Kétségkívül én vagyok az.

- Akkur hát, uram, levelem van uraságu számára a királytú.

Azzal beletúrt selyemzekéje karkivágásába, és az ott elhelyezett zsebből, körülményes kézmozdulatok közepette, melyek táncra perdítették a kesztyűje csuklórészéhez erősített aranyrojtokat, előhúzott egy levélborítékot. Majd átadta, nem minden pompa és ceremónia nélkül. Ezután meghajolt Saint-Hubert kisasszony felé, majd énfelém, mindkettőnk előtt külön-külön emelve meg a kalapját. Aztán hirtelen sarkon fordult - a sarok magas volt, bíborvörös és csillogó sarkantyú díszlett rajta -, s már azt hittem, végeztem vele, mikor egyszer csak felém csavarintotta darázsderekát, megállt, s szája sarkából azt mondta, hanyagul odavetett mosollyal:

- Uram, el vagyuk ragadtatva, hugy kegyelmedben ulyan embert ismerhettem meg, aki ily furrún vágyik önnön kiművelésére, s szeretném azt is elmundani, hugy uraságod az uvariasságával teljesen meghuított engem saját személyének.

- Mi az ördögöt jelent ez a zagyvaság? - kérdeztem, mikor végre elment.

- Hogy uraságod meghódította őt az udvariasságával. Így van az, ha két kiátkozott hang is van egy szóban.

Ennyi hóbortos beszédtől Saint-Hubert kisasszonnyal hatalmas nevetésre fakadtunk - nem mintha nem lett volna bennem némi sajnálkozás, minthogy e vidámság nem hozott oly közel bennünket egymáshoz, mint az a gyönyörűséges szomorúság, melyben az imént osztoztunk. Volt abban valami szelíd és finom lejtő, de egyikünk sem akarta feltenni magának a kérdést, hova vezethetett volna el bennünket. Mindazonáltal Saint-Hubert kisasszony nyilván tartozott magának néhány utólagos észrevétellel, az ő koráról meg az enyémről, házunkban elfoglalt helyzetének kényszereiről és a bűnről, mely megkísértette, mivel az a pillanat soha többé nem tért vissza. És azontúl soha mást nem kaptam tőle, mint szerető pillantásokat s időnként enyhe kézszorításokat, oly enyhéket, hogy már-már azon töprengtem, nem álmodtam-e őket.

- Szóval a király írt kegyelmednek - mondta váratlanul Saint-Hubert kisasszony. - Ezek után hogyan merném én uraságodat bármire is tanítani?

- A király atyámnak írt, de hogyan magyarázhattam volna el ennek a bábunak? Képes lett volna visszavinni a levelet! Újra kitört belőlünk a nevetés, s eközben bukkant fel atyám; minthogy meglepettnek látszott, elmagyaráztam neki vidámságunk okát. Megvonta a vállát.

- Az ilyesfajta nyelvi kényeskedések, ahogyan manapság ezeket a szellemtelen szófacsarásokat nevezik, minden udvarban megvoltak, különösen békeidőben, mikor a nemesurak, minthogy kardjukat hüvelybe dugták, nem tudtak mit kezdeni magukkal a nagy tétlenségben. III. Henrik idejében, az ifjú piperkőcök - pedig Isten a megmondhatója, milyen bátrak voltak a csatában - selypítve kényeskedtek, és minduntalan azt mondogatták: „Lelkemre!”, vagy azt, „Meg kell tőle halni!” és egyéb ostobaságokat. Olykor az asszonyok is csatlakoztak hozzájuk, s ez a sajátos beszédmód hatalmuk egyik eszköze lett: aki nem alkalmazkodik hozzá, nem méltó rá, hogy szeressék. Hol van a király levele?

- A csembalón, uram - mondta Saint-Hubert kisasszony, aki, mióta atyám belépett, le se vette róla a szemét: nem állítom, hogy figyelme nem keltett bennem némi féltékenységet.

Mihelyt azonban atyám feltépte a királyi borítékot, a kisasszonynak eszébe jutott, mi a kötelessége, szép meghajlással búcsút vett tőle, és távozott. Atyám odament az ablakhoz, hogy jobban lásson, elolvasta az üzenetet, s úgy tűnt, gondolataiba merül.

- Pierre-em - mondta kis idő múlva -, íme, az újdonság az életében. Nagyon jó, bár talán hosszú távon kevésbé jó. Ki tudná megmondani?

Mutatóujja hegyével megveregette a pergament.

- Ez a levél Henrikre vall: szívélyes és erőszakos. Megsimogat, de szeretné ő azt látni, hogy nem engedelmeskednek neki! Olvassa el, minthogy első helyen kegyelmedet érinti.

Nem tudom, mi lett a levéllel, melyre az üzenet volt írva, de kívülről tudom minden szavát, s nem hinném, hogy valaha is elfelejtem őket. Így hangzottak:

„Szakállas!

Az Ivry csata első embere nem lehet utolsó a bálban. Augusztus tizenhatodikán szeretnélek ott látni téged jó Guise unokahúgomnál, s veled együtt a keresztfiamat, Siorac lovagot, kiről azok, akiket szeretek, igen sok jót mondanak.

- De miért nevez engem a király Siorac lovagnak? - kérdeztem.

- Nem nevezi. Kinevezi. Gondolja meg, hogy a király mindig mérlegre teszi a szavait. Kegyelmed eddig egy ifjú nemes volt, cím nélkül. Most már címe is van.

- De hát nem nagy kegy ez az én koromban?

- A legnagyobb! Én is ifjú nemes voltam, de csak a III. Henrik szolgálatában eltöltött, veszélyes küldetésekkel teli évek után csinált belőlem őfelsége lovagot.

Erre nagy szemeket meresztettem, s kicsit kínosan éreztem magam, mert mintha atyám hangjából árnyalatnyi keserűség érződött volna ki.

- De kinek, minek köszönhetem e rendkívüli előmenetelt?

- A király megmondja levelében: azok, akiket szeret, igen sok jót mondtak kegyelmedről.

- Guise asszony?

- Guise asszony és a trónörökös.

- A trónörökös, uram?

- Héroard szerint a trónörökös, minthogy keveset és rosszul beszél, nem mutat sokat, de nincs híján az észnek. Figyel, hallgat, ítél. És biztos lehet benne, hogy nem feledkezett meg a kegyelmed kis íjpuskájáról, hogy meghatotta az ajándék, s hogy a királynak is beszélt róla.

- Bocsásson meg, atyámuram, de nem tudom elhinni, hogy azért lettem lovag, mert egy kis íjpuskát adományoztam a trónörökösnek.

- Igaza van. Nemcsak erről van szó. A király Bourbon, és kegyelmed is az.

Elpirultam, és torkomon akadt a szó, persze nem zavaromban, hanem mert most fordult elő először az otthonunkban, hogy születésemről nyíltan esett szó. Olyan izgatott voltam, hogy kezeimet a hátam mögé rejtettem, s egymáshoz szorítottam őket, hogy megakadályozzam a remegésüket. Azt azonban mégiscsak észrevettem, micsoda különbség van azon igazság között, melyről mindenki tud, bár egy kukkot se szól róla, meg aközött, amely nagy hirtelen felerősödik, új értelmet nyer, pusztán csak azáltal, hogy beszélnek róla.

- Kegyelmed nem tudta ezt, fiamuram?

Atyám, mint mindig, most is bizonyos ünnepélyességgel beszélt, de hangja és szeme annyi jóságról és szeretetről árulkodott irányomban, hogy elfogott a vágy, hogy a karjába vessem magam. Mindazonáltal nem tettem meg, félve, hogy zavarba hozom.

- De igen, atyámuram - mondtam, s kissé tompának hallottam saját hangomat. - Kora gyerekkorom óta tudom. Dajkáim sokat fecsegtek róla a jelenlétemben, abban a hitben, hogy úgyis kicsi vagyok még hozzá, hogy megértsem. De valamit nem értek. Hogyan tarthatja számon a király a születésemet, ha egyszer az nem törvényes? Az egyház azt tanítja nekünk, hogy a házasság szent kötelék.

- De a királynak - mondta atyám somolyogva - igen kevés érzéke van a szentségekhez! S honnan is volna neki, ha egyszer a körülmények oly gyakran rákényszerítették, hogy vallást cseréljen? Ráadásul egy olyan régi vágású nemesúr számára, mint amilyen Henrik is, a vér jobban számít, mint a házasság. Minthogy az ő szemében kegyelmed Guise asszony révén Bourbon Margit unokája, így az ő unokaöccse is. Mindazonáltal a kegyelmed kinevezésével nemcsak a vért honorálta. Hanem a Siorac nevet is. Minden polgárháborúk legrosszabbikában a Sioracok sohasem hallgattak a lázadás szirénhangjaira. Tántoríthatatlan hűséggel ragaszkodtak királyukhoz, még akkor is, ha az, mint ez IX. Károly esetében megtörtént, üldözte a hugenottákat.

- Annyi mindenesetre bizonyos, atyámuram, hogy nem érdemeltem meg ezt az előmenetelt.

- Kegyelmed előtt a jövő, hogy kiérdemelje. Legyen nyugodt, a király nagyon is számít rá, hogy ez a kitüntetés majd hozzá és a trónörököshöz köti kegyelmedet.

Ezután csendben maradtunk, egymás szemébe nézve, de mindegyikünk saját gondolataiba merülve, melyeket atyám esetében, úgy éreztem, némi búskomorság színezett, az enyéim pedig türelmetlen vággyal remegtek a jövőért. Aztán hirtelen eszembe jutott, mit mondott atyám a királyi levél „szívélyes és erőszakos” természetéről, s arra gondoltam, hogy a király kívánsága, vagyis hogy augusztus tizenhatodikán látni szeretne minket Guise asszonynál, felér egy paranccsal. A gondolat felvidított.

- Kegyelmed mosolyog? - vonta fel atyám a szemöldökét.

- Igen, atyámuram - feleltem nyomban. - Meg kell-e mondanom, mire gondoltam magamban?

- Nincsenek ilyen kötelezettségei. Mondja meg, ha úgy kívánja.

- Nem szeretném megsérteni atyámuramat.

- Nem fog megsérteni.

- Nos hát, azt gondolom, hogy augusztus tizenhatodikán mégiscsak elmegyünk arra a bálra...

Atyám nevetni kezdett, majd odajött hozzám, erősen megölelt, és kétfelől megcsókolta az arcomat.

- A képességei olykor elfeledtetik velem, hogy kegyelmed még csak gyerek! De mind kevésbé az. Ezt már tisztán látom.

Augusztus tizenhatodikán Guise asszony, pontban déli tizenkettőkor egy lótifuti fiúcskát menesztett levelével atyámhoz, aki mikor elolvasta a levelet, ezekkel a szavakkal nyújtotta át nekem:

- Szeresse Guise asszonyt, tisztelje őt, de ne írjon úgy, mint ő!

Íme a levél:

„Baráttom.

Kűgye el hozám a kereszt fiam nyoc orára a házamban. Elkűdöm érte a kocsim. Eggy orával a báll előt látni akarom