Hetedik fejezet

Van némi okom, hogy emlékezzem 1608. január másodikára, életkorom tizenhatodik esztendejében, merthogy ettől a naptól fogva rendkívüli zordságú hideg volt Párizsban, és a fagy oly kemény volt, hogy a jég megbénította a Szajna folyót, foglyul ejtette a Louvre előtti Szénarakpart bárkáit és dereglyéit, úgyannyira, hogy a felső szakasz menti falvakból induló, nagy folyami fuvarozások is félbeszakadtak, minek következtében ember és ló a puszta létfenntartásra kényszerült: minden megdrágult, különösképpen a fa, melyből már csak azért is hamar hiány támadt, mert a hideg rászorította a párizsiakat, hogy mind többet égessenek belőle.

Ami minket illet, nekünk nem kellett elszenvednünk ezt a kényelmetlenséget, azon okból, hogy midőn nem sokkal előbb a vad szél kidöntött egy százesztendős kőrisfát Chéne Rogneux-i uradalmunkban, atyám felvágatta tűzifának, gondolván, hogy két télre ellátja magát, és felhozatott belőle egy nagy kordéra valót párizsi palotánkba; minthogy azonban a fáskamránk tele volt, a maradékot, s ez igen tekintélyes mennyiséget tett ki, azon fal mellett kellett felhalmozni, mely a Dalnok utcától elválasztott minket.

Talán nem árt itt emlékeztetnem rá, hogy palotánk a Virágmező utca - ahol nagykapu és kiskapu állt rendelkezésére az udvarunkba bejutni szándékozónak -, másik oldalon meg a Dalnok utca közt emelkedett; emerről csak egy kis boltíves kapun át lehetett bejutni a kertünkbe, ez viszont oly jól meg volt erősítve, hogy atyám szerint legalábbis egy harci petárda kellett hozzá, hogy elboldoguljanak vele.

Atyám polgárháborúink kitörésekor megmagasíttatta mindkét utca felől a falakat, minthogy a Liga kétszer is megpróbált az életére törni. Ugyanezen okból bérelte ki a Tűboltot, mely a Virágmező utca másik oldaláról belátást engedett az udvarunkba. Ott helyezte el Franzot, a maggiordomó-nkat meg a feleségét, Gretát. Aztán mikor atyám úgy tapasztalta - akkor már visszaállt a béke, s a Liga, ha nem is múlt még ki, de meglapult a vackán -, hogy alvilági figurák bandája viszi tovább az éjszakai támadásokat, fosztogatásokat és öldökléseket, semmit sem változtatott biztonsági előírásain, és nappal láncra kötve, éjjel szabadon eresztve két nagy szelindeket tartott a kertben, egyet meg az udvarban, minthogy az udvar védettebbnek tűnt számára, azon egyszerű oknál fogva, hogy katonáink ott voltak elhelyezve.

A zord idő folytatódott, keményebben, mint valaha, s minthogy utcánkban elterjedt a híre, hogy bőségben van fánk, szomszédaink sürgető kéréseket intéztek hozzánk egy hasáb fáért, melynek ára - jól értik, egyetlen hasábé - az öt garast is elérte Párizsban.

Ez ügyben atyámnak volt némi heves szóváltása Guise hercegnővel: ő ugyanis azt állította, hogy atyám tartozik magának azzal, hogy ad a fájából az utca nemesi származású családjainak, a polgároknak - nekik csak igen keveset -, és semmit a köznépnek. De semmiképp sem pénzért! Az ugyanis becstelenség volna Siorac márkitól.

- Már engedje meg, asszonyom, kegyed a saját birtokain adja el a fáját, én meg az enyémen!

- Pfúj, uram! Én nem vagyok alkusz! Az intendánsom foglalkozik mindennel.

- És menet közben leveszi a sápot, amely akár az összeg feléig is felmehet.

- Meglehet.

- Nem tudna legalább néha belepillantani a számadásaiba?

- Hová gondol! Az rangomhoz méltatlan volna!

- A rangja sokba van kegyednek, asszonyom! És ha már a nemesi becsületről elmélkedünk, kegyeskedjék megmagyarázni nekem, miért becstelen kicsiben eladni néhány fahasábot, s miért becsületes eladni egy egész erdőt valami gazember intendáns útján, aki arcátlanul meglopja kegyedet?

- Nem tudnám megmagyarázni. De így van.

Atyám úgy tett, mint aki enged, minthogy a „de így van” nyilvánvaló korlátot szabott a vitának. Amely azonban folytatódott, más módon, La Surie lovaggal.

- Minthogy a nemesség előítélete oly erős volt a darabonkénti eladással szemben - mondta atyám a jelenlétemben -, nem vállalom, hogy szembeforduljak vele, s óvakodom részt venni ezekben a kereskedésekben. Franz majd lebonyolítja a dolgot a Tűboltban: üzleteljen csak háznagy a háznaggyal. Magas árat fog kérni a nemesektől és a polgároktól. Az egyszerű embereknek meg, akik igazán nélkülöznek, legalábbis itt a Virágmező utcában, mert azért az egész várost nem akarom fűteni, öt hasábot ad ingyen.

- Az sok - mondta La Surie.

- Hogyhogy sok?

- Pierre-em - mondta La Surie -, nekem ebben nagy előnyöm van kegyelmeddel szemben. Én éltem végtelen nyomorúságban, és ismerem a fortélyait. A kegyelmed utcájának szegényei, akiknek öt fahasábot fog adni, kettőt elégetnek majd a kemencéjükben, hármat meg magas áron eladnak.

- Ezt megértem. Enni akarnak.

- Vagy inni - mondta La Surie -, a feleségük meg ott marad tűz nélkül. Azonfelül alamizsnát elfogadni megalázó. Végeztessen velük valami apróbb munkát a két fahasábjukért, s ha ezek elfogynak, biztosan újra ott látja majd őket a kapuja előtt.

- Atyámuram - mondtam -, nekem is juttatna néhány fahasábnyi alamizsnát?

- Kegyelmednek, fiamuram? - kérdezte nevetve atyám. - És kinek adná őket?

- Saint-Hubert kisasszonynak. Mikor ma reggel lementem hozzá a tanórára, ajka kék volt a hidegtől, noha épp akkor hagyta el a lakását.

Láttam én jól, hogy emez ajkak emlegetése hallatán pajkos kis gioco[38] villan La Surie szemében, de jó ízléssel visszafogta magát.

- Majd vitetek hozzá annyit, amennyivel kihúzza egy hónapig - mondta atyám. - Tisztában vagyok vele, hogy atyja halála óta igen szűkösen él. Adná isten, hogy véget érjen végre ez a kemény fagy! Annyi embert megölt már!

A fohász nem hallgattatott meg: a zord hideg kitartott a hónap végéig, s arra is szolgáltatott néhány jó okot, hogy elcsodálkozhassunk.

Egy éjjel, a kert felőli oldalon két szelindekünk oly dühödt s oly hosszas ugatásba fogott, hogy Poussevent, akit hamarosan Pisseboeuf is követett - mindketten állig prémben, mint a bojárok, és felfegyverkezve -, nagy merészen elhagyta meleg fekhelyét, s felkereste a kertet. Minthogy a Hold nagy fekete felhők mögé rejtezett, alig tudták kivenni két kutyánk alakját, amint két mellső lábukat a fal mellett felhalmozott farakásnak vetve, pofájukat magasra emelve ugattak, mintha megvesztek volna. Katonáink macskaléptekkel osontak oda, s szelindekeink, mihelyt megérezték őket, hízelegve futottak hozzájuk, majd megerősítést merítve belőlük visszatértek a farakáshoz, még hangosabban vonítva és vicsorogva. Egyik még a rakás tetejére is megpróbált felugrani, de az túl magas volt neki, elhibázta az ugrást, és nyüszítve zuhant vissza, minthogy egy fahasáb felsértette a lábát.

Poussevent odasúgta Pisseboeufnek, hogy csendben menjen el a létráért, s mikor az megérkezett, szerencsésen és nem minden ügyesség nélkül, tekintve, hogy a kert teljes sötétségbe burkolózott, odatámasztotta a telkeket elválasztó és az utcára néző fal szögletéhez - ez a fal, mint az olvasó emlékezhet rá, a Dalnok utcára nézett. A két katona akkor felmászott a farakás tetejére, legalább hét láb magasba, s várta, hogy a Hold méltóztasson előbújni a fekete felhők mögül, ami meglehetősen bizonytalan vállalkozás volt, hiszen, ha felnéztek az égre, alig láthattak itt vagy amott néhány fénysugarat átszivárogni a sötétlő felhőtömegen.

Közben azonban hallgatóztak. „Legalább két hüvelykkel megnyúlt a fülem, annyira hegyeztem! - mondta Poussevent a maga gascogne-i hevületével. - De semmi nesz, a legcsekélyebb sem, csak egy könnyed fuvallat s kis suhogás. - Egy macska! - súgta oda Pisseboeuf. - Gondolkozz már! Még hogy macska! Mintha a szelindekek hajlandók volnának megmozdulni ily kicsinységért! A macskák, ha jó az idő, minden éjjel ott flanéroznak a falainkon, s szelindekeink még csak rájuk sem pislantanak.”

Poussevent elhatározta, hogy tiszta vizet önt a pohárba, és guggolva lépegetvén a fahasábokon, minthogy a kutyaugatás ellenére még mindig hallotta a fuvallatot s a suhogást, egyre tisztábban, de továbbra sem ismerve fel a forrását, csak haladt előre, mikor is egy igen hideg tárgy csapódott az arcába. Hátraszökkent, szíve rémülten dobogott, s egy káromkodás hagyta el az ajkát. Megkockáztatott egy mozdulatot, „mint a macska, mikor kicsit előrenyújtja a mancsát, noha ő maga már hátrálásban van”, s keze egy lógó kötelet érintett.

Óvakodott tőle, hogy meghúzza, beérte azzal, hogy ujjaival körbetapogassa. Felső részén felfedezett egy husángot, lent meg egy hurkot, mely egy fahasábot igyekezett befogni. „Az istókját neki! - mondta Poussevent -, valami tökfilkó felült a falra ebben a dermesztő hidegben, hogy megpróbáljon elhalászni tőlünk egy hasáb fát.”

A zsinórtól feljutni a husángig, a husángtól feljutni a karig, a kart megmarkolni, sebtében meghúzni, az illetőt a farakásra lerántani, tarkón fricskázni, saját zsinórjával megkötözni és Pisseboeuf segedelmével levinni a létrán - Poussevent-nek mindez ment, mint a karikacsapás, s még csak eszébe sem jutott elhencegni vele, mikor vállára vetve behozta a foglyot otthonunk nagytermébe, ahova mindenki, gazdák, szolgák és szobalányok gyertyával a kezükben lefutottak, miután felriasztotta őket a kutyák ugatása és fogásukat követően szolgáink kiabálása.

Atyám megparancsolta Guillemette-nek, hogy vessen rőzsét a kandalló parazsára, Mariette-nek meg, hogy készítsen forralt bort mindenkinek, és arra kérte Poussevent-t, hogy csomagolja ki a foglyot, kinek fejét csuklya fedte, s úgy terült el ott előttünk, mint valami vásott kis kölyök. Se nem moccant, se nem mukkant, vagy mert rémülettel töltötte el mindaz, ami rá várt, vagy mert Poussevent fricskája félig-meddig agyonütötte. Poussevent nem sietett a kibogozással, minthogy szívügye volt tettét eposzba illő elbeszélésben tárni elénk, mint arra megjegyzést is tettem. De bármint is állt a dolog, a kötelek eloldozásával meséje végére kellett jutnia.

- Vedd le róla a csuklyát - mondta atyám -, hogy láthassuk az arcát a kis fahorgásznak!

A csuklya egy hitvány, kirojtosodott, helyenként befoltozott kabátban folytatódott. És mikor Poussevent nyúlt, hogy leemelje a fejfedőt, a vásott kis kölyök hirtelen mozdulattal megpróbált elmenekülni, de Pisseboeuf nyomban elcsípte, Poussevent meg durván felfedte az arcát.

Akkor aztán láthattuk, amint hosszú hajzata végigomlik a vállán. Ahogy most ezt írom, emlékezetemben újra látom a pillanat koloritját, reliefjét, a tűzhelyben lobogó lángok színeit, körben embereinket és a forralt bort, amit Mariette széttöltött nekünk.

Az egész kétségkívül csak egy másodperc műve volt, de az a haj oly bájos csigákban, oly nehéz, oly sűrű és aranyló hullámokban zúdult végig a hátán, hogy úgy éreztem, leomlása a végtelenségig tart. De az is lehet, hogy ez a benyomás pusztán attól támadt bennem, hogy igen szerettem ezt a pillanatot, így azóta gyakran idéztem vissza emlékezetemben, hogy újraéljem.

Először senki se mukkant, csak szemünk meredt hitetlenkedve az aranysörényre, minthogy éreztük, a puszta látvány igencsak megváltoztatta a dolgokat. Mindannyiunk közül a legkevésbé beszédes volt az egyetlen, aki kinyitotta a csőrét.

Jóllehet megjegyzése fittyet hányt a tisztességnek, nem rossz szándékból fakadt, csak szokásos pontosság iránti vágya fejeződött ki benne.

- Nohát! - mondta Pisseboeuf -, akármennyire összefagyott is ez ott a falon lovagolva, nem az az éjjeli kártevő, annyi biztos.

Egyetlen elismerő mosoly sem kísérte a megjegyzést, és Poussevent, aki gyakorta mondott ennél cifrábbakat is, olyannyira nem találta helyénvalónak a dolgot, hogy gyomron bökte a bajtársát.

- Te nőszemély, hogyan jutottál fel arra a falra? - kérdezte atyám, s némi erőfeszítésébe került, hogy a bírót s a szigorút adhassa.

A fürjecske kivárt a válasszal, miközben egész testében remegett, érzésem szerint sokkal inkább a hidegtől, mint félelmében.

- Egy hitvány ereszdeszka segedelmével, melyet otthon leltem - mondta; halkan beszélt, de bármennyire koldus volt is, igen udvariasan fejezte ki magát.

- Ti ott - szólt atyám a katonáknak -, ha kiittátok a borotokat, menjetek el azért az ereszdeszkáért. Hol laksz, nőszemély?

- A Kakas utcában, szolgálatára.

- S nincs semmi más foglalkozásod a tolvajláson kívül?

- Tolvaj egyáltalán nem voltam, a mai napig! - mondta a leányzó, és úgy folytatta, mintha nemesi címét közölné. - Selyemvarrónő vagyok. De minthogy a nagy hidegek beálltával anyámra rátört a harmadnapos láz, otthon maradtam ápolni őt, s a gazdám elküldött.

- Anyád buzdított rá, hogy meglopjál?

- Ugyan, dehogy! Szegényke tegnap meghalt. Én meg ott maradtam egyedül, tűz nélkül, kenyér nélkül, meg hát egyetlen fitying nélkül, hogy rábírhassam a plébánosunkat, nyissa meg a földet, s temesse el anyámat; így aztán azt gondoltam, megrablom uraságodat egy fahasábbal, hogy ne fázzak annyira addig se, míg elvisz a halál.

- Nem tudtad, hogy két hasábot adok minden utcabelimnek, akinek nincs semmije?

- Sajnos nem a kegyelmed utcabelije vagyok.

- Honnan tudtad, hogy van ez a nagy farakásom?

- A környékünkön csak erről beszélnek. Én múlt vasárnap tudtam meg a misén.

- Mariette - mondta atyám némi hallgatás után -, ültesd le ezt a nőszemélyt egy zsámolyra ott a tűz mellett, és adj neki forralt bort meg egy szelet kenyeret.

Amit, úgy láttam, Mariette szívesen meg is tett, minthogy anyai érzelmek lakoztak benne. Nagy csend támadt, amint ott álltunk a leányka körül, míg ki nem itta a forralt borát, s meg nem ette a vajas kenyerét.

- Te lány - szólalt meg atyám -, ne edd már oly gyorsan azt a kenyeret! Majd még visszaküldi a gyomrod! Kis falatokat harapj, és mindegyiket rágd meg!

Lefogadtam volna, hogy mindannyiunknak nagy öröme telt benne, amint így falni láttuk - mindannyiunknak, kivéve Toinont, aki igen hidegen nézett rá, minthogy minden fiatal és szép nőt ellenségének tekintett, márpedig a kis fahorgászt csak meg kellett volna mosdatni, s akkor arca legalább úgy csillog, mint aranyhaja.

- Hogy hívnak, te lány? - kérdezte atyám megenyhült hangon.

- Margot, szolgálatára.

- Siorac márkival beszélsz, leányka - mondta Mariette, s széles kezét, mely akkora volt mint egy sonka, a tolvaj vállára tette.

- Szolgálatára, márki úr - mondta Margot.

- Hát akkor, Margot - mondta atyám -, mit csináljunk most veled?

Mire a lány, inkább beletörődő, mint rémült arccal, felvonta a szemöldökét, és megvonta a vállát; az adott pillanaton túl nemigen látott jövőt a maga számára, minthogy tudta jól, a falopás, még nagy hidegben is, bűntény, és kötelet érdemel.

Minthogy semmit sem válaszolt, Toinon erős és tiszta hangon azt mondta:

- Át kell adni a bírónak, hogy akassza fel! Lopás vagy lopási kísérlet, egyre megy!

- Micsoda egy istenverte buta liba! - mondta Poussevent, aki bárhogyan is nézzük, egyáltalán nem kedvelte Toinont, mivel ez gyakorta összeakaszkodott vele, lévén Bassompierre úr egyik „unokahúga” s házunkban az ismert feladatok ellátója.

- Margot - mondta atyám, pillantásra sem méltatva Toinont -, én elintézem Courtal plébános úrral, hogy nyissa meg anyád számára a földet, s fizetned se kelljen. Addig is e helyt maradhatsz, míg tart a nagy hideg. Mariette majd ad neked varrnivalót, ha nem is selymet, de gyolcsot és lent. Most pedig - folytatta határozott gyorsasággal -, minthogy borotokat kiittátok, mindenki megtérhet lefeküdni saját fészkébe.

Ki látott már olyat: Margot hozzálépett, és szó nélkül megcsókolta a kezét, mire persze komornáink összenéztek. Jó éjt kívántam atyámnak, és felmentem az emeletre, ahol is összetalálkoztam La Surie lovaggal, kinek hálószobája az enyémmel volt szomszédos.

- Lovag - szóltam halkan -, nem tart-e tőle, hogy jó keresztanyám magas lóra száll, mihelyt meglátja e helyt az aranyszínű hajat s a bájos pofikát?

- Öcsém, ha az ember a kötelességét teljesíti, el kell tudnia viselni néhány apróbb kényelmetlenséget.

A „kötelesség” szónál La Surie finoman elmosolyodott, és barna szeme csillogni kezdett, kék szeme pedig hideg maradt.

A következő hetekben folytatódott a fagy, sőt még erősebb is lett, olyannyira, hogy a fontainebleau-i erdőben megrepesztette a sziklákat, sőt némelyiket darabokra rágta szét, amin igen elcsodálkoztam, mivel addig úgy hittem, a „foga van az időnek” kifejezés csak amolyan képes beszéd.

Az éjszakai őrjárat minden éjjel talált az utcákon embereket, akiket átjárt, megdermesztett és megölt a hideg. Január tizennegyedikén hajnalhasadtakor a tejesemberünket találták holtan, elterülve a kövezeten, fejét a tejesfazekán nyugtatva.

De január tizenötödik napján, amely szombatra esett, valami ennél is sokkal meglepőbb történt. Atyámat és La Surie-t a Louvre-ba hívatták, s így kettesben voltam házunk nagytermében Saint-Hubert kisasszonnyal - az ő ajkáról tanultam olaszul -, s közben kedvtelve nézegettem bájait (Toinon ilyenkor sohasem mulasztotta el, hogy átmenjen a termen, és féltékeny pillantásokat vessen ránk), mikor Franz érkezett, hogy jelentse, egy lovag forgolódik nagykapunk előtt, mintha csak bebocsáttatást akarna kérni, de ennek sem kiáltással, sem kopogtatással nem adja jelét, s lováról sem száll le, a ló viszont vadul nyerít. Kabátot, sapkát vettem magamra, s Pisseboeuf meg Poussevent kíséretében kimentem a nagykapun, hogy lássam, mit akar a különös látogató.

- Ez nem fogja megmondani magának, uram. Halálra van fagyva - mondta Franz, aki lotharingiai származású lévén jobban tudta, mint mi, mi is az a hideg.

- De ha megfagyott volna - szóltam -, leesne a lóról.

- Nem tud - mondta Poussevent, kezét a férfi combjára téve. - Olyan merev, mint egy fadarab, s lábának szorítása tartja meg a nyeregben, mint egy ólomkatonát.

Tisztán akartam látni a dologban, így hát megparancsoltam, nyissák ki a nagykaput, s vezessék be a lovagot az udvarba. De a világ minden kínját kiálltuk, még Lachaise, a kocsis is segítségünkre sietett, hogy a lovagot kiemeljük a nyergéből, mert combjai bordaívként szorították a ló hasát. Ki kellett oldanunk a nyereg hevederét, s a lovagot megemelve kihúznunk alóla, hogy nagyobb mozgásterünk legyen; csak így sikerült, húzva és tolva, átemelnünk a ló feje fölött, s letennünk a földre, ahol azonban, bármit csináltunk is, lábai megőrizték boltozatformájukat s a szokatlan szöget, melyet a testtel bezártak. Ami Pisseboeuföt sajátos megnyilatkozásra ragadtatta: „Azon töprengek, miféle koporsót kellene csináltatni ennek itt, hogy elföldelhessük!”

A mieink közül senki sem ismerte a férfit, de még a szomszédok sem, ám a ló, egy nagy termetű, herélt pej, igen ismerős volt számunkra. Atyám két hónappal azelőtt adta el a királynak. Ez magyarázta, hogy miután lovasa elmulasztotta irányítani, a herélt saját urává vált, s visszahozta őt istállóinkhoz; ezeket bizonyára jobban kedvelte a királyéinál, minthogy itt az abrak kevésbé volt sovány vagy a lovász volt inkább simogatós.

Elküldtem egyik apródunkat a bíróhoz, ki sietve útnak indította hozzánk a segédét, és egy nyitott szekéren elvitette az ismeretlen egyént, ami élénk kíváncsiságot keltett utcánkban, s a környező utcákban is, azon oknál fogva, hogy a szerencsétlen megfagyott ember teste holtában is őrizte különös testtartását. Vitry még aznap este tudatta velünk - időközben atyám és La Surie visszatértek otthonunkba -, hogy a lovagban a király egyik futárát ismerték fel, akit előző nap indítottak útnak Amiens-be, s aki (egy röpke szerelmi kaland kedvéért, mely igencsak szívügye volt) roppantul sietett visszatérni Párizsba, így elkövette azt az oktalanságot, hogy éjjel is úton volt, és elaludt a nyeregben. Álma végzetes lett számára. Vitry még azt is hozzátette, hogy a király úgy látta helyesnek, ha atyám megtartja a heréltet, lévén futárai túl babonásak ahhoz, hogy olyan ló nyergébe szálljanak, melyen egyikük halálát lelte.

Másnap vasárnap volt, s minthogy atyámat kora reggel a Louvre-ba hívatták, La Surie-vel mentem a Saint-Germain-l'Auxerrois-templomba, ahol Courtal plébános úr szokott volt misézni; prédikációját ezúttal a cudar időjárásnak szentelte, melyben az emberi istentelenség és romlottság rettenetes égi büntetését látta.

- Mert soha még - mondta - az emberi emlékezet szerint nem láttunk fagyot, mely ennyi embert ölt volna meg Párizsban, s még különösebb dolog és igen szerencsétlen előjel, hogy a bor, épp abban a pillanatban, mikor a pap megszentelte volna, megfagyott a Saint-André-des-Arts-templom kelyhében! De csodálkozhatunk-e rajta, mikor három hónappal ezelőtt, 1607. szeptember hetedikén (önmagában már a két hetes sem jelent semmi jót) megjelent az égen egy nagy üstökös, maga mögött húzva igen széles és igen hosszú csóváját? Ez Isten haragjának kétségbevonhatatlan jele volt. S valóban: még három hónap sem telt el, mikor a nagy hideg, melyet az ég bocsátott ránk, megdermesztett utat és folyót, s megbénítva a fuvarozást, új Babilonunkat ínségre kárhoztatta; ilyenképp, ha a fagy nem is öli meg azonnal az embereket, a lassúbb éhhalálra ítéli őket. Sajnos! Túlságosan is nyilvánvaló, mint azt a csillagjósok is állítják, hogy a fagy, mely az üstökös után három hónappal következett el, még három hónapig köztünk marad, s napról napra több áldozatot követel.

Courtal plébános úr végezetül arra buzdította bárányait, hogy imádkozzanak, gyakoroljanak bűnbánatot, legyenek buzgóbbak a gyónásban és áldozásban, tartsanak kilencnapos ájtatosságot, járjanak kálváriát, gyújtsanak gyertyát a főoltár előtt, és mondassanak misét, hogy mindezen fohászok számossága, ereje, s hogy úgy mondjuk, hevessége a menny kapuit ostromolva megenyhítsék az Úr haragját, s rábírják, szüntesse meg mindazon megpróbáltatásokat, melyekkel teremtményeit sújtja.

Ebédnél, melyet a lovaggal kettesben fogyasztottunk el Virágmező utcai palotánkban, minthogy atyám még nem tért vissza, megkérdeztem tőle, mint vélekedik az imént hallott prédikációról.

- Jó plébánosunkat hallgatva - mondta La Surie - úgy tűnhetne, hogy a legszegényebb párizsiak a legnagyobb bűnösök, hiszen ők fizetnek az életükkel a kegyetlen hidegért, az ínségért és a fa drágulásáért. Csupa olyasmi, ami egyáltalán nem érinti a jól felszerelt keresztényeket. Ami meg minket illet, ha ezt a mértéktelen hideget az Úr küldte ránk, azt kell hinnünk, bennünket különösen kedvel, hiszen lehetővé tette számunkra, hogy egyetlen százéves kőrisfát egy egész erdő áráért adjunk el, hogy istállónkat egy szép lóval gazdagítsuk, s hogy otthonunkat egy kis selyemvarrónővel ékesítsük.

Mikor atyámnak másnap elismételtem La Surie szavait, először nevetett, majd hirtelen elkomolyodott, és azt mondta:

- Ez a gondolkodásmód jellemző a papokra, és része foglalkozásuknak. De azért Courtal plébános nem teszi rosszul a dolgát, hiszen sem bántó, sem fanatikus, sem kegyetlen nem volt soha a szegényekkel szemben. Az én szememben főként egyetlen nagy érdeme van: a király iránti hűsége. Emlékszik még Henrik két évvel ezelőtti, sedani hadjáratára? Mikor elment, hogy nyakon csípje Bouillon herceget, s visszahozza Párizsba, megbocsátva neki, ám egyszersmind megalázva őt? S emiatt a királyság minden protestánsa kiáltásokat hallatott, s fogait csikorgatta? És hogy lecsillapítsa őket, Henrik megengedte nekik, hogy templomot emeljenek Charentonban? Erre fel aztán micsoda ordibálás támadt a katolikusoknál! Még hogy Charenton! - üvöltözték. Kétmérföldnyire Párizstól! Holott fehéren feketén le van szögezve a Nantes-i Edictumban, hogy az eretnekek ördögi kultuszaikat csak Párizstól legkevesebb négy mérföldre űzhetik! A sekrestyék remegtek, a templomok háborogtak, s mindenütt kiprédikálták a dolgot, kivéve...

- Saint-Germain-l'Auxerrois-ban.

- Úgy bizony! Courtal plébános úr hallgatott, mivel úgy ítélte meg, hogy a két mérföld meg a négy mérföld között nincs akkora különbség, amely ezt a zűrzavart indokolhatná.

Az ezt követő héten nagy gondban voltam, nem is annyira Henrik, mint inkább atyám miatt, mivel féltem, hogy Guise asszonnyal újrakezdik azokat a komoly csipkelődéseket, melyek a múltban nagy szomorúságomra voltak, hisz oly igen szerettem volna kölcsönös szeretetben, mindhalálig egyesülve és összeforrva tudni őket. Miután alaposan megforgattam fejemben a dolgot, magamra vállaltam, hogy félrevonom Mariette-et, és elkomorult homlokkal azt tanácsolom neki - nem minden naivitás nélkül, hisz abban a hitben voltam, hogy Margot csak a fagy idejére marad velünk -, tegyen lakatot arra a locsifecsi szájára. Megígérte. De aztán eszembe ötlött, hogy ha félek Mariette meggondolatlanságától, legalább annyira félhetek másvalaki álnokságától; így hát szokás szerint Toinon társaságában töltött déli sziesztám alatt, mikor már túl voltunk viharos ténykedéseinken, megvártam, míg újra lélegzethez jutok, majd felkönyökölve mélyen a szemébe néztem, és megkérdeztem:

- Toinon, elmész-e megmondani Guise asszonynak, hogy új jövevény van nálunk?

- Mi van, ha megteszem? - kérdezte kihívó képpel.

- Atyám tüstént elűz, amiért bajkeverő voltál. S én akkor roppant bánatos leszek.

- Tényleg? - kérdezte megenyhülve. - Bánkódna miatta?

- Úgy bizony!

Ezen kicsit elgondolkozott, majd azt mondta:

- Hát nem mintha nem enne miatta a fene. Megmondom őszintén. Gyűlölöm ezt a kényeskedő libát az alamuszi pofájával, az előkelősködésével meg azzal a fakó hajával.

Majdnem megválaszoltam neki erre a „fakó hajra”, de még időben visszafogtam magam, pontosan érezve, milyen veszélyekkel járna, ha védelmembe venném Margot aranyló sörényét.

- Kényeskedő? - kérdeztem jobb híján.

- Kegyelmed nem vette észre, milyen magasan hordja az orrát, merthogy ő selyemvarrónő? Hát mi az, kérdem én? Egy kézműves mesterség!

- És te magad többet tudsz ennél?

- Persze! Ahogy hétszer hét ördög van a pokolban, ugyanúgy hétszer hétféle simogatás van, amivel egy nő boldoggá tehet egy férfit, s én azt mindet ismerem.

- Honnan tudod, hogy hétszer hét ördög van a pokolban?

- Így mondták.

Nem akartam ezen vitatkozni, úgyhogy visszatértem saját mondandómhoz.

- És mondd csak, miért fened a fogad erre a Margot-ra?

- A liba piszkosul szemtelen fajta.

- Ő? És ugyan kivel?

- Á, nem úgy értem! A szerencséje szemtelen. Ide jön a falunkhoz a gonosz ereszdeszkájával, hogy kihalásszon egy fatuskót, s erre kikap egy márkit.

- Úgy, hát te már be sem éred egy lovaggal - szóltam sértődötten.

- Ó, kicsikém! - mondta mosolyogva, és gyengéden végigsimította a tarkómat. - Kegyelmed százszor is elég nekem.

Nem tudom, a bók hatott-e így, vagy a pokol hétszer hét simogatásának valamelyike, de éreztem, hogy nagyon is kezdek megbékülni.

- Akkor hát - folytattam -, nem szólsz Guise asszonynak?

- Megígértem, megtartom. Nézzék csak - mondta nagyképűen -, mennyire fél az én szép kedvesem, hogy elveszít! Ami különben előbb-utóbb úgyis megtörténik - tette hozzá szomorú képpel.

- Ugyan miért?

- Mert én szeretnék egy férjet, akit az orránál fogva vezethetek, egy házat, ami csak az enyém, meg egy szolgálót, akinek parancsolhatok.

- De úgy boldogabb leszel-e?

- Nem tudom.

Aztán hozzátette:

- De mégiscsak így szeretném.

A csillagjósok, tudós számításaik alapján, Courtal plébános úr meg a hetes szám misztikus erejére támaszkodva bejelentették, hogy a cudar hideg, melytől Párizs már január elseje óta szenvedett, három hónapig fog tartani. Hát ebből semmi se lett. Január huszonhatodikán megjött az olvadás, s a következő napokon is maradt, mocsárrá változtatva a főváros utcáit; nyomában sűrű és bűzlő köd ereszkedett alá. De az orrok és a torkok szenvedésétől eltekintve hatalmas volt a legszegényebbek megkönnyebbülése, azon oknál fogva, hogy a Szajna folyón újból megindult a fuvarozás, megszűnt az ínség, s az árak csökkentek.

A mi kis selyemvarrónőnk nem távozott a hóolvadással, s a cselédségből ezen senki sem csodálkozott, s nem is pletykálkodott; e kérdésben a nyelvek lefagyva maradtak. Ez a csönd értette meg velem, milyen ostoba túlbuzgóság volt részemről Mariette és Toinon kitanítása: a figyelmeztetés már jóval korábban, jóval magasabb helyről és jóval nagyobb súllyal megtörtént.

Kétszer vagy háromszor elcsíptem Toinon Margot-ra lövellt gonosz pillantását, de a száj nem merte követni a szemet. Margot zárkózott maradt, lesütötte szempilláit, szép volt és aranyló, mint egy kép, hallgatag és titokzatos, s embereink étkezései alatt, kint a konyhában, szótlanul evett; nézték, ám ő nem nézett vissza. Egyébként sem tudhatott rátámadni egyetlen karattyoló nőszemély sem, s egyetlen férfi sem vethetett rá szemet, oly éberen őrködött fölötte Mariette. Márpedig senki, legyen az nő vagy férfi, nem merte kihívni Mariette rettenetes haragját, annyira féltek szörnyű nyelvétől.

Ráadásul Margot többnyire láthatatlan maradt, behúzódott a szobájába, mely a saroktorony lépcsőjére nyílt, épp atyám szobája fölött. Tizenkét lépcsőfok választotta el őket. Hallottam Mariette-től, aki úgy kotlott körülötte, mintha Margot a saját lánya volna, hogy a leányka roppant dolgos, s hogy nem szabad neki egyszerre túl sok munkát adni, különben fenn virrasztana, hogy befejezhesse. Olykor, vacsora után, Mariette társaságában kiment levegőzni a kertbe; többször is láttam ott, az ablakomból, minthogy aranyló haja elvont a könyveimtől. De amint egyszer meghallotta, hogy a nagykapunál egy kocsis bebocsáttatást kér hintója számára, máris repült, mint egy gerlice, a saroktorony grádicsához, s hallottam felmenni a harmadik emeletre, bemenekülni a szobájába s bereteszelni maga mögött az ajtót.

Ami Mariette-et illeti, ő átsietett a kertből az udvarba, hogy megbizonyosodjon róla, van-e ok félni a hintóból kiszálló személytől (minthogy a kocsi bérelt volt, s így nem volt rajta címer), én meg, elhagyva szobámat, odaálltam egy ablakhoz, ahonnan jól láthattam az újonnan érkezettet, aki előtt, noha még nem volt látható, Mariette nagy hajlongást hajtott végre. Mindazonáltal a kétely tovább élt bennem, egészen addig, míg egy szolga ki nem nyitotta a kocsi ajtaját, s a lenyitható hágcsón nem láttam megjelenni egy gyöngyökkel díszített kék szaténpapucsot.

Ennyi nekem elég is volt. Gyorsan elhúzódtam az ablakmélyedésből, ujjammal végigszántottam a hajamat, begomboltam a zekémet, s lesiettem a grádicson a hercegné elé, miközben szívem úgy vert, mintha csak én volnék az, aki épphogy megúszta a dolgot.

Emlékszem, hogy miközben fogadására lefelé mentem a lépcsőn (atyám ugyanis nem tartózkodott otthonunkban), igen vegyes érzelmek törtek rám. Aggályaim és kínos érzéseim voltak amiatt, hogy házunkban mindenki összeszövetkezett jó keresztanyám megtévesztésére, mindamellett nem szerettem volna, ha megtudja, mint áll a helyzet, annyira féltem az atyámat sújtó következményektől, s miért ne vallanám be, azoktól is, melyek Margot-t érték volna; nem azért, mert szerelmes voltam bele, hanem már pusztán a szépsége miatt is, s mert igen nagy elégedettségemre szolgált látni, mint sugárzik csendesen az újonnan felfedezett életörömtől, ő, aki a nélkül az ereszdeszka nélkül, a pecabot s a fahasáb nélkül már éh- és fagyhalált halt volna nyomorúságos hajlékában, anyja holtteste mellett.

Februárban valamelyest visszatért a fagy, de kevésbé volt zord, s rövid ideig tartott; a hónap végén közölte velem atyám Montpensier herceg halálhírét. A herceg alig hat hónappal élte túl Guise hercegné bálját, ahol hektikásnak s igen soványnak láttam, minthogy már tizennégy éve szenvedett az állkapcsát ért szörnyű sebtől, melyet a dreux-i csatában kapott, s mely arra kényszerítette, hogy kizárólag asszonytejjel táplálkozzon.

Montpensier herceg temetési szertartásán a királynak módja volt látni atyámat, s mintha csak látása tervet ébresztett volna őfelségében, a szertartást követően hívatta őt, s bizalmas kettesben beszélt vele; mint mondta, nem feledkezett meg Siorac lovagról, s eszében van, hogy olyan hivatalt adjon neki, ahol tudása s tehetsége felhasználást nyerhet. Nagyot ugrottam örömömben, mikor atyám beszámolt e szavakról, de hosszú hónapokig kellett várnom, míg Henrik szándéka testet öltött s életre kelt, miközben én egész idő alatt nem mertem elhagyni Párizst, még Périgord-ért sem, noha nagyatyám, aki immár az öregség végső határán járt, szeretett volna maga mellett tudni a nyári hónapok alatt. A nyár mindazonáltal úgy telt, hogy őfelségének nem jutott eszébe Siorac lovag, noha elégszer látta atyámat titkos küldetései kapcsán.

Csak november tizenharmadikán szabadított meg a király ettől a gyötrő türelmetlenségtől. Atyámmal együtt a Louvre-ba rendelt „ebéd utánra”. De tekintve őfelsége rendszertelen időbeosztását, mely szakácsait rendesen arra kényszerítette, hogy egymás után két vagy három ebédet is elkészítsenek számára, nehogy hideget kelljen ennie, hosszú várakozásra készültünk fel, miközben gyötört a türelmetlenség s a kíváncsiság, minthogy most először hívatott a király a Louvre-ba - atyámmal egyszerre -, azóta, hogy lovaggá emelt.

Ezzel együtt is jó szimattal időben érkeztünk, mert épp csak hogy értekeztünk Preslin úrral a Louvre kiskapujánál, mikor feltűnt egy apródocska, irántunk tudakozódott, majd a kertbe vezetett bennünket, ahol a király épp végzett a minisztertanáccsal, melyet a fasorokban sétálgatva tartott, hogy kiélvezhesse a november eleji tiszta napsütést.

Mihelyt meglátott bennünket, alig tudtunk kezet csókolni neki, ő máris mindkettőnket karon ragadott, s mosolygós arccal félrevonult velünk.

- Kis kuzinom - szólított meg, s huncut faunfejét felém hajtotta -, nem tartod-e méltóságodon alulinak, hogy a tolmácsolóm legyél?

- Sire - mondtam -, nincs az az apró szolgálat, melyet ne tartanék nagy megtiszteltetésnek, ha felségedért tehetem.

- De ez nem lesz kis szolgálat. Korántsem... Milyen nyelveket bírsz?

- Hát először is a latint.

- Nemigen írok a pápának.

- Az olaszt.

- A toscanai nagyhercegnek se írok sokkal többször.

- A spanyolt.

- III. Spanyol Fülöpnek meg egyáltalán nem írok. Ez, azt hiszem, Villeroy feladata. Hacsak nem Don Pedróé.

Itt megengedtem magamnak egy mosolyt, mert Henrik úgy tett, mintha saját miniszterét összetévesztené a spanyol követtel. Henrik is elmosolyodott, s atyámhoz fordulva azt mondta:

- Márki, ennek a tacskónak igen jó a szimata.

- Ilyen orral lehet-e ezen csodálkozni? - adta vissza a bókot atyám.

- De a jó kutya sem mindig vérbeli vadász - sóhajtott Henrik. - Nézzék csak Condét! Bármennyire Bourbon is, még annyi orra sincs, amivel egy szukát követni tudna, hogy aztán fedezhesse.

- Sire, mit számít Condé herceg! - mondta atyám. - Hál' isten, itt van kegyelmednek a trónörökös, s ő igazán szép gyermek.

- Az ég tartsa meg nekem! - mondta Henrik, s ráncos arcán örömfény villant. - De az már igaz - folytatta újra könnyed hangon -, hogy ez a szopós kutyakölyök itt egymaga többet ér, mint az összes, akit Guise kuzinom a Fényességestől szült... Lefogadom száz ezüstbe, hogy jobban meg tudja különböztetni a friss szarvasnyomot a régitől, mint közülük bármelyik. Milyen nyelvet tudsz még, lovag?

- Az angolt.

- Hah! Ez az! Gyakran írok angliai Jakabnak és hollandiai Móricnak, aki maga is bírja az angolt. Mi is lenne velük, ha nem figyelmeztetném őket a nagyszarvú spanyol kibúvóira és ritka tehetségére, amellyel másokat megtéveszt. Németül tudsz?

- Nem, felség.

- A szent szürke hasára, lovag! Meg kell tanulni azt a németet! A német lutheránus hercegek a legerősebbek hitelezőim falkájában! Szilárdak a követelések behajtásában, és nagy ricsajozók! Mennyi időre van szükséged, hogy megtanulj németül?

- Néhány hónapra, felség, ha kielégítő mesterem van.

- Kielégítő? - kérdezte Henrik, és szemében apró mosoly villant, amitől összes szarkalába kirajzolódott. - Több is lesz az, mint kielégítő! Tartom a fogadást. Csüggeni fogsz az ajkán, s ő több jó tejet ad majd neked, mint a legkövérebb szoptatós dajka a csecsemőjének. Hát csak rajta, lovag! A dolog el van döntve! Három hónap múlva tudni fogod a németet, s a leveleket is neked kell majd sifrírozni, melyeket a nevemben írsz.

- De felség, én nem tudok sifrírozni.

- Hát pontosan ezért kell megtanulnod. Márki, egy szóra!

Azzal apámat kétlépésnyire félrevonta, s néhány szót súgott a fülébe. Majd mindkettőnknek röviden odaintett, sarkon fordult, és nagy léptekkel távozott.

Megvártam, míg megtérünk Virágmező utcai otthonunkba, s atyámmal bizalmas kettesben leülünk a nagyteremben, csak akkor tettem fel neki mindazon kérdéseket, melyek ott voltak a nyelvemen.

- Atyámuram, miért volna méltóságomon aluli a király tolmácsolójának lenni?

- Ne feledkezzék meg a katolikus nemesség képtelen előítéleteiről, miszerint az egyetlen tiszteletre méltó szolgálat a kard. Épp hogy csak becsülik Sullyt, mert ő tollal és számtannal szolgálja a királyt. És bármilyen jó költő is, magát Malherbe-et sem fogadnák, ha nem volna nemesember.

- Értem én, de úgy képzelem, hogy a királynak annyi tolmácsolója van, amennyit csak akar.

- Bizonyára. De ezek minisztereinek és államtitkárainak tolmácsolói, s így kevés bizodalma van bennük. A király kegyelmedben, mint mondta, olyan tolmácsolót akar lelni, aki „szilárd hitelű”.

- És ez mit jelentene?

- Ez a vadászok kifejezése. Arra a sólyomra mondják, amelyik miután felrepült, hőségesen visszatér gazdája öklére. De kutyára is használják.

- Ha választanom kell, én inkább sólyom lennék.

- Veszedelmes feladat, fiam - mondta komoran atyám.

- Mert lenyilazhatnak repülés közben, hogy megkaparintsák a rám bízott üzenetet?

- Kegyelmed nem fog repülni. A királynak megvannak a maga titkos futárai. De már egy levél megírása és sifrírozása is nagy veszély, hisz Don Pedro egy vagyont adna, hogy megismerje a tartalmát. A pénz, mint tudjuk, gyakran a tőr édestestvére.

- Minthogy atyám révén Siorac vagyok, s anyám révén Bourbon, nem lehetek más, csak vitéz.

- Uram, hebehurgyán beszél! - mondta hidegen atyám. - Az ősei még nem jelentik erényeinek garanciáját. Mint ahogy azokért az ostobaságokért sem felelnek, amelyeket kegyelmed a jövőben elkövethet. Ráadásul vitézség és vitézség közt is van különbség. Az, amelyikre kegyelmednek szüksége lesz, nem a kard vitézsége. Sokkalta nehezebb.

- És miben állna? - kérdeztem megtört büszkeséggel, minthogy atyám ritkán beszélt velem ilyen hangon.

- Soha nem annak látszani, amivé lesz. Sőt olykor még a bugyutát is eljátszani, óvakodni mindentől és mindenkitől, gondosan ügyelve a legapróbb részletre is, oly éberséggel, amiről most még fogalma sincs.

Ezen a csapáson folytatta még vagy félóráig, s beszéde mindazokból a tőrvetésekből merítette anyagát, melyekben küldetései során része volt. Végül is pontosan megértettem, hogy irántam érzett nagy szeretete és biztonságom miatti nyugtalansága vezérelték, apró gorombaságait csakúgy, mint a tanácsait, s oly figyelemmel hallgattam végig, hogy az kétségkívül megelégedésére szolgált, minthogy a búcsú pillanatában erősen átnyalábolt, s komolyan megcsókolta az arcomat.

- És az a nagyszerű német mester, akit a király nekem szán - kérdeztem elválásunkkor -, tudja atyámuram, ki lenne ő?

- Fogalmam sincs - mondta olyan mosollyal, mely némi kételyt ébresztett bennem tudatlanságát illetően.

Ezzel váltam el tőle, mivel eljött a sziesztám ideje. De annak az új életnek a vonzereje, amely előttem állt, s amelyet felnőtt életem első szakaszának láttam - még akkor is, ha a király „tacskónak” és „kutyakölyöknek” nevezett - annyira betöltötte a gondolataimat, hogy hosszú pillanatokig tehetetlenül és hallgatagon hevertem szegény Toinon karjaiban. S ő, minthogy ily álmodozónak látott, nemére jellemző kíváncsisággal és ügyességgel végtelen sok kérdést tett fel, sőt némaságomat legyőzendő még néhány könnycseppecskével is megpróbálkozott; mindhiába. Hallgattam, mint a sír. Mikor látta, hogy lélekben igen erősen elsáncoltam magam, feladta a hiábavaló küzdelmet, s jobb híján az állati ösztönökkel kezdett el foglalatoskodni; bedobott minden mágiát, amiben járatos volt, s a remélt sikert el is érte, de továbbra sem tudott kihúzni belőlem semmi mást, mint artikulálatlan hangokat. Persze mihelyt viharaink után beállt a nyugalom, s éppoly gyengének ítélt, mint a lenyírt Sámsont, nem mulasztotta el óvatosan újra feltenni a kérdéseit, ám én a lehető legegyszerűbb módon eldöntöttem a dolgot: arcátlanul elaludtam. Emlékszem, álomba merülésem előtti utolsó gondolatommal megdicsértem magamat, hogy sikerült kiállnom az atyám tanácsolta óvatosság próbáját. És tényleg, ahhoz képest, amilyen páváskodó voltam, ez valóban nagy teljesítmény volt!

Ezután két hét úgy telt el, hogy semmi sem történt, legalábbis semmi olyasmi, ami számomra fontos lett volna; már az is eszembe jutott, vajon nem feledkezett-e meg a király velem kapcsolatos terveiről, s ettől igen bánatos lettem, lévén hogy nem olyan ember vagyok, aki vissza tud vonulni a családi fészekbe.

Egyik pénteken Fogacer jött hozzánk látogatóba, s miközben egy gyönyörű pontyot befalt az asztalunknál, elmesélte, hogy Margó királyné éppen megajándékozta a mezítlábas Ágoston-rendieket palotakertjének egyik részével, hogy ott kolostort emeljenek, amelyben aztán szakadatlanul lehet majd imádkozni az úrhoz és megköszönni jótéteményeit.

- Szép kis munkamegosztás! - mondta Fogacer, ördögi szemöldökét felvonva mogyoróbarna szeme fölött. - Az Ágoston-rendiek Isten dicsőségét zengik a kápolnájukban, Margó meg a palotájában a hús gyönyöreit magasztalja a kegyenceivel.

Atyám annyira szerette leleplezni udvari katolikusainknál az imádkozás s a szajhálkodás békés együttélését, hogy azt hittem, továbbviszi majd a tréfát, de épp hogy csak elmosolyodott. A Margó név ebben a buja összefüggésben rosszul csengett a fülének. A dolog napnál is világosabb volt: teljesen beburkolta és magához láncolta az az aranyló hajkorona, s ő igen jól elvolt így, szeme ragyogott, tartásában volt valami diadalmas, és arca ráncai ellenére is kisimult, mint a boldog embereké.

Fogacer meg, kis gall csúfolódásai ellenére is - bár Courtal plébános a jezsuitákkal kapcsolatban ugyanilyen szívesen adta át magát hasonló megjegyzéseknek - napról napra egyre jobban elcsuhásodott. Egyáltalán nem emlegette már ateizmusát s eretnekségét sem többször, noha hosszú éveken át ezek voltak az ékességei. „Tisztelendő atyám, mondta La Surie, meglátja, hogy öreg napjaira szent ember lesz kegyelmedből.”

Minthogy Geneviéve de Saint-Hubert tudott egy kicsit németül, elhatároztam, végeláthatatlan várakozásomat kitöltendő, hogy kiművelődöm a társaságában, amit ő szívesen is fogadott azzal, hogy nem megyünk túl az elemi ismereteken.

- Peter - mondta mindig éneklő hangján -, ich bin Ihre Lehrerin.[39]

S én ráfeleltem:

- Ich bin Ihr Schüler.[40]

Nem tudtam még, mennyire angolos a német kiejtése, s boldogan nevettem, mikor kimondtam vele ezt a néhány szót. Egyetlen ölelésünk már csak emlék volt, melyet teljes egyetértésben eltemettünk emlékezetünk tarsolyába, ám mégsem csak együttérzés volt bennem iránta, maradt némi szívjóság is.

November huszonnyolcadikán - feljegyeztem a dátumot -, valamivel ebéd előtt egy apródocska érkezett hozzám azzal, hogy Bassompierre úr hintaja délután három óra felé értem jön. Kétszer is elismételtettem vele az üzenetet, abban a hitben, hogy nem rólam, hanem atyámról van szó. De mint volt szíves közölni velem, ő „kétségkívül” (ez a határozószó mindig is hódított az aprónép körében) Siorac lovaghoz, s egyáltalán nem a márkihoz jött. Azt is hittem, hogy a hintó egyedül jön majd, hisz a gróf nem fog kimozdulni azért, hogy engem elvigyen. De alighogy cifra hintaja bebocsáttatást nyert udvarunkba, Bassompierre feje jelent meg az ajtónyílásban, s azzal a híres mosollyal, mely annyi nő szívét megdobogtatta az udvarban, szólt, hogy szálljak be mellé. Látszott, hogy örül nekem, s minthogy a körülményekre tekintettel felfrissítettem öltözékemet, az is, hogy nincs igazán ínyére családom spártai ízlése.

Hintaját két szép, erős ló húzta, s a miénkkel ellentétben csupa karmazsinvörös bársony, csupa hímzés, aranyozás, bojt, paszomány és illat volt, s ő maga is a legutolsó divat fényeiben tündökölt, nem beszélve a lila selyemzekéjén ragyogó, bőséges mennyiségű gyöngyről. S nem mehetek el szó nélkül a gyűrűsujján különös fénnyel villogó gyűrű, a német tündér ajándéka mellett, melyet időről időre az ajkához emelt, mintha csak a pillanathoz akarna ihletet meríteni belőle.

Bár Bassompierre német volt, franciább volt egy valódi franciánál, párizsibb volt egy született párizsinál, s nagyobb udvaronc, mint a Louvre összes udvaronca együttvéve. Atyám után nem volt ember, akit nála jobban csodáltam volna. Irigyeltem tudásáért, szelleméért, kelleméért s a híres szépségekért, akik mind jó szívvel voltak iránta. Minden, amit tett, lovagra vallott. De főként azért szerettem, mert fiatal korom ellenére nem volt távolságtartó, s úgy viselkedett velem, mintha öccse vagy barátja volnék.

Alighogy beültem a hintajába, máris őrülten elkápráztatott ragyogó öltözéke; egy percig némán szemléltem minden apró részletét. Miután alaposan meglegeltettem a szemem ezen az udvaroncok mintaképén, győzött a kíváncsiságom, s meg mertem kérdezni tőle, hova is visz.

- De hát ez magától értetődik, Pierre-em - mondta a világ legnyugodtabb hangján. - Elviszem a német mesteréhez.

A hír hallatán legszívesebben felszökkentem volna örömömben hintaja párnázott üléséről, ám fékeztem magam. Tartottam viszont attól, hogy túl sokat találok mondani. Noha Bassompierre közvetítő szerepében nagyon is a király kezét láttam, azt nem tudtam, őfelsége mennyire avatta be őt a bizalmába. Úgy döntöttem hát, hogy akadékoskodom egy kicsit:

- Hogyhogy? Ez a német mester olyan magasan van, hogy nem tud eljönni hozzám?

- Korántsem. Pont annyira alázatos, amennyire a körülményei megkövetelik. De az a helyzet, hogy oly öreg, köszvényes és oly nehezen jár, hogy mankói nélkül nem tudna kimozdulni. Ennek ellenére, Pierre-em, ez a halandó burok, mely éppoly kevéssé tetszetős, mint a Szókratészé, ugyanolyan kincseskamrát rejt, mint rejtett az övé. Szava, mint a méz. El lesz tőle ragadtatva!

Azzal ajkához emelte a tündér gyűrűjét, s oly elszánt hallgatásba burkolózott, hogy nem mertem tovább faggatni. Mindazonáltal gyengéden mosolygott, nem rám, hanem magában; bizonnyal a múltbéli boldogságokra gondolt, s azokra a még gyönyörűségesebbekre, melyeket a tündér pártfogása tartogat számára.

Minthogy Bassompierre a továbbiakban elmélkedésébe mélyedt, s rám se hederített, szabadon követhettem tekintetemmel az útvonalat, melyen végighajtottunk. A hintó először elhaladt a Louvre előtt, aztán rátért a Mégisserie rakpartra, onnan jobbra fordult, s a Pont-Neufön szelte át a Szajna folyót; ez a híd, mint mindig, most is nagy örömömre szolgált, először is, mert valóban új volt, alig egy éve állt ott, aztán azért is, mert igen szép volt, s végül, mert Henrik találta ki és építtette meg, csakúgy - de ezt már említettem -, mint a folytatását képező Dauphin utcát, mely a Buci rakpartnál lyukadt ki.

Hintónk azonban nem haladt át a városfalon, mint azt vártam, mert még mielőtt elérte volna a Buci-kaput, jobbra fordult, behajtott a Bourbons utcába, s egy oly tetszetős külsejű palota előtt állt meg, hogy elcsodálkoztam, hogyan lakhat abban egy egyszerű tanító.

- Nincs ezen semmi csodálkoznivaló - mondta Bassompierre. - Ez az úr egy nemesi család gyermekeinek a nevelője, s ők itt laknak, e falak közt. Az öregnek is megvan itt a maga szobácskája.

- Hogyhogy? - kérdeztem. - Együtt fog tán engem oktatni a gyermekcsékkel?

- Ugyan, dehogy! - mondta Bassompierre. - Kegyelmedre nagy gondunk lesz: önt külön fogjuk kezelni.

Mihelyt bebocsáttatást nyertünk az udvarba, egy kamarás, aki pocakját tekintve egyáltalán nem maradt el Réchignevoisin úr mögött - de mint tudjuk, egy kövér majordomus a ház dicsőségére válik -, bevezetett minket egy terembe, amely ha nem volt is olyan pompázatos, mint Guise hercegnéé, gazdagságban bőven felülmúlta a miénket, hiszen bőségesen el volt látva flandriai falikárpitokkal, törökországi szőnyegekkel, bársonyfüggönyökkel, karosszékekkel, forgó zsámolyokkal és igen szép, berakásokkal díszített németországi pohárszékekkel, melyek roppant karcsúak is voltak, minthogy magas diófa lábakon álltak. Azonnal magukra vonták a tekintetemet.

A kamarás leültetett bennünket, s nagy hajlongások közepette visszavonult, én meg hosszú várakozásra rendezkedtem be. Magától értetődő volt számomra, hogy mielőtt hívatnák a nevelőt, Bassompierre be fog mutatni a ház úrnőjének, márpedig jól tudjuk, hogy a női nem egyetlen képviselője sem merne mutatkozni egy férfi tekintete előtt, még saját otthonában sem anélkül, hogy némi új csillogást ne adna az arcbőrének. Tévedtem. Két perc sem telt el, mikor egy méltóságteljes megjelenésű, igen szép arcú hölgy tűnt fel a terem másik végén. Bassompierre felállt, s gyors léptekkel elébe sietett, miközben én a karosszékem mellett ácsorogtam, nem mervén elindulni a hívása nélkül. Amit, úgy tűnt, nem siet el, minthogy élénk beszélgetésbe merült a ház úrnőjével. Mivel azonban meglehetősen messze volt attól a helytől, ahol én álltam, s nekem hátat fordítva és halkan beszélt, nem hallhattam, miről folyik köztük a szó. De jól megfigyelve beszélgetőtársnőjének arcát, úgy láttam, távolságtartóan kezeli Bassompierre-t, mégis bizalmasan, mintha már régóta ismerné, ám nem kedvelné annyira, ahogyan azt Bassompierre, aki megszokta, hogy az udvar minden erénye leomlik előtte, kívánta volna. De ez a hölgy egészen más fészekből valónak látszott, mint azok a nőstény papagájok, akikkel, mint mondják, Bassompierre bőven el volt látva. Arcában volt valami komoly és ünnepélyes, ami láthatóan nagyobb tiszteletre késztette Bassompierre-t, mint amilyet a hölgyek iránt rendszerint mutatni szokott. Volt egy pillanat, mikor azt láttam, hogy a hölgy összevonja a szemöldökét, s kissé megemelt hangon, feddően azt mondja Bassompierrenek: „Gróf, kegyelmed határozottan javíthatatlan!”

Minthogy ez a párbeszéd tovább tartott, mint gondoltam volna, volt időm részletekbe menően szemügyre venni az öltözéket, melyben a ház úrnője megjelent. Meglepődve állapítottam meg, hogy az igen egyszerű: egy világoskék sávolyszövéses selyem ruhaderékból meg egy ugyanolyan anyagból készült hufándliból állt, de se hímzés, se paszomány nem volt rajta, és gyöngy sem, s ékszert sem viselt mást, mint egy kis gyémántokkal kirakott aranymedált, amely a lehető legegyszerűbb ruhakivágás fölött díszelgett. Hogy ez az egyszerűség, hogy ne mondjam, jámborság nem szúrt nekem rögtön szemet, csak azzal magyarázható, hogy tekintetemet mindjárt szép arca, sötét szeme, pompás fekete haja vonta magára, s az a kevéssé szokványos mód, ahogyan frizurája szabadon hagyta homlokát, mely tökéletesen méltó is volt rá, nemes arányai s legtisztább fehérsége miatt. Úgy véltem, olyan előkelő hölgy ez itt, akivel nem találkoztam Guise hercegné bálján, s aki ad rá, hogy ne cicomázza agyon magát, mint egy bálvány, minthogy szeret olyannak látszani, amilyen, s nem igyekszik azt megtoldani pusztán azért, hogy tessen.

Végre Bassompierre megfordult, s intett, hogy csatlakozzam hozzá. Amit meg is tettem, jóval kevesebb belső magabiztossággal, mint amennyit mutatni szerettem volna, oly igen átjárt mindaz a szépség, mely a szemem előtt volt, s mert megsejtettem a mögötte rejlő érdemeket. Háziasszonyunktól kétlépésnyire megálltam, meghajoltam előtte, s vártam, hogy Bassompierre megmondja neki, ki vagyok, mielőtt közelebb mennék.

- Gräfin - mondta Bassompierre -, darf ich Ihnen Ihren Schüler vorstellen?[41]

A mondatban minden szót ismertem, s annyira elképesztett, amit hallottam, hogy nem törődve az etikettel, mely szerint nem lett volna szabad elsőként megszólítanom a hölgyet, felkiáltottam:

- Asszonyom, valóban a kegyed tanítványa leszek?

Ami Bassompierre-t hangos kacagásra fakasztotta, s a hölgy ajkára inkább zavart, mint vidám mosolyt csalt.

- Lovag - mondta -, nem volt részem abban a tréfában, melyet Bassompierre úr űzött kegyelmeddel. E helyt nincs semmiféle köszvényes aggastyán. Engem kért meg a király, hogy tanítsam kegyelmedet németül: Ulrike von Lichtenberg vagyok.

- Asszonyom - mondtam -, a kegyed nagylelkűsége hálával tölt el, s biztosíthatom, hogy nem lesz nálam szorgalmasabb tanítványa.

- S ezt szívesen el is hiszem, asszonyom - mondta Bassompierre. - Ha elnézem, mint tapad máris kegyedre a lovag tekintete, feltételezhetjük, hogy fülével sem lesz másként, s hogy szelleme is követi azt. Asszonyom, minthogy feladatomat bevégeztem, megengedné, hogy búcsút vegyek kegyedtől?

- Uram - mondta Lichtenberg asszony készségesen, de nem minden hidegség nélkül -, maradok alázatos szolgálója. Uraságodé a köszönetem, a barátságom s a tanácsom, hogy ne mesélje el senkinek, még a kegyelmed számára igen kedves személynek sem (itt bizonnyal Conti hercegnőre célzott) a lovaggal szemben elkövetett kis kópéságát.

- No de asszonyom! - mondta Bassompierre. - Ez a kis kópéság, ahogy kegyed nevezi, a lovag javát szolgálta, minthogy a meglepetés, melyet a kegyed megpillantása szerzett neki szemben a kevéssé szemrevaló aggastyánnal, akire számított, igazán boldoggá tette. Azonkívül sokkal jobban szeretem a lovagot annál, hogysem nevetség tárgyává tegyem. Erre senkinek sem adnék lehetőséget, még egy számomra kedves személynek sem - fűzte hozzá mosolyogva.

Azzal odafordult hozzám, erősen megölelt, majd üdvözölte a grófnőt, és távozott, igen elégedetten önmagával; én viszont korántsem voltam elégedett vele. Most találtam először kivetnivalót a viselkedésében. Úgy éreztem, kis csele kevésbé volt ártatlan, mint amilyennek feltüntetni szerette volna, s hogy némi féltékenység tört rá, mikor látta, engem ártatlanul fogadnak egy olyan helyen, ahol őt visszautasítják, még akkor is, ha tapasztalatlanságom aligha valószínűsítette, hogy valaha is azt a szerepet tölthetem be ott, melyet ő játszani szeretett volna.

Lichtenberg asszony megérezte, hogy tollazatom még jócskán fel van borzolva attól, hogy Bassompierre nevetségessé tett előtte, így miután leültetett, lágy és mély hangon azt mondta:

- Ilyenkor szoktam elfogyasztani könnyű uzsonnámat. Velem tartana?

Elfogadtam a meghívást. Csengetett, mondott néhány szót németül a hívására elősiető inasnak, aki meglepően gyorsan vissza is tért egy alacsony asztalkával, s letette úrnője elé; egy kis borosüveg állt rajta, aprósütemény meg egy porcelántálka lekvárral. A grófnő még odaszólt az inasnak, hogy hozzon nekem egy zsámolyt, amin kényelembe helyezhetem magam; így aztán sokkal közelebb kerültem hozzá, csaknem a lábaihoz, orrom a hufándlijával volt egy szinten. Mikor az inas visszavonult, elmesélte, hogy mindig megéhezik kissé így három óra tájban, s oly egyszerűséggel, mely jelleme legszeretetreméltóbb vonásának tűnt, bort töltött nekem, s egy kiskanállal nyomban lekvárt vett a porcelántálkából, és rákente egy aprósüteményre. Mindezt csendben, azzal a nyugalommal és komolysággal, mely minden cselekedetét jellemezte. Azt hittem, saját magának dolgozgat így. Ám mihelyt végzett, a lekváros süteményt egy kistányérra tette, felém nyújtotta, s mosolyogva mondta, vigyázzak, nehogy lemorzsázzam magam, mikor beleharapok.

Gondoskodása már csak azért is elragadtatással töltött el, mert Guise asszony, bármekkora szeretettel viseltetett is irántam, sohasem gondolt volna ilyesmire. Guise asszony jó anya volt, de kevéssé volt anyáskodó. Szeszélyei, féltékenykedései, dühkitörései, anyagiassága, folytonos aggódása fiaiért, az a nyugtalanság, amelyben örökösen élt, viharos barátsága a királynéval, nem szűnő igyekezete, hogy vérbeli hercegnőként viselkedjen, s abbéli meggyőződése, hogy - híressé vált szavai szerint - „csak egyetlen úrnőm van: Szűz Mária”, mindez tehát igen kevés időt hagyott neki, hogy kifejezésre juttathassa irántam érzett gyöngédségét. Lichtenberg asszony kis figyelmességei természetesnek tűntek. Később aztán megtudtam, hogy hazájában éppoly magas rangú hölgy volt, mint Guise asszony itt, lévén a pfalzi választófejedelem unokatestvére. De őt jámbor erkölcsök szerint nevelték, ahogy azt a kálvinizmus megkívánja, s mindenekelőtt jó volt: megpróbálta eltüntetni a büszkeségemen esett kis csorbát, melyet Bassompierre okozott.

Ez nagyszerűen sikerült. A térdeinél ülve, vele együtt fogyasztva ételt-italt (s ő egyáltalán nem próbálta eltitkolni nagy étvágyát, mellyel a természet megajándékozta) el voltam bűvölve, hogy ily elragadó bensőségességet teremtett köztünk pusztán azáltal, hogy megkent nekem egy aprósüteményt.

Igen keveset beszélt emez első találkozásunkkor, s igen tapintatos is volt; mély és dallamos hangján csak a tanulmányaimról kérdezett, soha nem a családomról, s főként oly nyugodt volt, oly megfontolt, híján annak az őrületnek, hogy szellemesnek kell mutatkozni, legalább a szapulásban, ami oly jellemző udvarunk szépeire, hogy jobban éreztem magam vele, mint Guise asszony társaságában valaha is, vagy akár Sobole-lal, akivel egy beszélgetés, még ha csak évődő is, gyakran vált szópárbajjá.

Mikor első süteményemmel végeztem, kent nekem egy másodikat; úgy látszott, igen el van szánva, hogy nem enged éhen halnom, míg a házában vagyok. Szép ujjainak látványa, amint a kiskanál segítségével kecsesen szétkenik a lekvárt, csodálattal töltött el (de már úgy mindenestül is kezdtem csodálni), boldogsággal és biztonságérzettel, ami már csak azért is meglepett, mert oka igencsak szerény volt.

Az uzsonna túl rövidnek tűnt számomra, s mihelyt az inas elvitte előlünk az asztalt, kissé nyugtalankodni kezdtem, pontosan érezve, hogy az etikett szerint immár elbocsátásomat kellene tőle kérnem; nem tudtam azonban rászánni magam, folyton halogattam az idejét, annyira boldoggá tett, hogy ott lehetek a közelében, térdem hufándliját érintheti, s fülemben elragadóan visszhangzanak a békés szavak, melyeket egymással váltunk.

Ám ő kisegített zavaromból, mondván, hogy dolga van a ház körül, így nem tud tovább tartóztatni, s hogy a hintója majd hazavisz, de vár engem a december harmadiki szerdán, ugyanebben az időben az első leckémre, s akkor majd több időt tud nekem szentelni. Mindezt a legudvariasabban adta elő, s közben komolyan nézett rám nagy fekete szemével, úgyhogy egy percig sem kételkedhettem az őszinteségében.

Szinte teljesen magamon kívül voltam, miközben a hintaja hazafelé tartott velem. Hogy Lichtenberg asszony kétszer olyan idős volt, mint én, semmilyen értelemben nem fékezte az érzelmeimet. Szépsége, kiválósága, szelídsége egy pillanat alatt a bolondjává tett.

A december harmadiki szerdán - a világon minden okom megvan rá, hogy emlékezzem erre a dátumra -, miközben szokás szerint alig érzékelhető lassúsággal ébredeztem, s elködösült látásom csak nehezen ismert rá az ablakomon rosszul összehúzott függönyökön át beszűrődő fényre, hirtelen oly erős ujjongás szállt meg, hogy teljesen elképedtem, nem tudván rögtön megmagyarázni az eredetét. Aztán lassan minden a helyére került: a függönyök, a fénycsík, a szobám, az ágy, én magam, meg hogy milyen nap is van, s eszembe jutott, hogy aznap, tizenöt órakor veszem az első órámat Lichtenberg asszonynál.

Mosakodás és öltözködés után - a „felkelés két emlője”, szokta mondani La Surie, Sullyt utánozva -, kockáztatva, hogy kitöröm a nyakamat, leszökdeltem a szűk grádicson, s csatlakoztam atyámhoz meg a lovaghoz a teremben, ahol reggelijüket fogyasztották; miután mindkettőjüket átnyaláboltam s arcukat csókkal illettem - ahogy az ő régies nyelvükön mondják -, nagy vidáman habzsolni kezdtem az étkeket, mohó torokkal és éles fogakkal. Olyan étvágyam volt aznap, hogy a világot is befaltam volna, s nagy élvezetemre szolgált, mikor a lakmározásból felpillantva észrevettem a decemberi szép napsütést, mely korántsem melegen, de tisztán áradt be az ablakokon.

- Igen jókedvű ma, fiam! - szólt atyám.

- Valóban az vagyok, uram.

- Pedig ma délelőtt is, mint minden nap, hosszú tanulás vár kegyelmedre.

- Nincs ebben semmi csodálatos! - mondta La Surie. - A tanulás puszta gondolata is ezer édes borzongással tölti el Pierre-Emmanuelt. Azonfelül egy jó kis szieszta visszaadja az erejét, még ha ki is szívja azt.

- Nem lesz az olyan jó, a mai napon - mondta atyám, arra célozva, hogy Toinon második napja a szobáját őrizte, minthogy lázas volt, s erősen köhögött.

- Ami engem igen nagy bánattal tölt el - mondtam.

- És mégis - mondta atyám -, úgy látom, madarat lehetne fogatni kegyelmeddel.

- De uram - mondtam, az őszinteség mellett döntve -, kegyelmed éppoly jól tudja az okát, mint én. Ma lesz az első németórám Lichtenberg asszonnyal.

Őszintén szólva elég lett volna, ha csak a németórát említem. A hölgyet fölösleges volt megnevezni. De öröm volt számomra kimondani a nevét, annyi bájt éreztem benne.

- Hallottad-e, Miroul - kérdezte atyám, lehetőleg véget kívánva vetni a csipkelődésnek, melynek folytatására túlságosan is nagy hajlandóságot látott La Surie-ben -, nem elég, hogy Saint-Germain, akit májusban lefejeztek, elkövette a király személye ellen azt a merényletet, átszúrván az őfelsége hasonlatosságára készített viaszbábut, de azóta a feleségéről is kiderült, akinek sikerült Flandriába menekülnie, hogy ügyes méregkeverő?

- Nem tudtam, de őszintén szólva sokkal jobban féltem a királyt a méregtől és a tőrtől, mint a boszorkányságtól - mondta La Surie -, s rettegve gondolok arra a sok merényletre, amelyektől már sikerült megmenekülnie. Ezeknek a ligapártiaknak veszett harag dúl a szívükben. És micsoda vallás az, amelyik Isten tetszésének elnyeréséért gyilkosságra buzdítja őket?

- És nemcsak a ligapártiakról meg a jezsuitákról van szó. Azok mind fanatikusok, akik képesek lennének egy egész népet elpusztítani, csak hogy kiirtsák az eretnekséget. De ott vannak a főnemesek is. Azok csak önmagukban hisznek, s csak saját érdekeikkel számolnak. Fél Franciaországot eladnák a spanyoloknak, ha ezzel a másik felén ők uralkodhatnának.

- De nem egyformán veszélyesek - mondta La Surie. - Bouillon csak egy bujtogató. Soissons egy ostoba rangkóros. Condé egy szerencsétlen alak, aki tönkrement a pederasztiában, és igen bizonytalan a származása. Guise meg egy különc, aki nőstény oroszlánt nevel a palotájában.

- Megfeledkezik Epernon hercegéről - mondta atyám. - Mind közt ő a legfélelmetesebb. Jól ismertem őt, minthogy egykor torokkelevénnyel kezeltem. Sohasem szerettem ezt a száraz és pökhendi, jelentéktelen alakot, aki a semmiből tűnt fel, s III. Henrik ágyában szerezte a vagyonát. Gátlástalan egyén, híján minden becsületességnek és emberségnek. Nem mernék fogadni rá, hogy van lelke. Gascogne-i, mint Henrik, de a hideg, számító, titkolódzó fajtából való. Csak azért csatlakozott Henrikhez a győzelem után, mert vissza akart kerülni vezérezredesi rangjába a francia lovassághoz, mely igen nagy súlyt biztosít neki az államapparátusban. Igazság szerint túlságosan is nagyot! Ezért nyesegeti olyan szívós aprólékossággal Henrik a kiváltságait. S ezért gyűlöli őt Epernon.

- Gyűlöli?

- Bizonyosan. S alig is titkolja. Pierre de l'Estoile nagyon jó mondást talált rá, amit most emlékezetből idézek neked: „A becsvágyó ember békében olyan, mint a hidegtől megdermedt kígyó. De eljön a háború, mely felmelegíti: akkor aztán eláraszt mindent a mérgével.”

Ebben a pillanatban lépett be Mariette, kopogtatás nélkül - amihez joga volt, minthogy ő szolgált fel az asztalnál -, lecövekelt atyám előtt, nagy lábai szétvetve, kerek feje felszegve, hatalmas emlője szinte kicsordult ruhaderekából, s erős auvergne-i tájszólásával, melyet oly sokévnyi párizsi tartózkodás sem tudott eltüntetni, így szólt:

- Uram, az udvarban egy kis szopóscsirke van, aki bebocsáttatást kért Franztól, és amennyire hallottam, kegyelmedet akarja látni.

- Szopóscsirke? Jóságos isten, Mariette, ezt meg hogy érted?

- Hát hogy csupa csatocska meg szalagocska, három szőrszálnál nincs több az ajka fölött, és kacsázva jár. Mindazonáltal roppant udvarias.

Ekkor kopogtattak az ajtón, s atyám „szabad” kiáltására Franz jelent meg, aki szertartásos ünnepélyességgel így szólt.

- Uram, a király apródja van itt, uraságodat akarja látni, és átadni kegyelmednek őfelsége üzenetét.

- Vezesd be, Franz! - mondta atyám.

Minthogy aznap reggel oly vidám s pajkos hangulatban voltam, nagy mulatságomra szolgált volna látni, hogy megjelenik Romorantin, s hallgatni kényeskedő csacsogását. De az újonnan érkezett számomra teljesen ismeretlen volt, s nem tudtam volna megmondani, hogy valóban a „kis szopóscsirke” fajtához tartozik-e, noha nyilvánvaló ellentéte volt annak, ahogy Mariette elképzel egy férfit. Igaz ugyan, hogy a férje, Caboche szakács, olyan volt, mint egy nagy szőrös majom, széle-hossza egy.

- Uraim - szólalt meg az apród, miután kalapján a tollak a földet söpörték, oly széles mozdulatokkal üdvözölt bennünket, Mariette meg, karját a hasa fölött összefonva, ott állt a küszöbön, hogy egy morzsányit se mulasszon el a ceremóniából -, alázatos szolgájuk vagyok. Melyik kegyelmetek közül Siorac lovag?

- Én, uram.

- Így hát kegyelmed az, uram, akinek saját kezűleg és személyét megszólítva át kell adnom őfelségének eme levélküldeményét.

Azzal újabb tisztelgést hajtott végre, ezúttal csak előttem.

- Megköszönöm, uram - mondtam, miközben átvettem a levelet.

- Uram - szólalt meg atyám -, nem kívánná-e megosztani velünk, minden ceremónia nélkül, reggelinket?

- Hálásan köszönöm - mondta az apród -, szertelenül el lennék ragadtatva, de nem lehetséges. Egy másik levelet is továbbítanom kell, s az idő sarkantyúz.

Elmosolyodott, szeme csillogott, s oly elégedettnek tűnt képes beszédével, hogy megismételte.

- Az idő, sajna, sarkantyúz. Uram, legalázatosabb szolgája vagyok.

- Nahát, fiam! - mondta atyám, mihelyt az apród eltűnt. - Levél a királytól, újfent, és kegyelmednek! A kegyelmed korában! Tényleg, micsoda roppant megtiszteltetés. Uraságod kiszorított volna engem őfelsége kegyeiből? - folytatta színlelt féltékenységgel, ami talán nem is volt teljesen színlelt. - Már fontolgatnom kellene a visszavonulásomat, hogy átengedjem kegyelmednek a helyet?

- Kicsikém - mondta La Surie -, látom, hogy teljesen megdöbbent, s a keze is remeg. Ugyan már, nyissa ki azt a levelet, nyissa ki, könyörgök! Nem lehet abban más, csakis jó hír, hiszen a király vette a fáradságot, hogy írjon kegyelmednek. Ha a Bastille-ba akarná vitetni, Vitry urat küldte volna kegyelmedhez. Nyugodjon meg, nem holnap lesz az, hogy bájos fejét a vérpadra fektetik. Nosza! Ne habozzon! Nem nyugodt-e a lelkiismerete? Törje fel nekem azt a pecsétet! Mitől fél? Csak nem követett el titokban valamit? Egy kis lopás, egy leányka megerőszakolása, vagy egy ministránsgyerek megrontása...

- Miroul! - szólt rá atyám.

Végre feltörtem a királyi pecsétet, kinyitottam a levelet, elolvastam; néma maradtam, s bizonyára arcom is vesztett valamit színéből, minthogy atyám kitöltött egy pohár bort, s szótlanul felém nyújtotta. Egy hajtásra kiittam, és leültem. Képtelen voltam megállni a lábamon.

- Nos hát? - kérdezte La Surie, szinte fuldokolva a kíváncsiságtól.

- A király - mondtam színtelen hangon - Saint-Germainen-Laye-be megy. Engem is magával kíván vinni, és azt parancsolja, hogy a mai napon, pontban tizenegykor legyek a Louvre-ban.

- És arról is szól - folytatta la Surie -, mennyi ideig marad ott?

- Négy éjszakát.

- Teremtő Isten! - mondta La Surie. - Ebben a birodalomban nincs több, mint húsz olyan személy, akit a király magával vinne Saint-Germainbe, meglátogatni a trónörököst. Nem tudom, felfogja-e, milyen hallatlan kegyben részesíti kegyelmedet?

- Természetesen felfogom - mondtam eltorzult hangon.

- De nem látszik, hogy különösebben meghatná a dolog!

- Igenis meghat...

- Úgy hát közömbös volna-e, kicsikém - kérdezte La Surie, s felemás színű szeme csodálkozva kimeredt -, saját szerencséje iránt? Nem látja-e mindazokat az előnyöket, melyekben része lehet azáltal, hogy a király ily közel akarja tudni magához?

- Hálátlan volna, fiam? - kérdezte atyám haragosan. Ez a megjegyzés felrázott, és túljutván azon a sajátos rosszindulaton, mely lépre csalt, hevesen így szóltam:

- Korántsem, uram! Végtelenül hálás vagyok a királynak irántam tanúsított jóságáért, s azon a napon melyen lovaggá tett, megesküdtem, hogy egész életemben szolgálni fogom. Mindazonáltal...

- Mindazonáltal? - kérdezte atyám, aki bármekkora önuralommal rendelkezett is, váratlan tartózkodásom láttán némi elképedést árult el.

- Mindazonáltal? - ismételte meg La Surie is. Csodálkozásuk oly szertelennek tűnt számomra, hogy haboztam, növeljem-e azzal, hogy megmondom, mi van a lelkem mélyén. De olyan nagy s oly teljes volt a köztünk uralkodó bizalom, életünk kis és nagy dolgaiban egyaránt, minden körülmények között, hogy elszántam magam.

- Nem arról van szó - mondtam -, hogy érzéketlen vagy közömbös volnék azzal a fölöttébb nagy keggyel szemben, melyben a király részesített, az azonban tény, hogy meglehetősen rosszkor jött, minthogy ma kellene vennem az első németórámat.

Mire atyám elmosolyodott, La Surie-nek viszont úgy felfúvódott a képe, hogy majd szétcsattant.

- Miroul! - figyelmeztette atyám.

- Bocsásson meg, kicsikém! - mondta La Surie, s átfogta a vállamat, hogy magához szorítson. - Könyörgök, nehogy gyanakvást ébresszen kegyelmedben vidámságom, de hogyan is kerülhette volna el a figyelmemet, hogy a német nyelv oly kedves kegyelmed számára, hogy már az előtt imádja, mielőtt megtanulta volna? Ezzel együtt is, könyörgök, gondoljon arra, hogy a német nyelv Saint-Germainből való visszatérte után egy héttel is itt lesz még, hűségesen várva kegyelmedet szeretni való „die” jeivel, „der” jeivel és „das”-aival, bájos ragozásaival, édes összetételeivel s oly előkelőn a mondat végére vetett igéivel! Persze, értem én, hogy ez a hétfő egyszerre szerencsés és szerencsétlen kegyelmed számára. Mégis könyörgök ne tegyen úgy mint Gargantua, aki mikor látta, hogy hitvese, Badebec belehalt Pantagruel szülésébe, nem tudta, hogy eleméssze-e magát felesége halála fölötti gyászában, vagy fia születésén örvendezzen, ezért aztán hol bőgött, mint egy tehén, hol röhögött, mint egy borjú.

- Na de, Miroul - mondta félig nevetve, félig dühösen atyám -, legyen ebből elég! Fiam, menjen és írjon egy formás levélkét Lichtenberg asszonynak, melyben bocsánatát kéri, hogy nem tesz eleget kötelezettségének a király parancsa miatt, s kérjen tőle egy másik időpontot visszatérése utánra! A mi kis lótifutink elvégzi majd a többit.

Nem hittem a szememnek, mikor néhány órával később ott találtam magam a király hintajában, az oldalán ülve, velünk szemben meg Vitry, Roquelaure és Angoulevent, akikkel már találkoztam Guise hercegné bálján, Henrik társaságában az árnyékszéken, olyan körülmények között, melyek annyira bántották Rambouillet márkinét, hogy azt kívánta volna, töröljem ki őket jelen emlékirataimból. A király elbűvölően fogadott a Louvre-ban, „kedves kuzinjának” nevezett, s átfogta a vállamat; vidámnak és derűsnek látszott, de rövid idő múlva, mikor már bent ült velünk a hintóban, hangulata megváltozott. Egyfajta melankólia vett rajta erőt, s szemét lesütve forgatta kezében pápaszeme tokját, elgondolkozva, szótlanul, s senki sem mert megmukkanni a hintóban. Mert ha szívélyes közvetlenségben élt is a környezetével, a jelenlévők közül senki sem merte átlépni azokat a láthatatlan határokat, melyeket rangja szabott meg köztük s közte, és melyre egyetlen szó, egyetlen pillantás, egyetlen finom visszavágás emlékeztette volna őket, ha ebbe a hibába esnek. Angoulevent, a Bolondok hercege azonban mégiscsak többet megengedhetett magának pimaszságban, a számára fenntartott szerepnél fogva. De az utazás során nem kerülte el a figyelmemet, mennyi ravaszságába kerül kitalálni, melyik az a pillanat, mikor nem szabad megszólalnia és mennyi bölcsességébe, hogy csak tudatosan játssza a bolondot. Minthogy Vitry és Roquelaure között ült, jól láttam, mint ösztönzi két cinkostársa, titkos pillantásokkal és bökdösésekkel (melyeket mindkét oldalról kapott), hogy vessen már be valami szellemes tréfát, amivel eltereli a király figyelmét szomorúságáról. De Angoulevent semmi ilyesmit nem tett. Csak nézte, mint forgatja Henrik a pápaszeme tokját, hallgatott, sőt úgy tett, mintha elszunnyadt volna a hintó mozgásától.

Meg kell mondanom, hogy a kocsi igen erősen rázott, különösen mikor kiért a fővárosból, s rátért arra a kaviccsal leszórt útra, mely Saint-Germainbe vezetett, noha ezek az utak atyám szerint elmondhatatlanul jobbak voltak, mint azelőtt, mikor Sully még nem vette át az útügyi hivatalt.

- Sire - szólalt meg Roquelaure, előretolva karmazsinvörös ábrázatát -, még mindig köszvényes lábujja gyötri?

- Teljesen megzavarodtál, Roquelaure! - mondta a király meglehetősen furfangos arccal. - A köszvény először a nagylábujjamat udvarolta körbe. De onnan aztán nem késlekedett felszállni a térdembe, ahol aztán úgy agyonsimogatott, hogy három évvel ezelőtt, Saint-Germainben, a vadászat kellős közepén le kellett vágatnom a csizmám szárát, oly elviselhetetlenné váltak a szívelkedései. Ha viszont enyhe az idő, mint a mai nap is, nem üldöz a hitvány szajhája. Úgyhogy ilyenkor más apróság miatt szenvedek. Ez talán még rosszabb is: görcsöl a gyomrom. Már enni se merek, olyan fájdalmaim vannak. Ó, Roquelaure! Hol van már az az idő, mikor kedvemre dőzsölhettem, s nem kellett az emésztésemmel törődnöm! Ivryre emlékszel? Az ivryi győzelmem előtti napra?

- Amikor kiközösítette az egyház, következésképpen annyit ehetett, mint egy ördög... - mondta Roquelaure, s széles arcán mosoly terült szét.

A tréfán, melyet nem találtam túl ízlésesnek, Henrik jóízűen nevetett. „S abban egyáltalán nem volt igaza, mondta atyám, mikor elismételtem neki Roquelaure szavait, hogy ezen mulatott. Sőt igen óvatlannak mutatkozott. Minthogy az ilyesfajta szavak, hisz nyomban továbbadják őket, nyomban kétségbe is vonják megtérését, s fegyvert adnak a szenteskedők kezébe. - De atyámuram, valóban őszinte volt-e a megtérése? - Politikailag őszinte volt, s ez minden, amit egy nagy államférfitól követelni lehet, akinek az a célja, hogy megbékítse az alattvalóit.”

Láttam, hogy Angoulevent-ban újra feléled élet és remény a király vidámságától, de még nem vetette be magát. Ha az ember elnézte a Bolondok hercegének kerek holdvilágképét, szempillátlan szemét, turcsi orrát és sarkainál megemelkedő, széles száját, azt gondolhatta, hogy természetében van a nevetés. De mikor jobban megismertem, rájöttem, hogy ez koránt sincs így. Mihelyt leszáll a kifeszített kötélről, s nem kell gúnyról gúnyra táncolnia, szomorúbb, mint egy esős nap.

Henrik nevetése azonban csak rövid ideig tartott. Visszamenekült a gondolataiba, mogorván s oly makacs némasággal, hogy Vitry végül már azt mondta neki:

- Sire, felséged szenved? A köszvénye gyötri-e ma reggel, vagy a gyomra?

- Sem ez, sem az, hanem saját elmefuttatásom - mondta a király, és megpaskolta a homlokát, melyet, először látva ily közelről, igen szépnek találtam, csakúgy egyébként, mint a fejét, mely számomra igen formásnak tűnt. Ezt nemcsak abban az értelemben mondom, ahogy Montaigne értette, akinél az arckifejezés az értelem és az ítélőerő szinonimája volt, hanem szó szerint is: koponyájának arányai harmonikusak voltak, és világosan utaltak elmeélére, ahogy ő szokta volt mondani, vagy ahogy mi mondjuk manapság, eszességére. „Elmefuttatás, elmeél”: régi szavak, melyeket atyám is használ, s melyek ma már divatjamúltak, ám engem, ki tudja, miért, mégis meghatnak.

Szerintem nagy Bourbon-orra (bár rosszul nézne ki, ha én kritizálnám) nem csúfította el az arcát, ahogy erős pofacsontja sem, mely nevetés közben megemelkedett, és szája sem, melynek duzzadt és húsos ajkai oly kifejezőek voltak. Hogy „lángoló és csillogó” szeméről már ne is beszéljünk, mely engem oly igen megfogott, mikor először láttam a királyt Guise hercegnő bálján.

Az igaz, hogy abban a pillanatban nem vetett lángokat az a szempár, minthogy félig hunyva volt, s az arc is előrehajolt. Ami meg elmefuttatását illeti, nem okozott semmiféle nehézséget, hogy elképzeljem a tartalmát: az ellenség ott áll keleten, északon, délen, s bőszülten tör a vesztére; bent a szenteskedők meg a halálos gyűlöletük; a hugenották, mindig lázongásra készen; a főnemesek, mindig bujtogatásra készen; s még saját Louvre-jában is miniszterei elárulják, szeretői megcsalják, és felesége, aki igencsak kevéssé kedveli őt s a trónörököst, heves jelenetekkel ostromolja; elhasználta a kor s a test kis nyomorúságai, naponta les rá a tőr meg a méreg, érzi, hogy ott ólálkodik körülötte a halál, ám mindenekfölött attól fél, hogy egy kiskorú király s egy alkalmatlan régensnő marad utána, akik ráadásul igen kevéssé hajlandók megegyezni egymással.

Ezt a viszályt Henrik pontosan látta, s nyíltan beszélt róla, annyit főtt miatta a feje. Azt mondta a királynénak, Bassompierre jelenlétében, aki szavait, melyek profetikusnak bizonyultak, továbbadta atyámnak: „Ismerve a kegyed rossz természetét, s előre látva a fiáét, kegyed, asszonyom, a makacs, hogy ne mondjam megátalkodott, s ő, a konok, bizonyosan nehezen jönnek majd ki egymással.”

Bizonyára volt oka rá, hogy lelkében érezze a halált s szívében a gyászt, és mégis, mondtam én magamban - szép olvasó, gondolja meg, könyörgök, hogy mindössze tizenhat éves voltam -, ha a király helyében volnék, vajon nem vágnék-e föl, nagyon is jogosan, seregeim erejére, a világban kivívott hírnevemre, a királyság megbékítésére? Nem tudtam még, hogy az évek s a megszokás mennyire elkoptatják azokat az örömöket, melyek nem belőlünk fakadnak. S az én koromban hogyan is érthettem volna meg, hogy Henrik túlságosan is felsőbbrendű lény ahhoz, hogy ne tudja magát a dicsőség hiábavalósága fölött állónak, s túlságosan is érzékeny ahhoz, hogy ne érezze jobban a hatalom tüskéit, mint mérhetetlen előnyeit?

A hintó közeledett úti céljához: az ablakon kipillantva felismertem a vésinet-i erdőt, melyet magam is átszeltem, csak épp ellenkező irányban, Saint-Germainből való visszatérésemkor, azon a napon, mikor Bassompierre dereglyéjén tettem meg az odafelé vezető utat unokahúgai, La Surie és atyám társaságában.

Az erdő a Szajna egyik kanyarulatában fekszik (így aztán kétszer kell átszelni a folyót, hogy az ember eljusson Saint-Germainbe), s helyenként oly ingoványos, ebből következően ártalmas hírben álló, hogy egyetlen ház sem emelkedik ott, eltekintve néhány favágókunyhótól. De a király szokott ott vadászni, legalább annyiszor, mint a saint-germaini erdőben, minthogy az erdő vadakban bővelkedik.

Ekkor a király felemelte a fejét. Az erdő illata felébresztette, vadászösztöne szimatot kapott. Aztán pillantása visszatért a kocsi belsejébe, s szemügyre vette szemközt ülő öreg harcostársait.

- Milyen hallgatagon ülnek itt! - mondta.

- Sire - szólt a Bolondok hercege, aki megérezte, hogy eljött a megfelelő pillanat -, Vitry, lévén az üvegnél is áttetszőbb, hallgat, minthogy nincs gondolata. Roquelaure hallgat, minthogy lelke mélyén a tallérjait számolgatja. Én viszont azért hallgatok, mert megforgattam a fejemben egy súlyos kérdést, s hirtelenében megoldottam.

- Mi légyen az? - kérdezte Henrik, aki szívesen adta át magát a játéknak, de nem igazán nagy kedvvel.

- Azon töprengtem, hogy Margó királyné kísérő inasainak miért van olyan hosszú kenderszőke hajuk.

- S tudod, miért?

- Igen, Sire. A királyné megvárja, míg a hajuk kellő hosszúságúra megnő, s mikor a hosszukat kielégítőnek találja, lenyíratja a mondott inasokat, s hajzatukból parókát csináltat magának.

A király mosolygott.

- Szerinted, Roquelaure, igazat mond a bolond?

- Nem, Sire - mondta Roquelaure.

- És te, Vitry, mit gondolsz róla?

- Igazat beszél, Sire - mondta Vitry.

- Valóban igazat beszél - szólt a király. - Nos hát, Bolondok hercege, minthogy ezt a rejtélyt megoldottad, meg tudsz-e oldani egy másikat is? Miért vannak zsebek köröskörül Margó királyné hufándliján?

- Hogy belerakja a kismadarakat, melyeket magához szelídített - mondta Angoulevent.

- Nem ilyen költői a megoldás - mondta a király.

- Hogy belerakja a tubákosszelencéit - mondta Vitry.

- Pfúj! Nem él a tubákkal, s nem is bagózik!

- Kis dobozkáinak, melyekben pézsmát tart, s egyéb illatszereket - mondta Angoulevent.

- Igaz a tartályra, nem igaz a tartalomra. De rajta! Mi lehet azokban a dobozkákban? Siorac? Roquelaure? Vitry? Bolondom?

- Sire - mondta Angoulevent -, akasszanak fel, ha tudom.

- Akkor most felkötheted magad, Bolondok hercege: a dobozok elhunyt szeretői bebalzsamozott szívét tartalmazzák.

Bambán néztünk egymásra.

- Ez igaz, Sire? - nyögte ki végül Vitry.

- Igaz - mondta a király.

Azzal behúzódott a hintó sarkába, lehunyta a szemét, és újra gondolataiba mélyedt. Ezek után se nevetni, se megmukkanni nem mertünk.

A saint-germaini domb lábánál, ahol komppal lehetett átkelni a folyón, a király úgy döntött, kiszáll a kocsiból, amit eddig még egyetlen kompnál sem tett meg, de ez most nem is volt könnyen megközelíthető.

A király nyomában mi is kiszálltunk a biztos talajra. A hintó manőverezése, melyet káromkodások és ostorcsattogások kísértek, végül sikerrel járt, de nem a két málhásinas segédlete nélkül, akik helyükről leszállván az igahámnál fogva tartották a lovak fejét; sikerült is őket megnyugtatniuk, noha igen kevéssé éreztek kedvet hozzá, hogy patájukat ily hullámzó elemre helyezzék. Miután a hintó elhelyezkedett, a király is felment a fedélzetre, s mindvégig, miközben átszeltük a Szajna folyót, a révésszel beszélgetett: szeretett szót váltani a kisemberekkel, egyrészt, mert ösztönös rokonszenvet érzett irántuk, másrészt, mert érdekelte, hogyan élnek. Minthogy szinte soha nem volt nála pénz, kivéve, mikor játszott, Roquelaure-t szólította, hogy fizesse meg az átkelést, amit Roquelaure meg is tett, a megfelelő áron, de nem királyian, jól tudva, hogy a király sosem téríti meg ezeket az apróbb kiadásokat. Henrik előtt nem volt titok, hogy a királyi ruhatárak főfelügyelői tisztéből jelentősen gyarapszik Roquelaure. Nagy mulatságomra szolgált megfigyelni, hogy itt két igazságtalanság van, melyek nem egyenlítik ki teljesen egymást. Roquelaure meglopja a királyt - akit különben bálványoz -, a király meg nem fizeti meg neki az adósságait. Miután átkeltünk a folyón, a hintó lépésben haladt tovább; még fel kellett kapaszkodnia azon a meredek és igen kellemetlen lejtőn, melyen eljuthattunk a szirtfalon emelkedő saint-germain-en-laye-i kastélyig. Henrik, aki, úgy tűnt, élvezte a révésszel folytatott beszélgetést, visszazuhant sötét rosszkedvébe, amiből jó negyed-óra múlva csak azért tért magához, hogy mogorván közölje velünk, mintha csak egy mondatban akarná összefoglalni hosszú meditációját:

- Szeretnék inkább meghalni.

A mondat, mely egy olyan uralkodó szájából hangzott el aki vidám és gunyoros kedvéről volt ismert, elképesztett és szinte megrémített bennünket, s egy hosszú percig csak tanácstalanul bámultuk egymást, mígnem Roquelaure vette a bátorságot, hogy megszólaljon. Amit igen nagy megindultsággal tett.

- Hogyan, Sire? - kérdezte fojtott hangon. - Hát nem boldog?

- Kevésbé, mint négyőtök közül bármelyik - mondta fejcsóválva Henrik. - És sokkal kevésbé, mint az a révész a kompon. Megmondom nektek szívből, igazán: szívesen cserélnék vele. Él egy kis kunyhóban a víz partján, joga van halászni azon a helyen, ahol hajója ki van kötve, s joga van vadászni az erdő negyedmérföldes körzetében. Van annyija, hogy jóllakjon. Egyedüli társasága a fia, egy tízéves gyerkőc, s időnként egy falusi jóasszony, aki tejet hord neki. Álmodhat-e jobbat az ember, mint ezt a magányt, ezt a gondtalanságot, ezt a lelki nyugalmat?

- De, Sire - szólalt meg Roquelaure -, mi lenne velünk felséged nélkül? És mi lenne a királysággal?

- A szent szürke hasára! - mondta Henrik. - Tudom én azt jól. Az ilyesfajta élet nem a hercegeknek való. Ők a népért születtek, akin uralkodnak. Kezük a kormányhoz van láncolva, s ezen a tengeren, mely az övék, számukra nincs más kikötő, mint a sír, s meghalniuk is ütközet közben kell.

- Szép olvasó, látom, húzza az orrát, miféle légy ingerli?

- Elképeszt, amit az imént mesélt. Nem túlozta el picinykét a vonásokat? Vagy nem kezelte túl szabadon az emlékeit, ha másért nem, hogy kicsaljon belőlem néhány könnyecskét? IV. Henrik valóban azt mondta, nem sokkal azelőtt, hogy meggyilkolták: „Szeretnék inkább meghalni”? Henrik tehát odáig jutott, hogy ilyen elszomorítóan beszélt? Mivel magyarázzam ezt?

- A nagy politikus, asszonyom, aki oly leleményes s oly tisztánlátó, elfedi kegyed elől az embert, aki nyugtalan volt, szenvedélyes, gyakran szerelmes, s ahogy akkoriban mondták, „romanzesco”. Képes volt az őrületig szeretni, a gyerekességig, és minthogy gyöngéd anyagból volt szőve, szerette volna, ha viszontszeretik.

- Itt szorított hát a csizma.

- Igen, asszonyom, hogy a bőrét is lenyúzta. Sem két felesége, sem a szeretői a legcsekélyebb szeretetet sem érezték iránta. S mikor szakított végre Verneuil hercegnével - ő volt mind közül a legszörnyűbb, asszonyom, egy igazi démon -, mit gondol, a szemére hányta-e, hogy összeesküvést szőtt az elpusztítására? Egyáltalán nem. Ehelyett azt mondta: „Öt éven keresztül akarták elhitetni velem, szinte erőszakkal, hogy kegyed nem szeret engem. A kegyed hálátlansága legyűrte a szenvedélyemet.

- Hát elég naivnak kellett lennie, hogy nem vette észre már jóval előbb!

- Valóban. De lehet-e szeretni bizalom nélkül?

Mennyire sajnálom, hogy az alatt a négy nap alatt, melyet Saint-Germainben töltöttem, nem jegyzeteltem, mint tette azt annyi éven át minden nap Héroard doktor, s a városban meg az udvarban Pierre de l'Estoile is. Húsz év telt el a kastélybeli tartózkodásom óta, úgyhogy ha emlékszem is rá amit magam láttam és hallottam, néha nagy nehézséget okoz kibogozni, mi az, amit ott helyben tudtam meg, s mi az, amit azt követően szedtem össze, Héroard doktorral való későbbi találkozásaim során; a doktor atyám nagy barátja volt, és kora s korom ellenére az enyém is lett.

Ma úgy tűnik számomra, hogy látogatásunk időpontja igen szerencsés volt, minthogy Lajos, a trónörökös, aki hetedik évének küszöbét szeptember huszonegyedikén átlépte, immár nyolcadik évében járt, és úgy tervezték, hogy 1609 januárjában örökre elhagyja Saint-Germain-en-Laye-t, s a Louvre-ba költözik; így neveltetése is átkerül a nők kezéből a férfiakéba. Önmagukban a szavak is, melyeket használnia kellett, kifejezték a gyermekkorból az érett korba való átmenetet. Azontúl nem mondhatta azt, hogy „mama”, hanem „asszonyanyámat” kellett mondania - de emiatt nem fájt a szíve; biztos, hogy jóval több szomorúságot okozott neki, hogy a „papa” helyébe az „atyámuram” került.

Lajos tehát utolsó heteit töltötte Saint-Germain-en-Laye-ben, mikor újra találkoztam vele, s noha szerette a kastélyt, főként csodálatos kertjének ligeteit, barlangjait és szökőkútjait, száraz szemmel hagyott ott mindent, mint később hallottam. Számára csak az volt fontos, hogy Héroard doktor követi őt a Louvre-ba, de mindenekelőtt az, hogy ott minden istenáldotta napon láthatja majd Henriket, bálványát és példaképét.

Anyjának távolléte és érzéketlensége következtében Lajos erősen kötődött dajkájához, Doundounhoz, akinek ötéves korában azt mondogatta: „Szeretem kegyedet, én bolond Doundounom. Annyira szeretlek, én bolond Doundounom, hogy kénytelen leszek megölni téged!”

Doundoun kissé faragatlan asszony volt, aki sáfránnyal szagosította magát, s később, mikor Lajos a csók melegségét kereste, ez a szag űzte el dadája ágyából, egyenesen Montglat asszonyéba, holott utóbbi iránt meglehetősen vegyes érzelmekkel viseltetett.

Kedvelte őt, persze, hiszen pontosan érezte, hogy odaadóan törődik vele, de tartott is tőle, mert rendelkezett a „korbács hatalmával” - ez volt az egyetlen dolog, amivel nem bánt fukarul, olyannyira, hogy nem múlhatott el hét, hogy azt ne mondja Lajosnak, mindkét kezében vesszőnyalábokkal felfegyverkezve: „Nohát, uram! Húzzuk csak le azt a nadrágot a hátsójáról!”

De saját otthonában is a hölgy viselte a nadrágot, nem Montglat báró. Miközben Héroard doktor szelíden próbálta megtörni Lajos ellenállását, ő szemből támadott, test test ellen, minthogy büntetéseiben ugyanolyan konok volt, mint Lajos az engedetlenségeiben. Mindez toporzékoló dühöt, üvöltözést, fogcsikorgatást, karmolászást, szitkokat, halálos fenyegetéseket - ám ezeket már korántsem a szeretet diktálta - váltott ki védencéből, s a büntetést egyáltalán nem megbánó, hanem dühödt sírások követték.

Lajos, miután a király december hetedikén elhagyta, hogy visszatérjen a Louvre-ba - ezt a jelenetet majd később mesélem el -, összekap Montglat báróval, s egy kisebb bottal az ujjaira csap. Montglat asszony emiatt megharagszik. Lajos is megharagszik. És megveri a hölgyet. „Szukának” és „aljasnak” nevezi, s őrjöngve kirohan a szobából. Utána erednek, megpróbálják lecsillapítani. Lajos attól fél, hogy másnap Montglat asszony megkorbácsolja. Egy jó lélek biztosítja róla, hogy abból semmi sem lesz, és hozzáfűzi:

- Uram, nem szabad rá haragudnia, hisz nem kell már sokáig e helyt együtt lennie vele.

- Ó - mondja ő -, mennyile szeletnéh mál kívül lenni!

Magához rendeli Vendőme kisasszonyt,[42] s halkan azt súgja a fülébe:

- Lesz egy üleges botom. Azt megtöltöm lőpollal, aztán bedugom a nadlágja alá, aztán egy palázzsal meggyújtom a lőpolt, ami megégeti az egész falát.

Mikor elmeséltem a dolgot La Surie-nek, ő őrült nevetésre fakadt, és azt mondta:

- Erről két verssor jut az eszembe, el is mondom kegyelmednek:

Így bosszulja meg magát

A felnőtt hátsón egy gyermeki hátsó.

- Egy fél sorral rövidebb az eleje - mondta atyám -, s így a rím is hiányzik.

Lajos nem volt bőbeszédű ember, ahogy maga is mondogatta, nem mindig sikerült kiejtenie az „r”-et, és nem gyógyult ki a dadogásából sem: ezt a hibáját először korbáccsal akarták kikezelni - ami roppant kevés sütnivalóra vall. De aztán fel kellett hagyniuk vele: akkor szegényke reggeltől estig csak a nadrágját tologathatta volna le.

De ha keveset beszélt is, sok mindent megfigyelt, hallgatta, mit beszélnek körülötte, s az emlékezete mindent elraktározott. Egy napon, mikor megharagudott a kíséretéhez tartozó kis nemesgyerekekre, azt akarta, hogy korbácsolják meg őket. S mikor Montglat asszony erre azt mondta, meg kell nekik bocsátania, hiszen a király is megbocsát mindenkinek, így vágott vissza:

- Mindenkinek? Bilon malsallnak nem bocsátott meg.

Minthogy akkoriban egyéves lehetett, nyilván hallomásból értesült később Biron lefejezésé-ről, de nem felejtette el. Mint ahogy nem mulasztotta el leleplezni Montglat asszony aprócska hibáját.

Valamivel január elseje előtt apróra tör egy kis darab jeget, s darabját egy garasért eladja a környezetében lévő embereknek, hogy legyen pénze, amiből a szegényeinek adakozhat. Vagyonát (hét garast) eldugja harisnyanadrágja zsebeibe, ám másnap, mikor találkozik az említett szegényekkel, nem találja a pénzdarabokat a harisnyanadrágban. Ezen igencsak feldühödik, s forró könnyeket hullat. Héroard doktor, hogy megvigasztalja, arról az újévi ajándékról beszél neki, melyet a felesége Lajosnak szán. Lajos azonnal látni akarja az ajándékot. Egy doboz gyönyörű sárgabarackról van szó, melyet Montglat asszony azonnal kikap a kezéből, mondván:

- Uram, ez a kegyelmedé lesz, de most megyek, és elzárom.

- Ó, ó! - mondja a trónörökös. - Nesze neked! Soha többé nem látom az ajándékomat! Mindent elzál, amit kapok! Azt mondja, minden az enyém, de nesze neked! semmit se látok belőle többé!

Így mondta meg a magáét Montglat asszonynak; nem neki, de előtte, nem minden ravaszság és nem minden óvatosság nélkül. Azt nem állította, hogy a hét garasát is kivette a harisnyanadrágjából: csak sejtette. Ráadásul ez még igaz is lehetett. Montglat báróné valódi hangya volt. Mindent összegyűjtött, ami csak a keze ügyébe került, s apró lépteivel máris szaladt, hogy eldugja a titkos lyukába. Bármilyen bőkezű volt is vele a király, s bármennyire elhalmozta is őt adományokkal, kegydíjakkal és jutalmakkal, mindez nem volt neki elég: mikor távozott Saint-Germain-en-Laye-ből, a trónörökös ezüst asztalneműjét követelte a királytól - az érintett nagy megbotránkozására.

A hölgynek nagy lába volt, de apró léptekkel haladt. Mindennel spórolt, még a leheletével is, és sokáig élt. Halálakor a palotájában, ahol, noha gazdag volt, szerényen élt egyetlen szolgálóval, nagy halom igen értékes tárgyat találtak: egy egész élet zsákmányát.

Nem tudom, hogy egy korbácsos és fukar nevelőnő ridegségét okolhatjuk-e, vagy a csekély szeretetet, melyet egy távoli és hideg anya mutatott iránta, vagy még inkább egy túlbuzgó gyóntató figyelmeztetéseit, de Lajos, aszerint, amit Héroard doktor mondott, messze volt attól, hogy olyan erős vonzalmat érezzen a „gentil sesso”[43] iránt, amilyet atyja egész életében érzett. Négyéves korában egyszer kezet emelt a kishúgára, s Héroard, aki azonnal közbelépett, megkérdezte tőle:

- Uram, miért akarta megütni a hölgyet?

- Azért, mert meg akarta enni a körtémet.

- Uram, nem így van. Miért akarta megütni?

- Mert félek tőle.

- Uram, és miért?

- Mert lány.

Az olvasó hajlamos lesz vállat vonni e gyermeki szavakra. Azonban ez a lányoktól való félelem túlságosan is valóságos volt benne, és túlságosan is jól magyarázza évekkel későbbi házasságának csődjét. Aki hajlamos a filozofálásra, itt megfigyelheti, hogy két különböző ok ugyanazt a hatást is eredményezheti. Atyja házasélete rossz volt, minthogy túlságosan szerette a nőket; a sajátja meg boldogtalan volt, mert nem szerette őket eléggé.

Mikor nem sokkal Saint-Germainbe való megérkezésünk után Henrik bevitt Lajos szobájába, a rá jellemző tömörséggel és szívélyességgel mutatott be neki.

- Fiam, ez itt Siorac lovag. Atyja jól szolgált engem, s ha eljön az ideje, kegyelmednek sem lehet nála jobb szolgája.

- Ó, Siolac! - kiáltott fel Lajos. - Ó! Jól emlékezem lája!

Tüstént kézen fogott, odavezetett egy ládikához, s előhúzott belőle egy kis nyílpuskát, melyet én adtam neki első találkozásunkkor. Ez a hála annyira meghatott - főként ha belegondol az ember, milyen sok és szép ajándékot kapott mindenhonnan, különösen Margó királynétól -, hogy könnyek szöktek a szemembe. Lajos figyelmét nem kerülte el megindultságom, mert ha lelkierő tekintetében elmaradt is atyja mögött, az emberi kapcsolatokban ugyanolyan éleslátással rendelkezett, mint ő. Majd odafordult Henrikhez, s arra kérte, tüstént adjon neki engem.

- Nem addig a, fiam - mondta a király -, pillanatnyilag a lovag engem szolgál. De utánam a kegyelmedé lesz.

Erre az „utánamra” a trónörökös elsápadt, s hátat fordítva nekem, hogy arcát elrejtse, úgy tett, mintha keresne valamit a ládikájában. Minthogy több volt az, mint szeretet, s alig volt kevesebb, mint csodálat, amit atyja iránt érzett, ráadásul a bajokat is ismerte, melyektől a király szenvedett, reszketett tőle, hogy elveszíti.

Héroard-tól tudom, hogy egy hónappal később, januárban, olyasmivel árulta el aggodalmát, ami első látásra gyermeki szeszélynek tűnhet. A pünkösdi királyságról beszélgettek előtte, mire ő váratlanul azt mondta:

- Nem akalok kilály lenni.

- Miért? - kérdezte Doundoun.

Hogyan tudta volna megmagyarázni, hogy gyermeki logikája szerint ő nem lehet másként király, csak úgy, ha atyja meghal. Ezért aztán egyre azt ismételgette:

- Nem akalok az lenni.

Az ilyesfajta válaszok miatt hitték aztán róla, hogy konok, holott csak szemérmes volt. Engem az erősített meg benne, hogy nagyon is szívére veszi a dolgot, mikor magához hívatta Ventelet urat, és sürgető hangon a fülébe súgta:

- Ne tetessen babot a lepénybe, hogy ne legyen király[44]*...

A kastélyban töltött időre a főparancsnok szobájában szállásoltak el, melynek ablakai a kertre néztek. Ami egyszerre volt előnyös és kényelmetlen. Mert ha a teraszok, a ligetek, a szökőkutak még decemberben is gyönyörködtették a szemet, a kőművesek és ácsok viszont, akik azon az oldalon az új kastélyt építették, napközben örökké dolgoztak, olyan pokoli zajjal, hogy azt elképzelni sem lehet. Az igaz, hogy elég ritkán tartózkodtam a szobámban, minthogy vagy a király hívatott, de még inkább a trónörökös, aki, miután azt hallotta atyja szájából, hogy én „igen tudós ember” vagyok, mindent velem tanácskozott meg, beleértve azokat a témákat is, melyekben nagyon is tudatában voltam elégtelenségemnek.

El is döntöttem, bevallom neki, hogy például ami a madarászatot vagy a vadászat tudományát illeti, jóval kevesebbet tudok nála, s hogy vele ellentétben alkalmatlan volnék behelyezni egy terrakottalapot valamelyik szoba padlóburkolatába. Ez az őszinteség, s legalább annyira kézügyességének burkolt dicsérete - valóban sok mindenhez értett, ami az ő korában csodálatra méltó volt - tetszett neki, s mikor végül meghallotta, hogy én az irodalmon nevelkedtem, nem tett fel többé olyan kérdéseket, melyek meghaladták ismereteimet. Mindazonáltal az erődépítés tudományában és a matematikában, melyekről, hála Martial úrnak, volt némi fogalmam, megfeleltem a várakozásainak.

Meg kell mondanom, eléggé elcsodálkoztam, mikor láttam, hogy szünet nélkül faggatja a kőműveseket és az ácsokat a kertben, a kocsisokat és a lovászokat az istállóban, a konyhában meg a főszakácsokat és a kuktákat; igen nagy mohóság volt benne, hogy megtudja, hogyan „működnek a dolgok”. Egyébiránt nem érte be receptekkel. A kezét is meg akarta meríteni a tésztában. Guise asszony, aki meglátogatta, mialatt ott voltam - két legyet ütvén egy csapásra -, egyszer azon sopánkodott a jelenlétében, hogy éhes; mire Lajos egy szempillantás alatt elkészített neki egy omlettet, amit a hercegné igen sikerültnek talált.

A december hatodikai szombaton, reggel hét órakor épp csak elkészültem az öltözködéssel, mikor egy inas kopogtatott az ajtómon; erőlevest hozott, s két szelet friss vajjal megkent kenyeret, meggyújtotta a szobámban a tüzet, kiment, s egy írókészlettel tért vissza; lerakta egy kis szekreterre, majd azt mondta, őfelsége hamarosan felkeres, és több ízben földig hajolva előttem, mintha királyi herceg volnék, távozott.

Úgy véltem, túlságosan is megtisztel a király, hogy a szobámba jön, ahelyett, hogy magához hívatna, de nyomban megvilágosodott a rejtély, mihelyt belépve hozzám, az ajtót becsukva s bereteszelve maga mögött, közölte, bizalmas levelet fog diktálni nekem Anglia királyához, melyet majd le kell fordítanom az illető uralkodó nyelvére, s majdhogynem a bőrömön kell őriznem, míg e helyt tartózkodunk, s míg Párizsba való visszatérésünk után Déagéan úr el nem jön hozzám, hogy megtanítson a sifrírozásra. Azután pedig, ha Déagéan elvitte tőlem a levelet, s minden piszkozatot elégettem, még a nyomát is ki kell törölnöm az emlékezetemből.

Ez utóbbi kikötés tűnt a legnehezebben megvalósíthatónak, de úgy látszik, sikerült, minthogy e napon, miközben ezeket a sorokat írom, képtelen volnék kielégíteni az olvasó kíváncsiságát, s egy huncut szót is elismételni a levélből. Az az igazság, hogy ami előző nap még titok volt a politikában, a napok múlásával, s néha már másnapra közismertté válik.

Épp végeztem a feladatommal, és alig vetettem a kandalló tüzére a levél francia változatát s rejtettem el, ha nem is a bőrömre, de a harisnyanadrágom zsebébe az angol változatot, mikor a trónörökös hívatott. A szobájába siettem hát, ahol éppen azzal foglalatoskodott, hogy atyja nagy arcképéről készített tollal és tintával másolatot. A véleményemet akarta hallani művéről. Mondtam neki, hogy igen jó, de meg kellene változtatni a király jobb szembogarát, s kicsit eltolni bal felé, hogy ne kancsalítson. Ezen nevetett. Aztán azt mondta komoly hangon, de csillogó szemmel, mintha csak önmagán gúnyolódna:

- Tudja-e, Siolac, hogy én költő is vagyok? Itt van, nézze csak, velseket ílok!

- Igazán, uram?

- Itt vannak, nézze meg. Ezt idén nyálon íltam, augusztusban:

A gazellák kertjébe fel!

Ott terem a szép eper.

- Nemde jól límel, Siolac?

- Uram, ez nem rím. Ez asszonánc. Az eperrel a jer rímelne.

Ezen csak nevetett, s egyáltalán nem haragudott az őszinteségemért. Már korábban is megfigyeltem: azonnal megszimatolta a hízelgést, és nem szerette. Azonfelül a versfaragás nem tartozott azok közé a képességek közé, melyekre büszke volt. Sokkal bánatosabb lett volna, ha Guise asszony netán kivetnivalót talál az omlettjében. Az alatt a négy nap alatt, melyet a király Saint-Germain-en-Laye-ben töltött, Lajos naponta többször is együtt volt vele. Sétált vele a kertben, oldalán hallgatta a misét, hintóban kísérte a vadászataira, gyakran vacsorázott a társaságában, s ha éppen nem vele volt, sóhajtva azt mondta, hogy „papa igen hosszadalmas az asztalnál”, minthogy nagyon vágyott rá, hogy viszontlássa, még akkor is, ha két óra sem telt el utolsó együttlétük óta. Találkozásaikkor nem volt hiány kitárt karokban, gyöngéd pillantásokban, ölelésekben és csókokban. Henriknek azonban Lajos neveltetésére is gondja volt. Mikor látta, hogy meghátrál egy vicsorgó kutya előtt, hallottam, amint szigorú hangon azt mondja neki:

- Nem szabad félni.

Eljött a vasárnap, s a királynak pont délben vissza kellett térnie Párizsba. A hintó már ott várta a nagykapu előtt, s a lépcsőfokokon gyülekezett az egész saint-germaini udvar, hogy tisztelegjen előtte és búcsút vegyen tőle. Lajos a lépcső aljáig kísérte atyját, sápadtan, szomorúan és zárkózottan.

Mikor eljött a válás pillanata, tanácstalannak látszott, ajka remegett, s mintha képtelen lett volna megszólalni.

- No mi az, fiam? - kérdezte Henrik. - Nem szól egy szót sem? Meg sem ölel, mielőtt elmegyek?

Lajos ekkor csendesen sírni kezd, ám a nagy társaságra tekintettel megpróbálja elrejteni a könnyeit.

A király elsápad, s lassacskán ő is elsírja magát, karjába kapja Lajost, megcsókolja, megöleli, s így szól hozzá: „Azt mondom kegyelmednek, amit Isten mond a szentírásban: fiam, örömömre szolgál e könnyeket látni. Figyelemmel leszek rá.”

A jelenet igen rövid volt, de roppant erőteljes. A jelenlévők között egy hang sem esett. A légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. A király hátra sem fordulva gyors léptekkel beszállt a hintóba, Lajos pedig futva mászta meg a lépcsőt, annyira félt, hogy meglátják a könnyeit.

Nyolcadik fejezet

Nagyatyám, Mespech bárója mindig is vezetett, még idős korában is, egy „számadások könyvét”, melybe feljegyezte a családjával, vele magával és az embereivel megtörtént kis és nagy eseményeket. Én ott szerepelek az 1607. szeptember 20-i dátumnál: „Fiam, Pierre levélküldeményben tudatja velem, hogy unokámat, Pierre-Emmanuel de Sioracot lovaggá tette a király. Ez a megtiszteltetés az adományozó éleslátását dicséri: Pierre-Emmanuel jól fogja szolgálni uralkodóját. Komoly, szorgalmas fiú, s külön szeretetre méltó benne, hogy csupa elevenség és életerő.” És egy igen megható megjegyzés, utóiratként: „Kérem Istent, hogy Pierre-Emmanuel jöjjön el hozzám Mespechbe atyjával együtt, még mielőtt a ciprusok örök éjszakájukba fogadnának.”

Ami engem illett, én nem „számadások könyvét”, hanem, mint manapság mondják, naplót vezetek. Benne lapozgatva, amit gyakran megteszek jelen emlékiratok írása közben, találtam egy szűkszavú bejegyzést az 1608. december 8-i dátumnál: „Tegnap visszatérés Saint-Germain-en-Laye-ből. Beszámoló. Atyám meghatódik. La Surie vidul. La Surie kárhozatos gúnyolódása. Levélke. Csordultig vagyok örömmel.”

Kutatva emlékeim tarsolyában, mit is jelenthet ez a néhány szó, nem állhatom meg csodálkozás nélkül, milyen szeszélyes is az emlékezet alkímiája. Mert La Surie tréfálkozása - melynek semmi jelentőséget nem tulajdonítottam, s melyet kárhozatosnak találtam - sokkal hamarabb eszembe jutott, mint a „levélke”, mely oly nagy örömöt okozott nekem: „Az ember igazán csak meglepődhet azon - mondta La Surie -, ismerve Margó királyné hírét, hogy elhunyt szeretőinek pont a szívét balzsamoztatta be. - Miroul! - szólt rá atyám.” Hangja és a benne bujkáló szemrehányás még annyi év után is a fülembe cseng, s hirtelen minden eszembe jut, még a távollétemben érkezett levélke is, s hogy atyám csak beszámolóm végeztével adta át nekem, nyilván úgy ítélve meg, nem alaptalanul, hogy rövidebben beszéltem volna, ha előbb kapom meg. A levélkét némi kutakodás árán előkerítettem ládikáimból. Kissé megsárgult már az időtől, de megvan:

Uram!

A kegyelmed udvariasságának köszönhetem a megannyi, igen ügyesen forgatott bocsánatkérő szót egy olyan mulasztásért, melyről kegyelmed mit sem tehet. Roppant hálátlan lennék e nagy király iránt, aki oly hűséges barátja enyéimnek, ha nem érteném meg, hogy az ő szolgálata csak előbbre való lehet az én tanóráimnál. Mindent összevetve igen meghat az a bámulatos türelmetlenség, mellyel, mint látom, tanulni szeretné azt a nyelvet, mely az enyém. A legnagyobb örömmel fogadom kegyelmedet újból december hatodikán, hétfőn, délután három órakor. Maradok hűséges és alázatos szolgálója, uram.