Bassompierre hintója pontban tizenegykor tett le Virágmező utcai otthonunk előtt - mely mező már csak névlegesen létezett, amúgy mélabúsan, mert jó ideje már annak, hogy falak borították be, a virágokat meg utcakövek helyettesítették.

S noha az ebédidő már közelgett, s gazdag illatok áradtak a konyha felől, sem atyám, sem La Surie nem volt még otthon. Mariette szorgoskodott a lábasok körül, minthogy férje, Caboche az ágyat nyomta; mihelyt megláttam, tüstént megmostam a fejét fecsegő nyelve miatt, igen indulatosan szemére hányva, hogy elmondta Guise hercegnének, miszerint én hétfőnként, szerdánként és péntekenként bérelt hintón távozom otthonunkból.

- Jaj, uram! - mondta nyugtalanul, s keble csak úgy hullámzott. - Nem volt mód másként tenni! Ismeri a nagyméltóságú asszonyt! Sistereg, mint olaj a serpenyőben, s emelkedik, emelkedik, mint a tejleves! Jaj, ha tudná! Azzal gyanúsította kegyelmedet, hogy elrejtőzött házunk egyik szobájában, mert nem akar vele találkozni! Megparancsolta Franznak, hogy egyenként nyissa ki előtte a ház minden ajtaját! Amit ő határozottan megtagadott! Na, szép kis látvány lett volna, amint belebotlik szegény Margot-ba ott a második emeleti szobában, pont a márki úr hálószobája fölött! Kész zűrzavar! Ez lett volna az utolsó csepp, hogy a fedő leugorjon a fazékról!

- Mariette! Így beszélni a nagyméltóságú asszonyról!

- Bocsásson meg, uram! Nem volt ebben semmi rosszindulat! Így mondták a falumban, ha egy nőszemély kifakadt. Na szóval, hogy a legrosszabbat elkerüljem, hagytam tönkremenni a szószomat, és hirtelenében kipakoltam neki mindent, amit már kegyelmed is tud.

- Engem meg belerántottál a bajba...

- Dehogyis, uram! Amint elmondtam kegyelmednek, mindent az a csepp lobbantott lángra: az, amit Toinon mondott! Kérdezem én, ki beszélt itt iskolametreszről meg metreszről csak úgy? Én vagy ez a pipiske? Ez volt az, hogy vinné el az ördög és főzné puhára lassú tűzön a fűszeres lében! Ez minden jó, amit kívánhatok neki!

A főzéstől eltekintve találtam némi értelmet a szavaiban, ezért elhatároztam, hogy inkább Toinonra fenem a fogamat. De az én fürjecském sehol a környéken nem volt, s az emeleteken kellett volna keresgélni, én azonban semmire sem vágytam jobban, mint hogy nekifeküdjek az asztalnak, hiszen minden perccel nőtt az étvágyam a finom ételek szagára, melyeket a Louvre-ban nélkülözni voltam kénytelen. Ekkor előkerült atyám és La Surie, s az ember azt hitte volna, már egy hónapja nem láttuk egymást, oly sok volt az örömkiáltás, ölelés, csók és örvendezés. Leültünk, nevető szemmel, éles foggal. Szerencsére Mariette kificamította a bokáját, így Greta szolgált fel az asztalnál. A jó elzászi asszony olyan volt, mint a sír: alaposan kiönthettem a lelkemet és kielégíthettem asztaltársaim kíváncsiságát, hiszen telhetetlenek voltak kérdéseikben, annyira biztosak akartak lenni benne, hogy semmi lényegeset nem hagytam ki az elbeszélésemből.

Végre végeztünk, és alaposan kárpótolva magam a louvre-beli sovány kosztért, dülledő mellkassal és jóllakottan visszavonultam napi sziesztámra; lelkem mélyén elnézőbb voltam Toinon iránt, mint az előző nap óta bármikor, minthogy atyám mindent „megmagyarázott” a hercegnének, és Toinon fecsegéséből semmi baj sem származott.

Toinon nem volt ott. Vártam rá jó ideig. Tétováztam. Büszkeségem azt diktálta, hogy ne mozduljak, különben is; a louvre-beli rossz éjszakám után akár egyedül is alhattam volna, de Toinon meztelen karjainak kötőféke nélkül nem tudtam; így aztán felkeltem, s minthogy kiveszett belőlem minden szemérem, nem szégyelltem megkeresni Franzot, hogy megkérjem, kerítse őt elő.

Végre előkerült Toinon. Mintha magát a hercegnét láttam volna, oly fensőbbséges volt. Becsukta maga mögött az ajtót, de nem jött oda hozzám, hanem megállt, könnytelen szemmel, felszegett fejjel és zárkózott arccal.

- Ejnye, Toinon! - mondtam szigorúságot kényszerítve magamra, noha a szívem mást diktált. - Elrejtőzöl előlem, annyira félsz, hogy megdorgállak?

- Nem, uram - mondta végtelenül hidegen. - Nem félek!

- Úgy véled hát - mondtam kissé felpaprikázva -, hogy helyesen jártál el velem szemben, mikor a nagyméltóságú asszonynak az iskolametreszemről vagy egyszerűen csak a metreszemről beszéltél?

- Nem, uram - mondta határozottan, de a legcsekélyebb megbánás nélkül. - Valóban igen rosszul cselekedtem.

- És mégsem féltél tőle, hogy összeszidlak?

- Nem, uram.

- S miért, kérlek?

- Sajnos, uram, már túl vagyunk ezen: elhagyom kegyelmedet.

- Elhagysz? - alig hittem a fülemnek. - S ugyan miért?

- Uram – mondta -, bizonyára emlékszik rá, hogy mikor a márki úr felfogadott engem évi hatvan frankért, megígérte, hogy kis hozományt ad nekem, ha ki szeretnék lépni a szolgálatából, hogy berendezkedjek.

- És te már ma be akarsz rendezkedni? - kérdeztem elhűlve. - És hogyan?

- Úgy, hogy férjhez megyek.

- Kihez?

- Mérilhou pékmesterhez. Egy éve megözvegyült, hajlik hozzám, és megkérte a kezemet.

- Ha hihetek Mariette-nek - mondtam -, Mérilhou bizonyára kiváló ember. De már nem fiatal.

Erre elvörösödött, és szeme felszikrázott.

- Uram - szólalt meg dühtől remegő hangon - éppen kegyelmednek kell-e szemrehányást tennie azért, hogy olyasvalaki iránt érzek barátságot, aki kétszer annyi idős, mint én?

- Jaj, Toinon, hát itt szorít a csizma! Bosszant és dühít a ragaszkodás, melyet német tanárnőm iránt érzek.

- Még hogy ragaszkodás! - mondta végtelen megvetéssel. - Uram, csak nem kezd most itt el szenteskedni? Az az igazság, hogy kegyelmed szájig, orrig, fülig szerelmes ebbe a hölgybe! Reggeltől estig csak az ő rekedtes tájszólása van a szájában, s még éjszaka is azt motyogja.

- Éjszaka is azt motyogom?

- Úgy bizony! Meg még a sziesztái alatt is, ha már a simogatásaim lecsillapították!

- De hát, Toinon - mondtam -, ha ez az érzés, amiről beszélsz, létezik is köztem meg a hölgy közt, mit árt az neked, ha egyszer ártatlan?

- Könyörgök, uram, ne meséljen nekem - mondta Toinon roppant bölcs arccal. - Ha a dolog még nem volt is meg, meglesz. A hölgy nemesnek született, és korántsem azok közül a szegénykék közül való, mint én, akik szívböl adják oda magukat. Az ilyen galamboknak térdhajlítások, kézcsókok, bókok meg kis levélkék kellenek. Szóval jó modor meg cifraság. De a többi is megjön majd, ebben ugyancsak biztos vagyok.

Mekkora örömmel töltött el a lelkem mélyén, amiről tapasztalatai birtokában Toinon biztosított, noha nagy erőfeszítéssel elrejtettem szárnyaimat, melyeket ezzel a beszéddel legkedvesebb vágyaimnak adott.

- Toinon - mondtam fel-alá járkálva a szobában, s észrevétlenül egyre közelebb kerülve hozzá (mert szinte szégyellem bevallani, gyötört a vágy, hogy a karomba kapjam, bármilyen szerelmes voltam is a Gräfin-embe) -, Toinon, még egyszer kérdem, mit árt neked ez az érzelem?

- Uram – mondta -, nem képes megérteni, hogy én nem a kegyelmed kénye-kedvének peremén akartam volna élni, hanem a kellős közepén, és az álmaiban is, hiszen most is a karjaiba kíván?

Ezt jól mondta, s oly büszkén, hogy menten abbahagytam alattomos közeledésemet. Öt éve volt kapcsolatom Toinonnal, s e kapcsolat mindenben a legnagyobb örömömre szolgált, de oly magától értetődőnek tűnt számomra, hogy sohase tettem föl magamnak a kérdést, vajon ő hogyan viszonyul hozzá. Nahát most, azon a napon, melyen elveszítettem őt, megtudtam, mit gondol róla.

- Toinon - mondtam, s úgy elszorult a torkom, hogy csaknem megfulladtam -, ez azt jelentené, hogy a sziesztáinknak vége?

- Bizony azt, uram - mondta, s nem remegett bele a hangja. - Vége. Hűséget fogadtam Mérilhou mesternek, s meg is akarom tartani.

Döbbenten néztem rá. Igen erősen tartotta magát, de két könnycsepp folyt végig az arcán. Nem volt időm eltöprengeni, helyes-e vagy rossz, amit teszek: hozzárohantam, s a karjaimba kaptam. Hagyta, de minthogy a száját nem adta nekem, a nyakát csókolgattam. Ám ez csak még rosszabb volt: ugyanolyan puha volt, mint mindig, s hányszor is helyeztem már rá ajkamat az alatt az öt év alatt!

- Jaj, uram - mondta -, hiszen kegyelmed is sír!

Azzal kitépte magát a karomból, és kirohant a szobából, becsapva maga mögött az ajtót. Én meg ott álltam, mint akit odaszegeztek a földhöz, orrom előtt azzal az ajtóval meg a zűrzavaros gondolataimmal. Egy dolgot legalábbis világosan tudtam: máris sóvárogtam utána.

Ledőltem az ágyra, bár nem reménykedtem túlságosan, hogy elalszom, noha igen kimerítő volt louvre-beli tartózkodásom is meg a megrázkódtatás is, melybe az iménti jelenet taszított. Mindazonáltal nem tudom, hogy történt, de észrevétlenül, s anélkül, hogy tudatában lettem volna, elszenderedtem, méghozzá oly mélyen, hogy mikor Franz felrázott, és szólt, hogy atyám a könyvtárszobában vár rám, azt hittem, két percet aludtam, s nem két órát, mint később kiderült.

Atyám nagy tűz mellett melegedett, és intett, hogy üljek le mellé egy karosszékbe.

- Képzelem - mondta -, hogy nem érezheti valami boldognak magát Toinon távozása miatt. Noha jó ideje látom már, hogy készülődik a dolog, Toinon hirtelen döntése engem is meglepett. Láthatóan nem szenvedheti, hogy vetélytársa van.

- De Lichtenberg asszony neki nem vetélytársa - mondtam némi habozás után.

- Ő pont fordítva gondolja, s őszintén szólva nem hiszem, hogy tévedne. Lichtenberg asszony már kiutasította volna kegyelmedet, ha hódolata bosszantaná. Márpedig ő egyáltalán nem azon száraz és szívtelen párizsi főkokettek közül való, akik a férfit úgy megtáncoltatják, mint egy bábfigurát a zsinór végén, csak hogy a hiúságukat kielégíthessék. Ulrike komoly, érzékeny német hölgy, aki ügyet csinál magának a dolgokból. Kegyelmed is azt jelent számára, életkorára való tekintettel. De valószínűnek tartom, hogy nem fog sokáig késlekedni a megoldással.

A beszélgetés feszélyezett, de egyszersmind nagy gyönyörűséggel töltött el. És igen hasznosnak találtam, hogy a fahasábok nagy lánggal lobogtak a kandallóban: ürügyül szolgáltak számomra, hogy rajtuk tartsam a szememet, ne kelljen atyámra néznem, s ő se vehessen engem szemügyre. Mivel elhallgatott, mint aki magyarázatra vár, én viszont féltem volna azon esélyeket latolgatni, melyekbe szavai reményeimet ringatták, ezért így szóltam:

- Ki hitte volna, hogy Toinon ennyire büszke és rátarti lesz?

- De hát mindig is az volt! - mondta. - Elfelejtette már, hogyan csapott össze annak idején a kegyelmed keresztanyjával? A hercegné meg a szobacica közt, higgye el, csak öltözékbeli különbség van: az egyik hufándlit visel, a másik meg rokolyát. Ez minden. Egy asszony mindig asszony marad, hála istennek!

Ez a „hála istennek” örömömre szolgált, mert értésemre adta, hogy atyám boldog.

- Úgy véli - kérdeztem kis idő múlva -, hogy jobban kellett volna éreztetnem Toinonnal a köztünk lévő rangkülönbséget?

- Ugyan, dehogy! - mondta atyám halk nevetéssel. - Hogyan éreztethetné olyasvalakivel a rangkülönbséget, akit minden istenáldotta nap a karjában tart?

Erről az jutott eszembe, hogy ez az isten, akit már másodszor idéz meg, szemmel láthatóan nem az önmegtartóztatás istene, de nem szóltam semmit.

- Toinon - folytatta - jobban ragaszkodott kegyelmedhez, mint gondolná. Kegyelmed igen kedves volt vele, hiszen volt türelme hozzá, hogy megtanítsa olvasni, írni, számolni. Ezért roppant hálás kegyelmednek, noha sohasem mutatta. Mert büszkébb ő, mint bárki, akit anya szült Franciahonban. És kemény kézzel fogja irányítani az ő Mérilhouját, vezeti a számláit, és igen jól elboldogulnak majd együtt. Egy fejezet véget ért ma az életében, fiam.

Az ám, gondoltam, véget ért, de kissé bele is sajdult a szívem, annak a hétköznapjaimban hirtelen támadt űrnek meg, amit Toinon hiánya jelentett, már a puszta gondolata is megrémisztett.

Mindazonáltal mikor másnap három órakor elmentem az én Gräfin-emhez, ágaskodó reményekkel szálltam ki a bérelt hintóból palotája udvarán, s megfogadtam - hiszen Toinon és atyám egybehangzó próféciái szerelmem jövőjére vonatkozóan megerősítettek -, hogy ezentúl merészebb szemmel nézek majd rá. De alighogy belépett a nagyszalonba, merészségem máris elszállt. Mert igaz, hogy nagyon kedvesen fogadott, de annyira fenségesnek, annyira tartózkodónak, annyira erényesnek találtam, hogy hirtelen ismét ugyanolyan megközelíthetetlennek tűnt számomra, mint amilyennek mindig is láttam. Miközben a kifogástalan udvariasság hangján a szokásos bókokat váltottam vele, kegyetlenül elbátortalanodva azon töprengtem, hogy merhetnék valaha is a karomba venni egy ilyen magas rangú hölgyet, hogy is merhetném megcsókolni az ajkát és szentségtörő ujjaimat a hufándlijára helyezni, melyet felnyithatatlan páncélnak láttam; Toinon kis rokolyáját persze egyetlen kézmozdulattal ezerszer is levettem már, mert az oly engedelmesen simult ujjaim alá, hogy alig értem hozzá, máris lehullott.

Lichtenberg asszony a király egészsége felől kérdezett. Elmondtam, amit tudtam, de az ismert dologba nem mentem bele, minthogy nem tudtam, mit akar neki elmondani Bassompierre és mit nem. Kis idő múlva átvezetett a szalonból a hálószobájába, ahol említést sem téve a kissé túl forró hangú mentegetőző levélről, melyet szerdán küldtem el hozzá, elkezdte a németórámat.

Bizonyára nagyon rossz és igen szórakozott tanítványnak talált, mert egy csomó hibát csináltam, melyeket azzal a türelemmel és szelídséggel javítgatott, amit mindig is mutatott irányomban. Mindazonáltal a lecke végeztével, mikor az inas behozta az uzsonnát s az ajtó is be volt már reteszelve mögötte, így szólt hozzám, miközben meglekvározta első süteményemet:

- Barátom, látom, hogy bántja valami. Mi történt hát kegyelmeddel?

Oly lágy hangon tette föl a kérdést, s oly gyöngéd pillantás kíséretében, hogy védekezésem és tartózkodásom egy csapásra összeomlott, s a pillanat hevében kiöntöttem neki a szívemet; elmeséltem mindent, azt is, hogy Toinon milyen szerepet játszott az életemben, s hirtelen távozását is, arra azonban gondosan ügyeltem, nehogy elszóljam magam, ő volt távozása oka.

Már régen elkészítette aprósüteményemet, két keze az ölében nyugodott, egyik tenyérrel lefelé, másik a kézfején, és csupa figyelem volt, úgy hallgatott, fekete szemét rám szegezve. S noha az elbeszélés meglehetősen szomorú volt, nem kerülte el a figyelmemet, hogy elégedetten hallgatja; még azt is megkockáztatnám, hogy némi megkönnyebbüléssel, mintha csak beszámolóm nagy súlyt vett volna le róla. De nem hagytam, hogy nyugtalanítson ez az érzés, amely pedig, ha akkor odafigyelek rá, kezembe adta volna mindannak a kulcsát, ami ez után következett.

Mikor végeztem a beszámolómmal, egy kistányéron átnyújtotta az aprósüteményemet, s maga is enni kezdett, de meg se mukkant, rám se pillantott, annyira elmerült a gondolataiban. Mind-azonáltal, noha elég sokáig néma maradt, ez engem egyáltalán nem zavart, mert nem tudtam ugyan, hogy miért, de éreztem, hogy hallgatásának és elrévedésének én vagyok az oka. Azonkívül vallomásom nekem magamnak is igen jót tett, mintha csak újra megleltem volna önnön egységemet, mely eddig megoszlott Toinon és a Gräfin közt.

Le nem vettem volna a szememet Lichtenberg asszonyról, még a lélegzését is figyeltem, mely megemelte mellét, lestem a pillantását, a legkisebb mozdulatát is. Mikor végzett az evéssel, ujjait gondosan megtörölte egy szalvétával, letette a szalvétát az uzsonnatálcára, karosszékét eltolta az alacsony asztalka mellől, melyen a tálca állt, s olyan komolyan nézett rám, hogy beleborzongtam.

- Uram - mondta, ám ez az „uram” teljesen szokványos volt, s nem felelt meg sem a tekintetének, sem a hanghordozásának, sem dereka meghajlásának -, mikor megtudtam Bassompierre-től, hogy valamikor Siorac márkinak ajándékozta egyik unokahúgát, azon gondolkoztam - minthogy tisztában voltam vele, miféle sajátos célra használják e lánykákat -, hogy ez a húgocska vajon az atyjaura vagy a kegyelmed szolgálatában állt-e. Hogy őszinte legyek, különösen akkor töprengtem el a dolgon, mikor lekötelező érzései, melyeket személyem iránt kezdett el táplálni, világosan megmutatkoztak előttem. Az ügynek így igen nagy jelentősége volt számomra.

Elhallgatott, mintha csak úgy döntött volna, nem beszél többet. Én meg, minthogy beszédében némi homályosságot találtam, megkockáztattam a kérdést:

- Asszonyom, nem vagyok biztos benne, hogy megértettem a szavait. Megkérdezhetem, miért volt az ügy oly nagy jelentőségő kegyed számára?

Felállt, tudtomra adva, hogy beszélgetésünk véget ért, azonban helyre is tette a búcsú kissé durva módját, mert szeretetteljesen rám mosolygott, s egy pillanatra kezemben hagyta csókra nyújtott kezét.

- Barátom - mondta, gyöngéden hangsúlyozva a szót, s jelentőségteljesen a karomra támaszkodott, hogy elkísérjen a nagy szalonig, ahol, mint rendesen, át kellett adnia a maggiordomójának -, tudjon várni egy kicsit, s ne féljen tőle, hogy visszaélek a türelemmel, melyet tanácsolok kegyelmednek. Egy napon majd megmondom a „mert”-et, mely válasz lesz a kegyelmed „miért”-jére. De ennek most nincs itt az ideje. Gondolkoznom kell még, mert nem biztos, hogy olyan tisztán látok magamban, mint amilyen tisztán kegyelmedben hiszek látni.

Majd emlékeztetett rá, hogy következő hétfőn ismét jönnöm kell a németórámra, ahol reméli, nagyobb figyelmet tanúsítok majd, mint aznap (mosolyogva mondta ki a mondatot, s ujjával megfenyegetett hozzá), azzal otthagyott. Én meg, miközben beszálltam bérelt hintómba, teljesen meg voltam zavarodva, mert nem volt rá okom, hogy elcsüggedjek, de arra se sokkal több, hogy diadalittas legyek. Lichtenberg asszony eleget mondott ahhoz, hogy meggyőzzön, nem érzéketlen iránta tanúsított „lekötelező érzéseim” iránt, ahhoz viszont már nem, hogy megérthessem aggályait, melyek visszatartják, sem a gondot, melyet magának csinál belőlük, sem azt, hogy mi közük ezeknek Toinonhoz.

Két rövid ideig tartó nyugtalan szendergéstől eltekintve egész éjszaka gondolkoztam, hányódva szobacicám távozása fölötti bánatom meg az egyelőre igencsak bizonytalan remény közt, melyet Lichtenberg asszony szavai ébresztettek bennem. Azt is álmodtam, hogy az éjszakai Párizsban Toinont keresem utcáról utcára járva, de nem találom; könnyek közt ébredtem fel. Ezek a könnyek aztán elapadtak, de még elszomorítóbb gondolatok következtek rájuk. Öt évet éltem le Toinon mellett, s nem voltam tudatában, milyen boldoggá tett a jelenléte: s most mintha kettősen is elvesztettem volna e boldogságot, hiszen még csak fel sem fogtam, hogy ott van, miközben besugározta az életemet.

Bassompierre csütörtökön vacsora előtt tett le otthonunkban, s minthogy szombaton sem jelent meg az udvarban, atyám magára vállalta, hogy eljön velem a palotájába megnézni, mi van vele; a bejutásnál akadt némi nehézségünk, mert a maggiordomo tudatta velünk gazdája parancsát, hogy senkit se eresszen be. De atyám erősködésére Bassompierre, akit közben értesítettek érkezésünkről, fogadott minket; igen szép és igen díszes háziköntöst viselt, de arca borotválatlan volt, vonásai gyűröttek.

- Ó, barátom! - mondta, mikor kölcsönösen megöleltük egymást. - Pierre-Emmanuel bizonyára beszámolt kegyelmednek arról, ami a Louvre-ban történt. Én mindent kibírtam, mindent elviseltem, de - tette hozzá az Astrée stílusában - a hölgynek az a vállrándítása a szívem mélyéig összetört! Ki kellett szállnom a kockajátékból, azzal az ürüggyel, melyről kegyelmed is tud, s a lehető leggyorsabban hazamenekülnöm; ezt az eltelt két napot meg végiggyötrődtem, mint egy megszállott, nem ettem, nem ittam, nem aludtam! Az eredményt látja, itt állok teljesen lefogyva!

- Őszintén szólva nem látni, hogy lefogyott volna - mondta atyám mosolyogva. - És az még csak hagyján, hogy a reményei fölött érzett gyász magában foglalja a koplalást, de könyörögök, igyon! Igyon, legalább vizet! Ha egyáltalán nem iszik, az végzetes lesz az egészségére nézve!

- Gondolja, márki? - kérdezte nyugtalan arccal Bassompierre.

- Biztos! Orvosként beszélek kegyelmedhez. S ha megengedi, hogy barátként beszéljek, itt az ideje, hogy újra ott lássák kegyelmedet a Louvre-ban. Különben a király még azt hiszi, duzzog rá, s megeshet, hogy elkezd visszaduzzogni, holott most igen erősen hajlik kegyelmed felé.

- Valóban? - derült fel Bassompierre arca.

- Azt hallottam, hogy ha kegyelmed nem fogadná szívesen Aumale kisasszonyt, Chemillé kisasszonyt szándékozik nőül adni kegyelmedhez, s juttatásként vissza kívánja állítani Beaupréau földjén a hercegi és pairi címet.

- Ó! - mondta Bassompierre előkelően. - Ha a király jót akar nekem, azt ne kiházasításom útján tegye, mert azzal már annyi fájdalmat okozott nekem!...

- Barátom - mosolyodott el atyám -, ezt igen ügyesen mondta, de valóban ez-e az igazi oka rá, hogy visszautasítson ilyen hízelgő frigyeket?

- Három okom közül az egyik - mondta Bassompierre felhagyva az előkelősködéssel, s cinkosan nézett atyámra. - Az elsőt most mondtam el; a második, hogy ha feleségül venném Aumale kisasszonyt vagy Chemillé kisasszonyt azok után, hogy olyasvalakinek a kezére áhítoztam, aki Franciaországban a legszebb, az az én szememben, de az udvar szemében is rangvesztés volna. A harmadik okom meg, ha már mindent el kell mondanom kegyelmednek, a következő: elég jól érzem magam féktelen ifjúi kicsapongásaimban, oly sok helyen szerelmes vagyok, s ezek legtöbbjén oly szívesen fogadnak, hogy sem érkezésem, sem kedvem nincs hozzá, hogy megtelepedjek.

- Úgy hallottam - vette fel atyám is az évődő hangot -, hogy mikor tervbe vette házasságát Montmorency kisasszonnyal, legalább három hölgynek adta ki az útját az udvarban, akik anélkül, hogy tudtak volna egymásról, mélyen elszomorodtak miatta.

- Ez a színtiszta igazság - mondta Bassompierre -, már ha az igazság valaha is tiszta.

- S nem gondolja, hogy itt lenne az ideje segíteni ezeken a szomorkodókon?

- Őszintén szólva, márki, jelen visszavonultságomban már álmodoztam róla, ha másért nem, azért, hogy ne üljek itt tétlenül, s hogy újra erőre kapjak az engem ért veszteség után.

- Biztos vagyok benne - folytatta atyám -, hogy ha sikerül kiengesztelnie ezt a három nemes hölgyet, oly jól betöltik majd a szívét, hogy nem érzi többé azt a súlyos törést, melyről az imént számolt be.

- Jaj, márki, kegyelmed tréfál!

- Egyáltalán nem! Mindezt azért mondtam el, hogy rávegyem, a lehető leggyorsabban térjen vissza az udvarba. El sem tudja képzelni, sápadtsága és szenvedő arca mennyire felizgatja majd a szép nemet - a kegyelmed javára! Csak most jövök rá, ahogy ezen gondolkozom, milyen érdekes is ez! Sajnálják kegyelmedet. Sajnálják Condét. És nem sajnálják a királyt.

- Ő lenne az egyetlen, akit sajnálni kell? - kérdezte árnyalatnyi féltékenységgel a hangjában Bassompierre.

- Természetesen: ő az egyetlen, aki fennakadt a horgon. Kegyelmed már lemenekült róla. Condé meg, szokásainak következtében, sosem fogja bekapni, még akkor se, ha megnősül.

- Úgy hallom, nagyon nem akar belemenni ebbe a házasságba.

- Ó, gróf! Hát mégsem él akkora kolostori elzártságban, hogy ne legyenek baráti fülei a Louvre-ban!

- De tényleg, hogy áll az ügy?

- Condé, noha nem az a csődörfajta, valóban ágaskodik, toporzékol, hányja-veti a fejét, hátrál, rúgkapál és harap! Fogadásokat kötnek rá az udvarban! Az egyik csoport arra, hogy enged. A másik arra, hogy nem!

- S én nem vagyok az udvarban! - Bassompierre játékos kedve ismét vágtatva tört elő. - Én bizony tudnám, mire fogadjak!

- És mire?

- Hogy belemegy. Condé nem engedheti meg magának az engedetlenség luxusát. Egy fityingje sincs. Amije van, azt mind a királynak köszönheti.

- A folytatásból majd kiderül, nyert-e. Hát akkor rajta! Eljön holnap a Louvre-ba?

- Majd még megálmodom. De mindenképpen hálás köszönettel tartozom kegyelmednek, hogy kiragadott szomorúságomból és bosszúságomból.

Mihelyt ölelkezéseink és üdvözlő szavaink után újra a hintóban ültünk, atyámhoz fordultam:

- Atyám, hogy értsem azt, hogy ez a német gróf, aki egy kis fejedelemségből való, nem törekszik rá, hogy házasság révén egy hatalmas monarchia hercege és pairje legyen?

- Bassompierre mondott három okot. Van még két másik is. Barátunk úgy ítélte meg, ismerve a királyt, hogy nem bölcs dolog olyan ígéretre alapozni, amely lehet, hogy csak merő füst és köd. És főként nem akarta, hogy az udvar azt mondja róla, egy hercegséggel fizettette meg a visszalépését.

- Ügyes ember!

- Több annál! - mondta nevetve atyám. - Diplomata. Mindent kimér. Még azt is, amit „szomorúságának és bosszúságának” nevez. Sohasem fogja rajtakapni, hogy túllépné az illendőség határait.

Én is elnevettem magam, minthogy nem volt módom előre látni, az én szomorúságom és bosszúságom hamarosan túllépi majd a mondott határokat. Hétfőn ebéd után egy kis lótifuti üzenetet hozott az én Gräfin-emtől: egy váratlan körülmény miatt áttette szerdára a németórámat. Ez rosszkor jött, s igen bánatos lettem miatta, de türelemmel fogadtam, már csak azért is, mert a levélke, bár rövid volt és sebtében íródott, értésemre adta irántam való vonzódását. Ebéd után aludtam, vagy inkább ágyamon heverve megpróbáltam véget vetni gondolataim folytonos körforgásának, testem azonban szüntelenül ide-oda forgolódva lehetetlenné tett minden szunyókálást.

Ez a szieszta volt az ötödik, amit Toinon nélkül töltöttem. Számoltam őket, ahogy a rab is számolja cellája falán a napokat; azon a napon határoztam el, hogy véget vetek ennek a számolgatásnak, mely már csak azért is ostobaság, mert teljesen reménytelen.

Toinon láthatatlanná vált a házban. Mikor efölötti csodálkozásomnak hangot adtam La Surie-nél, megtudtam tőle, hogy napközben Mérilhou mester ügyeinek rendbetételén dolgozik, de az est leszálltával illendőségből visszajön hozzánk aludni, minthogy házasságkötésének majd csak a hónap végén kell meglennie.

Hogy még csak nem is láthatom, ez további aprócska fájdalmat okozott nekem, melyet megosztottam La Surie-vel; minden vigasztalás, amit tőle kaptam, egy périgord-i közmondás volt: „A róka akkor is örömét leli benne, hogy tyúkot lát, ha nem tudja megfogni.” Ez a népi bölcsesség egyáltalán nem volt segítségemre, s ezt meg is mondtam La Surie-nek. „De hát miért gondol Toinonra? - kérdezte. - Gondoljon inkább a német tanárára!” Magától értetődik, hogy rá is gondoltam, de kénytelen voltam észrevenni, hogy nagy különbség van a között az emlék között, melyet a test őriz a szívelkedésekről, meg a vágy között, mely pillantásokból, mosolyokból s néhány simogató szóból táplálkozik. Ez a vágy persze jobban foglalkoztatta a lelkemet, de korántsem volt olyan megfogható.

Attól azonban őrizkedtem, hogy ezt az érzést is megosszam La Surie-vel, mert bizonyára egy másik kedvenc közmondásával válaszolt volna: „Persze, persze, szép öcsém! Mi sem természetesebb ennél! Egy férfi nem lakik jól a pecsenye illatával!” Ami azt hiszem, azt jelenti, hogy a pecsenye illata nem pótolja a pecsenyét.

La Surie „öcsémnek” hívott és nem „kicsikémnek”, s mindezt az én kérésemre. Mert bár III. Henrik halála óta a „kicsikém” elvesztette pejoratív jelentését, úgy találtam, hogy lekicsinyli azt a nagy embert, akivé éppen válni készültem: őfelsége titkos tolmácsolóját s egy magas rangú hölgy állandó lovagját.

Azonban az a nyugtalanság és búskomorság, amitől akkor szenvedtem, még semmi se volt: szerdán becsapott a mennykő. Aznap reggel, miközben még egyszer átnéztem azt a németleckét, melyet oly rosszul tanultam meg az előző hét péntekjén, egy kis lótifuti szakított félbe, aki ezúttal nem üzenetet, hanem levelet hozott az én Gräfin-emtől. A levél így szólt:

„Uram! Mikor kegyelmed e levelet megkapja, én már néhány órája úton leszek Heidelberg felé, minthogy idős és betegeskedő atyám egészségi állapota Pfalzba szólított. Bizonyosan visszatérek majd Párizsba, abba a városba, melyhez a kegyelmed által is ismert szálak kötnek, de hogy mikor, azt sajnos meg nem mondhatom. Értésemre adták, hogy tartani lehet atyám állapotának végzetessé válásától, s ha ezek a félelmek igazolódnak, családi nehézségekkel kell szembenéznem, melyek mindaddig Pfalzban tartóztatnak, míg csak megoldásukhoz jelenlétemre szükség van. Ez igen hosszú idő is lehet, ami bizony kedvem ellen való, azon okból, hogy meggyőződésem szerint sehol máshol nem lehetek boldog, mint Párizsban. Folytassa, kérem, német tanulmányait a nyelv szépsége kedvéért, de szeretete okán is, melyet irántam érez, aki gyakran gondol majd kegyelmedre tudós és szigorú Heidelbergjében. Maradok, uram, szerető szolgája

Atyám épp akkor lépett be, mikor végeztem a levéllel, s ott talált könnyek között.

- De hát mi történt? Mi ez? - kérdezte igen megrendülten. Odaadtam neki a levelet; elolvasta, újból meg újból elolvasta, szinte minden egyes szóra rátapadt.

- Nagyon is megértem - mondta -, hogy így el van keseredve a hosszú távollét miatt, épp akkor, mikor úgy érezte, eléri a boldog partokat, melyeket annyira kívánt. De vannak itt olyan mondatok, amelyek minden óvatosságuk ellenére is fel kellene hogy vidítsák kegyelmedet. Ulrike úgy beszél Párizsról, melyhez „a kegyelmed által is ismert szálak” kötik. Vagy: „meggyőződésem szerint sehol máshol nem lehetek boldog, mint Párizsban”. Vagy arra kéri kegyelmedet, hogy tanulja a németet „szeretete okán is, melyet irántam érez”.

- De atyám, nem olyasfajta kis udvariasságok-e ezek, melyekkel az ember barátait fizeti ki, ha elhagyja őket?

- Lehetnének azok valamelyik udvari kokettünk tollából, aki kegyelmedet imádja a világon a legjobban, legalábbis szavakban. De nem lehetnek azok Ulrike tollából, akinek a szavai épp ellenkezőleg, alatta maradnak érzéseinek.

- De hát könnyedén megtehette volna, hogy indulása előtt még egyszer találkozik velem, hiszen már hétfőn is tudnia kellett, mikor áttette a leckeórámat, hogy el fogja hagyni Párizst!

- Ez egyáltalán nem biztos! A hétfői kötelezettségszegésnek egészen más oka is lehetett, mint atyja betegsége. És akárhogy is, de képzelje csak el mindazt a felfordulást és kényelmetlenséget, amit egy ilyen hosszú utazás jelent a tél kellős közepén: a kíséret, a fogatváltás, a pihenőállomások, az élelmezés. Komoly feladat ez egy egyedülálló asszonynak. Minden erejét igénybe kell vennie, ha jól akarja megoldani. S Ulrike nyilván attól félt, hogy elgyengül, ha találkozik kegyelmeddel.

- De hát ez a várakozás, atyámuram! Ez a végeérhetetlen várakozás! A levelet olvasva ez akár több hónap is lehet!

- Több hónap, feltéve ha végzetes dolog történik, melyet valamiféle perpatvar követhet az örökség körül, mint azt Ulrike értésére adja.

- Egy év! Talán másfél év is! - kiáltottam. - De hát ez elviselhetetlen!

- Lárifári, fiam! Nekem jóval hosszabb ideig kellett várakoznom, hogy feleségül vehessem az én Angelinámat!

- Jaj, atyámuram! Sohasem hittem volna, hogy a szeretett hölgy birtoklása, különösen ha viszontszeret bennünket - legalábbis mi így hisszük - ily hosszú késedelmeket szenvedhet!

- Hát ez igen nagy naivságra vall - mondta atyám gunyoros és egyben szeretetteli pillantással. - Toinonnal való kapcsolata tévképzeteket szült kegyelmedben. Nyugodjon bele, hogy sohasem könnyű megszerezni a szeretett lényt! Nézze ezt a nagy királyt, akit minden országban rettegnek, s a saját birodalmában is mindenható! Azt hinné az ember, hogy neki mindenki enged, és nézze azt a végtelen sok bajt, amivel szembesülni kénytelen s a jövőben is kénytelen lesz, pedig csak ennek a kis nyafkának akar a közelébe kerülni!...

Ebből a jelenetből látható, hogy a márki nemcsak a legjobb, hanem a leggyöngédebb atya is volt. Később azt hallottam, hogy összes gyermeke közül csak engem szeretett, s én mindig nagy erőfeszítéseket tettem, hogy megpróbáljam kiigazítani ezt a sajnálatos vélekedést. Amely annak volt köszönhető, hogy emlékiratainak utolsó részében igen keveset beszél Angelina de Montcalmról, s egyáltalán nem azokról a fiakról és lányokról, akikkel Angelina ajándékozta meg. De rólam se beszél, noha emlékeinek megírását csak tizennyolc évvel születésem után fejezte be.

Bizonyára úgy vélekedett, hogy olvasóinak érdeklődését jobban fenn tudja tartani, ha arról a két királyról beszél, akiket oly kiválóan szolgált, s azokról a nagy ügyekről, melyekbe oly sok veszély s nehézség közepette belekeveredett. Én azonban tanúsíthatom, hogy valójában nagy figyelemmel és állhatatossággal foglalkozott montfort-l'amaury-beli gyermekeivel, sem időt, sem erőt, sem pénzt nem kímélve, hogy útjukon elindítsa őket. Mindazonáltal nekem meglehetősen kevés kapcsolatom volt velük, minthogy Angelina, miután roppant nagylelkűen beleegyezett, hogy papíron az anyám legyen, azért csak tudatta Siorac márkival, nem ragaszkodik hozzá, hogy túl gyakran lásson engem Chéne Rogneux-i otthonában, melyet sajátjának tekintett.

Atyámnak talán nem volt igaza, mikor szó szerint vette ezt a figyelmeztetést, mert halála után volt dolgom Montcalm asszonnyal - egy zavaros örökösödési ügyet kellett kibogoznunk -, s nagy és kellemes meglepetésemre igen kedves és igen finom idős hölgyet ismertem meg benne: nyitott volt, mások iránt figyelmes, s láttomra bőséges könnyeket ontott, mert, mint mondta, annyira hasonlítok atyámra. Semmiféle zordság nem volt benne, egyáltalán nem tulajdonított jelentőséget a pénznek, és saját magával szemben is kénytelen voltam megvédeni az érdekeit, annyira hajlott rá, hogy nekem adjon mindent.

Oly sok kapzsi, kicsinyes, dicsekvő, csak önmagával gondoló embert találni a világban s különösen az udvarban, hogy vigaszomra szolgált, mennyi ezekkel ellentétes erényt ismerhettem meg Montcalm asszonyban; azt követően aztán szeretetteljes kapcsolatot tartottam fenn vele, mely haláláig megmaradt.

Kis idővel Lichtenberg asszony levele után Guise asszony vacsorára hívott magához, s mint ilyenkor mindig, ezúttal is a palotájában aludtam, ugyanabban a szobában, ahol a bál éjszakáján kihallgattam azt az igen különös beszélgetést Sully és a királyné közt, melyet jelen emlékezésekben már elmeséltem. Az orratlan kis herceg is részt vett a vacsorán, s az étkezés ideje alatt szakadatlanul fecsegett; a hercegné szóhoz sem jutott egy olyan fiú mellett, akit kevéssé szeretett, de akit családfői minősége fölébe emelt.

Ráadásul óvatosan kellett bánni a herceggel. Már egy semmiségért is felhúzta az orrát, minthogy nagyon bizonytalan volt önmagában. Pedig nem volt híján sem észnek, sem társasági kellemnek, de ez volt minden erényeinek alfája és ómegája. Éppoly alkalmatlan volt nagy tervek kiötlésére, mint a megvalósításukra.

Én nem mulasztottam el minden tiszteletet megadni neki, „nagyméltóságú uramnak” szólítottam, és keveset beszéltem, így aztán „igen kellemesnek” talált. De ő sem mulasztott volna el „igen pimasznak” találni engem, ha néhány szónál többet beszélek.

Szándéka szerint anyjához beszélt volna, de a hercegné csak szórakozottan figyelt rá, ezért aztán tulajdonképpen csak engem nézett beszéd közben, mivel szüksége volt a figyelmemre, hogy meggyőzze magát, hallgatnak rá. Az olvasó bizonyára ismeri az ilyen vég nélkül fecsegő emberfajtát, akik arra kényszerítik a velük szemközt ülőt, hogy úgyszólván elveszítse énjét és létét, s apránként egy fülpárra redukálja magát.

Meglehetősen későn tértünk nyugovóra, s le mertem volna fogadni, hogy jó keresztanyám, minthogy igen boldogtalan volt kényszerű hallgatása miatt, egész éjjel szokásos álmatlanságától fog szenvedni. Így is történt. Hajnali egy óra tájban Noémie de Sobole lépett be hálóruhában említett kis szobámba, hogy felrázzon fekhelyemen: látszólag dühös volt, lelke mélyén azonban nagyon is diadalmas, aminek oka nem volt ismeretlen előttem. Minthogy az éjszaka hideg volt, a hercegné széles ágyába fogadott minket, Noémie-t a bal, engem a jobb oldalára; az ágyfüggönyök szét voltak húzva, s a fekhely két széléről egy-egy gyertyatartó világított meg minket, melyekben illatos és igen drága gyertyák égtek, de hát a hercegnő ezeket szerette. Korához képest igen szépnek találtam őt, kék szem, hamvas bőr, s egész személyiségében valami nem tudom, honnan származó sugárzás. És persze panaszkodott, de szinte már vidáman; veleszületett és kimeríthetetlen életereje mindig diadalmaskodott gondjai fölött. Alighogy elhelyezkedtünk, máris felült hátát a párnáknak vetve, és belekezdett sérelmeinek végeérhetetlen litániájába.

- Istenem! Ez a kis herceg! Ahogy ez beszél! És mit mond vele? Sok hűhó semmiért! Megöl a bőbeszédűségével! Mekkora egy bolond! Még ahhoz sincs elég esze, hogy abbahagyja a játékot Bassompierre-rel, aki ha fúj, ha fagy, évente százezer frankot elnyer tőle! Jézusom! S miért kellett neki ilyen kicsinek lennie, mikor az atyja oly nagy volt - folytatta mulatságos kis grimasszal, mintha csak megfeledkezett volna róla, hogy ő maga volt alacsony termetű. - Ha a szépséget vesszük, Joinville-nek kellene az elsőszülöttnek lenni! De agyvelő tekintetében mind egyformák! Joinville éppolyan bolond! Tán még inkább az! Odaveti magát Moret kebleire! Az udvar összes keblei közül tán az a legnagyobb, de a legveszélyesebb is! És Henrik meg haragszik! Emiatt a semmi kis nőszemély miatt! Az még csak hagyján, hogy bedugja egy kolostorba! De miért kellett még a tetejébe egy egész határt állítania a nőszemély meg az én Joinville-em közé? Mi értelme van ennek? Akkor vajon bosszankodott-e ennyire Henrik, mikor Bellegarde elkurizálta Gabriellát?

Így mondta: „elkurizálta”; ez a divatjamúlt nyelv volt. Mi, akik e század közepére leszünk divatjamúltak, azt mondjuk: „elcsábította”. De bármi volt is az ige, úgy tűnt, a szó a végletekig fokozta hercegném ihletettségét.

- Azt mondja a közmondás - folytatta vidáman: „Házasság előtt szarvak a fűben, házasság után meg a kévében!” Ebben az udvarban melyik nagyúr ne érezte volna már előbb vagy utóbb, hogy szarvak nőttek a homlokán? Elhunyt férjem, Guise herceg az általános vélekedés szerint a királyság legvonzóbb férfiúja volt. Ennek ellenére milyen szép szarvakat csináltam neki!

- Jaj, asszonyom - mondta Noémie -, így beszélni! A keresztfia előtt! Meg előttem, aki szűz vagyok!

- Lárifári, lányom, ne játssza itt az álszentet! Nem a fülében hordja a szüzességét!

- Asszonyom - folytatta Noémie -, kegyed csakugyan megcsalta volna a férjét?

- Mindenki azt állította - mondta kis kaccantással a hercegné. - Így hát igaznak kellett lennie...

- És hogyan fogadta ezt a herceg?

- Ahogyan egy tökéletes nemesúrhoz illik. Egyszer valamelyik kellemetlenkedő, mert ezek csak úgy hemzsegnek az udvarban, odament hozzá, és így szólt: „Könyörgök, uram, egy tanácsot: Van egy barátom, akinek a felesége hűtlenkedik. Égek a vágytól, hogy bebizonyítsam neki, de félek, mert nem tudom, mit tesz majd, ha megtudja. Nagyuram, mit tenne kegyelmed az ő helyében? - Hogy mit tennék a helyében? - kérdezte a herceg, aki fél szóból is értett. - Roppant egyszerű: ledöfném kegyelmedet!”

- Csodálatos visszavágás! - mondta Noémie. - Ez aztán gáláns gesztus, és lovagra vall! Mennyire szeretnék egy hasonszőrű férfihoz hozzámenni!

- Galambocskám, ne ringassa magát hiú reményekben! - mondta a hercegné kissé fensőbbségesen. - Királyi hercegnőnek kell ahhoz lenni, hogy egy férj így bánjon valakivel! A kegyed férje minden további nélkül megfojtaná kegyedet, ha szarvnak csak a gyanúja felmerülne!

- Asszonyom - mondtam -, mindazonáltal lefogadnám, hogy a herceg szerette kegyedet.

- Persze hogy szeretett, s én is őt! De mit akar, sohasem volt itt! Mindazonáltal meglehetős rendszerességgel megtisztelt, hogy tizennégy éven át minden évben csináljon nekem egy gyereket. Alighogy lelappadt a hasam, máris újra duzzadt! Hogyne! Tizennégy gyereket adtam neki, s mind tőle volt! Erre ügyeltem!

- Mind, asszonyom? - Noémie beszédes pillantást vetett rám a szeme sarkából.

- Lányom - mondta a hercegné -, kegyed rosszul ismeri a királyság történetét, és összezavarja a dátumokat. A herceget 1588-ban gyilkolták meg Blois-ban, azaz hat évvel azon esemény előtt, melyet kegyed itt felemleget.

Azzal odahajolt hozzám, rám mosolygott, majd kis kezét arcom jobb felére helyezve magához húzta a fejemet, és megcsókolta arcom másik felét. Abban a búskomor állapotban, melyben voltam - noha beszéde elszórakoztatott -, nagy jót tett nekem ez a kedvesség. Elpirultam az örömtől; Guise asszony, aki látta meghatottságomat, halkan megjegyezte, mintha csak magában beszélne:

- És kegyelmed, uram, a koronám ékköve.

Azzal lehunyta a szemét, Noémie de Sobole meg, minthogy azt hitte, elszenderedett, visszafojtotta a lélegzetét, abban a hitben, hogy eljött a pillanat, és némi várakozás után elfújhatjuk a gyertyákat, lábujjhegyen kimehetünk a hálószobából, s visszakísérhet engem a szobácskámba.

Reményeiben csalatkozott, mert kis idő múlva Guise asszony tágra nyitott szemmel és nagyon is ébernek mutatkozva kiejtette ajkán azon drágakövek egyikét, melyeket tapasztalatainak gazdag tárházából szokott előkeresgélni.

- Az az igazság, hogy minden férfi, még a pederaszták is rettegnek attól, hogy a feleségük felszarvazza őket!

- Asszonyom - szólaltam meg Noémie nagy bosszúságára, aki nem akarta, hogy újra felvegyem a beszélgetés fonalát -, kegyed Condé hercegre céloz? Atyámtól tudom, hogy erősen lázadozik ellene, hogy nőül vegye a főparancsnok lányát.

- A lázadozás nem jó szó rá - mondta Guise asszony. - Kerek perec visszautasítja. Egyáltalán nem kívánja eljátszani azt az álférjszerepet, melyet a király a nyakába akar sózni.

- De hát mit érdekli őt ez? - csodálkozott Noémie. - Hiszen nem szereti az asszonyokat.

- Épp ellenkezőleg, nagyon is fontos neki! - mondta Guise asszony. - Lányom, kegyed úgy gondolkodik, mint a király; fogalma sincs a pederasztákról, és semmit sem ért Condéból. Condé mindig megalázott herceg volt. Születésétől fogva. Szegényke - de honnan is tudhatnák ezt kegyedék, akik még a világon sem voltak -, szegényke börtönben született, minthogy anyját bezárták azzal a gyanúval, hogy megmérgezte a férjét, aki rajtakapta egy apróddal. A hugenotta bírák halálra ítélték. Majd megtért, és a katolikus bírák ártatlannak nyilvánították. Szabadon engedték. Úgy ám! És a herceg? Vajon Condé fia volt-e vagy ezé a kis szaros apródé? Miután minden Bourbonnak kétségei voltak, magamat is beleértve, mindegyik hátat fordított neki; én is, s ezt nem a legjobban tettem. Szegény kis herceg az anyját kérdezi. Az a szörnyűséges nő meg, amilyen mélységesen rosszindulatú volt, kineveti és megtagadja a választ. Akkor a király lába elé veti magát. Henriknek is a legkomolyabb kételyei vannak a vérségi kötelékeket illetően, minthogy jól ismeri az említett anyát, azonban szánalomból és jóságból magához emeli, Bourbonnak ismeri el és első királyi hercegnek. Kegydíjban részesíti, de minden megbecsülését elveszíti iránta, mikor rájön, hogy pederaszta!

- Nem ő az egyetlen az udvarban! - sóhajtott fel Noémie. - Milyen kár, hogy ez a sok szép férfi mind elvész és elfecsérlődik számunkra! Szegény szüzek!

- De hát mi az oka ennek a lenézésnek? - kérdeztem Fogacer-ra gondolva. - Kiváló emberek is vannak ezen férfiak között.

- Mert a király úgy kezeli őket, mint a legtöbb férfi, keresztfiam: nincs benne elnézés azon bűnök iránt, melyek őt nem kísértik meg.

- Ó, asszonyom! Ezt igen jól mondta!

- Noémie, kis hízelkedő, kegyed csak hallgasson! - mondta a hercegné, de azért a bók olyan jól esett neki, mintha hájjal kenegették volna, hiszen folyton ékesszólásával kérkedett, mi több, képes is volt rá, ha a vita megérte a fáradságot és kirángatta szokásos tömör, nyers és szinte már pórias beszédmódjából.

- Azért beszélek kegyelmednek erről, szép keresztfiam – folytatta -, hogy megértse, a dolog nyitja a király megvetése Condé iránt. Méghozzá kettős megvetés: egyáltalán nem biztos, hogy Condé az ő véréből való, ráadásul még pederaszta is.

- De asszonyom - mondta Noémie -, jelen esetben meg lehet érteni a király érzéseit: az egyház elítéli a pederasztákat, a bírák meg megégetik őket.

- Lárifári, lányom! Megégetik a közrendűeket meg azt a pár vidéki kurtanemest, aki van olyan ostoba, hogy hagyja magát rajtakapni! De az udvar nagy családjaihoz nem nyúlnak. Túl sokan volnának, és túl sok máglya kéne!... Így hát megtűrik őket, de a király iszonyodik tőlük, azon okból, melyet már említettem. Meg azért is, mert a király szerint egy nemesúrnak mindenekelőtt saját vérével kell gondolnia, azt kell átörökítenie. S hogyan tudhatná ezt olyasvalaki, aki nem szenvedheti a nőket? Kell-e emlékeztetnem rá kegyelmedet, hogy a Valois nemzetség III. Henrik pederasztasága miatt halt ki?

- Asszonyom - szólaltam meg -, kegyed tehát úgy véli, Condé sértésnek fogta fel a király ajánlatát, hogy vegye nőül Montmorency kisasszonyt, mikor rájött, mi van a dolog mögött?

- Kétségkívül. Számára ez sértés volt, méghozzá a legnagyobb! Ha lecsupaszítjuk a dolgokat, a király a következőket mondta neki: Condé, kegyelmed az én parancsomra nőül fogja venni Charlotte-ot, s minthogy kegyelmed nem szereti az asszonyokat, hozzá se fog nyúlni; azonkívül engem egy csöppet sem érdekel, hogy lesznek-e utódai vagy sem, minthogy kegyelmed nem az én véremből való. Az enyém lesz Charlotte, mihelyt a házasság nagykorúsította, s kegyelmed lesz az, aki fedez engem. Tartozik nekem ezzel: én ismertem el kegyelmedet Bourbonnak és hercegnek, noha uraságod sem egyik, sem másik.

- Jaj, asszonyom! - mondta Noémie. - Milyen szörnyű is ez! Micsoda hitványság! A király valóban ezt mondta neki?

- Dehogyis, te ostoba liba, nem mondta! De Condé némelyektől megtudta ezeket a kárhozatos gondolatokat. S ha most makacsul meghőköl e házasság előtt, biztos lehet benne, hogy egy napon megkapja érte a magáét! A király olyan őrülten szerelmes, hogy nem ura többé magának, s már képtelen megérteni, hogy Condé számára ilyen feltételek között megházasodni annyi, mint urbi et orbi elismerni, hogy se nem herceg, se nem Bourbon, csak egy kitartott fattyú a király szolgálatában.

Guise asszony e szónoklat után elhallgatott, és lehunyta a szemét. A maga módján kíméletlenül beszélt, de nem minden együttérzés nélkül egy olyan herceg iránt, aki semmit sem jelentett számára, sem származását, sem külsejét, sem jellemét tekintve, minthogy rideg volt, keserű, izgága, s már csak azért is kevéssé szeretetre méltó, mert érezte, mily kevéssé szeretik. Így utólag eltöprengve a dolgon úgy vélem, jó keresztanyám szerencsésen kiigazította - anélkül, hogy ismerte volna - atyám szavait, aki ebben az ügyben csak a királyt látta sajnálatra méltónak, merthogy őt horogra kapta „az az istenverte kis nőszemély”. Márpedig Condé is az volt - sajnálatra méltó. Mert bárhogy dönt is, akár elveszi Charlotte-ot, akár nem, csak szerencsétlen lehetett, minthogy a szégyen és az üldöztetés közt kellett választania.

- Uram, szeretnék végre nyíltan beszélni: roppant elégedetlen vagyok kegyelmeddel.

- Velem, szép olvasó? S mit ártottam én kegyednek?

- Hagyja, hogy sínylődjek: miért nem mondja meg nyíltan, mint döntött Condé?

- Mert az ügy jóval bonyolultabb annál, amilyennek látszik. A király és Condé perpatvara Charlotte ügyében látszólag csak egy jelentéktelen kis történet, mégis ez az udvari fondorlat a legkülönösebb egybeesés folytán elválaszthatatlanul összekapcsolódott egy diplomáciai válsággal, s e válság - mely a században az egyik legsúlyosabb volt - végkimenetelétől nem függött kevesebb, mint hogy háború vagy béke vár emberek millióira. Asszonyom, hallott kegyed Cléves-ről?

- A név ismerős.

- Ez egy Rajna-vidéki város, a holland határ közelében. Nevét adta egy hercegségnek, melyben akkortájt egy szeretetre méltó német herceg, Jó János Vilmos uralkodott.

- Ez úgy kezdődik, mint egy tündérmese.

- Pedig egyetlen német tündér sem őrködött a herceg sorsa fölött. De bármilyen jó ember volt is Jó János Vilmos, nem tudta beteljesíteni leghőbb vágyát: hogy utódlását biztosítsa. Gyermektelenül halt meg 1609. március harmincegyedikén, azaz huszonkilenc nappal Condé hercegnek és Charlotte de Montmorencynak a louvre-beli nagy galériában megtartott eljegyzését követően.

- A két esemény összefügg egymással?

- Még nem, de fog. Egész pontosan az egyik következményei összekapcsolódnak majd a másikéival, s a kettő együtt végtelen nagy veszélyt jelent Európa békéjére.

- Uram, komor arckifejezéséből ítélve úgy érzem, vissza fogunk térni Cléves-be. Cléves; roppant szép név. Mintha hallottam volna már egy Cléves hercegnőről...

- Ó, Cléves hercegnőből sok volt az elmúlt századokban! Egyikükbe III. Henrik volt szerelmes ifjonti éveiben, ami azt bizonyítja, hogy akkor még nem volt olyan fenemód pederaszta, mint amilyen később lett. De térjünk vissza Clévesbe, méghozzá abba a pillanatba, mikor Jó János Vilmos gyermek nélkül meghal. Egész Európa régóta várt erre a halálra, s a szeretetre méltó herceg még ki se hűlt halotti ágyán, mikor a trónkövetelők már lecsaptak az örökségére, mint legyek a cukorra. De csak három komoly akadt köztük: a brandenburgi választófejedelem, a neuburgi választófejedelem és a szász választófejedelem. Az első kettő lutheránus volt, IV. Henrik barátai és szövetségesei, így Henrik nem tehette meg, hogy nem támogatja a követeléseiket. A harmadik meg az ausztriai uralkodóház barátja és szövetségese.

- Ha jól értem uraságodat, két nagyhatalom készülődött, hogy elvágja egymás torkát egy kis hercegség miatt.

- Kicsi, de stratégiai szempontból fontos, mert Hollandiának, IV. Henrik másik protestáns szövetségesének szomszédságában volt; márpedig Hollandiával a Habsburg-ház igen régi és igen elkeseredett harcban állt. Ezért jelentette ki már jó előre IV. Henrik, nem fogja eltűrni, hogy valamely Ausztriával szövetséges herceg telepedjen meg Cléves-ben. Ausztria esetében meg magától értetődő volt: nem hagyja, hogy valamely Franciaországgal szövetséges herceg vegye birtokba Cléves-t.

- Vagyis ez maga a háború!

- Még nem. Egyelőre mondjuk mindkét tábor nagykövetei ott tartanak, hogy mint két kutya morognak és vicsorognak egymásra: még mielőtt egymásnak esnének, megpróbálják megfélemlíteni a másikat. Az viszont tény, hogy a meggyújtott kanóc már igencsak közelít a lőporos hordóhoz.

- És ez a kanóc Condé volna?

- Még nem, asszonyom! Ekkor még messze, igen messze áll gondolatban Cléves-tól, az Ausztriai uralkodóháztól és a spanyolok cselszövéseitől. A csenevész, formátlan kis herceg, akinek furcsa sasorra semmiben sem emlékeztetett a Bourbonok hosszú és görbe orrára, megpróbálja megvédeni királyi hercegi becsületét, ő, akinek vérségi származása oly kétséges. De Henrik már-már mindennapos nyomásának hatására - a király dühödt jelenetek közepette hol fenyegette, hol ígérgetett neki, megfosztotta őt ellátmányától, s igen zsarnoki volt - Condé enged. Chantillyban, május tizenhetedikén feleségül veszi Montmorency kisasszonyt.

- Megadja hát magát?

- Nem, asszonyom. Más formában folytatja a harcot. S most, hogy feleségül vette Charlotte-ot, a helyzete bizonyos értelemben még erősebb.

Májusban a király az udvarral együtt átköltözött Fontainebleau-ba, hogy megszabaduljon a fullasztó levegőtől, melyet oly keserves elviselni Párizsban. Egyik kedden azonban, valamikor május közepén mégis visszatért a Louvreba: mint mondták, a cléves-i örökösödéssel kapcsolatban kellett sürgősen rendeznie egy ügyet.

És másnap reggel nyolc órakor - igen, jól olvasták, nyolc órakor - egyik szokásos rövid, szívélyes és parancsoló hangú levélkéjében magához rendelt. Nagy álmosan elmentem hát a palotába; Vitry, aki természetesen már ott várt a kiskapunál, az ismert útvesztőn át elvezetett egy kis szobácskába, ahol arra kért, ne érezzem sértve magam amiatt, amit tesz, majd rám zárta az ajtót, kétszer fordítva rá a kulcsot. Egy jó órát morfondíroztam ott, s már az jutott eszembe, nem a Bastille-ba visznek-e onnan valami olyan bűnért, melynek elkövetéséről nincs tudomásom, mikor fordult a kulcs a zárban, belépett a király, és bereteszelte maga mögött az ajtót.

- Kis kuzinom - mondta élénken -, ezúttal nem az a feladatod, hogy diktálásom után levelet írj egy baráti fejedelemnek idegen nyelven; franciául kell írnod egy hölgynek, aki itt maradt Párizsban. Minthogy a dolognak roppant nagy a jelentősége nemcsak számomra, hanem számára is; igen hálás lennék, ha magad vinnéd el a levelet, nem az említett hölgynek, hanem a komornájának, olyan körülmények között, melyek veszélyesnek is bizonyulhatnak. De ha megvan benned, mint remélem, atyád bátorsága és ügyessége, életkorod különösen alkalmassá tesz e feladatra. Tulajdonképpen senki sem csodálkozna, hogy egy ilyesfajta lányok körül legyeskedő fiatalember, mint te, megkörnyékez egy bájos komornát, s csapja neki a szelet.

- Ó, uram - teljesen felizgatott a feladat, mely végre kirángatott életem búskomorságából -, veszély ide, veszély oda, boldogan szolgálom felségedet! De ha megengedi, Sire, szólnék egy szót atyámnak e küldetésről, hogy segíthessen a tanácsaival.

- Természetesen, szólj csak! Hát akkor rajta, kis kuzinom, ott az írókészlet, fogd máris a tollat!

Minthogy a király ezúttal nem kért tőlem titoktartást, mint a hivatalos levelezése esetében, a továbbiakban úgy vélem, szabadon beszélhetek e levélről, noha ama illendőség határai között, mellyel emlékének tartozom. Szokásos leveleivel ellentétben, melyek rövidségükkel és erőteljesen maró stílusukkal tűntek ki, ez most igen hosszú volt, s igen irodalmi is; kezdődött egy „Én Dulcineám”-mal - bizonyságául annak, hogy Henrik olvasta Cervantes Don Quijoté ját -, és elejétől végig az Astrée moralizáló, szentimentális, szemérmes és dagályos stílusában volt fogalmazva, melyben, mint tudjuk, a szerelem realitásai el vannak hallgatva a szív túláradó érzéseivel szemben. Henrik fel-alá járkált diktálás közben, ruganyos léptekkel, mintha csak ifjú ember volna, s olyan átszellemült arccal és megindult hanggal, hogy már az jutott eszembe, milyen kár, hogy az őszinte szenvedély, mely átjárja, nem jelenik meg jobban a kifejezésmódjában; az ugyanis csupa divatos fordulat és sablon volt.

A levél minden kétséget kizáróan válasz volt egy korábbi levélre, melyben a hölgy biztosította Henriket az övéhez hasonlóan féktelen szerelméről, s „imádott csillagomnak” nevezte; Henrik most felidézte a kifejezést a nekem diktált levélben, hogy elmondhassa a hölgynek, mekkora boldogságot és hálát váltott ki ezzel benne.

Henrik azzal a fejezte be levelét, hogy leghőbb vágya a hölgyet maga mellett látni, „hogy széppé varázsolja a helyet, ahol van” (de nem nevezte meg Fontainebleau-t), s ezt ráadásul versben mondta el, melyet most bátorkodom idézni, később majd meglátjuk, miért:

Szépülnek mindenek az ő szépsége által,

dús kertté változik a sívó pusztaság,

mert bája eleven, erős hatalma bájjal,

szépséggel járja át.[58]

- Nos, kis kuzinom - szólalt meg a király, elégedetten szakítva félbe a diktálást -, miként vélekedsz erről a versről?

- Igen szépnek találom, Sire.

- Malherbe-től való, megrendeltem nála. Sajnos bennem nincs ilyesfajta tehetség.

Majd lediktálta a többi versszakot is: kívülről tudta az egészet, s rezgő hangon szavalta.

- Aláírja, uram? - kérdeztem, mikor befejezte.

- Nem úgy az! Az én írásomnak nem szabad rajta lennie. Úgy írd alá, hogy „Hősöd”.

- Ősöd, Sire? - kérdeztem ártatlanul.

- Ugyan, dehogy! - mondta sértődötten a király, mintha én a korára akartam volna emlékeztetni. - „Hősöd”. Ezt magunk közt így mondjuk.

Majd folytatta a fel-alá járkálást, én meg összehajtogattam a levelet, s viaszt csepegtettem a hajtásra. Pecsét nem volt az írókészlet mellett, s címet sem diktált Henrik, amiből arra következtettem, hogy a borítékra nem kerül semmi.

- Ezt a levelet - vette fel újra szokásos intézkedő stílusát Henrik - holnap vecsernye után kell átadni a Saint-Andrédes-Arts-templomban egy Philippote nevű szobalánynak. A jobb oldali padsorban lesz, a bejárati ajtóhoz legközelebb eső gyóntatószék mellett.

- S miből lehet tudni, hogy ő az?

- Két színű szeme van. Mint La Surie-nek.

- De észreveszem-e én ezt, Sire? A templomban sötét van, különösen vecsernyekor.

- Észre fogod venni. Ott fog térdepelni egy csomó gyertya mellett. Csak akkor van némi veszély, mikor megkörnyékezed. Meglehet, hogy erősen szemmel tartják olyan emberek, akik aztán agyba-főbe vernek, vagy ami még rosszabb, elveszik tőled a levelet.

- Vigyázni fogok magamra, Sire.

- Mikor aztán átadtad neki, úgy illik, hogy megkend a leányzó markát. Tíz tallérocska elég lesz.

Amit, értettem én, saját erszényemből kell kölcsönvennem, minthogy Henriknek eszébe se jutott, hogy ideadja.

- Ha nem szorít túlzottan az idő, tudakozódj úrnője egészsége, kedve és reményei felől, de főként azt próbáld kideríteni, hogy börtönőre látszik-e engedni, s elhozza-e Fontainebleau-ba!

Bedugtam a levelet ingem és zekém közé, felálltam, s vártam, hogy a király elbocsásson. Amit máskor késedelem nélkül meg is tett volna, lévén igen gyors ember, aki mindent egy szempillantás alatt intéz el. De most, szokásával ellentétben csak forgolódott a szobában, s hol gondolataiba merülni látszott, hol meg kis oldalpillantásokat vetett rám, mintha csak azt mérlegelné, mondjon-e még többet is.

- Siorac - szólalt meg végül, nem tudván megállni, hogy ne beszéljen a szeretett lényről, még ha csak egy olyan tejfölösszájú fickónak is, mint amilyen én voltam -, ismered te a hercegnőt?

- Igen, Sire, láttam kétszer felséged ágyánál a Louvreban, azt megelőzően pedig vele táncoltam a volte-ot Guise asszony bálján.

- S mint gondolkodtál felőle?

- Az általános vélekedés szerint, Sire, nincs szebb hölgy, mint a hercegnő, s nála kecsesebb sincs.

- És hogyan táncol?

Ezt ő is megmondhatta volna helyettem, hiszen le se vette róla a szemét, mikor a Diána nimfái-ban megjelent a királyné előtt. De értettem én, hogy tőlem csak saját gondolatai visszhangozását várja, hogy a hercegnőt még inkább maga előtt láthassa.

- Istenien, Sire. Végtelen könnyedséggel. Egy tündér sem csinálhatná jobban.

- Jaj, Siorac! - mondta. - Az az ember egy szörnyeteg! Alig vette nőül azt a drága kis angyalt, s ahelyett, hogy elhozná a fontainebleau-i udvarba, amint parancsoltam neki, máris siet biztos őrizet mellett elzárni párizsi palotájában, hogy kivonja minden érintkezés alól! Még a főparancsnokkal és Angouléme ángyával sem találkozhat! Malherbe-nek igaza van: ez a Fontainebleau sivatag nélküle! Milyen szerencsétlen az én életem, ily távol tőle! Elvesztettem álmomat és étvágyamat, már csak csont és bőr vagyok, s elmém oly zavarodott, hogy semmihez sincs kedvem.

E kitörés után néhány pillanatra elnémult, fejét lehajtotta, szemét a földre szegezte, maga volt a megtestesült szomorúság. S tényleg lesoványodott, a zekéje szinte lógott a testén. Majd hirtelen kiegyenesedett, mintha csak szégyenkezne miatta, hogy így elhagyta magát, felém biccentett, s oly gyorsan távozott, hogy egy térdhajlításra még volt időm, de arra, hogy kezet csókoljak neki, már nem.

Miközben felálltam, az jutott eszembe, hogy ugyanazon a nyelven beszélt nekem, amelyen Bassompierre, a kétségbeesett szerelem nyelvén, azzal a különbséggel, hogy az ő szájából ez igaznak hangzott, csak éppen némi őrült végkicsengéssel, mely túlment „az illendőség határain” - márpedig ezeket a mi szép piperkőcünk sosem lépte volna át.

Már érett koromban írom e sorokat, s noha meg vagyok győződve róla, hogy a szerelemben lényegénél fogva van valami esztelen, minthogy oly mértéktelenül felnöveszti a szeretett lény képét, hogy az végül már az élet teljes horizontját betölti, azt azért el kell ismerni, hogy ugyanezen lelki viharokban, melyeket ez az érzés eredményez, van valami gyönyörűséges, hiszen olyan elevenné teszi a létezés minden pillanatát, amilyen az a szerelem megjelenése előtt sohasem volt.

Csak az a baj, hogy ez a hév minden mást elsöpör, legelőször is a tisztánlátást. Az egész világ elismerte, hogy Henrik a közügyek intézésében oly gyorsan és oly mélyen belelátott ellenfeleinek hátsó gondolataiba, hogy különösebb erőfeszítés nélkül kiszagolta és kijátszotta a legügyesebb csapdát is, amit csak állíthattak neki. S mégis, ezt a politikai zsenit megtévesztették ennek a kis nyafkának a finomkodásai, színlelései, szerelmi vallomásai, és nem fogta fel, hogy a szép kis fejecskét csak egyetlen gondolat foglalkoztatja, saját dicsősége, s csak egyetlen törekvés hajtja, hogy oldalán a trónra jusson.

Mikor otthonunkba visszatérve beszámoltam atyámnak a feladatról, mellyel a király megbízott, ő, aki rendszerint annyira ura volt magának, iszonyatos haragra gerjedt, úgyhogy La Surie-nek kellett figyelmeztetnie, hogy eressze lejjebb a hangját, különben cselédségünk még meghallja kifakadásait. De leeresztett hanggal is kiválóan lehet szidalmakat szórni. Condé, mondta, egy vadállat. Biztos a jogaiban, így aztán mindenre képes, vagyis a veszély túlságosan is közeli. És Atyaúristen, milyen jogon kever bele Henrik egy ilyen alantas szerelmi históriába engem! Az még csak hagyján, hogy velem írat a tyúkjának! De hogy velem is viteti el a levelet, mintha csak egy minden hájjal megkent inas volnék valami színpadi komédiában! Ráadásul még le is szúrhatnak a jótékony templomi homályban, méghozzá egy ilyen kevéssé tiszteletre méltó ügy miatt!

Hosszú vita következett, mely jó két órán át tartott; végül az a döntés született, hogy elmegyek átadni a levelet Philippote-nak (micsoda nevetséges név!, mondta atyám. Ezen is az olcsó komédiaszag érződik!), ám erős kísérettel, mely atyámból, La Surie-ból, Poussevent-ból és Pisseboefból áll, s mindannyian jól fel lesznek fegyverkezve. Én meg barátcsuhát öltök, s páncélinget fogok alatta viselni, és ha küldetésem véget ér, találunk majd valami ürügyet, hogy megkérjük a királyt, ne újítsa azt meg.

A barátcsuha meg a páncéling ötlete igencsak felvidított, oly romantikusnak találtam, de aztán atyám s La Surie elmagyarázták, hogy a csuha az arcom és a páncéling széles ujjának elrejtésére szolgál, meg hogy láthatatlanná tegye a két tőrt, melyet az alkaromra erősítenek; így aztán visszavághatok majd esetleges támadómnak, míg kíséretem nem száguld a segítségemre. A magyarázatokat követően atyám és La Surie mindezen előkészületekben oly aprólékos gonddal jártak el, hogy nagyon is megértettem: noha roppant komolyan csinálják, nekik is nagy örömet jelent, hogy rajtam keresztül fellelhetik kalandos ifjúságukat.

A Saint-André-des-Arts-templomban minden a lehető legjobban ment. A vecsernye végeztével igen kevés ember maradt a templomban; s minthogy csak egyetlen nőforma személyt láttam térdelni a király által mondott helyen, odamentem; minden nehézség nélkül felismertem Philippote eltérő színű szemeit, mivel a képmutató nőszemély néma imái közepette nem az ég felé fordította azokat, hanem egy sor fogadalmi gyertya felé, melyek ott égtek a jobbján egy vasállványon. Letérdeltem mellé, a nevét suttogtam, ő bólintott, de arra már nem volt időm, hogy beszélgetésbe bocsátkozzam vele. Ugyanis egy illető indult el felém a padsorok között, ajka mosolygott, s noha nem látszott, hogy fegyver volna nála, már éppen tapogatni kezdtem tőreimet a széles ruhaujjak alatt, mikor udvarias hangon így szólt:

- Atyám, bocsássa meg nekem, ha elmélkedésében megzavarom, de engedelmével, szeretném látni az arcát.

S egy váratlan, de korántsem durva mozdulattal hátrarántotta a csuklyámat, és az arcomba nézett.

- Uram - mondta -, kegyelmed még igen fiatal hozzá, hogy ezt a mesterséget folytassa.

Nem volt ideje rá, hogy többet is mondjon. Poussevent leütötte hátulról egy fricskával, s a férfi oly finoman terült el, mintha csak egy könnyű kendő hullott volna a földre.

- Hát most mit csináljak? - kérdezte Poussevent. - Döfjem-e le?

De ezt inkább csak úgy tréfás hangon kérdezte.

- Eridj már, te nagy marha! - mondta ugyanúgy Pisseboef. - Lefogadom, hogy a fickónál még csak fegyver sincs! Amit gyors kézzel nyomban ellenőrzött is. Majd Poussevent segítségével bevitte az illetőt a gyóntatószékbe, s hallottam, amint suttogva azon vitatkoznak, hogy vajon a gyóntató vagy a gyónó helyére tegyék-e le. Végül is a gyóntatóhely mellett döntöttek, minthogy Pisseboef úgy vélte, tekintettel ernyedt állapotára, könnyebb lesz a férfit leültetni, mint letérdepeltetni.

- De hát akkor is! - méltatlankodott Poussevent. - A pap helyére! Ez a te ötleted volt, és egyedül te viseled majd ennek a bűnnek a súlyát.

- Na mondd már! - hallottam Pisseboef hangját. - Eggyel több vagy kevesebb! Van már egy szép kis adagom, ami melegen tart majd a télen!

Mikor a katonák elhagyták a terepet, kedvemre szemügyre vehettem Philippote-ot, s úgy éreztem, teljes mértékig méltó a szemrevételezésre. Csakis szeretnivalót találtam rajta, beleértve keresztnevét is, melyet viselője láttán sokkal inkább huncutnak, mint nevetségesnek éreztem.

- Kegyelmed aztán tényleg nem szerzetes, hála legyen érte az Istennek! - mondta Philippote. - Különben még a szaga se olyan.

Átadtam neki a levelet, melyet mohó képpel begyűrt a ruhaderekába, minden további nélkül elfogadta a kezecskéjébe csúsztatott tallérokat, s kacéran nézett rám. De én egyáltalán nem azért voltam ott, hogy a szépet tegyem neki, hanem hogy kérdésekkel ostromoljam. Márpedig úrnőjét illetően nem fukarkodott a részletekkel, melyeket nyomban behánytam emlékezetem tarsolyába, hogy majd a királyt kecsegtessem velük.

Végül elérkeztem a remények fejezetéhez. Szép úrnője úgy vélekedett, hogy kínzója már nem késlekedik soká a meghátrálással, és vele együtt hamarosan felkeresi Fontainebleau-t, minthogy már egy árva fillérje sem maradt, hiszen Sully, a király parancsára, nem folyósította tovább a járadékát; ráadásul mihelyt az uzsorás zsidók megtudták, isten tudja, honnan, hogy ez a forrás elapadt, nem voltak hajlandók többé kölcsönözni neki.

Élénk szemén, pisze orrán és szép nyakán kívül Philippote-nak még jó beszélőkéje is volt, s még hosszan bírta volna csacsogással, ha atyám nem teszi vállamra a kezét, hogy szedelődzködjem, mert a gyóntatószék felől érkező sóhajtások és nyögések azt jelzik, hogy leütött emberünk kezd magához térni.

- Hál' istennek - mondta atyám, mihelyt élénk léptekkel túljutottunk a templom pitvarán -, Condé embere látta, és jól látta kegyelmedet: így tehát kiesett a játékból, az ilyesfajta feladatok véget értek kegyelmed számára. Aminek én igencsak örülök. Hogy az ember a király szolgálatában kockára tegye az életét, nagy ügyekben és a királyság javára, az nemesemberhez méltó dolog; de hogy gyönyöreinek szálláscsinálója legyen, az nem méltó sem a kegyelmed anyjának véréhez, sem az enyémhez.

Henrik öröme nem ismert határt, mikor tájékoztattam a hercegnő reményeiről, miszerint hamarosan Fontainebleauban lesz az udvarnál, minthogy kínzója engedni kénytelen. Olyannyira úszott a boldogságban, hogy az volt a benyomásom, egy szempillantás alatt megfiatalodott. Forrón megölelt, s csak forgolódott a szobában, mint aki nem tud magával mit kezdeni; arca és minden mozdulata boldogságtól ragyogott, olyan természetességgel és naivitással, mint egy gyereké, aki végre megkapta a régóta áhított játékot. Alig tudtam elhinni, hogy a legnagyobb uralkodó s a keresztény világ kétségkívül egyik legnagyobb szelleme áll előttem.

Mikor elragadtatása némileg lecsillapodott, megfogta a kezemet, lenyomott egy zsámolyra a karosszék elé, melyben ő maga helyet foglalt, és sürgetett, hogy apróra meséljem el, amit Philippote a hercegnőről mondott, s főként ki ne hagyjak belőle semmit. Beszámoltam neki mindenről szóról szóra, hiszen volt rá időm, hogy az előző nap óta alaposan elraktározzam e szavakat az emlékezetemben; s hogy még élőbbé tegyem a dolgot, az az ötletem támadt, hogy kihasználom színészi adottságaimat, és felidézem Philippote hangsúlyait és kifejezéseit. A király el volt ragadtatva. Úgy érezhette, azzal, hogy a lehető legpontosabban adom vissza a szobalány nyelvezetét, az úrnőt hozom közelebb hozzá. Alig értem mondandóm végére, máris elölről kezdette velem, kétszer is egymás után, azzal az ürüggyel, hogy bizonyos helyek, melyeket nem értett pontosan, tisztázásra szorulnak.

Mikor aztán már kellően kiélvezett minden részletet, felállt, és megint elkezdte szokásos ide-oda forgolódását a szobában, ám ezúttal csendesen, sokkal elgondolkodóbb arccal, mintha csak önmagán töprengene. Egyszer még a falon lógó velencei tükör előtt is megállt, és figyelmesen szemügyre vette magát, ami érzésem szerint nem eshetett meg vele túl gyakran, hisz annyira elhanyagolta a külsejét.

- A szakállam megőszült - mondta, majd kényszeredetten hozzáfűzte: - Balsorsom viharai végigsöpörtek rajta. Siorac - folytatta kis csend után -, gondolod, hogy be kellene festetnem?

- Nem tudom, Sire - mondtam óvatosan. - De talán gondosabban is levágathatná.

- És ez a zeke? - folytatta. - Felőle mint gondolkodsz?

- Nem túl új, Sire. És izzadságfoltok vannak a hóna alatt.

- Hitemre, ez igaz! - mondta csodálkozva, miután jobb karját megemelte a tükör előtt. - A királyné szerint én vagyok a legrosszabbul öltözött nemesúr az udvarban. Te hogy gondolod?

- Kivéve a ceremóniákon, Sire. A fehér atlasz zekéjében remekül néz ki felséged.

Felnevetett.

- Vagyis szokásos öltözékemben meglehetősen visszataszító vagyok! Siorac, micsoda egy hízelgő vagy te! Úgy hízelegsz, hogy közben kritizálsz!

Megint nevetett, átfogta a vállamat, és magához szorított.

- Nem baj! Van orvosság! Magamhoz fogom rendelni Bassompierre-t meg Roquelaure-t. Bassompierre-t tanácsért, Roquelaure-t meg az öltöztetés miatt. A szent szürke hasára! Hova megy el az a rengeteg pénz, amibe a ruhatáram kerül, melynek ő a főgondnoka, ha úgy kell járnom, mint egy utolsó inasnak?

Azzal meginvitált atyámmal és La Surie-vel együtt, hogy menjünk el Fontainebleau-ba megnézni a karikajáték-versenyt. Atyám csak igen mérsékelten örült a meghívásnak, de La Surie lovag a mennyben járt, hiszen a király kétszer is emlékezett a nevére: először mikor leírta nekem Philippote eltérő színű szemét, másodszor meg mikor őt is belefoglalta meghívásába. Atyám viszont pontosan tudta, az, hogy az ember Fontainebleau-ba hivatalos, semmiképp sem jelenti azt, hogy a kastélyban alhat és ehet. Ez a kiváltság csak a királyi hercegeknek, a főparancsnoknak, a hercegeknek és paireknek meg a korona tisztségviselőinek járt. Nekünk meg valamelyik környékbeli fogadóban kellett szállást találnunk; ezek viszont, mihelyt az udvar megérkezett Fontainebleauba, hallatlan pénzeket kértek a legkisebb lyukért is és legalább annyit a legsoványabb kosztért. Igazán nagyon kellett vágyni rá, hogy az ember azzal dicsekedhessen, az „udvarhoz tartozik”, különben el nem viseli sem a költségeket, sem a kényelmetlenséget. Mindazonáltal, minthogy nem volt nagy különbség a királyi meghívás meg a parancs közt, atyám beletörődött a dologba, de kikötötte, hogy csak addig maradunk Fontainebleau-ban, míg megnézzük a karikajáték-versenyt.

Ekkor viszont olyan váratlan bonyodalom támadt, hogy szemünk-szánk tátva maradt tőle. Párbajra szóló felhívást kaptam Condé herceg úrtól, mert rosszra csábítottam egyik szolgálólányát, és leütöttem egyik nemesét - bizonyságául annak, hogy valóban felismert a mosolygós illető, aki lerántotta a csuklyámat. Égtem a vágytól, hogy elfogadhassam a kihívást, minthogy igen büszke voltam a fegyverforgatásban való jártasságomra, különben is karhossz tekintetében szemmel látható fölényben voltam a herceg úrral szemben. De atyám egyetlen szóval lecsillapított. „Amint látom, kegyelmed éppakkora bolond, mint ő! El tudja képzelni, amint megöl egy Bourbont, kegyelmed, aki anyja révén szintén Bourbon?” Írt tehát egy igen tisztelettudó és igen ügyes levelet a herceg úrnak, melyben biztosította felőle, hogy se rosszra nem csábítottam egyik szolgálólányát, se le nem ütöttem egyik nemesét (ami szó szerint igaz is volt), s ha őfőméltósága nem ad hitelt az ő határozott állításának, igen nagy megtiszteltetésnek fogja tartani, ha összemérheti vele a kardját. De a levelet nem közvetlenül Condénak küldte, hanem Bassompierre-rel adatta át neki, és megkérte a grófot, rendezze el az ügyet a herceg úrral, hogy őfelségét ne kelljen ezzel az aprósággal zaklatni. Valójában persze attól félt, hogy a király az ismert okok folytán nem tenne különösebb erőfeszítéseket, hogy megakadályozza ezt a párbajt.

Futár indult hát Fontainebleau-ba a két levéllel, és Bassompierre üzenetével tért vissza, melyben a gróf közölte, hogy két napon belül Párizsban lesz, minthogy van ott egy szerelmi ügye.

Negyvennyolc óra múlva valóban beállított hozzánk kora délután, kék öltözékében tündökölve, mellyel azonban elégedetlen volt, minthogy a szabója - legalábbis ő így mondta szomorú arccal - rosszul szabta ki zekéje jobb karöltőjét. Ami azonban szerintem egyáltalán nem látszott.

Bassompierre jó negyedórát sopánkodott ezen, és senki sem merte elárulni türelmetlenségét. Majd hirtelen megnyugodott, és egyszerűen, szinte csak úgy mellékesen azt mondta, hogy az ügyem el van rendezve.

Felkiáltottunk, a részleteket akartuk tudni, s ő, miután jó hosszan kérette magát, mint a leghiúbb nőszemély, szolgált is velük.

- Mihelyt megkaptam a küldeményüket, tüstént személyes kihallgatást kértem a herceg úrtól. Alighogy felolvastam neki, márki, a kegyelmed levelét, nyomban felkiáltott: „Nem tudom elfogadni Siorac úr határozott állítását, miszerint a fia se rosszra nem csábította egyik szolgálólányomat, se le nem ütötte egyik nemesemet, merthogy én azt hamisnak tartom! - Nagyuram - mondtam én -, ha főméltóságod cáfolja Siorac márkit, ő úgy fogja vélni, hogy sérelem érte a becsületét, s a párbaj végbe fog menni. - Ugyan már, uram - mondta a herceg -, csak nem képzeli, hogy megrémíthet? Egyáltalán nem, nagyméltóságú uram! Az egész világ ismeri nagyuram bátorságát. De engedje meg nekem, hogy bölcs megítélésének vessem alá e párbaj három lehetséges végkimenetelét. Primo, kegyelmed megöli Siorac márkit: ezzel kiteszi magát Guise hercegné asszony halálos gyűlöletének, aki a király lába elé fogja vetni magát, és könyörögni fog nagyuram fejéért. Secundo, kegyelmed felülkerekedik a párbajban, és Siorac márki végső szorultságában a híres Jarnac-csizmát alkalmazza nagyurammal szemben, melyet egyedül csak ő tud ebben a királyságban, s kegyelmed máris megnyomorodott egész életére. Tertio, Siorac márki megöli kegyelmedet, s azt hiszi, nagyuram, hogy a király könnyeket fog hullatni, mikor megviszik neki a hírt, hogy a hercegné asszony megözvegyült?”

Ezt már nem tudtuk megállni nevetés nélkül, s Bassompierre szokásos hencegésével azt mondta:

- Ez volt az én Jarnac-csizmám; a herceg úr nyomban el is terült tőle a párbajmezőn! Azt mondta, meg kell még gondolnia a dolgot, de én lefogadom, hogy ez már csak kibúvó, s az ügy le van zárva.

Hálás köszönetekkel halmoztuk el Bassompierre-t, s atyám, aki tudta, hogy a gróf mennyire szeret beszélni a hódításairól, azt mondta neki:

- Igencsak kötődnie kell ahhoz a hölgyhöz, aki miatt, mint mondja, hajlandó volt visszatérni ebben a hőségben a bűzlő Párizsba.

- Sajnos - mondta Bassompierre, s ezúttal őszinte bánat ült ki az arcára -, nemcsak hölgyről van szó. Két barátom is, Epinoy herceg és Vigean báró a végét járja, s már csak az isteni kegyelemben reménykedhetnek.

- S mibe halnak bele?

- Egy őrült fogadásba, melyet Saux gróffal és Flex gróffal kötöttek, akik egyébként már meghaltak. És ugyanabban a betegségben. Abban fogadtak, hogy négyük közül ki tiszteli meg legtöbbször hölgyét egyetlen éjszaka alatt, s a fogadásba belevették, hogy ez ismételt rohamozások megsegítésére valamennyien ámbraolajat vesznek be.

- De hát nem tudták - szólt atyám elképedve -, hogy az afféle lassú méreg?

- Tudták, hogy nem veszélytelen, de a veszély csak még jobban megadta a dolog sava-borsát. Hiába próbáltam meg lebeszélni őket erről az ostobaságról, ezek az őrültek nem akartak elállni tőle.

- Igen kevéssé ragaszkodhatnak az élethez, ha ily könnyelműen bízzák a vakszerencsére a halálukat - mondta atyám. - Én csak névről ismerem őket.

- Mert alig jár az udvarba, barátom. Ott viszont úgy ismerték őket, mint a királyság leggálánsabb nagyurait, akik olyan jóképű, olyan szép szál emberek, hogy annál nem is lehetne jobban.

Noha a mondat eléggé semmitmondó volt, mégis különös visszhangot keltett a fejemben, meg valami furcsa szomorúságot. Toinont hallottam így beszélni Bassompierre barátaival kapcsolatban; nem azokról beszélt Toinon, akiknek elvesztésén az imént Bassompierre sajnálkozott, hanem az udvar másik négy nagy piperkőcéről: Bellegarde-ról, Joinville-ről, d'Auvergne-ról és Sommerive-ről. Közülük már csak, milyen különös, Bellegarde, a legidősebb élte világát. Joinville herceg száműzetésben tengődött, Auvergne grófja a Bastille-ban penészedett, Sommerive gróf meghalt Nápolyban. Azt meg, akitől ezt a mondatot hallottam, láttam néhanapján a péküzlet ablakán keresztül, amint ott trónol a pultja mögött - rendet tartva a boltban, nyájas mosollyal és hideg tekintettel.

- S hol tart a király a cléves-i utódlás ügyében?

- Nos hát, mint kegyelmed is tudja, ez egy hatalmas ügy, s vesződik is vele végtelen sokat. A leghevesebben sürgeti a katonai előkészületeket, és futárokat küld mindenfelé, hogy szövetségeseket szerezzen magának Ausztria és Spanyolország ellen, illetve hogy a már meglévőket megerősítse. Vagyis, mint kegyelmed is sejtheti, három fronton kell majd harcolnia: Itáliában, a savoyai herceg oldalán; a Pireneusokban a spanyolországi III. Fülöp ellen; és Németországban a császár ellen.

Szép olvasó, kegyed nyilván arra következtet e társalgásból, hogy Bassompierre sokat beszélt és mindenről, s igen nagy szabadsággal. Márpedig ebből semmi sem igaz: és csak húsz évvel később tudtam meg, hogy ugyanebben a pillanatban, mikor úgy látszott, semmi más nincs a fejében, csak udvari intrika, a király kérésére nagy titokban Lotharingiába ment, hogy a lotharingiai hercegnél közben járjon, adja feleségül lányát Franciaország trónörököséhez. Márpedig ez a legnagyobb súlyú politikai követség, minthogy az ügy meghiúsította a spanyol házasságot, melyet oly hevesen kívánt a királyné, Villeroi, a spanyolpártiak és a jezsuiták. A király így használta bizonyos feladatokra atyámat, másokra meg Bassompierre-t, s egyik küldetéséről mit sem tudott a másik. Még a Saint-André-des-Arts-templom ügyében - mely igen csekély súlyú volt - sem tudott volna meg semmit Bassompierre arról a szerepről, melyet benne játszottam, ha nincs atyám levele meg egy meglehetősen váratlan körülmény, melyről később számolok be.

- Tulajdonképpen ha valaki e percben megnyitná a király szívét - folytatta Bassompierre -, két nevet látna belevésve: Cléves-ét és Charlotte-ét.

- De mint hallom - jegyezte meg atyám -, a mondott szívről ez idő tájt nagy súly gördült le.

- Feltétlenül - mondta Bassompierre -, sokkal vidámabban dobog, mióta a herceg úr Fontainebleau-ba vitte a feleségét. Szegény Henrikünket annyira magával ragadta az öröm, hogy íziben megváltoztatta öltözékét, szakállát és magaviseletét.

- A szakállát? - kérdezte La Surie. - Levágta?

- Dehogy! Megnyíratta. És a haját is, és meg is mosatta. Ami meg az öltözékét illeti, nem fogják elhinni, de tegnap egy virágokkal hímzett kínai atlaszselyem ujjasban láttam. Szavamra, ha látják, azt mondják, kész májusi virágos rét! De sajna! Noha jelenleg a kastélyban van, csak nyilvánosan láthatja a hercegnét: a herceg szorosabb pórázon tartja, mint valaha.

- És a hercegi pár hogy áll?

- Igen meghatóak, olyan világosan látszik, hogy mindkettő ugyanúgy érez a másik iránt: a herceg ki nem állhatja a hercegnét, az meg gyűlöli a herceget. Túl azon, hogy ez zsarnokoskodik vele, a hölgy ugyanolyan szűz, mint annak előtte volt.

- Jaj, gróf! - mondta nevetve atyám. - Hogy lehet ebben ilyen biztos?

- A hölgy megmondta nekem.

- Megmondta kegyelmednek? Így hát újra látta őt?

- Titokban és a király parancsára. Most már, hogy tudja, soha nem leszek a férje, jó szívvel van irántam.

- Ezt meg hogy érti?

- Korántsem úgy, ahogy kegyelmed érteni szeretné. A hercegnő kegyes, szinte már királyi jóindulattal egyik leghűségesebb alattvalójának tekint, mióta megmentettem Philippote-ot.

- Kegyelmed megmentette Philippote-ot? - kérdeztem hevesen. - S milyen veszélybe került?

Hirtelen felélénkülésem nem kerülte el Bassompierre figyelmét, s gyors pillantást váltott atyámmal.

- Semmilyenbe! Kivéve az éhhalált. Mikor számomra teljesen ismeretlen emberek a Saint-André-des-Arts-templomban rosszra csábították, tíz tallért meg egy levelet csúsztatva a kezébe, azonkívül leütötték az utána kémkedő nemesurat, a leányzó futott az úrnőjéhez, átadta neki a levelet, de mint az magától értetődik, megőrizte a tallérokat; azonban származásukat, sajna, nem tudta megmagyarázni, mikor a herceg úr, miután meztelenre vetkőztette, megtalálta őket nála. Szép öcsém (mert mint hallom, már nem szereti, ha „kicsikémnek” hívják), kegyelmed most nyilván azt fogja tőlem kérdezni, hogy Philippote szép volt-e meztelenül?

- Nem uram - mondtam pirulva.

- Bizony szép. Azonkívül lélekjelenlétnek sincs híján, mert mikor már felöltözve és a tallérjai nélkül kihajították az utcára, hozzám futott, s én menedéket adtam neki.

- Nahát, gróf, ez igazán a kegyelmed jó szívét dicséri!

- Általában megérdemlem e dicséretet, de jelen esetben korántsem - mondta mosolyogva Bassompierre. - Philippote kis idővel ezelőtt az unokahúgaim sorába tartozott. S mikor a főparancsnok vejéül kívánt, a nővérem, Saint-Luc asszony Montmorency kisasszonynak ajándékozta, aki épp az idő tájt küldte el a komornáját.

- Saint-Luc asszony - fordult hozzám atyám - az a „megindító szépség”, akit kegyelmed annyira megcsodált Guise hercegné bálján. De gróf, azt viszont nem értem, miért a nővére, s miért nem kegyelmed ajándékozta Philippote-ot Montmorency kisasszonynak?

- Ha én adom neki, felkeltem a gyanakvását. Márpedig én Philippote révén akartam megtudni, hogy a főparancsnok választását, aki vejének nézett ki, kedvezően fogadja-e a lánya.

- És kedvezően fogadta?

- Nem egészen. A személyem meglehetősen ínyére volt, de rangomat tekintve nem talált elég előkelőnek. Charlotte azok közül az asszonyok közül való, akiknek a dicsőség sokkal fontosabb, mint a szerelem.

- S ez, úgy képzelem, sokkal könnyebbé tette kegyelmed számára, hogy feláldozza őt, mikor a király ezt kérte kegyelmedtől.

- Jaj, könyörgök, márki! - mondta Bassompierre. - Ne szólja le az áldozatomat! Mert az hatalmas volt! Nem látott engem sápadtan, feldúltan, fájdalmasan, éhezve és alvásra képtelenül?

- Így volt, s ha kell, ezt tanúsíthatom is. Meg azt is, hogy kegyelmedben nincs neheztelés, hisz ma már Charlotte-ot szolgálja.

- A király így parancsolta. S nem jó alkalom-e ez rá, hogy visszanyerjem egy olyan hölgy kegyeit, aki ennyire közel áll a király szívéhez?

- S aki egy napon tán királyné lesz...

- Ó! Hát erre én nem fogadnék! - mondta Bassompierre. - Condé vadul védelmezi a feleségét, még ha a hölgy csak névlegesen is az! Hogy a király bizalmas kettesben társaloghasson a szép hölggyel, ahhoz a Bastille-ba kellene csukni a férjet!

- S Henrik megteszi?

- Kétlem. Túl nagy lenne a botrány. Már csak azért is, mert a király volt olyan óvatlan és elárulta Verneuilnek, hogy Condé az ő fia. Amit aztán a hölgy ma széltében-hosszában terjeszt, a legepésebb megjegyzések kíséretében.

- És ez igaz? - kiáltottam fel. - S ha igen, hát nem rettenetes?

- Honnan tudhatnánk? - mondta Bassompierre, s a pillája se rebbent. - Az özvegy Condé hercegné nemcsak az apródjával csalta meg a férjét, hanem ezzel párhuzamosan az egész világgal. Kétségkívül a királlyal is. Honnan tudhatnánk, ki az atya?

- Egyvalamit azért nem értek, uram - mondta La Surie. - Ha Condé hercegnét oly erősen őrzik Fontainebleau-ban, kegyelmed hogyan juthatott a közelébe?

- Bocsásson meg lovag, de ezt túl hosszú volna elmagyarázni - mondta Bassompierre kitérő mosollyal. - Viszont azt elmondhatom kegyelmedéknek, mit sikerült intéznem a király parancsára. Felhajtottam egy festőt, akinek a nevét most nem fogom megmondani,[59] s nagy titokban sikerült is bejuttatnom a hercegnéhez. Hihetetlenül rövid idő alatt meg is festette az arcképét, s én a még meg sem száradt színekkel együtt - be kellett kennem őket vajjal, nehogy tönkretegyem a képet - gondosan összetekertem a vásznat, és elfutottam vele, mint egy tolvaj. S mikor négyszemközt voltam a királlyal, kibontottam. Könnyek szöktek a szemébe, annyira boldog volt! De csak még mohóbban vágyott a gyönyörökre, melyeket a szeretett hölgy látványa ígért neki, ezért még többet akart: hogy két viaszfáklya fényénél nézhesse őt éjfélkor az erkélyén. Sürgetésemre a hölgy beleegyezett, ám azzal a feltétellel, hogy szót nem váltanak egymással, s hogy a királyt csak Bellegarde és én kísérhetjük el. Ott voltunk hát mind a hárman, méghozzá jó korán, mivel a király igen türelmetlen volt, úgyhogy bő negyedórát kellett várakoznunk a sötétben, egyetlen mukkanás nélkül. Végre aztán az óra elütötte az éjfélt, nyílt az erkélyajtó, s két lakáj jelent meg, mindkettő egy-egy fáklyával; a szépség viszont nem sietett megmutatkozni, minthogy a lehető legjobban akarta csinálni a dolgot. Merthogy hálóköntösben jelent meg, hosszú szőke haja szétterült meztelen vállán, s csak állt ott, derűsen és mozdulatlanul, miközben ajkán halvány mosoly játszadozott. Kék szeme, melyet a fáklyafény megvilágított, egyenest maga elé nézett, mintha valami olümposzi istennőként felsőbbrendű volna annál, hogysem észrevegye, mint imádják az emberek a lábainál. A király karja a vállamon nyugodott: szerencsés körülmény! Különben a sokk hatására, melyet a szeme elé tárt szépség idézett elő, bizonnyal elesik, hiszen félig elájult, ő, aki annyi csatát és annyi vért látott már. A balján Bellegarde is észrevette az elgyengülését, úgyhogy közelebb lépett hozzá, és megfogta a karját, hogy a másik oldalról megtartsa. Szemügyre vettem a királyt. A fáklyafényben igen sápadtnak láttam, hunyorgott. Mikor újból felnéztem, a szépség már eltűnt, s a fáklyák csak az űrt világították meg. Aztán kis idő múlva a fáklyák is eltűntek, s beállt az éjszaka. Másnap aztán módomban volt négyszemközt találkozni a hercegnével, s megkérdeztem tőle, mit gondol e néma találkozásról. Halványan elmosolyodott, s kis vállrándítással azt mondta: „Istenem, hogy ez milyen őrült!”

- Ő viszont korántsem az - mondta atyám, mikor Bassompierre már elment.

- De atyám, hitelt kell-e adnunk mindannak, amit barátunk elmesélt? Ez a titokban festett arckép, a vajjal bekent vászon, az a jelenés az erkélyen két fáklya közt, pontban éjfélkor, a király kábulata nem mind Bassompierre termékeny képzeletének romantikus szüleménye-e?

- Egyáltalán nem. Bassompierre mindössze egyetlen dolgot talált ki, egy Bassompierre nevű kis figurát, aki ott sündörög előtte, s akinek a színlelésein jól mulat, miközben bennünket is elszórakoztat. De Bassompierre nem hazudik. Mint ahogy a játékban sem csal.

- Másfelől viszont - szólaltam meg ismét - hinnünk kell-e a hercegnének, mikor azt állítja, hogy házassága után ugyanúgy szűz még, mint volt annak előtte? Nem túlzás ez, amit el akar velünk hitetni? Az az érzésem, ha én vagyok Condé helyében, már az esküvő éjszakáján rávetem magam, hogy teherbe ejtsem, akár erőszakkal is, ha másért nem, hogy keresztülhúzzam a király számításait.

- A nemjóját, uram, kegyelmed aztán nem teketóriázik! - mondta atyám kényszeredetten.

La Surie viszont harsányan - vagy ahogy ő szerette mondani, „teli torokból” - felnevetett.

- Csakhogy kegyelmed nem Condé, szép öcsém! - mondta. - Sok híja van annak! Nyolcévesen megcsókolta egy jó házból való leány meztelen karját! Tizenkét éves korában meg sietve elválasztották a tejtestvérétől, mert már a legrosszabbtól lehetett tartani!

Atyám megvonta a vállát.

- Mindenesetre bármit mond is a hercegné, se nem hihetjük, se nem tagadhatjuk az állítást. Ezek női titkok. Senki sem mehet oda, hogy kilesse őket, kivéve a férjet, aki jelen esetben kevés érdeklődést mutat a dolog iránt. Érzésem szerint a hercegné igencsak kiábrándította volna a királyt, ha nem mondja azt, amit Bassompierre-nek mondott, pusztán azért, hogy az visszamondja őfelségének.

Ezt a megjegyzést olyan hangsúllyal tette, mint aki szeretne véget vetni a vitának, minthogy úgy ítéli meg, az már a léhaság területére tévedt.

Én legalábbis így értettem, és visszavonultam a szobámba, hogy folytassam Gräfin-emnek a levelet, melyet Bassompierre érkezése miatt félbehagytam. Szívem szerint mindennap írtam volna neki, ha atyám rá nem mutat, hogy ez kompromittálásának legbiztosabb útja volna. Tanácsára be kellett érnem havi két levéllel. S hogy úgy érezzem, írásukkal nem rabolok el túl sok időt a tanulástól, németül fogalmaztam meg őket. És azt hiszem, felidézve utolsó szavait, ezzel is érzéseimet akartam tudomására hozni, melyeket nem mondhattam meg neki nyíltan, mivel leveleimnek Franciaországból érkezvén volt némi esélyük rá, hogy mielőtt Heidelbergben a címzett kezébe kerülnének, kinyitják őket. Ulrike minden levelemre válaszolt. Az övéi hosszúak és aprólékosak voltak: hibáim kijavítása után csupa apró részletet közölt heidelbergi életéről, s mindezt oly óvatosan, hogy irántam való gyengéd érzelmeknek a nyomát sem tudtam bennük felfedezni, hacsak a hosszúságuk nem utalt ilyesmire.

Felségesen kicsinosítva s nyakában szagos lánccal a király is részt vett Fontainebleau-ban a karikajáték-versenyen, s minden oka megvolt rá, hogy elégedett legyen, mert bár pápaszemet viselt a gyakorlatok közben, nyolc karikából négyet elvitt, Condé herceg meg hármat. Bassompierre soha nem volt a résztvevők közt, ha a király pályára lépett, mert félt, hogy jobb eredményt érne el nála: példáját sokan követték.

Az udvar, mely a lépcsőzetes padsorokban helyezkedett el, ahol a helyek számozatlanok voltak - lett is belőle nagy zűrzavar, óhatatlanul - őrülten megtapsolta a királyt. A nap oly égetően sütött, hogy a hölgyek arcáról lefolyt a festék, némelyek meg, akik túl szorosra húzták a fűzőjüket, ájuldoztak. Árnyékba kellett vinni őket, s lelket verni beléjük, ami csak fokozta a zűrzavart. Így esett, hogy a tömegben elvesztettem atyámat meg La Surie-t, ami egyáltalán nem nyugtalanított, mert tudtam, hogy vacsorakor megtalálom őket a samois-i fogadóban, ahol atyámnak arra az éjszakára sikerült roppant drágán kibérelnie egy „aligszobát”, ahogy nevezte, három kemény lószőrmatraccal.

Minthogy a karikázás igen kevéssé érdekelt, a tömegben kószáltam, hogy megtaláljam őket, s belebotlottam egy nemesúrba, akit gyakran láttam Bellegarde társaságában, s akiben Malherbe urat ismertem fel. A koromra és alkatomra jellemző hévvel odamentem hozzá, s megneveztem magam, majd tüstént közöltem vele, milyen nagy csodálója vagyok költészetének. Először elég kelletlenül fogadott, mereven és távolságtartóan, felém fordítva férfias szimmetriájában meglehetősen szép arcát, melyet azonban a rajta ülő gyanakvás és a sok keserű ránc elcsúfított. De mikor halkan elszavaltam azt a versét, melyet kívülről tudtam, s főként azt, melyet a király diktált nekem, kellemes meglepetésként érte, mennyire átérzem a költeményeit, s éppoly hirtelen nyílt meg, mint ahogy elsőre elzárkózott.

- Ó, uram! - mondta hangját lehalkítva. - Mekkora vigasz nekem, hogy ennyi hévvel hallom vissza verseimet a kegyelmed szájából! Minthogy nemes volnék, javaim viszont nincsenek, a költészetem táplál, és rosszul táplál, mert sajna, nincs ebben az országban kevésbé megbecsült foglalkozás, mert úgy mondják, egy jó költő nem hajt több hasznot az államnak, mint egy jó tekejátékos.

- Én mégis úgy hallottam, uram, hogy kegyelmed Bellegarde herceg kegydíjából él.

- Éltem. Ma már ez másként van. Bellegarde úr, minthogy némi anyagi veszteség érte, kénytelen volt megszorítani luxuskiadásait, s én voltam az első kiszorított. Mindazonáltal van rá némi reményem, hogy egy napon majd a királyné kegydíjasa leszek. Nem mintha annyira bolondulna a versekért, de Itáliában az úgy illik, hogy az embernek meglegyen a maga poétája.

- És a király, akinek olyan szép verset írt?

- Ő nem ad nekem kegydíjat: túl sokba kerülnék neki. Darabonként fizet.

- Fukarul? - kérdeztem halkan.

- Ezt nem mondhatnám. Egyszer ötszáz tallért adott egy szonettért. Látom az arcán, uram, hogy azt gondolja, ez sok. És ez valóban sok ahhoz az időhöz mérve, melyet a versre fordítottam. De kevés egy egész életnyi tanulásért. Azonkívül ez az aranybánya, ha ez egyáltalán az, nem tart tovább, mint az érdekelt kielégítetlen szenvedélye. Azon a napon, melyen birtokba veszi vágyai tárgyát, többé már nem vágyik rá, hogy versekben beszéljen hozzá.

- Uram - mondtam meleg hangon -, legalább egy vigasza lehet: a költészete túléli a századokat.

- Én is ezt mondtam magamnak. És versben mondtam el egyszer, mikor éhes voltam. De mit kezdjek én az örök dicsőséggel, ha már ott porlok majd a síromban?

Ekkor egy apród jött oda Malherbe úrhoz, s valamit a fülébe súgott. Úgy véltem, őfelsége parancsát adta át, mert a költő, miután elbúcsúzott tőlem, sietve felkerekedett, s megkezdte előnyomulását a tömegben, ami nem volt könnyű még így sem, hogy egy apród haladt előtte a király színeiben, s megpróbált utat törni neki. Emlékszem, hogy miközben néztem utána, az a gondolat futott át az agyamon, hogy ennek az udvarnak sok főurát rég elfelejtették már, mikor ennek a szegény Malherbe-nek a neve, akit „darabonként fizettek”, még mindig itt visszhangzik majd a földön. Meg azt is gondoltam, hogy a dolgok iróniája folytán ez a költő, aki oly megindító versekben ünnepli a boldogtalan szerelem szenvedéseit, lelke mélyén kénytelen abban reménykedni, hogy a szerelem továbbra is boldogtalan marad, mert azon a napon, melyen kielégül, ő - mint azt maga is jól látja - munka nélkül marad, s nem kap többé olyan megrendeléseket a királytól, melyekből megélhetne.

Malherbe úr meg én beszélgetésünk alatt nemigen néztük a karikaversenyt, de szemmel láthatólag nem mi voltunk az egyetlenek: az udvaroncok nagy része, különösen a hölgyek bizalmas kettesben beszélték meg apró-cseprő ügyeiket, s beérték azzal, hogy tapsoltak, mikor az első sorok megadták rá a jelet. Miután magamra maradtam, újfent atyámat s La Surie-t kereste a pillantásom, de nem volt túl sok remény rá, hogy ebben a tömegben megtaláljam őket, és az az igazság, hogy arcátlan módon fel is hagytam a keresgéléssel, mikor észrevettem egy sokkal vonzóbb célpontot: Fonlebon kisasszonyt, a királyné udvarhölgyét, akit Roquelaure mutatott meg nekem a Louvre-ban, a király köszvényrohamának idején, s akiről a kis trónörökös a maga nyolc évével azt mondta, szerelmes belé és „négyszer csókolta meg, mindkét orcáján kétszer”.

Odalopakodtam melléje, némileg arcátlan módon, minthogy közben őfelsége a királyné egész sereg udvarhölgyén kellett átvágnom magam, akik nevetgéltek, csacsogtak és gunyorosan vettek szemügyre, mintha csak valamiféle hal volnék, melynek nincs joga az ő vizeiken úszkálni. Végre aztán odaértem Fonlebon kisasszonyhoz; üdvözöltem és megneveztem magam.

- Siorac? - mondta lágy hangon. - De hát én ismerem ezt a nevet. Úgy mesélték, hogy egyik périgord-i dédnagynéném, született Caumont egy Siorachoz ment nőül. Gyermekágyban halt meg, mint mondták.

- Ő volt az én nagyanyám - mondtam igen boldogan, hogy vérségi köteléket sikerült felfedeznem köztünk. - Nagyatyám Mespech bárója, s várbirtoka néhány mérföldre fekszik Sarlat-tól.

- Így hát kuzinok vagyunk! - mondta vidáman. - Kuzin, csapjon a tenyerembe!

Nem értem be azzal, hogy megfogtam a kezét. Meg is csókoltam, ami nevetést és tiltakozást váltott ki a körülöttünk álló udvarhölgyekből.

- Pfúj! - mondták. - Az arcátlannak semmi modora nincs! Kezet csókol a lányoknak! Nem tudja, hogy csak asszonyoknak szoktak kezet csókolni!

A hangos méltatlankodás felkeltette Guercheville asszony figyelmét, aki harcias képpel, legyezővel a kezében s a méltatlankodástól duzzadó hufándlival vetette rám magát, mint egy kotlóstyúk, aki csibéi megvédésére indul.

- Mi van itt? Mi van itt? - kiabálta kotkodácsolva. - Egy legyeskedő a lányaim körül! Nos hát, uram, tűnjön el, de tüstént! Kegyelmednek semmi keresnivalója e helyt!

- Asszonyom! Asszonyom! - kiáltották az udvarhölgyek, akik előbb lehurrogtak, most meg a védelmemre keltek. - Ő Fonlebon kuzinja!

És kórusban cifrázták:

- A nagyatyja vette el az ő dédnagynénjét!

Ezt a két szót „nagyatyja és dédnagynénje” úgy mondták ki, mintha végtelenül mulatságosnak találnák őket.

- De hát én ismerem kegyelmedet! - mondta a márkiné, miután kedves s kissé bárgyú pillantásával végigmért. Én nyomban a lehető legártatlanabb ábrázatomat öltöttem fel. - Láttam uraságodat a király hálószobájában, mikor őfelsége ágyba kényszerült a köszvényével. Kegyelmed olvasta fel neki az Astrée-t, s ő „kis kuzinomnak” szólította uraságodat.

Ekkor a királyné, aki ott ült előttünk, félig hátrafordult, s olyan hangon, mely ezúttal nem volt túlságosan barátságtalannak nevezhető, azt mondta:

- Ő nem a cuginó-ja, hanem a keresztfia, s keresztfia Guise asszonynak is.

Erre Guercheville asszony, aki mindennap ott látta Guise asszonyt a királyné lakosztályában, s aki már oly régóta élt az udvarban, hogy óhatatlanul tudomása volt a hercegné hozzám fűződő kapcsolatáról, igencsak zavarba jött. A szabályokat sem akarta megsérteni, de egy ilyen magas rangú hölgy nemtetszését sem akarta kivívni.

- Uram - mondta -, minthogy kegyelmed Fonlebon kisasszony kuzinja, leülhet mellé egy negyedórácskára, s illedelmesen elbeszélgethet vele.

Egy mozdulattal megköszöntem az engedélyt, Fonlebon kisasszony meg kecsesen meghajolt előtte.

- Köszönöm, asszonyom - mondta.

- Köszönjük, asszonyom! - visszhangozták kórusban az udvarhölgyek olyan hangsúllyal, amely egyszerre volt csúfondáros és szeretetteli Guercheville asszonnyal szemben.

- Nem több mint egy negyedórácska, uram! - emelte fel figyelmeztetően az ujját Guercheville márkiné.

Minthogy elbátortalanított a királyné jelenléte, aki ott ült előttem a főparancsnok és Epernon hercege közt, Guercheville asszony meg már előre megdorgált, s mindezenközben magamon éreztem az udvarhölgyek figyelmét, és nem is remélhettem, hogy szemükkel és fülükkel elhagynak engem ebben a negyedórácskában, nemigen tudtam, hogyan mondhatnám meg Fonlebon kisasszonynak, mennyire lenyűgözött a szépsége. Valóban gyönyörű volt, s különös módon úgy volt szép, ahogy Condé hercegné: zordsága és kacérsága legalábbis hasonló volt. Ugyanaz a karcsú, mégis gömbölyded termet, ugyanaz az előkelő báj az arcvonásain, de ott, ahol az egyiknél számítást és fortélyt érzett az ember, a másiknál csak egyszerűséget s azt, hogy szavai és pillantásai is a szívéből jönnek: nem volt benne semmi álságos és művi. Az is érződött, hogy erénye valódi erény, s nem az, amelyik csak azért utasít vissza, hogy aztán annál magasabb áron adhassa el magát.

Minthogy jóformán megnémultam, s Fonlebon kisasszony ezt ügyetlenségnek hitte, igen készségesen nekilátott, hogy feloldja zavaromat, s hosszasan mesélt nekem Périgord-ról, ahol előző nyáron két hónapot töltött el a Caumont-ok castelnau-i várbirtokán. Én meg csupa szem voltam, ha csupa fül nem is, mert miközben feléje hajolva ittam sokkal inkább a szépségét, mint a szavait, figyelmemet a szemem sarkából egy igen meglepő s érzésem szerint teljesen botrányos esemény vonta magára, mely előttem játszódott le. A főparancsnok, miután elbocsáttatását kérte a királynétól, elhagyta a helyet, melyet eddig mellette elfoglalt, mire tüstént ott termett Concino Concini, s leült a királyné mellé. Ez a ritka arcátlanság, amellyel ez a kisstílű firenzei kalandor le merészelt ülni a nyilvánosság előtt őfelsége jobbjára, aki még csak nem is tiltakozott ez ellen, és nem lökte vissza nyomban ezt az embert oda, ahova való, a sárba, engem teljesen elképesztett, s miközben továbbra is figyelmesen néztem Fonlebon kisasszonyt, most már egyáltalán nem hallgattam rá.

Az udvarban mindenki tisztában volt vele, mennyire megveti a király Concino Concinit és komor nejét, Léonora Galigait - az egyik a lehető legszemérmetlenebb magabiztossággal páváskodott mindenütt, a másik meg elrejtőzött és bezárkózott louvre-beli odujába -, s kilenc éve már hiába próbálja meggyőzni a királynét, hogy küldje vissza Firenzébe ezt a két piócát, akiket nap mint nap a kincstártól kicsikart pénzzel töm. És ennek a Concininek, akit Toscanában a nagyherceg többször is börtönbe csukatott adósságai és gonosztettei miatt, volt képe leülni a főparancsnok helyére a királyné jobbján, s mint óriási megdöbbenéssel láttam, odahajolni hozzá és a fülébe sugdosni, olyan bensőségességgel kérkedve, melyre sem származása, sem rangja a legkevésbé sem jogosította fel.

Első pillanatban nem állt szándékomban kihallgatni őket, de nem tudtam megállni, hogy ne halljam meg, amit sotto voce beszéltek olaszul, s már az első szavakból, melyeket ez a semmirekellő kiejtett a száján, nagyon is értettem, hogy bosszút kíván állni a királyon, aki száműzni akarta őt, ezért aztán nekilátott, hogy savat öntsön a királyné sebeibe. Amelyek túlságosan is valóságosak voltak, minthogy Mária, mihelyt észrevette a király őrült szerelmét Condé hercegné iránt, megrémült és gyanakvóvá vált. S mivel jól láttam, hogy az álnok cselszövőnek minden törekvése az, hogy annyira elmélyítse a királyné rémületét és gyanakvását, hogy az már trónját és életét is veszélyeztetve lássa, a leggátlástalanabb módon fülelni kezdtem, miközben továbbra is úgy tettem, mintha bizalmas együttlétünkben a legnagyobb figyelemmel követném Fonlebon kisasszony elbeszélését.

Nem értettem meg mindent, minthogy az álnok gazember igen halkan beszélt, s azért sem, mert olyan szavakat használt, melyeket egy számomra ismeretlen nyelvjárásból kölcsönzött. Ám eleget hallottam ahhoz, hogy megértsem, mindaz, amit mond, mennyit árthat a királynak egy tompa agyú ám egyszersmind szenvedélyes asszony szemében. Concininek - vagy ahogy az udvarban nevezték, Concinócskának - bizonyára ügyes kémeket sikerült beszerveznie és a legjobban elhelyeznie, mert mint elképedve állapítottam meg, minden részletét ismerte annak a szerelmi cselszövésnek, melynek az udvar csak a külsőségeit látta. Így például beszámolt a királynénak a király és a hercegné titkos levelezéséről, a Malherbe-nél rendelt versről, a titokban készített és kicsempészett festményről, s a szép hölgy néma megjelenéséről az erkélyen két fáklya közt.

Ezeknek a tényeknek már csak a puszta felsorolása is a legnagyobb haragra lobbanthatott egy féltékeny s heves természetű hitvest, aki egyszer már a királyra is kezet mert emelni, mint azt korábban elbeszéltem. De az áruló kommentárjai még alattomosabbak voltak, s végtelenül nagy veszélyt jelentettek a királyra nézve. Concini rágalmai szerint ugyanis a király azzal, hogy azt a libát hozzáadta Condéhoz, két legyet ütött egy csapásra. Azt reméli ugyanis, hogy a herceg, aki nem szereti az asszonyokat, egyszer majdcsak engedékeny férjnek mutatkozik. Főként azonban arról van szó, hogy mivel Charlotte-ból királyi hercegnőt csinált, máris közelebb juttatta a trónhoz, ahova fel szeretné emelni, vagy ha ő még nem is gondolt erre, a puttána minden erejével efelé löki, hiszen sikerült ellenállhatatlan csalétket csinálnia saját testéből, s csak ezzel a feltétellel fogja odaadni magát a királynak...

Ami a királynét illeti, a válás, sajnos, nem okoz majd gondot. Visszautasíthatna-e a pápa egy olyan hatalmas uralkodót, aki bármikor lerohanhatja országait? Persze azt el lehet érni, hogy a szentatya sokáig elhúzza az ügyet. De ettől csak rosszabb lesz a dolog. A vén kéjenc türelmetlensége, hogy megkapja végre ezt a nőszemélyt, oly nagynak bizonyulhat, hogy más, sokkal gyorsabb és sokkal finomabb eszközöket is igénybe vehet, hogy megszabaduljon a kényelmetlenné vált feleségtől. Ez ellen jelenleg nincs más orvosság, mint a végtelen nagy óvatosság. A királynak, ugye, az a szokása, hogy mikor egyedül étkezik, a legfinomabb falatokat átküldi a királynénak, s ő, Concini nem akar olyasmit sugallni, hogy a jövőben veszélyes lehet elfogadni ezeket az ajándékokat...

Másfelől a király háborúra készülődik Ausztria és Spanyolország ellen, s maga a puszta készülődés is nagyszámú ellenséget szerez neki királyságának jó katolikusai körében, akik annál is félelmetesebbek, mert a király igen rosszul vigyáz magára, s a tizenhat gyilkossági kísérletből is csak sorozatos csodák révén menekült meg, amit az isteni pártfogás következményének kell tekinteni. De vajon tart-e majd ez a pártfogás olyan körülmények között, mikor a király arra készül, hogy háborút indít a katolikusok ellen, a hugenottákkal összefogva? S ha a királyt majd szerencsétlenség éri, nem az volna-e Mária érdeke, hogy még mielőtt ura elindul a háborúba, királynővé szenteljék fel, hogy ez a szentség majd nagyobb legitimitást biztosítson neki régenssége idején?

Concini mondandója nem vett igénybe többet öt percnél, s mikor végzett, elbocsáttatását kérte őfelségétől, majd távozott, bízva Léonora Galigai ügyességében és állhatatosságában, hogy oly módon folytatja majd e társalgást bizalmas éjszakai fecsegéseik során - ahol kedvére alakíthatta a királyné lelkét, lévén ötéves kora óta a bizalmasa -, hogy az mélyen bevésődjön a királyné agyába.

Concini távozása után a királyné olyan zavarodottnak látszott, hogy még tapsolni is elfelejtett az épp véget ért menet után, mely a bajnak megelégedésére szolgáló eredményt hozott. Ez a feledékenység elbizonytalanodást keltett a tömegben, mely csak a király kezdeményezését követően állt helyre, aki - minthogy még egy menet hátravolt - nem szállt még le a lóról, s a pályán hangosan tapsolni kezdett a nézőtér felé fordulva.

Nejével ellentétben Concini nem a Louvre-ban hált, s kis ideje a király parancsa attól is eltiltotta, hogy beléphessen a királyné lakosztályába; így aztán, minthogy nem tudott vele négyszemközt beszélni, a vakmerő gazember kitervelte, hogy a verseny zsivaja és felfordulása közepette teszi ezt majd meg röviden, halkan és saját nyelvén, feltételezve, nem alaptalanul, hogy az teljességgel ismeretlen a királynét körülvevő udvarhölgyek előtt, akik ugyan valamennyien jó házból való francia leányok, de kolostorban nevelkedtek, ahol a legnagyobb gonddal ügyelnek rá, nehogy bármire is megtanítsák őket.

Néztem a távozó Concinit, míg csak el nem tűnt a szemem elől. A piperkőc sikkesen mozgott, sőt elég szép férfi lett volna, ha arcára nem ül ki az a szemérmetlen pimaszság, mely az egész udvarral meggyűlöltette, minthogy világosan ki lehetett olvasni belőle, mennyire megveti azt a nemzetet, melynek vendégszeretetét élvezi és a vérét szívja. A királyné, mihelyt egyedül maradt, odafordult Epernon herceghez, s hosszan és halkan beszélt hozzá. Szerencsétlenségemre Fonlebon kisasszony, minthogy befejezte périgord-i beszámolóját, abban a pillanatban hallgatott el, s várta, hogy hasonló beszámolót tartsak neki, ha másért nem, legalább azért, hogy lerójam tiszteletemet az imént felfedezett vérségi kötelékünk iránt. Minthogy beszélni kényszerültem tehát, csak néhány szót értettem meg a királyné mondandójából, de ennyi is elég volt hozzá, hogy kikövetkeztessem, Concini imént előadott szavait ismétli el a hercegnek a maga sajátos beszédével.

Közben egymás felé fordították a fejüket, és bizalmas kettesükben megdöbbentő volt számomra a két arcél közti ellentét. Az Epernoné azok közül való volt, amelyekre azt szokták mondani, hogy jól mutatnak egy érmén: vonásai határozott rajzolatúak voltak, s egész zavartalan nyugalmat árasztó fizimiskája szellemet, ravaszságot és keménységet sugallt. Ezzel szemben Máriáé már-már rezesbe hajló nagy orrával, ostobán kidudorodó alsó ajkával, előreugró állával a közönségesség, faragatlanság és gőg kevéssé vonzó elegyéről árulkodott. Közismert volt, hogy a királyné, minthogy igen kevés gondolata támadt, azokhoz, amelyeket sikerült a fejébe vennie, csak annál jobban ragaszkodott, s a makacsság, amivel követte őket, pótolta nála az észt. Mindazonáltal volt benne egyfajta éleslátás; jó emlékezete volt; nem árnyaltan látta a dolgokat, de elég jól látta őket. Epernonban megbízott. Úgy érezte, egy oldalon állnak, és nem is tévedett. Epernon a spanyolpárti urak közé tartozott, III. Fülöphöz titkos szerződés kötötte, vallásos „csak úgy átabotában” volt, ahogy ezt akkoriban mondták, baráti viszonyban állt a jezsuitákkal, azonkívül egyéb okokból olyan haragot táplált a király iránt, amely hevességben legalábbis felért egy megcsalt és elhagyott feleségével.

Mikor aztán, még a karikaverseny estéjén, újra együtt voltunk atyámmal a samois-i Hét Bükkfa fogadó „aligszobájában”, megkérdeztem tőle, milyen érzelmekkel viseltetik Epernon Henrik iránt. Így felelt:

- Mint az epe és a méreg. De ezt már mondtam kegyelmednek. A király saját városában, Metzben rákényszerített egy olyan kormányzót, aki feltétlen híve a koronának; mindennap megnyirbálja azokat a kiváltságait, melyek a francia lovasság vezérezredeseként megilletik; mindennek tetejébe már előre eldöntötte, hogy semmiféle parancsnokságot nem bíz rá a készülő hadjáratban. Cserébe kinevezte a kormányzótanácsba, mely a királyné tanácsadó testülete, és mindenben döntési joggal rendelkezik, mikor a király éppen hadjáratban van. Ez azonban nevetséges és szinte már sértő elégtétel. A kormányzótanács ugyanis tizenöt tagú és Epernon mindössze egyetlen szavazattal rendelkezik: a sajátjával. Én a magam részéről inkább kívánnék egy nyílt kegyvesztettséget, mint ezt a félkegyvesztést, mivel Epernon a félelmetes macskafélékhez tartozik: ravasz, türelmes és vakmerő. Meggyőződésem szerint először ő tanácsolta Henriknek, hogy ölesse meg Guise herceget, de valami véletlen folytán, mely túl szerencsés ahhoz, hogy ne lett volna előre kitervelve, nem volt jelen Blois-ban azon a titkos tanácson, mely a végrehajtásról döntött. Ezt bizton állítom. Én ugyanis jelen voltam.

- Jaj, atyám! - kiáltottam fel. - De hát az ellenkezőjére esküdött Guise hercegnének! Méghozzá előttem!

- Ismeri a hercegnét. Hogyan magyarázhattam volna meg neki, hogy tanúként ugyan részt vettem ezen a tanácson, de szavazati jog nélkül! Ő nem fogja fel ezeket az apró különbségeket!

- Tanúként, atyámuram? És miben állt a tanúskodása?

- Majd az emlékirataimban elolvassa - mondta atyám türelmetlenül. - Epernonról beszélgettünk: mit mondott, mikor a királyné átömlesztette a fülébe ennek a szégyenletes semmirekellőnek a conciniádáit?

- Először fürkész pillantással szétnézett maga körül, természetesen a háta mögé is, és csupa normális dolgot látott, minthogy én látszólag Fonlebon kisasszony szavaira figyeltem. Majd a továbbiakban néma maradt. S mikor igencsak elcsodálkozva e csenden, néhányszor suttyomban odapillantottam, láttam, hogy a legnagyobb figyelemmel hallgatja a királynét, s fejével időnként bólint, mint aki jóváhagyja a beszédet, melyet éppen hall, de továbbra sem szól egy mukkot sem.

- Más szóval Epernon, bár nem mondta ki, egyetértett Concici alávaló állításaival...

Atyám és La Surie ekkor egymásra néztek, minthogy rémült arccal La Surie is végighallgatta e beszélgetést, majd atyám, teljesen elmerülve gondolataiban, elhallgatott.

- Nos hát- szólalt meg kis idő múlva La Surie -, mit gondol az ügyről? Elmegy a királyhoz, hogy beszámoljon róla?

- A gyanú meglehetősen bizonytalan alapokon nyugszik. Hogyan ejtsek szót róla Henrik előtt úgy, hogy ne kezdjen el gúnyolódni rajta, s ne nevessen az arcomba? Kegyelmedék is tisztában vannak vele, micsoda megvetéssel hárít el magától minden figyelmeztetést. Jó a titkos diplomáciája, de mint tudják, rendőrsége még csak körvonalaiban létezik. III. Henrikkel ellentétben, aki negyvenöt fegyveressel vette körül magát, ő épp hogy csak megengedi Vitrynek vagy Praslinnak, hogy védelmezzék.

- Mindazonáltal, atyámuram, Henrik Negyvenötje nem akadályozta meg őt benne, hogy megölesse magát a Ligával.

- Mert megvolt a maga Achilles-sarka: imádta a szerzeteseket. A ligások hát fabrikáltak neki egy kis jakobinus barátot, aki kellően fanatikus volt, s Henrik úgy engedte közel magához, hogy még csak át sem kutattatta.

- De hát a mi Henrikünk miért vigyáz ily kevéssé magára? - kérdezte La Surie. - Tud erről valamit?

- Azt mondja, Isten kezében van, s ha Isten azt akarja, hogy meghaljon, hát meghal.

- Ilyen beszédet nem vártam volna tőle.

- Mert nem is több ez, mint beszéd - mondta atyám. - Az az igazság, hogy Henrik nagy játékos. Bassompierre-nél a játék hivatás. A királynál azonban lelkiállapot. Kalandos életében oly sok mindent kellett a véletlenre bíznia, hogy már a saját élete dolgában is rábízza magát.