HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Reg­gel­re ér­tem Tre­vor­hoz. Föl­tá­masz­tott hát­tal ülve fo­ga­dott az el­sö­té­tí­tett kór­te­rem­ben. Két keze tét­le­nül a pap­la­non.

Üd­vöz­lés­ként erőt­le­nül föl­emel­te az egyi­ket.

– Ar­cher. Hát hogy van?

– Maga hogy van, Tre­vor?

– Meg­ma­ra­dok, úgy néz ki. Bo­csá­na­tot kell kér­nem, ami­ért úgy cser­ben­ha­gyott az erőm teg­nap este. Meg hát, gon­do­lom, illő vol­na bo­csá­na­tot kér­ni a té­ves ag­nosz­ká­lás mi­att is. Ha­bár a kö­rül­mé­nyek ment­he­tő­vé te­szik a té­ve­dé­sem. Maga Ho­mer is csak üggyel-baj­jal is­mert rá a ha­lott nő­ben a fe­le­sé­gé­re.

Fá­radt-ébe­ren fi­gyelt, mint a pó­ker­já­té­kos egy át­kár­tyá­zott éj­sza­ka vé­gén. Az ágy lá­bá­nál áll­tam, és vi­szo­noz­tam te­kin­te­tét. Ma­gas kór­há­zi ágy volt, csak­nem egy ma­gas­ság­ban volt a sze­münk.

– Maga szán­dé­ko­san ag­nosz­kál­ta té­ve­sen a meg­bol­do­gul­tat, és azt is tu­dom, mi­ért.

Tre­vor mint sú­lyos ter­het emel­te meg két ke­zét, s ej­tet­te vissza ta­ka­ró­ba bu­gyo­lált comb­já­ra.

– Hát így ál­lunk. Lám, mi­lyen mély­re ásott, Ar­cher.

– A maga sír­ját ás­tam meg. Haj­lan­dó-e be­szél­ni a ka­la­maj­ká­ról, amit csi­nált?

– Sem­mi nem esne in­kább ne­he­zem­re.

– Ak­kor ma­gam be­szé­lek róla. Az or­vos nem adott sok időt, a mon­da­ni­va­lóm vi­szont an­nál több. Ta­valy no­vem­ber­ben, má­so­di­kán maga egy pisz­ka­vas­sal agyon­ver­te Cat­he­ri­ne Wy­cherlyt az asszony at­her­to­ni há­zá­ban. Úgy kép­ze­lem, az asszony el­ke­se­re­dé­sé­ben el­szán­ta ma­gát, hogy min­dent el­mond, és maga kény­te­len volt el­hall­gat­tat­ni. De Cat­he­ri­ne nem halt meg azon­nal. El tud­ta mon­da­ni még a lá­nyá­nak, hogy az apja a tet­tes.

Pho­e­be per­sze azt hit­te, Ho­mer­ról van szó. Na­gyon sze­re­ti Ho­mert, és a meg­ráz­kód­ta­tás ha­tá­sa alatt úgy dön­tött, sa­ját vál­lá­ra ve­szi a gyil­kos­ság ter­hét. Az volt a nyil­ván­va­ló szán­dé­ka, hogy ment­se az ap­ját. Sher­rill dok­tor nyil­ván bo­nyo­lul­tabb ma­gya­rá­zat­tal szol­gál­na.

– Be­szélt Sher­rill-lel?

– Be­szél­tem, igen, és Pho­e­bé­vel is be­szél­tem. És van ná­lam egy mag­nó­sza­lag, ame­lyen maga be­szél­get Cat­he­ri­ne Wy­cherly­vel; ar­ról be­szél­get­nek, hogy Pho­e­be a ma­guk kö­zös gyer­me­ke. Azon az éj­sza­kán vet­ték föl a be­szél­ge­tést, ami­kor Pho­e­be meg­lát­ta ma­gu­kat egy San Ma­teó-i ta­xi­ban. Nyil­ván em­lék­szik az eset­re.

– Hogy­ne em­lé­kez­nék. Az­zal kez­dő­dött min­den. Mél­tó és igaz­sá­gos, hogy meg­örö­kí­tet­te az utó­kor szá­má­ra. – Ol­va­dó jég­re em­lé­kez­te­tő sze­me az ar­co­mat für­kész­te. – Tud­ja-e Pho­e­be, hogy én va­gyok az apja?

– Nem. Nem is tud­ja meg soha, ha raj­tam mú­lik. Van va­la­mics­ke esé­lye arra, hogy bol­do­gul­jon, vagy leg­alább hogy meg­bé­kél­jen, és nem ha­gyom, hogy maga megint be­le­ron­dít­son a dol­gok­ba. Meg­jár­ta az a lány a pok­lot, aho­vá maga meg az any­ja lök­ték – két hó­na­pon át volt zsa­ro­lók kar­ma kö­zött, vál­lal­va a gya­lá­za­tot, ami ma­gát il­let­te vol­na, Tre­vor. Né­hány nap­pal ez­előtt az­tán meg­tört, és el­mond­ta Ben Mer­ri­man­nek az any­ja utol­só sza­va­it, azt, hogy az apja a bű­nös.

A val­lo­más mást je­len­tett Mer­ri­man­nek, mint Pho­e­bé­nek. Mer­ri­man, bir­to­ká­ban lé­vén a sza­lag­nak, tud­ta, ki a lány apja. Mi­kor meg­jött Sac­ra­men­tó­ból, te­le­fo­nált ma­gá­nak, meg­be­szél­tek egy ta­lál­ko­zót. Tele volt az­zal a pénz­zel, amit Pho­e­bé­ből csi­kart ki, de még több pénzt szi­ma­tolt, év­já­ra­dé­kot az éle­te vé­gé­ig, vagy leg­alább­is a maga éle­te vé­gé­ig, Tre­vor. Ab­ban a ház­ban adott ta­lál­kát, ame­lyik­ben maga meg­öl­te Cat­he­ri­ne-t. Nyil­ván ez­zel is hat­ni akart ma­gá­ra.

Ám túl­sá­go­san is erő­sen ha­tott, és maga rá­dup­lá­zott a vét­ké­re. Föl­ült a city­ben a he­lyi­ér­de­kű vas­út­ra, le­szállt At­her­ton­ban, be­ment a ház­ba, ren­dez­te az ügyet Mer­ri­man­nel, az­tán föl­ült a kö­vet­ke­ző vo­nat­ra, és né­hány perc­cel ké­sőbb le­szállt Palo Al­tó­ban, ahol vár­ta már a fe­le­sé­ge. Nem cso­da, hogy olyan be­teg­nek lát­ta Mrs. Tre­vor, mi­kor ha­za­haj­tot­tak. Lám, most még be­te­gebb­nek lát­szik.

Tre­vor meg­vo­nag­lott pár­nái közt, ar­cát a ke­zé­be te­met­te. Nem mint­ha ma­gá­val ra­gad­ták vol­na az ér­zel­mei: egy­sze­rű­en szé­gyell­te a ké­pét.

– Hát­ra volt még Stan­ley Quil­lan. Stan­ley nem volt olyan ne­héz fiú, mint Mer­ri­man, ügyet­le­nebb volt, nem is tu­dott annyit. A maga ne­vét azon­ban tud­hat­ta, meg azt is, hogy mi van a sza­la­gon. Hisz ő ké­szí­tet­te a hang­fel­vé­telt. Mi­kor az­tán pénz kel­lett neki a szö­kés­hez, ma­gá­hoz for­dult. Maga pe­dig go­lyót rö­pí­tett a fe­jé­be. Mer­ri­man pisz­to­lyát hasz­nál­ta?

Tre­vor el­ta­kart arc­cal, né­mán ül­dö­gélt. Még csak nem is lé­leg­zett.

– Így tör­tént, Tre­vor?

Tre­vor el­vet­te ke­zét az arca elől. Li­he­gett az erő­fe­szí­tés­től.

– Töb­bé-ke­vés­bé így. Olyan fur­csa így kí­vül­ről hal­la­ni. Ér­tel­met­len­nek, ke­gyet­len­nek tű­nik a maga szá­já­ból.

– Mert iga­zá­ból ér­tel­mes volt és kul­tu­rált, amit tett?

– Alig­ha. Ha­nem hadd kér­dek most én va­la­mit. Maga mit ten­ne, ha két ilyen el­fu­se­rált mű­vész a léte alap­ja­it ve­szé­lyez­tet­né, és nem lát­na sem­mi ki­utat?

– Ta­lán ugyan­azt, amit maga. Az­tán per­sze ne­kem is fi­zet­nem kel­le­ne érte. Jobb lett vol­na ész­nél len­ni a kez­det kez­de­tén.

– Nem érti azt maga! – Hány­szor vág­ják ezt a fe­jem­hez, gon­dol­tam. – Nem érti, mi­lyen az, mi­kor meg­ke­se­re­dik az em­ber éle­te. Egy kis ár­tat­lan hem­per­gés­sel kez­dő­dik a szé­na­ka­zal­ban, és az­zal vég­ző­dik, hogy em­bert kell ölni.

– Hu­szon-egy­né­hány évig nem le­het ár­tat­la­nul hem­pe­reg­ni a ka­zal­ban – ve­tet­tem el­le­ne.

– Lá­tom, sem­mi ér­tel­me a ma­gya­ráz­ko­dás­nak – só­haj­tott Tre­vor, de azért csak to­vább ma­gya­rá­zott: – Nem va­gyok az a me­rész hó­dí­tó tí­pus. Kitty volt az egyet­len nő az éle­tem­ben. Nem vol­tak szán­dé­ka­im vele, mi­kor a házunk­ba köl­tö­zött, pe­dig is­te­nem, mi­lyen csu­dá­la­tos te­rem­tés volt! Olyan üde, olyan fi­a­tal. Ti­zen­nyolc éves volt mind­össze. Meg­tar­tóz­tat­tam tőle ma­ga­mat.

– Azért van most itt, azért ta­pad vér a ke­zé­hez.

Mint­ha nem is hal­lott vol­na.

– Ő volt az, aki meg­kö­nyö­rült raj­tam. A ne­mi­ség a fe­le­sé­gem sze­mé­ben azo­nos a trá­gár­ság­gal: há­zas­sá­gunk első évé­ben nem tud­ta ki­hor­da­ni a gyer­me­kün­ket; at­tól kezd­ve soha nem alud­tam a szo­bá­já­ban. Fi­a­tal em­ber vol­tam még, mi­kor Kitty hoz­zánk köl­tö­zött. Lát­ta, mek­ko­ra Szük­sé­gem van rá, meg­kö­nyö­rült raj­tam. Egy éj­jel be­jött a szo­bám­ba, és ne­kem adta ma­gát.

No per­sze, nem csu­pa ir­ga­lom­ból. Né­hány hét­tel ké­sőbb­re volt ki­tűz­ve az es­kü­vő­je Ho­mer­rel, s Kitty, szűz lé­vén, en­gem sze­melt ki, hogy be­avas­sam. Nem hang­zik va­la­mi ro­man­ti­ku­san, jól tu­dom, de tü­zet fog­tunk mind a ket­ten egy­más­tól. Ak­kor ta­nul­tam meg ér­té­kel­ni a női tes­tet. Tény, hogy egy-két hé­ten át min­den éj­jel az Éden­kért har­ma­tos fü­vén jár­tam.

Az­tán Kitty­nek ki­ma­radt egy havi cik­lu­sa, és meg­ijedt. Nem lán­col­hat­tam ma­gam­hoz, hi­á­ba is akar­tam vol­na. Ott volt a kar­ri­e­rem, a fe­le­sé­gem. He­len meg is nyú­zott vol­na, Ho­mer kész­sé­ges se­gít­sé­gé­vel. Húsz­dol­lá­ros he­ti­bér­rel kezd­tem a Me­adow Farms-i bank­nál, on­nan küz­döt­tem föl ma­gam, har­minc­két éves fej­jel nem let­tem vol­na ké­pes min­dent új­ból kez­de­ni. Kitty oda­ad­ta ma­gát Ho­mer­nek még az es­kü­vő előtt, és meg­győz­te, hogy a gye­rek ko­ra­szü­lött egy ke­vés­sé.

Az el­kö­vet­ke­zen­dő né­hány év­ben nem volt könnyű so­rom. Úgy rá­gott raj­tam, mint a kór­ság – rá­gott a tu­dat, hogy enyém volt az egyet­len do­log, ami­ért ér­de­mes élni. Egy kis me­leg­ség, egy igaz társ a nagy űr­ben. Az enyém volt, és nem él­tem vele – fel­ad­tam a biz­ton­sá­gom vé­gett. Biz­ton­ság. A nagy ame­ri­kai sze­re­lem­pót­lék.

– De azért to­vább­ra is ta­lál­koz­gat­tak.

– Nem, nem lá­to­gat­tam, ha­csak nem a leg­il­len­dőbb mó­don. Azt mond­ta, jó esélyt akar adni a há­zas­sá­gá­nak. Évek­kel ké­sőbb jöt­tem csak rá, hogy mé­lyen meg­bán­tot­tam, ami­ért nem vál­tam el He­len­től, és nem vet­tem őt fe­le­sé­gül.

Sze­rel­mes volt be­lém – mond­ta gyá­szos büsz­ke­ség­gel Tre­vor. – A há­zas­sá­ga per­sze nem si­ke­rült. Sze­rin­tem ak­kor se si­ke­rült vol­na, ha én nem va­gyok. El­len­ség­ként él­tek Ho­mer­rel, ma­ra­kod­tak a gye­rek fö­lött. Tud­ja, mit mond Ba­con az em­ber gyer­me­ke­i­ről: a bol­dog jövő zá­lo­gai. Fel­őr­li ám az em­bert, ha tud­ja, érzi ezt, és sem­mit sem te­het. Csak ül­tem a taccs­vo­na­lon, és néz­tem, ho­gyan te­szik tönk­re Pho­e­be éle­tét, no meg a sa­ját­ju­kat. A ko­ránt­sem ár­tat­lan ki­bic, az vol­tam én.

És ez így ment majd húsz éven át. Az­tán, né­hány év­vel ez­előtt, cser­ben­ha­gyott a szí­vem. És akit meg­le­gyint a ha­lál sze­le, an­nak meg­vál­to­zik a gon­dol­ko­dá­sa. Mi­kor föl­épül­tem, el­ha­tá­roz­tam, ki­csi­ka­rok én még va­la­mit az élet­től, töb­bet, mint a min­den­na­pos hi­va­tal­ba já­rás, a kö­re­ink­hez mél­tó em­be­rek tár­sa­sá­ga meg az újabb in­fark­tus el­len való vé­de­ke­zés. Vissza­tér­tem Kitty­hez. Kész­ség­gel fo­ga­dott. A há­zas­sá­ga, mint mon­dot­tam, nem si­ke­rült. Ő is csak úgy ér­zett, mint én, ő is el­her­dál­ta éle­te leg­szebb éve­it. Nem az a ham­vas lány volt már, mint rég. Meg­ko­ro­so­dott, nyer­sebb lett, vesz­tett va­la­mit a szép­sé­gé­ből, a sze­líd­sé­gé­ből meg so­kat is. És vol­tak idő­köz­ben más fér­fi­ak is az éle­té­ben. Még­is, ma­radt azért va­la­mi kö­zünk egy­más­hoz. Több volt az is a sem­mi­nél. Mi­kor együtt vol­tunk, leg­alább nem vol­tunk egye­dül. Volt egy la­ká­sa, ott ta­lál­koz­gat­tunk két­szer- há­rom­szor egy hó­nap­ban. Sze­ren­csét­len­sé­günk­re Mer­ri­man ré­vén sze­rez­te Kitty azt a la­kást. Okom van sej­te­ni ab­ból, amit Mer­ri­man mon­dott, hogy ő is ré­sze­se volt Kitty ka­land­ja­i­nak. Ha­tal­ma volt Kitty fö­lött…

– Mi­kor mond­ta Mer­ri­man, amit mon­dott?

– Köz­vet­le­nül mi­előtt meg­öl­tem. Úgy be­szélt Kitty­ről, mint egy kö­zön­sé­ges kur­vá­ról. Töb­bek kö­zött ezért öl­tem meg. Lá­tom, hogy­ne lát­nám a do­log iró­ni­á­ját. Meg­öl­tem egy em­bert, ami­ért be­mocs­kol egy nőt, akit ma­gam öl­tem meg két hó­nap­pal az­előtt.

– Nem mond­ta el, mi­ért ölte meg az asszony.

– Hát azt ma­gam se tu­dom. Ta­lán sok lett ne­kem az egész úgy, amint volt. Mi­kor Mer­ri­man és Quil­lan zsa­rol­ni kezd­te, le akar­tam sza­kad­ni róla. Úgy né­zett ki, éri le­szek a kö­vet­ke­ző pré­dá­juk, és a já­ték nem érte meg már a koc­ká­za­tot. Mert Cat­he­ri­ne a vá­lás után, mond­hat­ni, da­ra­bok­ra hul­lott. És mint­ha tő­lem vár­ta vol­na, hogy ra­gaszt­gas­sam össze. De ne­kem ah­hoz is alig volt erőm, hogy meg­bir­kóz­zam a min­den­na­pos te­en­dő­im­mel. Nem vál­lal­hat­tam még őt is.

– Pe­dig mint­ha vál­lal­ta vol­na.

– Már úgy ér­tem, hogy min­de­nes­tül nem vál­lal­hat­tam. Nem bír­tam vol­na szem­be­néz­ni a vá­lás­sal, az új há­zas­ság­gal meg a töb­bi­vel, ami vele jár. Meg is mond­tam neki. Kitty egy­re in­kább ne­ki­bú­sult, egy­re fe­nye­ge­tő­zőbb lett. Azt mond­ta, tönk­re­tesz, ha föl nem ka­ro­lom. Azon a vég­ze­tes na­pon te­tőz­tek az­tán a dol­gok. Ho­mer el­uta­zó­ban volt, gaz­da­gon, sza­ba­don; Kittyt ki­for­gat­ták ab­ból, ami­je volt, nagy nyo­más ne­he­ze­dett rá. Azon a hír­hedt bú­csúz­ko­dá­son, Ho­mer ka­jüt­jé­ben, kö­zel állt ah­hoz, hogy min­dent ki­pa­kol­jon.

El­men­tem hoz­zá az­nap éj­jel, meg akar­tam ér­tet­ni vele, mit tesz ma­gá­val, mit tesz mind­nyá­junk­kal. De nem hall­ga­tott a szó­ra. Pho­e­bét vár­ja, azt mond­ta, és igen­is min­dent el fog mon­da­ni neki. Késő már, sem­mi ér­tel­me, bi­zony­gat­tam. De hogy nem tud­tam meg­győz­ni, fog­tam a pisz­ka­va­sat, és az­zal hall­gat­tat­tam el, ahogy maga mond­ja. Hát för­tel­mes egy be­fe­je­zés volt, annyi biz­tos – tet­te hoz­zá, mint­ha csak egy szín­da­ra­bot bí­rál­na.

– Mi­kor vet­kőz­tet­te le, és fő­leg mi­ért?

– Kitty maga vet­kő­zött le. Ré­geb­ben ha­tott is rám ez a meg­győ­zé­si mód­sze­re. De nem érez­tem vá­gyat irán­ta. Jó ide­je már csak a ha­lál után tu­dok vá­gya­koz­ni. A sö­tét­re, a csönd­re. – Fel­só­haj­tott. – Hát csönd, az volt is tel­jes két hó­na­pig. Nem tud­tam, mi lett Kitty tes­té­vel. Azt se tud­tam, hogy Pho­e­be el­tűnt. Nor­má­lis kö­rül­mé­nyek kö­zött tar­tot­tuk a kap­cso­la­tot, de most nem mer­tem a sze­me elé ke­rül­ni. Fél­tem én min­den­től, ami föl­ka­var­hat­ná a nyu­gal­mat.

Az­tán egy dél­után föl­hí­vott Mer­ri­man az iro­dám­ban. Ra­gasz­ko­dott hoz­zá, hogy ta­lál­kozzunk Kitty üres há­zá­ban. Hogy mivé fa­jult a do­log, maga is tud­ja. Át­ku­tat­tam a ru­há­ját meg a ko­csi­ját, hát­ha meg­ta­lá­lom a mag­nó­sza­la­got. A sza­lag nem volt ott, de meg­ta­lál­tam a pisz­tolyt meg a pénzt.

A pénzt nem szán­dé­koz­tam meg­tar­ta­ni. Ha rám má­szik az a má­sik alak, Quil­lan, gon­dol­tam, egy­szer s min­den­kor­ra ki­fi­ze­tem vele. Meg­tet­szett a hely­zet­ben rej­lő iró­nia. – Tre­vor két­ség­be­esett igye­ke­zet­tel ra­gasz­ko­dott stí­lu­sá­hoz.

– Ha annyi­ra meg­tet­szett, mi­ért nem haj­tot­ta vég­re?

– Akar­tam, de nem ment. El­men­tem Quil­lan bolt­já­ba, hogy le­pén­zel­jem a fic­kót. Csak­hogy rá­jött, hon­nan való a pénz. És olyan dol­go­kat mon­dott, ami­ket nem nyel­het­tem le. Főbe lőt­tem hát Mer­ri­man pisz­to­lyá­val, ahogy maga mond­ja. El­is­me­rem, ez már va­ló­ban ér­tel­met­len bűn­tett volt. Az után, hogy be­szél­tem Pho­e­bé­vel Sac­ra­men­tó­ban, tud­tam már, nincs esé­lye­in, hogy meg­ússzam a dol­got. Fog­hat­tam vol­na, a pénzt mond­juk, és kül­föld­re szök­het­tem vol­na. De nem volt szí­vem hoz­zá.

Neki is fel­tűnt a szó ket­tős ér­tel­me: óva­to­san meg­érin­tet­te mell­ka­sát, mint­ha egy be­teg, ha­ra­pós ál­lat rej­tőz­ne ben­ne.

– Ho­gyan ta­lál­ta meg Pho­e­bét?

– Ta­lál­tam egy szám­lát Mer­ri­man zse­bé­ben, a Cham­pi­on szál­ló szám­lá­ját, Kitty alá­írá­sá­val. Eszem­be öt­lött az a vad gon­do­lat, hogy Kitty még­is­csak túl­él­te az inzul­tust, és Mer­ri­man csak blöf­fölt. Sac­ra­men­tó­ba re­pül­tem még az­nap éj­jel, mi­után be­szél­tem Ro­yal­lal, a rep­té­ren ta­xi­ba ül­tem, és a Cham­pi­on­ba haj­tat­tam. Mi­kor meg­lát­tam Pho­e­bét, azt hit­tem, Cat­he­ri­ne-t lá­tom. Sö­tét volt, és ezt akar­tam hin­ni. Hit­tem ben­ne, hogy va­la­mi cso­da meg­men­tet­te, őt és, en­gem is. A ka­rom­ba zár­tam. És ak­kor meg­szó­lalt, és meg­mond­ta, ki­cso­da, és hogy mit mű­vel ott.

– És maga mit mon­dott neki?

– Sem­mit. Nem volt mit mond­jak neki, sem ak­kor, sem soha töb­bé. De azért meg­tet­tem érte, amit meg­te­het­tem. Pénzt ad­tam neki, és el­vit­tem ar­ról a ször­nyű hely­ről. Tud­tam, a Ha­ci­en­da is csak át­me­ne­ti meg­ol­dás. Lát­tam, hogy or­vos­ra van szük­sé­ge. Ne­kem is arra volt szük­sé­gem mel­les­leg. Annyi­ra ki vol­tam me­rül­ve, hogy le kel­lett fe­küd­nöm a bun­ga­ló má­sik szo­bá­já­ban. Nem vol­tam föl­ké­szül­ve ennyi iz­ga­lom­ra, ennyi erő­fe­szí­tés­re.

– Arra pél­dá­ul, hogy fej­be csap­kod­jon hol­mi sze­re­lő­vas­sal?

– Saj­ná­lom, Ar­cher. Hal­lot­tam ma­gu­kat a szom­széd szo­bá­ból. Fél­tem, ad­dig fe­cseg Pho­e­be, amíg bí­ró­ság elé nem ke­rül, gyil­kos­ság vád­já­val.

– Vagy, hogy maga ke­rül oda.

– Hát per­sze, arra is volt esély.

– Rossz ige­időt hasz­nál, Tre­vor. Nem pusz­ta le­he­tő­ség­ről van szó.

A szó meg­állt kö­zöt­tünk a le­ve­gő­ben.

– Volt-e már a rend­őr­sé­gen? – kér­dez­te.

– Még nem.

– De per­sze el akar men­ni.

– Még ha akar­nám, se tud­nám tá­vol tar­ta­ni őket. De nem is aka­rom.

– Nem ten­ne jót Pho­e­bé­nek, ha en­gem tár­gya­lás­ra vin­né­nek. Ele­ge van sze­gény­nek a ka­taszt­ró­fák­ból. Rá­szol­gált, hogy tisz­ta lap­pal in­dul­jon vég­re, ahogy maga mon­da­ná. Csak nem akar­ja meg­ter­hel­ni az­zal a tu­dat­tal, hogy egy gyil­kos tör­vény­te­len gye­re­ke?

– Pho­e­be nem tud­ja, hogy a maga lá­nya. Nem is kell meg­tud­nia.

– A tár­gya­lá­son ki kell de­rül­nie.

– Ki ho­za­kod­na elő vele? Raj­tunk, ket­tőn­kön kí­vül sen­ki nem tud­ja.

– No és Cat­he­ri­ne utol­só sza­vai?

– Könnyen meg­győz­het­jük a lányt, hogy rosszul hal­lot­ta.

– Ez igaz. Bi­zo­nyos ér­te­lem­ben csak­ugyan rosszul hal­lot­ta, nem?

Tre­vor el­né­mult, és az ar­com ta­nul­má­nyoz­ta. Idő­ről, idő­re le­csu­kó­dott a sze­me, olyan las­san, mint­ha élet és ha­lál kö­zött in­ga­doz­na.

– Pho­e­be mi­att ag­gó­dom már csak – szó­lalt meg. – Ma­gam­mal nem tö­rő­döm. Csak őrá gon­do­lok.

– Gon­dolt vol­na rá ak­kor, ami­kor meg­öl­te az any­ját.

– Ak­kor is gon­dol­tam rá. Meg akar­tam ol­tal­maz­ni a kö­nyör­te­len va­ló­ság­tól. Most, lám, még kö­nyör­te­le­nebb, és én to­vább­ra is ol­tal­maz­ni aka­rom. Azt hi­szem, bi­zo­nyí­tot­tam azért va­la­mit, ami­kor vissza­vit­tem Pho­e­bét Sher­rill dok­tor­hoz. Tud­tam, mek­ko­ra koc­ká­za­tot vál­la­lok.

– Va­la­mit csak­ugyan bi­zo­nyí­tott.

– Meg­ten­ne ne­kem va­la­mit? És őne­ki? Ott a ru­hám a fa­li­szek­rény­ben. – Tre­vor a szo­ba tá­vo­lab­bi sar­ká­ba mu­ta­tott, egy aj­tó­ra a ko­mód mel­lett. – Van né­hány di­gi­tá­lisz-kap­szu­la a za­kóm zse­bé­ben… bő­ven elég ah­hoz, hogy meg­öl­jön. Mi­előtt maga jött, érte pró­bál­tam men­ni, de össze­es­tem, és úgy rak­tak vissza az ágy­ra. – Tre­vor sí­po­ló or­ral mély lé­leg­ze­tet vett. – Ide­ad­ná a za­kóm?

Még min­dig tal­pon vol­tam, és őt néz­tem. Az arca sem­mit nem vál­to­zott, de a sze­me igen. Ke­mé­nyen, tö­re­de­zett fény­ben csil­lo­gott, mint a va­ló­ság tö­re­de­zett, kék tük­re.

Nem tud­tam, mit mond­jak, amíg ki nem mond­tam:

– Egy írá­sos nyi­lat­ko­zat el­le­né­ben. Nem lesz hosszú. Van pa­pír­ja?

– Kell, hogy le­gyen az ol­dal­fi­ók­ban. De mit ír­hat­nék én ma­gá­nak?

– Majd én dik­tá­lom, ha nem bán­ja.

Ki­vet­tem a fi­ók­ból egy író­töm­böt, ke­zé­be ad­tam a tol­lam. Tre­vor a tér­dé­re fek­tet­te a töm­böt, és én dik­tál­ni kezd­tem:

– „Be­val­lom, hogy ta­valy no­vem­ber má­so­di­kán meg­öl­tem Cat­he­ri­ne Wy­cherlyt. El­len­állt a kö­ze­le­dé­sem­nek.”

Tre­vor föl­te­kin­tett.

– Azért ez túl­zás.

– Mit ja­va­sol he­lyet­te?

– Nem kell ide ma­gya­rá­zat.

– De kell. „El­len­állt a kö­ze­le­dé­sem­nek. Meg­öl­tem Stan­ley Quil­lant és Ben Mer­ri­mant is, akik gyil­kos­sá­gom­mal zsa­rol­tak.” Írja alá!

Las­san, üggyel-baj­jal rót­ta a be­tű­ket, hom­lo­kát rán­col­ta igye­ke­ze­té­ben. Ki­vet­tem a töm­böt ké­kes kör­mű ke­zé­ből. Az alá­írá­sa után oda­biggyesz­tet­te:

„Kö­nyö­rül­jön raj­tam az Is­ten!”

És én­raj­tam, gon­dol­tam. Ki­tép­tem a la­pot, és a ko­mód­ra he­lyez­tem, hogy Tre­vor el ne ér­hes­se. A fa­li­szek­rény aj­ta­ja mö­gött, mint meg­annyi alvó ku­tya, ár­nyak la­pul­tak. Sö­tét­ség és csönd. Nem be­szél­tünk töb­bet.