NEGYEDIK FEJEZET

Vissza­haj­tot­tam a fő­is­ko­lá­ra, és föl­szed­tem Ho­mer Wy­cherlyt. Mér­ges volt és csa­ló­dott. Szin­te min­den­ki ebé­del­ni volt, csak egy kis ta­nár­se­géd­nő­vel tu­dott be­szél­ni’ a női kar dé­ká­ni iro­dá­ján. Az il­le­tő nem tud­ta meg­ma­gya­ráz­ni, mi­ért ma­radt ki Pho­e­be, s nem is iz­gat­ta ma­gát kü­lö­nö­seb­ben mi­at­ta. Gya­ko­ri eset, hogy lát­szó­lag min­den ok nél­kül le­mor­zso­ló­dik egy-egy hall­ga­tó.

Wy­cherly egy ké­sőb­bi idő­pont­ra be­je­len­tet­te ma­gát a dé­kán­nál. Meg­kért, vi­gyem el a Boul­der Beach Inn­be, s mi­kor oda­ér­tünk, meg­hí­vott ebéd­re. Mi­vel haj­na­li há­rom­kor reg­ge­liz­tem, s az óta egy fa­la­tot sem et­tem, öröm­mel el­fo­gad­jam a meg­hí­vást.

A Boul­der Beach Inn ódi­va­tú üdü­lő­szál­lo­da: spa­nyol misszi­ós stí­lus­ban épült fő­épü­le­te tá­gas park­ban áll a vá­ros­szé­li ten­ger­par­ton. Wy­cherly bun­ga­ló­já­ban olyan volt a bú­tor­zat, mint Wy­cherly éle­te: ne­héz­kes, drá­ga, ké­nyel­mes. A ren­de­lé­sün­ket föl­ve­vő pin­cér sváj­ci né­met ak­cen­tus­sal be­szélt, az ét­lap fran­cia ét­ter­mi zsar­gon­ban író­dott.

– El se mond­ta még, maga mire ju­tott – szólt Wy­cherly, amint el­ment a pin­cér. – Re­mé­lem, ju­tott va­la­mi­re.

El­mond­tam nagy­já­ból, amit há­rom ta­núm­tól hal­lot­tam, de a Bob­by Doncas­tert il­le­tő két­sé­ge­im­ről hall­gat­tam. Nem lát­tam ér­tel­mét, hogy rá­sza­ba­dít­sak a fi­ú­ra egy ne­ki­ke­se­re­dett apát. Kár lett vol­na vi­lág­gá sza­laj­ta­ni a fiút.

– Az há­moz­ha­tó ki a do­log­ból – fog­lal­tam össze a mon­dot­ta­kat –, hogy az ön lá­nya San Fran­cis­có­ban akar­ta töl­te­ni a hét­vé­gét, s utá­na vissza­jött vol­na ide. De tör­tént va­la­mi, ami mi­att meg­vál­toz­tat­ta eb­bé­li szán­dé­kát.

Egy ab­lak­mé­lye­dés­ben ül­tünk, egy­más­sal íz­em­ben. Wy­cherly elő­re­dőlt, s tér­de­met meg­mar­kol­va, tel­jes sú­lyá­val rám ne­he­ze­dett. Vas­kos keze fe­jén szal­ma­mód me­re­dez­tek a nap­sző­kí­tet­te szőr­szá­lak. Elő­re­haj­ló tes­te sú­lyos, vak erőt su­gár­zott, s ez se­ho­gyan sem il­lett ag­go­dal­mas arc­ki­fe­je­zé­sé­hez.

– Gaz­tet­tet gya­nít, igaz? Mond­ja ki őszin­tén.

– Nem zár­hat­juk ki ezt a le­he­tő­sé­get sem, Vég­té­re is Pho­e­bét San Fran­cis­có­nak ab­ban a ne­gye­dé­ben lát­ták utol­já­ra, ahol min­den­na­pos az em­ber­ölés. És te­te­mes pénz­összeg volt nála. Jól ten­né, Mr. Wy­cherly, ha köz­vet­le­nül a San Fran­cis­có-i rend­őr­ség­hez for­dul­na.

– Hogy­is­ne! Még csak az kéne, hogy ezt is ki­te­re­ges­sék a nyil­vá­nos­ság előtt. Fo­gal­ma nincs, mit mű­vel­tek ve­lünk, a ta­vasszal az új­sá­gok, mi­kor Cat­he­ri­ne el­vált tő­lem. Meg az­tán egy­sze­rű­en nem tu­dom el­hin­ni, hogy meg­halt B lá­nyom. – Ke­zét le­vet­te a tér­dem­ről, s a szí­vé­re szo­rí­tot­ta. – Ér­zem, tu­dom, hogy Pho­e­be nem halt meg. Nem tu­dom, hol van, mit csi­nál, de hogy él, az bi­zo­nyos.

– Per­sze, min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint. Még­is úgy kell cse­le­ked­nünk és gon­dol­koz­nunk, mint­ha nem élne.

– Azt akar­ja, hogy le­mond­jak min­den re­mény­ről?

– Nem er­ről van szó, Mr. Wy­cherly, hisz még alig is­me­rem az ügyet. Ha azt akar­ja, hogy egye­dül vi­gyem to­vább, kész­ség­gel ál­lok ren­del­ke­zé­sé­re.

– Azt aka­rom. Ép­pen azt.

A pin­cér hal­kan ko­pog­ta­tott. Meg­ra­kott zsúr­ko­csit gu­rí­tott be, asz­talt te­rí­tett. Wy­cherly úgy esett neki az étel­nek, mint aki egy hete nem evett. Dőlt róla a ve­rí­ték.

Mar­ha­sze­le­tem rág­csál­va ki­néz­tem az ab­la­kon. A szál­ló kert­je üde­zöld oá­zis­ként lej­tett a ten­ger kő­gát­já­ig. Két fe­ke­te ru­hás könnyű­bú­vár han­cú­ro­zott a ja­nu­á­ri ten­ger­ben, föl-föl­rúg­va bé­ka­tal­pa­i­kat, akár egy sze­ret­ke­ző fó­ka­pár. Tá­vo­labb né­hány dőlt vi­tor­lát so­dort a könnyű szél.

Meg­pró­bál­tam el­kép­zel­ni, mi­lyen útja le­he­tett Wy­cherly­nek a lát­ha­tár gör­bé­je alá süllye­dő szi­ge­te­ken, or­szá­go­kon át. A Dél­ten­ger az én em­lé­ke­ze­tem­ben di­na­mit­tól és láng­szó­rók­tól bűz­lik; Wy­cherly­ről ne­héz volt bár­mit is el­kép­zel­ni. Ér­zé­se­i­ről min­den­kor kész­ség­gel fe­cse­gett, de va­ló­di énje fejt­ve ma­radt – rejt­ve, mint a lá­nya, va­la­hol az idő ho­ri­zont­ján túl.

– Szó­ba jött va­la­mi más is – je­gyez­tem még –, mi­kor Pho­e­be szo­ba­társ­nő­jé­vel, Dolly Lang­gal be­szél­get­tem. Pho­e­be bi­zo­nyos le­ve­le­ket em­lí­tett neki, amik ta­valy ta­vasszal ér­kez­tek önök­höz. Dolly sze­rint igen­csak föl­ka­var­ták a lá­nyát azok a le­ve­lek.

Wy­cherly óva­to­san rám pil­lan­tott.

– Mit mon­dott az a lány?

– Pon­to­san nem tud­nám rep­ro­du­kál­ni, he­tet-ha­vat össze­hor­dott, én meg nem ké­szí­tet­tem jegy­ze­tet, de annyit ki­há­moz­tam a sza­va­i­ból, hogy a le­ve­lek­ben az ön fe­le­sé­gét rá­gal­maz­ták.

– Hát igen. Meg­le­he­tő­sen kel­le­met­len dol­go­kat ír­tak.

– Fe­nye­ge­tőz­tek a le­ve­lek­ben?

– Köz­ve­tett mó­don igen.

– Mrs. Wy­cherlyt fe­nye­get­ték?

– Mind­nyá­jun­kat. Az egész csa­lád­nak vol­tak cí­mez­ve, ezért is ol­vas­hat­ta el Pho­e­be az el­sőt.

– Mi­ért, hány jött?

– Mind­össze ket­tő, egy nap el­té­rés­sel.

– Mi­ért nem em­lí­tet­te őket, Mr. Wy­cherly?

– Nem gon­dol­tam, hogy kö­zük le­het a je­len szi­tu­á­ci­ó­hoz. – De a pusz­ta gon­do­lat­tól még job­ban ki­ver­te a víz. Le­tö­röl­te a hom­lo­kát az asz­tal­ken­dő­jé­vel. – Nem tud­tam, hogy Pho­e­be annyi­ra föl­iz­gat­ta ma­gát mi­at­tuk.

– Pe­dig így volt. A szo­ba­társ­nő­je sze­rint va­la­mi mó­don sa­ját ma­gát hi­báz­tat­ta azok mi­att a le­ve­lek mi­att.

– De mi­ért?

– Én is ezt kér­dem.

– Fo­gal­mam sincs, hogy gon­dol­hat­ta Pho­e­be. No per­sze elég­gé meg­ren­dült, mi­kor meg­jött az első le­vél. Hús­vé­ti va­ká­ci­ón volt oda­ha­za, és az­nap reg­gel ő hoz­ta föl a pos­tát. A le­vél a Wy­cherly csa­lád­nak volt cí­mez­ve, hát nyu­godt lé­lek­kel föl­bon­tot­ta, az­tán meg­mu­tat­ta ne­kem. Meg­pró­bál­tam el­tit­kol­ni Cat­he­ri­ne elől, de He­len, a hú­gom is lát­ta, és szó­vá tet­te a reg­ge­li­nél…

Fél­be­sza­kí­tot­tam ag­gá­lyos ma­gya­ráz­ko­dá­sát:

– Tu­laj­don­kép­pen mi volt azok­ban a le­ve­lek­ben?

– Mind­ket­tő­ben nagy­já­ból ugyan­az. Nem szí­ve­sen szel­lőz­tet­ném.

– Az­zal vá­dol­ták a fe­le­sé­gét, hogy vi­szo­nya van egy má­sik fér­fi­val?

Wy­cherly föl­kap­ta ké­sét-vil­lá­ját, s ma­tat­ni kez­dett az üres tá­nyé­ron.

– Az­zal.

– No és ön ko­mo­lyan vet­te a vá­dat?

– Nem tud­tam, mire vél­jem. Volt va­la­mi vad in­du­lat azok­ban a le­ve­lek­ben. Pszi­cho­pa­ta kel­lett, hogy le­gyen a szer­ző­jük. Mind­azon­ál­tal ko­mo­lyan kel­lett ven­nem a dol­got.

– Mi­ért?

– Ez volt az a bi­zo­nyos utol­só csepp, amely­től ki­csor­dult a po­hár. Cat­he­ri­ne ve­sze­ke­dett, hogy sem­mit nem te­szek a le­ve­lek ügyé­ben. A régi nóta: örök­ké mu­lasz­tás­sal vá­dolt min­de­nért, pe­dig ez al­ka­lom­mal min­dent meg­tet­tem, hogy ki­de­rít­sem, ki a le­vél­író, és vé­get ves­sek a do­log­nak. Meg­bíz­tam még egy… – össze­zár­ta az aj­kát.

– Egy de­tek­tí­vet is?

– Igen – is­mer­te be vo­na­kod­va. – Egy Wil­li­am Mac­key nevű San Fran­cis­có­it.

– Fu­tó­lag is­me­rem. Mire ju­tott?

– Lé­nye­gé­ben sem­mi­re. Hoo­per se­riff sze­rint egy elé­ge­det­len al­kal­ma­zot­tam vagy ex-al­kal­ma­zot­tam le­he­tett a le­vél­író. De hát et­től nem let­tünk oko­sab­bak. Sok al­kal­ma­zot­tal dol­goz­ta­tunk a völgy­ben, sőt az egész ál­lam­ban, és bi­zony elég nagy ná­lunk a mun­ka­erő-ván­dor­lás.

– Volt szó meg­tor­lás­ról is a le­vél­ben?

– Nem, és pénz­ről sem esett szó. Amennyi­re meg tud­tam ítél­ni, pusz­tán a rossz­in­du­lat szül­te azo­kat a le­ve­le­ket.

– Pho­e­be neve elő­for­dult ben­nük?

– Nem hin­ném. Nem, nem for­dult elő. Tu­do­mást se szer­zett vol­na ró­luk, ha az­nap nem fi megy le a pos­ta­lá­dánk­hoz. Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy sem­mi köze en­nek a le­vél­his­tó­ri­á­nak az ő el­tű­né­sé­hez.

– No, én nem va­gyok annyi­ra bi­zo­nyos eb­ben. Hely­ben ad­ták föl a le­ve­le­ket?

– Igen. Me­adow Farms-i bé­lyeg­ző volt raj­luk. Hát ép­pen ez volt… ez volt a leg­meg­döb­ben­tőbb ta­lán az egész­ben. Olyas­va­la­ki írta, aki is­mer ben­nün­ket, aki­vel ta­lán nap nap után ta­lál­koz­tunk. Érez­ni le­he­tett a sze­mé­lyes rossz­in­du­la­tot: emi­att gya­na­ko­dott a se­riff is va­la­mely volt al­kal­ma­zot­tunk­ra.

– Van va­la­mi el­kép­ze­lé­se, hogy ki le­he­tett a le­vél­író?

– Hal­vány fo­gal­mam sincs.

– Kik az el­len­sé­gei?

– Nem hi­szem, hogy len­né­nek.

Rám vil­lan­tot­ta szán­ni való mo­so­lyát: sze­re­tet­re mél­tó­nak szán­ta, de ko­ránt­sem volt az. Föl­ad­tam a re­ményt, hogy őszin­te szót hall­jak tőle. Szo­mo­rú, a sa­ját ke­se­rű le­vé­ben fővő gyön­ge em­ber; min­den el­ér­he­tő hi­ú­ság­ron­gyot kész ma­gá­ra ag­gat­ni, csak hogy ta­kar­gas­sa va­ló­di lé­nyét.

– Hogy hív­ják azt a fér­fit, aki­ről szó volt a le­ve­lek­ben?

Wy­cherly keze, mint egy part­ra ve­tett ten­ge­ri csil­lag, kín­lód­va be­gör­bült az ab­ro­szon.

– Nem tu­dom. Nem volt meg­ne­vez­ve. Ta­lán csak ki­ta­lál­ták az egé­szet. Cat­he­ri­ne-nek meg ne­kem, is­ten a meg­mond­ha­tó­ja, volt épp elég ba­junk, de… – Fél­be­hagy­ta a mon­da­tot, mint­ha amúgy is meg­győ­ző­dés nél­kül kez­dett vol­na bele.

– Hogy vol­tak alá­ír­va a le­ve­lek?

– „A Csa­lád Ba­rát­ja”, és egy kér­dő­jel előt­te.

– Ez spa­nyo­los for­ma – je­gyez­tem meg.

– He­le­ne, a hú­gom is ezt mond­ta.

– Kéz­zel ír­ták?

– Író­gép­pel, még az alá­írást is. Ez a Mac­key azt mond­ta, meg­ta­lál­hat­ná az író­gé­pet, ha nem saj­ná­lom rá az időt és a pénzt. Az ő ide­jét, az én pén­ze­met. No de hogy több le­vél nem jött, amel­lett nem szí­ve­sen hagy­tam vol­na azt a pa­sast a csa­lá­di szennyes­em­ben tur­kál­ni, hát in­kább föl­mond­tam neki.

– Na­gyon sze­ret­ném lát­ni azt a két le­ve­let. Hol van­nak?

– Meg­sem­mi­sí­tet­tem őket, amint vissza­kap­tam Mac­key­től. Meg­ért­he­ti az ér­zé­se­i­met.

És már ma­gya­ráz­ta is vol­na az ér­zé­se­it, de nem volt ked­vem meg­ér­te­ni őket. Vég­té­re nem azért fi­ze­tett Wy­cherly, hogy lel­ki pe­len­ka- ügye­le­tet tart­sak mel­let­te. Föl­áll­tam.

– Hová megy?

– Ter­mé­sze­te­sen San Fran­cis­có­ba.

– És mit akar ott csi­nál­ni?

– Majd ott el­dön­töm. – Meg­néz­tem az órá­mat: rög­tön két óra-. – Oda is ér­he­tek még, mi­előtt be­sö­té­te­dik. Csak még egyet, Mr. Wy­cherly; te­kin­tet­tel arra, amit ezek­ről a le­ve­lek­ről mon­dott, nem adná meg még­is a volt fe­le­sé­ge cí­mét?

– Nem tu­dom a cí­mét – vág­ta rá Wy­cherly. – És egy­ál­ta­lán meg­ké­rem, sem­mi szín alatt ne tár­gyal­jon vele. Lesz szí­ves a sza­vát adni?

Sza­va­mat ad­tam hát, némi ben­ső fenn­tar­tás­sal.

Az aj­tó­ban szem­be­ta­lál­koz­tam a pin­cér­rel. Egy tál­ca fran­cia sü­te­ményt ho­zott. Wy­cherly mohó, bá­na­tos szem­mel me­redt a tál­cá­ra.

A vá­ros­ban meg­áll­tam az Im­por­ted Mo­tor­snál, hogy mi­előtt észak­nak in­du­lok, meg­tu­da­kol­jam Pho­e­be ko­csi­já­nak a rend­szá­mát. GL- 37 41.