HUSZADIK FEJEZET

Az Ár­nyas Ott­hon fény­ár­ban úszott. He­len Tre­vor jött ki elém, mi­kor a be­já­ra­ti lép­cső­höz ér­tem. Hal­kan be­húz­ta maga mö­gött az aj­tót.

– Vol­na egy perc­re szá­mom­ra, Mr. Ar­cher?

– Tes­sék.

– Ké­rem, ne mond­ja meg a fér­jem­nek, hogy én avat­koz­tam köz­be. Na­gyon ag­gó­dom érte az egész­sé­ge mi­att. Meg­győ­ző­dé­sem, hogy nem sza­bad el­men­nie ön­nel erre a… erre az éj­sza­kai ki­rán­du­lás­ra.

– Az ő öt­le­te volt.

– Tu­dom – só­haj­tott az asszony, vé­gig­si­mít­va szür­ke nya­kán. Az erős lám­pák fé­nyé­ben nagy­nak, esze­lős­nek lát­tam a sze­mét. – Carl min­dig töb­bet vál­lal, mint amennyi­re az ere­jé­ből fut­ja. Tu­dom, erős em­ber­nek lát­szik, pe­dig nem az. Két éve sincs, hogy szív­trom­bó­zi­son esett át.

– Sú­lyos volt?

– Épp hogy csak túl­él­te. Hi­szem, hogy csak az imád­sá­gom hoz­ta vissza a sír­ból. Az or­vos sze­rint egy újabb ro­ham… vé­gez­ne vele. És én nem él­he­tek nél­kü­le, Mr. Ar­cher. Ké­rem, ne en­ged­je el­men­ni.

– Alig­ha aka­dá­lyoz­ha­tom meg. Ne ag­gód­jék, én fo­gok ve­zet­ni.

– Nem­csak ami­att ag­gó­dom, ha­nem az ér­zel­mi meg­ráz­kód­ta­tás mi­att is, ami könnyen be­kö­vet­kez­het. Amúgy is po­ko­li fe­szült­ség­ben töl­töt­te az utób­bi hu­szon­négy órá­ját. Csak a re­mény tart­ja ben­ne a lel­ket, hogy Pho­e­be nem halt meg. Ha meg­tud­ja, hogy még­is meg­halt…

Szá­raz sut­to­gás­ban halt el a hang­ja. El­for­dult a fény­től, ta­lán hogy ne lás­sam az ar­cát. Fej­sze­éles pro­fil­já­ból ka­ri­ka­tú­rát raj­zolt az aj­tó­ra ve­tő­dő ár­nyék. Csú­nya nő volt, tud­ta is, hogy az, ta­lán már at­tól a nap­tól kezd­ve, hogy elő­ször lib­ben­tet­te föl meny­asszo­nyi fáty­lát a fér­je csók­já­nak. És az ef­fé­le tu­dás iszony­ta­tó bir­tok­lá­si vá­gyat lob­bant­hat egy asszony­ban.

– Úgy vé­lem, Mrs. Tre­vor, ezt a fér­jé­vel kell meg­be­szél­nie.

– Pró­bál­tam, nem hall­gat rám. El­len­ség­ként bá­nik ve­lem, mi­kor csak az éle­tét fél­tem, össze­vissza akar ro­han­gál­ni, mint egy őrült; ez is a be­teg­sé­ge egyik tü­ne­te.

– Két­lem. Pho­e­be fon­tos neki.

– Túl­sá­go­san is az – mond­ta ke­se­rű­en az asszony. – Eli­bém he­lye­zi, a sa­ját ér­de­kei elé he­lye­zi azt a lányt. Lát­ja, nem szül­het­tem gyer­me­ket neki. Mi­óta csak meg­szü­le­tett a bá­tyám gye­re­ke, bo­lon­dul érte. – Mint egy gát­ját törő hul­lám, bu­kott ki be­lő­le e pár szó: – Med­dő ma­rad­tam az Úr aka­ra­tá­ból.

Uj­jai fonnyadt mel­lé­re csúsz­tak a nya­ká­ról. El­kín­zott te­kin­te­te va­dul tü­zelt. Ma­gam is érez­ni kezd­tem a Tre­vor ide­ge­it szo­ron­ga­tó in­ge­rült fe­szült­sé­get.

– Meg­kér­ném, mond­ja meg a fér­jé­nek, hogy itt va­gyok. Meg­ígé­rem, gond­ját fo­gom vi­sel­ni, amennyi­re csak le­het. Or­vos­hoz vi­szem, ha ren­det­len­ked­ni kezd a szí­ve. De azt hi­szem, fö­lös­le­ges gon­dot okoz ma­gá­nak, Mrs. Tre­vor.

– Biz­to­sít­ha­tom, hogy nem. Ma is, hogy meg­jött a vá­ros­ból, olyan volt, mint az élő­ha­lott. Le se dőlt pi­hen­ni, pe­dig egész éj­jel nem aludt.

– Al­hat majd a ko­csi­ban.

– Nem tö­rő­dik maga vele!

– Tö­rő­döm én, csak más­kép­pen. Egy fér­fi meg­te­szi, amit meg kell ten­nie.

– Ma­guk, fér­fi­ak!

Ez had­üze­net­ként hang­zott. Mrs. Tre­vor sar­kon for­dult és be­ment. En­gem nem in­vi­tált bel­jebb. A fal­nak dől­tem hát, és a pá­zsit­ra ve­tő­dő bi­zarr ár­nya­kat néz­tem. A fák mö­gött, tel­teb­ben, mint teg­nap, emel­ke­dő­ben volt a hold. Úgy ra­gyo­gott át az ága­kon, mint egy vas­rács­nak szo­ru­ló asszo­nyi ke­bel.

Tre­vor jött ki sza­po­ra lép­tek­kel, be­vág­ta maga mö­gött az aj­tót. Bic­cen­tett ne­kem, és mint va­la­mi elő­jel­re, úgy né­zett föl a hold­ra. Arc­vo­ná­sai ke­mé­nyeb­bek’ let­tek, mi­óta utol­já­ra lát­tam. A sze­me fé­nyes volt és szá­raz.

– Nem tu­dom, oko­san te­szi-e, hogy ve­lem jön – mond­tam. – Hogy érzi ma­gát?

– Jól. Ra­gyo­gó­an. He­len bo­ga­rat tett a fü­lé­be, el­ta­lál­tam?

– Meg­em­lí­tet­te a szív­trom­bó­zi­sát.

– Sza­már­ság. Tel­je­sen ki­gyó­gyí­tot­tak be­lő­le. – Össze­tet­te két ök­lét, s ma­gas­ba len­dí­tet­te a kar­ját, mint­egy de­monst­rá­ci­ó­kép­pen. – Lo­va­go­lok, úszom. He­len meg min­den­áron nya­valy­gó be­te­get csi­nál­na be­lő­lem. In­dul­hat­nánk, nem?

Tre­vor va­ló­ság­gal oda­ker­ge­tett a ko­csi­hoz. Mi­kor be­ül­tünk, hal­lot­tam, üggyel-baj­jal lep­le­zi zi­há­ló lé­leg­ze­tét. Fe­le­sé­ge utá­nunk ki­ál­tott a ve­ran­dá­ról:

– Carl! A di­gi­tá­li­szod?

– Ná­lam van a nya­va­lyás – dör­mög­te, s én föl­erő­sít­ve ad­tam to­vább:

– Nála van, Mrs. Tre­vor!

Ri­de­gen, szür­ke arc­cal né­zett utá­nunk. Tre­vor uta­sí­tá­sa­it kö­vet­ve, a be­kö­tő út­ról egy asz­fal­tos útra for­dul­tam, amely fe­ke­te fák kö­zött emel­ke­dett a hold felé.

– De jó, hogy meg­te­szi ezt ne­kem, Ar­cher. He­len­nek nem val­lot­tam be, de ma­gam nem mer­tem vol­na vál­lal­koz­ni az útra.

– Nem ön­nek te­szem. En­gem is ép­pen annyi­ra ér­de­kel az ügy ki­me­ne­te­le, mint önt.

– Az meg hogy le­het? Hisz nem is is­me­ri Pho­e­bét.

– Nem, de nem ad­tam föl még a re­ményt, hogy meg­is­mer­he­tem. y

– Maga sze­rint te­hát nem az ő ko­csi­ját ta­lál­ták meg?

– Vár­junk, amíg meg­lát­juk. Mi­lyen messze van Me­di­ci­ne Stone?

– Kö­rül­be­lül száz, mér­föld­re a há­zam­tól.

Ahogy be­ju­tot­tunk a he­gyek közé, egy­re ma­ga­sab­bak let­tek a fák. Az út alag­út­tá vált, me­lyet fény­szó­ró­im ha­sí­tot­tak ki az ágas-bo­gas sö­tét­ség­ből, s az alag­út fo­lya­ma­to­san zá­rult össze mö­göt­tünk. Egy idő után ezt mond­ta Tre­vor:

– Ez a gyil­kos­ság, ami­be be­le­bot­lott… le­het va­la­mi köze en­nek Pho­e­bé­hez?

– Sok köze is le­het. Az any­ja ré­vén pél­dá­ul. So­kért nem ad­nám, ha még egy­szer be­szél­het­nék Mrs. Wy­cherly­vel!

– Azt hit­tem, fi­gyel­te­ti.

– Nem, mert Wil­lie Mac­key nem vál­lal­ta a dol­got.

– Mi­ért?

– Na­gyon el­fog­lalt – vá­la­szol­tam dip­lo­ma­ti­ku­san. – Meg hát egye­bek mi­att is. Sok más egyéb mi­att. Hol­nap vissza­té­rek az ügy­re, más­sal fo­gom ke­res­tet­ni.

Tre­vor ne­héz­ke­sen fe­lém for­dult. Érez­ni vél­tem, ho­gyan ta­po­gat vé­gig sú­lyos te­kin­te­te.

– Maga ugye azt hi­szi, hogy Cat­he­ri­ne ölte meg Ben Mer­ri­mant?

– Sőt ta­lán Stan­ley Quil­lant, a le­mez­bol­tost is.

– Nem tu­dom el­hin­ni. Mi­fé­le in­dí­té­ka le­he­tett?

– A pén­z­é­re utaz­tak mind a ket­ten. Mer­ri­man Quil­lan­nel, a só­go­rá­val vé­tet­te meg, jócs­kán áron alul, a Man­de­vil­le-há­zat, az­tán el­ad­ták, jócs­kán áron felül, Cat­he­ri­ne Wy­cherly-nek.

– Az em­ber nem gyil­kol csak azért, mert be­csap­ták egy ház­vé­tel­nél.

– Több­ről volt ott szó an­nál. Mer­ri­man más­nap má­sod­szor is el­ad­ta a há­zat, és erő­szak­kal el­vet­te Mrs. Wy­cherly­től a vé­tel­ár nagy ré­szét.

– Mi­fé­le-erő­szak­ra gon­dol?

– Zsa­ro­lás lát­szik a leg­ké­zen­fek­vőbb­nek.

– Mi­vel zsa­rol­hat­ták Cat­he­ri­ne-t?

– Ma­gam is csak azt tu­dom, amit az em­be­rek­től hal­lok. Be­szél­tem ma egy San Ma­teó-i em­ber­rel, a Con­quis­ta­dor nevű bér­ház gond­no­ká­val. Pho­e­be az el­tű­né­se után né­hány na­pig ott la­kott, az any­ja bé­rel­te la­kás­ban. Quil­lan volt a szom­széd­ja. Le­hall­gat­ta Pho­e­be há­ló­szo­bá­ját. Nem ál­lí­tom, hogy ér­te­ném a szi­tu­á­ci­ót, de hogy va­la­mi bűz­lik ott, az biz­tos. Azt is a gond­nok­tól, bi­zo­nyos Gir­ston­tól tu­dom, hogy Pho­e­be Mer­ri­man tár­sa­sá­gá­ban hagy­ta el a Con­quis­ta­dort.

– Hová men­tek?

– Úgy tű­nik, hogy Pho­e­be any­já­hoz in­dul­tak, Sac­ra­men­tó­ba. De Pho­e­be soha nem ért oda, már ha hin­ni le­het Cat­he­ri­ne Wy­cherly-nek. Amit a ma­gam ré­szé­ről két­lek.

– Hát ez új ne­kem – mond­ta el­gon­dol­koz­va Tre­vor. – Annyit min­den­eset­re ki le­het há­moz­ni be­lő­le, hogy volt, aki élve lát­ta Pho­e­bét no­vem­ber má­so­di­ka óta.

– Ezt töb­ben is ta­nú­sít­hat­ják.

– Maga sze­rint meg­öl­ték az óta?

– Sze­rin­tem vár­nunk kell a bi­zo­nyí­té­kok­ra.

Ez az­tán, szán­dé­kom sze­rint, el is hall­gat­tat­ta Tre­vort. Le­fe­lé kezd­tünk eresz­ked­ni a hosszú lan­kán. A fák el­ma­ra­doz­tak, meg­nyílt a sö­tét­ség, s szét­te­rült előt­tünk a ten­ger, fél­útig kö­vez­ve a hold tö­re­de­zett ezüst­jé­vel. Egy óra hosszat dél­nek haj­tot­tunk a part men­ti úton, ko­pár föl­dek, el­ha­gya­tott ho­mok­par­tok mel­lett; a szik­vó­ja-feny­ve­sek éle­sen raj­zo­lód­tak az égre a lan­kák pe­re­mén. Jobb kéz fe­lől a hold sik­lott a sö­tét­ség fe­lett, ma­gá­val von­szol­va ezüst­híd­ját a ví­zen.

Tre­vor mind­un­ta­lan a víz­re pil­lant­ga­tott.

– Nem tu­dom el­hin­ni, hogy Pho­e­be oda­lent van – mond­ta, és lát­tam, resz­ke­tett.

Me­di­ci­ne Stone te­re­bé­lyes te­le­pü­lés az or­szág­út me­rí­ti feny­ves­ben. Há­zai ja­va­részt hán­to­lat­lan gömb­fá­ból ra­kott tu­ris­ta­szál­lók. A leg­na­gyobb épü­let­ben egy fe­dél alatt fér meg a ve­gyes­bolt, a ben­zin­kút, egy mo­tel, egy pos­ta­hi­va­tal meg egy ká­vé­zó. A ká­vé­zó ab­la­ká­ból fény áradt az útra. „Reg­ge­li a nap bár­mely órá­já­ban” – fir­kál­ta va­la­ki szap­pan­nal az üveg­re. Az ab­lak fö­lött vö­rös ne­on­be­tűk ve­sze­ked­tek a fe­nyők­kel, s hir­det­ték a Gay­ley ne­vet.

Be­men­tünk. A csöpp­nyi ká­vé­mé­rés üres volt, de a hát­só he­lyi­ség­ből edény­csö­röm­pö­lés, mo­so­ga­tás zaja hal­lat­szott. Meg­ko­cog­tat­tam egy ne­gyed­dol­lá­ros­sal a de­ko­rit pul­tot. Öreg­em­ber jött elő, hosszú fe­hér kö­té­nyé­be tö­röl­get­ve a ke­zét.

– Saj­ná­lom, ura­im – szűr­te a szót rosszul il­lesz­ke­dő mű­fog­so­rán át –, nem szol­gál­ha­tom ki ma­gu­kat. Mrs. Gay­ley a sza­kács, de nincs itt. Sen­ki sincs, csak én, de en­gem nem en­ged­nek főz­ni. Mert­hogy nincs köz­egész­sé­gi pa­pí­rom. – A sze­ni­li­tás pók­há­ló­ja szőt­te be a sze­mét, s húz­ta fél­ol­da­las vi­gyor­ra a szá­ját.

– Hol van­nak a töb­bi­ek? – kér­dez­te Tre­vor.

– Odale a par­ton. Egy au­tót pró­bál­nak ki­húz­ni, ami le­esett a szik­lán. Hát ezért kell ezek­nek úgy szá­gul­doz­ni. Bangg, az­tán ka­put.

– Hol az a hely, meg tud­ná mon­da­ni? – kér­dez­te tü­rel­met­le­nül Tre­vor.

– Lás­suk csak. Észak fe­lől jöt­tek?

– On­nan.

– Ak­kor a má­so­dik sa­rok jobb­ra, on­nan az­tán két mér­föld egye­nest. Csak men­je­nek egye­nest. De ne ám hogy túl so­ká­ig – rö­hög­te el ma­gát. Mű­fog­so­ra le­csusszant, ami­től kí­sér­te­ti­es lett az öreg, akár egy vi­gyor­gó ha­lál­fej.

– Nem a Pain­ted Cove-nál zu­hant le az az autó?

– De. A Pain­ted Cove fele vivő úton kell men­ni. Is­me­rős ta­lán erre?

– Nya­ra­lóm van, fél­úton Me­di­ci­ne Stone és Ter­ra­no­va kö­zött.

– Aha. Ak­kor azért volt is­me­rős­fé­le az úr áb­rá­za­ta.

Oda­ad­tam az öreg­nek a ne­gyed­dol­lá­rost, és to­vább­haj­tot­tunk az or­szág­úton. Ke­rék szán­tot­ta agya­gos út ve­ze­tett a Pain­ted Cove-hoz, hellyel-köz­zel ka­viccsal fol­toz­va. Vé­ge­ér­he­tet­len szik­vó­ja-feny­ves­ben ha­lad­tunk; a fák, mint meg­annyi egye­net­len, bar­na osz­lop­ra ál­lí­tott pi­ra­mis, tor­nyo­sul­tak fö­lénk. Messzebb fé­nyek vil­lóz­tak.

Az út kí­gyóz­va kú­szott föl egy mesára, amely túl­fe­lől me­re­dek szik­la­fal­lal sza­kadt alá a ten­ger­be. A szik­la pe­re­mén, far­ral a ‘me­re­dély­nek, ne­héz da­rus­ko­csi állt, kö­rü­löt­te sze­mély­gép­ko­csik, hi­va­ta­li és ma­gán­au­tók ve­gye­sen. Ti­zen­két-ti­zen­öt em­ber áll­do­gált cél­ta­la­nul kö­rü­löt­tük. A ne­héz te­her­ko­csi da­ru­gém­je akasz­tó­fa mód­já­ra nyúlt ki a víz fölé, vé­gé­ről drót­kö­tél csün­gött alá.

Egye­net­len ta­la­jon lép­ked­tünk fe­lé­jük. Gay­ley’s Ga­ra­ge – hir­det­te a fel­irat a da­rus­ko­csi aj­ta­ján. Te­vé­keny em­ber csak egy lát­szott: egyen­ru­hás se­géd­se­riff állt a ko­csip­la­tó vé­gé­ben, a ke­zé­ben fény­szó­ró. A fény­szó­ró su­gár­ké­vé­je vé­gig­nyal­ta a ba­zal­tot, s vissza­csil­lant a har­minc­öt-negy­ven láb mély­ség­ben ingó víz­tük­rön. Fe­ke­te fej, akár egy fó­káé, buk­kant föl a víz­ből: bú­vár­maszk. A bú­vár alá­me­rült.

Tre­vor föl­á­gas­ko­dott, és meg­érin­tet­te a se­riff lá­bát.

– Si­ke­rült ki­emel­ni a ko­csit?

A „ha­tó­sá­gi kö­zeg” in­ge­rül­ten for­dult fe­lé­je.

– Mi­nek kér­di, nem lát­ja? Áll­jon már ar­rább!

Tre­vor hát­ra­lé­pett, és kis hí­ján el­vesz­tet­te egyen­sú­lyát. Meg­fog­tam a kar­ját. Iz­mai, akár a gö­bös fa; érez­tem, egy­foly­tá­ban resz­ket. El akar­tam vol­na ve­zet­ni, de meg­ma­ka­csol­ta ma­gát. Csak állt, és a víz­be me­rü­lő drót­kö­te­let néz­te, úgy pró­bál­ván az ezüst-fe­ke­te fel­szín alá kém­lel­ni.

Nagy­da­rab, idő­sebb em­ber lé­pett hoz­zánk. Ar­cát mint­ha szik­vó­ja-fe­nyő­ből fa­rag­ták vol­na szé­les ka­ri­má­jú ka­lap­ja alatt.

– Mr. Tre­vor!

Ke­zet nyúj­tott Tre­vor­nak; Tre­vor a sem­mi­be ré­vedt egy per­cig, s csak az­u­tán nyúj­tot­ta a ma­gá­ét.

– Hogy van, se­riff?

– Meg­va­gyok. Saj­ná­lom, hogy ide kel­lett fá­rasz­ta­nom eb­ben a sze­ren­csét­len ügy­ben.

– Meg kel­lett en­nek len­nie. Ki tud­ták emel­ni a ko­csit?

– Még nem. Be­éke­lő­dött két szirt közé, és tele van ho­mok­kal. Már azt fon­tol­ga­tom, he­li­kop­tert kel­le­ne hí­vat­ni.

– Van ben­ne va­la­ki?

– Volt.

– Hogy­hogy volt?

– Ki­emel­tük a ko­csi­ból és né­hány órá­ja si­ke­rült a fel­szín­re hoz­nunk. – A se­riff, mint sze­mé­lyes el­len­sé­gé­re te­kin­tett le a víz­re. – Már ugye, ami meg­ma­radt be­lő­le.

– Az uno­ka­hú­gom­ból?

– Hát, úgy fest a do­log, Mr. Tre­vor Az ő ko­csi­ja, és ő volt ben­ne. Bár sze­mé­lye­sen nem is­mer­tem a kis la­dyt.

Tre­vor fe­lé­je for­dí­tot­ta meg­gyö­tört ar­cát.

– Hol van?

– Arra, ni!

A se­riff ün­ne­pé­lyes-ko­mo­ran mu­ta­tott egy le­ta­kart va­la­mi­re a lám­pa fény­kö­ré­nek leg­szé­lén. Meg­in­dul­tunk ar­ra­fe­lé, s meg­lát­tam a hord­ágy­ra fek­te­tett, pok­róc­cal le­ta­kart test kör­vo­na­la­it. A se­riff meg­szó­lí­tot­ta Tre­vort:

– Ha úgy érzi, meg tud­ná néz­ni, hát meg­kö­szön­ném. Ez idá­ig nem tud­tuk min­den két­sé­get ki­zá­ró­an azo­no­sí­ta­ni.

– Meg­né­zem.

– Nem lesz kel­le­mes. Két hó­na­pig volt a víz­ben.

– Hagy­juk ezt, jó? Mu­tas­sa meg!

A se­riff föl­fed­te a holt­test ar­cát, s rá­vi­lá­gí­tott zseb­lám­pá­já­val. A ten­ger­víz gyor­san és iszony­ta­tó­an meg­vé­ní­tet­te. Puf­fa­tag, össze­vert, tönk­re­tett áb­rá­zat. Könnyek, a ha­rag könnyei csíp­ték a sze­mem. Az em­be­rek néma csönd­ben áll­tak kö­rül ben­nün­ket.

– Pho­e­be – mond­ta Tre­vor.

Tre­vor arca csont­fe­hér-csont­ke­mény lett. Ta­nács­ta­la­nul né­zett kö­rül, mint aki­nek meg­moz­dult tal­pa alatt a föld, mint­ha bo­ru­ló­ban vol­na a szirt­fok. A ren­gés lát­ha­tó­an fu­tott vé­gig tes­tén. Térd­re hul­lott a lány mel­lett. Azt hit­tem, imád­koz­ni akar, de csak to­vább süllyedt a tes­te, míg­nem feje is a föld­re kop­pant.

A há­tá­ra hen­ge­re­dett, az arca el­ké­kült, fo­gai fe­hé­ren csil­log­tak. Mel­lé­je tér­del­tem, meg­la­zí­tot­tam a nyak­ken­dő­jét, ki­gom­bol­tam az ing­nya­kát. Eről­köd­ve meg­szó­lalt:

– Di­gi­tá­lisz. Jobb ka­bát­zseb.

Elő­vet­tem az üve­get, s ad­tam neki egy kap­szu­lát, a töb­bit vissza­tet­tem a zse­bé­be. Tre­vor vi­csor­gó fo­gán át szűr­te a szót:

– Kö­szö­nöm. Ku­tya egy do­log. Oxi­gén.

Meg­érin­tet­tem bal­ol­dalt a mell­ka­sát. Tom­pán, rend­szer­te­le­nül vert a szí­ve, akár a pusz­tu­lás dob­sza­va. A se­riff fö­lénk ha­jolt, áll­kap­csa ki­üt­kö­zött cson­tos ar­cá­ból.

– Szív­ro­ham?

– Az – fe­lel­tem. – Nem kel­lett vol­na ide­hoz­nom.

– Leg­jobb lesz, ha gyor­san el­vi­szem a ter­ra­no­vai kór­ház­ba. És fel­füg­gesz­tem mára ezt az egész mű­ve­le­tet.

Ko­csi­já­val oda­állt Tre­vor mel­lé. Be­se­gí­tet­tük. A fáj­da­lom­vi­har vé­gig­sö­pör­te után, iszo­nyú­an el­erőt­le­ne­dett.

– Bá­tor­ság! – bú­csúz­tam tőle.

Bic­cen­tett, mo­so­lyog­ni pró­bált. A se­riff el­in­dult.