MÁSODIK FEJEZET

A Boul­der Beach Fő­is­ko­la az üdü­lő­hely­nek, mely­ről ne­vét kap­ta, a pe­re­mén épült, zöld­öve­zet­ben, egy ha­tár­nyi la­kó­ház és a ha­tár­ta­lan ten­ger közé ékel­ve. Ka­li­for­nia-szer­te gom­ba­mód nőt­tek ki a föld­ből az ef­fé­le tan­in­té­ze­tek, lé­pést tar­tan­dó a há­bo­rú utá­ni né­pes­ség­rob­ba­nás­sal. E kő­ből-üveg­ből emelt geo­met­ri­kus épü­let­töm­bök 1 annyi­ra va­do­na­tú­jak, hogy nem tud­tak még be­ol­vad­ni a táj­ba. A kö­ré­bük ül­te­tett pál­mák és más nö­vé­nyek is mes­ter­sé­ges­nek ha­tot­tak, le­gye­ző mód­já­ra him­bá­lódz­tak a friss ten­ge­ri szél­ben.

De még a pá­zsi­ton ücsör­gő vagy köny­ve­ik­kel épü­let­ről épü­let­re ván­dor­ló fi­a­ta­lok is ki­rít­tak az össz­kép­ből, mint­ha csak sta­tisz­tái len­né­nek va­la­mi pa­raszt­té­má­jú fő­is­ko­lai mu­si­ca­l­elő­adás­nak.

Egy Ro­bin­son Cru­soe kül­le­mű, na­gyon fi­a­tal em­ber ka­la­u­zolt el ben­nün­ket a dé­ká­ni hi­va­tal elé. Ott­hagy­tam Ho­mer Wy­cherlyt az épü­let lép­cső­in; ta­nács­ta­lan arc­cal te­kin­ge­tett kö­rül.

Lett vol­na rá egy fo­ga­dá­som, hogy ez a Wy­cherly szin­te min­den hely­zet­ben rém ne­he­zen ta­lál­ja föl ma­gát. Au­tó­utun­kon el­me­sélt egyet-mást ma­gá­ról meg a csa­lád­já­ról. Nő­vé­ré­vel, He­len­nel har­ma­dik nem­ze­dé­ke vol­tak a Me­adow Farm­sot ala­pí­tó régi völgy­la­kó csa­lád­nak: a vá­ros nagy­ap­juk egy­ko­ri bir­to­kán állt. Az öreg­em­ber pi­o­nír len­dü­le­te fok­ról fok­ra enyé­szett el az utó­dok­ban, Wy­cherly per­sze ezt nem mond­ta ki így. Nagy­ap­ja ter­mő­föld­dé va­rá­zsol­ta a fél­si­va­ta­got; apja olaj­ra buk­kant, és rész­vény­tár­sa­sá­got ala­pí­tott; Ho­mer név­le­ge­sen feje lett vol­na a rész­vény­tár­sa­ság­nak, de a tény­le­ges ügy­vi­tel egy San Fran­cis­có-i iro­da­ház­ban zaj­lott He­len fér­jé­nek, Carl Tre­vor­nak az igaz­ga­tá­sá­val. Mi­kor le­par­kol­tam Pho­e­be la­ká­sa előtt, föl­je­gyez­tem Tre­vor ne­vét és cí­mét, hát­ha szük­sé­gem lesz még rá; Wood­si­de-ban la­kott, a fél­szi­ge­ten.

Az Oce­a­no Ave­nue a te­lek­ügy­nö­kök vágy­ál­ma, egy­szer­s­mind a vá­ros­ter­ve­zők rém­ál­ma. Eme­le­tes bér­há­zak, meg­annyi csúf do­boz, so­ra­koz­nak a lan­kás fa­so­ron; az üres tel­ke­ken is min­den­hol épít­kez­nek: a gyors pro­fit és egy le­en­dő nyo­mor­ne­gyed ké­tes lég­kö­re.

A 221-es szá­mú há­zon diszk­rét táb­la: Oce­a­no Palms. Há­rom­szin­tes, gipsz­va­ko­la­tú épü­let, füg­gő­fo­lyo­sók­kal övez­ve, ide nyí­lik a la­ká­sok aj­ta­ja. Be­ko­pog­tam az 1-es szá­mú aj­tón.

Rés­nyi­re nyi­tot­ták; acél­szür­ke hajú asszony pis­lan­tott ki gya­na­kod­va, bi­zo­nyá­ra díj­be­sze­dő­nek né­zett.

– Ön itt a há­zi­asszony, ké­rem?

– Gond­nok va­gyok – uta­sí­tott rend­re az asszony. – A ta­va­szi sze­mesz­ter­re nincs már ki­adó la­ká­sunk.

– Nem la­kást ke­re­sek. Mr. Wy­cherly kül­dött.

– Az ifjú hölgy apja? – kér­dez­te kis szü­net után.

– Igen. Re­mél­he­tő­leg ön tud ne­künk mon­da­ni va­la­mit Miss Wy­cherly­ről. Be­jö­het­nék?

So­kat ta­pasz­talt, sok csa­ló­dást meg­ért em­ber te­kin­te­té­vel mért vé­gig.

– Na­gyon rit­kán van baj a lá­nya­im­mal – je­len­tet­te ki. – Mond­hat­ni, soha. Mi­cso­da maga, rend­őr?

– Ma­gán­nyo­mo­zó va­gyok. Ar­cher a ne­vem. Bi­zo­nyos va­gyok ben­ne, szí­ve­sen el­mond­ja ne­kem, amit tud Pho­e­be Wy­cherly­ről.

– Hisz alig is­mer­tem. Ne­kem, tisz­ta a lel­ki­is­me­re­tem.

Vas­kos tes­té­vel el­áll­ta a be­já­ra­tot.

– Sze­rin­tem a fő­is­ko­lán kel­le­ne ér­dek­lőd­ni, nem? Ha egy lány ki­ma­rad az is­ko­lá­ból, azért az is­ko­lá­nak fáj a feje, nem ne­kem. Csak úgy to­vább­áll­ni, ugye, is­ten tud­ja, hová, ki­vel. Két hó­na­pig se la­kott ná­lam az a lány.

– No és ren­des lakó volt?

– Mint a töb­bi­ek, rá­fog­hat­juk. De nem is tu­dom, mi­nek be­szé­lek én itt ma­gá­val. Mért nem megy át a fő­is­ko­lá­ra, mért nem ott ér­dek­lő­dik?

– Mr. Wy­cherly épp azt te­szi. Mi­lyen szép is len­ne, ha el­mond­hat­nánk ne­kik, hogy ön se­gí­tő­kész­nek mu­tat­ko­zott az ügy­ben…

Az asszony fon­to­ló­ra vet­te, amit mond­tam, az aj­kát ha­rap­dál­ta, míg ész­be nem ka­pott, hogy azt azért nem kéne. Vas­kos ál­lán an­ten­na­mód me­re­de­zett fe­lém egy fe­ke­te szőr­pa­macs.

– Jöj­jön be, nem bá­nom.

A nap­pa­li szo­bá­ban il­lat­szer meg az öz­vegy­sors diszk­rét il­la­ta len­ge­de­zett. Szög­le­tes képű, nyí­rott baj­szú, fe­ke­te ke­ret­be fog­lalt fér­fi­kép­más mo­soly­gott ránk egy csu­kott fe­de­lű pi­a­ní­nó­ról. A fa­lon hím­zett jel­mon­da­tok, töb­bek kö­zött ez: „A dur­va da­róc sok­szor igaz szí­vet ta­kar.” A mennye­ze­ten a mo­dern vi­lág eny­he fe­nye­ge­té­se­ként, rá­dió­hang szű­rő­dött át.

– Mrs. Doncas­ter va­gyok – mond­ta az asszony. – Fog­lal­jon he­lyet, ha ugyan ta­lál.

Sem­mi nem volt a szé­ke­ken, a zsú­folt kis szo­bá­ban se­hol sem­mi oda nem illő. Ha­csak nem jó­ma­gam. Egy hin­ta­szé­ket vá­lasz­tot­tam, de ak­ko­rát reccsent, mi­kor be­lét­ele­ped­tem, hogy at­tól kezd­ve meg se mer­tem moc­can­ni. Mrs. Doncas­ter tő­lem jó nyolc­láb­nyi­ra fog­lalt he­lyet.

– Nagy csa­pás ez ne­kem, el­vesz­te­ni egy ilyen lányt. Szin­te soha nincs baj a la­kó­im­mal. És ha még­is baj­ba jut­nak, no per­sze nem ko­moly baj­ba, ar­ról szó sin­csen, hoz­zám for­dul­nak se­gít­sé­gért. Én meg jó ta­ná­csot adok ne­kik, már amennyi­re tő­lem te­lik. Mr. Doncas­ter a Church of Christ lel­ki­pász­to­ra volt.

Mrs. Doncas­ter a pi­a­ní­nó­ra ál­lí­tott fény­kép felé bic­cen­tett, s a moz­du­lat­tal mint­ha ne­ki­sza­ba­dul­tak vol­na vissza­fo­gott ér­zé­sei:

– Sze­gény Pho­e­be, vaj mi tör­tén­he­tett vele?

– Maga mit gon­dol?

– Nem érez­te jól ma­gát itt, az a vé­le­mé­nyem. Más­fé­le élet­stí­lus­hoz volt szok­va az a lány. Fog­ta hát ma­gát és odébb­állt, nyil­ván egy neki va­lóbb hely­re. Meg­volt hoz­zá a pén­ze, a sza­bad­sá­ga. Túl hosszú kan­tár­ra eresz­tet­ték a szü­lei, fia tud­ni akar­ja a vé­le­mé­nye­met. És ez a Mr. Wy­cherly is, hogy kép­zel­te, át­csa­va­rog­ni a föld­go­lyót, s ma­gá­ra hagy­ni azt a fi­a­tal lányt… Nem ter­mé­sze­tes, na.

– Pho­e­be ma­gá­val vit­te a hol­mi­ját, mi­kor el­ment?

– Nem, de hát ren­ge­teg hol­mi­ja volt, ami­kor akart, ve­he­tett ma­gá­nak még töb­bet. Az au­tó­ját, azt el­vit­te.

– Mi­lyen gyárt­mány, meg tud­ná mon­da­ni?

– Ki­csi, zöld ko­csi, né­met im­port. Ta­lán Volks­wa­gen. Itt vet­te a vá­ros­ban, utá­na ér­dek­lőd­het, ha akar. A lá­nya­im­nak ál­ta­lá­ban nem te­lik sa­ját au­tó­ra, job­ban el is van­nak a nél­kül.

– Úgy ve­szem ész­re, ma­gá­nak nem tet­szett Pho­e­be Wy­cherly.

– Azt én, ké­rem, nem mond­tam – né­zett rám vé­de­ke­ző­leg, mint­ha az­zal vá­dol­tam vol­na, hogy vesz­tét akar­ta a lány­nak. – Tud­ja, meg Nem igen is­mer­het­tük egy­mást. Örök­ké el­sza­lad­gált a kis zöld ko­csi­ján. Ki­sebb dol­ga is na­gyobb volt, mint hogy ve­lem be­szél­ges­sen.

– Hát a ta­nul­má­nya­i­val hogy bol­do­gult?

– Nem tu­dom. Azt csak oda­át tud­nák meg­mon­da­ni. Az biz­tos, hogy ta­nul­ni sose lát­tam. Meg­le­het, olyan okos volt, hogy nem is kel­lett neki.

– Egy­szó­val okos volt?

– A töb­bi lány mint­ha an­nak hit­te vol­na. Meg is kér­dez­he­ti Dolly Lan­got, a szo­ba­tár­sát er­ről is, egye­bek­ről is. Dolly jó gye­rek, biz­tos, hogy az iga­zat mond­ja. Leg­jobb tu­dá­sa sze­rint, ugye­bár.

– Itt­hon van ez a Dolly?

– Igen, azt hi­szem. Szól­jak neki? – kér­dez­te, és már állt is vol­na föl.

– Csak még egy perc­re, ké­rem. Mi mon­da­ni­va­ló­ja van Dolly­nak Pho­e­bé­ről?

Mrs. Doncas­ter ha­bo­zott.

– Jobb lesz, ha ő mond­ja el. Az a hely­zet, hogy nem min­den­ben egye­zik a vé­le­mé­nyünk.

– És­pe­dig?

– Dolly sze­rint Pho­e­be vissza akart vol­na jön­ni. Sze­rin­tem esze ágá­ban sem volt. Mi­ért nem jött vissza, ha az volt a szán­dé­ka? Mért nem az volt a szán­dé­ka. Sze­rin­tem leg­alább­is. Nem volt elég jó ez a hely a kis­asszony­nak. Örök­ké pa­nasz­ko­dott a kom­fort­ra, örök­ké el­len­ke­zett a na­gyon is éssze­rű rend­sza­bá­lya­ink­kal. Elő­ke­lőbb, sza­ba­dabb he­lyet akart vol­na.

– Mond­ta is?

– Hát így, sza­vak­kal ta­lán nem. De is­me­rem a faj­tá­ját. Mi­kor be­köl­tö­zött, első dol­ga volt, hogy le­szed­te a jó füg­gö­nye­i­met, és a ma­gá­ét ag­gat­ta föl. Anél­kül, hogy meg­kér­de­zett vol­na, per­sze.

– Hát ez úgy hang­zik, mint­ha ma­rad­ni akart vol­na. Mint­ha vissza akart vol­na jön­ni.

– Sze­rin­tem egé­szen más­képp hang­zik. Nem tö­rő­dött az a lány sem­mi­vel; el­ké­nyez­te­tett, gaz­dag po­ronty, fü­tyült az em­be­rek­re!

A gya­láz­ko­dó ki­fa­ka­dás han­gu­la­ta rá­ne­he­ze­dett a szo­bá­ra. Eny­he meg­döb­be­nés ült ki Mrs. Doncas­ter ar­cá­ra, át­for­mál­va ke­mény szá­ját és a te­kin­te­tét. Szé­gyen­fé­le vagy ta­lán fé­le­lem csil­lant a sze­mé­ben, mi­kor a gyász­ke­re­tes fény­kép­re né­zett. A mo­soly­gós, nyí­rott ba­ju­szú­nak, és népi ne­kem mond­ta:

– Saj­ná­lom. Na­gyon föl­iz­gat­tam ma­gam. Ne ha­ra­gud­jon, nem va­gyok tár­sal­gó­ké­pes. – Föl­állt, az aj­tó­hoz lé­pett. – Le­hí­vom ma­gá­nak Dollyt.

– In­kább ma­gam men­nék föl. Amúgy is meg­néz­ném a la­ká­sát. Há­nyas szám?

– He­tes. Első eme­let.

Szem­be­néz­tem vele a szűk aj­tó­nyí­lás­ban.

– Nem fe­lej­tett el va­la­mi fon­to­sat Pno­e­bé­vel kap­cso­lat­ban? A fér­fi­ak­hoz való vi­szo­nyát, te­szem azt?

– Mon­dom, hogy alig is­mer­tem. Nem fo­ga­dott a bi­zal­má­ba.

Mint egy egér­fo­gó, úgy zá­rult össze az ajka; lát­tam, eb­ből a nő­ből ugyan ki nem hú­zok egy szó­val se töb­bet.

Föl­men­tem hát a ház ol­da­lá­hoz ra­gasz­tott lép­csőn az eme­let­re. A he­tes szá­mú ajtó mö­gött író­gép kat­to­gott. Ko­pog­ta­tá­som­ra csüg­gedt női hang vá­la­szolt:

– Tes­sék!

Dolly Lang az ab­lak­nál ült, az ab­lak vas­ta­gon el­füg­gö­nyöz­ve, ol­va­só­lám­pa vi­lá­gí­tot­ta meg az író­gé­pet. Apró, nyu­szi­for­ma lány, vas­tag fe­hér or­lonsz­vet­ter­ben, kék pan­tal­ló­ban. A te­kin­te­te kö­dös, ta­lán a gon­do­la­tok­tól, lába a szék­lá­bak köré csa­var­va. Nem stra­pál­ta ma­gát az­zal, hogy föl­áll­jon.

– Miss Lang? Be­szél­nem kell ma­gá­val. Na­gyon el­fog­lalt?

– Ret­ten­tő­en. – Be­le­túrt rö­vid, bar­na fürt­je­i­be, két­ség­be­esett hely­ze­tét il­luszt­rá­lan­dó, s rám vil­lan­tott egy her­vasz­tó kis mo­solyt. – El kell ké­szül­nöm dél­után há­ro­mig ez­zel a szo­cio­ló­gia­dol­go­zat­tal, a fél­évi je­gyem függ tőle, és nem bí­rom össze­szed­ni az úgy­ne­ve­zett eszecs­ké­met. Mond­ja csak, nem tud vé­let­le­nül va­la­mit a fi­a­tal­ko­ri bű­nö­zés oka­i­ról?

– Tu­dok én akár egy könyv­re­va­lót is.

Föl­de­rült a képe.

– Iga­zán? Csak nem szo­cio­ló­gus?

– Hát, csak af­fé­le sze­gény em­ber szo­cio­ló­gu­sa. De­tek­tív va­gyok.

– Hát ez pom­pás! Ak­kor maga biz­to­san tud­ja, ki a fe­le­lős a fi­a­tal­ko­ri bű­nö­zé­sért; a szü­lők vagy a gye­re­kek? Va­la­hogy nem fog ma az úgy­ne­ve­zett eszecs­kém.

– Sze­ret­ném, ha nem em­le­get­né annyit, az úgy­ne­ve­zett eszecs­ké­jét.

– Unal­mas va­gyok? Ezer bo­csá­nat. A szü­lő­ket hi­báz­tat­ja vagy a gye­re­ke­ket?

– Nem hi­báz­ta­tok én sen­kit, ha őszin­te vá­laszt akar. Pon­to­san et­től kel­le­ne va­la­há­ra meg­sza­ba­dul­nunk. Ré­sze a prob­lé­má­nak, és csak sú­lyos­bít­ja azt, ha a gye­rek a szü­lőt, a szü­lő meg a gye­re­ket hi­báz­tat­ja a tör­tén­te­kért. Az em­ber­nek ma­ga­ma­gát kelt job­ban szem­ügy­re ven­nie. A hi­báz­tat­ga­tás en­nek ép­pen az el­len­té­te.

– Hát ez jó – lel­ke­se­dett Dolly. – Csak meg­ta­lál­nám hoz­zá a meg­fe­le­lő sza­va­kat. – Ke­rek­re csü­csö­rí­tet­te a szá­ját.

– A csa­lád­cso­port pu­ni­tív at­ti­tűd­je… hogy hang­zik?

– Ré­me­sen. Gyű­lö­löm a szo­cio­ló­gusz­sar­gont. De hát nem is ezért jöt­tem, Miss Lang. Mr. Wy­cherly kért meg, hogy be­szél­jek ma­gá­val.

Dolly szá­ja ke­rek ó-t for­mált, az­tán ki is mond­ta. Arc­bő­ré szür­kés agyag­színt öl­tött. Éve­ket öre­ge­dett.

– Hát nem cso­da, ha nem tu­dok kon­cent­rál­ni – je­len­tet­te ki. – Rossz rá­gon­dol­ni is, hogy az a csa­csi lány csak úgy ne­ki­vá­gott a vak­vi­lág­nak. Két hó­nap­ja más­ra sem tu­dok gon­dol­ni. Iga­zán. Hi­deg ve­rej­ték­ben úsz­va ri­a­dok föl éj­sza­kán­ként, és el­kép­ze­lem, mi tör­tént vele.

– Maga sze­rint mi?

– Csu­pa ré­mes do­log. Már ami eszé­be jut az em­ber­nek az éj­sza­ka kel­lős kö­ze­pén. Amit meg­írt Eli­ot a Swee­ney Ago­nis­tes-ben. – El­fin­to­ro­dott. – Kö­te­le­ző ol­vas­mány volt an­gol iro­da­lom­ból. Hogy is van: „Min­den­ki­nek ki kell nyír­nia egy lányt.”

Úgy né­zett rám, mint­ha én len­nék Swee­ney, s ép­pen ki akar­nám nyír­ni. Ki­sza­ba­dí­tot­ta lá­bát a szék­ből, és ke­resz­tültrap­polt a szo­bán, mint egy pat­to­gó kis kék-fe­hér pac­ni. Rá­ve­tet­te ma­gát egy re­ka­mi­é­ra, s ott az­tán moz­du­lat­lan póz­ba me­re­ve­dett, há­tát a fal­nak vet­ve, ál­lát fel­hú­zott tér­dé­re fek­tet­ve. Sze­me, ahogy rám füg­gesz­tet­te, új­do­nat­új tíz­cen­tes gya­nánt tük­röz­te a lám­pa­fényt.

Meg­for­dí­tot­tam a szé­kem, s a lám­pá­nak hát­tal ül­tem le.

– Oka van rá, hogy azt gon­dol­ja, ki­nyír­ták?

– Nincs – csi­pog­ta hal­kan Dolly. – Csak fé­lek tőle. Mrs. Doncas­ter meg a töb­bi­ek mind azt gon­dol­ják, Pho­e­be a sa­ját jó­szán­tá­ból ment el. Egy da­ra­big ma­gam is azt hit­tem, de most már úgy gon­do­lom, vissza­jött vol­na, ha tud. Nem is csak gon­do­lom: biz­tos va­gyok ben­ne.

– Mi­ért olyan biz­tos eb­ben?

– Sok min­den mi­att. Csak egy kis tás­kát vitt ma­gá­val, egy ví­kend­re ele­gen­dő ru­há­val.

– Úgy ter­vez­te, hogy San Fran­cis­có­ban töl­ti a hét­vé­gét?

– Igen, azt hi­szem. Min­den­eset­re azt mond­ta, hogy hét­főn vi­szont­lát­juk egy­mást. Elő­adá­sa volt ki­lenc­kor, és ott akart len­ni. Ezt ő maga mond­ta.

– Pho­e­be meg­bí­zott ma­gá­ban, Miss Lang?

A lány bó­lin­tott, moz­du­la­ta kur­tá­ra si­ke­rült föl­tá­masz­tott tér­de mi­att. Ezüst­ről fe­ke­té­re, majd is­mét ezüst­re vál­tott a sze­me szí­ne, ahogy a lám­pa­fény tük­rö­ző­dött ben­ne.

– Nem rég­től is­me­rem Pho­e­bét – mond­ta –, csak mi­óta ide­köl­tö­zött szep­tem­ber­ben. De ha­mar össze­me­le­ged­tünk. Jól fo­gott az esze, aka­rom mon­da­ni, jól fog, és szí­ve­sen se­gí­tett eb­ben-ab­ban. Fel­sős volt – csak-csak be­csú­szik a múlt idő, gon­dol­tam –, én meg még csak má­sod­éves va­gyok. És hát vol­tak bi­zo­nyos ta­pasz­ta­la­ta­ink a múl­tunk­ból.

– Mi­fé­lék?

– Ba­jok a szü­le­ink­kel. A ma­ga­mé­i­ról nem be­szé­lek, az rám­tar­to­zik meg rá­juk, de Pho­e­bé­nek po­ko­li csa­lá­di éle­te volt. Po­ko­li, ha mon­dom. Nem jött ki egy­más­sal az apja meg az any­ja, vé­gül el is vál­tak a múlt nyá­ron, ha jól tu­dom. És hát Pho­e­bét elég­gé meg­vi­sel­te a vá­lás. Úgy érez­te, nincs töb­bé hova ha­za­men­nie.

– Ki­nek a párt­ján állt?

– Az ap­já­én. Az any­ja, úgy lát­szik, csak a pén­ze mi­att ment hoz­zá az ap­já­hoz. De mind­ket­te­jü­ket hi­báz­tat­ta, ami­ért olyan gye­rek­mód­ra vi­sel­ked­tek. – Dolly el­hall­ga­tott. – Lám csak, megint ez a hi­báz­ta­tás… De mit is akart, Mis­ter… Azt hi­szem, el­fe­lej­tett be­mu­tat­koz­ni.

Meg­mond­tam a ne­vem.

– Pho­e­be so­kat be­szélt az any­já­ról? – kér­dez­tem.

– Nem, szin­te soha nem em­lí­tet­te.

– Hát az any­ja hal­la­tott-e ma­gá­ról?

– Tud­tom­mal nem. De nem is hi­szem.

– Hát azt mond­ta-e Pho­e­be, hol la­kik most az any­ja?

– Ha tud­ta is, ne­kem soha nem mond­ta.

– Ezek sze­rint ke­vés­sé va­ló­szí­nű, hogy az any­já­hoz ment vol­na?

– Na­gyon ke­vés­sé. Pho­e­be ha­ra­gu­dott az any­já­ra. Még­hoz­zá ok­kal.

– Ma­gá­nak nyil­ván be­szélt er­ről az ok­ról.

– Hát, úgy egé­szen nyíl­tan nem – Dolly száj­csü­csö­rít­ve ke­res­te a meg­fe­le­lő sza­va­kat –, de cél­zott rá. Egy este, mi­kor már a lám­pát is el­ol­tot­tuk, és úgy be­szél­get­tünk, em­lí­tést tett bi­zo­nyos le­ve­lek­ről, ame­lyek hoz­zá­juk ér­kez­tek. Pi­masz le­ve­lek vol­tak. Ez a vá­lás előt­ti év­ben tör­tént, mi­kor Pho­e­be hús­vé­ti va­ká­ci­ó­ra ment haza a Stan­ford­ból. Az első le­ve­let ő bon­tot­ta föl, és hát ször­nyű dol­gok vol­tak ben­ne a ma­má­já­ról.

– Mi­lyen dol­gok?

– Hogy Mrs. Wy­cherly há­zas­ság­tö­rést kö­ve­tett el – mond­ta ün­ne­pé­lye­sen a lány. – És ahogy Pho­e­be be­szélt, ab­ból ki­de­rült, hogy ezt el is hi­szi az any­já­ról. És mon­dott még va­la­mit, amit nem ér­tet­tem. Azt mond­ta, ez a le­vél­ügy az ő hi­bá­ja, és emi­att bo­rult föl a szü­lei há­zas­sá­ga.

– Csak nem ő maga írta a le­ve­le­ket?

– Nem, nem, biz­tos, hogy nem. Nem tu­dom, mire cé­loz­ga­tott. Pró­bál­tam rá­ven­ni, mond­jon töb­bet, de ak­kor ször­nyű iz­ga­tott lett. Reg­gel az­tán is­mét szó­ba hoz­tam a dol­got, de úgy tett, mint­ha sem­mit nem mon­dott vol­na az éj­jel. – Kü­lö­nös ki­fe­je­zés su­hant át Dolly ar­cán. – Nem is tu­dom, sza­bad­na-e be­szél­nem er­ről ma­gá­nak.

– Ki­től tud­hat­nám meg, ha nem ma­gá­tól, Dolly? Mi­kor volt ez a be­szél­ge­tés?

– Egy hét­tel az előtt, hogy Dolly el­tűnt. Em­lék­szem, ak­kor be­szélt az apja ten­ge­ri út­já­ról is.

– Mi volt a vé­le­mé­nye róla?

– Pho­e­bé­nek? Ne­hez­telt érte az ap­já­ra, ő is ha­jó­ra akart száll­ni, de nem vele.

– Hát ezt nem ér­tem.

– Pe­dig rém egy­sze­rű. Egyes-egye­dül ült vol­na föl egy Kí­ná­ba in­du­ló, las­súbb ha­jó­ra. De az­tán még­se ült föl, mert vissza akart jön­ni, hogy be­fe­jez­ze az utol­só tan­évét. Fon­tos volt neki, hogy le­dip­lo­máz­zon, és mi­előbb ál­lást vál­lal­has­son; a sa­ját lá­bá­ra akart áll­ni, hogy sen­ki­től ne kell­jen töb­bé pénzt el­fo­gad­nia.

– Már­mint az ap­já­tól, nem igaz? – ve­tet­tem köz­be.

– De. Az­tán, ugye, ha egy lány hosszú útra in­dul, nem hagy­ja itt a leg­jobb ru­há­it, az es­té­lyi ru­há­ját, az olasz szvet­te­re­it meg azt a tü­ne­mé­nye­sen sok ci­pő­jét, tás­ká­ját, ka­bát­ját. Még a va­gyont érő sző­ke hód­prém bun­dá­ját is itt hagy­ta.

– Hol van?

– Ahol a töb­bi hol­mi­ja, az alag­sor­ban. Nem akar­tam en­ged­ni, hogy le­vi­gyék, de Mrs. Doncas­ter azt mond­ta, úgy lesz a leg­jobb. – Dolly fe­szen­gett, a tér­dét gyöm­köd­te. – Szív­te­len­ség­nek tar­tot­tam ki­rak­ni a hol­mi­ját, de mit te­het­tem? Mi­kor ki­fu­tott Pho­e­be lak­bé­re, nem volt annyim, hogy ket­tőn­kért fi­zes­sek. Má­sik szo­ba­tár­sat kel­lett ke­res­nem. És hát Mrs. Doncas­ter meg is győ­zött egy idő után, hogy Pho­e­be egy­sze­rű­en szed­te a sá­tor­fá­ját, és el­ment az ap­já­val. Egé­szen máig nem is gon­dol­tam más­ra.

– Hon­nan ve­het­te Mrs. Doncas­ter ezt az öt­le­tet?

A lány ha­bo­zott.

– Nem is tu­dom. Úgy jött neki.

– Nono, csak tán nem az ég­ből?

Dolly töp­ren­gett egy ki­csit, az­tán ki­nyög­te:

– Ta­lán egy tit­kos vá­gyát lát­ta be­tel­je­sed­ni. Nem akar­ta, hogy Pho­e­be… Jaj, nem! – sza­kí­tot­ta fél­be ma­gát Dolly. – Nem úgy gon­dol­tam.

– Nem úgy gon­dol­ta, hogy Mrs. Doncas­ter nem akar­ta, hogy Pho­e­be vissza­tér­jen?

– Nem er­ről van szó. Mrs. Doncas­ter nem akar­ta, hogy bár­mi is tör­tén­jék Pho­e­bé­vel. De hogy nem jött vissza, vak is lát­hat­ta, mennyi­re Meg van elé­ged­ve. Egy­re azt haj­to­gat­ta, egy nap majd hírt hal­lunk fe­lő­le. Írni fog Új-Zé­land­ból vagy Hong­kong­ból, vagy ki tud­ja, hon­nan, hogy küld­jük utá­na a hol­mi­ját. Azt mond­ta, biz­tos így lesz, majd meg­lát­juk. De nem lett így, igaz?

– Nem ér­tem Mrs. Doncas­ter in­dí­té­kát. Nem sze­re­ti a maga szo­ba­tár­sát?

– Mi az, hogy nem sze­re­ti! Gyű­lö­li. De nem sze­mé­lye­sen. Nem azt mon­dom, hogy Mrs. Doncas­ter­nek köze vol­na hoz­zá.

– Mi­hez?

– Ami Pho­e­bé­vel tör­tént, akár­mi tör­tént is vele. De ugye nem halt meg?

– Nem tu­dom. Egye­lő­re Mrs. Doncas­ter­nél tar­tunk.

– Ja, hát az rém egy­sze­rű. – Dolly­nak szem­mel lát­ha­tó­an min­den vagy rém egy­sze­rű volt, vagy rém bo­nyo­lult. – Nem szí­ve­sen ke­ve­rem bele a ne­vét, iga­zán ren­des fiú, de hát az a hely­zet, hogy Bob­by Doncas­ter bele volt esve Pho­e­bé­be. De ren­de­sen ám! A nyel­ve is ki­ló­gott, úgy li­he­gett, ha csak meg­lát­ta azt a lányt. És Mrs. Doncas­ter­nek egy­ál­ta­lán nem tet­szett a do­log.

– Köl­csö­nös volt ez a szen­ve­dély?

– Igen, azt hi­szem. Phee nem tet­te a ki­ra­kat­ba az ér­zé­se­it, mint Bob­by. De tény, hogy… – Dolly za­var­tan el­hall­ga­tott, sza­po­rán pis­lo­gott tíz­cen­tes-fé­nyű sze­mé­vel.

– Mit akart mon­da­ni?

– Sem­mit.

– Va­la­mit azért még­is­csak.

– Gyű­lö­löm a plety­kát, és nem szok­tam én má­sok után szag­lász­ni.

– De én igen. És ez ko­moly do­log, Dolly. Maga is tud­ja. Mi­nél töb­bet mond ne­kem Pho­e­bé­ről, an­nál na­gyobb az esé­lyem, hogy meg­ta­lá­lom. Egy­szó­val mit akart mon­da­ni?

Dolly ke­reszt­be rak­ta, szét­rak­ta a lá­bát, vé­gül va­la­mi tö­rök­ülés­fé­lé­ben kö­tött ki.

– Hát tud­ja, az a gya­núm, hogy Pho­e­be ép­pen Bob­by mi­att irat­ko­zott be ebbe az is­ko­lá­ba. Per­sze ezt soha nem mond­ta, de egy­szer, mi­kor Bob­by­ról be­szél­tünk, el­szól­ta ma­gát. Még a nyá­ron is­mer­ked­tek meg, va­la­hol az észa­ki ten­ger­par­ton, és a fiú be­szél­te rá, irat­koz­zon be ide.

– És azt is, hogy az any­ja há­zá­ban ve­gyen ki la­kást?

– Mrs. Doncas­ter sem­mit nem tud az egész­ről. Bi­zo­nyo­sat még én sem tu­dok. – Dolly ag­go­dal­mas pil­lan­tást ve­tett rám, – Ne higgye ám, hogy az ment vol­na itt. Pho­e­be nem olyan lány. És Bob­by sem az a faj­ta. Fe­le­sé­gül akar­ta ven­ni.

– Sze­ret­nék vele is be­szél­ni.

– Az nem lesz ne­héz. Mi­kor ha­za­jöt­tem, hal­lot­tam, hogy lenn mo­toz az alag­sor­ban. Hul­lám­lo­vas-desz­kát fab­ri­kál.

– Mennyi idős ez a Bob­by?

– Hu­szon­egy, mint Pho­e­be. De ő se tud töb­bet róla. Nem is­mer­te Pho­e­bét. Csak én is­mer­tem, és még én se iga­zán. Pho­e­be mély volt. az­az­hogy most is az.

– Mély? Hát ezt meg hogy érti?

– Mély, igen. Nem le­he­tett tud­ni, mi jár a fe­jé­ben. Föl­vet­te, ugye, a nagy pléh­po­fát, fe­cse­gett, hü­lyés­ke­dett a töb­bi­ek­kel, de az esze, az má­son járt. Ne is kérd­je, min. Nem tu­dom. Ta­lán a szü­le­in. Ta­lán má­son.

– Volt azért más ba­rát­nő­je is?

– Iga­zán kö­ze­li egy sem. Alig több mint hét hé­tig la­kott itt. Én a la­kás­hi­va­tal­ban fu­tot­tam össze vele. Szo­ba­tár­sat ke­res­tünk mind a ket­ten; ne­kem fel­ső­évest kel­lett ta­lál­nom, ha nem akar­tam a kol­lé­gi­um­ban lak­ni. Na és rög­tön na­gyon meg­ked­vel­tem Pho­e­bét. Af­fé­le csu­da­bo­gár volt, én is az va­gyok. Elég az hoz­zá, hogy ott, azon nyom­ban szö­vet­sé­get kö­töt­tünk.

– Hogy ért­sem azt, hogy Pho­e­be csu­da­bo­gár volt?

– Hát ezt ne­héz meg­ma­gya­ráz­ni. Nem va­gyok va­la­mi nagy pszi­cho­ló­gus. Az a hely­zet, hogy Phe­ének két vagy há­rom sze­mé­lyi­sé­ge volt. Néha pél­dá­ul na­gyon epés volt, ré­mes, hogy mi­lyen sö­té­ten lá­tott, ha olyan han­gu­lat­ban volt, no és hát én se va­gyok va­la­mi, haj de ki­egyen­sú­lyo­zott. Egy­szó­val jól meg­vol­tunk mi ket­ten:

– De­presszi­ós volt, azt mond­ja?

– Igen, néha. Elő­for­dult, hogy moz­dul­ni is alig bírt a nagy bú­bá­nat­tól. Más­kor vi­szont ő volt a tár­sa­ság lel­ke.

– Szó­ba ke­rült-e va­la­ha az ön­gyil­kos­ság?

– Hát igen, be­szél­tünk róla. Hogy hát ho­gyan és mi­ként sa­töb­bi. Em­lék­szem, egy­szer ar­ról be­szél­get­tünk, hogy az ön­gyil­kos­ság is le­het a sze­mé­lyi­ség ki­fe­je­ző­dé­se. Én, tud­ja, a Gol­den Gate-híd­ra sza­vaz­nék, ami­lyen drá­mai tí­pus va­gyok.

– No és Pho­e­be?

– Azt mond­ta, ő bi­zony főbe lőné ma­gát. Az a leg­gyor­sabb.

– Volt fegy­ve­re?

– Tud­tom­mal nem. Az ap­já­nak vi­szont volt, nem is egy, oda­ha­za Me­adow Farm­sban. Phee ször­nyű­nek érez­te, hogy va­la­ki fegy­vert tart az ott­ho­ná­ban. Nem is lőné főbe ma­gát soha. Csak úgy be­szél­tünk róla. Mert az az igaz­ság, hogy félt a fegy­ve­rek­től. Rém ne­u­ro­ti­kus volt, mint min­den va­la­mi­re­va­ló em­ber.

Ta­nú­val nem sza­bad vi­táz­ni, em­lé­kez­tet­tem ma­gam.

Föl­áll­tam, s az író­gép felé for­dí­tot­tam szé­ke­met. Fé­lig meg­írt lap volt ben­ne, ez­zel a cím­mel: Az if­jú­ko­ri bű­nö­zés pszi­chi­kus okai, írta Do­ro­thea S. Lang. Az utol­só, fél­be ma­radt mon­dat így hang­zott: „A szak­te­kin­té­lyek egy ré­sze úgy véli, az an­ti­szo­ci­á­lis vi­sel­ke­dés ese­té­ben bi­zo­nyos szo­cio-öko­nó­mi­ai fak­to­rok do­mi­nál­nak, má­sok sze­rint azon­ban a sze­re­tet hi­á­nya…”

Az e be­tűk ki­lóg­tak a sor­ból. Ta­lán ez nyom­ra ve­zet – fu­tott át az agya­mon.