HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Ne­héz éj­sza­ka volt, s ké­sőbb se lett könnyebb. Haj­na­li há­rom óra táj­ban ér­tem Boul­der Beach észa­ki pe­re­mé­re, ahol a mo­te­lok hi­deg neon-csa­lét­kü­ket áz­tat­ják az éj sö­tét vi­zé­ben. Le­for­dul­tam az or­szág­út­ról az egye­te­mi vá­ros­rész felé. A fő­is­ko­la, mint a hol­tak vá­ro­sa nyúj­tó­zott a ten­ger fe­lől go­moly­gó köd ek­toplaz­má­já­ban. A hold­nak tág fény­ud­va­ra volt.

Az Oce­a­no Palms eme­le­tén fény szű­rő­dött ki a füg­gö­nyök mö­gül ab­ból a szo­bá­ból, ame­lyet haj­dan Pho­e­be Wy­cherly osz­tott meg Dolly Lang­gel. Dolly­ra pil­la­nat­nyi­lag nem vol­tam kí­ván­csi. In­kább Mrs. Doncas­ter aj­ta­ján ko­pog­tam.

Az asszony meg­le­pő gyor­sa­ság­gal re­a­gált, mint­ha csak vár­ta vol­na a ko­pog­ta­tást. Hang­ját vé­kony­ra szűr­te az ajtó:

– Bob­by? Te vagy az, Bob­by?

Megint ko­pog­tat­tam, most már hal­kab­ban. Az ajtó ki­nyílt né­hány hü­velyk­nyi­re, amennyi­re a lánc en­ged­te. Mrs. Doncas­ter ki­ku­kucs­kált a réz­láng fö­lött.

– Be­jö­het­nék? – kér­dez­tem. – Hí­re­ket hoz­tam.

– Bob­by­ról?

– Igen. Vele kap­cso­lat­ban.

Mrs. Doncas­ter ki­akasz­tot­ta a lán­cot, és vissza­hát­rált a sö­tét­ség­be.

– Vár­jon, vil­lanyt gyúj­tok. Itt ül­dö­gél­tem a sö­tét­ben.

Föl­kap­csolt egy ál­ló­lám­pát. Vi­sel­tes fla­nell­pon­gyo­lá­ban volt, var­kocs­ba sze­dett haja er­nyed­ten csün­gött pety­hüdt mel­lén: öreg­nek, véd­te­len­nek lát­szott. Foj­tott hang­ja va­la­mi­fé­le gyá­mol­ta­lan va­rázs­lat­tal ta­gad­ta, ami­től tar­tott.

– Bal­eset tör­tént Bob­by­val?

– An­nak is ne­vez­het­jük. Ül­jön le, ké­rem. Meg kell be­szél­nünk egyet-mást, Mrs. Doncas­ter.

Te­kin­te­tem sú­lyá­nak en­ge­del­mes­ked­ve, be­le­hát­rált egy szék­be. Hogy le­ült, ki­sza­kadt be­lő­le a só­haj:

– Meg­öl­ték!

– Nem őt öl­ték meg.

– Mond­ja el, mi tör­tént. Jo­gom van tud­ni.

Mel­lé­je ül­tem a zon­go­ra­szék­re.

– Maga ta­lán töb­bet tud a tör­tén­tek­ről, mint én. Meg­ta­lál­ták Pho­e­be Wy­cherly holt­tes­tét a ten­ger­ben, észak­ra in­nen, Me­di­ci­ne Stone ha­tá­rá­ban. Ma éj­jel ag­nosz­kál­tuk az ál­do­za­tot. A ko­csi­ját le­lök­ték vagy le­haj­tot­ták egy negy­ven láb ma­gas szik­lá­ról. Ben­ne volt a holt­tes­te.

Mrs. Doncas­ter a fér­je fény­ké­pé­re te­kin­tett. Fe­ke­te ke­ret­be fog­lalt, ba­ju­szos fér­fi mo­soly­gott a lám­pa fény­kö­ré­nek pe­re­mén. Maga az asszony hu­nyor­gott az éles fény­ben, mint­ha csak a sze­mé­be vág­tam vol­na.

– És mi köze eh­hez a fi­am­nak?

– Lát­ták, hogy no­vem­ber má­so­di­kán éj­jel át­haj­tott Me­di­ci­ne Stone-on a lány ko­csi­já­val. Maga azt mond­ta ne­kem, Bob­by ott­hon, ágy­ban töl­töt­te azt a hét­vé­gét.

– Úgy is volt.

– Nem úgy volt, tud­juk mind a ket­ten.

Mrs. Doncas­ter nyelt egyet.

– Le­het, hogy té­ved­tem. Ta­lán egy hét­tel ké­sőbb volt neki az az inf­lu­en­zá­ja.

– Haj­lan­dó te­hát meg­vál­toz­tat­ni a tör­té­ne­tét?

Bá­ván rá­bó­lin­tott. Var­ko­csai, mint két dög­lő­dő, szür­ke kí­gyó, meg­rán­dul­tak a mel­lén. Uj­ja­i­val el­bab­rált az egyi­ken, mi­köz­ben be­szél­ni kez­dett:

– El­ment azon a ví­ken­den. Egye­dül ment el. Nem mond­ta, hová. Reg­gel te­le­fo­nált csak a busz­ál­lo­más­ról, meg­kért, men­jek érte a ko­csi­val. Érte is men­tem. Úgy né­zett ki az a sze­gény gye­rek, mint… –, rá­te­kin­tett fe­ke­te ke­re­tes szent­ké­pé­re – mint a nem is tu­dom, mi. Ször­nyen.

– Mennyi ide­ig volt tá­vol?

– Csak arra az egy éj­sza­ká­ra.

– Meg­kér­dez­te, mi dol­ga volt?

– Már hogy­ne kér­dez­tem vol­na. Egy­re fag­gat­tam, hogy az­zal a lánnyal… az­zal a Pho­e­bé­vel volt-e. De vál­tig ta­gad­ta. – El­hall­gat­tat­ta az iszo­nyat. A ke­zét tör­del­te. Meg­tört han­gon foly­tat­ta: – Min­dent meg­tet­tem érte. Min­dent, hogy föl­ne­vel­jem az apja te­kin­té­lye nél­kül. De hát mit te­het az em­ber, ha ha­zud­nak neki?

– Az em­ber leg­alább maga ne ha­zud­jon to­vább.

– Az egyet­len gyer­me­kem, per­sze hogy vé­de­ni pró­bál­tam. De hát maga sem bi­zo­nyít­hat­ja, hogy Bob­by­nak köze len­ne a lány ha­lá­lá­hoz. Nem bi­zo­nyít­hat­ja. A haja szá­lát sem gör­bí­tet­te vol­na. Hi­szen ked­vel­te, erő­seb­ben is a kel­le­té­nél.

Ki­fo­gyott a lé­leg­zet­ből. Úgy gub­basz­tott pon­gyo­lá­já­ban, mint egy meg­gyűrt arcú kis öreg­asszony. Te­kin­te­te ide-oda ci­ká­zott a szo­bá­ban.

– Hol van Bob­by, Mrs. Doncas­ter?

– Nem tu­dom. És ha tud­nám, se mon­da­nám meg.

– Nem ezt vár­tam ma­gá­tól. Tisz­tes­sé­ges asszony hí­ré­ben áll, nem­de?

Az asszony vé­gig­te­kin­tett for­mát­lan tes­tén.

– Nincs má­som, csak ő.

Ta­lán épp ez a baj, gon­dol­tam.

Las­san föl­emel­te a fe­jét.

– Mennyit küsz­köd­tem. Min­den erőm­mel pó­tol­ni igye­kez­tem az ap­ját. De ő, tu­dom, min­dig szem­ben állt ve­lem. Hi­á­ba, egy asszony nem ne­vel­het fér­fi­vá egy­ma­gá­ban egy fiút. Pe­dig azt hit­tem, ki­ala­kul szé­pen a ket­tőnk kö­zös éle­te. – Könnyek csil­log­tak a sze­me sar­ká­ban. Az uj­já­val má­zol­ta szét őket. – Mit te­gyek?

– Mond­ja el ne­kem az igaz­sá­got. Hol a fia?

– Nem tu­dom. Es­kü­szöm! – Meg­ráz­ta a fe­jét; könnyei, mint meg­annyi hi­gany­csepp, szét­gör­dül­tek rán­cai kö­zött.

– Ha be­szél­het­nék vele – mond­tam –, ta­lán előbb­re jut­nánk egy ki­csit eb­ben a ho­má­lyos ügy­ben.

Két kéz­zel ka­pott a re­mé­nyen.

– Ugye, maga se Hi­szi, hogy ő tet­te?

– Nem aka­rom hin­ni. De hogy meg­szö­kött, nem könnyű mást hin­nem.

– Nem szö­kött meg! Va­cso­ra után ment csak el. Azt mond­ta, fon­tos dol­ga van.

– Hol?

– Hi­á­ba kér­dez­tem, és ez nem őrá vall. Soha nem vol­tak tit­kai az any­ja előtt. És lám, hi­á­ba kér­dez­tem ma este, csak ki­for­dult a ház­ból, és egy szó nél­kül el­haj­tott.

– Mi­lyen ko­csi­ja van?

– Régi csot­ro­gány. Ford A mo­dell, ha jól tu­dom.

– Ijedt­nek lát­szott?

– In­kább csak iz­ga­tott­nak. Ami még in­kább ag­gasz­tott.

– Mi­ért, Mrs. Doncas­ter?

– Hát, hogy is mond­jam, ag­gód­ni kezd­tem, hogy ennyit ló­gat­ta az or­rát az utób­bi hó­na­pok­ban. És ak­kor jött ez a te­le­fon­hí­vás, és egy­szer­re mint­ha meg­bo­lon­dult vol­na. Alig bírt ma­gá­val, olyan egész­ség­te­len volt, ahogy vi­sel­ke­dett. Még a va­cso­rá­ját is ott­hagy­ta.

– Nem em­lí­tet­te az imént ezt a te­le­font.

– Nem? Pe­dig akar­tam. At­tól lett olyan iz­ga­tott.

– He­lyi hí­vás volt vagy tá­vol­sá­gi?

– Hát, azt nem tu­dom. Akár­ki hív­ta is, na­gyot hi­bá­zott. Vagy­is hogy a há­tam mö­gött pró­bált hoz­zá­fér­kőz­ni. Dolly Láng te­le­fon­ján hív­ták.

– Dolly Lang vet­te föl a kagy­lót?

– Úgy bi­zony. Pró­bál­tam is ki­szed­ni be­lő­le, ki volt az. De a kis bes­tia tet­te­ti, hogy nem tud­ja. – Fé­nye­sen, el­len­sé­ge­sen csil­lo­gott a sze­me. Könnyei el­pá­ro­log­tak. Se­bez­he­tő pil­la­na­ta el­múl­ván, alap­ter­mé­sze­te ke­mény kér­get vont a lel­ké­re, akár a he­ge­se­dő bőr­szö­vet egy seb­száj­ra. – Ma­gá­nak ta­lán haj­lan­dó lesz el­mon­da­ni. Maga még­is­csak fér­fi.

Föl­ka­pasz­kod­tam a kin­ti lép­csőn. Olyan szür­ké­nek és gyön­gé­nek érez­tem ma­gam, mint a hol­dár­nyé­kom, amely mel­let­tem kú­szott a fa­lon. Dolly­nál még égett a vil­lany. Hall­hat­ta, hogy. jö­vök: aj­tót nyi­tott, mi­előtt ko­pog­hat­tam vol­na, és kí­ván­csi­an ki­te­kin­tett, ma­dár­mód bil­lent­ve elő­re fe­jecs­ké­jét.

Kí­ván­csi­sá­ga alább­ha­gyott, mi­kor rám is­mert.

– Ó! Hát maga az?

– Mi­ért, kit várt?

Erő­sza­kolt könnyed­ség­gel fe­lelt:

– Sen­kit. Ilyen ké­sei órá­ra nem szok­tam tár­sa­sá­got hív­ni.

A teg­na­pi szvet­tert és far­mert vi­sel­te. Az arca szür­ke volt és fé­nyes, mint­ha az óta sem mos­dott, fé­sül­kö­dött vol­na.

– Nem én vá­lasz­tot­tam az órát – mond­tam. – Az óra vá­lasz­tott en­gem. Lám mi­lyen so­ká­ig vir­raszt, Dolly.

– Gon­dol­tam, nem al­szom a nagy­böjt­ben. Tu­dom, még nincs itt a nagy­böjt, de én már vá­rom.

Ide­ges­sé­gé­ben fe­cse­gett. A sze­me la­pos volt, mint két tíz­cen­tes. Mö­gü­le, a szo­bá­ból ál­mos lány­hang mon­dott han­go­san és ar­ti­ku­lát­la­nul va­la­mi „gr­ahh!”- fé­le­sé­get.

Dolly ol­dalt lé­pett, és hal­kan be­csuk­ta az aj­tót.

– Al­szik a szo­ba­tár­sam. Ő nem sza­kí­tott ez­zel a szo­ká­sá­val. Mi­ről kí­ván be­szél­ni? – Ri­deg volt a hang­ja; öre­gebb­nek, ke­mé­nyebb­nek, egy­szer­s­mind bi­zony­ta­la­nabb­nak lát­szott, mint az elő­ző nap.

– Maga mi­ről kí­ván, Dolly?

– Nem is tu­dom. Be­szél­get­het­nénk az idő­já­rás­ról.

Hety­kén te­kin­tett kö­rül, de va­la­hogy szög­le­te­sen moz­gott, mint egy fel­hú­zós ma­dár. A ten­ge­ri köd föl­fe­lé kú­szott a lej­tős ut­cán. Mint­ha maga az éj­sza­ka is moz­gott, csúsz­kált, osz­la­do­zott vol­na alat­tunk, fö­löt­tünk, kö­rü­löt­tünk.

– Kö­dös idő van, nem igaz? – mond­ta Dolly.

– Ak­kor tán osz­las­suk el a kö­döt – ja­va­sol­tam.

– Az, lát­ja, jó lesz. Utá­lom a kö­döt. Nyir­kos szem­fe­dő­re em­lé­kez­tet. – He­ve­sen össze­ráz­kó­dott. – Oda se neki! Túl sok ká­vét it­tam. A nagy­böjt örö­mé­re, hisz tud­ja.

– Be­szél­get­het­nénk va­la­hol za­var­ta­la­nul?

– Nem me­gyek én se­ho­vá be­szél­get­ni – nya­fog­ta kis­lá­nyo­san. – Be­szél­ges­sünk itt, ha mu­száj.

– De mennyi­re hogy mu­száj! Maga egy te­le­fon­hí­vást köz­ve­tí­tett ma este Bob­by­nak.

– Csak­ugyan?

– Ne játsszunk szem­be­kö­tős­dit. Élet­ha­lál-kér­dés le­het az a te­le­fon. Már­mint Bob­by­nak.

Dolly fe­lém emel­te szür­ke, ag­go­dal­mas kis ar­cát.

– Lám, ő is ezt mond­ta. Meg is ígér­tet­te, hogy sen­ki­nek nem szó­lok róla.

– Meg­ké­rem, ne­kem még­is­csak mond­ja el.

– Mi­ért olyan, fon­tos? Pho­e­bé­ről van szó?

– Mi­ből gon­dol­ja?

– Hát csak ab­ból, ahogy Bob­by re­a­gált. Már úgy ért­ve, hogy föl­de­rült az arca, mint… – Dolly vett egy mély lé­leg­ze­tet, és be­csuk­ta a szá­ját. – De hisz meg­ígér­tem, hogy sen­ki­nek nem be­szé­lek róla. Még az any­já­nak se mond­tam sem­mit, pe­dig az az­tán igen­csak be­gu­rult.

– Én nem va­gyok az any­ja.

– Azt el­hi­szem. De maga, ugye, de­tek­tív meg min­den. Nem akar­nám baj­ba ke­ver­ni Bob­byt.

– Pe­dig így még na­gyobb baj­ba ke­ver­he­ti. Be­szél­ni akar­nék vele, mi­előtt a rend­őrök fog­ják val­la­tó­ra.

– A rend­őrök? Bob­byt ke­re­sik?

– Hol­nap bi­zony már ke­res­ni fog­ják.

– Mit tett?

– Erre saj­nos nem vá­la­szol­ha­tok. És hát amúgy sem tet­sze­ne a vá­la­szom ma­gá­nak. De ha iga­zán se­gí­te­ni akar raj­ta – és raj­tam –, el kell mon­da­nia an­nak a te­le­fon­hí­vás­nak min­den rész­le­tét.

– Nin­cse­nek an­nak rész­le­tei. Bob­by meg­kért, men­jek ki, amíg be­szél.

– Ki­vel be­szélt?

– Ha mon­dom, hogy nem tu­dom!

– Azt hit­tem, maga vet­te föl a kagy­lót.

– Az igaz, de csak a te­le­fon­köz­pon­tos­sal be­szél­tem! Azt mond­ta, Mr. Ro­bert Doncas­ter­ral, sze­mély sze­rint vele akar be­szél­ni va­la­ki. Hát le­men­tem és föl­hoz­tam Bob­byt.

– Mi­kor tör­tént ez?

Dolly el­tű­nő­dött.

– Ne­gyed hat tájt.

– Mond­ta a köz­pon­tos, hogy hon­nan ke­re­sik Bob­byt?

– Palo Al­tó­ból. Ott van a Stan­ford, ugye, Pho­e­be elő­ző is­ko­lá­ja, és az a vad öt­le­tem tá­madt, hogy ta­lán maga Pho­e­be te­le­fo­nált. Még most is ha­tá­sa alatt va­gyok, nem tud­tam el­alud­ni, egy­re csak rá kel­lett gon­dol­nom. Tud­ja,’ arra gon­dol­tam, ta­lán el­vesz­tet­te az em­lé­ke­ző­ké­pes­sé­gét vagy mi, és nem em­lé­ke­zett sem­mi más­ra, csak Bob­by ne­vé­re meg a sa­ját te­le­fon­szá­m­ár…

Kí­mé­let­le­nül köz­be­vág­tam, s amit mond­tam, az ne­kem is szólt, nem­csak a lány­nak:

– Ver­je ki a fe­jé­ből, Dolly! Nem Pho­e­be volt az.

– Hát per­sze. Tu­dom. Bob­by is mond­ta, hogy nem, és Bob­by ne­kem nem ha­zu­dik. Eb­ben leg­alább­is nem.

– Nem is cél­zott rá Bob­by, hogy ki volt a te­le­fo­ná­ló?

– Nem. Csak annyit mon­dott, ma­gán­ügy.

– Mást nem em­lí­tett?

– Csak kö­szö­ne­tet mon­dott, elég­gé öm­len­gő­sen. Mást nem. Öt perc­cel ké­sőbb lát­tam, hogy el­haj­tott az or­szág­út felé. De mint egy ra­ké­ta.

– Azt mond­ja, örült? Vagy in­kább iz­ga­tott volt?

– Rém iz­ga­tott volt.

– Jó ér­te­lem­ben? Vagy in­kább zak­la­tott­ság­nak mon­da­ná?

Dolly el­gon­dol­ko­zott.

– Hát, nem is tu­dom. Ami­lyen le­tört volt ez a Bob­by egész té­len, nem könnyű meg­mon­da­ni. Elég­gé fe­szült volt, az biz­tos. De bol­dog is, igen, va­la­hogy nem is evi­lá­gi mó­don. Mint­ha a Szent Grál ke­re­sé­sé­re in­dult vol­na. – Föl­né­zett a hold­ra, de az már alig de­ren­gett át a kö­dön. Meg­bor­zon­gott, összébb húz­ta ma­gát.

– Fá­zom, Mr. Ar­cher. És nem tu­dom, mire megy ki ez az egész.

– Azt én se tu­dom, Dolly. De szán­jon rám még egy-két per­cet, jó?

– Szí­ve­sen, ha se­gí­tek vele.

– De még mennyit! Mond­ja meg ne­kem – maga szo­cio­ló­gus, igaz? –, mond­ja meg, adta-e Bob­by je­lét hol­mi ne­u­ró­zis­nak, lel­ki baj­nak?

– Erő­sen ne­u­ro­ti­kus, az csak ter­mé­sze­tes. Me­lyi­kük nem az? Be­szél­get­tünk is Pho­e­bé­vel Bob­by Ödi­pusz-komp­le­xu­má­ról. Elég­gé sú­lyos komp­le­xu­sa van, de ke­mé­nyen küzd el­le­ne.

– Mi mó­don?

– Igyek­szik fel­nő­ni. El­vág­ni a köl­dök­zsi­nórt, ugye­bár, élni a sa­ját éle­tét. Ször­nyű ve­sze­ke­dé­sei vol­tak ez idén az any­já­val. Föl­hal­lat­szott a föld­szint­ről.

– Tett­le­ges­ség?

– No, az azért nem. Csak ki­a­bá­lás.

– Fe­nye­get­te is az any­ját?

– Tud­tom­mal nem. In­kább csak ar­ról volt szó, hogy ott­hagy­ja a fő­is­ko­lát, és meg­áll a maga lá­bán.

– És gon­dol­ja, hogy most ta­lán azt tet­te?

– Nem le­pőd­nék meg.

– Fe­nye­ge­tett-e va­la­kit, is tett­le­ges­ség­gel? Ma­gát pél­dá­ul vagy Pho­e­bét?

Dolly öröm­te­le­nül föl­kun­co­gott.

– Ugyan már! Bob­by fan­tasz­ti­ku­san sze­líd. Mint egy ke­zes bá­rány. Töb­bek kö­zött ép­pen ezt ki­fo­gá­sol­ta ben­ne Pho­e­be. Ke­resz­tény Rab­szol­gá­nak csú­fol­ta. – Tud­ja: „Mi­kor ki­rály vol­tam Ba­bi­lon­ban, te ke­resz­tény rab­szol­ga vol­tál.”

– Maga sze­rint van haj­lan­dó­sá­ga erő­sza­kos tet­tek­re?

– Pho­e­bé­vel szem­ben? – kap­ta mel­lé­hez a ke­zét Dolly. – Ide akar ki­lyu­kad­ni?

– Ide.

Kur­ta moz­du­lat­tal ráz­ta meg a fe­jét.

– Egy uj­ját se emel­te vol­na Pho­e­bé­re, efe­lől biz­tos le­het. Nem lát­tam én még sen­kit, aki ennyi­re bele lett vol­na csa­va­rod­va egy lány­ba. Iga­zán. – De mint­egy ma­gát nyug­ta­tan­dó, meg­érin­tet­te a ka­ro­mat. – Tör­tént va­la­mi Pho­e­bé­vel?

– At­tól tar­tok, tör­tént, Dolly.

– Meg­halt?

– Fé­lek, hogy igen.

Vissza­rán­tot­ta a ke­zét, mint­ha meg­éget­tem vol­na, s ugyan­ak­kor ne­kem tán­to­ro­dott, de szó sze­rint. Föl­ka­rol­tam, s hogy, hogy nem, azon kap­tam ma­gam, hogy bor­zas fe­jét si­mo­ga­tom. Ero­ti­ká­nak ár­nyé­ka sem volt a gesz­tus­ban.

– Az is­ten ver­je meg – mond­ta rop­pant üde han­gon. – Gye­rek­ko­rom­ban szok­tam le az imád­ko­zás­ról, de no­vem­ber­ben újra imád­koz­ni kezd­tem. Két hó­na­pon át min­den ál­dott este imád­koz­tam. És ne­sze, még­is meg­halt. Nincs Is­ten!

Ta­lán iga­za van, ta­lán nincs, fe­lel­tem. Ha van, ti­tok­za­tos mó­don tény­ke­dik. Mint az em­be­rek. Dolly el­for­dult tő­lem meg a köz­he­lye­im­től, s hom­lo­kát ne­ki­tá­masz­tot­ta az ajtó fá­já­nak. Keze a ki­lin­csen. Úgy lát­szott, ah­hoz sincs ere­je, hogy le­nyom­ja.

– Saj­ná­lom, hogy tő­lem kel­lett meg­tud­nia – mond­tam. – De még így is jobb, mint ha mond­juk az új­ság­ban ol­vas­ta vol­na.

– Hát igen. Kö­szö­nöm. Hogy halt meg?

– Azt még nem tud­ni. De már két hó­nap­ja ha­lott. – Meg­érin­tet­tem a vál­lát. – Meg­ten­ne ne­kem még egyet?

– Ha tu­dom. Nem va­gyok jól.

– Hadd hasz­nál­jam a te­le­fon­ját.

– Csak­hogy al­szik a szo­ba­tár­sam. Nem sze­re­ti, ha föl­éb­resz­tik.

– Majd hal­kan be­szé­lek.

– Hát jó.

Be­en­ge­dett. Ló­fa­rokfrizu­rás lány fe­kü­di össze­ku­po­rod­va egy ta­ka­ró alatt a re­ka­mi­én. A te­le­fon az író­asz­ta­lon volt, a régi nagy író­gép mel­lett. A gép­be fűz­ve még a teg­na­pi kéz­irat­tö­re­dék. Elé­je ül­tem, és új­ra­ol­vas­tam Dolly meg­fe­nek­lett mon­da­tát: „A szak­te­kin­té­lyek egy ré­sze úgy véli, az an­ti­szo­ci­á­lis vi­sel­ke­dés ere­de­té­ben bi­zo­nyos szo­cio-öko­nó­mi­ai fak­to­rok do­mi­nál­nak, má­sok sze­rint azon­ban a sze­re­tet hi­á­nya…”

Az e be­tűk ki­lóg­tak a sor­ból. Az e be­tűk ki­lóg­tak á sor­ból, és a gép egy régi tí­pu­sú Ro­yal volt. Elő­vet­tem a Wil­lie Mac­key­től ka­pott le­ve­le­ket, és gyors össze­ha­son­lí­tást vé­gez­tem. Az ered­mény po­zi­tív volt. Ho­mer Wy­cherly­nek Mac­key­hez írt ere­de­ti le­ve­le, a fe­nye­ge­tő le­ve­lek és Dolly dol­go­za­ta egy­azon író­gé­pen ké­szül­tek. Ezen az író­gé­pen.

– Mit mű­vel? – súg­ta fü­lem­be a lány.

– Rá­jöt­tem va­la­mi­re. Hon­nan sze­rez­te ezt az író­gé­pet?

– Pho­e­bé­től kap­tam köl­csön. Hogy nem ke­rült elő, to­vább hasz­nál­tam. Nem baj?

– Ez idá­ig nem volt az. Ha­nem most el kell vin­nem.

– Mi­ért?

– Nyom­ra ve­ze­tő – kö­zöl­tem. – Nem tud­ja, ho­gyan tett rá szert Pho­e­be?

– Nem. Régi gép, van vagy húsz­éves. Bi­zo­nyá­ra kéz alatt vet­te. Bár nem vall rá, Pho­e­be új hol­mi­kat szo­kott ven­ni.

A lány for­dult egyet, a re­ka­mi­én, és álom­it­tas han­gon meg­szó­lalt:

– Mi­csi­nálsz, Dolly? Fe­küdj már le!

– Aludj csak.

A lány en­ge­del­me­sen a fal felé for­dult.

– No és mi­fé­le nyom­ra ve­zet? – kér­dez­te Dolly.

– Nem volt még időm, hogy vé­gig­gon­dol­jam. – Föl­te­kin­tet­tem fe­szült kis ar­cá­ra; mint egy nyu­lacs­ka, aki­nek ne­héz hús­vét­ja volt, gon­dol­tam. – Meg­fo­gad­hat­ná a ba­rát­nő­je ta­ná­csát – ja­va­sol­tam. – Me­le­gít­sen egy kis te­jet, igya meg szé­pen, ad­dig­ra én is ké­szen va­gyok, és ak­kor al­hat egy jót.

– Meg­pró­bál­hat­juk – mond­ta nem túl sok meg­győ­ző­dés­sel. Ki­ment a kony­há­ba, és zö­rög­ni kez­dett az edé­nyek­kel.

Föl­tár­csáz­tam az in­ter­ur­bán­köz­pon­tot, és ezt mond­tam:

– Ro­bert Doncas­ter va­gyok. Teg­nap este hat óra előtt föl­hív­tak Palo Al­tó­ból. Meg tud­ná mon­da­ni, mi­lyen szám hí­vott?

– Saj­nos, uram, ar­ról nem ve­ze­tünk ki­mu­ta­tást. A be­ér­ke­ző hí­vá­so­kat csak a vo­nal in­nen­ső vé­gén tart­juk szá­mon.

– Ki tud­nám de­rí­te­ni va­la­mi mó­don, hogy ki hí­vott?

– Nem tu­dom, uram, de kap­csol­ha­tom a fel­ügye­lő­met.

Kat­tant a ké­szü­lék, vár­tam, öre­gebb, élén­kebb női hang csen­dült.

– Az in­ter­ur­bán-fel­ügye­lő be­szél. Mi­vel szol­gál­ha­tok?

– Ro­bert Doncas­ter va­gyok. Föl­hív­tak Palo Al­tó­ból ezen és ezen a szá­mon teg­nap este hat­kor. Sze­ret­ném ki­de­rí­te­ni a hívó ál­lo­más szá­mát.

– Köz­vet­len hí­vás volt? Mert ak­kor nem tud­ha­tó meg.

– Nem, a te­le­fo­nos kis­asszony kap­csol­ta – fe­lel­tem.

– Eb­ben az eset­ben Palo Al­tó­ban nyo­má­nak kell len­nie.

– Meg tud­ná kér­dez­ni tő­lük a szá­mot?

– Csak sür­gős ese­tek­ben.

– Ké­rem, ez az eset rend­kí­vül fon­tos és sür­gős.

Meg­győz­het­te a han­gom.

– Rend­ben van, meg­pró­bá­lom. Lesz szí­ves még egy­szer a ne­vét, uram?

– Ro­bert Doncas­ter.

– A szá­mát?

Azt is le­ol­vas­tam a tár­csá­ról.

– Vissza­hív, uram, vagy in­kább tart­ja a vo­na­lat?

– Kö­szö­nöm, tar­ta­nám in­kább.

Ül­tem hát, és hall­gat­tam az alig ért­he­tő be­szél­ge­tés­tö­re­dé­ket: hely­ség­ne­vek, Port­land, Salt Laké City; az éj­sza­ka nagy és üres el­mé­jé­nek gon­do­lat­for­gá­csai. Az­tán az élénk női hang el­foj­tot­ta őket:

– Meg­van a szám, Mr. Doncas­ter. Da­ven­port 93489, Palo Alto.

– Ki­nek a szá­ma az?

– Ezt az in­for­má­ci­ót még sür­gős eset­ben sem ad­hat­juk meg. A Palo Altó-i te­le­fon­köz­pont­ban meg­mond­hat­ják, ha sze­mé­lye­sen ér­dek­lő­dik. Az már tő­lük függ. Vagy pe­dig föl­hív­hat­ja a szá­mot tet­te hoz­zá.

– Ez igaz. Vol­na szí­ves kap­csol­ni?

A kora reg­ge­li vo­na­lak üre­sek lé­vén, rög­tön ki­fu­tott a hí­vás. A vo­nal vé­gén, is­me­ret­len he­lyén fel­csör­gött a te­le­fon. Ti­zen­hat­szor csön­ge­tett.

– Saj­nos, nem vá­la­szol­nak, uram. Hív­jam ta­lán ké­sőbb?

– Majd ma­gam hí­vom. Kö­szö­nöm szé­pen.

Föl­je­gyez­tem a szá­mot, és föl­áll­tam, hogy in­dul­jak. Dolly meg­je­lent a kony­ha­aj­tó­ban. Gő­zöl­gő csé­sze volt a ke­zé­ben, fel­ső aj­kán fe­hér tej­ba­jusz.

– Jó éj­sza­kát – mond­tam neki –, és sem­mi ál­mot. De az imád­ko­zást ne hagy­ja abba.

Le­győ­zött tar­tás­ba gör­nyedt; olyan volt, mint egy vissza­ma­radt kis idi­ó­ta.

– Mi hasz­na az imá­nak?

– Fenn­tart­ja a vo­na­lat. Arra az eset­re, ha még­is van va­la­ki a vo­nal túl­só vé­gén.