39.

Su­san­ne és Mar­gret ke­resz­tül­haj­tott Bad Wal­de­nen, majd Egern­köst­le irá­nyá­ba vet­te út­ját, hogy a nyu­gal­ma­zott ez­re­des­nek, Ado von Wit­ter­lin­nek le­szál­lít­sa a gyer­tya­tar­tót.

Út­köz­ben rész­le­te­sen el­me­sél­te Su­san­ne az el­múlt öt hét fe­nye­ge­tő ese­mé­nye­it, min­de­nek­előtt azon­ban az el­múlt éj­sza­ka tör­tén­te­ket, ezek ugyan­is a ko­ráb­bi ve­szé­lyek he­lyé­be úja­kat hoz­tak.

Ami­kor Bad Wal­de­nen ha­lad­tak át, Su­san­ne fél­be­sza­kí­tot­ta be­szá­mo­ló­ját. Úgy lát­ta a ko­csi­ból, mint­ha ki­halt vol­na a te­le­pü­lés. Déli egy óra volt.

Két­szer ér­kez­tünk meg ide egy óra­kor, gon­dol­ta, most egy­kor me­gyünk el. Bú­csúzunk, avagy me­ne­kü­lünk? Su­san­ne gyű­löl­te ezt a hely­sé­get, még­is azon kap­ta ma­gát, hogy a csen­des me­lan­kó­lia ér­ze­te ke­rí­ti ha­tal­má­ba. Ki­né­zett az au­tó­ból. Bal­ra a ku­po­lás temp­lom, mel­let­te a hely­tör­té­ne­ti mú­ze­um, az el­áru­sí­tó­bó­dé. Köz­vet­le­nül az út szé­lén a já­rá­si ta­ka­rék­pénz­tár, jobb­ra a piz­za­sü­tő le­en­ge­dett re­dő­nyei. Az ár­kád­so­ron egy lé­lek sincs. Az an­tik­vá­ri­um, a Ric­ki-sza­lon, az Of­ter­din­ger-dro­gé­ria, két bu­tik – va­sár­nap lé­vén min­den zár­va. A Gyógy­kert Ét­te­rem ka­pu­ját be­re­te­szel­ték. A te­le­pü­lés fő­te­rén sem lát­ni te­rem­tett lel­ket, né­hány par­ko­ló autó: két kom­bi ko­csi, egy kis te­her­au­tó, raj­ta mé­rő­lé­cek. Mel­let­te a szö­vet­sé­gi ha­tár­őr­ség le­gény­sé­gi ko­csi­ja, va­la­mint a he­lyi rend­őr­ség URH-s au­tó­ja. Ka­to­nák, rend­őrök se­hol.

– Te­kerd föl már vég­re az ab­la­kot, hi­deg van! – mond­ta Mar­gret.

– Hogy­hogy hi­deg van? Teg­nap ilyen idő tájt még kinn ül­tünk a sza­bad­ban, dél­ben a na­pon csak­nem húsz fok volt.

– De ma nyolc fok sincs, nem süt a nap. Teg­nap éj­jel kez­dő­dött az új hold­hó­nap, ma még hi­de­gebb lesz ál­lí­tó­lag.

Mire fél órá­val ké­sőbb meg­ér­kez­tek Egern­köst­lé­be, Su­san­ne min­dent el­me­sélt. Mar­gret is tá­jé­koz­tat­ta őt az ügy­véd­del foly­ta­tott nyo­masz­tó be­szél­ge­té­sé­ről.

– Re­mél­jük, le­het be­szél­ni az öreg Wit­ter­lin­nel – mond­ta Su­san­ne. – Teg­nap éj­jel tök­ré­szeg volt a Ket­rec Bo­ro­zó­ban.

– A test­vé­re biz­to­san ott lesz – em­lé­kez­tet­te Mar­gret. – öz­vegy Ta­u­ten­burg gróf­nő. Ha a vén trottyos nem ve­szi meg a gyer­tya­tar­tót, meg­ve­szi neki ta­lán a gróf­nő.

Meg­áll­tak a ma­gas rács­ke­rí­tés­sel kö­rül­vett te­lek előtt, és be­csön­get­tek. Ka­to­nás haj­vi­se­le­tű fi­a­tal­em­ber jött a ka­pu­hoz, raj­ta prém­gal­lé­ros bőr­ka­bát és bri­csesz­nad­rág.

– Az ez­re­des úr be­teg – mond­ta, mi­után mind­ket­ten be­mu­tat­koz­tak. – De meg fo­gom kér­dez­ni, fo­gad-e a gróf­nő.

El­tűnt a ház­ban, a lá­to­ga­tók­nak a kapu előtt kel­lett vá­ra­koz­ni­uk. Kis­vár­tat­va sze­mé­lye­sen jött ki a gróf­nő. Idős hölgy volt, kö­zel a nyolc­van­hoz. Ki­tár­ta a kar­ját, s oda­ki­ál­tot­ta a két ven­dég­nek:

– Ma­guk azok, ked­ve­se­im? A fi­vé­rem már annyit me­sélt ma­guk­ról!

Be­en­ged­te Su­san­nét és Mar­gre­tet, köz­ben men­te­ge­tő­zött a fiú ud­va­ri­at­lan­sá­ga mi­att.

– Jó­tét lé­lek, hű­sé­ges, de vi­sel­ked­ni nem tud.

A ház összes ab­la­kát is be­rá­csoz­ták. A gróf­nő ész­re­vet­te a lá­to­ga­tók pil­lan­tá­sát.

– Ma­nap­ság óva­tos­nak kell len­ni – ma­gya­ráz­ta. – Min­de­nütt hem­zseg­nek a vö­rö­sök. Mit gon­dol­nak, mi­ért me­ne­kül­tünk el Wei­mar­ból?

– És min­dent át tud­tak men­te­ni?

– Hát per­sze! Csak nem gon­dol­ják? Azon­nal el­jöt­tünk, ami­kor elő­ször oda­ér­tek a vö­rö­sök, az a szíj­gyár­tó­le­gény az elv­tár­sa­i­val, az a Nos­ke nevű er­dő­ke­rü­lő, meg az a nyom­dász, a Schei­de­mann. Pont Wei­mar­ba kel­lett jön­ni­ük! A fér­jem a nagy­her­ceg ud­va­rá­ban volt gé­nér­al á la su­i­te.

A sza­lon­ban Mar­gret és Su­san­ne kí­ván­csi­an kö­rül­né­zett. Né­hány ré­gi­sé­get fel­is­mer­tek, a Jor­dan és Lam­bert­sen cég­től szár­maz­tak. Egy fe­ke­te-sár­ga-zöld zász­ló alatt – fel­te­he­tő­en ezek vol­tak Szász­or­szág-Wei­mar- Ei­senach szí­nei – a vit­rin­ben régi kézi lő­fegy­ve­rek, a mel­let­te lévő vit­rin­ben mo­dern két­csö­vű flin­ták, há­rom­csö­vű va­dász­pus­kák és is­mét­lő­fegy­ve­rek.

– Hát igen, lát­ják? – mond­ta az idős öz­vegy. – A szép mel­lett rög­tön a hasz­nos! Saj­nos, go­nosz idő­ket élünk!

Mar­gret ki­cso­ma­gol­ta a gyer­tya­tar­tót a do­boz­ból.

– A pots­da­mi Jo­hann Bern­hard Mül­ler mű­he­lyé­ben ké­szült ka­ros ezüst gyer­tya­tar­tót hoz­tuk ma­gunk­kal. A fi­vé­re, kö­rül­be­lül két hó­nap­pal ez­előtt, ami­kor Frank­furt­ban járt…

A gróf­nő fél­be­sza­kí­tot­ta Mar­gre­tet.

– A fi­vé­rem, saj­nos, be­teg. Szí­ve­sen lát­ta vol­na ma­gu­kat. Ugye még nem is jár­tak itt? De saj­nos, a fi­vé­rem fek­szik, gipsz­ben van, és­pe­dig hat hét óta. Csak nem akar vége sza­kad­ni. De mi­ért kel­lett neki fel­ül­nie Ingo mögé a mo­tor­ke­rék­pár­ra. Per­sze, Ingo ki­tű­nő­en ve­zet. Az imént is­mer­het­ték meg, ő a ko­ráb­bi kül­dön­cünk fia. De mit tud ten­ni, ha egy­szer­re csak ott van az út kö­ze­pén egy faág! Pon­to­san tud­tuk, ki rak­ta ke­reszt­be azt a fa­ágat: a po­kolv­öl­gyi vö­rö­sök kö­zül az egyik. Meg is kel­lett bűn­hőd­nie érte!

Mar­gret kö­rül­né­zett a szo­bá­ban, rá­tet­te a gyer­tya­tar­tót az író­pult­ra, két ezüst­kan­na közé.

– Itt a he­lye! – mond­ta. – Jól il­le­nek egy­más­hoz, nem gon­dol­ja?

Az idős gróf­nő tu­da­to­san a má­sik irány­ba né­zett, a fegy­ve­rek vit­rin­je­i­re.

– A lá­bát tör­te – foly­tat­ta. – Ingo öt ki­lo­mé­tert ci­pel­te a fi­vé­re­met a bal­eset he­lyé­ről há­zá­ig! Ő is meg­sé­rült, de nem akar­ta az ez­re­des urat ide­gen jár­mű­re bíz­ni, men­tő­au­tó­ra sem. A vé­gén még az egyik vö­rös ül a vo­lán­nál, s ugye tud­va­le­vő, hogy azok min­dig ré­sze­gek! Öt ki­lo­mé­tert vál­lon ci­pel­ni, tud­ják, mi az? Ma rit­ka­ság a hű­ség. Apám me­sélt ha­son­ló tör­té­ne­tet a han­no­ve­ri há­bo­rú­ról. A ko­bur­gi ki­lenc­ven­ötö­sök egyik va­dá­sza Lan­gens­al­za mel­lett…

Mar­gret tü­rel­met­le­nül köz­be­szólt:

– Gróf­nő! Saj­nos to­vább kell men­nünk. Csak azért jöt­tünk, hogy ezt a gyer­tya­tar­tót a fi­vé­ré­nek…

A gróf­nő kö­rül­né­zett s fö­löt­tébb meg­le­pett­nek lát­szott.

– Nem mond­ta ön­nek a fi­vé­rem, hogy egye­lő­re mel­lőz­nünk kell az ef­fé­le be­vá­sár­lá­so­kat? Saj­nos! Na­gyobb be­ru­há­zá­so­kat igény­lő üz­le­tek­be vág­tunk. Je­len­tős te­lek­vá­sár­lá­so­kat…

Su­san­nét el­ön­töt­te a düh.

– Te­lek­vá­sár­lá­sok? Csak nem a Po­kolv­ölgy­ben? Ahol, ugye­bár, szin­te vég­le­ges­nek te­kint­he­tő, hogy az au­tó­pá­lya…

Az öreg­asszony meg­der­medt.

– Szó­val, er­ről is tud­nak?

– De még mennyi­re!

– Ak­kor önök is… aka­rom mon­da­ni… a mi tár­sa­sá­gunk­ban… részt vesz­nek… az el­kép­ze­lés­ben… va­la­mi­lyen for­má­ban?

– Bi­zo­nyos mér­té­kig igen!

Az öz­vegy nem vá­la­szolt, meg­fog­ta a gyer­tya­tar­tót, el­né­zést kér­ve bó­lin­tott a ven­dé­gek­nek, és el­tűnt. A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban ki­nyílt egy ol­dal­aj­tó, és meg­je­lent Ingo. Szót­la­nul oda­ment a vit­rin­hez, ki­nyi­tot­ta, és kö­rül­mé­nye­sen tö­röl­get­ni kezd­te az egyik fegy­vert, majd a má­si­kat, a har­ma­di­kat… Mar­gret és Su­san­ne szí­ve­sen be­szél­ge­tett vol­na, de nem volt mer­szük a fi­a­tal­em­ber tár­sa­sá­gá­ban.

Ha meg­ve­szi a gyer­tya­tar­tót, ak­kor ez jel. A 760 ezer már­kás ka­taszt­ró­fa sze­ren­csét hoz. A csőd má­gi­kus erő­vel vonz­za a nem sej­tett fel­emel­ke­dést!

Mar­gret és Su­san­ne egy­más­ra né­zett, tud­ták, hogy mind­ket­ten ugyan­azt a ba­bo­nás gon­do­la­tot for­gat­ják a fe­jük­ben.

Ingo vissza­tet­te a fegy­ve­re­ket, be­zár­ta a szek­rényt és el­hagy­ta a he­lyi­sé­get. A gróf­nő vissza­tért.

– El sem tud­ják kép­zel­ni, höl­gye­im – ki­ál­tot­ta az öz­vegy –, mennyi­re lel­ke­se­dik a fi­vé­rem ezért a mun­ká­ért! Ter­mé­sze­te­sen meg­tart­juk. Min­den­kép­pen vet­tünk vol­na, mert vég­té­re is va­la­me­lyest önök is, mi is ugyan­ah­hoz a csa­lád­hoz tar­tozunk. Küld­jék majd el a szám­lát.

Su­san­ne és Mar­gret in­dul­ni ké­szült. Ám a gróf­nő vissza­tar­tot­ta őket. Bal ke­zét Su­san­né­nek, jobb­ját Mar­gret­nek nyúj­tot­ta.

– Ta­lán már né­hány hét múl­va – mond­ta – na­gyobb be­vá­sár­lá­so­kat esz­kö­zö­lünk. Min­de­nek­előtt a fegy­ver­gyűj­te­mény…

– Fegy­ver­rel nem ke­res­ke­dünk – ve­tet­te köz­be Su­san­ne.

Mar­gret ész­re­vét­le­nül ol­dal­ba bök­te.

– Pont jól jön­ne – mond­ta Mar­gret. – Régi fegy­ve­rek­kel bő­vít­jük ép­pen az áru­kész­le­tet. Ki­vá­ló kap­cso­la­ta­ink van­nak a stock­hol­mi Lars­son­nal, a lon­do­ni Gre­en­nel…

– Ak­kor, ked­ve­sem, biz­to­san nem esne ne­he­zé­re egy ke­re­kes zá­várú vagy egy ko­vás pus­kát kap­nia. Gon­dol­ja csak meg: hipp-hopp, itt a ka­rá­csony, és még nem vet­tem aján­dé­kot a fi­vé­rem­nek.

Vég­re el­en­ged­te az öreg­asszony a ven­dé­gek ke­zét. Mar­gret és Su­san­ne az ajtó felé in­dult. A gróf­nő ki­kí­sér­te őket a kert­ka­pu­ig. Mi­után meg­győ­ző­dött róla, hogy Ingo nincs a kö­zel­ben; szo­ro­san a ven­dé­gek mel­lé állt, és oda­súg­ta.

– A fi­vé­rem is meg fog­ja kér­dez­ni ma­guk­tól az el­kö­vet­ke­ző he­tek­ben, hogy mit aján­dé­koz­zon ne­kem az ün­ne­pek­re. Hadd ad­jak egy kis út­ba­iga­zí­tást: rend­je­le­ket, me­dá­lo­kat, vi­téz­sé­gi ki­tün­te­té­se­ket gyűj­tök, min­de­nek­előtt azo­kat, me­lye­ket a né­met fe­je­del­mek ala­pí­tot­tak. Per­sze nem Szász­or­szág­ból és a thü­rin­gi­ai tar­to­má­nyok­ról, van szó, ab­ból hi­ány­ta­la­nul meg­van mind, de gon­do­lok, itt mond­juk – a Zährin­gi Orosz­lán­ra vagy a Vend Ko­ro­ná­ra. Tud­ják, ez be­fek­te­tés szá­mom­ra.

Su­san­ne és Mar­gret egy­más­ra né­zett. Mit fe­cseg egy ilyen korú asszony be­fek­te­tés­ről?

Ta­u­ten­burg gróf­nő ki­ta­lál­ta gon­do­la­ta­i­kat.

– Nem a ma­gam szá­má­ra fek­te­tek be – mond­ta. – Az uno­kám­nak jól jön majd, ha meg­hal­tam. Ame­ri­ká­ban van, sze­ná­tor a fér­je, aki egy szép na­pon el­nök sze­ret­ne len­ni, és sej­tel­mük sincs, mi pénz­be ke­rül oda­át a vá­lasz­tá­si kam­pány.

Ki­zár­ta a kert­ka­put, és ki­en­ged­te a két lá­to­ga­tót.

– Egy ki­csiny­ke érem, amely haj­da­ni nagy idők­ben dics­fény­be vont egy sze­ren­csét­len lel­ket, ma, év­szá­za­dok­kal ké­sőbb, egy sze­ren­csét­len kor­ban még egy­szer di­cső­ség­hez se­gít­het ez­út­tal egy nagy lel­ket. Mi is van írva a han­no­ve­ri Gu­elf-rend­jel­re? Nec as­pe­ra ter­rent – a kel­le­met­len­sé­gek sem ri­asz­ta­nak vissza. De most már nem aka­rom ma­gu­kat to­vább fel­tar­ta­ni…

 

„… ez nem ab­szur­di­tás: ilyen a hét­köz­nap! Kis al­jas­sá­gok, egy kis be­csa­pás, szél­há­mos­ság, bűn… El su­e­no de ra­zón pro­du­ce monst­ru­os – így ne­ve­zi Goya a Cap­ri­chos egyik lap­ját, és ki­húz­za a mo­csár­ból apró ször­nye­it és azok ál­do­za­ta­it, akik­nek el­szunnyadt az ér­tel­mük…”

Claus Jor­dan az au­tó­rá­di­ót hall­gat­ta. Va­sár­nap volt, déli egy óra. Is­mét mű­vé­sze­ti elő­adást su­gá­roz­tak, mint öt hét­tel ez­előtt, ugyan­eb­ben az idő­ben. A Bá­zel-Frank­furt au­tó­pá­lya irá­nyá­ba haj­tott.

– … mo­csár ez, akár egyik, akár a má­sik szá­má­ra. Mind­annyi­an – ször­nyek és ál­do­za­tok – nyo­mo­rult ala­kok… Qual la des­ca­no­nan… Kit ho­gyan szi­po­lyoz­nak ki… Ya van desplu­ma­dos… Már meg is ko­pasz­tot­ták. Ilyen cí­me­ket ad lap­ja­i­nak. Vagy: To­dos ca­e­rán… Min­den­ki el­esik… No­hu­bo remi­dio… Nincs már se­gít­ség…”

Claus be­kap­csol­ta a ko­csi fű­té­sét. Fá­zott.

Egyik nap­ról a má­sik­ra sok min­den meg­vál­to­zott. El­en­ged­te ma­gát, s íme, túl volt min­de­nen. A foj­tó nyak­csa­var sze­líd át­me­net­ről gon­dos­ko­dott.

Ami­kor Claus el­ha­ladt a po­kolv­öl­gyi par­ko­ló előtt, le­las­sí­tott. Ki­né­zett az ab­la­kon. Va­la­ha, ugye, itt ki­rán­dul­gat­tak, a régi úti­könyv alap­ján? Mi­fé­le könyv volt az? Jo­hann Gottf­ried Seu­me úti be­szá­mo­ló­ja, a lá­tó­ha­tár pe­re­mén túl ka­lan­do­zó öreg Polo nap­ló­ja volt ta­lán, vagy a csak­nem éhen halt Piga­fet­ta szám­ta­lan új vi­lág­ról szó­ló, ten­ger­víz áz­tat­ta fel­jegy­zé­se­it tar­tot­ta ke­zé­ben? Egy híd sze­re­pelt ben­ne, a má­sik par­ton tisz­tás, va­la­ki­nek a sír­já­val, aki jót tett, még­is agyon­ver­ték. Vagy for­dít­va tör­tént? Mi­lyen ré­gen volt mind­ez?

A par­ko­ló­hoz be­állt egy busz. Har­minc- negy­ven fi­a­tal ug­rált ki be­lő­le, tíz-ti­zen­két éve­sek: is­ko­lai osz­tály. Za­jong­tak, bir­kóz­tak, egy­mást a föld­re te­per­ték, bok­szol­tak, po­foz­kod­tak, el­gán­csol­ta az egyik a má­si­kat, aman­nak a kar­ját csa­var­ták ki. Egyi­kük-má­si­kuk oly­kor fel­or­dí­tott a fáj­da­lom­tól, vagy örö­mé­ben, hogy fáj­dal­mat oko­zott. Mind­egyi­kük or­di­bált. Ta­nács­ta­la­nul állt mel­let­tük az idős ta­nár. Ki­szállt a busz­ve­ze­tő, ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, elé­ge­det­ten né­ze­get­te a gye­re­ke­ket.

Claus le­csa­var­ta az ab­la­kot. A ki­ál­to­zás han­go­sabb lett. Fel­sza­ba­dí­tó­an ha­tott rá a gye­rek­zsi­vaj. Ugye lá­tott va­la­hol, va­la­mi­lyen mú­ze­um­ban, egy ege­ret, amely fel­fal­ta a múlt­ját, hogy él­hes­sen a jö­vő­be­li? Mi­cso­da fej­lett te­remt­mény! De ezek a srá­cok, ezek a kis ször­nyek nem fal­ják fel a sa­ját múlt­ju­kat, mert nin­csen ne­kik, ám jö­vő­jük sincs. Csak te­le­or­di­bál­ják a je­len eme da­rab­ját. Claus fel­csa­var­ta az ab­la­kot, to­vább­haj­tott.

– Mi­cso­da si­vár­ság – mor­mog­ta maga elé, s et­től a gon­do­lat­tól vi­dám­ság ke­rí­tet­te ha­tal­má­ba.

Han­go­sabb­ra ál­lí­tot­ta a rá­di­ót.

„… a kis ször­nye­teg a nagy ször­nyű­sé­get jel­ké­pe­zi, mert amaz ki­bú­jik a képi áb­rá­zo­lás alól. Emez he­lyet­te­sí­ti a na­gyot, a na­gyob­bik test­vér mél­tó kép­vi­se­lő­je. Ké­sőbb, a Des­ast­res de la gu­er­ra lap­ja­in a kis monst­ru­mok egy­re ta­lá­lób­ban fe­je­zik ki nagy test­vé­rü­ket, a név­te­len ter­rort…”

Claus mel­lék­út­ra tért, s a szer­pen­ti­nen fel­haj­tott a Tod­ten­ber­gre. Fenn, kö­rül­be­lül ki­lenc­száz mé­ter ma­ga­san, szál­lin­góz­ni kez­dett a hó. Jó ked­ve ke­re­ke­dett.

„… Goya kí­noz­za ki­csiny te­remt­mé­nye­it, meg­öli, fel­akaszt­ja őket, s tud­ja, hogy nem azt akaszt­ja föl, akit kel­le­ne. Két­ség­be­es­ve írja az egyik lap­ra: Mi­cso­da őrü­let! Que lo­cu­ra… Mi­cso­da őrü­let!”

Claus sá­vot vál­tott, ze­nét ke­re­sett. Dy­lan Tho­mas em­lé­ké­re… Én­ne­kem min­den nő bébi… Sket­ches of Spa­in… Igen, Su­san­ne is ezt kap­csol­ná be. Claus en­nél az adó­nál ma­radt. Előt­te a Raj­na völ­gye te­rült el. Út­jel­ző táb­la: Au­tó­pá­lya 10 km.

Va­la­mi­vel az em­men­din­ge­ni pi­he­nő­hely előtt össze­tor­lód­tak a ko­csik. Si­sa­kos fér­fi­ak, tár­csá­val a ke­zük­ben, a má­sik út­pá­lyá­ra te­rel­ték a for­gal­mat. Amott gép­pisz­to­lyos rend­őrök kér­ték a ve­ze­tők pa­pír­ja­it.

Rö­vid el­len­őr­zés után Claus to­vább­me­he­tett. Lé­pés­ben ha­ladt, s lát­ta, hogy a jobb ol­da­li út­tes­ten ken­dő­vel le­ta­kar­va fek­szik va­la­mi. A ken­dő alól vér folyt, ott állt egy autó, a bal­eset leg­cse­ké­lyebb nyo­ma nél­kül, ám az egyik ol­da­lát go­lyók lyug­gat­ták át. Claus las­sab­ban haj­tott, de a fe­nye­ge­tő­en ide-oda fut­ko­só si­sa­ko­sok na­gyobb se­bes­ség­re ser­ken­tet­ték.

Re­mél­he­tő­leg Su­san­ne nem pont erre jön,¹ gon­dol­ta, na­gyon fel­iz­gat­ja az ilyes­mi.

Szá­má­ra sem­mi kü­lö­nös nem volt a je­le­net­ben. A mű­vé­szet­tör­té­net tele van ilyen mo­tí­vu­mok­kal, he­ro­i­kus csa­ta­je­le­ne­tek­kel vagy ke­vés­bé he­ro­i­ku­sok­kal asze­rint, ho­gyan lát­ta a fes­tő, ké­sőbb a fo­tós, ma pe­dig már csak az ar­ra­fe­lé uta­zó. Az au­tó­pá­lyán le­ját­szó­dó je­le­net is csa­ta­kép volt, az­zal a kü­lönb­ség­gel, hogy nem vá­szon vagy fény­kép­le­mez örö­kí­ti meg, csu­pán az ő fe­jé­ben ma­rad meg, kor­lá­to­zott ide­ig. Ha el­rot­had a feje, vele együtt lesz az enyé­sze­té a tör­té­nel­mi kép.

Már nem vet­te ko­mo­lyan a lát­ványt. Fon­to­sabb­nak érez­te most már azt a kér­dést, ho­gyan vi­sel­ked­jék a to­váb­bi­ak­ban Su­san­né­val és Mar­gret­tel szem­ben.

Az em­men­din­ge­ni pi­he­nő­he­lyen sza­bad asz­talt ke­re­sett, s le­fog­lalt még két szé­ket.

– Mi van in­ni­va­ló? Va­la­mi kü­lön­le­ge­set sze­ret­nék!

– Eset­leg pezs­gőt?

– Fran­cia van?

– Igen – mond­ta a fel­szol­gá­ló­nő.

– Azt ké­rek.

– De nincs fél üveg­gel.

– Hogy­hogy fél­lel? – kér­dez­te Claus. – Ma vi­dám nap van, nem? Hoz­zon egy egész üveg­gel.

– Egy egész üveg fran­cia pezs­gőt?

– Igen, egy egész üveg­gel, le­gyen szí­ves.

 

Mar­gret és Su­san­ne az au­tó­pá­lya felé tar­tott. – És mit te­gyünk ez­zel a disz­nó Hinz­cel?

– Ke­resz­tez­te az utun­kat, és itt pi­masz­ko­dik lép­ten-nyo­mon – vá­la­szol­ta Mar­gret. – Nem egy­könnyen sza­ba­du­lunk meg tőle.

– Azt mon­dod: az utun­kat?

– Igen, az én utam­ról is szó van!

– Bár­csak meg se áll­tunk vol­na Bad Wal­den­ben öt hét­tel ez­előtt!

– Ak­kor má­sutt tör­tént vol­na! Wald­kir­chen­ben, Walds­hut­ban, Wild­bad­ban, Bad Wald­se­eben…

– De nem Bad Wal­den­ben!

– Min­de­nütt ott van Bad Wal­den! – mond­ta Mar­gret ha­tá­ro­zot­tan, s be­kap­csol­ta a rá­di­ót. A he­lyi adó hí­re­ket mon­dott.

„… rend­kí­vü­li ze­nei él­ményt nyúj­tott a régi me­ló­di­ák ba­rá­tai szá­má­ra, akik a har­mó­nia je­gyé­ben új­ból ta­lál­koz­hat­tak a Fri­gyes nagy­her­ceg-ala­pít­vány épü­le­té­nek tisz­te­let­re mél­tó ter­me­i­ben.

A kirch­wa­ge­ni al­só­fo­kú bí­ró­ság íté­le­te sze­rint a köz­al­kal­ma­zot­tak a jö­vő­ben nem vi­sel­het­nek olyan pó­ló­in­get, ame­lyen ki­hí­vó fel­ira­tok ol­vas­ha­tók. Köz­bot­rányt oko­zott az épí­tés­ügyi hi­va­tal egyik al­kal­ma­zott­ja, aki­nek az in­gén ez a jel­szó állt: Véd­jé­tek a ter­mé­sze­tet! Ál­lá­sá­ból el­bo­csá­tot­ták. Az el­bo­csá­tást jó­vá­hagy­ta a bí­ró­ság. Az íté­let in­dok­lá­sa ki­mond­ja, hogy noha a ter­mé­szet­vé­de­lem óha­ja ért­he­tő igényt fe­jez ki, s mint ilyen nem el­ve­ten­dő, ám a köz­al­kal­ma­zott az ál­tal, aho­gyan e ki­je­len­té­se­ket lát­ha­tó­vá te­szi, azt a lát­sza­tot kel­ti, mint­ha egy szél­ső­sé­ges cso­por­to­su­lás­sal ro­kon­szen­vez­ne. Ez a moz­ga­lom ele­ve nem haj­lan­dó de­mok­ra­ti­kus vi­tát foly­tat­ni a ter­mé­szet­vé­de­lem mel­lett és el­len szó­ló ér­vek­ről.

És vé­gül egy Bad Wal­den-i hír. Még min­dig el­tűnt­nek van nyil­vá­nít­va Chris­ta Ko­e­be­le 25 éves fel­szol­gá­ló­nő. Öt hét­tel ez­előtt hagy­ta el mun­ka­he­lyét, az egyik Bad Wal­den-i ven­dég­lőt, s az óta nyo­ma ve­szett. Egy rej­té­lyes te­le­fon sze­rint az el­múlt éj­sza­ka Un­ter­wal­den­ben lát­ták, amint be­szállt egy 25-30 év kö­rü­li, a kör­nyé­ken fel­te­he­tő­en is­me­ret­len hölgy olaj­zöld Peu­ge­ot-jába, és is­me­ret­len hely­re tá­vo­zott. A ke­re­sett sze­mély egy mé­ter het­ven­nyolc cen­ti­mé­ter ma­gas, erős fel­épí­té­sű, fel­tű­nő­en sző­ke haja a vál­lá­ig ér. Leg­utol­já­ra fe­hér far­mer­nad­rá­got, fe­hér pu­ló­vert és sö­tét­bar­na bőr­ka­bá­tot vi­selt. Hasz­nos be­je­len­té­se­ket…”

Mar­gret le­kap­csol­ta a rá­di­ót. Hall­ga­tott, Csak kis­vár­tat­va szó­lalt meg:

– Ho­má­lyos, de azért ért­he­tő fi­gyel­mez­te­tés!

– Claus nem fog­ja alá­ír­ni! – fe­lel­te Su­san­ne.

– Azt csak bízd rám!

– Meg­ten­néd ér­tem?

– Ko­ráb­ban – vá­la­szol­ta Mar­gret – azt mond­tam vol­na: nem ér­ted te­szem, ha­nem Cla­u­sért, ma­ga­mért, az üz­le­tért. Még teg­nap is ezt mond­tam vol­na, de ma azt mon­dom: Meg­te­szem ér­ted!

– Azt hi­szem, volt va­la­mi ki­fo­gá­sod ve­lem szem­ben ak­ko­ri­ban, öt év­vel ez­előtt…

– Azt hi­szed, öröm volt tud­nom, hogy alig te­szem ki a lá­bam, ke­fél­tek a spa­nyol­fal mö­gött? De hagy­juk! Fe­lejt­sük el!

– Ha úgy ala­kul – szó­lalt meg Su­san­ne, rö­vid szü­net után –, megint dol­goz­hat­nék az üz­let­ben.

– Hogy­hogy dol­goz­hat­nál? Dol­goz­nod kell! Nem me­sél­tem még el, hogy Cla­u­dia fel­mon­dott? Teg­nap reg­gel, azon­na­li ha­tállyal! Meg akar­ta mon­da­ni a fér­jed­nek, de na­gyon si­e­tő­sen bú­csúz­ta­tok, és nem volt szí­ve ki­bök­ni. A re­pü­lő­je­gye már meg­volt, ez idő tájt most már An­ka­rá­ban van.

– Ki fi­zet­te neki?

– Na, ki! Annyi tö­rök nin­csen az is­me­rő­se­ink kö­zött, nem?

– Nem kel­lett vol­na meg­hív­nunk a bu­link­ra – mond­ta Su­san­ne.

– Min­den si­mán meg­ol­dó­dik: ő el­megy, te jössz. Új hold­hó­nap kez­dő­dik má­tól, mind­annyi­unk ho­ro­szkóp­ja fel­fe­lé ível!

Mar­gret és Su­san­ne el­hagy­ta a he­gyek nyúl­vá­nya­it. Előt­tük a Raj­na-völgy te­rült el, a tá­vol­ban az au­tó­pá­lya sza­lag­ja lát­szó­dott:

– Amit Cla­u­dia csi­nált, azt én is tu­dom – fej­te­get­te Su­san­ne. – Ki­cso­ma­gol­ni, be­cso­ma­gol­ni, pos­tá­ra men­ni, port tö­röl­get­ni, ár­cé­du­lá­kat fel­ra­gasz­ta­ni, a buk­szu­so­kat ki­ten­ni az tej­tó elé, a fu­tó­sző­nye­get le­sö­pör­ni…

Mar­gret fél­be­sza­kí­tot­ta a fel­so­ro­lást.

– Lesz még va­la­mi, ami­vel tö­rőd­nöd kell. Nem­csak fegy­ve­rek­kel és rend­je­lek­kel bő­vít­jük a kol­lek­ci­ót; Tyi ke­let-ázsi­ai dol­go­kat kí­nált.

– Meg­bo­lon­dul­tál? Kí­nai ka­ca­tot Claus nem en­ged a bolt­ba!

– Majd fog, Su­san­ne, ha meg­hall­ja a be­szer­zé­si fel­té­te­le­ket. Tyi an­nak ide­jén, a par­tyn meg­sej­tet­te a maga kí­nai, ha­to­dik ér­zé­ké­vel, hogy ne­héz­sé­ge­ink lesz­nek. Négy nap­pal ez­előtt egy egész so­ro­zat por­ce­lánt, lak­ko­zott fa­rag­ványt, nef­rit­ből, zsír­kő­ből meg bam­busz­ból ké­szült árut és más ha­son­ló dol­go­kat kí­nált. A kö­zép­ső Csing-di­nasz­ti­a­be­li cuc­cok a ti­zen­nyol­ca­dik, ko­rai ti­zen­ki­len­ce­dik szá­zad­ból. De most jön a lé­nyeg: húsz szá­za­lék be­ho­za­ta­li en­ged­mény, a té­tel fele bi­zo­mány­ba, a má­sik fele ki­lenc­ven nap le­já­rat­ra. Ez már va­la­mi, nem?

– És hová te­gyük a ka­ca­to­kat? Ha még fegy­ver­rak­tárt is akarsz, ak­kor egy ki­csit szű­kén ál­lunk majd hely dol­gá­ban.

– A szom­széd­ban a könyv­ke­res­ke­dő be­zár­ja a bol­tot. Bér­le­ti elő­jo­gunk van, át­tör­het­nénk a fa­lat, és…

– Mar­gret! Most bő­vít­sünk? Ve­gyünk ma­gunk­ra most még több ter­het? Ha alá­ír­juk ezt a flep­nit, a ke­zes­sé­get, ak­kor az ha­von­ta be­le­ke­rül

– Ne fá­radj – szólt köz­be Mar­gret –, én nagy­já­ból ki­szá­mí­tot­tam: ti­zen­egy és fél, ti­zen­ket­tő kö­zött!

– … ezer?

– Per­sze, ez­re­sek­ben! De ezt az össze­get az adó­ból le­von­hat­juk, s kü­lön­ben is: a maj­da­ni több­let­jö­ve­del­münk­kel szem­ben – sma­fu! Kel­lett is ez a rú­gás! Év­ti­ze­de­kig va­ca­kol­gat­tunk ez­zel a dic­ken­si idők­be illő bolt­tal. Nem lát­tunk túl a ki­ra­kat­ra pin­gált, ara­nyo­zott be­tű­kön, de köz­ben az élet meg­vál­to­zott. A nagy­vá­ros­ból, Frank­furt­ból ide kel­lett jön­nö­tök, és itt, eb­ben az el­du­gott fé­szek­ben meg­ta­nul­no­tok, hogy több mint egy év­szá­zad­dal Dic­kens ha­lá­la után ho­gyan él­nek, cse­le­ked­nek és üz­le­tel­nek az em­be­rek ma­nap­ság.

– De er­ről a kí­nai izé­ről fo­gal­mam sincs – je­gyez­te meg Su­san­ne bá­tor­ta­la­nul.

– Te is ké­pes vagy arra, ami­re én! Tu­dod, me­lyik szak­má­ból jöt­tem an­nak ide­jén, ami­kor Jord­an­nál el­kezd­tem? Ed­dig még sen­ki­nek sem me­sél­tem el: a ru­ha­ipar­ból. Bad Hom­burg­ban volt di­vat­sza­lo­nom.

És azt gon­do­lod, min­den jóra for­dul?

– Az öreg gróf­nő, ez az ágyú­na­szád – mond­ta Mar­gret – nem vé­let­le­nül ke­resz­tez­te az utun­kat, ö adott jelt.

Em­men­din­gen előtt az au­tó­pá­lya még min­dig le volt zár­va. Egyen­ru­há­sok so­ka­sá­ga ál­lí­tot­ta le a ko­csi­kat, és el­len­őriz­ték a pa­pí­ro­kat. Su­san­ne vissza­em­lé­ke­zett a he­lyi hí­rek­re, fé­le­lem töl­töt­te el.

– Ha egy­ál­ta­lán té­ged ke­res­nek – nyug­tat­ta meg Mar­gret –, ak­kor a sö­tét­zöld Peu­ge­ot-ban kel­le­ne len­ned. Azt vi­szont most egy majd­nem öt­ven­éves fér­fi ve­ze­ti.

Si­sa­kos fej ha­jolt be az autó ab­la­kán.

– Hon­nan jön­nek?

Mi­előtt Su­san­ne bár­mit is mond­ha­tott vol­na, Mar­gret már vá­la­szolt:

– Bá­zel­ből, Lör­ra­chon át!

A si­sa­kos jelt adott a to­vább­ha­la­dás­ra. Csak las­san ha­lad­nak elő­re a szem­be­jö­vő for­ga­lom sáv­já­ban. Jobb­ra, elöl, bal­eset tör­tént. Go­lyó lyug­gat­ta ko­csi. A hát­só ab­la­kon mat­ri­ca: Véd­jük meg a ter­mé­sze­tet! Men­tő­au­tó áll a le­ta­kart ha­lom mel­lett. Mar­gret és Su­san­ne las­san oda­ér­nek. A men­tő­sök le­te­szik a hord­ágyat, le­ve­szik a ken­dőt. A vé­res, ove­ral­los te­te­met fel­te­szik a hord­ágy­ra: rö­vid vö­rös hajú nő.

– Eg­ber­ta! – ki­ál­tot­ta Su­san­ne.

Két gép­pisz­to­lyos rend­őr meg­ál­lí­tot­ta a ko­csit. Hall­ha­tó­an ki­biz­to­sí­tot­ták a fegy­vert.

– Is­me­rik a sze­mélyt?

Mar­gret gyor­san vá­la­szolt.

– Hon­nan is­mer­nénk? A fi­a­tal­asszony rosszul lett – ha­zud­ta. – Gye­re­ket vár.

– A pa­pí­ro­kat ké­rem… a ko­csi­pa­pí­ro­kat… az iga­zol­vá­nyát is le­gyen szí­ves… Hon­nan jön­nek?

– Bá­zel­ből, Lör­ra­chon át.

– Hová utaz­nak?

– Frank­furt­ba.

– Az or­szá­gon be­lül va­la­mi­kor, va­la­hol el­hagy­ták az au­tó­pá­lyát?

– Nem, se­hol.

– El­len­őriz­ni fog­juk. Ha a tor­ló­dást el­hagy­ták, áll­ja­nak ki jobb­ra és vá­ra­koz­za­nak.

Mar­gret és Su­san­ne át­vet­ték a pa­pí­ro­kat, és lé­pés­ben ha­lad­tak to­vább. Ami­kor az út­el­zá­rás vé­gé­re ér­tek, Mar­gret nem állt ki jobb­ra, ha­nem egye­ne­sen to­vább­haj­tott, elő­ször las­san, majd gyor­sab­ban, má­so­dik, har­ma­dik, ne­gye­dik se­bes­ség­ben. Gázt adott. Az em­men­din­ge­ni pi­he­nő­hely­nél ke­res­tek az utol­só sor­ban egy el­du­gott par­ko­ló­he­lyet. Az­tán be­men­tek a biszt­ró­ba.

 

„… mi­cso­da őrült­ség! Nincs már se­gít­ség! Most sír­jak? Így hát Hü­velyk Ma­tyi to­vább ván­do­rolt, míg­nem a me­ző­ről fel­szál­ló füs­töt pil­lan­tott meg. Pa­raszt­ház állt ott. Be­ko­po­gott. Hü­velyk Ma­tyi­nak ti­los be­lép­ni! Hát is­mersz en­gem? Hogy­ne is­mer­ném a gyil­ko­so­mat…”

A tévé gyer­mek­mű­so­rá­ban Hü­velyk Ma­tyi ka­land­ja­it ad­ták, Ottó Ju­li­us Bi­er­ba­um re­gé­nye alap­ján, az utol­só előt­ti foly­ta­tást. Az Er­dő­csend­je Pen­zió reg­ge­li­ző­jé­ben Anne Ko­e­be­le ült a tévé előtt. Fél órá­ra el­szunnyadt, most éb­redt föl.

„Hogy­ne is­mer­ném a gyil­ko­so­mat? Már meg­bo­csáss, de ha a gyil­ko­sod va­gyok, hogy­hogy élsz?”

Mi­től éb­red­tem föl? – gon­dol­ta Ko­e­be­lé­né. Csak nem a tévé fe­cse­gé­sé­től? Csön­gött a te­le­fon. Az öreg­asszony fel­tá­pász­ko­dott, oda­ment a tá­la­ló­hoz.

„… ek­kor ki­nyílt az ajtó, Hü­velyk Ma­tyi be­lé­pett, ám nem lá­tott sen­kit. Hir­te­len hang hal­lat­szott a fal fe­lől. Cse­re­bo­gár pro­fesszor la­kik itt! A tu­dós cse­re­bo­gár? Aki­vel olyan csú­nyán el­bán­tam? És aki a rosszat ál­lan­dó­an jó­val vi­szo­noz­za?”

Ko­e­be­lé­né fel­vet­te a hall­ga­tót.

– Tes­sék, Ko­e­be­le… Hal­ló? Chris­ta, te vagy az? Na, mondj már va­la­mit! Szó­lalj meg már vég­re! Chris­ta!

Ko­e­be­lé­né le­tet­te a kagy­lót, és vissza­cso­szo­gott a fo­tel­hoz.

– Már megint nem volt ap­ró­pén­ze – mor­mog­ta fél­han­go­san maga elé. – De leg­alább tud­ni le­het, hogy jól van.

Vissza­ha­nyat­lott a fo­tel­ba, fe­jét a pár­ná­zott tám­lá­ra he­lyez­te.

„… és jött le­fe­lé a lép­csőn a cse­re­bo­gár, hosszú pi­pá­ját szív­ta. Ám a füst­nek nem do­hány­il­la­ta volt, ha­nem ana­nász­ra em­lé­kez­te­tett. Hü­velyk Ma­tyi be­le­sza­golt. Ak­kor hát itt van a kö­zel­ben az én édes­anyám! A cse­re­bo­gár kö­ze­lebb jött és pö­fé­kelt. Csak annyit mond­jon meg, hol ta­lá­lom, kér­lel­te Hü­velyk Ma­tyi. Csak annyit mond­jon meg, hol ta­lá­lom…”

 

– Mit te­le­fo­nál­gatsz már megint?

Uwe Hinz vissza­tért az ivó­ba. Az asz­tal­nál ülő fér­fi­ak har­sá­nyan ne­vet­tek.

– Csak nem még min­dig a köl­csö­nért ag­gódsz?

– Az már a zse­bem­ben van!

– És ki vál­lal ke­zes­sé­get ér­ted, te bér­mun­kás?

Uwe Hinz a he­lyé­re ment, ke­zét a fü­lé­hez tet­te, majd azt mond­ta:

– Ha jól hal­lom, eb­ben a pil­la­nat­ban pottyan be a nagy do­hány a pos­ta­lá­dá­ba. Pang!

A Ket­rec-ven­dég­lős ol­dal­ba bök­te a te­he­né­szet igaz­ga­tó­ját. Amaz fel­állt, meg­ko­cog­tat­ta a po­ha­rát.

– Igen tisz­telt höl­gye­im és ura­im! Üj tag­ként üd­vöz­löm so­ra­ink­ban az Echo szer­kesz­tő­jét, Uwe Hinz urat. Üd­vöz­löm Ingo Preuss urat is, aki tisz­te­let­be­li el­nö­kün­ket, Wit­ter­lin ez­re­des urat és test­vé­rét, Ta­u­ten­burg gróf­nőt kép­vi­se­li. Mind­ket­ten be­teg­ség mi­att ma­rad­tak tá­vol.

A te­he­né­szet igaz­ga­tó­ja ezek után üd­vö­zöl­te a tár­sa­ság régi tag­ja­it, kö­zöt­tük a Szar­vas­szál­lo­dást, a Fe­nyő-ven­dég­lőst, a Ket­rec Bo­ro­zó tu­laj­do­no­sát, a Zwei­sam cég ve­ze­tő­jét, a pa­pot, a köz­ség­há­za kép­vi­se­lő­jét; Of­ter­din­gert, a dro­gis­tát; Adolf Hor­chot, a kör­ze­ti tűz­ol­tó­mes­tert; Franz Schoch gaz­dát, va­la­mint a sza­na­tó­ri­um gond­nok­sá­gá­nak igaz­ga­tó­ját és a já­rá­si ta­ka­rék­pénz­tár fi­ók­já­nak ve­ze­tő­jét, to­váb­bá Her­mann Hesst és Ben­no Sten­ger­lét. Né­hány nő is je­len volt: a Ric­ki-for­dász­sza­lon tu­laj­do­no­sa, öz­vegy Hu­g­el­mann-né, va­la­mint a Gyógy­kert fo­ga­dós­nő­je, aki volt olyan szí­ves és ren­del­ke­zés­re bo­csá­tot­ta a he­lyi­sé­get.

Bad Wal­den és a kör­nye­ző te­le­pü­lé­sek te­lek­tu­laj­do­no­sa­i­nak ér­dek­kö­zös­sé­ge gyűlt itt egy­be. Ma ké­szül­tek meg­vá­lasz­ta­ni az el­nök­sé­get, a pénz­tár­no­kot és azt a kül­dött­sé­get, amely – kel­lő szá­mú csek­kel el­lát­va – vég­le­ge­sen ér­vény­re jut­tat­ja Stutt­gart­ban a Po­kolv­öl­gyön át­ve­ze­tő új au­tó­pá­lya nyom­vo­na­lá­ra vo­nat­ko­zó el­kép­ze­lé­se­ket.

A Gyógy­kert Ét­te­rem e na­pon zár­va volt a ven­dé­gek szá­má­ra. A rend­őr­ség erő­sí­té­sé­re a köz­sé­gi hi­va­tal kért egy sza­kasz ha­tár­őrt.

– Biz­tos, hogy nem szi­vár­gott ki sem­mi?

– Ha­csak Uwe Hinz nem fe­cse­gett! Ezek a hír­lap­írók va­la­mennyi­en fe­cse­gő vén­asszo­nyok!

– Hagyd bé­kén Uwét! Ha egy­ál­ta­lán va­la­ki­nek jár a szá­ja, ak­kor az Eg­ber­ta!

– Hinz, te tud­tad, hogy a fo­tó­sod kol­la­bo­rál a po­kolv­öl­gyi­ek­kel?

– Kol­la… Az azt je­len­ti, hogy ke­fél ve­lük?

Hu­g­el­mann-né és Ric­ki ri­kol­toz­va vi­ho­gott.

– Ne bánt­sá­tok Eg­ber­tát – mond­ta Hinz. – Ő pó­tol­ha­tat­lan.

– Hogy oda ne ro­han­jak! – ki­a­bál­ta a Ket­rec-ven­dég­lős. – Fo­tós­nő­ből annyi van, ahány a la­pos­te­tű a ka­to­nák ga­tyá­já­ban!

– Hagy­já­tok abba a disz­nól­ko­dást. Tér­jünk a na­pi­rend­re!

A te­he­né­szet igaz­ga­tó­ja fel­állt.

– Első pont: az el­nök meg­vá­lasz­tá­sa. Mint­hogy tisz­te­let­be­li el­nö­künk, Wit­ter­lin ez­re­des úr aka­dá­lyoz­tat­va van, sze­ret­ném ja­va­sol­ni, hogy he­lyet­te­sí­té­se­ként lás­sa el a vá­lasz­tás le­ve­ze­tő­jé­nek tisz­tét Ingo Preuss úr, az ez­re­des mun­ka­tár­sa.

Ingo ed­dig nem az asz­tal­nál ült, ha­nem ol­dalt, a fal­nál. Nem vett részt sem­mi­fé­le be­szél­ge­tés­ben.

– Preuss úr, meg­kér­het­jük? El­vál­lal­ja?

Ingo vég­re fel­állt, szé­két oda­húz­ta maga után az asz­tal­hoz. Az asz­tal­főn sza­bad­dá tet­ték szá­má­ra a fo­telt. Lá­bá­val fél­re­rúg­ta, s he­lyé­be oda­ál­lí­tot­ta a sa­ját szé­két.

Még min­dig nem szó­lalt meg. Bri­csesz­nad­rá­got, ke­mény szá­rú csiz­mát vi­selt, haja rö­vid­re volt vág­va, a prém­gal­lé­ros bőr­ka­bá­tot nem vet­te le. Alat­ta pisz­toly­tás­kát hor­dott.

– Ké­rem, te­gye­nek ja­vas­la­tot a ne­vek­re – mond­ta most hal­kan.

Mind­annyi­an el­hall­gat­tak. Ingo az asz­tal­ra tet­te ök­lét, kör­be­hor­doz­ta te­kin­te­tét. Hi­de­gen, ér­dek­te­le­nül. Fi­a­tal fic­kó, még hu­szon­öt éves sincs. Egyen­ként vet­te szem­ügy­re az öreg­ura­kat, lát­ta tak­nyos baj­szu­kat, nyi­tott slic­cü­ket, pe­csé­tes ka­bát­ju­kat, kö­vér po­cak­ju­kat, al­ko­hol­tól resz­ke­tő ke­zü­ket, vö­rös, püf­fedt ar­cu­kat. Mind­annyi­an hall­gat­tak.

Ingo meg­is­mé­tel­te:

– Ké­rem a ne­ve­ket!

 

Claus in­te­ge­tett Su­san­né­nak és Mar­gret­nek, s a fel­szol­gá­ló­nő­nek is jelt adott.

– Jég­re te­tet­tem egy má­sik üveg fran­cia pezs­gőt. Rög­tön ide­gör­dül.

– Most jobb len­ne a kávé – mond­ta Mar­gret.

– Ká­vét még egész éle­tünk­ben iha­tunk!

– Fi­gyelj ide, Claus – mond­ta Mar­gret. – Su­san­ne nem jól érzi ma­gát. Az imént az au­tó­pá­lyán bal­ese­tet lát­tunk…

– Bal­ese­tet? – kér­dez­te a fér­fi. – A bal­eset nem rit­ka­ság.

A fel­szol­gá­ló­nő hoz­ta az üveg pezs­gőt, s hoz­zá két újabb po­ha­rat. Töl­tött.

– Ne­kem jó utam volt – mond­ta Claus. – A Tod­ten­ber­gen ke­resz­tül jöt­tem. Ezer mé­ter ma­gas­ság­ban ha­va­zott. Mi­lyen bol­dog­nak érez­tem ma­gam ott fönn. Bar­to­lo­meo Sche­do­ni egyik ké­pé­re gon­dol­tam, két fi­a­tal pász­tor ha­lál­fe­jet né­ze­get. Alat­ta: Et in ar­ca­dia ego! És én vol­tam a fé­lénk, ér­zé­keny, el­ké­nyez­te­tett Ja­co­bi, el­ját­sza­doz­tam a téli tá­ja­kon, s fel­fe­dez­tem egy sír­kö­vet. Ma­rad­ja­tok ve­lem, ba­rát­né­im. Ol­vas­suk együtt: Én is Ár­ká­di­á­ban! Szo­rít­sunk ke­zet, s men­jünk to­vább…

Most már tel­je­sen be­csa­va­ro­dik, gon­dol­ta Mar­gret, s in­tett Su­san­né­nak, hogy min­den­kép­pen igyon vele.

– Ren­ge­teg a meg­be­szél­ni­va­lónk – mond­ta Mar­gret. – Pos­tánk is van. Egy-két dol­got még alá kell írni.

Claus elé tet­te a köl­csön­szer­ző­dést; a ke­zes­sé­gi pa­ra­gra­fus­ba be­ír­ta a Jor­dán és Lam­bert­sen cég bank­szám­la­szá­mát. A maga ré­szé­ről alá is írta, a Jord­an­nak ha­gyott hely még üres volt.

Claus meg­fog­ta a tol­lat, raj­zolt a le­ve­gő­be egy hur­kot, majd oda­ka­nya­rí­tot­ta a ne­vét a pa­pír­ra. Köz­ben sza­valt:

 

Már annyi min­dent meg­tár­gyal­tunk,

be­szél­get­tünk csak szün­te­len,

ak­tá­kat ír­tunk és ik­tat­tunk…

 

és így to­vább, és így to­vább. Uh­land.

Nem lé­te­zik, hogy Claus csak egy üveg pezs­gőt ivott vol­na! Mar­gret kéz­moz­du­la­tok­kal kér­dez­te a fel­szol­gá­ló­nő­től: fel­emel­te az egyik uj­ját, az­tán még egyet, és Cla­us­ra mu­ta­tott.

A lány bó­lin­tott, és há­rom uj­ját emel­te föl;

Szé­les, el­túl­zott gesz­tus­sal adta vissza Claus az alá­írt szer­ző­dést.

Játssz csak to­vább, Claus, játsszad a bo­lon­dot! Ne hagyd ki­csa­lo­gat­ni ma­gad, a sa­ját vi­lá­god­ból ebbe a má­sik­ba! Vi­gyázz!

Su­san­ne si­et­ve ma­gá­hoz vet­te az alá­írt pa­pírt, össze­haj­to­gat­ta, be­tet­te abba a bo­rí­ték­ba, ame­lyet Uwe Hinz elő­re meg­cí­mez­ve és fel­bé­lye­gez­ve a kesz­tyű­tar­tó­ba ra­kott.

– Van itt egy pos­ta­lá­da, ame­lyet va­sár­nap is ürí­te­nek – mond­ta, és ki­sza­ladt.

Mar­gret meg­ra­gad­ta most az al­kal­mat, hogy üz­let­tár­sá­nak lel­ke­sen el­új­sá­gol­ja a leg­fris­sebb ter­ve­ket. Claus csak mód­já­val tu­dott össz­pon­to­sí­ta­ni, ezért ez volt a meg­fe­le­lő al­ka­lom.

– Régi fegy­ve­re­ket kell tar­ta­nunk – mond­ta. – Ez a hol­nap üz­le­te. Már meg is van az első meg­bí­zás, az öreg Ta­u­ten­burg gróf­nő­től:

Per­sze fegy­ve­re­ket. A fegy­ve­rek: Ul­ti­ma ra­zón de Re­yes.

– És nem va­gyunk mi is ki­rá­lyok? – kér­dez­te a fér­fi. – Sze­ret­jük a pus­ka­port és az ól­mot. La pól­vora y las ba­las! Cal­de­rón: Eb­ben az élet­ben min­den igaz­ság, min­den ha­zug­ság!

Meg­ér­ti, vagy nem érti meg? – gon­dol­ta Mar­gret. – Akar­ja, vagy nem akar­ja? Han­go­san azt mond­ta:

– Hogy a rend­je­lek és ér­dem­ér­mek ki­egé­szí­tik a fegy­ver­üz­le­tet, nyil­ván el tu­dod kép­zel­ni, de hoz­zá kell szok­nod majd egy tel­je­sen új cikk­cso­port­hoz. Tyi ra­gyo­gó aján­la­tot tett: fele bi­zo­mány­ba, má­sik fele ki­lenc­ven­na­pos ha­tár­idő­re. Rá­adá­sul be­ho­za­ta­li ked­vez­mény! Sej­ted, mi­ről van szó? Ke­let-ázsi­ai mű­vé­szet.

Claus bó­lin­tott, és azt mond­ta: – Igen, igen. – És: – Hm, hm!

Az­tán meg­kér­dez­te:

– És ki in­téz­ze mind­ezt?

– Most Su­san­ne is ve­lünk dol­go­zik! Cla­u­dia el­hagy ben­nün­ket. He­lyet­te Su­san­ne dol­go­zik, egész na­pot.

E pil­la­nat­ban jött vissza Su­san­ne. Hal­lot­ta az utol­só sza­va­kat.

– Dol­goz­ni fo­gok – mond­ta. – Mind­annyi­an új­ra­kezd­jük, hol­nap, dol­goz­ni fo­gunk…

Mi­lyen két­ség­be­es­ve mond­ja, gon­dol­ta Claus, mi­lyen két­ség­be­eset­ten ma­gya­ráz­gat Mar­gret az új idők­ről, a kí­nai üz­let­ről, a fegy­ver­üz­let­ről, a hol­na­pi nö­ve­ke­dés­ről, bő­ví­tés­ről, gaz­dag­ság­ról. Mi­lyen két­ség­be­esett a két nő a hol­na­pi nagy bol­dog­ság mi­att!

Meg kell őket vi­gasz­tal­nia.

Fel­állt, oda­ment a pult­hoz, és ki­fi­zet­te a szám­lát. Vissza­jött.

– Igyá­tok ki – mond­ta.

Meg kell vi­gasz­tal­ni őket.

– Men­nünk kell – mond­ta Su­san­ne hol­nap hét­fő, dol­goz­nunk kell. Mind­annyi­unk­nak ren­ge­teg a dol­ga.

Meg kell vi­gasz­tal­nom őket, gon­dol­ta Claus.

– In­dul­junk – mond­ta Mar­gret –, ha­va­zott, úgy­hogy las­san kell ve­zet­nünk, pe­dig mind­járt be­sö­té­te­dik.

Meg kell vi­gasz­tal­nom őket, gon­dol­ta Claus. Azt mond­ta:

– Ami­kor V. Ká­roly le­tet­te a ko­ro­ná­ját és ko­los­tor­ba vo­nult, azt mond­ta: tisz­ta öröm­ben egy órá­ig sem volt ré­sze egész éle­té­ben.

Su­san­ne és Mar­gret köz­re­fog­ták, ami­kor ki­fe­lé ha­lad­tak.

– De ne­künk volt egy óránk! Vagy nem?

Rá­né­zett a két nőre. Egyi­kük sem re­a­gált.

Nagy szo­mo­rú­ság tört rá; meg akar­ta őket vi­gasz­tal­ni, de nem ér­tet­ték meg.

Claus ma­gá­ba ros­kadt. Rá­bíz­ta ma­gát a két nőre, hadd tá­mo­gas­sák, ül­tes­sék be az egyik ko­csi­ba.

A két asszony ko­csit cse­rélt. Úgy vél­ték, jobb, ha egyi­kü­ket nem a sö­tét­zöld Peu­ge­ot-ban lát­ják. Claus be­ült va­la­me­lyi­kük mel­lé. De me­lyi­kük is az?

– Sí­kos az út – mond­ta az egyik nő a má­sik­nak. – Óva­to­san ve­zess!

A má­sik így vá­la­szolt:

– Igen, ha­va­zott, biz­to­san sí­kos az út!

Claus ki­né­zett az ab­la­kon. Előt­te az út fe­hé­ren, be­ha­vaz­va és sí­ko­san. Néz­te a fe­hér, be­ha­va­zott, sí­kos utat. Nem kap­csol­ta be a biz­ton­sá­gi övét.