2.

A sze­zon min­den jel sze­rint már be­fe­je­ző­dött. Csak né­hány ko­csi állt a köz­pon­ti par­ko­ló­ban.

Itt kel­le­ne ma­rad­ni még né­hány na­pot, gon­dol­ta Su­san­ne, de nem szólt egy szót sem. Várt a ked­ve­ző al­ka­lom­ra.

Zene hal­lat­szott egy kert­he­lyi­ség­ből.

– Hal­lod, Claus! Zene az üdü­lő­ven­dé­gek­nek, még eb­ben az év­szak­ban is!

– Jó, jó, hal­lom. Emil Wald­teu­fel: Les Pa­ti­ne­urs – A kor­cso­lyá­zók.

Hogy en­nek a Cla­us­nak min­den­hez ér­te­nie kell! Nem­csak a mű­vé­szet­hez, ha­nem még eh­hez a ze­né­hez is…

– Pa­ti­ne­urs ne­kem elég – vá­la­szol­ta Su­san­ne sér­tő­döt­ten –, egye­dül is el­bol­do­gu­lok a for­dí­tás­sal!

Bor­zal­mas­nak tar­tot­ta a ze­nét, ám han­go­san ezt mond­ta:

– Ügye­sen ját­sza­nak! Nyil­ván már a há­bo­rú előtt is ját­szot­tak ezek a mu­zsi­ku­sok.

A kor­cso­lyá­zók üte­mei a Gyógy­kert ét­te­rem­ből hal­lat­szot­tak ki.

– Fi­gye­led? Kint is le­ül­het­nénk va­la­mit enni és ze­nét hall­gat­ni. És ha ked­vünk szottyan, ta­lán még itt is ma­rad­hat­nánk egy-két na­pig…

– Su­san­ne! Mit for­gatsz a fe­jed­ben? Hol­nap hét­fő. Az üz­let! Mar­gret egye­dül van…

– Min­dig csak a Mar­gret! Hát mi egyéb dol­ga van? Nem vá­sá­rol, nem ra­gaszt­ja föl az ára­kat, nem ve­ze­ti a köny­ve­lést, csak ag­gat­ja ma­gá­ra a ron­gyo­kat, s ki­áll szé­pen az üz­let kö­ze­pé­re!

– De elad! Ma­gad is tu­dod, Su­san­ne, az el­adás ne­kem egy­ál­ta­lán nem megy.

– En­nek fe­jé­ben öt­ven szá­za­lék ré­sze­se­dés! Ez egy ki­csit…

Su­san­ne el­ha­rap­ta a mon­da­tot. Bu­ta­ság volt, amit mon­dott. Ez­zel a mód­szer­rel nem le­het két nap pót­sza­bad­sá­got ki­ügyes­ked­ni.

– Kö­röm­lak­kot kell ven­nem – mond­ta.

A Gyógy­kert Ét­te­rem­mel szem­közt, az ár­ká­dok alatt apró üz­le­tek lát­szot­tak: If­jú­sá­gi di­vat… Ric­ki Koz­me­ti­ka és Fod­rá­szat… Of­ter­din­ger-dro­gé­ria, Eng­lish spo­ken…

Su­san­ne vé­gig­jár­ta az üz­le­te­ket. Mind­egyik zár­va. El­vég­re va­sár­nap van. De lám, az egyik még­is nyit­va, Claus ta­lált rá az osz­lop­sor vé­gén. Vé­tel és El­adás – kré­tá­val ír­ták ki az aj­tó­ra, s csak a ki­ra­kat pisz­kos üve­gén át be­te­kint­ve le­he­tett arra kö­vet­kez­tet­ni, hogy itt va­la­ki an­tik­vár köny­vek­kel fog­lal­ko­zik.

Claus be­lé­pett, sö­tét volt a he­lyi­ség­ben.

Kis­vár­tat­va hoz­zá­szo­kott a sze­me a ho­mály­hoz. A ma­gas­ban, egy lét­rán va­la­mi meg­moz­dult, de nem le­he­tett tud­ni, mi­cso­da. Kö­rös­kö­rül köny­vek, sza­na­szét Thi­ers: A fran­cia for­ra­da­lom tör­té­ne­te… Ja­kus­kin: Nap­ló a de­kab­ris­ta idők­ből… gróf Cor­ti: Ma­xi­mi­li­an és Char­lot­te von Me­xi­kó… Bad Wal­den és kör­nyé­ke, 1912.

Claus ke­zé­be vet­te a fü­ze­tet: Bad Wal­den és kör­nyé­ke, 1912. Fél­han­go­san ol­vas­ni kez­dett:

„Il­luszt­rált úti­ka­la­uz. Bad Wal­den és kör­nyé­ke, be­le­ért­ve a Po­kolv­öl­gyet is.”

– Új! Egy ha­gya­ték­ból való – hal­lat­szott fent­ről, a lét­rá­ról. Claus to­vább la­po­zott.

„Ked­velt üdü­lő­hely, 858 la­kos­sal, nya­ra­lás­ra al­kal­mas. Ég­haj­la­ta eny­he. Pos­ta­ál­lo­má­sa van, konf­lis bé­rel­he­tő. Nap­já­ban pri­vát mo­tor­ko­csi-össze­köt­te­tés ma­ka­dám­úton Un­ter­wal­den­nel és Egern­köst­lé­vel…”

Cla­ust a bol­dog­ság ér­ze­te töl­töt­te el, fel­fe­de­zett va­la­mit, egy is­me­ret­len vi­lá­got – egy 1912-es gyógy­für­dő­he­lyet!

„Köz­csa­tor­na, elekt­ro­mos fény, ma­gas nyo­má­sú víz­ve­ze­ték, für­dő­or­vos és gyógy­szer­tár. Tég­la­ége­tő…”

– Sem­mi sem vál­to­zott – hal­lat­szott a lét­rá­ról.

„… Fel­vi­lá­go­sí­tás: Csi­no­sí­tó Egy­let, Ko­e­be­le kis­asszony, na­pon­ta nyit­va…”

A lét­ra meg­szó­lalt: – Ko­e­be­le kis­asszony meg­halt. Most Ide­gen­for­gal­mi Egye­sü­let a neve az al­kal­ma­zot­ta­kat sen­ki sem is­me­ri, ál­lan­dó­an vál­toz­nak, s nyit­va is csak rit­kán tar­ta­nak.

„830-ban ok­le­vél em­lí­ti. 1618-ig a bur­la­chi gró­fok re­zi­den­ci­á­ja. Ma rom…

A sö­tét tö­meg a lét­rán le­fe­lé moz­dult, majd át­ve­re­ked­te ma­gát a fel­tor­nyo­zott köny­ve­ken. Idős, ta­lán het­ve­nes fér­fi volt,

– Van itt – mond­ta az öreg – még egy 1923-as úti­ka­la­uz is! Eb­ben már meg­em­lí­tik a vas­út­ál­lo­mást.

– A vas­út­ál­lo­mást? – cso­dál­ko­zott Claus. – Mi­nek? Az 1912-es könyv sok­kal kö­ze­lebb jár a va­ló­ság­hoz.

– Ha az em­ber a vá­rat­lan­ra vár, ha a ta­pasz­ta­la­ton kí­vü­lit ke­re­si, ak­kor min­den bi­zonnyal, uram.

Claus ki­csit sze­ni­lis­nek tar­tot­ta az an­tik­vá­ri­ust. Egyéb­ként is­mét­li ön­ma­gát, mert ezt a mon­da­tot már mond­ta egy­szer. Vagy nem? Ha nem ő, ak­kor ki más? Claus egész biz­tos hal­lot­ta ma már eze­ket a sza­va­kat. Lör­rach­nál mond­ta a vá­mos, vagy Bel­fort­ban a por­tás az Ho­tel du Lio­n­ban? Su­san­ne mond­ta? Su­san­ne alig­ha!

– Én a vi­lá­gos­sá­got ke­re­sem – vá­la­szol­ta Claus.

– Ez pon­to­san az.

– A mai úti­ka­la­u­zok­ban egy­ál­ta­lán nin­cse­nek utak, csak út­vo­na­lak, ame­lyek­kel az em­ber sem­mi­re sem megy. A ki­rán­du­ló­he­lye­ken meg el le­het té­ved­ni. Érti, hogy mit aka­rok mon­da­ni?

– De még mennyi­re – fe­lel­te az an­tik­vá­ri­us.

– Egy csa­pás­ra nyo­ma vész egy cso­mó te­le­pü­lés­nek, vi­szont úja­kat so­rol­nak fel he­lyet­tük, de oda sen­ki sem akar men­ni. Az­tán a ren­ge­teg ét­te­rem, amely sen­kit sem ér­de­kel. Eb­ben a régi ka­la­uz­ban az em­ber meg­bíz­hat. Ket­rec tör­té­nel­mi bo­ro­zó (I. osz­tály)… Gyógy­kert Ét­te­rem, pol­gá­ri, va­sár­nap kon­cert…

– Még ma is aján­lom. Min­den olyan, mint ré­gen, a kon­cert is.

Hon­nan is­me­rős ez a hang? Nem az an­tik­vá­ri­us be­szélt most; a má­sik ol­dal­ról, va­la­hon­nan a pol­cok mö­gül jött a hang. De ott tel­jes sö­tét­ség ho­nolt.

Claus ri­ad­tan pil­lan­tott kör­be. Az an­tik­vá­ri­ust nem za­var­ta a hang. Meg­néz­te mennyi­be ke­rül az úti­ka­la­uz, s azt mond­ta:

– Ti­zen­ket­tő öt­ven – csak ezt kö­ve­tő­en for­dult a pol­cok felé, a sö­tét­be: – Hinz úr, maga az? Nem is tud­tam, hogy itt van.

Su­san­ne a par­ko­ló­ban várt. Két­szer sé­tált fel s alá az ár­ká­dok alatt, de az an­tik­vá­ri­u­mot nem fe­dez­te fel. A ko­csi mel­lett állt már, ke­zé­ben a Su­per 8-as ka­me­ra, és fil­me­zett. Vé­gig­pász­táz­ta a te­le­pü­lés egész pa­no­rá­má­ját, a kis üz­let­sort, egy be­zárt ven­dég­fo­ga­dót, a szál­lo­dai és ét­ter­mi cí­mek­kel te­le­írt táb­lát, két te­le­fon­fül­két, a Gyógy­kert Ét­te­rem be­já­ra­tát.

Út­juk so­rán Su­san­ne, csak­nem ösz­tö­nö­sen, min­dent le­fil­me­zett. Min­den moz­za­na­tot je­len­ide­jű­leg akart meg­örö­kí­te­ni, ké­sőbb nem lett vol­na ked­ve ah­hoz, hogy va­la­mi múlt­be­li do­log­ra kell­jen em­lé­kez­nie, mint pél­dá­ul Ta­valy La Ci­o­tat­ban vagy Két év­vel ez­előtt Mar­g­he­ri­tá­ban vagy Gye­rek­ként Hel­go­lan­don. Le is akar­ta ve­tí­te­ni a fil­me­ket, hogy köz­ben úgy érez­ze: amit ben­nük össze­gyűj­tött, ép­pen eb­ben a pil­la­nat­ban ját­szó­dik le.

Su­san­ne to­vább­pász­tá­zott: az ét­te­rem be­já­ra­ta, emitt az üdü­lő­hely fő­ut­cá­ja, az­tán megint az osz­lop­sor. Né­hány já­ró­ke­lő jön szem­közt, egy­pár ké­sei für­dő­ven­dég, egy fi­a­tal­em­ber sár­gás­bar­na bőr­dzse­ki­ben, egy pá­rocs­ka gye­rek­ko­csi­val, meg­csó­kol­ják egy­mást, egy nyug­dí­jas. És ott jön Claus is!

Claus tart va­la­mit a ke­zé­ben, egy köny­vet ta­lán, igen, bele is kuk­kant, az­tán meg­per­dül a ten­ge­lye kö­rül, kör­ben tán­col, s a szél­ró­zsa min­den irá­nyá­ba mu­to­gat. Dok­tor Csil­lag­né­ző. Egy ilyen­nel él az em­ber há­zas­ság­ban!

Vol­ta­kép­pen tu­da­tá­ban volt an­nak öt év­vel ez­előtt, hogy mit tesz? Jól-rosszul le­érett­sé­gi­zett, el­ment ta­nu­ló­nak egy el­ső­ran­gú üz­let­be, Frank­furt köz­pont­já­ban: Jor­dan és Lam­bert­sen. Mar­gret Lam­bert­sen­nel ke­vés­sé ér­tet­ték meg egy­mást, az üz­let­társ­sal an­nál in­kább.

Mi ma­radt meg az em­lé­ke­ze­té­ben ab­ból az idő­ből? Csil­lá­rok és órák, vá­zák és tük­rök, ba­rokk és klasszi­ciz­mus, az auk­ci­ós cé­gek neve? Amit ki­cso­ma­gol­tak, majd megint be­cso­ma­gol­tak, amit a pol­cok­ra ál­lí­tot­tak, majd új­ból le­vet­tek on­nan, ami­ről port tö­rül­get­tek, amit be­áraz­tak, át­cso­por­to­sí­tot­tak? Az egész­ből sem­mi. A spa­nyol­fal ma­radt meg mind­össze, amely el­vá­lasz­tot­ta a bol­ti részt az iro­dai sa­rok­tól, ahol a do­log el­kez­dő­dött…

Ami­kor össze­há­za­sod­tak, Su­san­ne szü­lei – nem szól­tak sem­mit. Bár fi­a­ta­lab­bak vol­tak, mint lá­nyuk fér­je, még­sem szól­tak egy szót sem, mert a fő­nö­ke volt. El­kó­tya­ve­tyél­te vol­na az if­jú­sá­gát? Nem, Su­san­ne if­jú­sá­ga ja­vá­ban tar­tott, ál­lan­dó­an és min­den pil­la­nat­ban.

– Gye­re, igye­kezz már, éhes va­gyok – ki­ál­tot­ta Cla­us­nak.