37.

Mire Su­san­ne el­ér­te a te­le­pü­lést, két óra múlt né­hány perc­cel. Kis ki­té­rőt tett a Ket­rec Bo­ro­zó­hoz. Ta­lán Claus még ott vár rá. Lenyom­ta a ki­lin­cset, de az ét­te­rem zár­va volt. Odébb az egész fő­tér ki­halt. Se em­ber, se autó. Csak a piz­za­sü­tő úszott va­kí­tó, fény­ben a tér má­sik vé­gén.

Su­san­ne meg­állt a piz­zás­nál. A sza­kács a pil­la­nat­ban húz­ta le be­lül­ről fé­lig a vas­ro­lót. Benn vi­szont még vol­tak ven­dé­gek. Su­san­ne fér­fi­han­go­kat hal­lott.

Meg­ko­pog­tat­ta a hul­lám­le­mezt.

– Chi é? – ki­ál­tot­ta be­lül­ről a piz­zás?

Su­san­ne le­ha­jolt, és át­bújt a re­dőny alatt:

– El­né­zést! Csak azt akar­tam…

– Chi­u­so! Nix piz­za! Sütő hi­deg!

– Nem is kér­tem piz­zát! Csak azt akar­tam kér­dez­ni, hogy…

A piz­zás fa­kép­nél hagy­ta Su­san­nét, és hátra­ment, hogy fel­kelt­se az egyik asz­tal­nál alvó fér­fit. Gyen­gé­den meg­ko­pog­tat­ta a vál­lát:

– Fu­ne­rale fi­ni­to! Te­me­tés vége. Gye­rünk haza!

A fér­fi fel­kelt, sö­tét ru­hát vi­selt és fe­ke­te nyak­ken­dőt. Su­san­ne azon­nal fel­is­mer­te, a ha­lott er­dő­őr, Arno apja volt, a Gyógy­kert­be­li ze­nész. A hát­tér­ből, fel­te­he­tő­en a vé­cé­ből, egy má­sik ven­dég jött elő, a nad­rág­ját gom­bol­gat­ta.

Az an­tik­vá­ri­us volt. Su­san­ne meg­könnyeb­bült. Leg­alább va­la­ki, aki­vel né­hány szót vált­hat, per­sze nem a mai bor­zasz­tó ese­mé­nyek­ről, csu­pán pár je­len­ték­te­len szót, sem­mi töb­bet…

– Nem lá­tott vé­let­le­nül egy fér­fit? – kér­dez­te Su­san­ne az an­tik­vá­ri­ust. Ám a má­sik rá sem he­de­rí­tett. Még nem fe­jez­te be a nad­rág­gom­bo­lást. Ami­kor vég­re si­ke­rült, be­le­tö­röl­te ke­zét a nad­rág­ja hát­só fe­lé­be, és las­san Su­san­ne felé vet­te út­ját.

He­lyet­te a piz­zás vá­la­szolt:

– Mi­fé­le fér­fi? A ba­rá­tom fér­fi…

Lui­gi az an­tik­vá­ri­us­ra mu­ta­tott, az­tán az öreg ze­nész­re, aki ép­pen fel­állt, és a ki­já­rat felé im­boly­gott.

– … ő fér­fi! Én va­gyok fér­fi. Mi mind fér­fi! Jó fér­fi!

– Azt gon­dol­tam, hogy eset­leg köz­ben egy taxi… vagy…

– Taxi al­szik.

Az an­tik­vá­ri­us kö­ze­lebb jött. Su­san­ne rá­jött, hogy ez­zel a há­rom em­ber­rel nem le­het ér­tel­mes szót vál­ta­ni.

Idő­köz­ben oda­ért hoz­zá az an­tik­vá­ri­us. Még egy­szer be­le­tö­röl­get­te ke­zét a nad­rág­já­ba, majd te­nye­rét hir­te­len Su­san­ne vál­lá­ra tet­te. Ki­csi, fe­hér, hur­ka for­má­jú uj­jai vol­tak, kör­mei kör­ben fe­ke­ték. A hur­ka­uj­jak vé­gig­si­mo­gat­ták az asszony nya­kát, füle mö­gött a ha­ját. Su­san­ne vissza­hő­költ, ám háta mö­gött ott volt a fé­lig le­en­ge­dett re­dőny.

El­kap­tak, gon­dol­ta Su­san­ne, el­ka­pott a há­rom öreg, mocs­kos fér­fi, itt, a nyo­mo­rult hul­lám­le­mez mö­gött.

– Hagy­jon bé­kén, le­gyen szí­ves!

Az an­tik­vá­ri­us rá­né­zett. A fe­hér hur­ka­uj­jak most gyen­gé­den do­bol­tak az ar­cán. Vég­re úgy lát­szott, van ere­je meg­szó­lal­ni.

– Nes­cis, quid ves­per se­rus ve­hat, mond­tam az imént ma­gam­nak. Nem tu­dod, mit hoz a késő este. És most egy szép nőt ho­zott.

Su­san­ne úgy ha­tá­ro­zott, hogy vé­gez egy tor­na­mu­tat­ványt. Gyor­san le­ha­jolt, és át­bújt a re­dőny alatt, ki a sza­bad­ba. Si­ke­rült. Ám ez még csak a kez­det volt!

Mar­gret Lam­bert­sen éb­ren fe­küdt az ágy­ban, s vár­ta Claus vagy Su­san­ne hí­vá­sát. Ott volt a te­le­fon mel­let­te. Az ef­fé­le zsa­ro­lás tá­vol­ról sem olyan egy­sze­rű, noha első pil­lan­tás­ra a lát­szat mást mu­tat. Idő­köz­ben be­szélt az ügy­véd­del, aki ma­gán- és ke­res­ke­del­mi ügyek­ben több mint tíz éve adott ta­ná­cso­kat a cég­nek. Néha-néha ve­vő­ket vagy szál­lí­tó­kat pe­relt. Lel­ki­is­me­ret-fur­da­lás nél­kül fel le­he­tett hív­ni akár éj­nek évad­ján is.

Az ügy­véd nem vet­te rossz né­ven az éj­sza­kai hí­vást, el­len­ke­ző­leg; örült, hogy el­be­szél­get­het Mar­gret­tel. Ami­kor vi­szont meg­hal­lot­ta, hogy bűn­ügy­ről van szó, kis­sé hű­vö­sebb lett. A bűn­ügyek nem tar­toz­nak ép­pen a szak­te­rü­le­té­hez, mond­ta.

Mar­gret arra kér­te, ad­jon leg­alább ba­rá­ti ta­ná­csot, s el­me­sél­te a tör­té­ne­tet, már amennyi­re is­mer­te. Ami­kor be­fe­jez­te, a fér­fi mé­lyen hall­ga­tott.

– Az ilyes­faj­ta zsa­ro­lás – szó­lalt meg kis­vár­tat­va – so­ha­sem csu­pán jogi kép­let, akár­csak a rab­lás, gyil­kos­ság, és így to­vább. Min­dig tár­sa­dal­mi kér­dé­sek­be van­nak be­ágyaz­va az ilyen bűn­cse­lek­mé­nyek, össze­függ­nek a mi­li­ő­vel, ha úgy tet­szik…

Mar­gret azt gon­dol­ta: nem akar­ja vál­lal­ni! De mi­ért nem?

– Per­sze jo­gi­lag néz­ve vi­lá­gos az ügy, il­let­ve, a té­nye­ket per­sze meg kel­le­ne elő­ször pon­to­san is­mer­nem. Ám a vi­lá­gos ügy nem min­dig ve­szély­te­len ügy is egy­ben.

– No de ez tel­je­sen men­tes a po­li­ti­ká­tól – Ve­tet­te köz­be Mar­gret.

– Bo­csás­son meg, Lam­bert­sen asszony. Ön azon a vé­le­mé­nyem van, hogy nincs köze a po­li­ti­ká­hoz. Nyil­ván így van, de ma rit­kán men­tes a po­li­ti­ká­tól bár­mi is. Már el­me­sél­te, hol ját­szó­dik az ügy, mi­lyen tá­jon, rá­adá­sul kis­vá­ros­ban; nem le­het min­den to­váb­bi nél­kül ki­zár­ni azt, hogy a tet­te­sek, ta­núk, be­ava­tot­tak, nyo­mo­zók, vád­lók, bí­rók stb. kö­zött fenn­áll va­la­mi­fé­le po­li­ti­kai kép­let. Nem le­het egy­sze­rű­en Si­eg­fried­ként le­súj­ta­ni, meg­for­dul­ni és ki­je­len­te­ni: a sár­kányt meg­öl­tük. Ugye tud­ja, mi­lyen könnyen ki­zár­ják ná­lunk az ügy­vé­det a ka­ma­rá­ból, el­ve­szí­ti az en­ge­dé­lyét, csak azért, mert vak­tá­ban el­kö­te­lez­te ma­gát va­la­mi mel­lett; mert azt hit­te, hogy a jogi té­nyek ala­cso­nyabb szint­jén iga­za van, de nem vet­te fi­gye­lem­be a po­li­ti­kai irány­za­tok ma­ga­sabb sík­ját.

– Maga ré­me­ket lát! – ki­a­bál­ta Mar­gret a te­le­fon­ba.

– Azt mond­ja, ré­me­ket lá­tok – foly­tat­ta az ügy­véd nyu­godt han­gon. – Én azt mon­dom: meg­fon­tol­tam a dol­got. Tud­ni­il­lik fon­to­ló­ra ve­szem azt, hogy 45 éves va­gyok, épp most vá­sá­rol­tam egy há­zi­kót, el kell tar­ta­nom a fe­le­sé­ge­met és két is­ko­la­kö­te­les gyer­me­ke­met.

– De hát mi mit te­gyünk? – ki­ál­tot­ta Mar­gret.

– Vár­ják meg a vád­ira­tot, az­tán.

– Vi­szont itt nin­csen vád­irat!

– Na, lát­ja…

– Nem tud­ná leg­alább va­la­me­lyik kol­lé­gá­ját aján­la­ni?

– Az a leg­jobb – vá­la­szol­ta az ügy­véd –, ha sa­ját ma­guk ke­res­nek ügy­vé­det. Ha meg­adok önök­nek egy ne­vet, ak­kor en­nek híre me­het, és ak­kor már a ro­kon­szenv…

Ez már ki­csit sok! Mar­gret le­tet­te a kagy­lót.

Azt fog­ja te­hát aján­la­ni Jor­da­nék­nak, hogy óva­to­sab­ban kö­ze­lít­sék meg, az egész ügyet. Ne fo­gad­ják el ugyan a zsa­ro­lók aján­la­tát, de ne is uta­sít­sák vissza azon­nal. Eset­leg túl­jár­hat­nak va­la­hogy az em­be­rük eszén.

Mar­gret várt. De sen­ki sem te­le­fo­nált.

Su­san­ne oda­ért a pen­zi­ó­hoz. Le­ál­lí­tot­ta a ko­csit az ajtó előtt, és a hát­só be­já­ra­ton át ment be a ház­ba. Elő­re­ara­szolt a reg­ge­li­ző­ig, ki­halt volt min­den. A tá­la­lón ott állt a te­le­fon. Fel akar­ta hív­ni Mar­gre­tet. De mit me­sél­jen most, az éj­sza­ka kel­lős kö­ze­pén Mar­gret­nek? Az egész tör­té­ne­tet? A lát­ha­tó dol­go­kat? A mö­göt­tes oko­kat? Nem ez­zel a Bad Wal­den­nel, ez­zel a vi­dék­kel, ez­zel a tar­to­mánnyal kel­le­ne kez­de­ni az egé­szet? Be­ment a szo­bá­ba. Claus mé­lyen aludt. Su­san­ne meg­lát­ta az al­ta­tó fi­o­lá­ját. Iga­za van Cla­us­nak.

Oda­lé­pett a mos­dó­tál­hoz, be­le­né­zett a tü­kör­be. Fé­lig ho­má­lyos volt a tü­kör, alat­ta a polc ra­ga­dós, a fog­mo­só po­hár ko­szos. Su­san­ne rosszul lett.

Le kell mos­nia az arc­fes­té­ket. De hi­ány­zott az ere­je a les­min­ke­lés­hez. Víz­zel és szap­pan­nal mos­dott meg, a tö­rül­kö­zőn és a sze­me alatt min­de­nütt meg­ma­radt a szem­pil­la­fes­ték fe­ke­te nyo­ma. Rá­né­zett Cla­us­ra. A mély álom bé­kés­nek és egy kis­sé gyá­mol­ta­lan­nak mu­tat­ta.

Su­san­ne hir­te­len rá­éb­redt, mi­ért is nem hi­ány­zik neki a gye­rek, mi­ért nem akart so­ha­sem gye­re­ket. Claus volt az ő gyer­me­ke. Oda­lé­pett az ágyá­hoz, és be­ta­kar­ta.

Érez­te, amint vissza­tér régi ere­je. Az erő, hogy vé­de­kez­zék a mai nap min­den bor­zal­ma el­len. Fé­lig le­vet­kőz­ve ha­nyat­lott az ágy­ra.

Mar­gret el­ha­tá­roz­ta, hogy más­nap kora haj­nal­ban el­in­dul Bad Wal­den­be. Mi­lyen jó, gon­dol­ta, hogy a biz­ton­ság ked­vé­ért ki­vet­te a ko­csi­ból a két film­te­ker­cset. Be­cso­ma­gol­ja a má­so­la­tot és a ne­ga­tí­vot, és majd el­me­sé­li a zsa­ro­lók­nak, hogy min­den két­sé­get ki­zá­ró­an kü­lönb­sé­get fe­de­zett fel a szí­nek kö­zött egy szak­em­ber, és így to­vább.

Mar­gret­nek fo­gal­ma sem volt róla, hogy már ré­gen el­vesz­tet­te idő­sze­rű­sé­gét mind­az, amit ki­gon­dolt. Nem tud­ta, hogy a teg­na­pi fe­nye­ge­té­sek mára ide­jü­ket múl­ták.

Né­hány perc múl­va négy. Az éb­resz­tő­órát hét­re ál­lí­tot­ta. Nyolc óra­kor akart el­in­dul­ni.