37.
Mire Susanne elérte a települést, két óra múlt néhány perccel. Kis kitérőt tett a Ketrec Borozóhoz. Talán Claus még ott vár rá. Lenyomta a kilincset, de az étterem zárva volt. Odébb az egész főtér kihalt. Se ember, se autó. Csak a pizzasütő úszott vakító, fényben a tér másik végén.
Susanne megállt a pizzásnál. A szakács a pillanatban húzta le belülről félig a vasrolót. Benn viszont még voltak vendégek. Susanne férfihangokat hallott.
Megkopogtatta a hullámlemezt.
– Chi é? – kiáltotta belülről a pizzás?
Susanne lehajolt, és átbújt a redőny alatt:
– Elnézést! Csak azt akartam…
– Chiuso! Nix pizza! Sütő hideg!
– Nem is kértem pizzát! Csak azt akartam kérdezni, hogy…
A pizzás faképnél hagyta Susannét, és hátrament, hogy felkeltse az egyik asztalnál alvó férfit. Gyengéden megkopogtatta a vállát:
– Funerale finito! Temetés vége. Gyerünk haza!
A férfi felkelt, sötét ruhát viselt és fekete nyakkendőt. Susanne azonnal felismerte, a halott erdőőr, Arno apja volt, a Gyógykertbeli zenész. A háttérből, feltehetően a vécéből, egy másik vendég jött elő, a nadrágját gombolgatta.
Az antikvárius volt. Susanne megkönnyebbült. Legalább valaki, akivel néhány szót válthat, persze nem a mai borzasztó eseményekről, csupán pár jelentéktelen szót, semmi többet…
– Nem látott véletlenül egy férfit? – kérdezte Susanne az antikváriust. Ám a másik rá sem hederített. Még nem fejezte be a nadrággombolást. Amikor végre sikerült, beletörölte kezét a nadrágja hátsó felébe, és lassan Susanne felé vette útját.
Helyette a pizzás válaszolt:
– Miféle férfi? A barátom férfi…
Luigi az antikváriusra mutatott, aztán az öreg zenészre, aki éppen felállt, és a kijárat felé imbolygott.
– … ő férfi! Én vagyok férfi. Mi mind férfi! Jó férfi!
– Azt gondoltam, hogy esetleg közben egy taxi… vagy…
– Taxi alszik.
Az antikvárius közelebb jött. Susanne rájött, hogy ezzel a három emberrel nem lehet értelmes szót váltani.
Időközben odaért hozzá az antikvárius. Még egyszer beletörölgette kezét a nadrágjába, majd tenyerét hirtelen Susanne vállára tette. Kicsi, fehér, hurka formájú ujjai voltak, körmei körben feketék. A hurkaujjak végigsimogatták az asszony nyakát, füle mögött a haját. Susanne visszahőkölt, ám háta mögött ott volt a félig leengedett redőny.
Elkaptak, gondolta Susanne, elkapott a három öreg, mocskos férfi, itt, a nyomorult hullámlemez mögött.
– Hagyjon békén, legyen szíves!
Az antikvárius ránézett. A fehér hurkaujjak most gyengéden doboltak az arcán. Végre úgy látszott, van ereje megszólalni.
– Nescis, quid vesper serus vehat, mondtam az imént magamnak. Nem tudod, mit hoz a késő este. És most egy szép nőt hozott.
Susanne úgy határozott, hogy végez egy tornamutatványt. Gyorsan lehajolt, és átbújt a redőny alatt, ki a szabadba. Sikerült. Ám ez még csak a kezdet volt!
Margret Lambertsen ébren feküdt az ágyban, s várta Claus vagy Susanne hívását. Ott volt a telefon mellette. Az efféle zsarolás távolról sem olyan egyszerű, noha első pillantásra a látszat mást mutat. Időközben beszélt az ügyvéddel, aki magán- és kereskedelmi ügyekben több mint tíz éve adott tanácsokat a cégnek. Néha-néha vevőket vagy szállítókat perelt. Lelkiismeret-furdalás nélkül fel lehetett hívni akár éjnek évadján is.
Az ügyvéd nem vette rossz néven az éjszakai hívást, ellenkezőleg; örült, hogy elbeszélgethet Margrettel. Amikor viszont meghallotta, hogy bűnügyről van szó, kissé hűvösebb lett. A bűnügyek nem tartoznak éppen a szakterületéhez, mondta.
Margret arra kérte, adjon legalább baráti tanácsot, s elmesélte a történetet, már amennyire ismerte. Amikor befejezte, a férfi mélyen hallgatott.
– Az ilyesfajta zsarolás – szólalt meg kisvártatva – sohasem csupán jogi képlet, akárcsak a rablás, gyilkosság, és így tovább. Mindig társadalmi kérdésekbe vannak beágyazva az ilyen bűncselekmények, összefüggnek a miliővel, ha úgy tetszik…
Margret azt gondolta: nem akarja vállalni! De miért nem?
– Persze jogilag nézve világos az ügy, illetve, a tényeket persze meg kellene először pontosan ismernem. Ám a világos ügy nem mindig veszélytelen ügy is egyben.
– No de ez teljesen mentes a politikától – Vetette közbe Margret.
– Bocsásson meg, Lambertsen asszony. Ön azon a véleményem van, hogy nincs köze a politikához. Nyilván így van, de ma ritkán mentes a politikától bármi is. Már elmesélte, hol játszódik az ügy, milyen tájon, ráadásul kisvárosban; nem lehet minden további nélkül kizárni azt, hogy a tettesek, tanúk, beavatottak, nyomozók, vádlók, bírók stb. között fennáll valamiféle politikai képlet. Nem lehet egyszerűen Siegfriedként lesújtani, megfordulni és kijelenteni: a sárkányt megöltük. Ugye tudja, milyen könnyen kizárják nálunk az ügyvédet a kamarából, elveszíti az engedélyét, csak azért, mert vaktában elkötelezte magát valami mellett; mert azt hitte, hogy a jogi tények alacsonyabb szintjén igaza van, de nem vette figyelembe a politikai irányzatok magasabb síkját.
– Maga rémeket lát! – kiabálta Margret a telefonba.
– Azt mondja, rémeket látok – folytatta az ügyvéd nyugodt hangon. – Én azt mondom: megfontoltam a dolgot. Tudniillik fontolóra veszem azt, hogy 45 éves vagyok, épp most vásároltam egy házikót, el kell tartanom a feleségemet és két iskolaköteles gyermekemet.
– De hát mi mit tegyünk? – kiáltotta Margret.
– Várják meg a vádiratot, aztán.
– Viszont itt nincsen vádirat!
– Na, látja…
– Nem tudná legalább valamelyik kollégáját ajánlani?
– Az a legjobb – válaszolta az ügyvéd –, ha saját maguk keresnek ügyvédet. Ha megadok önöknek egy nevet, akkor ennek híre mehet, és akkor már a rokonszenv…
Ez már kicsit sok! Margret letette a kagylót.
Azt fogja tehát ajánlani Jordanéknak, hogy óvatosabban közelítsék meg, az egész ügyet. Ne fogadják el ugyan a zsarolók ajánlatát, de ne is utasítsák vissza azonnal. Esetleg túljárhatnak valahogy az emberük eszén.
Margret várt. De senki sem telefonált.
Susanne odaért a penzióhoz. Leállította a kocsit az ajtó előtt, és a hátsó bejáraton át ment be a házba. Előrearaszolt a reggelizőig, kihalt volt minden. A tálalón ott állt a telefon. Fel akarta hívni Margretet. De mit meséljen most, az éjszaka kellős közepén Margretnek? Az egész történetet? A látható dolgokat? A mögöttes okokat? Nem ezzel a Bad Waldennel, ezzel a vidékkel, ezzel a tartománnyal kellene kezdeni az egészet? Bement a szobába. Claus mélyen aludt. Susanne meglátta az altató fioláját. Igaza van Clausnak.
Odalépett a mosdótálhoz, belenézett a tükörbe. Félig homályos volt a tükör, alatta a polc ragadós, a fogmosó pohár koszos. Susanne rosszul lett.
Le kell mosnia az arcfestéket. De hiányzott az ereje a lesminkeléshez. Vízzel és szappannal mosdott meg, a törülközőn és a szeme alatt mindenütt megmaradt a szempillafesték fekete nyoma. Ránézett Clausra. A mély álom békésnek és egy kissé gyámoltalannak mutatta.
Susanne hirtelen ráébredt, miért is nem hiányzik neki a gyerek, miért nem akart sohasem gyereket. Claus volt az ő gyermeke. Odalépett az ágyához, és betakarta.
Érezte, amint visszatér régi ereje. Az erő, hogy védekezzék a mai nap minden borzalma ellen. Félig levetkőzve hanyatlott az ágyra.
Margret elhatározta, hogy másnap kora hajnalban elindul Bad Waldenbe. Milyen jó, gondolta, hogy a biztonság kedvéért kivette a kocsiból a két filmtekercset. Becsomagolja a másolatot és a negatívot, és majd elmeséli a zsarolóknak, hogy minden kétséget kizáróan különbséget fedezett fel a színek között egy szakember, és így tovább.
Margretnek fogalma sem volt róla, hogy már régen elvesztette időszerűségét mindaz, amit kigondolt. Nem tudta, hogy a tegnapi fenyegetések mára idejüket múlták.
Néhány perc múlva négy. Az ébresztőórát hétre állította. Nyolc órakor akart elindulni.