9.
Claus és Susanne visszament a parkolóhoz. Kétszáz méterrel odébb az utca fényárban úszott.
– Ez csak a pizzasütő lehet – derengett Susannénak. – Tudod, melyik az? Az előbb is láttuk. Talán ott kapunk valamit.
– De nem ilyenkor.
Susanne szó nélkül elindult a fényár felé. Claus a nyomába szegődött.
– Hol voltál az imént olyan sokáig? – kérdezte.
– Telefonáltam. Most már csak az hiányzik, hogy megkérdezd: kivel beszéltem?
– Igen, megkérdezem: kivel beszéltél?
– Ha pontosan tudni akarod: az egyik vevőnkkel beszéltem, Egernköstléből.
– És mi a fenét akar az éjszaka kellős közepén?
– Az órát akarja megvenni.
Claus szemrehányóan pillantott Susannéra.
– Ezt azért előtte nyugodtan megbeszélhetted volna velem.
– Látod? – lovalta magát méregbe Susanne. – Látod? Már megint gyámkodsz fölöttem. Most az egyszer valamit teljesen egyedül akartam elintézni, de úgy látszik, lehetetlen.
A pizzasütő hosszúkás, fehérre meszelt, háromfalú helyiség volt. Az utca felőli oldalon nem volt fala. Hosszú pult húzódott benne a hátsó faltól egészen az utcáig. A pult mögött Luigi állt, a pizzasütő szakácsa, és barátjával. Tassilóval vitatkozott.
– Questa cosa non m’entra! – kiáltotta a szakács.
– Non lo dico per burla – védekezett a vendég.
– É certo una bugia! – üvöltötte a szakács.
– É la púra veritá – replikázott a vendég.
Jordanék elöl, a bejáratnál odaálltak a pulthoz.
– Miről van szó? – kérdezte Susanne a férjét. – Miért kiabálnak mind a ketten?
– A házigazda azt hiszi, hogy a vendég hazudott neki, amaz pedig azt állítja, hogy a színtiszta igazságot mondta.
– Parola d’onore! – kiáltotta a vendég, s mindkét kezét esküre emelte.
– A becsületszavát adja – fordította Claus.
A pizzás elfordult tőle, és három üveg sört tett a pult túlsó végére. Csak most lehetett látni – egy üvegekkel teli polc félig eltakarta őket, hogy három férfi beszélget ott egymással. De hogy mit mondtak, a bejárattól nem lehetett hallani.
A pizzás visszament az olasz vendéghez.
– Vatene via! – mondta.
– Most kihajítja – fordított ismét Claus.
Te jó isten! Micsoda cirkusz! Susanne attól tartott, rögtön verekedni kezdenek. Már fel is emelkedett a vendég, mindkét karjával megragadta a pizzást, és átölelte.
A pizzás is kinyújtotta a kezét, és átölelte a barátját. Arcon csókolták egymást.
– La lasceremo cosi – mondta a pizzás, s a kétliteres üvegből vörösbort töltött barátja poharába.
Közben Susanne elolvasta a tűzhely fölötti táblácskát, amelyen krétával, olaszul és németül szerepelt a kínálat, nyolc különféle pizza.
– Két, kagylós pizzát – szólt oda a szakácsnak.
– Nem van kagyló. Pizza prosciutto. Jó sonka.
Susanne bólintott.
– Ci vorrá molto tempo? – kérdezte Claus.
A szakács dermedten torpant meg. Két pizzát éppen a tűzhely sütőjébe akart tenni, de inkább kivette. Sugárzó arccal jött oda a házaspárhoz, kezében a falapátka, rajta a tészta.
– Subito! Subito! – kiáltotta. – Gyorsan, gyorsan!
Susanne látta, hogy a szakács húzza az időt.
– Ha szabad kérnem – mondta élesen.
– Kérem, kérem – mondogatta a szakács, majd Claushoz fordult: – Parla italiano?
– Io parlo un pochino.
Susanne mérgesen pillantott a férjére. Miközben ő éhes, a férje nyugodt lelkiismerettel társalog ezzel a férfival.
Luigi elgondolkodott. Egy idegen ember, ebben az évszakban, egyszer csak előbukkan az éjszakából, és olaszul beszél. Csak professzor lehet. Vidáman hátrasietett, kezében a tésztás sütőlapáttal.
– Nektek mindig: vacak bódé! – kiáltott rá a háttérben ácsorgó három vendégre, s bőbeszédűen kifejtette németül és olaszul, hogy ez itt nem vacak bódé, amivel őt állandóan ugratják, hiszen előkelő vendégek járnak ide, most például egy professore.
A három vendég nevetett.
Susanne odaszólt a férjének: – Muszáj, ilyen palávert csapnod ezzel az emberrel? Még mindig a kezében a tészta, sose kapunk pizzát!
A szakácsnak végre eszébe jutott a kötelessége, becsúsztatta a tésztát a sütőbe.
– Subito! Subito! – kiáltotta.
Jordanék némán várakoztak. Kisvártatva megszólalt Claus:
– Ha arra kérlek, Susanne, hogy mielőtt megkötnél egy üzletet, beszéld meg velem, az még nem gyámkodás.
– Semmit sem adtam el. Úgyhogy lezárhatjuk az ügyet, nem?
– Az elvekről van szó.
– Elvileg én is régiségkereskedést tanultam volna, ha igaz.
Olyan hangosan beszélt, hogy a szakács és az olasz vendég meghallhatta. Mintha a három férfi is abbahagyta volna a beszélgetést a háttérben. Egyikük halkan odaszólt valamit Luiginak.
– Az már rég volt – mondta Claus a feleségének. – S csak néhány hónap az egész. Közben megváltoztak az árak is.
– De a vevők nem változtak – szakította félbe Susanne. – Witterlin ezredes…
– Witterlin? Valami rémlik. Margret biztosan ismeri.
– Margret! Mindig ez a Margret! Tudom, ő ad el, de ha szabadságon van, helyettesíthetem.
Claus azt akarta felelni, hogy nincs szó helyettesítésről, legfeljebb kisegítésről, de inkább nem szólt egy szót sem.
Megérkezett a pizza. Szótlanul ettek mindketten. Claus aztán hirtelen a tálcára dobta a kését, felugrott és felkiáltott:
– A felvevő! Hol van a filmfelvevő?
A szakács és az olasz vendég feléjük pillantott, s úgy rémlett, mintha a háttérben tartózkodó három vendég megint csak félbehagyta volna a beszélgetést. Susanne tovább evett.
– A kamera – mondta nyugodtan – a csomagtartóban van, mint mindig. Én tettem be.
Claus megnyugodott.
– Ne felejtsük el, hogy felvigyük majd a szobába.
Susanne erre nem szólt semmit, csak evett tovább. A pizza kemény alját a tányéron hagyta.
Tassilo ismét beszédbe akart elegyedni barátjával. De Luigi elhárította. Új Vendégeire meredt, s megvárta, amíg befejezték az evést. Aztán elrakta a tányérokat, és megszólalt:
– Anche negoziante d’arte.
Mi történt? Honnan tudja ez a kontár szakács, hogy mi az ő foglalkozása? Ki van a sarkában még itt, ebben a bódéban is?
Claus legszívesebben felfortyant volna, és olaszul veszekedett volna, de Susanne oldalba bökte. Erre halkan németül csak annyit mondott:
– Honnan tudja, hogy műkereskedő vagyok?
– Collega azonnal megismerni – mondta Luigi, s visszament a vendégéhez. Claus visszavonulót fújt. Luigi odanyúlt az egyik polcra, elővett egy fából készült, szicíliai szamaras kordét, és Jordanék elé tartotta.
– Művészet – mondta.
– Vedd meg – mondta Susanne halkan. – Akkor megszabadulsz tőle. És gyerünk innen gyorsan. Mindjárt fél egy.
– Mennyi? – kérdezte Claus a szakácsot.
– Igazi… antik… becsületes ár…
– Mennyi? – kérdezte Claus még egyszer.
– Quaranta. Negyven márka. Becsületes ár!
– He, he, he – hallatszott a háttérből, a vendégek felől.
– Harminc – helyesbített Luigi gyorsan. – Per collega.
Claus fizetett. Luigi a szamaras kordét újságpapírba göngyölte. Köszönés nélkül hagyták el Jordanék a pizzasütőt, és hazaautóztak az Erdőcsendje penzióba. Susanne ült a volán mögé. Szerinte Claus túl sokat ivott.