9.

Claus és Su­san­ne vissza­ment a par­ko­ló­hoz. Két­száz mé­ter­rel odébb az utca fény­ár­ban úszott.

– Ez csak a piz­za­sü­tő le­het – de­ren­gett Su­san­né­nak. – Tu­dod, me­lyik az? Az előbb is lát­tuk. Ta­lán ott ka­punk va­la­mit.

– De nem ilyen­kor.

Su­san­ne szó nél­kül el­in­dult a fény­ár felé. Claus a nyo­má­ba sze­gő­dött.

– Hol vol­tál az imént olyan so­ká­ig? – kér­dez­te.

– Te­le­fo­nál­tam. Most már csak az hi­ány­zik, hogy meg­kér­dezd: ki­vel be­szél­tem?

– Igen, meg­kér­de­zem: ki­vel be­szél­tél?

– Ha pon­to­san tud­ni aka­rod: az egyik ve­vőnk­kel be­szél­tem, Egern­köst­lé­ből.

– És mi a fe­nét akar az éj­sza­ka kel­lős kö­ze­pén?

– Az órát akar­ja meg­ven­ni.

Claus szem­re­há­nyó­an pil­lan­tott Su­san­né­ra.

– Ezt azért előt­te nyu­god­tan meg­be­szél­het­ted vol­na ve­lem.

– Lá­tod? – lo­val­ta ma­gát mé­reg­be Su­san­ne. – Lá­tod? Már megint gyám­kodsz fö­löt­tem. Most az egy­szer va­la­mit tel­je­sen egye­dül akar­tam el­in­téz­ni, de úgy lát­szik, le­he­tet­len.

A piz­za­sü­tő hosszú­kás, fe­hér­re me­szelt, há­rom­fa­lú he­lyi­ség volt. Az utca fe­lő­li ol­da­lon nem volt fala. Hosszú pult hú­zó­dott ben­ne a hát­só fal­tól egé­szen az ut­cá­ig. A pult mö­gött Lui­gi állt, a piz­za­sü­tő sza­ká­csa, és ba­rát­já­val. Tas­si­ló­val vi­tat­ko­zott.

– Qu­es­ta cosa non m’ent­ra! – ki­ál­tot­ta a sza­kács.

– Non lo dico per bur­la – vé­de­ke­zett a ven­dég.

– É cer­to una bu­gia! – üvöl­töt­te a sza­kács.

– É la púra ve­ri­tá – rep­li­ká­zott a ven­dég.

Jor­da­nék elöl, a be­já­rat­nál oda­áll­tak a pult­hoz.

– Mi­ről van szó? – kér­dez­te Su­san­ne a fér­jét. – Mi­ért ki­a­bál­nak mind a ket­ten?

– A há­zi­gaz­da azt hi­szi, hogy a ven­dég ha­zu­dott neki, amaz pe­dig azt ál­lít­ja, hogy a szín­tisz­ta igaz­sá­got mond­ta.

– Pa­ro­la d’ono­re! – ki­ál­tot­ta a ven­dég, s mind­két ke­zét es­kü­re emel­te.

– A be­csü­let­sza­vát adja – for­dí­tot­ta Claus.

A piz­zás el­for­dult tőle, és há­rom üveg sört tett a pult túl­só vé­gé­re. Csak most le­he­tett lát­ni – egy üve­gek­kel teli polc fé­lig el­ta­kar­ta őket, hogy há­rom fér­fi be­szél­get ott egy­más­sal. De hogy mit mond­tak, a be­já­rat­tól nem le­he­tett hal­la­ni.

A piz­zás vissza­ment az olasz ven­dég­hez.

– Va­te­ne via! – mond­ta.

– Most ki­ha­jít­ja – for­dí­tott is­mét Claus.

Te jó is­ten! Mi­cso­da cir­kusz! Su­san­ne at­tól tar­tott, rög­tön ve­re­ked­ni kez­de­nek. Már fel is emel­ke­dett a ven­dég, mind­két kar­já­val meg­ra­gad­ta a piz­zást, és át­ölel­te.

A piz­zás is ki­nyúj­tot­ta a ke­zét, és át­ölel­te a ba­rát­ját. Ar­con csó­kol­ták egy­mást.

– La las­ce­re­mo cosi – mond­ta a piz­zás, s a két­li­te­res üveg­ből vö­rös­bort töl­tött ba­rát­ja po­ha­rá­ba.

Köz­ben Su­san­ne el­ol­vas­ta a tűz­hely fö­löt­ti táb­lács­kát, ame­lyen kré­tá­val, ola­szul és né­me­tül sze­re­pelt a kí­ná­lat, nyolc kü­lön­fé­le piz­za.

– Két, kagy­lós piz­zát – szólt oda a sza­kács­nak.

– Nem van kagy­ló. Piz­za pros­ci­ut­to. Jó son­ka.

Su­san­ne bó­lin­tott.

– Ci vor­rá mol­to tem­po? – kér­dez­te Claus.

A sza­kács der­med­ten tor­pant meg. Két piz­zát ép­pen a tűz­hely sü­tő­jé­be akart ten­ni, de in­kább ki­vet­te. Su­gár­zó arc­cal jött oda a há­zas­pár­hoz, ke­zé­ben a fa­la­pát­ka, raj­ta a tész­ta.

– Su­bi­to! Su­bi­to! – ki­ál­tot­ta. – Gyor­san, gyor­san!

Su­san­ne lát­ta, hogy a sza­kács húz­za az időt.

– Ha sza­bad kér­nem – mond­ta éle­sen.

– Ké­rem, ké­rem – mon­do­gat­ta a sza­kács, majd Cla­us­hoz for­dult: – Par­la ita­li­a­no?

– Io par­lo un po­chi­no.

Su­san­ne mér­ge­sen pil­lan­tott a fér­jé­re. Mi­köz­ben ő éhes, a fér­je nyu­godt lel­ki­is­me­ret­tel tár­sa­log ez­zel a fér­fi­val.

Lui­gi el­gon­dol­ko­dott. Egy ide­gen em­ber, eb­ben az év­szak­ban, egy­szer csak elő­buk­kan az éj­sza­ká­ból, és ola­szul be­szél. Csak pro­fesszor le­het. Vi­dá­man hát­ra­si­e­tett, ke­zé­ben a tész­tás sü­tő­la­pát­tal.

– Nek­tek min­dig: va­cak bódé! – ki­ál­tott rá a hát­tér­ben ácsor­gó há­rom ven­dég­re, s bő­be­szé­dű­en ki­fej­tet­te né­me­tül és ola­szul, hogy ez itt nem va­cak bódé, ami­vel őt ál­lan­dó­an ug­rat­ják, hi­szen elő­ke­lő ven­dé­gek jár­nak ide, most pél­dá­ul egy pro­fes­sore.

A há­rom ven­dég ne­ve­tett.

Su­san­ne oda­szólt a fér­jé­nek: – Mu­száj, ilyen pa­lá­vert csap­nod ez­zel az em­ber­rel? Még min­dig a ke­zé­ben a tész­ta, sose ka­punk piz­zát!

A sza­kács­nak vég­re eszé­be ju­tott a kö­te­les­sé­ge, be­csúsz­tat­ta a tész­tát a sü­tő­be.

– Su­bi­to! Su­bi­to! – ki­ál­tot­ta.

Jor­da­nék né­mán vá­ra­koz­tak. Kis­vár­tat­va meg­szó­lalt Claus:

– Ha arra kér­lek, Su­san­ne, hogy mi­előtt meg­köt­nél egy üz­le­tet, be­széld meg ve­lem, az még nem gyám­ko­dás.

– Sem­mit sem ad­tam el. Úgy­hogy le­zár­hat­juk az ügyet, nem?

– Az el­vek­ről van szó.

– El­vi­leg én is ré­gi­ség­ke­res­ke­dést ta­nul­tam vol­na, ha igaz.

Olyan han­go­san be­szélt, hogy a sza­kács és az olasz ven­dég meg­hall­hat­ta. Mint­ha a há­rom fér­fi is ab­ba­hagy­ta vol­na a be­szél­ge­tést a hát­tér­ben. Egyi­kük hal­kan oda­szólt va­la­mit Lui­gi­nak.

– Az már rég volt – mond­ta Claus a fe­le­sé­gé­nek. – S csak né­hány hó­nap az egész. Köz­ben meg­vál­toz­tak az árak is.

– De a ve­vők nem vál­toz­tak – sza­kí­tot­ta fél­be Su­san­ne. – Wit­ter­lin ez­re­des…

– Wit­ter­lin? Va­la­mi rém­lik. Mar­gret biz­to­san is­me­ri.

– Mar­gret! Min­dig ez a Mar­gret! Tu­dom, ő ad el, de ha sza­bad­sá­gon van, he­lyet­te­sít­he­tem.

Claus azt akar­ta fe­lel­ni, hogy nincs szó he­lyet­te­sí­tés­ről, leg­fel­jebb ki­se­gí­tés­ről, de in­kább nem szólt egy szót sem.

Meg­ér­ke­zett a piz­za. Szót­la­nul et­tek mind­ket­ten. Claus az­tán hir­te­len a tál­cá­ra dob­ta a ké­sét, fel­ug­rott és fel­ki­ál­tott:

– A fel­ve­vő! Hol van a film­fel­ve­vő?

A sza­kács és az olasz ven­dég fe­lé­jük pil­lan­tott, s úgy rém­lett, mint­ha a hát­tér­ben tar­tóz­ko­dó há­rom ven­dég megint csak fél­be­hagy­ta vol­na a be­szél­ge­tést. Su­san­ne to­vább evett.

– A ka­me­ra – mond­ta nyu­god­tan – a cso­mag­tar­tó­ban van, mint min­dig. Én tet­tem be.

Claus meg­nyu­go­dott.

– Ne fe­lejt­sük el, hogy fel­vi­gyük majd a szo­bá­ba.

Su­san­ne erre nem szólt sem­mit, csak evett to­vább. A piz­za ke­mény al­ját a tá­nyé­ron hagy­ta.

Tas­si­lo is­mét be­széd­be akart ele­gyed­ni ba­rát­já­val. De Lui­gi el­há­rí­tot­ta. Új Ven­dé­ge­i­re me­redt, s meg­vár­ta, amíg be­fe­jez­ték az evést. Az­tán el­rak­ta a tá­nyé­ro­kat, és meg­szó­lalt:

– Anche ne­go­zi­an­te d’arte.

Mi tör­tént? Hon­nan tud­ja ez a kon­tár sza­kács, hogy mi az ő fog­lal­ko­zá­sa? Ki van a sar­ká­ban még itt, eb­ben a bó­dé­ban is?

Claus leg­szí­ve­seb­ben fel­for­tyant vol­na, és ola­szul ve­sze­ke­dett vol­na, de Su­san­ne ol­dal­ba bök­te. Erre hal­kan né­me­tül csak annyit mon­dott:

– Hon­nan tud­ja, hogy mű­ke­res­ke­dő va­gyok?

– Col­le­ga azon­nal meg­is­mer­ni – mond­ta Lui­gi, s vissza­ment a ven­dé­gé­hez. Claus vissza­vo­nu­lót fújt. Lui­gi oda­nyúlt az egyik polc­ra, elő­vett egy fá­ból ké­szült, szi­cí­li­ai sza­ma­ras kor­dét, és Jor­da­nék elé tar­tot­ta.

– Mű­vé­szet – mond­ta.

– Vedd meg – mond­ta Su­san­ne hal­kan. – Ak­kor meg­sza­ba­dulsz tőle. És gye­rünk in­nen gyor­san. Mind­járt fél egy.

– Mennyi? – kér­dez­te Claus a sza­ká­csot.

– Iga­zi… an­tik… be­csü­le­tes ár…

– Mennyi? – kér­dez­te Claus még egy­szer.

– Qu­a­ran­ta. Negy­ven már­ka. Be­csü­le­tes ár!

– He, he, he – hal­lat­szott a hát­tér­ből, a ven­dé­gek fe­lől.

– Har­minc – he­lyes­bí­tett Lui­gi gyor­san. – Per col­le­ga.

Claus fi­ze­tett. Lui­gi a sza­ma­ras kor­dét új­ság­pa­pír­ba gön­gyöl­te. Kö­szö­nés nél­kül hagy­ták el Jor­da­nék a piz­za­sü­tőt, és ha­za­au­tóz­tak az Er­dő­csend­je pen­zi­ó­ba. Su­san­ne ült a vo­lán mögé. Sze­rin­te Claus túl so­kat ivott.