16.
– Uwe ma sem kapkodja el a dolgot. Lemerném fogadni, pocsék lesz a kedve, ha megjön.
A titkárnő szétterítette a törülközőjét a gépíróasztalon, és a körmét lakkozta. Odaszólt a kollégenőjének:
– Már ismerjük! Nem nagyon lehet lelket verni belé.
Húsz évvel volt fiatalabb ez a munkatársnő a másiknál: a járási gimnáziumban érettségizett, s minthogy újságírónak készült, a Bad Walden-i Echonál gyakornokoskodott.
Nem sok munka akadt a helyi szerkesztőségben, de az ilyen kis munkahelyen legalább viszonylagos önállóságot élvezett. A szerkesztőségnek csak három tagja volt: Uwe Hinz, a helyi főnök, Silvia, agyakornok és Lucia Wörle, a titkárnő.
– Meg kellene nősítenünk – szólalt meg Silvia.
– Ezt? Kinek kell? Neked talán?
Ugyan, Silvia hallani sem akar róla.
– Már ő is harmincöt éves.
– Korban összeillenétek.
– Nem valami pincérnővel szűrte össze a levet? – kérdezte Silvia. – Vagy még szűri is?
– Itt aligha. Vagy pedig nagyon titokban tartja.
A két nő felnevetett. Aztán hirtelen elhallgattak. Uwe Hinz jelent meg az ajtóban. Nem fogadta munkatársnői köszönését.
– A műemlékvédelem jelenti, hogy hozzáfognak a kupolás templom renoválásához. Akar róla írni? – kérdezte tőle a gyakornoklány.
– Én? A templomról? Nincs ki a négy kereked! Szólj a tanár úrnak, Raudenkorbnak, izzadjon ki százhúsz sort. Egy sor negyven pfennig. És rendelj egy fotót Egbertánál, de nem ma, most Unterwaldenben van. Csinálsz egy kéthasábost belőle, világos?
– És mi legyen a címe?
– Csak sikerül összebarkácsolnod egy címet! Szent Benedek új köntösben… vagy valami ilyesmi.
– Szent Benedek új köntösben, ez jó – lelkendezett Silvia.
– Egyáltalában nem jó, egyenesen szar, de úgysem olvassa senki!
Wörléné felállt, s láthatóan élvezte, hogy a főnök elé tehet egy levelet. Már jó néhány iktató- és ügyintézői bélyegző, valamint számos széljegyzet éktelenkedett rajta. Uwe Hinz rögtön látta, hogy a levél hosszú utat járt be, megfordult a kiadói igazgatóságon, a hirdetési osztályon, a főszerkesztőségen, a vidéki mutációk főnökségén, míg végül kikötött nála, Bad Waldenben.
– A takarékpénztár felmondta a hirdetési megbízást – mondta a titkárnő, némi önelégült hangsúllyal –, mert egy sort sem írtunk a vállalati kirándulásukról.
Hinz átfutotta a levelet. Csak nehogy eláruljam magam, gondolta, kerülnöm kell a feltűnést. Ezért így szólt:
– Ezek a csirkefogó bankosok! Ezek a dögkeselyűk! Ha kölcsönt akarsz fölvenni, a fülük botját sem mozdítják. De ha évente egyszer betrappolnak egy rossz csehóba és becsiccsentenek, ezt tálaljuk úgy az olvasónak, mint egy csúcstalálkozót. Így gondoltátok, mi? Hát nem!
A titkárnő visszament a helyére.
– A Bad Walden-i Echó nem a Frankfurter Allgemeine – zárta le a témát. – És Uwe Hinz nem Pulitzer-díjas.
Nyugodtabbnak kell mutatkoznom, gondolta Uwe Hinz. Szenvtelen hangon szólalt meg:
– De egyet mondhatok nektek, egérkék, Hinz papa már nem sokáig lesz benne a buliban.
Silvia kisvártatva megkérdezte, hogy mi lett az eltűnt lánnyal.
– Megkerült? Vagy még mindig semmi nyoma sincs?
– Ki tűnt el?
– De Hinz úr! Hiszen maga írta a cikket a mai számba.
– Én? Mikor írtam?
– Még vasárnap este. Telefonon érintkezésbe lépett a Gyógykert Étteremmel, kikérdezte a konyhalányt is, és hozzáköltött még valamit a Pokolvölgyről…
– Na és? Eleget tettem újságírói kötelességemnek, a tudósítást leadtam. Vagy nem?
– Nem! – Silvia indulatba jött. – Az olvasó tudni akarja, mi lett a lány további sorsa.
– Gyermekem, ezt nem akarja tudni az olvasó. Hogy eltűnt valaki, az szenzáció. De hogy visszajött, vagy, hogy még mindig nincs meg, az nem szenzáció. És különben is: ki tudja már csütörtökön vagy pénteken, hogy mi állt kedden az újságban. Ha meg van olyan, aki tudja, akkor sem kell neki második eresztés; a többi olvasót pedig ne emlékeztessük rá, hogy milyen hülye és feledékeny. Értjük egymást, kislány?
Silvia nem érte be ennyivel.
– De mi van a kötelező gondossággal? Minden esetet ki kell egészíteni, helyesbíteni kell, ha…
– Melyik szerkesztőségi fajankó mesélte ezt neked? – szakította félbe Hinz. – Irtunk helyesbítést, amikor ez a kretén Benno segédápolóként seggbe baszott egy fiúcskát, aztán utána kiderült: kacsa volt?
A titkárnő nevetett.
– Ne röhögj úgy, mint egy gyengeelméjű – mondta Uwe. – Hírlapi kacsára gondoltam. Micsoda fantáziájuk van a nőknek!
– De a hitelrontás!
Mit kotnyeleskedik ez a gyakornok, miért nem marad már csöndben?
– Hitelrontás? – háborodott fel Uwe. – A Bennónak nincs hitele. Örüljön, hogy egyáltalában ír róla az újság akár így, akár úgy. Bárhogyan is van, büszke rá, hogy olvassa a nevét, már ettől elélvez, s hogy mi a fenét írunk róla, fogalma sincs.
Kinyújtotta a karját, és kéziratot kért Silviától.
– De ebből elég! Most már dolgozzunk!
Rápillantott a papírlapra, aztán rémülten Silviára.
– Gyermekem, csak nincs valami bajod?
– Interjút készítettem a löffelweileri atomerőműnél bekövetkezett szerencsétlenség nyolc mérgezést szenvedett áldozatával – védekezett Silvia.
Uwe Hinz nyugalmat erőltetett magára, jóindulatúan pillantott gyakornokára.
– Atomerőművel kapcsolatban a mi újságunk nem ismeri a szerencsétlenség kifejezést. Soha. Ebben nincs vita.
Silviát a sírás környékezte.
– Hagyd abba – mondta Uwe, csaknem gyengéden. – Hinz papánál jó iskolába jársz.
Hozzá akarta fűzni: a túlélés iskolájába. De csak annyit mondott: – Az élet iskolájába.
Silvia megnyugodott.
– Akkor ma este elmehetek Unterwaldenbe? Felavatják a tűzoltóság új locsolókocsiját. A Fenyő Étteremben lesz az ünnepség.
Uwe felkapta a fejét.
– Azt mondod, a Fenyőben?
– Igen, a Fenyőben mindenkit ismerek. Vasárnap írtam ott, és írtam az egykori érchegységbeli csipkeverőnők nyugdíjas délutánjáról. Nem volt jó?
Uwe nem válaszolt a kérdésre.
– Csipkeverés – mormolta maga elé. – Csipkeverés… és tűzoltóság? – hangosabban hozzáfűzte: – Vagy talán Unterwaldenben van egy fejőgulyásod, aki meghág, és ezért…
– Most már hagyd abba!
– Jól van, na, nem úgy gondoltam.
Néhány percig csönd honolt, de a gondolat tovább motoszkált Hinzben.
– A nők és a tűzoltóság – mondta, néhány perc elteltével. – Csak azt szeretném tudni, mi mindenbe akarják még a nők beleártani magukat.
Wörléné megint indulatba jött.
– Na, na, na – kiáltotta. – Csak nem akarsz bekerülni fényképestül a nők magazinjába, az Emmába, mint a hónap nőgyűlölője.
Uwe Hinz felpattant.
– Ugyan már, mindannyian kinyalhatjátok…
Az ajtónál még visszafordult.
– A Fenyőbe én megyek, világos? Ti pedig vacakoljatok a saját dolgotokkal.