16.

– Uwe ma sem kap­kod­ja el a dol­got. Le­mer­ném fo­gad­ni, po­csék lesz a ked­ve, ha meg­jön.

A tit­kár­nő szét­te­rí­tet­te a tö­rül­kö­ző­jét a gép­író­asz­ta­lon, és a kör­mét lak­koz­ta. Oda­szólt a kol­lé­genő­jé­nek:

– Már is­mer­jük! Nem na­gyon le­het lel­ket ver­ni belé.

Húsz év­vel volt fi­a­ta­labb ez a mun­ka­társ­nő a má­sik­nál: a já­rá­si gim­ná­zi­um­ban érett­sé­gi­zett, s mint­hogy új­ság­író­nak ké­szült, a Bad Wal­den-i Echon­ál gya­kor­no­kos­ko­dott.

Nem sok mun­ka akadt a he­lyi szer­kesz­tő­ség­ben, de az ilyen kis mun­ka­he­lyen leg­alább vi­szony­la­gos ön­ál­ló­sá­got él­ve­zett. A szer­kesz­tő­ség­nek csak há­rom tag­ja volt: Uwe Hinz, a he­lyi fő­nök, Sil­via, agya­kor­nok és Lu­cia Wör­le, a tit­kár­nő.

– Meg kel­le­ne nő­sí­te­nünk – szó­lalt meg Sil­via.

– Ezt? Ki­nek kell? Ne­ked ta­lán?

Ugyan, Sil­via hal­la­ni sem akar róla.

– Már ő is har­minc­öt éves.

– Kor­ban össze­il­le­né­tek.

– Nem va­la­mi pin­cér­nő­vel szűr­te össze a le­vet? – kér­dez­te Sil­via. – Vagy még szű­ri is?

– Itt alig­ha. Vagy pe­dig na­gyon ti­tok­ban tart­ja.

A két nő fel­ne­ve­tett. Az­tán hir­te­len el­hall­gat­tak. Uwe Hinz je­lent meg az aj­tó­ban. Nem fo­gad­ta mun­ka­társ­női kö­szö­né­sét.

– A mű­em­lék­vé­de­lem je­len­ti, hogy hoz­zá­fog­nak a ku­po­lás temp­lom re­no­vá­lá­sá­hoz. Akar róla írni? – kér­dez­te tőle a gya­kor­nok­lány.

– Én? A temp­lom­ról? Nincs ki a négy ke­re­ked! Szólj a ta­nár úr­nak, Rauden­korb­nak, iz­zad­jon ki száz­húsz sort. Egy sor negy­ven pfen­nig. És ren­delj egy fo­tót Eg­ber­tá­nál, de nem ma, most Un­ter­wal­den­ben van. Csi­nálsz egy két­ha­sá­bost be­lő­le, vi­lá­gos?

– És mi le­gyen a címe?

– Csak si­ke­rül össze­bar­ká­csol­nod egy cí­met! Szent Be­ne­dek új kön­tös­ben… vagy va­la­mi ilyes­mi.

– Szent Be­ne­dek új kön­tös­ben, ez jó – lel­ken­de­zett Sil­via.

– Egy­ál­ta­lá­ban nem jó, egye­ne­sen szar, de úgy­sem ol­vas­sa sen­ki!

Wör­lé­né fel­állt, s lát­ha­tó­an él­vez­te, hogy a fő­nök elé te­het egy le­ve­let. Már jó né­hány ik­ta­tó- és ügy­in­té­zői bé­lyeg­ző, va­la­mint szá­mos szél­jegy­zet ék­te­len­ke­dett raj­ta. Uwe Hinz rög­tön lát­ta, hogy a le­vél hosszú utat járt be, meg­for­dult a ki­adói igaz­ga­tó­sá­gon, a hir­de­té­si osz­tá­lyon, a fő­szer­kesz­tő­sé­gen, a vi­dé­ki mu­tá­ci­ók fő­nök­sé­gén, míg vé­gül ki­kö­tött nála, Bad Wal­den­ben.

– A ta­ka­rék­pénz­tár fel­mond­ta a hir­de­té­si meg­bí­zást – mond­ta a tit­kár­nő, némi ön­elé­gült hang­súllyal –, mert egy sort sem ír­tunk a vál­la­la­ti ki­rán­du­lá­suk­ról.

Hinz át­fu­tot­ta a le­ve­let. Csak ne­hogy el­árul­jam ma­gam, gon­dol­ta, ke­rül­nöm kell a fel­tű­nést. Ezért így szólt:

– Ezek a csir­ke­fo­gó ban­ko­sok! Ezek a dög­ke­se­lyűk! Ha köl­csönt akarsz föl­ven­ni, a fü­lük bot­ját sem moz­dít­ják. De ha éven­te egy­szer betrap­pol­nak egy rossz cse­hó­ba és be­csiccsen­te­nek, ezt tá­lal­juk úgy az ol­va­só­nak, mint egy csúcs­ta­lál­ko­zót. Így gon­dol­tá­tok, mi? Hát nem!

A tit­kár­nő vissza­ment a he­lyé­re.

– A Bad Wal­den-i Echó nem a Frank­fur­ter All­ge­me­i­ne – zár­ta le a té­mát. – És Uwe Hinz nem Pu­li­tzer-dí­jas.

Nyu­god­tabb­nak kell mu­tat­koz­nom, gon­dol­ta Uwe Hinz. Szenv­te­len han­gon szó­lalt meg:

– De egyet mond­ha­tok nek­tek, egér­kék, Hinz papa már nem so­ká­ig lesz ben­ne a bu­li­ban.

Sil­via kis­vár­tat­va meg­kér­dez­te, hogy mi lett az el­tűnt lánnyal.

– Meg­ke­rült? Vagy még min­dig sem­mi nyo­ma sincs?

– Ki tűnt el?

– De Hinz úr! Hi­szen maga írta a cik­ket a mai szám­ba.

– Én? Mi­kor ír­tam?

– Még va­sár­nap este. Te­le­fo­non érint­ke­zés­be lé­pett a Gyógy­kert Ét­te­rem­mel, ki­kér­dez­te a kony­ha­lányt is, és hoz­zá­köl­tött még va­la­mit a Po­kolv­ölgy­ről…

– Na és? Ele­get tet­tem új­ság­írói kö­te­les­sé­gem­nek, a tu­dó­sí­tást le­ad­tam. Vagy nem?

– Nem! – Sil­via in­du­lat­ba jött. – Az ol­va­só tud­ni akar­ja, mi lett a lány to­váb­bi sor­sa.

– Gyer­me­kem, ezt nem akar­ja tud­ni az ol­va­só. Hogy el­tűnt va­la­ki, az szen­zá­ció. De hogy vissza­jött, vagy, hogy még min­dig nincs meg, az nem szen­zá­ció. És kü­lön­ben is: ki tud­ja már csü­tör­tö­kön vagy pén­te­ken, hogy mi állt ked­den az új­ság­ban. Ha meg van olyan, aki tud­ja, ak­kor sem kell neki má­so­dik eresz­tés; a töb­bi ol­va­sót pe­dig ne em­lé­kez­tes­sük rá, hogy mi­lyen hü­lye és fe­le­dé­keny. Ért­jük egy­mást, kis­lány?

Sil­via nem érte be ennyi­vel.

– De mi van a kö­te­le­ző gon­dos­ság­gal? Min­den ese­tet ki kell egé­szí­te­ni, he­lyes­bí­te­ni kell, ha…

– Me­lyik szer­kesz­tő­sé­gi fa­jan­kó me­sél­te ezt ne­ked? – sza­kí­tot­ta fél­be Hinz. – Ir­tunk he­lyes­bí­tést, ami­kor ez a kre­tén Ben­no se­gé­dápo­ló­ként segg­be ba­szott egy fi­úcs­kát, az­tán utá­na ki­de­rült: ka­csa volt?

A tit­kár­nő ne­ve­tett.

– Ne rö­högj úgy, mint egy gyen­ge­el­mé­jű – mond­ta Uwe. – Hír­la­pi ka­csá­ra gon­dol­tam. Mi­cso­da fan­tá­zi­á­juk van a nők­nek!

– De a hi­tel­ron­tás!

Mit kot­nye­les­ke­dik ez a gya­kor­nok, mi­ért nem ma­rad már csönd­ben?

– Hi­tel­ron­tás? – há­bo­ro­dott fel Uwe. – A Ben­nó­nak nincs hi­te­le. Örül­jön, hogy egy­ál­ta­lá­ban ír róla az új­ság akár így, akár úgy. Bár­ho­gyan is van, büsz­ke rá, hogy ol­vas­sa a ne­vét, már et­től el­él­vez, s hogy mi a fe­nét írunk róla, fo­gal­ma sincs.

Ki­nyúj­tot­ta a kar­ját, és kéz­ira­tot kért Sil­vi­á­tól.

– De eb­ből elég! Most már dol­gozzunk!

Rá­pil­lan­tott a pa­pír­lap­ra, az­tán ré­mül­ten Sil­vi­á­ra.

– Gyer­me­kem, csak nincs va­la­mi ba­jod?

– In­ter­jút ké­szí­tet­tem a löf­fel­wei­le­ri atom­erő­mű­nél be­kö­vet­ke­zett sze­ren­csét­len­ség nyolc mér­ge­zést szen­ve­dett ál­do­za­tá­val – vé­de­ke­zett Sil­via.

Uwe Hinz nyu­gal­mat eről­te­tett ma­gá­ra, jó­in­du­la­tú­an pil­lan­tott gya­kor­no­ká­ra.

– Atom­erő­mű­vel kap­cso­lat­ban a mi új­sá­gunk nem is­me­ri a sze­ren­csét­len­ség ki­fe­je­zést. Soha. Eb­ben nincs vita.

Sil­vi­át a sí­rás kör­nyé­kez­te.

– Hagyd abba – mond­ta Uwe, csak­nem gyen­gé­den. – Hinz pa­pá­nál jó is­ko­lá­ba jársz.

Hoz­zá akar­ta fűz­ni: a túl­élés is­ko­lá­já­ba. De csak annyit mon­dott: – Az élet is­ko­lá­já­ba.

Sil­via meg­nyu­go­dott.

– Ak­kor ma este el­me­he­tek Un­ter­wal­den­be? Fel­avat­ják a tűz­ol­tó­ság új lo­cso­ló­ko­csi­ját. A Fe­nyő Ét­te­rem­ben lesz az ün­nep­ség.

Uwe fel­kap­ta a fe­jét.

– Azt mon­dod, a Fe­nyő­ben?

– Igen, a Fe­nyő­ben min­den­kit is­me­rek. Va­sár­nap ír­tam ott, és ír­tam az egy­ko­ri érc­hegy­ség­be­li csip­ke­ve­rő­nők nyug­dí­jas dél­után­já­ról. Nem volt jó?

Uwe nem vá­la­szolt a kér­dés­re.

– Csip­ke­ve­rés – mor­mol­ta maga elé. – Csip­ke­ve­rés… és tűz­ol­tó­ság? – han­go­sab­ban hoz­zá­fűz­te: – Vagy ta­lán Un­ter­wal­den­ben van egy fe­jő­gu­lyá­sod, aki meg­hág, és ezért…

– Most már hagyd abba!

– Jól van, na, nem úgy gon­dol­tam.

Né­hány per­cig csönd ho­nolt, de a gon­do­lat to­vább mo­tosz­kált Hinz­ben.

– A nők és a tűz­ol­tó­ság – mond­ta, né­hány perc el­tel­té­vel. – Csak azt sze­ret­ném tud­ni, mi min­den­be akar­ják még a nők be­le­ár­ta­ni ma­gu­kat.

Wör­lé­né megint in­du­lat­ba jött.

– Na, na, na – ki­ál­tot­ta. – Csak nem akarsz be­ke­rül­ni fény­ké­pes­tül a nők ma­ga­zin­já­ba, az Em­má­ba, mint a hó­nap nő­gyű­lö­lő­je.

Uwe Hinz fel­pat­tant.

– Ugyan már, mind­annyi­an ki­nyal­hat­já­tok…

Az aj­tó­nál még vissza­for­dult.

– A Fe­nyő­be én me­gyek, vi­lá­gos? Ti pe­dig va­ca­kol­ja­tok a sa­ját dol­go­tok­kal.