OLVASVA

Min Cadsuane parányi szobájában ült, és a többiekkel együtt arra várt, hogy megtudja, hogyan sikerült Rand találkozója az apjával. A kandallóban tűz vöröslött, a sarkokban álló lámpák elég fényt adtak a különféle tevékenységekbe merülő nőknek. Volt, aki hímzett, volt, aki foltozott, vagy kötögetett, hogy ne érezzék olyan hosszúnak a várakozást.

Min már nem bánta, hogy szövetségre lépett Cadsuane-nel. Az elején sajnálta egy kicsit, mert az első pár napban az aes sedai szinte el sem engedte, kifaggatta az összes, Randdel kapcsolatos látomásáról. Alaposabb volt, mint egy Barna: lejegyzetelt minden egyes látomást és választ. Mintha a lány megint a Fehér Toronyban lett volna!

Nem volt egészen biztos benne, hogy az, hogy Nynaeve meghajlott Cadsuane előtt, miért jogosította fel arra az öreg Zöldet, hogy őt is kivallassa, de Cadsuane láthatóan így értelmezte a dolgot. Ehhez még hozzájárult, hogy mennyire kellemetlen érzés volt mostanában Rand mellett lenni, és hogy ő maga is ki akarta deríteni, Cadsuane és a tudós asszonyok miben mesterkednek, és gyakorlatilag minden idejét a nőnél töltötte.

Igen, egy ideig bánta a dolgot, aztán már nem. Mostanra már beletörődött, és egy kicsit dühítette a tehetetlenség. Cadsuane elég sokat tudott azokról a dolgokról, amiket Min a könyveiből próbált kimazsolázni, de úgy adagolta a tudását, mintha málnalekvár lenne: kis jutalmacska, ha jól viselkedik, sok utalgatás arra, hogy akad ott még több is. Min csak ezért nem hagyta faképnél.

Rá kellett jönnie a válaszokra. Randnek szüksége volt rájuk.

Erre gondolva dőlt hátra a párnázott padon, és nyitotta ki újra az épp tanulmányozott könyvet. Sajius munkája volt, a címe egyszerűen csak Kommentárok a Sárkányról. Volt benne egy sor, ami érdekelte, egy mondat, amit többnyire figyelmen kívül hagytak a kommentárok szerzői. „A kezében lesz a fény pengéje, és a három eggyé válik.”

A kommentátorok túlságosan is ködösnek érezték ezt az egy sort a többihez képest, például azokhoz mérten, amiben arról volt szó, hogy Rand elfoglalja a Követ, vagy a vére omlik Shayol Ghul szikláira.

Ez utóbbira próbált minél kevesebbet gondolni. Az volt a fontos, hogy a próféciák többsége kis erőfeszítéssel általában értelmezhető volt. Így utólag visszatekintve még annak is volt értelme, hogy Randet gémekkel meg sárkányokkal jelölik meg.

De ez a sor mit jelenthet? A „fény pengéje” nyilván a Callandor ra vonatkozott. De hogy a „három eggyé válik”? Egyes tudósok szerint a „három” a három nagyvárosra, Tearre, Illianre éa Caemlynre utalt. Vagy ha a tudós történetesen cairhieni volt, akkor Tearre, Illianre és Cairhienre. Csak az volt a gond, hogy Rand háromnál jóval több nagyvároson uralkodott. Meghódította Bandar Ebant is, arról nem is beszélve, hogy még a határvidékieket is a zászlaja alá fogja hozni.

De uralkodó – vagy ahhoz hasonló – csak három királyságban volt. Andort feladta, de Cairhien, Illian és Tear közvetlenül az ő irányítása alatt álltak, még ha ő személyesen csak egy koronát viselt is.

Talán ez a sor tényleg azt jelentette, amit a tudósok mondtak, és Min fantomokat kergetett.

Teljesen haszontalan kísérlet volt a kutatásaival próbálni megvédeni Randet? Min, mondogatta magának, az önsajnálat nem visz semmire! Nem tehetett mást, mint hogy olvas, gondolkozik, reménykedik.

– De ez nem jó! – Azon kapta magát, hogy kibukott belőle a véleménye.

Hallotta, hogy Beldeine halkan, megvetően horkan egyet a szoba túloldalán. Min a homlokát ráncolva nézett fel.

A Randnek hűségesküt tett nők – Erian, Nesune, Sarene és Beldeine – egyre hidegebb fogadtatásban részesültek a férfi körül, ahogy Rand kezdte elveszíteni a bizalmát az aes sedaiok iránt. Most már csak Nynaeve volt az egyetlen, aki rendszeresen beszélhetett vele. Nem volt hát furcsa, hogy a többiek idővel eltaláltak Cadsuane „táborába”.

És az ő és Rand viszonyával mi volt a helyzet? A férfi még mindig szívesen látta – ez nem változott. De valami nem volt rendben, valami furcsát érzett a férfiban. Rand falakat vont maga köré, ha ő is ott tartózkodott – és nem azért, hogy kizárja a lányt, hanem hogy saját magát bezárja. Mintha csak attól félne, az igazi énje mit tenne, vagy tehetne a szeretteivel…

Már megint szenved, gondolta Min, ahogy megcsapta a kötésen át áradó fájdalom. Milyen dühös! Mi a fene történt? Egy pillanatra rettegés hasított bele, de elfojtotta. Bíznia kellett Cadsuane tervében. Jó terv volt.

Corele és Merise – manapság szinte el sem mozdultak Cadsuane mellől – tovább hímezgettek egyforma székeiken a kandalló mellett. Cadsuane javasolta nekik a hímzést, hogy kössék le magukat valamivel várakozás közben. Úgy tűnt, a vén aes sedai ritkán tanácsol bárkinek is bármit tanító szándék nélkül.

A Randre felesküdött aes sedaiok közül jelenleg csak Beldeine volt velük. Cadsuane Min mellett ült, és a saját könyvét lapozgatta. Nynaeve fel-alá járkált, és időnként alaposan megrángatta a hajfonatát. Senki sem beszélt a szobában uralkodó feszültségről.

Miről beszélgethetett Rand és Tam? Talán az apja visszafordíthatja a férfit?

Szűkösen voltak a szobában. Így, hogy a kandalló előtti szőnyegen három szék sorakozott, a falnál a pad, Nynaeve pedig úgy járkált az ajtó előtt, mint egy bezárt vadászeb, szinte mozdulni sem volt már hely. A sima kőfalaktól Minnek olyan érzése támadt, mintha egy jókora ládába lennének zárva, és csak egyetlenegy ablak volt Cadsuane háta mögött. Tárva-nyitva állt, beáradt rajta az éjjeli levegő. A lámpákból és a kandallóban vöröslő parázsból sugárzott a fény és a meleg. Az őrzők halkan beszélgettek a szomszédos szobában.

Igen, zsúfolt volt a parányi szoba, de a száműzetését figyelembe véve Cadsuane örülhetett, hogy egyáltalán kapott szobát a Kőben.

Min nagyot sóhajtott, és visszafordult a könyvéhez. Megint ugyanaz a sor hívta fel magára a figyelmét.

„A kezében lesz a fény pengéje, és a három eggyé válik.” Mit jelenthetett?

– Cadsuane – tartotta fel a könyvet –, azt hiszem, ezt a sort rosszul értelmezik!

Beldeine megint halkan – szinte észrevehetetlenül – hangot adott megvetésének.

– Van valami mondanivalód, Beldeine? – kérdezte Cadsuane. Fel sem nézett a saját könyvéből, A hatalom helyes megszelídítése című történelmi munkából.

– Annyira azért nem hosszú a gondolatmenetem, Cadsuane sedai

– felelte Beldeine könnyedén. A Zöld arcát egyesek talán helyesnek mondták volna saldaeia származására utaló erős vonásaival. Elég fiatal volt ahhoz, hogy ne látsszon még meg rajta az aes sedaiok kortalansága, és gyakran mintha túlságosan is próbált volna bizonyítani.

– Nyilván gondoltál azért valamire, amikor Min megszólalt – mutatott rá Cadsuane, és lapozott egyet. –

Ki vele!

Beldeine épp csak elvörösödött – ha az ember sokat volt aes sedaiokkal, észrevette az ilyesmit. Nekik is voltak érzelmi reakcióik, csak tompábbak. Kivéve persze, ha a szóban forgó aes sedai neve Nynaeve volt. Bár jobban uralkodott már az érzelmein, még mindig… még mindig Nynaeve volt.

– Egyszerűen csak úgy vélem, a gyermek roppant szórakoztató, ahogy a könyveket bújja, mintha csak tudós volna – jegyezte meg Beldeine.

Min a legtöbb embertől kihívásnak vette volna a dolgot, de Beldeine mintha csak tényt állapított volna meg.

Cadsuane megint lapozott.

– Értem. Min, mit is akartál mondani nekem?

– Nem fontos, Cadsuane sedai.

– Nem azt kérdeztem, fontos-e, lányom! – szólt rá Cadsuane. – Azt kértem, ismételd meg! Ki vele!

Min sóhajtott egyet. Senki sem tudta az embert alaposabban megalázni, mint egy aes sedai, mert bennük nem volt rosszindulat. Moiraine ezt egyszer nagyon egyszerűen elmagyarázta neki. A legtöbb aes sedai fontosnak érezte, hogy biztosítsa magának az emberek feltétlen tiszteletét, még mielőtt komoly gond merülne fel, hogy ha aztán tényleg baj lesz, mindenki tudja, kit kövessen.

Nagyon idegesítő volt.

– Azt mondtam – ismételte meg –, hogy ez a sor nem jó. A Karaethon-ciklus kommentárjait olvasgatom. Sajius szerint ez sor a három eggyé válásáról arról szól, hogy három királyság fog egyesülni a Sárkány zászlaja alatt. De szerintem téved.

– És miért gondolod – érdeklődött Cadsuane –, hogy többet tudsz, mint a próféciák igen tiszteletreméltó kutatója?

– Mert – berzenkedett Min – ennek az elméletnek nincs semmi értelme. Rand valójában csak egy koronát visel. Talán lehetett volna érvelni az értelmezés mellett, ha nem adja át Teart Darlinnak. De most már nem áll meg az elmélet. Azt hiszem, ez inkább arra vonatkozik, hogyan fogja használni a Callandor t.

– Értem – mondta Cadsuane, és megint lapozott a könyvében. – Ez egy meglehetősen szokatlan értelmezés. – Beldeine halványan elmosolyodott, és visszahajolt a hímzésére. – De persze – tette hozzá Cadsuane –, igazad van.

Min felnézett.

– Én is pontosan e miatt a sor miatt kezdtem el tanulmányozni a Callandor t – folytatta Cadsuane. –

Meglehetősen hosszas kutatás után sikerült kiderítenem, hogy a kardot csak egy háromfős kör irányíthatja hatékonyan. Alighanem ez a sor végső jelentése.

– De ez azt jelenti, hogy Randnek egyszer még egy körben kell használnia a Callandor t – nézett vissza Min a passzusra. Tudomása szerint egyelőre ez még nem történt meg.

– Valóban – értett egyet Cadsuane.

Min hirtelen fellelkesedett. Talán egy utalás. Valami, amit Rand még nem tudott, de talán segíthet! Épp csak… Cadsuane már tudta. Ezek szerint ő nem fedezett fel semmi igazán fontosat.

– Azt hiszem – jegyezte meg az idős aes sedai –, helye volna egy bocsánatkérésnek. Végtére is nem tűrhetjük a rossz modort!

Beldeine sötét képpel nézett fel a hímzésről. Aztán hirtelen felállt, és kivonult a szobából. Őrzője, egy fiatal asha’man katona, Karldin, sietve követte az oldalszobából. Átvágott az aes sedaiok szobáján, és Beldeine után ment a folyosóra. Cadsuane szipákolt egyet, aztán visszafordult a könyvéhez.

Becsukódott az ajtó, és Nynaeve végigmérte Mint, mielőtt tovább sétált volna. A lány sok mindent kiolvasott ebből az egy pillantásból. Nynaeve-et zavarta, hogy senki más nem tűnik idegesnek.

Tehetetlen, hogy semmiképp sem tud belehallgatni Rand és Tam beszélgetésébe. És nyilván halálosan rettegett Lan életéért. Min megértette. Hasonlóképp érzett Randdel kapcsolatban.

És… az ott egy látomás lett volna hirtelen Nynaeve feje fölött? Gyászolva térdelt egy holttest fölött. A látomás egy szempillantás múlva szertefoszlott.

Min megrázta a fejét. Ezt a látomást nem tudta értelmezni, hagyta hát, hadd menjen. Nem vesztegethette az idejét arra, hogy megpróbálja mindet megfejteni. Például az a fekete kés, ami mostanában olyan sokat pörgött Beldeine feje fölött, bármit jelenthetett.

A könyvre összpontosított. Ezek szerint Rand valamikor egy körben használja majd a Callandort? És a három eggyé lesz? De miért és kivel? Ha a Sötét Úrral küzdve, annak nem lenne sok értelme, hogy egy olyan körben legyen, amit ráadásul nem ő irányít!

– Cadsuane – mondta. – Ezt még mindig nem helyes. Van itt még valami, amit nem vettünk észre!

– A Callandor kapcsán? – kérdezte a nő.

Min biccentett.

– Én is sejtettem – felelte Cadsuane. Milyen különös volt őszintének hallani! – De nem sikerült kiderítenem, mi lehet az. Ha az az ostoba kölyök visszavonná a száműzetésemet, talán fontosabb…

Valaki kivágta a szoba ajtaját. Merise összerezzent ijedtében. Nynaeve hátraugrott az ajtótól, ami kis híján elcsapta.

Egy rettenetesen dühös Tam al’Thor állt az ajtóban. Cadsuane-re meredt.

– Mit tett vele? – förmedt rá.

Az aes sedai leengedte a könyvét.

– Én semmit sem tettem azzal a kölyökkel, azon kívül, hogy próbáltam udvarias viselkedésre szoktatni.

Úgy nézem, ezt más családtagjainak sem sikerült még elsajátítania.

– Vigyázzon, aes sedai, mit beszél! – hördült fel Tam. – Látta? Az egész szobában sötétebb lett, amikor belépett! És az arca… egy hulla szemében is több érzelem csillog! Mi történt a fiammal?

– Ezt vehetem úgy – kérdezte Cadsuane –, hogy nem sikerült jól a családi megbeszélés?

Tam mély levegőt vett, és mintha hirtelen kiszállt volna belőle a harag. Még mindig határozott volt, a tekintete elégedetlen, de a dühe már elszállt. Min sokszor látta, ahogy Rand is ilyen hirtelen erőt vett magán, még mielőtt Bandar Ebanban kezdtek teljesen elfajulni a dolgok.

– Megpróbált megölni – közölte Tam higgadtan. – A tulajdon fiam. Egykor olyan szelíd és hű gyerek volt, hogy kívánni sem lehetett volna jobbat. Ma az Egyetlen Hatalmat fókuszálta, és ellenem fordult vele!

Min a szájához kapta a kezét; érezte, ahogy elönti a rettegés. Tam szavára eszébe jutott, milyen volt, amikor Rand fölé tornyosult, és próbálta megölni.

Csakhogy az nem Rand volt. Hanem Semirhage. Nem? Ó, Rand!

– gondolta, ahogy végre megértette az előbb érzett szenvedést. Mit tettél?

– Érdekes – mondta Cadsuane hidegen. – És azt mondtad neki, amire felkészítettelek?

– Elkezdtem – válaszolta Tam –, de rájöttem, hogy nem működik. Nem nyílt meg előtte, és jobb is, hogy nem tette! Végtére is egy aes sedai szavait próbálgattam a saját fiammal! Nem tudom, mit tett vele, de felismerem a gyűlöletet, ha látom! Sok mindenért felelnie kell!

Elhallgatott, ahogy hirtelen láthatatlan kezek kapták fel.

– Talán felidéznéd, mit mondtam az udvariasságról, kölyök? – kérdezte Cadsuane.

– Cadsuane – szakította félbe Nynaeve –, nem kell…

– Semmi gond, javasasszony! – mondta Tam. Cadsuane-re nézett. Min sokszor látta, hogy a nő így bánt másokkal. Randdel is. A férfi mindig ideges lett, mások pedig hajlamosak voltak kiabálni ilyen helyzetben.

Tam mélyen az aes sedai szemébe nézett.

– Jól ismerem azt az emberfajtát, aki az ökléhez fordul válaszért, ha kínos kérdéseket tesznek fel neki.

Sosem szívelhettem az aes sedaiokat, és örültem, hogy végre megszabadulhatok tőlük, amikor visszatértem a tanyámra. Aki erőszakos, az erőszakos, nem számít, hogy a saját kezével fenyeget-e, vagy valami mással!

Cadsuane felhorkant, de idegesíthette Tam mondandója, mert letette a férfit.

– Most pedig – mondta Nynaeve, mintha ő oldotta volna meg a helyzetet –, talán visszatérhetnénk a fontosabb témára! Tam al’Thor, tőled azért ennél többet vártam volna! Nem mondtuk neked, hogy Rand kiszámíthatatlanná vált?

– Kiszámíthatatlanná? – kérdezte Tam. – Nynaeve, az a gyerek kis híján megőrült! Mi történt vele? Azt tudom, hogy a csata mit tehet egy emberrel, de…

– Lényegtelen – vágott közbe Cadsuane. – Tisztában vagy vele, gyermekem, hogy alighanem ez volt rá az utolsó esély, hogy megmentsük a fiad?

– Ha elmagyarázta volna, milyen véleménnyel van magáról – mondta Tam –, talán máshogy alakult volna. A Fény égesse meg! Ez a vége, ha az ember egy aes sedaira hallgat!

– Ez a vége, ha olyan gyapjúagyú vagy, hogy figyelmen kívül hagyod, amit mondanak neked! – vetette közbe Nynaeve.

– Ez a vége – mondta Min –, ha azt hisszük, el tudjuk érni, hogy azt tegye, amit mi akarunk.

Csend lett a szobában.

És hirtelen Min rádöbbent, hogy érzi a kötésen át Randet. Messze. Nyugaton.

– Elment – suttogta.

– Igen – sóhajtott fel Tam. – Ott helyben, az erkélyen nyitott egy olyan Kaput. Életben hagyott, bár a szemébe nézve meg mertem volna rá esküdni, hogy végezni akart velem. Láttam már ezt a tekintetet mások szemében is, és az egyikünk mindig vérbe fagyva maradt utána a földön!

– De akkor mi történt? – kérdezte Nynaeve.

– Egyszer csak… mintha valami hirtelen elterelte volna a figyelmét – mondta Tam. – Fogta azt a kis szobrát, és átugrott a Kapun.

Cadsuane felvonta a szemöldökét.

– És véletlenül nem láttad, hova vitte az a Kapu?

Nyugatra, gondolta Min. Messze nyugatra.

– Nem vagyok biztos benne – morfondírozott Tam. – Sötét volt, bár azt hiszem…

– Mit? – erőszakoskodott Nynaeve.

– Ebou Dar – lepte meg Min mindannyiukat. – Elment elpusztítani a seanchanokat. Épp, ahogy a Hajadonoknak mondta!

– Ez utóbbit nem tudhatom – mondta Tam –, de tényleg hasonlított Ebou Darra!

– A Fény óvjon minket! – suttogta Corele.