Hatodik fejezet BANDAR EBANBA

Moiraine Damodred, aki a gyengeségem miatt halt meg. Rand lelassította Tai’daishart, ahogy átléptetett a Bandar Ebanba vezető hatalmas kapun. Jókora kísérettel érkezett, és aielek vezették be a városba. A kapukra állítólag a város címerét faragták fel, de így, hogy ki voltak tárva, nem láthatta, mi igaz ebből.

A névtelen árnybarát, akivel a murandyi dombok közt végeztem. Arra már nem emlékszem, a társai hogyan nézhettek ki, de az ő arcát sosem felejtem el.

A lista végigpörgött a fejében. Lassan már napi szertartásává vált, hogy felsorolja minden egyes nő

nevét, akit ő ölt meg, vagy akinek az ő tettei miatt kellett meghalnia. A városban keményre döngölt földutak kanyarogtak; mély, a kereszteződéseknél egymásba vágó keréknyomok szabdalták őket. A föld világosabb volt errefelé, mint amit Rand megszokott.

Colavaere Saighan, aki azért halt meg, mert koldussá tettem.

Domaniak tömött sorai előtt lovagolt el, áttetsző ruhás nők, színes kabátos, keskeny bajszú férfiak előtt.

Az utat oldalt széles fajárdák szegélyezték, és a bámészkodó tömeg egészen megtöltötte őket. Rand hallotta, ahogy a zászlók és lobogók csapkodnak a szélben. Mintha rengeteg lett volna belőlük a városban.

A lista mindig Moiraine-nel kezdődött. Ez a név fájt a legjobban az összes közül, mert megmenthette volna. Meg kellett volna mentenie. Gyűlölte magát, amiért hagyta, hogy a nő feláldozza magát érte.

Egy kisgyerek ugrott le a járdáról, és berohant volna az útra, de az apja elkapta a kezét, és visszarántotta. Páran köhögtek vagy motyogtak, de a többség csendben állt. Rand csapatainak vonulása, a lábdobogás, a lovak topogása szinte mennydörgött a csendben.

Vajon Lanfear is újra életben van? Ha Ishamaelt visszahozhatták, akkor vele mi a helyzet? De ha él, Moiraine a semmiért halt meg, és az ő gyávasága még bőszítőbb. Soha többé! A lista megmaradhat, de soha többé nem lesz túl gyenge ahhoz, hogy megtegye, amit tennie kell.

A járdán állók nem ujjongtak. Nem baj, nem is azért jött, hogy felszabadítsa őket. Azért jött, hogy megtegye, amit tennie kell. Talán itt találja Graendalt; Asmodean állította, hogy a nő az országban verte fel a szállását, de ez is már régi értesülés volt… Ha megtalálja, talán kevésbé lesz majd lelkiismeret-furdalása, hogy csak úgy elfoglalta Arad Domant.

Létezett még egyáltalán a lelkiismerete? Nem volt biztos benne. Liab, Cosaida charee aiel, akit én öltem meg, és azt mondtam közben, jobb lesz így neki. Meglepő módon Lews Therin is elkezdett vele kántálni, sorolta a neveket, és a hangja furcsán visszhangzott a fejében.

Valamivel előrébb jókora aiel csapat várta a tajtékos hullámokon átugrató lovat formáló, réz szökőkutakkal díszes téren. Egy lovas állt a szökőkút előtt, körülötte díszőrség. Józan, szögletes képű, ráncos, őszes hajú fickó volt. A homlokát borotválta és púderezte, ahogy azt a cairhieni katonák szokták. Dobraine megbízható volt, már amennyire egy cairhieni megbízható lehetett.

Sendara, taardad aiel a Vashegy klánból, Lamelle, miagoma a Füstvíz klánból, Andhilin, goshien a Vörös Só klánból.

Ilyena Therin Moerelle, folytatta Lews Therin, becsúsztatva a nevet két másik közé. Rand hagyta, hadd maradjon. Legalább nem kezdett megint kiáltozni az őrült.

– Sárkány nagyuram – köszöntötte Dobraine udvariasan, és meghajolt a közelgő Rand előtt. – A kezébe adom Bandar Eban városát. Parancsára visszaállítottuk a rendet!

– Azt kértem, az egész országban állítsátok vissza a rendet, Dobraine – vetette oda a férfi halkan. – Nem csak egy városban!

A nemes láthatóan lekornyadt.

– Megszerezted nekem a Kereskedőtanács egy tagját? – kérdezte Rand.

– Igen – válaszolta Dobraine. – Milisair Chadmar az, az utolsó, aki elmenekült volna a város zűrzavarából. – Mohón nézett fel az urára. Mindig jól szolgálta, de mi van, ha ez csak álca?

Randnek mostanában nehezére esett bárkiben is megbíznia. Akik a legmegbízhatóbbnak tűntek, azokat kellett a legjobban figyelni. És Dobraine cairhieni volt. Vajon megbízhatott egyetlen cairhieniben is? A vérükben volt a cselszövés…

Moiraine is cairhieni volt. Bíztam benne. Többnyire.

Talán Dobraine abban reménykedett, hogy végül őt választja Arad Doman királyának. Cairhien helytartója volt, de a többséghez hasonlóan ő is tudta, hogy Rand Elayne-nek szánja a Naptrónt.

De hát végül is Dobraine-nek adhatja ezt a királyságot… A legtöbb jelöltnél jobb választás lett volna.

Odabiccentett neki, hogy vezesse, és a tiszt meg is fordult. Az aielek kíséretében elindultak egy széles oldalutcán. Rand folytatta a fejében pörgő listát.

Magas, szögletes épületek emelkedtek errefelé, mintha csak hatalmas ládákat halmoztak volna egymásra. Az erkélyeken csak úgy tolongtak az emberek, akár odalenn a járdán.

Fájt neki minden egyes név a listán, de mostanra már különös, távoli sajgássá enyhült ez a fájdalom. Az érzései… másmilyenek voltak, mióta megölte Semirhage-ot. Megtanulta a nőtől, hogyan fojtsa el a bűntudatát és a kínját. Azt hitte az a szörnyeteg, hogy láncra verte, pedig csak erősebbé tette.

Hozzátette a listához az ő nevét és Elzáét is. Pedig semmi joguk nem volt rá, hogy rajta legyenek!

Semirhage inkább volt szörnyeteg, mint nő. Elza pedig elárulta, és végig az Árnyékot szolgálta! De mégis hozzátette a listához a nevüket. Ők is éppúgy vádolhatták, amiért megölte őket, mint a többiek.

Talán jobban is. Nem akart végezni Lanfearrel, hogy megmentse Moiraine-t, de inkább öröktűzzel égette ki Semirhage-ot a létből, mint hogy hagyja, hogy megint elfogják.

Megbirizgálta a nyereg oldalára kötött erszényben lapuló holmit. Sima felületű kis szobrocska volt.

Nem árulta el Cadsuane-nek, hogy a szolgái megtalálták a szobájában. Most, hogy száműzte a nőt a szeme elől, már nem is árulhatja el. Tudta, hogy a nővér még mindig ott van a kíséretében, és feszegeti a parancsa határait, hogy ha még egyszer látja a képét, végez vele. De betartotta, amit mondott neki, úgyhogy hagyta. Nem beszélt az aes sedaijal, és az aes sedai sem beszélt vele.

Cadsuane csak egy eszköz volt, és nem bizonyult hatékony eszköznek. Nem zavarta, hogy ki kellett dobnia.

Jendhilin, hidegcsúcsi miagoma Hajadon, gondolta, és Lews Therin ott motyogott vele. Olyan hosszú volt a lista! És még hosszabb lesz, mire meghal.

Már nem aggasztotta a halál. Végre megértette Lews Therin kiáltásait, hogy hadd érjen véget.

Megérdemelte a halált. De vajon létezett olyan mély pusztulás, hogy sose kelljen újjászületnie? Végre elérte a lista végét. Egykor régen azért ismételgette, nehogy elfelejtse a nők nevét. Most már akkor sem felejthette volna el őket, ha akarja. Azért ismételgette, nehogy elfelejtse, milyen ember.

De Lews Therin hozzácsapott még egy nevet. Elmindreda Farshaw, suttogta.

Rand megrántotta Tai’daishar kantárát, és az út közepén megállította az egész aielekből, saldaeai lovasokból, tábori kísérőkből álló menetet. Dobraine kérdően nézett hátra saját fehér ménje nyergéből.

Őt nem öltem meg! – gondolta Rand. Lews Therin, ő még él! Nem öltük meg! És amúgy is Semirhage tehetett volna róla!

Csend. Még mindig érezte az ujját a lány nyakán, érezte, ahogy szorítja, tehetetlenül, de elképesztő

erővel. Még ha Semirhage parancsolta is, hogy ezt tegye, ő volt az, aki túl gyengének bizonyult, hogy elküldje magától Mint, és ezzel megvédje.

Nem küldte el. Nem azért, mert túl gyenge volt, hanem mert a lelke mélyén valami már nem tudott törődni vele. Nem a lánnyal – Mint vadul szerette, mindig is szeretni fogja. De most már tudta, hogy halál, fájdalom és pusztulás járt a nyomában; úgy húzta maga mögött, mint valami sötét köpenyt. Lehet, hogy Min miatta hal majd meg, de ha elküldi, akkor is veszélyben lesz. Az ellenségei már így is gyaníthatják, hogy szereti.

Nem volt biztonság. Ha a lány meghal, majd felveszi a nevét a listára, és megszenved érte.

Továbbindult, mielőtt bárki rákérdezhetett volna, miért állt meg. Tai’daishar patája alatt tompán dongott a föld, a talajt meglágyította a sok eső. Errefelé gyakran esett: Bandar Eban az egyik legfontosabb északnyugati kikötőnek számított. Még ha nem is volt olyan pompás, mint a nagy déli városok, lenyűgöző benyomást keltett. Egyik szögletes házsor a másik után. Fából épültek, a második-harmadik emeleten kilátszott a vázuk is. Mintha gyerekeknek való építőkockákból rakták volna össze őket, tökéletes négyzetként osztották meg őket az emeletek. Betöltötték az egész várost, lágyan lejtettek a hatalmas kikötő felé.

A város ott volt a legszélesebb: úgy nézett ki, mint egy szélesre tátott szájú ember, aki az egész óceánt ki akarja inni. A dokkok szinte teljesen üresen tátongtak, épp csak egy kisebb csapat háromárbocos Atha’an Miere-hajó horgonyzott az öbölben, meg néhány halászbárka. A hatalmas kikötő csak még elhagyatottabbnak tűnt így, hajók nélkül.

Ez volt az első jele annak, hogy Bandar Ebanban még sincs minden rendben.

A szinte teljesen üres kikötő mellett a várost a zászlók sokasága jellemezte. Minden egyes épületen ott lobogtak, még a legszerényebb házikókon is. A lobogók nagy része azt mutatta, mivel foglalkoznak az adott épületben, nagyjából úgy, ahogy Caemlynben az egyszerű facégérek tették. A zászlók azonban sokkal díszesebbek voltak a megszokottnál: élénk színekben csapkodtak az épületek fölött táncoló szélben. A legtöbb ház falán a fenti lobogóhoz illő, hosszú, faliszőnyegre emlékeztető zászló hirdette fényes betűkkel az egyes boltok tulajdonosát, mesterét, kereskedőjét. Még a lakóházakon is zászlók csüngtek, rajta az ott lakó család nevével.

A rézbőrű, sötét hajú domaniak szerették az élénk színű ruhákat. A domani nők hírhedtek voltak botrányosan áttetsző öltözeteikről. Állítólag a lányok már gyerekkorukban elkezdték tanulni a csábítás mesterségét, hogy tökéletesen tudják manipulálni a férfiakat, mire nagykorúvá válnak.

Ahogy mindannyian ott álltak az út mellett, és a menetet lesték, kis híján elég látványosságot alkottak ahhoz, hogy kirángassa Randet a búskomorságból. Egy éve talán még a száját is eltátotta volna, de most alig méltatta a sokaságot egy pillantásra. Hirtelen az jutott az eszébe, hogy a domaniak lényegesen kevésbé lenyűgözőek így, nagy tömegben. Egy gyommezőn mindig különös látvány egy virág, de ha az ember nap mint nap gondozott virágágyások mellett ment el, szinte észre sem vette őket.

Bármennyire is elfoglalták a gondolatai, azért észrevette az éhezés jeleit. Nem lehetett nem meglátni a gyermekek arcán az űzöttséget, a felnőttekén a kiélesedett, megnyúlt vonásokat. A városban még pár hete is káosz uralkodott, bár Dobraine és az aielek helyreállították a rendet. Néhány épületen még mindig rosszul befoltozott ablakok és törött ablaktáblák lógtak, és a zászlók egy részét láthatóan nemrégiben letépték, aztán eléggé sietve varrták csak meg. Visszaállították a rendet, de még mindenki élénken emlékezett a hiányára.

Rand csapata elérte a központi útkereszteződést. Csattogó zászlók hirdették, hogy ez itt az Arandi tér, és Dobraine keletre fordult a menettel. A cairhieni mellett siető aielek nagy részén vörös fejszalag mutatta, hogy siswai’aman nak, a Sárkány Lándzsáinak tartják magukat. Rhuarc vagy húszezer aiellel táborozott a város körül és a környező, kisebb településeken: mostanra már a legtöbb domani tudta, hogy ezek az aielek az Újjászületett Sárkányt szolgálják.

Rand örült, hogy a tengeri nép hajói megérkeztek végre a délről hozott gabonarakománnyal.

Remélhetőleg legalább annyit tesznek majd a rend helyreállításáért, mint Dobraine és az aielek.

A menet a város gazdagabb részébe fordult. Rand jóval azelőtt tudta, hol lakhatnak a tehetősebbek, hogy feltűntek volna az első díszesebb házak: a lehető legmesszebb a kikötőtől, de még mindig kényelmes távolságban a városfaltól. Anélkül is megtalálta volna a városrészt, hogy rá kell néznie a térképre. A város felépítése szinte megkövetelte, hogy ide telepedjenek.

Egy ló léptetett oda mellé. Először azt hitte, Min lesz az – de nem, a lány továbbra is mögötte lovagolt a tudós asszonyokkal. Vajon tényleg máshogy nézett már rá, vagy csak a képzelete játszott vele? Vajon a torkán érezte a kezét, ahányszor csak a szemébe nézett?

Merise volt az, aki odaléptetett mellé békés pej kancáján. Az aes sedait mérhetetlenül felbőszítette, hogy Rand száműzte Cadsuane-t. Ez nem volt valami meglepő. Az aes sedaiok szerették nyugodtnak mutatni magukat, de Merise és a többiek úgy ugráltak Cadsuane körül, mint egy falusi fogadós az arra tévedt király körül.

A taraboni nővér aznap felvette a vállkendőjét is, és látványosan hirdette, hogy a Zöld ajah tagja. Talán azért viselte, hogy megerősítse a helyzetét. Rand sóhajtott egyet magában. Számított rá, hogy előbb vagy utóbb vitára kerül a sor, de remélte, hogy a költözködéssel sikerül elhúznia addig, amíg kicsit le nem csitulnak a kedélyek. Tisztelte Cadsuane-t a maga módján, bár egy pillanatig sem bízott benne. És a hibákat meg kellett büntetnie, ráadásul nagy megkönnyebbülés volt, hogy végre leszámolt vele. Többé nem kötik gúzsba a nő cselszövései!

Vagy legalábbis nem olyan szorosan.

– Ez a tilalom ostobaság, Rand al’Thor – jegyezte meg Merise lekicsinylően.

Vajon szándékosan próbálja felbőszíteni, hogy aztán könnyebben terelgethesse? Rand hónapokig tűrte Cadsuane viselkedését, és a Zöld nővér viselkedésének gyenge utánzását szinte mulatságosnak érezte.

– Neked kellene tőle bocsánatot kérned – folytatta Merise. – Hajlandó volt továbbra is velünk tartani, bár e miatt a te eszement megkötésed miatt kénytelen csuklyás köpenyben járni ebben a meleg időben is! Szégyellheted magad!

Már megint Cadsuane. Nem lett volna szabad hagynia, hogy valahogy megkerülje a parancsait.

– Nos? – kérdezte Merise.

Rand odafordult, és mélyen a nővér szemébe nézett. Az elmúlt pár órában valami egészen megdöbbentő

dologra jött rá. Azzal, hogy magába zárta a fortyogó haragot, hogy kemény lett, mint a cuendillar, megértett végre valamit, amit eddig sehogy sem fogott fel.

Az embereket nem riasztotta meg a harag. Nem reagáltak a parancsra. A hallgatás és a kérdezés sokkal hatásosabb volt. És valóban, Merise is megroskadt a pillantása súlya alatt, pedig képzett aes sedai volt.

Nem pazarolt rá érzelmet. A dühe, a haragja, a szenvedélye – még mindig ott volt, mélyen eltemetve.

De jéggel vette körbe, hideg, dermesztő jéggel. Semirhage tanította meg, hogyan juthat el oda, ahonnan ezt a hideget magával hozta: sokban hasonlított az ürességre, csak sokkal, sokkal veszedelmesebb volt.

Talán Merise is látta benne ezt a fagyott haragot. Vagy talán azt a másik dolgot érezte, a tényt, hogy használta azt a… hatalmat. Lews Therin valahol messze sírni kezdett. Az őrült mindig sírva fakadt, ahányszor csak ő arra gondolt, mit tett, hogy megszabaduljon Semirhage nyakörvétől.

– Ostobaságot tettél – folytatta Merise. – Nem ártana…

– Ezek szerint ostobának tartasz? – kérdezte Rand halkan.

A követeléseket csenddel válaszold meg, a kihívást kérdésekkel. Lenyűgözően jól működött a dolog!

Merise elhallgatott, és látványosan megborzongott. Lenézett a férfi nyergére kötött kis zacskóra, benne a gömböt magasra emelő szobrocskával. Rand lazábbra eresztette a kantárt, és megcirógatta a szobrot.

Nem mutogatta a kis faragványt. Csak magával vitte, de Merise és a többiek jobbára tudták, hogy közel korlátlan hatalmat csapolhat meg a segítségével. Páratlanul hatalmas fegyver volt. Az egész világot megsemmisíthette volna vele. És olyan ártatlanul himbálódzott a nyergén… Hatott az emberekre.

– Én… nem, nem tartalak annak. Többnyire nem.

– És szerinted büntetlenül kellene hagynom a hibákat? – kérdezte Rand még mindig lágyan. Miért veszítette el az önuralmát? Ezek a kis kellemetlenségek igazán nem érték meg, hogy indulatba jöjjön, hogy dühös legyen. Ha valamelyik túlságosan is idegesíti, hát csak ki kell oltania őket, akár egy gyertyát.

Veszedelmes gondolat. A sajátja lett volna? Lews Theriné? Vagy… talán a gondolat valahonnan…

máshonnan érkezett?

– De nyilván túl kemény voltál – válaszolta Merise.

– Túl kemény? – kérdezte ő. – Nem látod, mekkorát hibázott, Merise? Belegondoltál már, mi történhetett volna, minek kellett volna történnie?

– Én…

– Mindennek vége lett volna, Merise – suttogta Rand. – A Sötét Úr uralta volna az Újjászületett Sárkányt. Egy oldalon harcoltunk volna mind a ketten!

A nő elhallgatott, aztán megszólalt.

– Igen. De te magad is követtél el hibákat! Azok is hasonló katasztrófához vezethettek volna!

– Megfizetek minden hibámért – fordult el a férfi. – Minden egyes nap. Minden órában. Minden lélegzetvétellel! Elég! – Nem kellett felkiáltania: határozottan beszélt, de halkan. Éreztette az asszonnyal nemtetszése teljes súlyát, a tekintete mélyen a nő szemébe meredt. Merise hirtelen megroskadt a nyeregben, és elkerekedett szemmel nézett fel rá.

Oldalról hangos reccsenés hallatszott, aztán hirtelen csattanás. Ordítások törték meg a csendet. Rand riadtan fordult meg. Egy bámészkodókkal teli erkély tartóoszlopa leszakadt, és az erkély a zsúfolt utcára zuhant, mint egy kő kilendítette hordó. Emberek nyögtek fel fájdalmukban, mások segítségért kiáltoztak. De az utca mindkét oldaláról segélykiáltásokat lehetett hallani. Rand a homlokát ráncolva fordult meg: az első erkéllyel pont szemben egy másik is leszakadt.

Merise elsápadt, aztán kapkodva megfordította a lovát, és a sebesültek segítségére sietett. A többi aes sedai is odarohant, hogy Gyógyítsa a sérülteket.

Rand a térdével előrenógatta Tai’daishart. Ezt nem a Hatalom idézte elő, ta’veren mivolta változtatta meg a valószínűségeket. Ahol csak járt, emlékezetes és véletlenszerű események sora kísérte.

Szokatlanul sok szülés, halál, esküvő és baleset. Már megtanulta, hogy ne törődjön velük.

De ritkán látott ilyen… véres eseményt. Hogyan lehetne biztos benne, hogy ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy egy új erővel találkozott? Az a láthatatlan, de mégis kísértő hatalomforrás, amit megcsapolt, használt, élvezett? Lews Therin szerint lehetetlenség volt, ami történt.

Az emberiség eredetileg a hatalom miatt fúrta meg a Sötét Úr börtönét. A fókuszálás új forrását keresték, ami olyan, mint az Egyetlen Hatalom, de mégis más. Ismeretlen, idegen és feltehetően hatalmas. De mint kiderült, a hatalom forrása a Sötét Úr maga volt.

Lews Therin felvinnyogott.

Rand nem véletlenül vitte magával mindenhová a ter’angreal kulcsot. A valaha készített legnagyobb sa’angreal ok egyikéhez tudott vele kapcsolódni. Ezzel a hatalommal és Nynaeve segítségével tisztította meg a saidin t. A kulcs segítségével az erő elképzelhetetlen folyamát csapolhatta meg, óceánnyi, vad vihart. Életében nem tapasztalt ehhez foghatót.

Egész addig a pillanatig, amíg nem használta azt a névtelen hatalmat.

Hívogatta az az erő, énekelt neki, csábította. Mekkora hatalom, miféle isteni csoda! De meg is rémítette.

Nem merte volna még egyszer megérinteni.

Úgyhogy mindenhová magával cipelte a kulcsot. Nem volt benne biztos, a két erőforrás közül melyik lehet veszélyesebb, de amíg mind a kettő szólongatta, mind a kettőnek ellen tudott állni valahogy.

Mintha két ember kiabálása oltotta volna ki, torzította volna el egymást. Egyelőre.

Amúgy sem hagyja, hogy még egyszer pórázra vessék. A kulcsnak semmi hasznát nem vette volna Semirhage ellen – a világon nem volt annyi Egyetlen Hatalom, ami kimenekítette volna, ha egyszer így meglepték –, de a jövőben még segíthet. Egykor nem merte magánál tartani, úgy félt a csábításától.

Most már nem engedhetett meg magának efféle gyengeséget.

Könnyen ki lehetett találni, hová tartanak: vagy ötszáz cairhieni katona táborozott egy tágas, elegáns ház udvarán. Pár aiel sátor is ott barnállott mellettük – de magukénak követeltek egy-két közeli épületet és jó néhány tetőt is. Az aielek számára nem volt nagy különbség aközött, hogy valahol táboroznak vagy őrködnek, és egy pihenő aiel is kétszer olyan éber volt, mint a legtöbb őrjáratozó katona. Rand a sereg nagyját kinn hagyta a városfalon kívül, és Dobraine-re meg az embereire bízta, hogy helyet találjanak a katonáinak a falakon belül.

Megállította Tai’daishart, és alaposan megnézte új otthonát.

Nincs otthonunk, suttogta Lews Therin. Elpusztítottuk. Felégettük. Salakká olvasztottuk, mint homokot a tűz.

A ház mindenképp nagy előrelépést jelentett a főleg rönkökből összerótt udvarház után. A jókora udvart kovácsoltvas kerítés szegélyezte. A virágágyások üresen tátogtak – idén tavasszal valamiért nem siettek kihajtani a növények – de a gyep zöldebb volt, mint a legtöbb helyen, amit Rand az elmúlt időben látott.

Persze így is főleg barnássárgának tűnt, de néhol látni lehetett benne a zöldet. A kertészek nagyon keményen dolgozhattak: szorgos munkájuk eredménye volt a gyepet szegélyező, különféle állatok formájára nyírt aryth-tiszafák sora.

A ház maga kis híján palotának számított. Persze akadtak paloták is a városban, a király palotái. De mindenki azt mondta, a Kereskedőtanács tagjainak fényűző lakjai elhomályosítják őket. A ház csúcsán magasan lobogó zászló fekete és arany színben csillogott, és büszkén hirdette, hogy ez itt a Chadmar-ház székhelye. Talán ez a Milisair meglátta a lehetőséget abban, hogy a többiek elmenekültek. Ha így volt, csak azt a lehetőséget nyerte, hogy Rand elfoghassa végre.

A ház udvarába vezető kapu tárva-nyitva állt, és a kíséretében található aielek már előre is siettek, hogy csatlakozzanak társaságuk vagy törzsük kisebb csoportokban álldogáló tagjaihoz. Nyugtalanító volt, hogy olyan ritkán vártak a parancsára, de az aielek már csak aielek voltak. Ha felvetette nekik, hogy várhatnának, csak kinevették, mintha tréfált volna. Könnyebb lett volna megszelídíteni a szelet, mint rávenni őket, hogy vízföldi módjára viselkedjenek.

Erről eszébe jutott Aviendha. Hová tűnhetett ilyen hirtelen? Érezte a kötésen át, de csak gyengén –

nagyon messze járt. Keleten. Mi tennivalója akadt a Pusztában?

Megrázta a fejét. Nehezen lehetett megérteni a nőket, és az aiel nők tízszer olyan érthetetlenek voltak.

Remélte, hogy alkalma lesz több időt tölteni vele, de a lány szándékosan kerülte. Persze lehet, hogy Min jelenléte riasztotta el. Talán így megakadályozhatja, hogy bántsa, mielőtt meghalna. Róla még nem tudtak az ellenségei.

Átnógatta Tai’daishart a kapun, és fellovagolt a sétányon magáig a házig. Leszállt a nyeregből, leakasztotta a szobrocskát, és túlméretezett kabátzsebébe süllyesztette. Frissen szabatta át a ruhadarabot, hogy beleférjen. A hátasát rábízta egy lovászra – a ház saját szolgája volt, zöld kabátot viselt hófehér inggel, fodros gallérral és kézelővel. A személyzetet már felkészítették rá, hogy Rand a sajátjaként használja a házat most, hogy addigi gazdáját… a védelmébe vette.

Dobraine csatlakozott hozzá, amikor már az épület lépcsőjén dübörgött fölfelé. A lépcsősor ragyogó fehér volt, a bejáratnál faoszlopokkal. Rand belépett a magas ajtón. Jó néhány palotában élt már, de még mindig lenyűgözőnek találta őket. És undorítónak. A ház ajtajai mögött rejlő gazdagság alapján sosem hitte volna, hogy a városban éhínség dúl. A bejárat mögött egy sor nagyon ideges szolga várakozott.

Érezte a félelmüket. Nem minden nap foglalta el az ember otthonát az Újjászületett Sárkány…

A karja és az oldala közé szorította a kezét, majd lerángatta a lovaglókesztyűjét, aztán az övére tűzte.

– Hol van? – kérdezte, a szolgákat felügyelő két Hajadonhoz, Beralnához és Riallinhoz fordulva.

– Az emeleten – felelte egyikük. – Teát iszogat, de úgy remeg a keze, hogy félő, eltöri a porcelánt!

– Pedig mindig mondjuk neki, hogy nem fogoly – tette hozzá a másik Hajadon –, csak nem mehet el!

Ezt mind a ketten tréfásnak találták. Rand oldalra nézett: Rhuarc lépett oda mellé a bejáratban. A magas, lángfürtű törzsfő megvizsgálta a csillogó kandeláberrel, díszes vázákkal ékes szobát. Rand tudta, min jár az esze.

– Elvehetitek az ötödöt – mondta. – De csak azoktól a gazdagoktól, akik ebben a negyedben élnek!

Nem ez volt a dolgok rendje, az aieleknek mindenhonnan meg kellett volna kapniuk az ötödöt. De Rhuarc nem vitatkozott vele. Nem lehetett igazán hódításnak nevezni, hogy az aielek elfoglalták Bandar Ebant, bár megharcoltak a várost uraló bandákkal és gazemberekkel. Talán nem is kellett volna semmit sem adnia nekik. De a díszes palota láttán úgy érezte, hogy bőven jut az aieleknek zsákmány, legalábbis a gazdagok köréből.

A Hajadonok biccentettek, mintha csak erre számítottak volna, aztán elszaladtak. Talán már neki is láttak kiválogatni a részüket. Dobraine elítélően nézett utánuk. Cairhien többször is megszenvedte az aiel ötödöt.

– Sosem értem, miért hagyod, hogy fosztogassanak, akár a rablók, akik alváson kapják a karavánőröket

– libbent be a szobába Corele mosolyogva. Felvont szemöldökkel nézett végig a lenyűgöző bútorzaton.

– Ráadásul egy ilyen csinos helyen! Mintha hagynád, hogy a katonák széttapossák a virágágyásokat, nem?

Őt küldték, hogy puhítsa meg, miután Merise-t sikerült leráznia? A nő a maga kellemes módján állta Rand tekintetét, de ő addig meredt a szemébe, míg végül Corele el nem fordult. Emlékezett rá, amikor még ezt nem tudta megtenni az aes sedaiokkal.

Dobraine-hez fordult.

– Jó munkát végeztél – dicsérte meg az uraságot. – Még ha nem is tettél rendet olyan széles körben, mint kívántam. Szedd össze az embereidet! Már szóltam Narishmának, hogy szőjön neked Kaput Tearbe!

– Tearbe, nagyuram? – kérdezte Dobraine döbbenten.

– Igen – válaszolta Rand. – Mondd meg Darlinnak, hogy ne zaklasson egyfolytában üzenetekkel!

Gyűjtse csak tovább a seregét, majd áthozom Arad Domanba, amikor úgy érzem, eljött az ideje!

Ez csak azután lesz, hogy találkozott a Kilenc Hold Leányával. Rengeteg minden múlik azon a találkozón.

Dobraine mintha kicsit csalódottan távozott volna. Vagy csak ő látta volna annak? A cairhieni arckifejezése szinte mindig ugyanolyan volt. Talán kezdtek szétfoszlani az itteni királyságról szóló álmai? Talán cselt szőtt ellene?

– Igenis, nagyuram! Gondolom, azonnal indulnom kellene?

Dobraine sosem adott rá okot, hogy kételkedjen benne. Még támogatókat is szerzett Elayne-nek, hogy követelhesse a Naptrónt!

De túl sokáig volt távol tőle ahhoz, hogy még mindig megbízzon benne. Az lesz a legjobb, ha most eltávolítja innen: túl sok ideje volt megvetnie itt a lábát, és Rand egy cairhieniben sem bízott annyira, hogy elhiggye, nem kezdenek politikai játszadozásokba.

– Igen, egy órán belül menned kell – mondta neki, és elfordult. Majd felment a kecses, fehér lépcsőkön.

Dobraine szokása szerint érzelemmentesen tisztelgett, és kiment a főbejáraton. Azonnal

engedelmeskedett. Nem tiltakozott egy szóval sem. Derék ember volt. Ezt Rand is tudta.

A Fényre, mi történik velem? – gondolta. Valakiben csak meg kell bíznom! Nem?

Megbízni? – suttogta Lews Therin. Igen, benne talán megbízhatunk. Nem tud fókuszálni. A Fényre, akiben egyáltalán nem bízhatunk, az épp saját magunk!

Rand megfeszítette az állát. Ha nem találja meg Alsalamot, jutalmul Dobraine-nek adja az országot.

Ituraldénak úgysem kellett.

A lépcső egyenesen, szélesen ívelt fel a bejárattól, aztán kettévált, és szétnyílva csavarodott fel az emeletre. Két külön oldalon ért fel.

– Szükségem lesz egy fogadóteremre – mondta a lent ácsorgó szolgáknak. – És egy trónra is. De gyorsan!

Alig tíz perccel később egy kényelmes, elegáns fogadóteremben ült az emeleten, és várta, hogy elébe hozzák Milisair Chadmar kereskedőt. Díszesen faragott fehér széke nem volt igazán trónszerű, de egyelőre megtette. Talán maga Milisair is ebben ülve fogadta a vendégeit. A szoba elrendezésben sokban emlékeztetett egy trónteremre; még egy enyhén megemelt kis pódium is volt, ahová Rand feltetethette a széket. Az emelvényt és a padlót egyaránt süppedős vörös-zöld szőnyeg fedte, bonyolult mintája illett a sarokban kis állványokon fénylő Atha’an Miere porcelánokhoz. Rand háta mögött négy jókora ablak – mindegyik elég nagy ahhoz is, hogy egy ember állva átlépjen rajtuk – engedte be a felhős égből leszivárgó napfényt a szobába. A derengés a hátára hullott, ahogy előredőlve ült a széken, és az egyik karját a térdén nyugtatta. A kis szobrocska ott állt előtte a földön.

Milisair Chadmar nemsokára belépett az ajtón az aiel őrök sorfala között. A hírhedt domani ruhák egyikét viselte. Bokától állig fel volt öltözve, de a ruhája szinte teljesen áttetsző volt, és minden domborulatára rátapadt – amely domborulatból meglehetősen sok jutott a nőnek. A ruha sötétzöld volt, az asszony igazgyöngy nyakláncot választott hozzá. Göndör csigákba álló, sötét haja épp csak vállig ért, fürtjei az arcát keretezték. Rand nem számított rá, hogy ilyen fiatal: alig lehetett még harminc.

Kár lenne kivégezni.

Még csak egy nap telt el, mondta magának, és máris azon gondolkozom, hogy nőket végzek ki, csak mert nem akarnak önszántukból követni engem. Emlékszem még, volt idő, amikor a bűnözők kivégzését is alig bírtam elrendelni! De megteszi, amit tennie kell.

Milisair mély pukedlije mintha azt mutatta volna, hogy elfogadja a fennhatóságát. Vagy csak egyszerűen még jobb rálátást akart biztosítani a ruha sejtette előnyökre. Igazán domani dolog lett volna.

Az asszony balszerencséjére Randnek már így is több baja volt a nőkkel, mint amennyivel meg tudott birkózni.

– Sárkány nagyuram – egyenesedett fel Milisair a pukedli után. – Hogyan szolgálhatom?

– Mikor kaptál legutóbb bármiféle üzenetet Alsalam királytól? – kérdezte Rand. Szándékosan nem engedélyezte a nőnek, hogy leüljön a szobában sorakozó székek egyikébe.

– A királytól? – kérdezett vissza Milisair döbbenten. – Már több hete is megvan.

– Beszélnem kell azzal a hírnökkel, aki a legutolsó levelet hozta – jelentette ki a férfi.

– Nem vagyok benne biztos, hogy elő tudom keríteni! – A nő, úgy tűnt, nem érti a dolgot. – Nem tartom számon városszerte minden egyes hírnök mozgását, nagyuram!

Rand előrehajolt.

– Hazudsz nekem? – kérdezte lágyan.

Milisair eltátotta a száját, talán megdöbbentette a férfi nyersesége. A domaniak nem cairhieniek voltak, nem született velük a politika és a cselszövés, de attól még mindenki manipulatív népségnek tartotta őket. Különösen a nőket.

Rand nem volt sem manipulatív, sem cselszövő. Egyszerű pásztorfiúból lett hódító, és a szíve mélyén még mindig derék folyóközinek érezte magát, akkor is, ha aiel vér folyt az ereiben. Bármiféle játékot próbál is vele űzni ma ez a némber, nem megy sokra vele! Nem volt már türelme a játszadozáshoz.

– Én… – meredt rá Milisair. – Nagyuram…

Mit titkolhatott?

– Mit tettél vele? – förmedt rá Rand találgatva. – A hírnökkel?

– Semmit sem sejtett a király hollétéről – válaszolta Milisair sietve; csak úgy ömlöttek belőle a szavak.

– A vallatóim alaposan kifaggatták!

– Belehalt?

– Én… Nem, Sárkány nagyúr!

– Akkor elém hozatod!

A nő elsápadt, és oldalra pillantott, talán ösztönösen a kiutat kereste.

– Nagyuram – kezdte habozva, és visszanézett Randre –, most, hogy köztünk van, a király talán továbbra is rejtőzni fog. Talán nem kell tovább kutatnunk utána.

Ő is azt hiszi, hogy a király halott, gondolta Rand. Ezért kockáztatta meg a vallatást.

– Mindenképp meg kell találnunk Alsalamot – mondta hangosan – , vagy legalábbis ki kell derítenünk, mi történhetett vele! Tudnunk kell, mi lett a sorsa, hogy új királyt választhassatok! Itt ez a dolgok rendje, nem?

– Biztos vagyok benne, hogy gyorsan megkoronázzák, nagyuram

– válaszolta a nő simulékonyan.

– Nem én leszek itt a király – felelte ő. – Hozasd elém azt a hírnököt, Milisair, és talán megéred, hogy lásd az új király megkoronázását! Most elmehetsz!

A nő habozott, aztán megint pukedlizett, és kiment. Rand egy pillanatra látta, hogy Min odakinn áll az aielekkel, és a távozó kereskedő után néz. Elkapta a lány pillantását. Aggodalmasnak tűnt. Talán látott valamit Milisair körül? Kis híján odaszólt neki, de a lány már el is tűnt, sietve tovább lépdelt. Alivia oldalt állva, kíváncsian nézett utána. Az egykori damane mostanában nagyon szétszórt volt, mintha csak várna, várna, hogy végre teljesíthesse a végzetét, és segítsen meghalni Randnek.

A férfi azon kapta magát, hogy áll. Az a pillantás Min szemében. Talán rá volt dühös? Talán arra gondolt, milyen volt a keze a torkán, hogy nyomta a földre térddel?

Visszaült. Min várhatott.

– Rendben – szólította meg az aieleket. – Hívassátok az írnokaimat és az intézőimet, valamint Rhuarcot, Baelt, és minden városi méltóságot, aki nem szökött el Bandar Ebanból, és nem halt meg a zavargások során! Át kell vennünk velük a gabona kiosztásának terveit.

Az aielek küldöncöket menesztettek, és ő hátradőlt a székében. Élelemhez juttatja az ittenieket, visszaállítja a rendet, és összeszedi a Kereskedőtanácsot. Még arról is gondoskodni fog, hogy új királyt válasszanak.

De azt is kideríti, Alsalam hová tűnhetett. Mert az ösztöne azt sugallta, ott találja majd Graendalt. Ez volt a legjobb nyom.

És ha megtalálja, gondoskodik róla, hogy öröktűz hamvassza el, mint Semirhage-ot. Megteszi, amit meg kell tennie.

Hetedik fejezet RÉGI TANÁCS

Gawyn nem nagyon emlékezett az apjára – nem volt valami jó apa, vele legalábbis nem –, de volt

egy nagyon éles emlékképe a caemlyni palotakertből. Ő egy kis tavacska mellett állt, kavicsokat dobált a vízbe. Taringail elsétált mellette a rózsasétányon, oldalán a fiatal Galaddal.

A kép még mindig élénken élt Gawyn emlékezetében. A nyíló rózsák nehéz, édes illata. Az ezüstös

hullámok a tavon, a közéjük ejtett, parányi kő elől szétcikázó aprócska díszhalak. Szinte látta maga előtt az apját. Magas, jóképű, a haja épp csak hullámos. Galad már akkor is szálegyenes tartású, komor legényke volt. Pár hónappal később ugyanebből a dísztóból húzta ki az öccsét, mielőtt belefulladt volna.

Gawyn hallotta, mit mond az apja, és sosem felejtette el a szavait. Bármi mást gondolt is az ember Taringail Damodredről, ez az egy tanács nagyon igaznak bizonyult.

– Kétféle ember van, fiam, akikben nem bízhatsz sosem – mondta a férfi Galadnak, ahogy elmentek

mellette. – Az elsők a csinos nők. A másodikak az aes sedaiok. A Fény irgalmazzon neked, ha egyszer olyasvalakivel kerülsz szembe, aki mindkét csoportba beletartozik! A Fény irgalmazzon neked, fiam!

– Egészen egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy ez ügyben az amyrlin kinyilvánított akarata ellenére cselekedjünk – jelentette ki Lelaine fontoskodva, és megkeverte az asztalán álló kis üvegcsében a tintát. Senki sem bízott az igazán szép nőkben, bármennyire imádta is őket. De arra kevesen jöttek rá, amire Taringail, hogy a csinos lányok, akár az épp csak feketére hűlt, forróságát már nem is mutató széndarab, sokkal, sokkal veszedelmesebbek voltak.

Lelaine-t nem lehetett szépnek mondani, de csinos volt, különösen, ha elmosolyodott. Karcsú termetű, kecses nő, sötét hajába nem vegyült egyetlen ősz szál sem, hosszúkás arcában telt ajkak vöröslöttek. Végigmérte Gawynt, de a szeme túl lágy volt mély ravaszságához képest. És mintha tudta volna. Tisztában volt vele, hogy épp csak annyira vonzó, hogy felkeltse a férfiak érdeklődését, de nem annyira lenyűgözően szép, hogy elriassza őket.

Ez volt a legveszedelmesebb fajta. Valósnak tűnt, elhitette a férfiakkal, hogy akár valóban fel is kelthetik az érdeklődését. Nem úgy volt csinos, mint Egwene, akit elég volt meglátni, hogy az ember mellette akarjon maradni. Ez a nő úgy mosolygott, hogy attól minden épeszű ember megszámolta az övén, de még a csizmája szárában is a tőröket, hogy biztos lehessen benne, egyikkel sem szúrták hátba, amíg nem figyelt.

Gawyn ott állt az íróasztala mellett, az egyenes csúcsú, kék sátor árnyékában. Lelaine nem ajánlotta fel, hogy üljön le, ő pedig nem kért rá engedélyt. Ha egy aes sedaijal, különösen, ha egy fontos aes sedaijal beszélt az ember, nem ártott észnél lennie. Nem akart leülni. Állva talán óvatosabb marad.

– Egwene csak védeni akarja önöket – mondta Gawyn, és próbálta elfojtani tehetetlen dühét. – Azért adta parancsba, hogy ne próbálják megmenteni! Nyilván nem akarja, hogy veszélybe sodorják magukat.

Nagyon önfeláldozó! – Ha nem lenne az, tette hozzá magában, sosem hagyta volna, hogy rávegyék, hogy Amyrlin-trónnak adja ki magát!

– Meglehetősen magabiztosnak tűnt a saját, személyes biztonsága ügyében – mártotta bele Lelaine a tollát a tintába. Elkezdett valamit írni egy pergamenlapra, valamiféle üzenetet. Gawyn udvariasan nem olvasott bele a válla fölött, bár látta, hogy a nő alaposan kiszámította a dolgot. Ő nem volt elég fontos ahhoz, hogy teljességgel rá figyeljen. Úgy döntött, nem vesz tudomást a sértésről. Megpróbálta erővel rákényszeríteni az akaratát Bryne-re, és kudarcot vallott: ennél a nőnél még annyira sem járna sikerrel.

– Csak az aggodalmukat akarja elaltatni, Lelaine sedai! – erősködött.

– Meglehetősen jól meg tudom ítélni az embereket, ifjú Trakand. Nem hiszem, hogy valóban veszélyben érzi magát! – A nő megrázta a fejét. Almaillatú parfümmel illatosította magát.

– Nem kételkedem az ön képességeiben – válaszolta az ifjú. – De ha tudnám, miként kommunikálnak

vele, talán máshogy ítélném meg. Ha én is…

– Figyelmeztettek, hogy erre ne kérdezz rá, gyermek! – mondta Lelaine a maga lágy, dallamos hangján.

– Hagyd az aes sedaiok dolgát az aes sedaiokra!

Gyakorlatilag minden egyes nővér ugyanezt mondta, amikor megkérdezte, hogyan kommunikálnak

Egwene-nel. Tehetetlenül feszítette meg az állát. Mégis, mit várt? Az Egyetlen Hatalomhoz volt köze.

Bármennyi időt töltött is a Fehér Toronyban, még mindig nem nagyon tudta, az Egyetlen Hatalom mire képes, és mire nem.

– Akárhogy is – folytatta Lelaine –, az amyrlin biztonságban érzi magát. Amit sikerült megtudnunk Shemerin történetéből, az csak megerősíti és igazolja Egwene eddigi állításait. Elaidát annyira elvakította a hatalomvágy, hogy nem is tartja fenyegetésnek a jogos amyrlint.

De valamit nem árult el. Gawyn biztos volt benne. Sosem tudott egyenes választ kiszedni belőlük Egwene jelenlegi helyzetével kapcsolatban. Hallott olyan híreszteléseket is, hogy bebörtönözték, és már nem járkálhat szabadon, mint novícia. De körülbelül olyan könnyű volt információt kiszedni az aes sedaiokból, mint vajat köpülni a kőből.

Mély levegőt vett. Nem veszíthette el az önuralmát. Ha megteszi, Lelaine sosem hallgatja meg. És szüksége volt rá. Bryne semmiképp sem indul meg aes sedai felhatalmazás nélkül, és amennyire meg tudta ítélni, Lelaine-nél és Romandánál volt a legtöbb esélye, hogy megszerezze ezt a felhatalmazást.

Mindenki más kettejük valamelyikére hallgatott.

Szerencsére rájött, hogyan játszhatja ki őket egymás ellen. Ha meglátogatta Romandát, utána mindig meghívta Lelaine is. Persze valójában egyáltalán nem Egwene miatt látták ilyen szívesen, de tudta, hogy a társalgás kétségkívül nemsokára abba az irányba folyik tovább.

– Talán igaza van, Lelaine sedai – próbálkozott meg egy másik taktikával. – Talán Egwene valóban biztonságban érzi magát. De nem lehetséges, hogy téved? Ön komolyan elhiszi, hogy Elaida hagyja szabadon járni-kelni a Fehér Toronyban azt a nőt, aki Amyrlin-trónnak nevezte magát? Egyértelmű, hogy csak megmutatja mindenkinek fogságba esett riválisát, mielőtt kivégeztetné!

– Talán – felelte Lelaine, és tovább írt. Könnyed, elegáns kézírása volt. – De nem kell támogatnom az amyrlint akkor is, ha netán téved?

Gawyn erre nem szólt egy szót sem. A nő természetesen szembeszállhatott az amyrlin akaratával.

Annyit már ő is tudott az aes sedai belügyekről, hogy tisztában legyen vele, ez milyen mindennapos. De azzal nem ért volna el semmit, ha az arcába vágja.

– Akárhogy is – jegyezte meg Lelaine szinte oda sem figyelve –, talán a Csarnok elé vihetem a dolgot. Esetleg meg tudjuk győzni az amyrlint, hogy figyeljen egy újabb kérelemre! Meglátjuk, hogy sikerül-e újfajta érvekkel előállnom.

„Talán, vagy esetleg”, vagy „meglátjuk”. Sosem kötelezték el magukat, minden ajánlatukat gondosan megolajozták ezekkel a szavakkal, hogy könnyebben kiszabadulhassanak belőle. A Fényre, hogy unta már az aes sedaiok válaszait!

Lelaine ránézett, és megtisztelte egy kurta kis mosollyal.

– De most, hogy beleegyeztem, hogy segítek neked, talán te is hajlandó leszel cserébe felajánlani valamit nekem! Az igazán nagy tettekhez sokak odaadó segedelme szükséges, mint azt te is tudod!

Gawyn nagyot sóhajtott.

– Mire van szüksége, aes sedai?

– A húgod minden beszámoló alapján igen becsületesen kiállt magáért Andorban – mondta Lelaine, mintha nem kis híján szó szerint ugyanezzel zargatta volna Gawynt a legutóbbi három találkozásukkor is. – De elkerülhetetlenül rálépett párak lábára, miközben megszerezte a trónt. Szerinted milyen irányvonalat követ majd a Traemane-ház gyümölcsöseivel kapcsolatban? Édesanyád alatt a birtokra vonatkozó adóterhek nagyon kedvezőek voltak a Traemane-ház számára. Vajon Elayne megvonja ezt az előjogukat, vagy mézként próbálja vele magához édesgetni azokat, akik ellene voltak?

Gawyn újabb sóhajt fojtott el. Mindig Elayne-re tértek vissza. Meg volt róla győződve, hogy sem Lelaine, sem Romanda nem akarja valójában megmenteni Egwene-t – egyáltalán nem bánták, hogy a lány távollétében még több hatalomra tettek szert. Nem. Csak az Oroszlántrónon ülő új királynő miatt találkozgattak vele.

Fogalma sem volt róla, hogy a Kék ajah egy nővérét miért érdekelné a gyümölcsösök adózása. Lelaine nem anyagi nyereséget akart kicsikarni belőle, az aes sedaiok nem így működtek. De ezzel kapaszkodót szerezhetett, valamit, amivel hasznos kapcsolatba keveredhet az andori nemes házakkal. Gawyn nem válaszolt. Miért is segítene ennek a nőnek? Mi haszna belőle?

De mégis… nem lehetett benne biztos, hogy Lelaine egyáltalán nem munkálkodna Egwene

megmentésén. Ha Lelaine-nek nincs több haszna a találkozóikból, talán el is hagyja őket! Akkor aztán csekélyke befolyása egyik forrása elapad a táborban.

– Nos – kezdte –, azt hiszem, a húgom lényegesen szigorúbb lesz, mint anyám volt. Mindig is úgy gondolta, hogy a gyümölcstermesztők már nem érdemlik meg kiváltságos helyzetüket.

Észrevette, hogy Lelaine óvatosan jegyzetelni kezd a pergamenlap aljára. Lehet, hogy valójában ezért szedte elő a tollat és a tintát?

Nem volt más választása, mint hogy a lehető legőszintébben megválaszolja a kérdéseket, bár odafigyelt rá, hogy ne szedjen ki belőle túl sok mindent a nő. Csak az Elayne-hez fűződő kapcsolatára építhetett, és be kellett osztania, mit tud, hogy sokáig hasznosnak tartsák. Bőszítette a helyzet. Elayne nem cserealku tárgya volt, hanem a húga!

De nem volt semmi mása.

– Értem… – mormolta Lelaine. – És az északi cseresznyeültetvényekkel mi a helyzet? Mostanában nem teremtek túl jól, és…

Gawyn a fejét rázva lépett ki a sátorból. Lelaine kis híján egy óráig faggatta az andori adókról. És ő

szokás szerint nem lehetett biztos benne, hogy egyáltalán elért-e bármit is a látogatásával. Ha így haladnak, sosem szabadítja ki Egwene-t!

Mint mindig, most is egy novícia várta a sátor előtt, hogy kikísérje a belső táborból. Ezúttal egy alacsony, kövérkés nőre került a sor, aki kicsit idősnek tűnt ahhoz, hogy fehéret hordjon.

Gawyn hagyta, hadd vezesse át a nő az aes sedai táboron, és próbált úgy tenni, mintha a novícia csak az utat mutatná, nem pedig afölött őrködne, hogy a férfi valóban elhagyja a tábort. Bryne-nek igaza volt: a nővérek nem szerették, ha fölösleges személyek – különösen katonák – lófráltak a csinos kis Fehér Torony-utánzat falujukban. Elment egy csapat fehérbe öltözött nő mellett a fajárdán: még a legbarátságosabbak is enyhe bizalmatlansággal néztek rá, mint kívülállóra. Elhaladt az egyöntetűen magabiztos aes sedaiok mellett, akik akkor is királynői tartással vonultak, ha merev gyapjúruha volt rajtuk, akkor is, ha selyem. Elment pár dolgozó nő mellett is: mind sokkal tisztábbak voltak, mint a katonák táborában. Szinte már maguk is aes sedai gőggel lépdeltek, mintha pusztán attól hatalomra tettek volna szert, hogy beengedték őket a valódi táborba.

Az összes csoport átvágott a letaposott gyomnövények borította, nyílt, közös téren. Gawyn sok zavaros dologgal találkozott érkezése óta a táborban, de a legérthetetlenebb Egwene ügye volt. Szépen lassan rá kellett jönnie, hogy az itteniek valóban amyrlinnek tartják a lányt. Nem csak egy bábu, akit azért ültettek fel a trónra, hogy háborúba mehessenek a nevében, és nem is egy alaposan átgondolt sértés, hogy kivívják Elaida vak dühét. Számukra Egwene volt az amyrlin.

Nyilván azért választották, mert a lázadók egy irányítható, gyenge vezetőt akartak. De nem kezelték bábként – Lelaine és Romanda is tisztelettel beszélt róla. Egwene távolléte hasznos volt, mert hatalmi űr alakult ki. Ezért végre valóban elismerték vezetőjüknek a lányt. Komolyan senki más nem emlékezett rá, hogy pár hónapja még csak beavatott volt?

Túl nagy fába vágta a fejszéjét a lány. De láthatóan hatással volt a táborban lévőkre. Kicsit olyan volt, mint amikor az édesanyja soksok évvel azelőtt hatalomra jutott Andorban.

De miért nem hagyta, hogy megmentsék? Újra felfedezték az Utazást – sőt, azok alapján, amit hallott, maga Egwene fedezte fel újra! Beszélnie kellett vele! Akkor meg tudná ítélni, hogy csak azért nem hagyja, hogy megmentsék, mert nem akar bajba sodorni másokat, vagy valami más rejlik a háttérben.

Eloldozta a lovát az aes sedai tábor és a katonai tábor határán levert cölöp mellől, elbúcsúzott novícia kísérőjétől, aztán nyeregbe pattant, és ellenőrizte a nap állását. Keletre fordította a lovát a jókora katonai sátrak között, és gyors ügetésbe váltott. Nem hazudott, amikor azt állította Lelaine-nek, hogy egy újabb találkozóra siet: megígérte Bryne-nek, hogy találkozik vele. Persze eleve azért szervezte meg azt a találkozót, hogy legyen ürügye faképnél hagynia Lelaine-t. Bryne-től tanulta, hogy az nem a félelem jele, ha az ember előre felkészül a visszavonulásra is. Egyszerűen csak bölcs stratégia.

Jó egy órányi lovaglás után ott találta egykori tanárát, ahol terveik szerint is találkozniuk kellett, az egyik külső őrállás mellett. Bryne épp egy olyan ellenőrzésre lovagolt ki, mint amit ő hazudott az embereinek, amikor megszökött tőlük. A tábornok épp felszállt nagy orrú pej lovára, amikor Gawyn odaügetett a durva szálú füvön és a sápatag tavaszi gyomokon át. Az őrállás egy enyhe emelkedő kis bemélyedésében volt: pompás kilátás nyílt az északról közeledőkre. A katonák tiszteletteljesen álltak a tábornok előtt, és igyekeztek palástolni Gawyn iránti ellenségességüket. Mostanra már mindenki tudta, hogy ő vezette azt a csapatot, amelyik régebben olyan sok sikeres rajtaütést hajtott végre ellenük. Egy Bryne-hez hasonló stratéga talán még becsülte is Gawyn tehetségét, hiába álltak ellenkező oldalon, de ezek a katonák nem feledték, hogy a bajtársaikat az ő emberei ölték meg.

Bryne megfordult a lovával, és odabiccentett neki.

– Később értél ide, mint ígérted, fiam!

– De nem később, mint várta? – húzta meg lova kantárját Gawyn.

– Egyáltalán nem – mosolyodott el a zömök hadvezér. – Egy aes

sedaihoz mentél látogatóba!

Gawyn erre elvigyorodott, és mind a ketten megfordították a lovukat, majd elindultak északra a dombvidéken át. Bryne végig akart látogatni Tar Valon nyugati oldalán minden egyes őrhelyet, márpedig ehhez igen sokat kellett lovagolni, és Gawyn felajánlotta, hogy elkíséri. Nem nagyon tudott mit kezdeni az idejével: kevés katona volt hajlandó vívni vele, és akik belementek, azok is általában leginkább valami kis „balesetet” akartak okozni neki. Az aes sedaiokat is csak egy határig piszkálgathatta, és mostanában nem volt türelme egy jó kőjátszmához. Túlságosan is feszült volt, aggódott Egwene-ért, idegesítette, hogy semmivel sem halad. Igazság szerint amúgy sem volt jó játékos

– nem úgy, mint az édesanyja. Bryne ragaszkodott hozzá, hogy ennek ellenére gyakorolja, mert a segítségével fejleszthette hadvezéri képességeit is.

A dombokra csapzottan tapadtak a sárgás gyomnövények és az apró, enyhén kékes levelű, göcsörtös

ágú, kócos rigóecsetbokrok. Már rég vadvirágok színes foltjainak kellett volna borítania a hegyoldalt, de egy árva virág sem hajtott. Az egész táj mintha beteg lett volna – itt egy folton sárgás, ott kékesfehér, és mindenütt bőven barnállottak a kemény tél alatt elpusztult bokrok.

– És elárulod, hogyan sikerült a találkozód? – kérdezte Bryne lovaglás közben. Egy osztag katona haladt mögöttük díszőrségként.

– Gondolom, már ezt is rég kitalálta.

– Ó, nem is tudom – felelte Bryne. – Különös időket élünk, és roppant furcsa dolgok történnek mindenfelé! Talán Lelaine egy időre feladta a cselszövést, és tényleg meghallgatta a kérésedet…

Gawyn elfintorodott.

– Szerintem előbb kapnánk kötögetésen egy trallokot, mint hogy egy aes sedai feladja a cselszövést!

– Ha jól emlékszem, figyelmeztettelek – említette meg Bryne.

Erre Gawyn igazán nem tudott mivel visszavágni, így egy ideig csendben lovagoltak tovább. A folyó a jobbjukon folyt a távolban. A túloldalán Tar Valon tornyai és tetői sötétlettek. Börtönváros.

– Idővel mindenképp beszélnünk kell azokról a katonákról, akiket otthagytál, Gawyn – szólalt meg Bryne hirtelen előrenézve.

– Nem tudom, mi beszélnivalónk lenne róluk – mordult fel ő, bár valójában nem mondott teljesen igazat. Gyanította, hogy a férfi mit kérdez majd, és egyáltalán nem várta ezt a beszélgetést.

Bryne megrázta a fejét.

– Információra lesz szükségem, fiam. Helyszínekre, létszámokra, felszerelési listákra. Tudom, hogy az egyik keleti faluból irányítottad az egészet, de melyikből? Hány ember van a seregedben, és Elaida aes sedaiai milyen támogatást biztosítottak nektek?

Gawyn mereven előrenézett.

– Azért jöttem, hogy Egwene-nek segítsek. Nem azért, hogy eláruljam azokat, akik megbíztak bennem!

– Már rég elárultad őket.

– Nem! – mordult fel Gawyn határozottan. – Elhagytam őket, de nem árultam el. És nem is áll szándékomban!

– És azt várod, hogy hagyjam kihasználatlanul a lehetséges előnyt? – kérdezte Bryne, és odafordult hozzá. – Ami ott rejlik a fejedben, emberéleteket menthet meg!

– Vagy emberéletekbe kerülhet – morogta Gawyn. – Ha a másik oldalát nézi.

– Ne nehezítsd meg a dolgomat, Gawyn!

– Vagy mi lesz? – kérdezte a fiú. – Kivallat?

– Elszenvednéd értük?

– Az embereim – válaszolta Gawyn egyszerűen. Vagy legalábbis azok voltak. Elege volt belőle, hogy mindig a körülmények és a háborúk tologassák ide-oda, mint valami bábut! Nem hajlandó a Fehér Toronynak adni a hűségét, de nem ajánlja fel a lázadóknak sem. A szíve és a becsülete is Egwene-hez és Elayne-hez fűzte. És ha nekik nem adhatta, hát Andornak kínálja fel, Andornak és az egész világnak azzal, hogy levadássza Rand al’Thort, és végez vele.

Rand al’Thor. Egy percig sem hitte el, amit Bryne a fickó védelmében mondott. Ó, abban biztos volt, hogy a tábornok komolyan is gondolta – de tévedett! Megesett a legjobb emberekkel is, hogy becsapta őket az al’Thorhoz hasonló förtelmek megnyerő viselkedése. Még magát Elayne-t is becsapta az a gazember! Csak úgy segíthet rajtuk, ha felfedi ennek a Sárkánynak a titkait, és megszabadul tőle.

Odanézett Bryne-re, aki elfordult. Alighanem még mindig az ő emberein járt az esze. Valószínűtlen volt, hogy kivallatná őt. Jól ismerte a tábornokot, és tudta, milyen becsületes, tiszteletre méltó ember.

Nem fogja kínpadra vonni. De az megeshet, hogy bebörtönözteti… talán nem ártana felajánlani neki valamit.

– Csak kölykök, Gareth – mondta.

Bryne összevonta a szemöldökét.

– Kölykök – ismételte meg Gawyn. – Alig fejezték be a kiképzésüket. A gyakorlómezőn volna a helyük, nem csatában! A szívük mélyén jó gyerekek, ügyesek is, de most, hogy otthagytam őket, már nem jelentenek komoly veszélyt. Én ismertem a stratégiáját. Nélkülem sokkal nehezebben szerveznek majd rajtaütéseket. Gyanítom, hogy ha továbbra is le-lecsapnak a seregére, előbb-utóbb úgyis mészárlás lesz a vége. Semmi értelme sürgetni a dolgot!

– Rendben – válaszolta Bryne. – Várok. De ha továbbra is hatékonyak lesznek a rajtaütéseik, újra neked szegezem ezt a kérdést, ugye tudod?

Gawyn biccentett. Egyetlenegy valamit tehetett volna csak az embereiért: ha valahogy sikerül véget vetnie a lázadók és a lojalisták közötti harcnak. De ez a feladat alighanem meghaladta volna a képességeit. Talán miután kiszabadította Egwene-t, erre is kitalál majd valamit. A Fényre! Biztos nem gondolták komolyan, hogy csatát vívnak, ugye nem? A Siuan Sanche bukása utáni összecsapás is épp elég rossz volt. Mi történne, ha hadseregek esnének egymásnak közvetlenül Tar Valon falai alatt? Aes sedai aes sedai, őrző őrző ellen a csatamezőn? Katasztrófa!

– Nem fajulhatnak idáig a dolgok! – Azon kapta magát, hogy ezt hangosan is kimondja.

Bryne ránézett, miközben a lovaik tovább ügettek a nyílt mezőn át.

– Nem támadhat, Bryne – mondta a tábornoknak. – Az ostrom az egy dolog. De akkor mihez kezd, ha

önre parancsolnak, hogy indítson támadást?

– Amit mindig – válaszolta Bryne. – Engedelmeskedem.

– De…

– A szavamat adtam, Gawyn!

– És hány halált ér meg a szava? A Fehér Tornyot megtámadni kész katasztrófa! Nem számít, mennyire sértettek ezek a lázadó aes sedaiok, ha karddal vívják ki az igazukat, abból nem lesz béke!

– Ez nem a mi döntésünk – mondta Bryne, és elgondolkozva méregette őt.

– Mi az? – kérdezte tőle Gawyn.

– Csak azon gondolkoztam, mit számít ez neked. Azt hittem, csak Egwene-ért jöttél!

– Én… – akadt el az ifjú szava.

– Ki vagy te, Gawyn Trakand? – faggatta tovább Bryne. – Valójában kihez vagy te hű?

– Jobban ismer, mint a legtöbb ember, Gareth!

– Tudom, kinek kellene lenned – felelte Bryne. – Andor kardnagyhercegének, akit őrzőnek képeztek, de egy asszony sem kötötte meg.

– És nem az vagyok? – kérdezte Gawyn nyugtalanul.

– Nyugalom, kölyök! – intett az idős férfi. – Nem sértésnek szántam. Csak megjegyeztem. Tudom, hogy sosem voltál olyan fanatikus, mint a bátyád. Gondolom, ezt is észrevehettem volna benned már korábban.

Gawyn a korosodó tábornok felé fordult. Mi a fenéről beszélhetett?

Bryne nagyot sóhajtott.

– Ez olyasmi, amivel a legtöbb katonának sosem kell szembenéznie, Gawyn. Persze sokan átgondolják, de kevesen kínlódnak rajta. Ezt a kérdést másnak kell eldöntenie, valakinek, aki fölöttük áll rangban.

– Milyen kérdést? – kérdezte Gawyn értetlenül.

– Hogy melyik oldalon állsz – magyarázta a tábornok. – És, hogy ha már választottál oldalt, akkor jól döntöttél-e? Egy gyalogos katonának nem kell meghoznia ezt a döntést, de nekünk, akik vezetünk…

igen, látom már benned. Nem kis ajándék, hogy ilyen jól bánsz a karddal. De kiért használnád?

– Elayne-ért – vágta rá ő sietve.

– Mint például most is? – kérdezte Bryne jól mulatva.

– Persze, miután megmentettem Egwene-t.

– És ha ő nem akar veled menni? – kérdezte az idősebb férfi. – Ismerem ezt a makacs csillogást a szemedben, fiam. De Egwene al’Vere-t is ismerem egy kicsit. Nem hagyja el a csatamezőt, amíg nincs meg a győztes!

– Magammal viszem – jelentette ki Gawyn. – Vissza Andorba!

– Erővel kényszerítenéd, hogy veled menjen? – kérdezte Bryne. – Ahogy erővel beverekedted magad a táboromba? Tényleg egy rabló gazember akarsz lenni, aki csak arról híres, mert olyan ügyesen megöli és megbünteti, akik nem értenek egyet vele?

Az ifjú nem válaszolt.

– Kit szolgáljunk? – mormolta a tábornok elmerengve. – Néha megrémít minket a tulajdon tehetségünk.

Mire jó, ha valaki ahhoz ért, hogyan öljön meg másokat, ha nincs hol élnie vele? Elpocsékolt tehetség?

A gyilkossághoz vezető út? Az embert kísértésbe ejtheti a védekezésre kapott hatalom. Keres hát valakit, akinek felajánlhatja a képességeit, valakit, aki bölcsen él majd velük. De még azután is kínozza a döntéshozatal szükségessége, hogy választott. A fiatalokban gyakrabban látni ezt a kérdést. Mi, vén kutyák már beérjük azzal, ha a kandalló előtt heverészhetünk. Ha valaki azt mondja, harcoljunk, akkor sem akarjuk túlságosan felkavarni a dolgokat. De a fiatalok… őket nem hagyja nyugodni a dolog.

– Volt, hogy ön is megkérdőjelezte a dolgokat? – érdeklődött Gawyn.

– Persze – mondta Bryne. – Nem is egyszer. Az aiel háború alatt még nem voltam tábornok, de már századosként harcoltam. Akkor sokszor feltettem magamnak ezt a kérdést.

– Hogy kérdőjelezhette meg, hogy a jó oldalon áll-e épp az aiel háborúban? – vonta össze Gawyn a szemöldökét. – Csak azért jöttek, hogy mészároljanak!

– Nem értünk jöttek – válaszolta Bryne. – Csak a cairhienieket akarták. Persze elsőre egyikünk sem látta teljesen tisztán, de igazság szerint sokan merengtünk rajta. Laman megérdemelte a halált. Miért is kellett volna azért meghalnunk, hogy megakadályozzuk, végezzenek vele? Talán jobb lett volna, ha többen feltesszük ezt a kérdést.

– És akkor mi a válasz? – mordult fel Gawyn. – Kiben bízhatok? Kit szolgálhatok?

– Nem tudom – válaszolt Bryne őszintén.

– Akkor eleve minek kérdezte meg? – csattant fel az ifjú, és megrántotta a kantárt. A lova megállt.

Bryne is meghúzta a kantárt, és visszafordította a lovát.

– Nem tudom a választ, mert nincs helyes válasz. Jobban mondva mindenkinek a saját válasza a helyes.

Amikor fiatal voltam, a becsületért harcoltam. Végül ráébredtem, hogy a gyilkolásban nincsen sok becsület; rájöttem, hogy megváltoztam. Aztán azért harcoltam, mert anyádat szolgáltam. Megbíztam benne. Amikor cserbenhagyott, újra gondolkozni kezdtem. Mit ért a szolgálatban eltöltött sok-sok év?

És az emberek, akiket anyád nevében öltem meg? Mi értelme volt az egésznek?

Megfordult, és újra ügetni kezdett. Gawyn megsarkantyúzta a lovát, hogy beérje.

– Nem érted, mit keresek itt, miért nem Andorban vagyok – mondta Bryne. – Mert nem tudom feladni ezt az egészet! Mert változik a világ, de része kell, hogy maradjak. Mert miután Andorban mindent elvettek tőlem, új gazdát kellett találnom a hűségemnek. A Minta ezt az esélyt vetette elém.

– És ön meg ráharapott, csak mert ott volt?

– Nem – sóhajtott fel Bryne –, ráharaptam, csak mert bolond vagyok. – Állta Gawyn tekintetét. – De azért tartottam ki mellette, mert így helyes. Ami széttört, össze kell forrasztani, és láttam, mit tehet egy rossz uralkodó egy országgal. Nem hagyom, hogy Elaida magával rántsa az egész világot!

Az ifjú meredten bámulta.

– Igen – mondta Bryne. – Hiszek bennük. Ostoba nőszemélyek! De a Fényre, Gawyn, igazuk van!

Igazam van. Igaza van.

– Kinek?

A tábornok csak megrázta a fejét.

– Az a fényverte nőszemély!

Egwene? – értetlenkedett magában Gawyn.

– De neked nem az én motivációim számítanak, fiam – mondta Bryne. – Nem az én katonám vagy. Ám

ennek ellenére döntened kell. Olyan idők jönnek, amikor nem engedheted meg magadnak, hogy ne válassz oldalt; és tudnod kell, miért azt választottad. Erről nem is tudok többet mondani.

Megsarkantyúzta a lovát, és gyorsabban ügetett. Gawyn a távolban észrevett egy újabb őrhelyet.

Hátramaradt, miközben Bryne és a katonái odalovagoltak.

Oldalt kellene választania? És mi van, ha Egwene nem akar vele menni?

Bryne-nek igaza volt. Valami közelgett. Érezni lehetett a levegőben, a felhők közt átszivárgó halvány napfényben. Érezni lehetett halványan, messze fenn, északon; valami láthatatlan, hatalmas erő robajlott a sötét látóhatáron.

Háború, csaták, összecsapások, változások. Gawyn úgy érezte, már nem is tudja, milyen oldalak léteznek egyáltalán. Hát még azt, hogy ő melyiket válassza!

Nyolcadik fejezet A LEWS THERINNEK TETT

ÍGÉRET

Cadsuane nem vette le a köpenyét, nem dobta hátra a csuklyáját, bár a fülledt hőség igencsak próbára tette azt a képességét, hogy ne törődjön a hőmérséklettel. Nem merte lejjebb engedni a csuklyát vagy letenni a köpenyt. Al’Thor meglehetősen pontosan fogalmazott: ha meglátja az arcát, kivégezteti.

Nem kockáztatja az életét, csak hogy pár óráig ne kelljen elszenvednie ezt az apró kényelmetlenséget; akkor sem, ha szinte biztos volt benne, hogy al’Thor már visszatért újonnan rekvirált házába. A kölyök gyakran felbukkant ott, ahol senki sem várta vagy látta volna szívesen.

Természetesen nem hagyhatta, hogy száműzze. A férfiak már csak ilyenek voltak: minél nagyobb hatalomra tettek szert, annál valószínűbb volt, hogy ostobán bánnak majd vele. Ha egy férfi kapott egy tehenet, gondozta, törődött vele, a tejet a családjának adta. Ha tíz tehenet kapott, akkor máris tehetősnek érezte magát, és az esetek többségében hagyta éhen dögleni őket nemtörődömségében.

Végigdobogott a fajárdán; az egyik felzászlózott, egymásra tornyozott dobozhalomnak tűnő ház a másik után maradt el mellette. Nem lelkesedett különösebben azért, hogy újra Bandar Ebanban lehet.

Semmi baja nem volt a domaniakkal, csak szerette a kevésbé zsúfolt városokat. És most, hogy a városon kívül annyi gond volt, a szokásosnál is sokkal több ember tartózkodott Bandar Ebanban. Továbbra is özönlöttek a menekültek, nem riasztotta el őket az a hír sem, hogy al’Thor elfoglalta a várost. Az egyik balra nyíló sikátorban is látott egy csoportot, egy család lehettek, az arcuk sötétlett a kosztól.

Al’Thor ételt ígért. Ez csak úgy vonzotta az éhes szájakat, és senki sem sietett visszatérni a tanyájára, még miután megkapta az ígért ételt, akkor sem. A városon kívül még mindig túl nagy volt a zűrzavar, az itt osztott étel még mindig túl nagy újdonságnak számított. A menekültek nem tudhatták, hogy nem fog-e hirtelen megromlani az összes gabona, mint mostanában az étel többsége. Inkább maradtak, és megtöltötték, telezsúfolták a várost.

Cadsuane megrázta a fejét, és továbbsietett a járdán. Az az átkozott klumpa hangosan csattogott a deszkákon. A város híres volt szívós, kiterjedt járdahálózatáról: errefelé a gyalogosoknak nem kellett sárban gázolniuk. Persze az is ugyanilyen jó lett volna, ha kikövezik az utcákat, de a domaniak makacsul ragaszkodtak hozzá, hogy semmit ne úgy csináljanak, mint a világ többi népe.

Emészthetetlenül fűszeres ételek. Használhatatlan evőeszközök. Frivol zászlócskákkal teli főváros a hatalmas kikötő mellett. Botrányos ruhába burkolódzó nők; hosszú, vékonyka bajszú férfiak, akik szinte már úgy imádták a fülbevalókat, mintha a tengeri nép szülöttei lettek volna.

Több száz zászló csattogott a szélben, ahogy Cadsuane elhaladt mellettük, és a fogát csikorgatva próbálta megállni, hogy ne rántsa le a csuklyáját. Ó, bárcsak érezhette volna az arcán a szelet! Fényverte óceáni levegő! Bandar Eban általában hideg volt, és nedves. Ritkán járt itt ilyen hőségben, bár a pára így is, úgy is rettenetes volt. Az épelméjű emberek a szárazföld belsejében maradtak!

Jó néhány utcán végigkanyargott, és a kereszteződésekben átverekedte magát a sáron. Véleménye szerint ez volt a járdák orvosolhatatlan hibája. A helyiek tudták, melyik sarkokon érdemes átkelni, és hol mély a sár, de ő kénytelen volt ott keresztül trappolni, ahol tudott. Ezért vadászta le a teari módra faragott, cipőre húzható klumpákat is. Meglepően nehéz volt találni egy kereskedőt, aki ilyesmit árult, mert a domaniakat láthatóan nem hozta lázba a dolog, és a körülötte járók vagy mezítláb mászkáltak, vagy tudták, hol érdemes átkelni az úton, és nem sározták össze a cipőjüket.

Félúton járhatott a dokkokhoz, amikor végre elérte az úti célját. Az épület homlokzatán lobogó zászló büszkén hirdette, hogy a fogadó neve a Szél Kegye. A lobogó neki-nekiverődött a berakásos faburkolatnak. Cadsuane becsattogott, és lerúgta a klumpáit a sáros bejáratban, mielőtt belépett volna a fogadóba. Itt végre megengedte magának, hogy lehúzza a csuklyát. Ha al’Thor véletlenül épp ebben a fogadóban akar inni, akkor nem lesz más választása, mint hogy felakassza.

A karcsú fogadós, Quillin Tasil magas, ovális arcú andori volt. Sűrű, sötét haját röviden hordta, de a feje búbján már erősen kopaszodott. Rövidre nyírt, dús szakálla szinte már teljesen szürke volt. Finom, levendulaszín kabátja ujjából fodros, fehér kézelő villant elő, de a nyakában a fogadósok jellegzetes fehér kötényét viselte. Általában jó információkkal tudott szolgálni, de arra is hajlandó volt, hogy a saját ismerősei között keressen válaszokat Cadsuane kérdéseire. Nagyon hasznos embernek bizonyult.

Amint Cadsuane belépett, a férfi rámosolygott, és megtörölte a kezét. Intett neki, hogy melyik asztalnál foglaljon helyet, aztán elment, hogy hozzon neki egy kis bort. Ő épp kényelmesen elhelyezkedett, amikor a terem túloldalán két fickó hangos veszekedésbe kezdett. A többi vendég –

rajtuk kívül csak négyen voltak, két nő egy asztalnál a túlsó oldalon, és két férfi a söntés mellett – nem is figyelt oda a vitára. Az ember elég hamar megtanulta, hogy Arad Domanban nem érdemes felkapnia a fejét a gyakran fellobbanó veszekedésekre. A domani férfiak robbanékonyak voltak, mint a tűzhányók, és a legtöbben a domani nőket okolták a dologért. Akárhogy is, ezek ketten nem vívtak azonnal párbajt, ahogy Ebou Darban tették volna a helyiek. Inkább csak kiabáltak pár percig, aztán lassan elkezdtek egyetérteni, majd mind a ketten meg akarták hívni a másikat egy pohár borra. Gyakran torkolltak verekedésbe a viták, de ritkán volt vérontás a vége. Egy sebesülés senki üzletmenetének nem tett jót.

Quillin jelent meg egy kupa borral a kezében. Nyilván a legjobb boraiból választotta ki. Cadsuane sosem kérte, hogy csak a legjobbat hozza, de nem is tiltakozott ellene.

– Shore asszony! – köszöntötte a fogadós ömlengve. – Bárcsak korábban tudtam volna, hogy városunkban van! De még csak nem is hallottam róla, mielőtt megkaptam a levelét!

Cadsuane elvette a bort.

– Nem szokásom minden ismerősömmel tudatni a hollétemet,

Tasil mester!

– Persze, hogy nem, persze, hogy nem! – felelte a férfi, és

láthatóan egyáltalán nem zavarta a nővér éles válasza.

Cadsuane-nek sosem sikerült feldühítenie. Ez mindig rettentő

kíváncsivá tette.

– Úgy látom, jól megy a fogadó – jegyezte meg udvariasan, mire a

férfi megfordult, és végignézett kevéske vendégén. Láthatóan kissé

feszengtek a ragyogó padló és a makulátlan asztalok társaságában.

Cadsuane nem is tudta, vajon a rémítő tisztaság tartja távol az

embereket a Szél Kegyétől, vagy az, hogy Quillin sosem bérelt fel

mutatványosokat vagy zenészeket. Szerinte megölték a hangulatot.

Cadsuane épp elkapta a pillanatot, amikor Quillin észrevette, hogy

belép egy új vendég, és behordja a sarat a cipőjével. A nő látta, hogy

a fogadós tenyere szinte viszket, hogy mehessen felmosni a padlót.

– Hé, maga! – förmedt rá Quillin az emberre. – Törölje már meg a

cipőjét, mielőtt bejön, ha nem gond!

A fickó a homlokát ráncolva torpant meg, de engedelmeskedett a

felszólításnak. Quillin sóhajtott egyet, és leült Cadsuane asztala

mellé.

– Őszintén szólva, Shore asszony, mostanában kicsit túl nagy a

zsúfoltság az én ízlésemnek. Néha számon sem tudom tartani a

vendégeimet! Az emberek ital nélkül maradnak, ha ki akarják várni,

hogy hozzak nekik valamit!

– Felvehetne valami segítséget – jegyezte meg a nő. – Pár

felszolgálólány…

– Micsoda? Hogy ők mulassanak helyettem? – kérdezte halálosan

komolyan a fogadós.

Cadsuane belekortyolt a borába. Valóban kiváló évjárat volt, talán

kellően drága ahhoz, hogy egy fogadóban – legyen az bármilyen

előkelő – nem is kellett volna ilyesmit kínálniuk. Sóhajtott egyet.

Quillin domani felesége a város egyik legügyesebb

selyemkereskedője volt, és a tengeri nép nem egy hajója személy

szerint csak vele kereskedett. Quillin a felesége könyvelését vezette

vagy húsz éven át, mielőtt nyugdíjba vonult. Mind a ketten

dúsgazdagoknak számítottak.

És mihez kezdett a férfi a vagyonával? Fogadót nyitott. Állítólag

világéletében erre vágyott. Cadsuane már rég megtanulta, hogy ne

kérdőjelezze meg az emberi vágyakat, különösen azokét ne, akik

amúgy is túl sok szabadidővel rendelkeztek.

– Mi hír a városban, Quillin? – érdeklődött, és az asztalon át a

férfi felé csúsztatott egy érmékkel teli zacskócskát.

– Asszonyom, megsért! – emelte fel a fogadós a kezét. – Nem

fogadhatok el öntől pénzt!

Cadsuane felvonta a szemöldökét.

– Ma nincs sok türelmem a kis játszmákhoz, Tasil mester. Ha nem

akarja megtartani, akkor adja a szegényeknek. A Fény látja, hogy

manapság épp elég akad belőlük a városban!

A férfi nagyot sóhajtott, de eltette az erszényt. Talán ezért is volt

olyan sokszor üres a fogadó ivója: meglehetősen furcsa lény az a

fogadós, aki nem becsüli a pénzt. Az egyszerű emberek alighanem

legalább olyan zavarba ejtőnek találták Quillint magát, mint a

makulátlanul ragyogó padlót vagy az ízléses berendezést. Viszont a férfi nagyon jó értesülésekkel bírt.

A felesége minden

pletykát megosztott vele. Nyilván látta Cadsuane arcán, hogy aes

sedai. Namine, a férfi legidősebb lánya a Fehér Toronyba ment, és

idővel a Barna ajah tagja lett. Ott maradt az ottani könyvtárban.

Egyáltalán nem volt szokatlan, hogy egy domani ezt a pályát

válassza – a Bandar Eban-i Terhana könyvtár a világ egyik

legnagyobbikának számított. De Namine olyan szokatlanul

könnyedén, mégis mélyrehatóan látta át a világ eseményeit, hogy

Cadsuane követte a kapcsolatait. Remélte, hogy jó helyzetben lévő

szülőket talál. A Fehér Toronyban élő leánygyermek általában elég

erős érzelmi kapocs volt ahhoz, hogy az emberek barátságosak

legyenek a többi aes sedaijal is. Így jutott el Quillinig. Nem bízott

meg teljesen a férfiban, de kifejezetten kedvelte.

– Mi hír a városban? – ismételte Quillin. De most igazán, milyen

fogadós az, aki a köténye alatt hímzett selyemmellényt visel? Nem

csoda, hogy az emberek furcsának találták. – Hol is kezdjem? Szinte

annyi már a hír, hogy észben sem tudom tartani!

– Kezdje Alsalammal! – kortyolt bele Cadsuane a borába. – Mikor

látták utoljára?

– Hiteles tanúkra kíváncsi, vagy a híresztelésekre?

– Mind a kettőre!

– Néhány jelentéktelenebb nemes és kereskedő állítja, hogy alig

egy hete is kapott még személyes üzenetet a királytól, asszonyom, de

én meglehetősen kétkedő volnék ezekkel a hírekkel kapcsolatban. Nem sokkal a király… távollétének kezdete után felbukkantak az első hamis levelek, amelyek állítólag az ő akaratát tolmácsolták. Saját szememmel is láttam pár írott utasítást, amiben megbízom, vagy legalábbis aminek a pecsétjét igazinak vélem, de hogy mikor látták utoljára a királyt? Meglehet akár fél éve is, hogy bárki, akinek

valóban adok a szavára, hitelt érdemlően látta volna.

– És tudják, merre van?

A fogadós megvonta a vállát, és bocsánatkérően nézett rá.

– Egy ideig biztosra vettük, hogy a Kereskedőtanács áll az

eltűnése mögött. Nem nagyon tévesztették szem elől a királyt, és

gondoltuk, ők helyezték biztonságba a déli háborúskodás elől.

– De?

– De a forrásaim – ez alatt a feleségét értette – már nincsenek róla

meggyőződve. A Kereskedőtanács mostanában túlságosan is

szétszórt, minden egyes tagja próbálja megakadályozni, hogy Arad

Doman szétessen körülötte. Ha náluk lenne a király, mostanra már

megmutatták volna.

Cadsuane nyugtalanul kopogott a körmével a kupáján. Mégis

lenne valami kis igazság abban, hogy az al’Thor kölyök szerint az

egyik Kitaszított tartja fogva Alsalamot?

– Mi van még?

– Aielek vannak a városban, asszonyom – dörzsölt le Quillin egy

láthatatlan foltot az asztalról.

Cadsuane kifejezéstelenül rámeredt.

– Észre sem vettem!

A férfi felnevetett.

– Persze, persze, gondolom, ez nyilvánvaló. De a vidéken egészen

pontosan huszonnégyezren tartózkodnak. Egyesek szerint az

Újjászületett Sárkány csak azért küldte ide őket, hogy a hatalmát

fitogtassa. Végtére is ki hallott még róla, hogy az aielek ételt

osztanának? A város szegényeinek a fele fél elmenni az ételért,

rettegnek tőle, hogy az aielek szokásuk szerint megmérgezték a

gabonát!

– Szokásuk szerint? – A nő ezt a pletykát még életében nem

hallotta.

Quillin biccentett.

– Egyesek szerint ők tehetnek arról, hogy megromlik az étel,

asszonyom.

– De errefelé is hosszabb ideje voltak már ilyen váratlan

ételromlások azelőtt is, hogy az aielek megérkeztek volna, nem?

– Persze, persze – mondta Quillin. – De nehéz észben tartani az

ilyesmit, amikor hirtelen ennyi gabona rothad el. Ráadásul az egész

még sokkal rosszabb, mióta a Sárkány nagyúr megérkezett! Cadsuane belekortyolt a borba, hogy elrejtse a fintorát. A helyzet

rosszabb lett, amióta al’Thor megérkezett? Ez is csak újabb pletyka,

vagy igaz? Leengedte a kupát.

– És a többi különös esetről a városban mit tud? – kérdezte

óvatosan. Kíváncsi volt, mit fog hallani.

– Hallott már róluk? – hajolt előre Quillin. – Az emberek persze

nem szívesen beszélnek róla, de a forrásaim sok mindent hallanak.

Csecsemők születnek halva, emberek halnak meg olyan kis esésektől

is, ami máskor zúzódást sem okozna, kövek potyognak le a

háztetőkről, és ütik agyon a kofákat. Veszedelmes időket élünk,

asszonyom! Nem szívesen adnék tovább híreszteléseket, de magam

is láttam a számokat!

Mindez egyáltalán nem volt váratlan.

– De persze ott a mérleg másik serpenyője.

– A mérlegé?

– Szokatlanul sok házasság – intett a nő. – Vadállatok elől

sértetlenül megmenekülő gyermekek, a kolduscsalád padlója alatt

váratlanul felfedezett vagyon. Ilyesmik.

– Ez tényleg jól hangzik – kuncogott fel Quillin. – Sosem szabad

feladni a reményt, asszonyom?

– Egyetlen ilyen történetet sem hallott? – kérdezte Cadsuane

döbbenten.

– Nem, asszonyom. De ha kívánja, körbekérdezhetek!

– Legyen szíves!

Al’Thor ta’veren volt, de a Minta az egyensúlyra épült. Ahány

ember csak meghalt véletlenszerűen, mert Rand a városban

tartózkodott, annyi csodás megmenekedésnek kellett volna esnie. Mit jelenthetett, ha már ez sem működött?

Tovább faggatta Quillint. Először a Kereskedőtanács tagjainak

hollétéről kérdezte ki. Tudta, hogy az al’Thor kölyök mindegyiküket el akarja fogni, és ha sikerül bármit is megtudnia a rejtekhelyükről, amit a fiú még nem ismer, az nagyon hasznos lehet. Megkérte Quillint, hogy tudjon meg minél többet a többi domani nagyváros gazdasági helyzetéről is, és szóljon, ha lázadókról hall, vagy ha a taraboniak átcsapnak a határon.

Amikor végre elhagyta a fogadót, és vonakodva újra az arcába húzta a csuklyát a ragacsos, délutáni fülledtség dacára is, azon kapta magát, hogy sokkal több kérdéssel távozik, mint amennyivel érkezett.

Esőre állt az idő. Persze manapság mindig úgy tűnt, mintha bármelyik pillanatban szakadni kezdene.

Borús, nyomorúságos idő volt, szürke ég, egymásba olvadó, egyforma fellegek. Legalább előző éjszaka tényleg esett is: ettől valamiért elviselhetőbbnek érződött a nyomottság is. Mintha természetesebb lett volna: legalább úgy lehetett tenni, hogy a folyamatos félhomály nem csak a Sötét Úr ébredezésének újabb jele. Megaszalta az embereket az iszonyatos szárazsággal, megfagyasztotta őket a hirtelen jött téllel, és most láthatóan a puszta lehangoltsággal próbált végezni velük.

Cadsuane megrázta a fejét, és toppantott egyet a klumpájával, hogy biztos lehessen benne, nem hagyja el út közben, aztán felkopogott a fajárdára, és megindult a kikötő felé. Látni akarta, mennyire helytállóak az étel megromlásáról szóló híresztelések. Vajon tényleg egyre pusztítóbbak lettek al’Thor körül a különös események, vagy ő gyengült el annyira, hogy csak azt látta, amitől a legjobban tartott?

Al’Thor. Be kellett ismernie, hogy nem megfelelően bánt vele. Persze a férfi a’dam kapcsán nem hibázott, bármit mondott is al’Thor. Bárki lopta is el tőle, elképesztően erős és ügyes volt. Ha valaki képes volt feltörni a védelmét, az könnyedén elugorhatott volna a seanchanokhoz is, hogy szerezzen egy másik férfiakra való a’dam et. Biztos halomban áll náluk.

De nem, az a’dam et azért az ő szobájából vitték el, hogy éket verjenek közéjük, ebben egészen biztos lehetett. Talán a lopásnak volt egy másik célja is: hogy elfedjen valamit, mégpedig azt, hogy a szobrocska visszakerült al’Thorhoz. Mostanában olyan sötét kedve volt a kölyöknek, hogy megjósolni sem lehetett, miféle pusztítást hajt majd végre vele.

Szerencsétlen, ostoba kölyök! Sosem lett volna szabad elszenvednie, hogy pórázvégre kapja az egyik Kitaszított! Ez is csak azt juttatta az eszébe, amikor az aes sedaiok megverték és ládába zárták.

Neki mostantól még nehezebb dolga volt. Ha nem lehetetlen.

Szembe kellett néznie a kérdéssel. Vajon tényleg menthetetlen már a fiú? Tényleg túl késő

megváltoznia? És ha igen, ő, Cadsuane, mit tehetne? Tehetne-e bármit is? Az Újjászületett Sárkánynak találkoznia kellett a Sötét Úrral Shayol Ghulban. Ha nem tette, minden elveszett. De mi van, ha akkor is ugyanúgy elveszik minden, ha hagyják, hogy találkozzon vele?

Nem. Nem volt hajlandó elhinni, hogy a csata már most elveszett. Kellett lennie valaminek, ami visszafordíthatta alThort. De mi?

A fiú egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy paraszt, ha hirtelen hatalmat kap: nem vált sem önzővé, sem kicsinyessé. Nem halmozott fel kincseket, és nem kapta el valamiféle gyermekes bosszúvágy azok ellen, akik fiatalabb korában megalázták. A legtöbb döntése bölcs volt – már persze azok, amikkel nem rohant forrófejűen a veszedelembe.

Cadsuane továbbsietett a járdán. A város tele volt a szomorú helyzetükhöz cseppet sem illően színes ruhában kuporgó domani menekültekkel. Néha a nedves fajárdán ücsörgő csoportokat kellett kikerülnie: rögtönzött táborok szöktek szárba a sikátorok szájában és a házak nem használt oldalsó bejáratában.

Egyikük sem mozdult, hogy átengedje. Mi haszna volt az aes sedai vonásoknak, ha nem mutathatta meg őket? Túl zsúfolt volt ez a város.

Egy zászlósor mellett lassított le. A felirat alapján megérkezett a kikötő felügyelethez. Közvetlenül előtte terült el a kikötő: a dokkokban vagy kétszer annyi Atha’an Miere hajó állt, mint legutóbb. A többségük vágó volt, a tengeri nép hajófajtái közül a legnagyobb. Jó néhány átalakított seanchan hajó is akadt. Alighanem akkor lopták őket, amikor nemrégiben tömegesen kellett menekülniük Ebou Darból.

A kikötő zsúfolásig telt a gabonára váró emberekkel. Mindenki kiabált, lökdösődött, és egyáltalán nem úgy tűnt, mintha bárkit is aggasztana a Quillin emlegette „méreg”. Persze az éhezés elég sok félelmet legyőzött. A tömeget a kikötői munkások felügyelték, de akadtak köztük barna cadin’sor os aielek is lándzsával a kezükben, és olyan vad, szigorú pofával, amilyet csak egy aiel vághatott. Úgy tűnt, elég sok kereskedő is lézeng a kikötőben. Talán rá akarták tenni a kezüket a gabona egy részére, hogy elraktározzák, és később felhasználják.

A kikötő nagyjából ugyanúgy nézett ki, mint al’Thor érkezte óta bármelyik nap. Miért torpant meg mégis? Mintha valami végigbizsergett volna a nyakán, mintha…

Megpördült. Csak ekkor vette észre a sáros utcán végiglovagló menetet. Al’Thor büszkén ült fekete lován, hozzá illően fekete ruhában, amelyet épp csak egy kis vörös hímzés díszített. Szokás szerint egy csapat katona, tanácsadó és egyre több domani talpnyaló követte.

Cadsuane meglehetősen gyakran belebotlott a fiúba az utcán. Kényszerítette magát, hogy maradjon, ahol van, ne ugorjon be valamelyik sikátorba, bár azért még jobban az arcába húzta a csuklyát, hogy eltakarja azt. Al’Thor semmi jelét nem mutatta, hogy felismerte volna, miközben ellovagolt előtte.

Láthatóan szokása szerint saját baljós gondolataiba merült. Cadsuane a legszívesebben rákiáltott volna, hogy haladjon már, szerezze meg Arad Doman koronáját, és menjen a dolgára, de nem tette. Nem hagyhatta, hogy közel háromszáz éves életének úgy legyen vége, hogy kivégezteti az Újjászületett Sárkány!

Elhaladt a menet. Amikor a nő elfordult, megint úgy érezte, mintha a szeme sarkából valamiféle…

sötétséget látna a kölyök körül, mintha túl sűrűn állt volna körülötte a felhők nyomasztó árnyéka. Ha egyenesen ránézett, eltűnt a homály, sőt ahányszor próbálta jobban szemügyre venni, azonnal szertefoszlott. Csak a szeme sarkából látta, és csak akkor, ha véletlenül botlott bele a kölyökbe.

Hosszú élete során sosem olvasott vagy hallott még hasonlóról. Halálosan megrettentette, hogy épp az Újjászületett Sárkány körül látja. Ez az egész túlnőtt az ő büszkeségén, túlnőtt még a hibáin is. Nem.

Mindig is nagyobb volt nála. Al’Thort irányítani nem olyan volt, mintha egy vágtató lovat irányítana az ember, hanem mintha magát a nyílt tengeren tomboló vihart lovagolná meg!

Képtelen lett volna bármerre fordítani. A fiú nem bízott az aes sedaiokban, és minden oka megvolt rá.

Mintha senkiben sem bízott volna, kivéve talán Mint, de Cadsuane hiába próbálta befolyásolni őt, a lány nem engedett. Majdnem olyan rossz volt, mint al’Thor maga.

Semmi értelme nem volt lejönnie a kikötőbe. Semmi értelme nem volt beszélnie az informátoraival sem. Ha nem tesz valamit hamarosan, mindannyian elvesztek. De mit tehetne? Nekidőlt a mögötte lévő

falnak. A háromszögletű zászlók ott csattogtak előtte. Északra mutattak. A Fertő és al’Thor végső úti célja felé.

Hirtelen eszébe jutott valami. Úgy kapott az ötletbe, mint az örvényben fuldokló a kötél után. Nem tudta, mihez köthették, de nem volt más reménye.

Sarkon fordult, és visszasietett arra, amerről jött. Lehajtotta a fejét. Gondolni is alig mert a tervére.

Olyan könnyen kudarcot vallhat! Ha al’Thoron tényleg annyira eluralkodott a dühe, mint ő hitte, még ez sem biztos, hogy elég lesz.

De ha tényleg olyan rossz a helyzet, semmi sem segítene már rajta, azaz nem volt mit veszítenie.

Csupán az egész világot.

Átverekedte magát a tömegen, néha még a sáros útra is lement, hogy kikerülje az összezsúfolódott embereket, de végül csak elért a palotához. Néhány aiel átvette a tábort, ahol Dobraine emberi állomásoztak a cairhieni visszavonulásáig. Mindenhol ott voltak. Akadt, aki az udvaron tanyázott, mások a palota egy szárnyában, vagy a környező épületekben laktak.

Cadsuane az aiel palotaszárny felé vette az irányt, és nem állították meg. Kivívott magának jó néhány olyan előjogot az aielek között, amit a többi nővérnek nem sikerült megszereznie. Sorileát és a többi tudós asszonyt az egyik könyvtárban találta, tanácskozás közben. Persze a földön ültek. Sorilea odabiccentett neki, amikor belépett. Az aiel nő sovány volt, csupa csont és napcserzett bőr, de mégsem hitte volna senki törékenynek. A tekintete hatalmas erőről árulkodott, és az arca, bár érdessé tette a nap és a szél, túl fiatal volt a korához képest. Hogy lehet, hogy a tudós asszonyok ilyen sokáig éltek, de nem tűntek kortalannak, mint az aes sedaiok? Erre a kérdésre Cadsuane sem tudta a választ.

Fejet hajtott, és csatlakozott a tudós asszonyokhoz. Ő is leült a padlóra, nem kért párnát sem. Mélyen Sorilea szemébe nézett.

– Kudarcot vallottam – jelentette be.

A tudós asszony csak biccentett, mintha egyetértene vele. Cadsuane nehezen ugyan, de elfojtotta az ingerültségét.

– A kudarc nem szégyen – szólt Bair –, ha valaki más tehet róla.

Amys bólintott.

– A car’a’carn a többi férfinál is makacsabb, Cadsuane sedai. Nem tartozol nekünk toh hal!

– Szégyen ide, toh oda – felelte ő –, nemsokára ez az egész mit sem számít. De van egy tervem.

Segítetek nekem?

A tudós asszonyok összenéztek.

– Mi a terved? – kérdezte Sorilea.

Cadsuane elmosolyodott, és nekiállt magyarázni.

Rand hátranézett a válla fölött. Látta, ahogy Cadsuane végre eloson. Biztos azt hitte, hogy nem vette észre, ahogy ott bujkál az utca szélén! A köpeny eltakarta az arcát, de semmi sem rejthette el azt a magabiztos tartást. Nem, még az esetlen lábbeli sem. Még most is mintha uralta volna a helyzetet, ahogy áttört a tömegen. Az emberek ösztönösen kitértek az útjából.

Nagyon játszott a tilalmával, mindenhová követte őt városszerte. De egyelőre nem fedte föl előtte az arcát, úgyhogy Rand hagyta, hadd tegye. Talán tényleg nem volt valami bölcs lépés száműznie, de most már semmit sem tehetett. Ezentúl jobban kell majd uralkodnia magán. Jégbe kell fojtania a haragját, hiába füstölög a mellkasában, hiába lüktet úgy, mintha még egy szíve nőtt volna.

Visszafordult a kikötőhöz. Lehet, hogy nem volt sok értelme, hogy személyesen felügyelje az ételosztást. De arra a felfedezésre jutott, hogy a gabona lényegesen jobb eséllyel kerül a rászorulókhoz, ha a szétosztásával megbízott emberek tudják, hogy rajtuk tartja a szemét. Mindig ez volt a vége, ha egy országban sokáig nem volt király: megérdemelték, hogy lássák, hogy valaki kézben tartja a dolgokat.

Amikor a mólókhoz ért, megfordította Tai’daishart, és ráérősen végigléptetett az egyik mentén.

Odapillantott a mellette lovagoló asha’man re. Naeffnek erős, szögletes arca volt, nyurga, katonára valló testfelépítése. Nem véletlenül: az andori gárdában szolgált, mielőtt visszavonult volna undorában

„Gaebril nagyúr” uralma alatt. Aztán valahogy elkeveredett a Fekete Toronyba, és most mind a kard, mind a sárkány ott csillogott a gallérján.

Végül kénytelen lesz hagyni, hogy Naeff visszatérjen az aes sedaiához – az első őrzőként megkötött asha’man ek közé tartozott –, vagy ide kell hozatnia a nőt. Nem örült, hogy még egy aes sedait el kell viselnie, bár Melavaire Demasiellin, a Zöld ajah tagja az aes sedaiok között egész kellemes nőszemélynek számított.

– Folytasd! – mondta Naeffnek lovaglás közben. Az asha’man hozta-vitte az üzeneteket, ő

találkozott a seanchanokkal és Bashereral.

– Nos, nagyuram – magyarázta tovább a férfi –, ez csak megérzés, de azt hiszem, nem fogják elfogadni, hogy Katarban legyen a találkozó. Mindig elkezdenek akadékoskodni, ha Bashere nagyúr vagy jómagam felvetjük a dolgot, és azt mondják, hogy további utasításokra van szükségük a Kilenc Hold Leányától. A hangjuk alapján viszont az „utasítás” az lesz, hogy ez a helyszín számukra elfogadhatatlan.

Rand halkan válaszolt.

– Katar semleges terület, nem tartozik Arad Domanhoz, és nem fekszik mélyen seanchan területen

sem.

– Tudom, nagyuram. Mindent megpróbáltunk. Higgye el!

– Rendben – mondta a Sárkány. – Ha továbbra is ilyen makacsok, akkor javasolhatok más helyszínt is.

Menj vissza hozzájuk, és mondd meg nekik, hogy Falméban találkozunk!

A hátuk mögött Flinn halkan füttyentett egyet.

– De nagyuram – nézett rá Naeff –, az igencsak a seanchan határ túloldalán van!

– Tudom – mondta Rand, és odapillantott Flinnre. – De van némi… történelmi jelentősége.

Biztonságban leszünk, ezeket a seanchanokat nagyon köti a becsület. Nem támadnak meg minket, ha tárgyalni megyünk.

– Biztos benne? – kérdezte Naeff halkan. – Nem tetszik nekem, ahogy engem méregetnek, nagyuram.

Megvetés csillog mindegyikük szemében. Megvetés és szánalom, mintha a fogadó mögött kolduló, girhes kóbor kutya lennék. A Fény égessen meg, rosszul vagyok tőle!

– Mindig náluk vannak a nyakörveik is, nagyuram – jegyezte meg Flinn. – Tárgyalás ide, tárgyalás oda, viszket majd a tenyerük, hogy mindegyikünket megkössenek!

Rand lehunyta a szemét, és magába fojtotta tomboló haragját. Hagyta, hogy a sós tengeri szél az arcába vágjon. Kinyitotta a szemét, és felnézett a sötét fellegek borította égre.

Nem gondol a nyakára feszülő fémpántra, a Min nyakára feszülő kezére. Az már a múlt.

Keményebb volt az acélnál is. Nem törhették meg!

– Békét kell kötnünk a seanchanokkal – közölte. – Akkor is, ha különbözünk egymástól!

– Különbözünk? – kérdezte Flinn. – Nem hiszem, hogy erre azt mondanám, csupán különbözünk.

Rabszolgává akarnak tenni mindannyiunkat, talán végezni is akarnak velünk. És ráadásul meg vannak róla győződve, hogy nekünk tennének vele szívességet!

Rand elkapta a férfi tekintetét. Flinn nem volt lázadó, a leghűségesebb emberei közé tartozott. De ő

most mégis addig meredt rá, amíg meg nem roskadt a férfi válla, és le nem hajtotta a fejét. Nem hagyhatta, hogy ellentmondjanak neki. Az vezetett a nyakörvhöz is. Hogy ellentmondtak neki. És hazudtak. Többé nem engedi meg.

– Bocsásson meg, nagyuram! – morogta végül Flinn. – A Fény égessen meg, Falme kitűnő választás!

Egyfolytában az eget kémlelik majd félelmükben!

– Most eredj az üzenettel, Naeff! – mordult fel Rand. – Minél előbb végezni akarok ezzel!

Az asha’man biccentett. Megfordította a lovát, és elléptetett a menettől. Kis csapatnyi aiel csatlakozott hozzá. Az ember csak olyan helyről tudott Utazni, amit már jól ismert, Naeff sem nyithatott Kaput csak úgy, a kikötő közepén. Rand továbblovagolt. Aggasztotta Lews Therin hallgatása. Az őrült mostanában meglepően csendes volt. Rand azt hitte volna, ez felderíti, de mégis zavarta. Csak az az ismeretlen hatalom lehetett az oka, amit fókuszált. Még most is gyakran hallotta, hogy a fejében halálra rettenve sírdogál és sutyorog az őrült.

– Rand?

Megfordult. Nem is hallotta, hogy Nynaeve közelebb léptetett hozzá. A nő merész, zöld ruhát viselt; domani mércével persze igen visszafogott volt, de így is lényegesen többet megmutatott belőle, mint amit annak idején, a Folyóközben illőnek vélt volna. Persze joga van megváltozni, gondolta Rand. És az, hogy kihívóbban öltözik, igazán nem akkora változás ahhoz képest, hogy én meg száműzök és kivégeztetek embereket.

– Hogy döntöttél? – kérdezte a nő.

– Falmében találkozom velük – válaszolta.

Nynaeve halkan mormogott.

– Ez meg mi volt? – kérdezett vissza Rand.

– Ó, csak az, hogy mekkora egy gyapjúagyú idióta vagy! – nézett a szemébe Nynaeve dacosan.

– Falme nekik is elfogadható lesz – jelentette ki a férfi.

– Hát persze – bólintott a nő. – Ott teljesen az ő kezükben leszel.

– Nem engedhetem meg magamnak, hogy tovább várjak, Nynaeve

– magyarázta Rand. – Vállalnom kell ezt a kockázatot. Nem hinném, hogy megtámadnának.

– A legutóbb sem hitted, ugye? – kérdezte Nynaeve. – Amikor elveszítetted a kezedet.

A férfi lenézett a csonkra.

– Nem túl valószínű, hogy most is lesz velük egy Kitaszított.

– Biztos vagy benne?

Rand Nynaeve szemébe nézett, de a nő állta a tekintetét. Manapság nem voltak rá sokan képesek. Végül ő rázta meg a fejét.

– Nem, nem vagyok benne biztos.

Nynaeve csak szipákolt egyet válaszul, jelezve, hogy ezt a vitát ő nyerte.

– Akkor majd nagyon óvatosak leszünk. Talán kissé kényelmetlenül érzik majd magukat, ha eszükbe jut, mi történt, amikor legutóbb Falmében jártál…

– Én is ebben reménykedem – mondta Rand.

A nő megint motyogott magában valamit, de ő nem értette. Nynaeve-ből sosem lesz ideális aes sedai, ahhoz nem uralkodik elég jól az érzelmein, különösen a haragján. De Rand nem bánta: legalább mindig tudta, Nynaeve-vel épp hogyan állnak. Az egykori javasasszonynál rosszabb cselszövőt elképzelni is nehéz lett volna. Ezért volt olyan értékes. Megbízhatott benne. Ezt nem sok mindenkiről mondhatta el.

De benne megbízunk, ugye? – kérdezte Lews Therin. Ugye?

Rand nem válaszolt. Végigellenőrizte az egész kikötőt. Nynaeve végig ott maradt mellette. Láthatóan igen komor hangulatban volt, bár a férfinak fogalma sem volt róla, miért. Most, hogy Cadsuane-t száműzte, végre Nynaeve lehet az elsődleges tanácsadója. Azt hitte, ennek örülni fog.

Talán Lan miatt aggódott. Rand visszafordította a menetet a városközpont felé, és megkérdezte:

– Hallottál felőle bármit is?

Nynaeve elkeskenyedett szemmel nézett fel rá.

– Kiről?

– Tudod, kiről – válaszolta ő, és ellovagolt egy sor élénkvörös zászló mellett. Egymás mellett sorakozó otthonokon lobogtak, és azt mutatták, egy család sarjai laknak mindben.

– Azzal nem kell neked törődnöd, ő mit csinál! – vágta rá Nynaeve.

– Az egész világgal törődnöm kell, Nynaeve – nézett rá a nőre. – Vagy szerinted nem?

Az aes sedai kinyitotta a száját, alighanem rá akart förmedni, aztán a szemébe nézett, és elakadt a szava.

A Fényre! – gondolta Rand, ahogy meglátta a nő arcán felsötétlő rettenetet. Most már Nynaeve-vel is meg tudom csinálni. Mit látnak, amikor rám néznek? Nynaeve arckifejezése láttán kis híján ő is megijedt saját magától.

– Lannal minden rendben lesz – kapta el a tekintetét a nő.

– Malkierbe lovagolt, ugye?

Nynaeve elvörösödött.

– Mikor ér oda? – kérdezte Rand. – Még nem ért a Fertőbe, ugye?

Lan kötelességének és végzetének is látta, hogy egyenesen, egymaga Malkierbe lovagoljon. A királyságot – Lan királyságát – évtizedekkel korábban elemésztette a Fertő, amikor a férfi még csak karon ülő gyermek volt.

– Két-három hónapja lehet még – mondta Nynaeve. – De… aggaszt, hogy milyen forrófejű.

Ragaszkodott hozzá, hogy vigyem el a Határvidékre. Engedelmeskedtem neki, de Saldaeában hagytam.

Azt akartam, hogy a lehető legmesszebb legyen a Réstől. Jó nehéz terepen kell átkelnie, hogy odaérjen!

Rand jeges hidegséget érzett, ha belegondolt, hogy Lan a Rés felé tart. Gyakorlatilag a biztos halálba.

De igazán nem tehetett semmit ellene.

– Sajnálom, Nynaeve! – szólt, bár nem volt benne sok együttérzés. Mostanában nehezére esett bármit is érezni.

– Azt hiszed, odaküldtem egyedül? – csattant fel a nő. – Gyapjúagyúak vagytok mind a ketten!

Gondoskodtam róla, hogy legyen serege, hiába nem akarta!

És Nynaeve képes is volt rá, hogy sereget szerezzen a férjének. Talán figyelmeztette a maradék malkierieket Lan nevében. Lan furcsa egy alak volt: nem volt hajlandó felemelni Malkier zászlaját, vagy királynak nevezni magát, mert félt tőle, hogy a halálba vezetné a honfitársait. De ő maga szemrebbenés nélkül kész volt nekivágni a biztos halálnak a becsület nevében.

Én is ezt tenném? – kérdezte magától Rand. A biztos halálba lovagolnék a becsület nevében? De az ő

helyzete nagyon más volt. Lan választhatott. Egyetlen prófécia sem mondta ki, hogy Lannak meg kell halnia, bármit gondolt is a sorsáról.

– Ettől persze még elkélne neki a segítség – jegyezte meg Nynaeve feszengve. Mindig feszengett, ha segítséget kellett kérnie. – Nem lesz valami nagy a serege. És nem hiszem, hogy sokáig bírják majd a trallokok ellen.

– Megtámadja őket? – kérdezte Rand.

Nynaeve habozott.

– Nem mondta – válaszolta. – De igen, azt hiszem, megtámadja őket. Szerinte csak az idődet pazarolod, Rand. Ha megérkezik, és lesz serege, és látja, hogy a trallokok már a Tarwin-résben gyülekeznek…

igen, akkor szerintem megtámadja őket.

– Akkor megérdemli, amit kap. Azért kapja, mert nem velünk lovagolt – jegyezte meg Rand.

Nynaeve rámeredt.

– Hogy mondhatsz ilyet?

– Mi mást mondhatnék? – kérdezte Rand halkan. – Nyakunkon az Utolsó Csata. Talán ugyanakkor támadom meg a Fertőt, mint Lan. Talán nem. – Elhallgatott. Eszébe jutott valami. Ha Lan és a serege, bármekkorát sikerül is útközben toboroznia, a Résnél támad… azzal elvonja a figyelmet. Ha ő nem ott támad, összezavarhatja az Árnyékot. Lecsaphat rájuk, amikor a legkevésbé számítanak rá, mert Lanra figyelnek.

– Igen – mormolta elgondolkozva. – Tényleg jó szolgálatot tehet nekem a halála!

Nynaeve szeme elkerekedett dühében, de Rand nem törődött vele. Valahol mélyen, egy nagyon csendes kis zugban aggódott a barátjáért. De el kellett fojtania ezt az aggodalmat, el kellett hallgattatnia! Ám a hang tovább sustorgott. A barátjának tart. Ne hagyd cserben…

Nynaeve Rand őszinte elismerésére leküzdte a dühét.

– Beszélünk még a dologról! – vetette oda neki kurtán. – Talán majd miután belegondoltál, hogy mit is jelentene, ha cserbenhagynád Lant!

Rand szerette azt hinni, hogy Nynaeve még mindig ugyanaz a harcias kis javasasszony, aki annyit terrorizálta odahaza, a Folyóközben. Mindig túljátszottá a szerepét, mintha csak attól félt volna, hogy nem veszik komolyan, mert túl fiatal. De sokat érett azóta.

Elértek a palotához. A kapu előtt Bashere ötven embere őrködött. Egyszerre tisztelegtek, ahogy Rand átlovagolt közöttük. Átvágott a kinn táborozó aieleken is, leszállt a nyeregből az istállónál, és leemelte a kis szobrocskát a nyeregre erősített pántról. Túlméretezett zsebébe dugta – inkább a kabátjába gombolt zsák volt már, mint egyszerű zseb, és kifejezetten a szoborra szabták. A gömböt tartó kéz kikandikált a mélyéből.

A tróntermébe ment. Most már nem nagyon nevezhette másképp, elvégre áthozták neki a király trónját is. Hatalmas, aranyozott jószág volt, a fába ékelt drágakövekkel kiverve. A támlája a feje fölé nyúlt. Az ékkövek dülledt szemekként álltak ki, és az egészben volt valami díszes pompa, ami neki nagyon nem tetszett. Nem a palotában találták meg. Az egyik helyi kereskedő „vigyázott rá” a zavargások alatt.

Talán átvitt értelemben is szerette volna megszerezni magának.

Rand persze minden csiricsárésága ellenére leült a trónra, és hosszan fészkelődött, hogy a zsebében lapuló szobrocska ne bökje a bordáit. A város hatalmasságai nem tudták, mire véljék a viselkedését, és jobb is volt ez így. Nem koronáztatta magát királlyá, de az ő seregei biztosították a főváros békéjét.

Arról beszélt, hogy visszaállítja Alsalam uralmát, mégis úgy ült a trónján, mintha ott volna a helye.

Nem költözött be a királyi palotába. El akarta bizonytalanítani a helyieket.

Igazság szerint még nem döntötte el, mi legyen. Nagyon sok múlt az aznapi jelentéseken. Odabiccentett a belépő Rhuarcnak.

Az izmos aiel viszonozta a köszöntést. Aztán Rand felkelt a trónról, és leültek a zöld kárpit borította emelvény elé leterített színes, spirálmintás, kerek szőnyegecskére. Amikor először tette, halkan, de látványosan felzúdultak a Rand egyre növekvő udvarához csapódó domani tisztségviselők.

– Még egyet megtaláltunk és őrizetbe vettünk, Rand al’Thor – jelentette be Rhuarc. – Alamindra Cutren az unokatestvére birtokán bujkált az északi határtól nem messze. A saját birtokán lelt nyomok egyértelműen oda vezettek.

Ezek szerint most már a Kereskedőtanács négy tagja is az ő vendégszeretetét élvezte.

– És mi a helyzet Meashan Dubarisszal? Azt mondtad, lehet, hogy őt is sikerül begyűjtenetek!

– Meghalt – felelte Rhuarc. – A csőcselék végzett vele úgy egy hete.

– Biztos vagy benne? Lehet, hogy csak hazugság, hogy ne keressük tovább!

– Én magam nem láttam a holttestét – válaszolta Rhuarc –, de megbízható embereim vizsgálták meg, és szerintük illett rá a kapott leírás. Elég meggyőzőnek tartom, hogy jó nyomon voltunk.

Ezek szerint négy fogolynál és két halottnál tartanak. Akkor már csak négyet kell összeszednie, hogy elég tag legyen a kezében ahhoz is, hogy rájuk parancsolhasson, válasszanak új királyt. Persze nem ez lenne Arad Doman történelmében a legerkölcsösebb választás… Miért is vesződik az egésszel?

Nyugodtan kinevezhetne egy királyt, vagy elfoglalhatná a trónt, ha akarja. Miért érdekelje, hogy a domaniak mit gondolnak helyesnek?

Rhuarc egyre csak őt figyelte. Elgondolkozóan csillogott a szeme. Alighanem neki is ugyanezen járt az esze.

– Kutassatok tovább! – mordult fel Rand. – Nem akarom magaménak követelni Arad Domant, és vagy

megtaláljuk a jog szerinti uralkodót, vagy összeszedjük a Kereskedőtanácsot, hogy válasszanak új királyt! Nem érdekel, ki lesz az, feltéve, ha nem árnybarát!

– Ahogy akarod, car’a’carn – válaszolta Rhuarc, és felkelt, hogy menjen.

– Fontos, hogy rend legyen, Rhuarc – szólt utána Rand. – Nincs rá időm, hogy megszilárdítsam ezt a királyságot. Nincs már sok hátra az Utolsó Csatáig! – Nynaeve-re pillantott; a nő egy nagyobb csapat Hajadonnal ácsorgott a terem túlsó végében. – Azt akarom, hogy a hónap végére a Kereskedőtanács még négy tagja a kezemben legyen!

– Kegyetlen iramot diktálsz, Rand al’Thor – jegyezte meg Rhuarc.

Rand is felállt.

– Csak kerítsd elő ezeket a kereskedőket! Vezetők kellenek a népnek!

– És a király?

Rand oldalra nézett, ahol Milisair Chadmar állt aiel őrei gondos felügyelete alatt. A nő kissé…

megviseltnek tűnt. Nemrég még pompázatos, hollófekete haját szoros kontyba tornyozta, nyilván, mert az volt a legkönnyebb. Még mindig drága ruhát hordott, de gyűrötten lógott rajta, mintha túl hosszú ideje viselte volna. A szeme vörös volt. Még most is gyönyörű látványt nyújtott, de inkább csak úgy, ahogy egy festmény szép azután is, hogy összegyűrik, aztán újra kisimítják.

– Vízben és árnyékban sose legyen hiányod, Rhuarc! – mondta Rand elbocsátóan.

– Vízben és árnyékban sose legyen hiányod, Rand al’Thor! – A magas aiel visszavonult, és néhány lándzsája követte.

Rand mély levegőt vett, aztán fellépett a csicsás trónra, és leült. Rhuarcnak megadta a tiszteletet.

Megérdemelte. A többieknek… nos, nekik is épp annyi tiszteletet adott, amennyit érdemeltek.

Előrehajolt, és intett Milisairnek, hogy lépjen közelebb. Az egyik Hajadon hátba bökte a nőt, hogy eredjen, és az kénytelen volt előrelépni. Lényegesen riadtabbnak tűnt, mint amikor a legutóbb meg kellett jelennie Rand színe előtt.

– Nos? – kérdezte a férfi.

– Sárkány nagyuram – kezdte a nő, és körbenézett, mintha csak segítséget várt volna a teremben ácsorgó többi domanitól. Azok úgy tettek, mintha nem is vették volna észre, még a hiú Ramshalan nagyúr is elfordította a fejét.

– Beszélj, asszony! – förmedt rá Rand.

– A hírnök, akiről érdeklődött – bökte ki a nő –, meghalt.

Rand mély levegőt vett.

– És egészen pontosan hogy történt a dolog?

– Az emberek, akiknek a felügyeletére bíztam – hadarta a nő. – Nem tudtam, milyen rosszul bántak a hírnökkel! Napokig nem adtak neki inni sem, és aztán lázas beteg lett…

– Másképp mondva – kezdte Rand –, miután nem tudtál információt kicsikarni belőle, hagytad, hadd rohadjon meg a börtönben, és csak akkor jutott egyáltalán eszedbe, amikor követeltem, hogy kerítsd elő?

– Car’a’carn – szólalt meg az egyik Hajadon, egy Jalani nevű, rettentően fiatal lány, és előrelépett. –

Azon kaptuk, hogy a holmiját pakolja össze, mintha meg akarna szökni a városból!

Milisair látványosan elsápadt.

– Sárkány nagyúr – szólt. – Pillanatnyi gyengeség volt. Csak…

Rand intett, hogy hallgasson.

– Most mihez kezdjek veled?

– Ki kellene végeztetni, nagyuram! – lépett előre Ramshalan nagyúr mohó vigyorral.

Rand a homlokát ráncolva pillantott fel. Nem várt választ a kérdésére. Ramshalan nyurga volt, az arcán a jellegzetes, vékonyka domani bajusz sötétlett, de jókora sasorra saldaeai ősökről árulkodott. Valami elképesztő kék-narancssárga kabátot hordott, és a fodros kézelő épp csak kilógott a ruhaujjából.

Láthatóan a domani felső osztály egyes rétegeiben ez számított divatosnak. A férfi fülbevalóján nemesi háza címere fénylett, és egy repülő madarat ábrázoló szépségflastrom feketéllett az arcán.

Randnek épp elég hozzá hasonló pojácával volt már dolga, ismerte a kevés ésszel, sok befolyásos rokonnal bíró udvaroncokat.

Mintha a nemesség úgy potyogtatta volna őket, mint a Folyóközben az anyajuhok a bárányokat.

Ramshalan különösen idegesítő példány volt, egyrészt az orrhangja miatt, másrészt mert bárkit elárult volna, ha azzal az ő kedvére tehet.

De néha ennek a fajtának is megvolt a maga haszna. Néha.

– Te mit gondolsz, Milisair? – kérdezte Rand elgondolkozva. – Ki kellene végeztesselek felségárulásért, ahogy ez a férfi javasolta?

A nő nem fakadt sírva, de láthatóan halálra rémül. A keze remegett, ahogy Rand felé nyújtotta a karját, és elkerekedett szemmel, pislogás nélkül nézte a férfit.

– Nem – jelentette ki végül ő. – Szükségem lesz rád az új király megválasztásához. Mi hasznom lenne belőle, hogy az egész vidéket átkutattatom a társaid után, ha nekiállok kivégeztetni a Kereskedőtanács már megtalált tagjait?

A nő végre kifújta a levegőt, és megroskadt addig merev válla.

– Zárjátok ugyanabba a börtönbe, ahová ő zárta a király hírnökét!

– vetette oda Rand a Hajadonoknak. – Gondoskodjatok róla, hogy ne jusson a foglya sorsára, vagy legalábbis addig semmiképp sem, amíg nem végeztem vele!

Milisair elkeseredetten felkiáltott. Mire az aiel Hajadonok kirángatták a sikoltozó nőt a teremből, Rand szinte már el is feledkezett a dologról. Ramshalan elégedetten nézte a jelenetet; úgy tűnt, a nő többször is nyilvánosan sértegette. Végre valami Milisair mellett szólt.

– A Kereskedőtanács többi tagja – fordult Rand a domani tisztviselők felé. – Bármelyikük is kapcsolatban volt a királlyal?

– Mindenki legalább négy-öt hónapja látta legutoljára, nagyuram

– felelte az egyikük, egy zömök, hordóhasú kis emberke, Noreladim.

– Bár nem tudjuk, Alamindrával mi a helyzet, hiszen csak nemrég… fedezték fel.

Talán szolgálhat újdonságokkal, bár Rand nem tartotta valószínűnek, hogy jobb nyomot tudna biztosítani, mint egy hírnök, aki saját állítása szerint egyenesen Alsalamtól érkezett. A Fény égesse meg azt a némbert, hogy hagyta meghalni!

Ha Graendal küldte a hírnököt, jegyezte meg Lews Therin hirtelen, sosem lettem volna képes megtörni.

Ahhoz túlságosan is ért a Kényszerhez. Ügyes, nagyon ügyes…

Rand tétovázott. Ebben igaza volt az őrültnek. Amennyiben a hírnök Graendal Kényszere alatt állt, nagyon kis esélye lett volna csak annak, hogy képes árulni úrnője rejtekhelyét. Kivéve, ha valahogy fel tudják oldani a Kényszer hálóját, amihez az ő képességeit jócskán meghaladó Gyógyításra lett volna szükség. Graendal mindig is nagyon gondosan eltüntette maga után a nyomokat.

De még mindig nem lehetett benne biztos, hogy egyáltalán a városban van. Ám ha talál egy hírnököt, akin rajta van Graendal Kényszere, neki az is elég lesz.

– Beszélnem kell valakivel, aki szintén azt állítja, hogy üzenetet kapott a királytól – jelentette ki. –

Bárkivel, aki efféle kapcsolatban állhatott vele a városban!

– Megtaláljuk őket, Sárkány nagyúr – jelentette ki sietve Ramshalan.

Rand oda sem figyelt, csak biccentett. Ha Naeffnek sikerül megszerveznie a találkozót a seanchanokkal, akkor nem sokkal azután már el is hagyhatja Arad Domant. Remélte, hogy királlyal az élükön hagyja itt őket; remélte, hogy addigra megtalálja és megöli Graendalt. De azzal is kiegyezett volna, ha csak békét köt a seanchanokkal, és élelmet hagy az ittenieknek. Nem oldhatta meg mindenki gondját. Épp elég, ha addig engedelmességre kényszeríti őket, amíg meg nem hal Shayol Ghulnál.

És így hagyja, hogy távoztával a világ újra megtörjön. A fogát csikorgatta. Már így is túl sokat aggódott olyasmin, amin nem segíthetett.

Ezért nem akarok én kinevezni új királyt Arad Domanban? – gondolta. Hiszen amint meghalok, az illető

elveszíti minden hatalmát, és Arad Doman megint ott tart, ahol eddig. Ha nem egy olyan királyt hagyok itt, gyakorlatilag a halálom pillanatában felajánlom a seanchanoknak a királyságot.

Annyi mindent egyensúlyban kellett tartania. Annyi gond húzta a vállát. Nem tudta mindet megoldani.

Egyszerűen képtelen volt rá.

– Nem tetszik nekem ez az egész, Rand – mondta Nynaeve az ajtó mellett állva, keresztbe font karral. –

És nem végeztünk még Lan dolgával sem!

A férfi legyintett.

– A barátod, Rand – mondta Nynaeve. – A Fényre! És mi a helyzet Perrinnel és Mattel? Egyáltalán tudod, hol vannak? Mi történt velük?

A színek felörvénylettek a férfi szeme előtt, és felvillantották, ahogy Perrin Galaddal áll egy sátorban.

Mi a fenét keresett Perrin épp Galad mellett? És Elayne féltestvére mikor lépett be a fehérköpenyek közé? A színek váltottak Matre: egy ismerős város utcáin lovagolt épp. Caemlyn? Thom is ott volt vele.

Rand összevonta a szemöldökét. Érezte, ahogy Perrin és Mat magához húzza a messzeségből. Ez is a ta’veren ség része volt: vonzották egymást. Mind a kettőjüknek ott kellett lennie mellette az Utolsó Csatában.

– Rand? – kérdezte Nynaeve. – Nem is válaszolsz?

– Arra, hogy mi a helyzet Perrinnel és Mattel? – kérdezte ő. – Életben vannak.

– Honnan tudod?

– Egyszerűen csak tudom. – Sóhajtott egyet, és megrázta a fejét. – És ajánlom nekik, hogy maradjanak is életben! Mindkettőjükre szükségem lesz, még mielőtt vége lenne ennek az egésznek!

– Rand! – csattant fel az asszony. – A barátaid!

– Csak szálak a Mintában, Nynaeve – kelt fel a férfi. – Már alig ismerem őket, és gondolom, ők is ugyanezt mondanák rólam, ha megkérdeznéd őket.

– Nem is törődsz velük?

– Törődnöm kellene? – Rand lesétált a trónjának helyet adó kárpitozott emelvényről. – Az Utolsó Csatával törődöm. Azzal törődöm, hogy békét kössek végre ezekkel a fényverte seanchanokkal, hogy ne kelljen a viszályaikkal bajlódnom, és eljuthassak az igazán fontos ütközetbe. Mindezek mellett jelentéktelen, hogy mi van pár kölyökkel a saját kis falumból.

Kihívóan Nynaeve-re nézett. Ramshalan és a többi udvaronc csendben elhátrált: nem akartak a Sárkány és az aes sedai tekintete közt csapdába esni.

A nő hallgatott, bár az arcán végtelen szomorúság ömlött el.

– Ó, Rand! – sóhajtott fel végül. – Ez nem mehet így tovább! Ez a keménység a végén összetör!

– Azt teszem, amit tennem kell – mondta ő, és felszűkölt benne a harag. Tényleg nem hagyják abba, hogy egyre csak nyüstöljék, amiért így döntött?

– De nem ezt kell tenned! – mondta a nő. – Tönkreteszed magad. És aztán…

Rand haragja kirobbant. Megpördült, és a nőre bökött.

– Azt akarod, hogy téged is száműzzelek, mint Cadsuane-t, Nynaeve? – bődült el. – Nem hagyom, hogy játszadozzatok velem! Vége! Akkor adsz tanácsot, ha azt kérem, amúgy pedig nem anyáskodsz felettem!

A nő hátrahőkölt, és ő a fogát csikorgatva fojtotta el a dühét. Leengedte a kezét, de észrevette, hogy ösztönösen a zsebében lévő kulcshoz nyúlt volna. Nynaeve tekintete a ter’angreal ra tapadt, a szeme elkerekedett, és Rand lassan, erőnek erejével elvitte onnan a kezét.

Őt magát is meglepte a dühroham. Azt hitte, uralkodik az érzelmein. Legyűrte a haragot, de meglepően nehezére esett. Elfordult, és kivonult a teremből. Kivágta az ajtót. A Hajadonok követték.

– Ma nincs több audiencia! – förmedt rá a kísérőire, akik szintén a nyomába szegődtek volna. –

Menjetek, és intézkedjetek, ahogy parancsoltam! Kell a Kereskedőtanács többi tagja! Menjetek!

Szétszóródtak. Csak az aielek maradtak mellette, vigyáztak rá, míg csak vissza nem ért a palotában kiválasztott szobákba.

Nem kellett már sokáig bírnia. Nem kellett már sokáig egyensúlyoznia ezt a rengeteg mindent. Aztán vége lehet. És azon kapta magát, hogy legalább annyira várja már ezt a véget, mint Lews Therin.

Megígérted, hogy meghalhatunk! – mondta Lews Therin a távolban zokogva.

Megígértem, mondta Rand. És meg is halunk!

Kilencedik fejezet ÁRNYÉKFOLYÓK

Nynaeve a Bandar Ebant övező széles fal tetején állt, és lenézett a sötétségbe merült városra. A fal a város szárazföld felőli részét ölelte körbe, de Bandar Ebant lejtőre építették, és belátta az egészet.

Átlátott a város fölött, ki az öbölben sötétlő óceánra. Éjjeli köd ülte meg a hullámokat, elfátyolozta a tenger éles, fekete tükrét. Mintha csak a fenn gomolygó felhők tükörképe lett volna. A felhők kísérteties gyöngyházfénnyel derengtek: bár nem látta a holdat, tudta, hogy az világítja meg őket.

A köd nem érte el a várost, ritkán szivárgott be a házak közé. Kinn gomolygott az óceán fölött, mint egy láthatatlan akadály megállította erdőtűz füstje.

Még mindig érezte az északon tomboló vihart. Alig bírta megállni, hogy ne vágtasson végig az utcán figyelmeztetően kiabálva: Mindenki bújjon a pincébe! Tegyetek el elég ételt, mert katasztrófa közeleg! Sajnos ez ellen a vihar ellen a legerősebb földhányás, a legjobban megtámogatott falak sem segíthettek volna. Ez teljesen más vihar volt.

Az óceánon gomolygó köd gyakran szelet jósolt, nem volt ez másképp aznap este sem. Nynaeve magára csavarta a vállkendőjét, és érezte a levegőt betöltő tengerbűzt. Összevegyült a túlzsúfolt város kikerülhetetlen szagával. Szemét, embertömeg, a tűzhelyekről áradó füst és korom. Hiányzott neki a Folyóköz. Arrafelé hideg szelek fújtak telente, de mindig friss volt a levegő. Bandar Ebanban még a szelek is elhasználtnak tűntek.

A Folyóközben soha többé nem lesz helye. Tisztában volt vele, bármennyire fájt is a gondolat. Most már aes sedai volt, azzá vált, és sokkal fontosabb volt neki, hogy nővér, mint egykor a javasasszonyság volt. Az Egyetlen Hatalom segítségével annyi mindenből fel tudta Gyógyítani az embereket, hogy az még most is csodával töltötte el. És a Fehér Torony fennhatóságával a háta mögött a világ leghatalmasabb emberei közé tartozott: csak a tulajdon nővérei és egy-egy uralkodó érhetett fel vele.

Ami pedig az uralkodókat illette, egy királyhoz ment feleségül. Lehet, hogy Lannak nem volt királysága, de attól még király volt. Ha más szemében nem is, az övében igen. A férfi nem viselte volna jól a folyóközi életet. És az igazság szerint már ő maga sem viselte volna jól. Az az egyszerű élet, hiába, hogy egykor semmi mást nem tudott elképzelni sem, most már unalmasnak tűnne, nem elégítené ki.

De ennek ellenére nehezen tudta elfojtani a vágyakozását, különösen most, ahogy az éjjeli ködöt nézte.

– Ott! – szólalt meg Merise, és a hangját megélesítette a feszültség. Cadsuane-nel és Corele-lel együtt a másik irányba néztek, nem délnyugat felé, a városra és az óceánra, hanem keletre. Nynaeve kis híján úgy döntött, hogy nem csatlakozik a társaságukhoz, mert szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy Cadsuane legalább részben őt okolja a száműzetése miatt. De túlságosan is vonzotta a lehetőség, hogy láthatja a jelenéseket.

Elfordult a tengertől, és átvágott a fal tetején. Odalépett a többiek mellé. Corele felnézett rá, de Merise és Cadsuane úgy tettek, mintha észre sem vennék. Nynaeve-nek ez így pontosan meg is felelt. Bár továbbra is zavarta, hogy Corele, a Sárga ajah tagja is csak ímmelámmal fogadja el. Corele kellemes, együttérző nő volt, de nem volt hajlandó elismerni, hogy ő is a Sárga ajah tagja lenne. Mindegy. Előbb vagy utóbb neki is változtatnia kell az elképzelésein, ha Egwene megszerzi a Fehér Torony fölött az uralmat!

Nynaeve kipislogott a mellvéd foghíján át, és a város alatt elterülő sötét vidéket fürkészte. Épp hogy ki tudta venni a nyomornegyed nyomait, ami még nemrégiben is a városfalakra tapadt. A városon kívül dúló veszedelmek – a valósak és az eltúlzottak egyaránt – szinte minden menekültet a város utcáira űztek, ahol a zsúfoltságban pusztítani kezdtek a járványok és az éhínség, amit idáig cipeltek. Randnek még mindig sok idejét felemésztette, hogy velük törődjön.

Odalenn, a letaposott kunyhókon túl csak bokrok voltak, csökött kis fák, egy árnyékba burkolódzó fadarab, ami egykor talán egy kerék része lehetett. A közeli mezők terméketlenül barnállottak.

Felszántották, bevetették őket, de mégis terméketlenek maradtak. A Fényre! Miért nem nőtt már a gabona sem? Honnan lesz mit enni idén télen?

De most nem ezért volt idefenn. Mit láthatott meg Merise? Hol…

Aztán már ő is látta. Akár az óceáni köd eltévedt szála, egy cseppnyi fényes ragyogás suhant át a föld fölött. Nőni kezdett, kidagadt, mint egy parányi viharfelhő. Gyöngyházszín fényben ragyogott, mint odafenn a holdsütötte fellegek. Lassan egy gyalogló férfi alakjába olvadt. Aztán a fényes köd újabb alakokat szült. Pillanatokon belül egész ragyogó menet vonult át a sötét mezőn. Gyászosan lépdeltek.

Nynaeve megborzongott, aztán szigorúan összeszidta magát. Lehet, hogy a holtak lelkei, de egyelőre nem jelentettek veszélyt senkire! De bárhogy próbálta is nyugalomra késztetni magát, a karja libabőrös maradt.

A menet túl messze volt ahhoz, hogy a részleteket is lássa. Férfiak és nők is vonultak a sorban, fényes derengés övezte őket, és úgy hullámzott, akár a város zászlai. A jelenéseknek nem volt színe, csak fénye, nem úgy, mint a mostanában egyre gyakrabban feltűnő kísérteteknek.

A kint vonuló menetet teljességében különös, túlvilági fény alkotta. A csapat jó néhány tagja – most már legalább kétszázan lehettek – egy jókora tárgyat cipelt. Valamiféle hordszék lenne? Vagy… nem. Egy koporsó volt az. Ezek szerint ez egy réges-régi temetési menet lett volna? Mi történhetett ezekkel az emberekkel, és miért hívta vissza őket az élők világa?

A városban terjengő szóbeszéd szerint a menet a Rand érkezése utáni éjszakán tűnt fel először Bandar Ebanban. A falon őrködő katonák, akik feltehetően a legszavahihetőbb forrásnak számítottak, nyugtalanul ugyanezt mondták neki.

– Nem értem, ez miért zaklat fel mindenkit annyira – jegyezte meg Merise taraboni akcentussal.

Keresztbe fonta a karját a mellkasán. – Mostanra már mind hozzászoktunk a kísértetekhez, nem? És legalább ezektől itt senki sem olvadt el vagy kapott lángra.

A városból érkező jelentések alapján egyre gyakoribbak voltak az efféle incidensek. Az elmúlt pár nap során Nynaeve három olyan hihető beszámolónak nézett utána, ahol bogarak bújtak ki valakinek a bőre alól, míg csak meg nem halt a szerencsétlen. Akadt egy férfi is, akit egyik reggel szénné égve találtak meg az ágyában. A lepedőt még csak meg sem perzselték a lángok. Ő maga is látta a holttestet.

Ezeket az incidenseket nem a kísértetek okozták, de az emberek kezdtek mindent a jelenésekre fogni.

Persze jobb, mintha Randet okolnák érte, gondolta Nynaeve.

– Megőrjít, hogy csak ülünk a városban és várunk! – folytatta Merise.

– Valóban nem tűnik túl gyümölcsözőnek az itt töltött idő – helyeselt Corele. – Tovább kellene mennünk! Ti is hallottátok, hogy kijelentette: közel már az Utolsó Csata!

Nynaeve-be belehasított a Lan iránt érzett aggodalom, és a Rand iránti düh. A férfi még mindig úgy volt vele, hogy ha sikerül ugyanakkorra időzítenie a támadását, mint amikor Lan a Tarwinréshez ér, összezavarhatja az ellenségeit. Lehet, hogy Lan rohama lesz az Utolsó Csata nyitánya. De akkor Rand miért nem akar csapatokat küldeni, hogy megsegítse?

– Igen – mormolta Cadsuane elgondolkozva. – Alighanem igaza van.

Miért nem dobta hátra a csuklyát? Rand láthatóan nem volt a közelben!

– De akkor még több okunk lenne rá, hogy továbbmenjünk – jelentette ki Merise komoran. – Rand al’Thor bolond! És Arad Doman lényegtelen! Van királya? Nincs királya? Mit számít az?

– A seanchanok nem lényegtelenek – szipákolt egy sort Nynaeve.

– Velük mi a helyzet? Szerinted el kellene masíroznunk a Fertőbe, a királyságainkat meg hátrahagynunk a hódítóknak?

Merise nem válaszolt. Corele elmosolyodott, és megvonta a vállát, aztán odapillantott Damer Flinnre, aki a hátuk mögött összefont karral támasztotta a falat. A cserzett bőrű öregember könnyed tartása azt sugallta, hogy semmi fenyegetőt nem talált a kísértetmenetben. És manapság még az is megeshetett, hogy neki volt igaza.

Nynaeve visszanézett a kísértetek felvonulására. Széles ívben kerülték meg a városfalat. A többi aes sedai folytatta a beszélgetést. Merise és Corele kihasználta az alkalmat, hogy hangot adhasson a Randdel kapcsolatos ellenérzéseinek. Ki-ki a maga módján – az egyikük keserűen, a másikuk barátságosan.

Nynaeve a legszívesebben megvédte volna a fiút. Bár mostanában nehéz volt vele, kiszámíthatatlan volt, fontos munka várt rá Arad Domanban. Közelgett a seanchanokkal való falmei találkozás ideje. De Randnek ettől eltekintve is igaza volt abban, hogy kell valaki a domani trónra. És mi a helyzet, ha Graendal tényleg itt lapul? Márpedig Rand láthatóan hitt benne, hogy itt van. A többiek lehet, hogy azt hiszik, Rand tévedett a Kitaszított kapcsán, de a fiú szinte minden másik királyságban felfedett már Kitaszítottakat. Miért épp Arad Domanban ne lett volna egy sem? Eltűnt király, forrongó vidék, fejetlenség, éhínség, viszály? Az ember épp efféle gondokat várt egy Kitaszított körül.

A többiek tovább beszéltek. Nynaeve nekikészült a távozásnak, és csak ekkor vette észre, hogy Cadsuane őt figyeli. Habozott, és a köpenybe burkolódzó nő felé fordult. Cadsuane arcát alig lehetett látni a fáklyafényben, de Nynaeve mintha egy fintort kapott volna el az árnyékok között, mintha a nőnek nem tetszene, hogy Merise és Corele ennyit panaszkodik. Nynaeve és Cadsuane egy hosszú pillanatig egymás szemébe néztek, aztán az idős aes sedai kurtán biccentett, elfordult, és elvonult, miközben Merise épp az egyik Rand-ellenes kirohanása kellős közepén tartott.

A többi aes sedai sietve próbálta beérni Cadsuane-t. Vajon mit jelenthetett a tekintete? Cadsuane általában úgy bánt a többi aes sedaijal, mintha annyi tiszteletet sem érdemelnének, mint egy málhás szamár. Mintha mindegyiküket gyermeknek tartotta volna.

Persze figyelembe véve, hogy mostanában miképp viselkedtek az aes sedaiok…

Nynaeve magában fintorogva indult el a másik irányba. Odabólintott a falon álló őröknek. Az biztos, hogy Cadsuane nem a tisztelete jeléül biccentett oda neki! Ahhoz túlságosan is önhitt és beképzelt volt.

De akkor mihez kezdjen Randdel? A férfi nem akarta, hogy ő vagy bárki más segítsen neki, de ez igazán nem volt újdonság. Akkor is ugyanilyen makacs volt, amikor még a Folyóközben pásztorkodott, és az apja is majdnem ugyanilyen rossz volt. Ez persze Nynaeve-et, a javasasszonyt sosem akadályozta meg abban, hogy a segítségükre legyen, és Nynaeve-et, az aes sedait sem állíthatja meg. Megbirkózott a Coplinokkal és a Congarokkal is, egy beképzelt Rand al’Thor sem okozhat neki gondot! A legszívesebben odavonult volna a „palotájába”, hogy jól megmondja a magáét.

Épp csak… Rand al’Thor nem egy Coplin volt, sem egy Congar. A Folyóköz legmakacsabbjait sem övezte olyan különös, gonosz aura, mint őt.

Akadt már dolga veszedelmes emberekkel. Lan, a tulajdon férje is veszedelmes volt, mint a cserkésző

farkas, és nagyon sértődékeny tudott lenni, bár ezt meglehetősen jól titkolta a legtöbb ember előtt. De bármilyen fenyegető volt is, előbb vágta volna le a tulajdon karját, mint hogy rá emelje.

Rand más volt. Nynaeve elért a falról a városba levezető lépcsőhöz, és elindult rajta lefelé. Elhessegette az őröket, bár nagyon ajánlgatták, hogy az egyikük elkíséri. Éjszaka volt, az egész város tele menekültekkel, de ő egyáltalán nem volt védtelen. Elfogadta azonban tőlük a lámpát. Ha az Egyetlen Hatalom segítségével világította volna meg az utat, csak zavarba ejti a többi járókelőt.

Rand. Egykor azt hitte róla, épp olyan gyengéd, mint Lan. Szinte már nevetséges volt az az ártatlanság, amivel a nőket védte. De az a Rand már nem létezett. Újra megképzett előtte az a jelenet, amikor a fiú száműzte Cadsuane-t. Komolyan elhitte, hogy Rand megölné Cadsuane-t, ha még egyszer meglátná az

arcát, és a puszta emlékbe is beleborzongott. Biztos csak képzelgett, de mintha abban a pillanatban határozottan sötétebb lett volna a szobában, mintha sötét felhő vonult volna a nap elé.

Rand al’Thor kiszámíthatatlanná vált. Az is csak ezt mutatta, hogy pár napja már ő is dührohamot váltott ki belőle. Persze nyilván sosem száműzné, nem fenyegetné meg, bármit mondott is. Ennyire még nem keményedett meg. Ugye nem?

Leért a kőlépcsők aljára, és kisétált az esti forgalom sarától mocskos fajárdákra. Jobban összehúzta magán a kendőt. Az utca túloldalán kis csoportokban kuporogtak az emberek. A boltok bejáratai és a sikátorok torka valamelyest védték őket a széltől.

Valahonnan egy távolabbi csoportból gyermekköhögést hallott. Megdermedt, aztán újra felharsant a köhögés. Nem volt valami könnyű hang. Nynaeve magában motyogva vágott át az utcán, és átverekedte magát a menekülteken. Magasba emelt lámpával nézte végig egyik álmosan kuporgó csoportot a másik után. Nagy részüknek a domaniakra jellemző rézszín bőre volt, de elég sok taraboni is akadt. És… azok ott saldaeaiak lennének? Ez váratlanul érte.

A menekültek többsége rongyos takaróba burkolódzva hevert szegénykés holmija mellett. Emitt egy üst, amott egy dunyha. Egy kislány aprócska rongybabát szorongatott: egykor szép lehetett, de mostanra már hiányzott a fél karja. Rand láthatóan ügyesen az uralma alá hajtotta az országokat, de a királyságainak többre lett volna szüksége némi ingyen gabonánál. Stabilitás kellett volna nekik, és valami – vagy valaki akiben hihetnek. Rand egyre kevésbé tudta akár egyiket, akár másikat megadni nekik.

Honnan is hallotta azt a köhögést? A legtöbb menekült nem válaszolt neki, de aki igen, az is habozva felelt a kérdésekre. Amikor végre sikerült megtalálnia a fiút, már igencsak ingerült volt. A szülők két farácsos bolt közt, egy kis benyílóban vetettek maguknak ágyat, és amikor Nynaeve közelebb ért, az apa felkelt, hogy szembeszálljon vele. Zömök domani fickó volt sötét, tépett szakállal és vaskos, egykor alighanem domani módira nyírt bajusszal. Nem viselt kabátot, és az inge kis híján teljesen elrongyolódott.

Nynaeve megsemmisítően végigmérte – ezt a pillantást már jóval aes sedai kora előtt megtanulta. A férfiak igazán olyan ostobák tudtak lenni! Ennek is alighanem haldoklott a fia, és mégis elállná az útját azon kevesek egyikének, akik még segíthetnének. A feleségének szokás szerint több esze volt.

Megfogta a férje lábát. A fickó lenézett rá, és halkan motyogva elfordult.

A feleség vonásait nem nagyon lehetett kivenni az arcára tapadt mocsoktól. A koszba fényes csíkokat vájtak a könnyek: láthatóan nagyon nehéz éjszakák álltak mögötte.

Nynaeve a fenyegetően fölé magasló apával mit sem törődve letérdelt, és lehúzta a takarót a nő karjában alvó gyermek arcáról. Az valóban sápadt volt és vézna, és a szemhéja valami lázálmot követve rebbent meg.

– Mennyi ideje köhög? – kérdezte Nynaeve, és kiszedett egy marék gyógyfüvet az oldalán lógó kis tarsolyból. Nem volt nála sok minden, de elégnek kellett lennie.

– Már egy hete, asszonyom – válaszolta a nő.

Ő ingerülten csettintett, és a közelben heverő ónkupára bökött.

– Töltsd meg! – förmedt az apára. – Az is szerencse, hogy a gyermek idáig húzta a fehér váltólázzal, de ha nem avatkozom közbe, aligha éri meg a hajnalt!

Korábbi vonakodása ellenére az apa sietve engedelmeskedett, és telemerte a kupát egy közeli vizeshordóból. A gyakori esőzéseknek hála, itt legalább vízből nem volt hiány.

Nynaeve elvette a serleget, belekevert egy kis ezerjófüvet és láztörőt a vízbe, majd a Tűz egy aprócska szálával felforralta. A víz gőzölögni kezdett, és az apa megint felmotyogott. Nynaeve megrázta a fejét: mindig is úgy tudta, hogy a domaniak igen gyakorlatias népek voltak, ha az Egyetlen Hatalmat kellett használni. A városban uralkodó nyugtalanság ezek szerint rútul megfertőzte őket.

– Idd meg! – szólt rá a kölyökre. Letérdelt, és mind az Öt Hatalmat összefonta abban a bonyolult fonatban, amivel ösztönösen Gyógyított. Némelyik másik aes sedait őszintén lenyűgözték a képességei, de mások csak megvetően morogtak. Akárhogy is, a módszer működött, bár nem tudta elmagyarázni, hogyan csinálta. Ez volt az egyik átka és az egyik áldása is annak, hogy vad: ösztönösen meg tudott csinálni olyasmit is, amivel más aes sedaiok megszenvedtek. Ő viszont azzal küzdött meg rettenetesen, hogy újratanulja a rosszul rögzült dolgokat.

A fiúcska ugyan nem volt teljesen magánál, de a szájához tolt pohárra reagált. Nynaeve körbefonta a Gyógyítás szálaival, miközben ivott, és a gyermek hirtelen megdermedt, majd élesen sóhajtott egyet.

Nem lett volna szükség a gyógyfüvekre, de abban sokat segíthettek, hogy a legyengült szervezet kibírja a Gyógyítást. Nynaeve már leszokott róla, hogy mindig használjon gyógyfüveket is a Gyógyításhoz, de továbbra is úgy volt vele, hogy azért megvan a maguk haszna.

Az apa fenyegetően letérdelt, de Nynaeve a mellkasába bökött az ujja hegyével, és hátralökte.

– Hadd kapjon levegőt az a gyerek!

A kisfiú pislogott egyet, és Nynaeve látta, ahogy kitisztul a tekintete. Gyengén megremegett. Az Egyetlen Hatalommal nézte meg, mekkora hatása volt a Gyógyításnak.

– A láz elmúlt – biccentett kurtán. Felállt, és elengedte az Egyetlen Hatalmat. – Az elkövetkezendő pár napban rendesen kell ennie: megadom a személyleírásotokat a kikötőben, és több ételt kaptok. De el ne adjátok, mert visszajut hozzám, és akkor nagyon dühös leszek! Megértettétek?

A nő szégyenkezve sütötte le a tekintetét.

– Soha nem tennénk ilyet…

– Én már semmit sem veszek biztosra – mondta Nynaeve. – De mindegy is, az a fontos, hogy a fiú életben marad, ha követitek az utasításaimat. Itassátok meg vele a főzet maradékát ma éjjel, ha kell, kortyonként! Ha újra belázasodna, hozzátok el hozzám a Sárkány palotájába!

– Igenis, asszonyom – felelte a feleség, miközben a férje letérdelt. Mosolyogva vette fel a gyermeket.

Nynaeve felvette a lámpást.

– Asszonyom – szólalt meg a nő. – Köszönöm!

Nynaeve visszafordult.

– Már jó pár napja el kellett volna hoznotok hozzánk. Nem érdekel, miféle ostoba babonaságok terjengenek az emberek között, az aes sedaiok nem az ellenségeitek! Ha hallottál más betegről is, biztasd őket, hogy látogassanak meg minket!

A nő biccentett, és a férje is mintha meghunyászkodott volna. Nynaeve büszkén kivonult a sikátorból a sötét utcára. Az emberek rettegéssel vegyes tisztelettel néztek fel rá. Micsoda bolondok! Inkább hagyták volna, hogy a tulajdon gyermekük meghaljon, mint hogy kitegyék a Gyógyításnak?

Amint visszaért az utcára, megnyugodott. Az egész közjáték nem telt sok idejébe, és – legalábbis aznap este – ideje épp annyi volt, amennyit akart. Nem volt túl sok szerencséje Randdel. Csak az vigasztalta, hogy Cadsuane még csúnyábban kudarcot vallott a férfi tanácsadójaként.

De hogyan bánt az ember az Újjászületett Sárkányhoz hasonlatos teremtményekkel? Tudta, hogy a régi Rand ott rejlik valahol a férfiban. Épp csak annyiszor megverték és megrugdalták, hogy elbújt, és hagyta, hogy ez a kíméletlen változat uralkodjon. És bármennyire fájó volt is beismernie, Nynaeve is tudta; ezúttal erővel nem megy semmire. De akkor hogyan veheti rá Randet, hogy helyesen cselekedjen, ha egyszer a rendes noszogatáshoz már túl makacs lett?

Megtorpant. A lámpás fénye bevilágította az előtte ásító üres utcát. Egyetlenegy valakinek sikerült egyszerre tanítania, oktatnia és együtt dolgoznia Randdel. És nem Cadsuane volt az, nem is azok az aes sedaiok, akik megpróbálták foglyul ejteni, becsapni vagy erővel a jó útra kényszeríteni.

Hanem Moiraine.

Nynaeve tovább ballagott. A Kék nővér élete utolsó néhány hónapjában szinte kényeztette Randet.

Ahhoz, hogy a férfi a tanácsadójává fogadja, beleegyezett abba is, hogy mindenben engedelmeskedik neki, és csak akkor ad tanácsot, ha Rand külön kéri. De mi haszna volt a tanácsnak, ha csak kérésre adták? Az embereknek általában épp azt a tanácsot kellett volna megfogadniuk, amit meghallani sem akartak!

De Moiraine sikerrel járt. Rajta keresztül Rand lassan felülkerekedett az aes sedaiokkal szemben érzett iszonyán is. Ha a fiú végül nem fogadta volna el Moiraine-t, alighanem Cadsuane sem járt volna sok sikerrel, amikor a tanácsadója akart lenni.

Az egyszer biztos, hogy ő nem hajlandó így viselkedni Rand al’Thorral, akárhány hangzatos címet aggat is magára a gazember. De valamit azért csak tanulhat Moiraine sikeréből… Rand azért hallgatott a Kékre, mert hízelgett neki az engedelmessége, vagy mert egyszerűen belefáradt már abba, hogy mindenki rá akarta venni valamire. Tényleg sokan próbálták irányítani, ami nyilván fárasztotta a férfit, és megnehezítette az ő dolgát is, ha már egyszer ő volt az, akire Randnek valóban hallgatnia kellett volna.

Lehet, hogy a férfi róla is azt hiszi, csak egy a sok jelentéktelen manipulátor közül? Kinézte volna belőle…

Be kellett neki bizonyítania, hogy ugyanazért harcolnak. Nem akarta megmondani neki, mit csináljon –

csak azt akarta, hogy ne viselkedjen már ilyen ostobán. És ezen túlmenően, hogy ne essen semmi baja.

Annak is örült volna, ha olyan vezetővé növi ki magát, akit tisztelnek az emberek, ahelyett hogy rettegnének tőle. Rand képtelen volt belátni, hogy a legjobb úton volt afelé, hogy zsarnokká váljon.

A királykodás nem különbözött annyiban a folyóközi polgármesterek dolgától. Fontos volt, hogy a polgármestert tiszteljék és szeressék. A javasasszony és a nőkör elintézte a nehezebb ügyeket, megbüntette azokat, akik túllépték a hatáskörüket. De a polgármestert szeretni kellett. Ez volt a biztonságos és élhető település alapköve.

De hogyan vezethetné rá erre Randet? Nem tudta rákényszeríteni az akaratát: máshogy kellett meggyőznie, hogy meghallgassa. Lassan meggyökerezett a fejében egy terv. Mire visszaért a palotához, már sejtette is, mit kell tennie.

A palotaudvar kapuját saldaeaiak őrizték; az aielek jobb szerettek közelebb, Rand közvetlen közelében maradni, és inkább magában a palotában, a szobákban, a folyosókon őrködtek. Haster Nalmat, a szolgálatos tiszt meghajolt előtte – akadtak még, akik tudták, hogyan illik viselkedni egy aes sedaijal. A kapu mögött díszes, gondozott udvar terült el. Nynaeve lámpája furcsa árnyékokat vetett a fűre, ahogy a fény átsütött a különféle állatformákra nyírt és hajlított fák ágain. Az árnyékok egy ütemre mozdultak a lámpájával, a fantomalakok megnyúltak, és beleolvadtak körülötte az éjszaka még mélyebb sötétjébe.

Akár az árnyékfolyók.

A palota előtt nagyobb csapat saldaeai őrködött. Lényegesen többen voltak, mint amire feltétlenül szükség lett volna. Ha valaki őrségbe lett beosztva, valamiért a barátai is mindig odagyűltek. Nyilván, hogy pletykálkodhassanak. Nynaeve odavonult a csapathoz: az érkezésére többen is felhagytak azzal, hogy lustán támasszák a palota oszlopait.

– Ki nincs közületek ma éjjel szolgálatban? – kérdezte.

A kilenc katonából három valóban feltette a kezét, és kicsit elveszetten néztek fel rá.

– Pompás – mondta ő, és az egyikük kezébe nyomta a lámpását. – Ti hárman velem jöttök!

Bevonult a palotába, és a három katona utána sietett.

Későre járt – a kísértetmenet csak éjfélkor jelent meg –, és az egész palota az igazak álmát aludta. A bejáratnál álló díszes csillárt eloltották, és sötétség honolt a folyosókon. Próbára tette az emlékezőtehetségét, hogy kiválassza, melyik folyosón menjen. A fehérre meszelt falak itt is ugyanolyan makulátlanok voltak, mint a palota többi részében, de kevésbé díszesek. Amint beért egy kis kamrába, ahol a szolgák szokták előkészíteni az ételt, mielőtt felvinnék az ebédlőbe, beigazolódott a sejtése. Az általa választott folyosó továbbvezetett a fogadótermekbe; a másik folyosó pedig hátul vitt ki a konyhába. A teremben egy hosszú, zömök faasztal állt, mellette magas fazsámolyokkal. Kockázó emberek ülték körbe. Zöldfehér gyolcsing volt rajtuk, Milisair házának színei, és vaskos munkanadrág.

Döbbenten néztek fel, ahogy Nynaeve bevonult a szobába. Az egyikük talpra ugrott, és fellökte a zsámolyát is. Lekapta a kalapját – olyan rusnya, felemás, barna jószág volt, hogy azt még Mat is szégyellte volna a fejére tenni –, és úgy nézett ki, mint egy kiskölyök, akit könyékig a süteményben kaptak ebéd előtt.

Nynaeve-et nem érdekelte, mit csinálhatnak épp: rálelt a ház néhány szolgájára, neki ennyi bőven elég volt.

– A dosun nal kell beszélnem – jelentette ki a fő házvezető helyi titulusát használva. – Hozzátok elém!

A katonái is besorakoztak mögötte a kamrába. Mindhárman saldaeaiak voltak, és ha kicsit nyersnek is tűntek, a mozgásukon látszott, hogy ösztönösen értenek már a harchoz. Nynaeve úgy vélte, ezeknek az egyszerű szolgáknak az is épp elég ijesztő lenne, hogy egy aes sedai ugráltatja őket, de sejtette, hogy később még a katonáknak is hasznát veszi.

– A dosun nal? – kérdezte végül a kalapos fickó. – Biztos benne, hogy nem inkább az igazgatóval beszélne, vagy a…

– A dosun nal – ismételte Nynaeve. – Hozzátok elém most rögtön! Annyi időt kaphat, hogy felöltözzön, de nem többet. – Rábökött az egyik katonára. – Te! Te vele mész. Gondoskodj róla, hogy senkivel se beszéljen, és hogy ne nyíljon lehetősége a szökésre sem!

– Szökésre? – kiáltott fel a munkás. – Miért akarna Loral megszökni? Mit tett, úrnőm?

– Remélem, semmit! Eredj!

A két férfi, a katona és a munkás elsietett. A három másik helyi továbbra is az asztal mellett ült.

Láthatóan kényelmetlenül érezték magukat. Nynaeve keresztbe fonta a karját, és a tervét mérlegelte.

Rand úgy döntött, hogy a domani király utáni hajsza falba ütközött a hírnök halálával. Ő nem volt erről meggyőződve. Akadtak ott mások is, és pár jól kifundált kérdés igen sok mindenre fényt deríthetett.

Nem hitte volna, hogy a dosun bármi rosszat tett. De nem akarta, hogy a munkás bárkinek fecsegjen út közben. Jobb, ha veszélyesnek hiszi a helyzetet, és ha a katona is gondoskodik róla, hogy hallgasson. És siessen.

Hasznosnak bizonyult az előrelátása. Pár perc múlva a munkás visszasietett a kamrába, és egy sebtében felöltözött, idősebb asszonyság loholt mögötte. Szürke haja kibukkant sietve a fejére tekert vörös kendője alól, és idősödő domani arca egészen belesápadt a rettegésbe. Nynaeve elszégyellte magát.

Milyen rettenetesen érezheti magát ez a szerencsétlen asszony, miután egy rémült szolga azzal ébresztette fel éjnek évadján, hogy az egyik aes sedai azonnal beszélni akar vele!

A saldaeai katona is ott sietett mögöttük, aztán beállt őrködni az ajtóba. Karikalábú, zömök kis fickó volt, jellegzetes, hosszú saldaeai bajusszal. Másik két társa abban az ajtóban állt lustán, ahonnan érkeztek, és könnyed tartásuk láttán csak még feszültebb lett a légkör. Mintha átvettek volna valamit az aes sedai tapintható elszántságából.

– Béke veled, jóasszony! – köszönt Nynaeve, és biccentett az asztal felé. – Leülhetsz! A többiek menjenek a főbejárathoz, és maradjanak ott. Ne beszéljenek senkivel!

A négy munkást nem kellett tovább biztatni. Nynaeve szólt az egyik katonának, hogy kövesse őket, és gondoskodjon róla, hogy betartsák az utasításait. A kései óra is az előnyére szolgált: most, hogy a háztartás legtöbb tagja éppolyan mélyen aludt, mint Rand kísérete, talán kivizsgálhatja a dolgot anélkül, hogy felkeltené a bűnösök figyelmét.

A szolgák távozásával a dosun csak még idegesebb lett. Nynaeve leült az asztal mellé az egyik megürült zsámolyra. A férfiak siettükben még a kockát is hátrahagyták, bár az természetesen eszükbe jutott, hogy a pénzüket magukkal vigyék. A szobában csak egy kis lámpás meztelen lángja égett az ablakpárkányon.

A szolgák nyomába eredő saldaeai magával vitte Nynaeve lámpását.

– Loralnak hívnak, ugye? – kérdezte a nőtől.

A dosun félve biccentett.

– Ugye tisztában vagy vele, hogy az aes sedaiok nem hazudnak?

A házvezetőnő megint csak biccentett. A legtöbb aes sedai képtelen volt valótlanságot állítani, bár Nynaeve gyakorlatilag hazudhatott volna, mert még nem fogta a kezében az Esküpálcát. Részint ezért tartották kevesebbre a többiek. Pedig semmi okuk nem volt rá. Az Esküpálca csak formaság volt: a folyóközieknek nem kellett semmiféle ter’angreal ahhoz, hogy őszinték legyenek!

– Akkor hinni fogsz nekem, ha azt mondom, hogy nem feltételezem, hogy te személy szerint bármi rosszat tettél volna. De szükségem van a segítségedre!

A nő mintha kicsit megnyugodott volna.

– Miben lehetek a segítségére, Nynaeve sedai?

– Tapasztalatom szerint a házvezetőnők mindig többet tudnak egy ház működéséről, mint az intéző vagy akár maguk a tulajdonosok. Hosszabb ideje itt dolgozol már?

– Három nemzedéke szolgálom a Chadmar családot – jelentette ki a nő meglehetősen büszkén. – És reméltem, hogy szolgálhatom még egy negyedik alatt is, ha az úrnő… – Elhallgatott. Rand a tulajdon börtönébe záratta „az úrnőt”. Ez nem vetett valami biztató fényt arra, hogy valaha lesz még egy nemzedék, akit a dosun szolgálhatna.

– Igen, igen – törte meg Nynaeve a kellemetlen csendet. – Az úrnődet sújtó balszerencsés körülmények is része annak, amiért ma este hívattalak!

– Nynaeve sedai – nézett fel rá az idősödő asszony mohó reménnyel –, ön vissza tudja esetleg adni a szabadságát? Vissza tudja juttatni a Sárkány nagyúr kegyébe?

– Talán… – Nem túl valószínű, gondolta Nynaeve, de semmi sem lehetetlen. – A ma esti kutatásom sokat segíthet. Láttad valaha ezt a hírnököt, azt, amelyiket az úrnőd börtönbe vetett?

– Amelyiket a király küldött? – kérdezte Loral. – Nem beszéltem vele, aes sedai, de láttam. Magas, jóképű fickó volt, domani létére meglepően simára borotvált képpel. Összefutottam vele a folyosón. Azt hiszem, életemben nem láttam nála szebb arcú férfit!

– És mi történt aztán? – kérdezte Nynaeve.

– A hírnök egyenesen Chadmar úrnő elé sietett, és aztán… – Loralnak elakadt a szava. – Nynaeve sedai, nem akarom még nagyobb bajba keverni az úrnőmet, és…

– Elküldték, hogy kivallassák – jegyezte meg Nynaeve kurtán. – Nem tűröm az ostobaságot, Loral. Nem azért jöttem, hogy az úrnőd ellen gyűjtsék bizonyítékot, és nem érdekel, kihez vagy hű. Sokkal több minden forog itt kockán. Válaszolj a kérdésemre!

– Igenis, úrnőm – sápadt el Loral. – Mindannyian tudtuk, mi történt. Helytelennek tartottuk, hogy a király egy emberét csak így kivallassák. Különösen ezt a fickót. Mindenképp kár lett volna tönkretenni egy ilyen szép arcot.

– Tudod, hol van a vallató és a börtön?

Loral habozott, aztán vonakodva biccentett. Helyes. Nem akarta visszatartani az információt.

– Akkor menjünk! – kelt fel Nynaeve.

– Úrnőm?

– A börtönbe – mondta az aes sedai. – Gondolom, nem itt volt, a palotában, már ha Milisair Chadmar valóban olyan óvatos teremtés, mint amilyennek vélem!

– Nincs valami messze, a Sirálylakomában – válaszolta Loral. – Ma éjjel akar odamenni?

– Igen – biccentett Nynaeve, aztán habozni kezdett. – Kivéve, ha úgy döntök, hogy az otthonában látogatom meg a vallatót!

– Lakni is ott lakik, úrnőm!

– Pompás! Gyerünk!

Loralnak nem volt sok választása. Nynaeve hagyta, hogy a katonák őrizetében bár, de visszatérjen a szobájába, és rendesen felöltözzön.

Nem sokkal később ő és a három saldaeai kimasíroztatták a dosunt – és a négy szolgát, nehogy bármelyikük véletlenül figyelmeztessen bárkit is arról, hogy mi folyik itt – az épületből. Mind az öten határozottan elégedetlennek tűntek. Talán hittek a babonás pletykáknak, és attól féltek, hogy nem lesznek biztonságban az éjszakában. Nynaeve ennél bölcsebb volt. Lehet, hogy nem volt biztonságos a városban csatangolni éjszaka, de semmivel sem volt rosszabb, mint máskor. Ha kevesebben jártak-keltek az ember körül, kisebb volt az esélye annak is, hogy valamelyik hirtelen tüskéket sarjaszt egész testén, lángra lobban, vagy valami hasonlóan iszonyatos kínhalállal pusztul el.

Maguk mögött hagyták a palotát. Nynaeve egyenletes, gyors tempóban ment, remélte, hogy ezzel csillapítani tudja a többiek idegességét is. Odabiccentett a kapunál őrködő katonáknak, és továbbment a Loral mutatta irányba. A lábuk hangosan dobogott a fajárdákon, és a felhős égbolt épp csak derengett a szórt holdfényben.

Nynaeve nem engedte meg magának azt a fényűzést, hogy megkérdőjelezze a tulajdon tervét.

Eldöntötte, mit csinál, és egyelőre mintha működött volna a dolog. Persze lehet, hogy Rand mérges lesz rá, hogy utasítgatta a katonákat, és bajt kevert. De néha fel kellett kavarni a vizet, hogy megláthassuk, mi rejlik a hordó mélyén. Túlságosan is kényelmes egybeesés volt, hogy bár Milisair Chadmar már hónapokkal ezelőtt elfogta a hírnököt, a fickó csak nem sokkal azelőtt halt meg, hogy Rand ki akarta hallgatni. És ő volt az egyetlen ember, aki egyáltalán sejthette, hol rejtőzik a király!

Loral a Sirálylakoma, más néven a Sirálynegyed felé vezette a kis csapatot. A halászok errefelé dobták ki a fogás fölösleges részét. A legtöbb épeszű emberhez hasonlóan Nynaeve is kerülte ezt a városrészt, és ahogy közelebb értek, az orra emlékeztette is rá, miért. A halbél tökéletes trágya volt, de többutcányi távolságból is érezni lehetett a komposzthalmok bűzét. Még a menekültek is kerülték ezt a sötét vidéket.

Meglehetősen sokáig mentek – érthető mód a tehetős városrészek a lehető legmesszebb estek a Sirálylakomától. Nynaeve büszkén vonult, és nem törődött a sötét árnyaktól hemzsegő sikátorokkal, a házakkal, bár a kísérete – a katonákat kivéve – félve csoportosult köré. Persze a saldaeaiak keze sem tévedt messzire ívelt kardjuk markolatától, és egyszerre próbáltak minden lehetséges irányba figyelni.

Nynaeve sokért nem adta volna, ha vannak hírei a Fehér Toronyból. Mennyi ideje nem hallott már

Egwene és a többiek felől? Mintha megvakult volna. Persze csak ő tehetett róla, ő ragaszkodott hozzá, hogy Randdel tartson. Valakinek oda kellett a fiúra figyelnie, még akkor is, ha ez azzal járt, hogy senki másra nem figyelhetett. Még mindig megosztott volt a Torony? Még mindig Egwene volt az amyrlin?

Az utcai híresztelések nem sokat segítettek. Minden egyes pletykára jutott legalább két ellentétes értelmű. A Fehér Torony saját maga ellen harcolt. Nem, az asha’man ek ellen. Nem, az aes sedaiokat elpusztították a seanchanok! Vagy az Újjászületett Sárkány! Nem, ez mind-mind csak a Fehér Torony által terjesztett pletyka, hogy gyengének mutassák magukat az ellenségeik előtt, és támadást provokáljanak.

Nagyon kevés szó esett kifejezetten Elaidáról vagy Egwene-ről, bár a két amyrlin történetének valamiféle torz változata azért csak terjedt. Ez gondot jelentett. Egyik aes sedai csoport sem szívesen terjesztette a másik amyrlin hírét. Ha arról fecsegnek az emberek, hogy az aes sedaiok egymással viszálykodnak, az mindannyiuk hírnevének rosszat tesz.

Loral végül megállt. A négy szolga is megtorpant mögötte, és aggodalmas arckifejezéssel húzódtak egymáshoz. Nynaeve a dosan ra nézett.

– Nos?

– Itt vagyunk, úrnőm! – A nő az utca túloldalán álló épületre mutatott.

– A gyertyás? – kérdezte Nynaeve.

Loral biccentett.

Nynaeve odaintette maga mellé az egyik karikalábú saldaeai katonát.

– Te vigyázz erre az öt emberre, és gondoskodj róla, hogy semmi bajuk ne essen! A másik kettő velem jön!

Átvágott az utcán, de nem hallotta, hogy bárki más lába ledobbant volna a fajárdáról. A homlokát ráncolva fordult meg. A három őr összedugott fejjel állt, az egyetlen, árva lámpást nézte, és alighanem magát átkozta, hogy nem jutott eszébe még egyet hozni.

– Ó, a Fényre! – csattant fel Nynaeve. Felemelte, és magához ölelte a Forrást. Az ujja fölött libegő, kis fénygolyót szőtt. Egyenletes fény világította be körülötte a földet. – Hagyjátok csak itt a lámpát!

A két saldaeai engedelmeskedett, és utána sietett. Nynaeve odalépett a gyertyaöntő ajtaja elé, aztán védőkört szőtt a hallgatózók ellen, és maga, az ajtó meg a két katona köré engedte.

Felnézett az egyik katonára.

– Hogy hívnak?

– Triben, úrnőm – felelte az. Karvalyarcú fickó volt, rövid, gondosan nyírt bajusszal és a homlokán egy sebhellyel. – Ő pedig Lurts – bökött a másik katonára. Lurts hatalmas emberhegy volt, és Nynaeve meglepve látta rajta, hogy az egyenruhája alapján a lovassághoz tartozik.

– Jól van, Triben – mondta Nynaeve. – Rúgd be az ajtót! Triben nem kérdezett vissza, csak felemelte a lábát, és rúgott.

A keret szétpattant, és az ajtó kivágódott, de ha Nynaeve hallgatózás elleni védelme jó helyre került, odabenn senki sem hallhatta, mi történt. A nő bekukucskált. A szobát viasz- és parfümillat lengte be, és a fapadlót sok helyütt foltok tarkították. Alighanem a viasz csepegett le: az sokszor nyomot hagyott, hiába takarították fel.

– Gyorsan! – szólt rá a katonákra, és elengedte a némító fonatot, de megtartotta a fénygömböt. – Lurts, te menj a bolt hátsó részébe, és figyeld a sikátort! Gondoskodj róla, hogy senki se menekülhessen el!

Triben, te velem jössz!

Lurts a termetéhez képest meglepően fürge volt, és már el is foglalta a helyét a műhely végében.

Nynaeve gömbjének egyenletes derengése gyertyamártáshoz használt hordókra vetődött. A sarokban egy halom elégett gyertyacsonk hevert; pár fityingért hozhatták be, hogy újraöntsék őket. Az üzlet elülső részében lévő kis alkóv volt a bolt kirakata: eltérő méretű és formájú gyertyák sorakoztak benne, a szokásos, fehér rúdtól az illatosított, díszített hasábokig. Ha Loral tévedett, és rossz helyre jöttek…

De minden valamirevaló titkos ügyletnek volt egy hétköznapi álcája is. Nynaeve felsietett a lépcsőn, a fafokok megnyikordultak a súlya alatt. Keskeny kis épület volt. Az emeleten két szobát találtak. Az egyik ajtó résnyire nyitva volt, úgyhogy Nynaeve letompította a gömböcske fényét, és védőkört szőtt, hogy ne hallatszon ki semmi odabentről. Aztán berobbant, nyomában a sólyomarcú Tribennel. A férfi kardja megcsikordult a hüvelyen, ahogy kirántotta.

Csak egyetlen ember tartózkodott a szobában. A földre dobott matracon egy túlsúlyos férfi aludt, a takaró csomóba gyűrve hevert a lábánál. Nynaeve összefont pár Levegő-szálat, és egyetlen, kurta mozdulattal összekötözte a fickót. A férfi szeme kidülledt, és eltátotta a száját, hogy üvöltsön, de Nynaeve Levegővel peckelte ki.

Majd odafordult Tribenhez, és miközben megkötötte a fonatokat, biccentett. A megkötözött fickót a szobájában hagyták, és a másik ajtóhoz léptek. Nynaeve újra hallgatózás elleni védőkört font a szobára, mielőtt beléptek volna, és hasznosnak bizonyult az előrelátása – az ebben a szobában tartózkodó két férfi sokkal hamarabb magához tért. Az egyik egyenesen felült, és felkiáltott, de Triben már oda is ugrott hozzá. Gyorsan gyomorszájon vágta, és a férfi kétrét görnyedve kapkodott levegő után.

Nynaeve megkötözte a Levegő egy fonatával, aztán gúzsba kötötte a másik fiatalembert is, aki álmosan kapta fel a fejét az ágyán. Mind a kettőt maga felé lebegtette, és felerősítette a fénygömb ragyogását. A két fickó pár hüvelykkel a padló fölött lebegett. Mind a ketten domaniak voltak: sötét hajú, durva vonású alakok, a felső ajkukon keskeny kis bajusszal. Csak alsóneműt viseltek. Túl öregnek tűntek ahhoz, hogy tanoncok legyenek.

– Azt hiszem, jó helyen járunk, Nynaeve sedai – jegyezte meg Triben, és a párost megkerülve a nő

mellé állt.

Nynaeve csak felvonta a szemöldökét.

– Ezek nem gyertyaöntőtanoncok – folytatta Triben. Visszacsúsztatta a kardot a hüvelyébe. – A kezük csupa bőrkeményedés, de sehol sincs megégve? Izmos felkar? És túl öregek tanoncnak. A bal oldalinak meg legalább egyszer betörték már az orrát.

Nynaeve alaposabban megnézte a foglyait. Tribennek igaza volt. Nekem kellett volna rájönnöm, gondolta. De a koruk neki is feltűnt…

– Melyikőtöket hagyjam beszélni – kérdezte ráérősen –, és melyikőtöket öljem meg?

Mindkét fickó elkerekedett szemmel kezdett tekeregni. Tudhatták volna, hogy egy aes sedai sosem tenne ilyet. Igazából jobb lett volna, ha nem is utal ilyesmire, de az efféle magánbörtön-őrök mindig felbőszítették.

– A bal oldali mintha nagyon mondani akarna valamit, úrnőm – jegyezte meg Triben. – Talán elárulja, amit tudni akar!

Nynaeve biccentett, és elengedte a fickó szájpeckét. A férfi azonnal beszélni kezdett.

– Bármit megteszek, amit csak akar! De kérem, ne tömje tele bogarakkal a hasam! Esküszöm, semmi

rosszat sem csináltam, csak…

Nynaeve visszatömte a Levegő-szálat a szájába.

– Túl sokat panaszkodik – mondta. – Talán a másik be tudja fogni a száját, és csak akkor válaszol, ha kérdezem! – Elengedte a fonatot.

A fickó továbbra is a levegőben lebegett. Láthatóan halálra volt rémülve, de nem szólt egy szót sem. Az Egyetlen Hatalom a legmegátalkodottabb gyilkosokat is meg tudta rettenteni.

– Hogyan jutok le a börtönbe? – kérdezte Nynaeve a férfitól.

A fickó láthatóan rosszul volt, de alighanem sejtette már, hogy a támadóik a börtönt keresik. Nem tűnt túl valószínűnek, hogy egy aes sedai beront éjnek évadján a boltba, csak mert rossz gyertyát adtak neki.

– Csapóajtó – dadogta. – A boltban. Egy szőnyeg alatt.

– Kiváló! – mondta Nynaeve. Megcsomózta a férfiak kezét összekötöző fonatot, és visszatömte a Levegőt a férfi szájába. Nem lógatta őket tovább a levegőben – semmi kedve nem volt maga után húznia őket, inkább hagyta, hadd bandukoljanak a saját lábukon.

Szólt Tribennek, hogy hozza ki a túlsúlyos alakot a másik szobából, aztán leterelgették a három domanit a lépcsőn. Az izomhegy Lurts odalenn gondosan figyelte a hátsó kis sikátort. Egy fiatal kölyök ült előtte a földön. Nynaeve gömbjének fénye szokatlanul világos haj keretezte, riadt domani arcot világított meg.

A legény kezén égésnyomok sötétlettek.

– Na, ez már rendes gyertyaöntőtanonc – morogta Triben, és megvakarta a homlokán a sebhelyet. –

Biztos vele végeztették az összes munkát, amit álcázásból elvállaltak!

– Ott aludt az alatt a takaróhalom alatt – biccentett Lurts az egyik sötét sarok felé, és odalépett Nynaeve mellé. – Megpróbált eliszkolni a bejáraton, amint felmentek.

– Hozd őt is! – utasította Nynaeve.

A kis boltocskában Triben feltekerte a szőnyeget, aztán a kardja élével addig bökdösött a deszkák közé, amíg bele nem ütközött valamibe. Zsanérok, gondolta Nynaeve. Rövid, óvatos feszegetés után a katonának sikerült kinyitnia a csapóajtót. Egy létra vezetett az alant tátongó sötétségbe.

Nynaeve előrelépett, de Triben feltartotta a kezét.

– Bashere nagyúr a tulajdon sarkantyúmnál fogva akasztana fel, ha hagynám, hogy előremenjen, úrnőm

– jegyezte meg. – Ki tudja, mi van odalenn!

Beugrott a nyílásba, és fél kézzel a létrát, fél kézzel a kardját markolva lecsusszant. Nagy dobbanással ért földet, és Nynaeve a szemét forgatta. Férfiak! Intett Lurtsnak, hogy figyeljen a foglyokra, aztán elengedte a kötelékeiket, hogy le tudjanak mászni a létrán. Mindegyiküknek alaposan, szigorúan a szemébe nézett, aztán leereszkedett. Persze nem olyan színpadiasan, mint Triben. Lurts utána hajtotta a többieket is.

Nynaeve odalenn felemelte a fénygömböt, és megvizsgálta a pincét. A kőből rakott falak láttán kicsit kevésbé volt nyugtalan, ha a fölöttük lévő ház súlyára gondolt. Döngölt agyagpadlón állt, és vele szemben egy faajtó ékelődött a falba. Triben már ott várt, és hallgatózott.

Nynaeve biccentett, mire a férfi kitárta az ajtót, és fürgén beugrott rajta. A saldaeaiak láthatóan eltanultak pár dolgot az aielektől. Nynaeve a nyomába szegődött, és pusztán óvatosságból előkészített pár Levegő-fonatot. A háta mögött lassan lemásztak a mogorva börtönőrök is, nyomukban Lurtsszal.

A másik szobában nem volt sok látnivaló. Két vastag faajtóval zárt cella, egy asztal, körülötte pár zsámoly, és egy jókora faláda. Nynaeve odalebegtette a sarokba a fénygömböt, mialatt a karvalyarcú Triben megvizsgálta a ládát. Felemelte a fedelét, aztán felvonta a szemöldökét, és jó néhány fényesen ragyogó kést húzott elő. Vallató segédeszközök, borzongott meg Nynaeve. Visszafordult a mögötte álló foglárokhoz.

Kioldotta a Levegőt annak a szájából, aki az előbb is beszélt.

– A kulcsok?

– A láda alján – morogta a fickó. A túlsúlyos börtönőr, aki alighanem a csapat vezetője lehetett, elvégre saját szobát kapott, dühösen meredt rá. Nynaeve a levegőbe rántotta a főnököt.

– Ne provokálj! – förmedt rá. – Már így is túl késő van ahhoz, hogy józan ember létemre ébren legyek!

Odabiccentett Tribennek, aki előásta a kulcsot, és kinyitotta a cellaajtókat. Az első cella üres volt, a másodikban pedig egy tépett nő kuporgott. Még mindig díszes domani ruha volt rajta, bár már mocskosan. Chadmar asszony koszos volt, rongyos, és félig önkívületben, összekuporodva hevert a fal tövében. Mintha észre sem vette volna, hogy kinyílt az ajtó. Nynaeve orrát megcsapta a szag, amit eddig elfedett előle a rothadó hal mindent belengő bűze. Ürülék és a mosdatlan emberi test förtelmes szaga.

Alighanem ezért is a Sirálylakomára telepítették ezt a kis börtönt.

Látva, hogyan bántak az asszonnyal, Nynaeve élesen felszisszent. Hogyan engedhette ezt meg Rand?

Persze az asszony maga ugyanerre ítélt embereket, de ettől még nem kellett volna lealacsonyodni az ő

szintjére!

Intett Tribennek, hogy csukja be az ajtót, aztán leroskadt az egyik zsámolyra, és végigmérte a három börtönőrt. A fickók mögött Lurts állta el a kijáratot, és nem vette le a szemét a szerencsétlen tanoncról sem. A kövér foglár még mindig a levegőben lógott.

Kellett neki az információ. Reggel persze kérhette volna Rand engedélyét, hogy hadd látogasson el a börtönbe, de azzal kockáztatta volna, hogy ezek a gazemberek hírét veszik a látogatásának. Csak meglepetéssel és a megfélemlítéssel deríthette ki, mit rejtegetnek.

– Akkor most – mordult rá a három domanira –, kérdezősködni fogok. Ti pedig válaszoltok. Nem vagyok benne biztos, hogy mitévő legyek veletek, úgyhogy nem árt, ha nagyon, nagyon őszinték lesztek velem!

A földön álló két gazember felnézett a fölöttük lógó, a Levegő fonataival magasba emelt harmadikra.

Biccentettek.

– Egy férfit hoztak ide – mondta Nynaeve. – A király hírnökét. Mikor érkezett?

– Két hónapja – mondta az egyik fickó, az erős állú, törött orrú. – Egy zsákban érkezett a Chadmar-palota gyertyavégeivel, ahogy az a foglyoknál megszokott.

– Milyen utasításokat kaptatok?

– Tartsuk fogva – mondta a másik. – Tartsuk életben. Nem tudunk többet, aes sedai izé, úrnőm, a vallatás mindig Jorgin dolga!

Nynaeve felnézett a kövér férfira.

– Te lennél Jorgin?

A fickó vonakodva biccentett.

– És te milyen utasításokat kaptál?

Jorgin nem válaszolt.

Nynaeve nagyot sóhajtott.

– Ide figyelj – nézett fel a férfira –, aes sedai vagyok, köt az adott szavam. Ha mindent elmondasz, amit tudni akarok, gondoskodom róla, hogy ne téged gyanúsítsanak a hírnök halálával. A Sárkány veletek hármótokkal nem törődik, máskülönben nem hagyta volna, hogy továbbra is ti vezessétek ezt a kis…

állomást.

– Ha beszélünk, elenged? – méregette a kövér fickó Nynaeve-et. – A szavát adja rá?

Nynaeve elégedetlenül nézett körbe a parányi szobán. A sötétben hagyták Chadmar asszonyt, és rongyokkal fedték be az ajtót, hogy elfojtsák a sikolyait. A cella sötét volt, levegőtlen, szűkös. Aki ilyen helyen dolgozott, az azt is alig érdemelte meg, hogy életben hagyják, hát még, hogy szabadon eresszék!

De most valami sokkal nagyobb förtelemmel kellett megküzdeniük.

– Igen – jelentette ki, bár keserű volt a szája íze –, és te is tudod, hogy nem érdemled meg!

Jorgin habozott, aztán biccentett.

– Engedjen le, aes sedai, és válaszolok a kérdéseire!

Nynaeve leengedte. A fickó talán nem tudta, de igazából nem volt rá túl sok felhatalmazása, hogy kivallassa: nyilván nem folyamodhatott az ő módszereihez, hogy választ csikarjon ki belőle, és Rand tudta nélkül járt itt. A Sárkány aligha fogja jó néven venni, amikor rájön, hogy kérdezősködött – kivéve, ha felfedezéseket mutathat fel cserébe.

Jorgin odaszólt a törött orrú alaknak.

– Mord, hozz már egy zsámolyt!

Mord először Nynaeve-re nézett engedélyért. A nő kurtán biccentett, hogy engedelmeskedhet. Jorgin óvatosan leeresztette roppant termetét a székre, előrehajolt, és összekulcsolta maga előtt a kezét. Úgy nézett ki, mint egy oldalra billent, hatalmas bogár.

– Nem igazán értem, mit akar tőlem – jegyezte meg. – Úgy nézem, úgyis mindent tud! Tud a telephelyemről, és hogy kiket tartottunk itt fogva. Mi mást akar még tudni?

Telephely? Ez aztán a kifejezés!

– Az az én dolgom – válaszolt Nynaeve, és rámeredt a férfira. Remélte, hogy az arckifejezése most azt közvetíti, csak egy bolond kérdőjelezi meg az aes sedaiok cselekedeteit. – Mondd csak, hogyan halt meg az a hírnök?

– Nem valami méltóságteljesen – válaszolta Jorgin. – Ahogy már azt az emberek tapasztalataim szerint szokták.

– Pontos részleteket akarok, vagy megint lógsz a levegőben!

– Pár nappal ezelőtt kinyitottam a celláját, hogy enni adjak neki. Már halott volt.

– Miért, előtte mikor adtál neki enni utoljára?

Jorgin felhorkant.

– Nem szoktam kiéheztetni a vendégeimet, aes sedai asszony! Csak arra… biztatom őket, hogy árulják el, amit tudnak!

– És mennyit biztattad ezt a hírnököt?

– Annyit nem, hogy belehalhatott volna – jelentette ki Jorgin védekezően.

– Ugyan már! – csattant fel Nynaeve. – A fickó hónapokon át a hatalmadban volt, feltehetően mind ez idő alatt makkegészségesen! Aztán egy nappal azelőtt, hogy az Újjászületett Sárkány látni akarta volna, hirtelen meghal? Már megígértem, hogy szabadon elmehetsz. Áruld csak el, ki vesztegetett meg, hogy megöld, és gondoskodom róla, hogy megvédjenek!

A foglár megrázta a fejét.

– Erről szó sem volt. Mondom, csak úgy meghalt. Néha megesik az ilyen.

– Unom, hogy játszadozol!

– A Fény égessen meg, nem játszadozom! – hördült fel Jorgin. – Azt hiszi, bárki is sokra vinné a szakmámban, ha híre menne, egy kis vesztegetéssel rá lehet venni, hogy megölje a vendégeit? Még annyira sem bíznának meg benne, mint egy hazug aielben!

Nynaeve erre az utolsó megjegyzésre nem reagált. Mintha meg sem hallotta volna, bár egy ilyen emberben amúgy sem „bízhatott” meg senki.

– Nézze – folytatta Jorgin –, amúgy sem az a fajta fogoly volt, akit megölne az ember. Mindenki tudni akarja, hol lehet a király. Ki ölné meg az egyetlen embert, aki tud róla valamit? Az az ember sok pénzt megért!

– Ezek szerint nem halott – feltételezte Nynaeve. – Kinek adtad el?

– Ó, halott az – nevetett fel kurtán a foglár. – Ha eladtam volna, nem éltem volna túl sokkal én sem! Az ilyesmit hamar megtanulja az ember, ha ilyesmivel foglalkozik.

Nynaeve a két másik gazemberhez fordult.

– Hazudik? – kérdezte meg őket. – Száz aranymárkát adok annak, amelyik be tudja bizonyítani, hogy nem mond igazat!

Mord a főnökére nézett, aztán elfintorodott.

– Száz aranyért az anyámat is eladnám, úrnőm, el én! De a Fény égessen meg, Jorgin igazat mond! Az a szerencsétlen halott volt. A Sárkány emberei is megnézték, amikor idehozták az úrnőt!

Ezek szerint Randnek is eszébe jutott ez az eshetőség. De még mindig nem bizonyította semmi sem, hogy ezek a gazemberek nem hazudnak! Ha valamit el akartak titkolni, nyilván keményen megdolgoztak érte, hogy ne kerüljön felszínre! Úgy döntött, más irányból próbálkozik.

– És mit sikerült megtudnod – kezdte – a király hollétéről?

Jorgin csak sóhajtott egyet.

– Mint azt a Sárkány embereinek is mondtam, és mint azt Chadmar asszonynak is mondtam, mielőtt ő

maga is itt végezte a börtönben. Az a fickó tudott valamit, de nem mondta el.

– Ugyan már! – horkant fel Nynaeve, és az éles szerszámokkal teli ládára pillantott. El kellett kapnia a tekintetét, mielőtt újra feldühítette volna magát. – Valaki, aki olyan… gyakorlott, mint te? Egyetlen egyszerű kis tényt sem tudtál kiszedni belőle?

– A Sötét Úr vigyen el, ha hazudok! – A börtönőr elvörösödött, mintha csorba esett volna a büszkeségén. – Még sosem találkoztam senkivel, aki így ellenállt volna! Egy ilyen csinos kis gerlice-képű fickónak nem kellett volna sok győzködés, hogy megtörjön. De nem tört meg. Bármi másról beszélt, csak arról nem, amit hallani akartunk! – Jorgin előrehajolt. – Nem tudom, hogyan csinálta, asszonyom. A Fény égessen meg, nem tudom! Mintha csak valami… erő béklyózta volna meg a nyelvét. Mintha nem beszélhetett volna. Akkor sem, ha akar.

Két segédje csak motyogott valamit magában, és elszörnyedve nézték a földet. Nynaeve kérdése ezek szerint elevent ért.

– És túl keményen vallattad – találgatott Nynaeve –, és abba halt bele?

– A fenébe már, asszony! – mordult fel a foglár. – Vér és hamu! Nem öltem meg! Néha csak úgy meghalnak az emberek!

Sajnos Nynaeve kezdett hinni neki. Jorgin az a fajta gazember volt, akire ráfért volna pár évtized házimunka egy javasasszony felügyelete alatt. De nem hazudott.

Ennyit a nagyszabású tervéről. Nagyot sóhajtott, felállt, és csak ekkor eszmélt rá, mennyire fáradt. A Fényre! Ezzel az egésszel inkább azt érte el, hogy Rand felrobban majd dühében, ahelyett hogy hallgatna a tanácsaira! Vissza kellett mennie a palotába, hogy aludjon egy keveset. Talán holnap eszébe jut valami jobb megoldás, hogy miként mutassa meg Randnek, hogy az ő oldalán áll.

Intett az őröknek, hogy vigyék fel a foglárt és az embereit. Utána font egy Levegő-szálat, hogy rácsukja az ajtót Milisair Chadmarra. Majd gondoskodik róla, hogy jobb körülmények közt tartsák. Akármilyen megvetendő alak is volt, nem lett volna szabad így bánni vele. Randnek muszáj lesz megértenie, majd elmagyarázza neki! Milisair eleve olyan sápadt volt, mint akit bármelyik pillanatban elvihet a láz.

Nynaeve gondolatai máson jártak, de azért csak odalépett a cellaajtó felső részébe vágott kémlelőnyíláshoz, és a Szellem egy szálával megnézte, hogy nem beteg-e a nő.

Alig kezdett bele a vizsgálódásba, megdermedt. Számított rá, hogy Milisair szervezetét legyengítette a kimerültség. Számított rá, hogy beteg, netán megmutatkozik rajta az éhezés.

De nem számított a méregre.

Hirtelen észbe kapott, szitkozódva felrántotta az ajtót, és berohant. Igen, igen, az Egyetlen Hatalom segítségével világosan látta. Rontólevél. Maga is adta már olyan kutyának, amelyikkel végezni kellett.

Meglehetősen gyakori növénynek számított, és rettentő keserű volt. Nem a legjobb méreg – nagyon kellemetlen ízzel bírt, mégis meg kellett emészteni.

Igen, kifejezetten rossz méreg volt – kivéve, ha a megmérgezendő áldozat fogságban volt, és nem tehetett mást, azt kellett ennie, amit kapott. Nynaeve Gyógyítani kezdett: mind az Öt Hatalmat egybefonta, elfojtotta a mérget, és megerősítette Milisair szervezetét. Meglehetősen könnyű Gyógyítás volt: a rontólevél nem volt valami erős. Vagy nagyon sokat kellett belőle beadni – ahogy azt ő tette a kutyával –, vagy sokszor egymás után kellett enni belőle, hogy hasson. De ha valaki ezt a lassabb módszert választotta, úgy tűnhetett, mintha az áldozat természetes halállal halt volna meg. Amint Milisair biztonágban volt, Nynaeve kirontott a cellából.

– Állj! – ordított rá a férfiakra. – Jorgin!

A menet végén álló Lurts döbbenten fordult vissza. Megragadta Jorgin karját, és visszaperdítette a testes alakot.

– Ki készíti a foglyok ételét? – csattant fel Nynaeve, és odavonult elé.

– Az ételt? – kérdezte Jorgin zavartan. – Az Kerb dolga. Miért?

– Kerbé?

– A fiúé – magyarázta Jorgin. – Lényegtelen. Csak egy tanonc, pár hónapja találtuk a menekültek között. Jókora szerencsénk volt vele, a legutóbbi tanoncunk elszökött tőlünk, és ezt már kitanította valaki…

Nynaeve felemelte a kezét, és elhallgattatta. Hirtelen aggodalom töltötte el.

– A fiú! Hol van?

– Itt volt… – nézett körbe Lurts. – Most ment fel…

Odafentről hirtelen lábdobogás hallatszott. Nynaeve szitkozódva ordított fel Tribennek, hogy kapja el a kölyköt. Odafurakodott a létrához, és felmászott. Odafenn kiugrott a boltba, a fénygömb követte. Jorgin két segédje a középső szobában állt zavartan, a saldaeai őr pedig kivont karddal állt velük szemben.

Kérdően nézett Nynaeve-re.

– A fiú! – zihálta a nő.

Triben a bolt ajtajára nézett. Tárva-nyitva állt. Nynaeve előkészített pár Levegő-fonatot, és kirontott az utcára.

Odakinn aztán megtalálta Kerbet az utca sarában. A palotából ideterelt, kockázó szolgák fogták le. Csak akkor kezdték talpra rángatni a kétségbeesetten kapálódzó fiút, amikor Nynaeve lelépett a járdáról, hogy átmenjen hozzájuk. A harmadik saldaeai az ajtóban állt, kivont karddal, mintha csak azért rohant volna át, hogy megnézze, Nynaeve nincs-e veszélyben.

– Kiugrott az ajtón, aes sedai – magyarázta az egyik szolga –, mintha maga a Sötét Úr kergette volna! A katonája odarohant, hátha önnek esett valami baja, de mi gondoltuk, nem árt, ha elkapjuk ezt a kölyköt, mielőtt elinalna. Csak a biztonság kedvéért.

Nynaeve nagyot fújt, hátha az megnyugtatja.

– Nagyon jól tettétek! – biccentett. A fiú erőtlenül kapálódzott. – Nagyon-nagyon jól tettétek!

Tizedik