GYÜLEKEZŐ FELLEGEK Második kötet

Az Idő Kereke

Sorozatszerkesztő: Terenyei Róbert

A sorozat kiadónk gondozásában megjelent köteteinek címét vastaggal szedtük:

A VILÁG SZEME I-II. A NAGY HAJTÓVADÁSZAT I-II. AZ ÚJJÁSZÜLETETT SÁRKÁNY

I-II. HÓDÍT AZ ÁRNYÉK I-II. MENNYEI TŰZ I-II.

A KÁOSZ URA I-II.

A KARDOK KORONÁJA I-II. A TŐRÖK ÚTJA

A TÉL SZÍVE I-II.

AZ ALKONY KERESZTÚTJÁN I-II. AZ ÁLMOK TŐRE I-II. GYÜLEKEZŐ FELLEGEK I-II. AZ

ÉJFÉL TORNYAI I-II. A FÉNY EMLÉKE I-II.

A sorozat előzménye: ÚJ TAVASZ

GYÜLEKEZŐ FELLEGEK

Második kötet

Delta Vision 2012

GYÜLEKEZŐ FELLEGEK II.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Robert Jordan – Brandon Sanderson: The Gathering Storm Copyright © Robert Jordan, Brandon Sanderson, 2009 Hungarian translation © Körmendi Ágnes, 2012 Borítófestmény © Todd Lockwood, 2010 Térképek © Delta Vision Kft, 2011 All right reserved!

© Delta Vision Kft., 2012

Szerkesztés: Járdán Csaba

Borítóterv és nyomdai előkészítés: Ádám Krisztina Korrektúra: Dobos Attila, Tantras

Kiadja a Delta Vision Kft. Minden jog fenntartva

ISBN 978 615 5161 47 6 ISBN 978 615 5161 45 2ö

Delta Vision Kft.

1092 Budapest, Ferenc krt. 40. Telefon: 36 (1) 769-1669 Fax: 36 (1) 216-7054 www.deltavision.hu

ELŐSZÓ

2007 novemberében kaptam egy telefonhívást, ami megváltoztatta az egész életemet. Harriet McDougal, a néhai Robert Jordan felesége és szerkesztője hívott, hogy megkérdezze, befejezném-e Az Idő Kereké nek utolsó kötetét.

Ha valaki még nem hallotta volna, hogy Mr. Jordan elhunyt, sajnálom, hogy tőlem kell megtudnia a rossz hírt. Emlékszem, milyen érzés volt, amikor 2007. szeptember 16-án ráérősen böngészgettem az interneten, és olvastam, hogy meghalt. Megdöbbentett, megrázott és elkeserített a hír. Ez a csodálatos ember, írói karrierem nagy hőse nem volt többé. Az egész világ megváltozott.

1990-ben, kamasz fantasy-függőként vettem először a kezembe A világ szemé t a helyi könyvesboltban. Azonnal a rajongója lettem, és mohón vártam A Nagy Hajtóvadászat ot. Az évek során többször is elolvastam mindegyik könyvet, sőt az új kötetek megjelenése előtt gyakran újraolvastam az egész sorozatot. Telt-múlt az idő, és úgy döntöttem, én is fantasy-író akarok lenni – és ebben nagyon nagy szerepe volt annak, hogy mennyire szerettem Az Idő Kereké t. De azt sosem hittem volna, hogy egy nap Harriet felhív ezzel a kérdéssel. Tökéletesen megdöbbentett. Nem kértem, nem jelentkeztem, de még csak kívánni sem mertem ezt a lehetőséget – bár amikor nekem szegezték a kérdést, egy pillanatig sem haboztam válaszolni. Egyetlen más sorozatot sem szerettem ennyire, és a szereplők mintha régi jó, gyermekkori barátaim lennének.

Nem pótolhatom Robert Jordant. Senki sem írhatja meg olyan jól ezt a könyvet, ahogy ő írta volna.

Ez tény. Szerencsére számos jegyzetet és vázlatot hagyott hátra, egész jeleneteket megírt, illetve magyarázatokat diktált le a feleségének és az asszisztenseinek. Mielőtt meghalt volna, arra kérte Harrietet, keressen valakit, aki befejezi a sorozatot a rajongóinak. Mindannyiunkat szeretett, és élete utolsó heteit is azzal töltötte, hogy a legvégső kötet eseményeit tollba mondja. A tervek szerint A Memory of Light (A Fény emléke) lett volna a címe.

Eltelt tizennyolc hónap, és a következőképp áll a helyzet: Mr. Jordan is mondta, hogy az utolsó kötet gigászi lesz. De a kézirat olyan elképesztően hatalmasra dagadt, hogy háromszor akkora lenne, mint a sorozat egy átlagos kötete, így Harriet és a Tor Kiadó úgy döntött, hogy három részre bontja a könyvet.

Több helyen is kiválóan el lehetett úgy vágni a kötetet, hogy önmagában is élvezetes, kerek történetet kapjunk. Vehetjük úgy is, hogy a Gyülekező fellegek és a két következő könyv A Fény emléké nek három kötete, és úgy is, hogy Az Idő Kereké nek utolsó három könyve. Mind a kettő helyes megállapítás.

Miközben ezeket a sorokat írom, félig már be is fejeztem a második harmadot. Az ésszerűség határain belül gyorsan dolgozunk, nem akarjuk, hogy bárkinek is túl sokat kelljen várnia a történet húsz évvel ezelőtt beígért végére. (Az utolsó mondatokat Mr. Jordan maga írta meg a halála előtt. Olvastam: fantasztikus.) Nem próbálom Mr. Jordan stílusát utánozni. Inkább a sajátomat formáltam úgy át, hogy beleilljen Az Idő Kereke világába. A fő célom az volt, hogy a szereplők lelkéhez hű maradjak. A történetet javarészt még Robert Jordan írta meg, bár a szavak a sajátjaim. Talán úgy fogalmazhatunk, mintha egy új rendező dolgozna a filmen, de a színészek és a forgatókönyv nem változtak.

Ám ez hatalmas munka, és időbe fog telni, míg befejezem. Türelemért esedezem, mert beletelik néhány évbe, hogy tökéletesítsük a történetet. Korunk legnagyobb fantasy eposzának végét tartjuk a kezünkben, és feltett szándékom, hogy hű maradok Mr. Jordan kívánságaihoz és jegyzeteihez. Az írói önbecsülésem és a könyvek iránti szeretetem be sem érné kevesebbel. Végül úgysem tehetek mást, mint hagyom, hogy a szavak maguk beszéljék el, mire vállalkoztunk.

Ez nem az én könyvem. Ez Robert Jordan könyve, és a maga szerényebb módján az olvasóké is.

Köszönöm, hogy elolvassák!

Brandon Sanderson 2009. június

Első fejezet ÚJ HŰSÉG

Gawyn a kétnapos lovaglástól kimerülten ült lova nyergében egy alacsony dombon Tar Valontól délnyugatra. A vidéknek zöldellenie kellett volna így tavasszal, de az alatta elterülő domboldalon csak a téli hó alatt megfulladt nyurga, száraz gyom csörgött. Imitt-amott feketefa- és tiszafapamacsok szegték fel a fejüket az egyhangú, barna tájban. Gawyn jó néhány facsoportot látott, amelyek helyén már csak tönkök maradtak. A háború több fát emésztett fel, mint a világ összes szúja: kellett a nyílvesszőhöz, a tűzhöz, az épületekhez és az ostromgépekhez is.

A fiú egész éjszaka keményen lovagolt, és most ásított egyet. Bryne tábora igencsak jól be volt itt ásva, és csak úgy pezsgett a folyamatos sürgés-forgástól. Egy ekkora seregben legjobb esetben is szervezett zűrzavar uralkodott. Egy kis lovas csapat utazhatott könnyen, kísérők és málha nélkül, ahogy Gawyn csemetéi tették – egy efféle sereg akár több ezer fősre is duzzadhatott, és mégis sovány maradt.

A gyakorlott lovasok, mint például a saldaeaiak állítólag akár hét-nyolcezres hadakban is ugyanolyan mozgékonyak maradtak.

De az alatta elterülő sereg egészen más kérdés volt. A hatalmas, kiterült bestia közepén óriási buborékként kerekedett a kisebbik tábor, ahol feltehetően az aes sedaiok szálltak meg. Bryne jókora csapatokat küldött az Erinin-folyó két oldalán lévő hídvárosokba is, és gyakorlatilag elvágta a sziget szárazföldi utánpótlását.

A sereg úgy kuporgott Tar Valon mellett, mint egy pók, ami a háló mellett libbenő pillangót lesi.

Kisebb csapatok lovagoltak ki-be: őrjáratoztak, élelmet vásároltak, híreket hoztak-vittek. Egyik tucat egység a másik után: némelyik lovas, mások gyalogosok. Mint egy méhkas: egyes méhek kirepülnek, mások épp visszatérnek. A fő tábor keleti felén sátrak és kalyibák összevisszasága állt, a hadseregek köré elkerülhetetlenül összeverődő egyéb emberek, szolgák, segédek szokás szerint rendezetlen tömege.

Nem sokkal arrébb, épp csak a fő táboron belül, egy fa mellvéd magas gyűrűje tört az égre – talán ötven hossz széles lehetett. Feltehetően egy parancsnoki állás.

Gawyn tudta, hogy Bryne emberei látták, amint a tábor felé tart, de senki sem állította meg.

Valószínűleg nem is próbálnák, hacsak nem akarna ellovagolni. Egy magányos férfi, tisztességes szürke köpenyben és nadrágban, elöl fűzős, fehér ingben, nem volt valami érdekes. Lehetett zsoldos, aki a sereghez akart csatlakozni. Vagy egy hírnök valamelyik helyi uraságtól, aki a felderítők miatt jött panaszkodni. Még akár a sereg tagja is lehetett – bár Bryne katonáinak nagy része egyenruhát viselt, sokan csak egy sárga pántot kötöttek a kabátujjukra, mert nem volt még elég pénzük, hogy felhímeztethessék a címert.

Nem, egy magányos ember, aki a sereg felé közeledett, nem jelentett veszélyt. Egy magányos alak, aki elfelé lovagol, már sokkal aggasztóbb volt. A táborba érkezők egyaránt lehettek barátok, ellenségek vagy semlegesek. De aki megnézte magának a tábort, utána pedig ellovagolt, az szinte biztos, hogy kém volt. Úgyhogy ha ő nem megy el, mielőtt világossá tette volna jövetele célját, valószínű volt, hogy Bryne őrei nem zaklatják.

A Fényre, tudna mit kezdeni egy ággyal! Két nyugtalan éjszaka volt mögötte, alig egy-két órát alhatott a köpenyébe burkolódzva. Ingerlékeny volt, nyűgös, és részint saját magára haragudott, amiért nem volt hajlandó megszállni egy fogadóban, nehogy az emberei utolérjék. Fáradtan pislogott, és megsarkantyúzta a lovát. Leügetett a lejtőn. Most már tudta, mit akar.

Nem. Abban a pillanatban tudta, mit akar, amikor ott hagyta Sleete-et Dorlanban. Mostanra már a

csemeték is tudják, hogy a vezérük elárulta őket. Sleete nem engedhette meg magának, hogy hátráltassa a kutatást. Elmondott nekik mindent, amit csak tudott. Gawyn nem bánta volna, ha meg tudja magát győzni róla, hogy meglepődtek a dolgon, de épp elég gyakran néztek rá a homlokukat ráncolva, zavartan, hogy hogyan mer így beszélni Elaidáról vagy az aes sedaiokról.

A Fehér Torony nem érdemelte meg a hűségét, de a csemeték… és soha többé nem térhet vissza hozzájuk. Zavarta: ez volt az első eset, hogy a bizonytalanságáról egy nagyobb csoport is tudomást szerzett. Senki sem tudta, hogy segített megszökni Siuannak, és az Egwene-nel való kapcsolata sem volt épp közismert tény. De mégis helyesen döntött, hogy otthagyta őket. Hónapok óta most először a cselekedetei és a szíve egy irányba húztak. Meg kell mentenie Egwene-t. Ebben tudott hinni.

Közelebb ért a tábor széléhez. Nyugodt arcot vágott. Ezek itt azok, akik amyrlinné emelték Egwene-t, akik célpontot csináltak belőle! Egy egyszerű beavatottból! Bábként használták! Ha netán nem sikerülne megszerezniük maguknak a Tornyot, őket talán meg sem büntetik. De Egwene-t kivégzik.

Én majd bejutok, gondolta. Megmentem valahogy! Aztán beleverek egy kis józan észt a fejébe, és elviszem az összes aes sedaitól minél messzebb! Talán még Bryne-t is jobb belátásra bírhatom.

Mindannyian visszatérhetnénk Andorba, hogy segítsünk Elayne-nek.

Újult elszántsággal lovagolt előre, elfojtotta a kimerültségét is. A parancsnoki állást csak úgy érhette el, ha átvágott a tábori segítők tömegén. Többen voltak a katonáknál is. Szakácsok, hogy valaki gondoskodjon az élelemről. Nők, hogy legyen, aki felszolgálja az ételt és elmossa a koszos edényeket.

Kocsisok, hogy valaki el is szállítsa az ennivalót. Bognárok, hogy legyen, aki megjavítja a szekereket.

Kovácsok, hogy legyen elég patkó az élelemmel megrakott szekeret húzó lovakra; kereskedők, elvégre meg is kell venni azt az ételt, és gazdasági tisztek, akik az egészet megszervezik. A kevésbé megbecsült kereskedők egyenesen a katonák harcban megszerzett pénzére ácsingóztak, akárcsak a nők becstelenebbje. És ott voltak a táborban a küldöncfiúk is, akik egy nap talán maguk is kardot vesznek majd a kezükbe.

Hatalmas katyvasz volt az egész. A sátrak és a kunyhók félig nyomorteleppé álltak össze: mindegyiknek más volt a színe, a formája és a rozzantsága is. Még egy Bryne-hez hasonlóan tehetséges tábornok sem tudta teljesen rendbe szedni a táborral utazó népséget. Az emberei hellyel-közzel gondoskodtak a biztonságról, de nem kényszeríthették rá az ittenieket a katonai fegyelemre.

Gawyn a felfordulás sűrűjén vágott át. Nem törődött az utána kiabálókkal, hogy fényesíttesse ki a kardját, vagy vegyen egy kis fánkot. Olcsón megúszta volna – végtére is ez a gyülekezet zsoldos katonákon élt –, de csataménje és jó minőségű ruhája egyértelműen tisztnek mutatta. Ha valamelyiknél vásárol, a többi is megérzi a pénz illatát, és körülveszi mindenki, aki üzletet remél tőle.

Nem törődött a kiáltásokkal, előreszegezte a tekintetét, a kavargáson túl elterülő sereg felé. Ott többnyire takaros sorokban álltak a sátrak, századnak és zászlónak megfelelően, bár néha még kisebb csapatokra bomolva. Gawynnek látnia sem kellett, hogyan helyezkednek el, anélkül is tudta. Bryne szerette a rendet, és nagy híve volt a feladatmegosztásnak. Nyilván hagyta, hogy a tisztjei úgy építsék fel a saját táborrészüket, ahogy akarják. Így ugyan nem volt olyan egységes a tábor, de sokkal önműködőbb lett.

Egyenesen a mellvéd felé tartott, de nehéz volt figyelmen kívül hagynia a körülötte tolongó tábori söpredéket. A kiáltásaik megülték a levegőt, akárcsak a főtt étel, a latrinák, a lovak, az olcsó parfüm szaga. A tábor nem volt olyan zsúfolt, mint egy város, de nem volt olyan kiépített sem. Izzadságszag vegyült a szakácstüzek illatába, majd hozzákeveredett az állott víz és a mosdatlan testek bűze. A legszívesebben egy kendőt szorított volna az orrára, de nem tette. Úgy nézett volna ki, mint egy elkényeztetett nemes ficsúr, aki az orrát húzza az egyszerű népre.

A bűz, a tömeg, a kiabálás nem hangolta jobb kedvre. A fogát csikorgatva tudta csak megállni, hogy ne ordítson rá az árusokra.

Egy alak esett ki elé az útra – kénytelen volt visszarántani a lovát. Barna szoknyás, fehér blúzos, koszos kezű nő volt.

– El az utamból! – mordult rá Gawyn.

Az anyja fel lett volna háborodva, ha hallja, milyen dühösen beszél. De az anyja már halott volt.

Al’Thor ölte meg.

Az előtte álló nő felnézett, és visszaugrott az útról. Világos hajába sárga kendőt kötött, alakra kicsit kövérkésnek tűnt. Gawyn épp csak megpillantotta az arcát, ahogy elfordult.

Megdermedt. Egy aes sedai arca! Képtelenség volt eltéveszteni! Döbbenten ült a nyergében; a nő

lehúzta a sárga kendőt, és elszaladt.

– Várjon! – kiáltott utána, és megfordította a lovát. De a nő nem állt meg. Gawyn habozott, és leengedte a karját; látta, hogy a nő csatlakozik a közelben álló, hosszú favályúk mellett dolgozó mosónők sokaságához. Ha úgy tett, mintha egyszerű asszony lenne, nyilván megvolt rá a maga fény verte aes sedai oka, és nem örülne neki, ha felfednék a titkát. Rendben. Elfojtotta az ingerültségét. Egwene.

Egwene-re kellett összpontosítania.

Amint elért a parancsnoki álláshoz, máris sokkal jobb lett a levegő. Négy alabárdos állt őrt, acélsisakjuk fényesen villogott, és tökéletesen illett Bryne három csillagával kivert mellvértjükhöz. A kapu mellett Tar Valon Lángjával hímzett zászló lobogott.

– Újonc? – kérdezte meg az egyik katona, amikor odaért. A zömök fickó bal vállán vörös csík fénylett: ő volt az őrvezető. Alabárd helyett kard volt nála. A mellvértje alig érte át a potrohát, és az állán vörös sörte borzolódott. – Aldan kapitányra lesz szükséged – mordult rá Gawynre. – Nagy kék sátor, úgy a tábort körbelovagolva az út negyedénél. Van saját kardod és lovad, jó zsoldot kapsz majd!

A fickó egy távoli pont felé mutatott valahol a hadsereg sűrűjében, a parancsnoki részen kívül. Ez nem tűnt biztatónak. Gawyn látta, hogy Bryne zászlója odabenn lobog.

– Nem újoncnak érkeztem – magyarázta, és megfordította a lovát, hogy jobban megnézhesse magának a katonákat. – Gawyn Trakand vagyok. Sürgős ügyben kell beszélnem Gareth Bryne-nel. Azonnal!

A fickó felvonta a szemöldökét. Aztán nevetgélt egyet.

– Nem hisz nekem – nyugtázta Gawyn szárazon.

– Aldan kapitánnyal kéne beszélned – mondta a fickó lustán, és újra a távoli sátor felé bökött.

Gawyn mély levegőt vett, hátha attól megnyugszik. Próbálta elfojtani az ingerültségét.

– Ha küldetne Bryne-ért, kiderülne, hogy…

– Gond lesz? – kérdezte a katona pöffeszkedve. Az emberei is készenlétbe billentették az alabárdot.

– Semmi gond – válaszolta ő kimérten. – De szükségem lenne rá…

– Ha csatlakozni akarsz a táborunkhoz – szakította félbe a katona, és előrelépett –, meg kell tanulnod, hogy azt teszed, amit mondanak neked!

Gawyn állta a fickó tekintetét.

– Rendben. Így is intézhetjük. Talán így még gyorsabb is lesz! Az őrvezető a kardmarkolatára tette a kezét.

Gawyn kirúgta a lábát a kengyelből, és lelökte magát a nyeregből. Lóhátról nehéz lett volna elkerülnie, hogy megölje a fickót. Mire a lába a sáros földre dobbant, a pengéjét is kirántotta, a hüvely úgy szisszent, mint a bennakadt lélegzet. A „Tölgy rázza az ágait” állásba esett: ezt a formát nem halálos támadásokra használták, a tanítómesterek módfelett szerették, ha a tanítványaikkal kellett vívniuk. Ezen kívül akkor volt még nagyon hatásos, ha eltérő fegyverekkel harcoló, nagyobb csapatok ellen küzdött az ember.

Mielőtt az őrvezető kiszabadíthatta volna a kardját, Gawyn nekirontott, és könyökkel hasba vágta a rosszul illeszkedő mellvért alatt. A fickó felnyögött és kétrét görnyedt, aztán az ifjú a kardja markolatával odakoppintott oldalt a fejére – egy katonának több esze is lehetett volna, mint hogy ferdén tegye föl a sisakját. Majd Gawyn a „Selyemszaggatásba” csúszott, hogy elbánjon az első alabárdossal.

Az egyik katona épp segítségért kiáltott, és Gawyn pengéje csengve kondult neki az első alabárdos mellvértjének. Hátrataszította a férfit. Végezetül kirúgta a fickó alól a lábát, és a „Szélcsavarásba”

ugrott, hogy hárítsa a másik két katona csapásait.

Szerencsétlenül jött ki a dolog, de kénytelen volt megvágni a két állva maradt alabárdos combját.

Jobban örült volna, ha nem kell megsebesítenie őket, de a harc – még az ilyen, sokkal képzetlenebb ellenfelek ellen vívott harc is – annál megjósolhatatlanabbá vált, minél tovább tartott. Az embernek hamar és határozottan uralnia kellett a csatateret, ami most azzal járt, hogy a két alabárdost a földre kellett küldenie. A katonák vérző combjukra szorították a kezüket. Az őrvezető elájult a fejére mért ütéstől, de az első alabárdos bizonytalanul épp talpra kecmergett. Gawyn félrerúgta a fickó alabárdját, aztán az arcába talpalt. A szerencsétlen véres orral hanyatlott hátra.

A lova halkan nyihogott mögötte, horkantgatva kapálta a földet. Harci mén volt, megérezte a küzdelmet, de jól idomított állatként tudta, hogy ha a kantárja le van ejtve, egy helyben kell állnia. Gawyn megtörölte a pengéjét a nadrágjában, aztán visszacsúsztatta a hüvelybe. A sebesült katonák nyöszörögve fetrengtek a földön. Megveregette a lova orrát, és újra kézbe vette a kantárt. Mögüle elhátráltak az eddig nézelődő tábori segítők, aztán elrohantak. A mellvéden belüli, elkerített részről felajzott íjakkal közeledett egy csapat katona. Ez nem volt valami jó jel. Szembefordult velük, leakasztotta még mindig hüvelyben lévő kardját az övéről, és a földre dobta a közelgők előtt.

– Fegyvertelen vagyok! – kiabálta túl a sebesültek nyögéseit. – És e közül a négy közül egy sem szenvedett halálos sebet! Menjetek, mondjátok meg a vezéreteknek, hogy egy magányos vívómester épp most verte le egy osztagát alig tíz szívdobbanásnyi idő alatt! Régi tanítványa vagyok! Látni akar majd!

Az egyik katona előreugrott, hogy elvegye Gawyn földre dobott kardját, egy másik pedig intett egy küldöncnek. A többiek továbbra is rá szegezték az íjukat. Az egyik elesett alabárdos elkezdett arrébb mászni. Gawyn megfordította kissé a lovát, hogy be tudjon mögé ugrani, ha a katonák lövésre feszítenék a húrt. Jobb szerette volna, ha nem fajulnak idáig a dolgok, de kettejük közül a ló viselte volna könnyebben, ha kap pár nyilat.

A katonák közül többen is előremerészkedtek, hogy segítsenek sebesült társaikon. A testes őrvezető is kezdett magához térni, felült, és az orra alatt káromkodni kezdett. Gawyn nem tett egyetlen fenyegető

mozdulatot sem.

Talán hiba volt megverekednie ezekkel az emberekkel, de már így is túl sok időt vesztegetett el. Lehet, hogy Egwene már halott! Ha egy olyan alak próbálta fitogtatni a hatalmát, mint ez az őrvezető, az embernek két választása volt. Vagy végigjárta a bürokrácia összes lépcsőfokát, és minden egyes katonát külön-külön meggyőzött róla, hogy fontos személy, vagy zavart keltett. A második lehetőség gyorsabb volt, és a táborban láthatóan akadt épp elég aes sedai, hogy meggyógyítson pár sebesült katonát.

Végül egy kis csoport vonult ki a mellvéd mögül. Az egyenruhájuk tiszta volt, a tartásuk veszedelmes, az arcuk kimerült. Legelöl egy szögteles arcú, őszülő halántékú, erős, köpcös alak lépdelt. Gawyn elmosolyodott. Maga Bryne. Bejött a fogása.

A hadvezér végigmérte, aztán odalépett a sebesült katonákhoz, és gyorsan megvizsgálta őket. Végül megrázta a fejét.

– Fegyvert le! – parancsolta az embereinek. – Cords őrmester!

A nagydarab katona felállt.

– Uram!

Bryne Gawynre nézett.

– Ha legközelebb megjelenik valaki a kapunál, és azt mondja, nemesember, és velem beszélne, küldessen egy tisztért! Azonnal. Nem érdekel, ha a jövevénynek két hónapos szakálla van, és olcsó lőrétől bűzlik. Értette?

– Igen, uram – felelte a fickó elvörösödve. – Értettem, uram!

– Vitesse az embereit a gyengélkedőbe, őrmester! – folytatta Bryne, de még mindig Gawynt nézte. – Te meg velem jössz!

Az ifjú megfeszítette az állát. Azóta nem beszélt vele így Gareth Bryne, hogy elkezdett borotválkozni!

De persze nem igazán várhatta el, hogy a férfi elégedett legyen. Amint beértek a mellvéd mögé, azonnal észrevett egy fiatal kölyköt, aki vagy lovászinas lehetett, vagy küldönc. Az elkerekedett szemű fiúcska kezébe nyomta a lova kantárját, és rászólt, hogy gondoskodjon rendesen az állatról. Aztán elvette a kardját a katonától, akinél volt, és Bryne után sietett.

– Gareth – kezdte, amikor beérte a másikat –, én…

– Hallgass, kölyök – szólt Bryne, és meg sem fordult –, még nem döntöttem el, mihez kezdjek veled!

Gawyn becsukta a száját. Ez igazán igazságtalan volt! Ő akkor is Andor jog szerinti királynőjének a bátyja volt, és ha Elayne-nek sikerül megszereznie és megtartania a trónját, ő lesz az első

kardnagyherceg! Bryne-nek több tisztelettel kellene vele bánnia.

De a tábornok olyan makacs tudott lenni, mint egy szamár. Gawyn nem szólt egy szót sem. Magas, csúcsos sátorhoz értek: két őr állt előtte. Bryne lehajtotta a fejét, és bebújt a sátorba, ő pedig követte.

Odabenn minden tiszta volt és rendezett, rendezettebb is, mint Gawyn várta. Az asztalon feltekert térképek és szépen egymásra tornyozott lapok álltak, a sarokban lévő tábori ágyak gondosan bevetve, a takarók élre hajtogatva. Bryne láthatóan nagyon alapos emberre bízta a takarítást.

Az idősebb férfi összekulcsolta a kezét a háta mögött, és ahogy megfordult, kifényesített mellvértje visszatükrözte Gawyn arcát.

– Rendben. Akkor most meséld el, mi hozott ide!

Az ifjú kihúzta magát.

– Tábornok – mondta –, azt hiszem, tévedésben él. Már nem a tanítómesterem!

– Tudom – vetette oda Bryne kurtán. – Az a fiú, akit én tanítottam, sosem alacsonyodott volna odáig, hogy ilyen gyerekes csínyekkel hívja fel magára a figyelmet!

– Az őrvezető ellenséges volt, nekem pedig nem volt türelmem végigvárni egy ostoba bolond hőzöngését. Ez tűnt a legjobb megoldásnak.

– A legjobb megoldásnak? Mire? – kérdezte Bryne. – Hogy felbőszíts?

– Figyeljen! – kezdte Gawyn –, lehet, hogy elhamarkodott voltam, de fontos ügyben jöttem. Meg kell hallgatnia!

– És ha nem teszem? – kérdezte Bryne. – Ha egyszerűen csak kidoblak a táboromból, mint egy elkényeztetett kis hercegecskét, aki túlságosan is gőgös, de nem elég eszes?

Gawyn összevonta a szemöldökét.

– Óvatosan, Gareth! Sokat tanultam, mióta utoljára találkoztunk. Tartok tőle, rá kell majd ébrednie, hogy a kardja nem győzi le olyan könnyedén az enyémet, mint egykor tette!

– Efelől nincs egy pillanatnyi kétségem sem – mondta Bryne. – A Fényre, kölyök! Mindig is tehetséges voltál! De komolyan azt hiszed, hogy csak azért, mert jól bánsz a karddal, többet ér a szavad? Meg kellene hallgatnom téged, mert ha nem teszem, megölsz? Azt hittem, ennél jobban neveltelek!

A tábornok megöregedett, mióta Gawyn nem látta. De a kor nem görnyesztette meg; kényelmesen ült a vállán. Kicsit őszesebb volt a férfi halántéka, több ránc sötétlett a szeme sarkában, de a teste még mindig kellően erős és szikár volt ahhoz, hogy jó pár évvel fiatalabbnak mutassa a valódi koránál. Nem lehetett úgy nézni Gareth Bryne-re, hogy az ember ne egy férfikora derekán – és nem alkonyán

– járó személyt lásson.

Gawyn farkasszemet nézett a tábornokkal, és próbálta elfojtani fortyogó haragját. Bryne nyugodtan állta a tekintetét. Higgadtan. Ahogy azt egy hadvezérnek illett. Ahogy azt neki is illett volna.

Az ifjú elfordította a tekintetét. Hirtelen elszégyellte magát.

– A Fényre! – suttogta. Elengedte a kardját, és a fejéhez kapott. Hirtelen rettenetesen fáradtnak érezte magát. – Sajnálom, Gareth! Igaza van. Ostobán viselkedtem.

Bryne felmordult.

– Örülök, hogy ezt hallom. Már kezdtem azon gondolkozni, mi történhetett veled!

Gawyn nagyot sóhajtott, és egy pillanatra nem bánta volna, ha akad a közelben valami hideg innivaló. A haragja a semmibe olvadt, és rátört a kimerültség.

– Nehéz évem volt – mondta –, és túl keményen hajtottam magam, hogy ideérjek. A józanságom szélén táncolok.

– Nem vagy vele egyedül, fiam – vigasztalta Bryne. Mély levegőt vett, és egy kis tálalóasztalkához lépett. Töltött egy pohárka valamit Gawynnek. Csak meleg tea volt az, de a fiú így is hálásan vette el, és belekortyolt.

– Embert próbáló időket élünk – mondta Bryne, és töltött magának is egy csészével. Belekortyolt és elfintorodott.

– Mi a baj? – kérdezte Gawyn, és lenézett a teájára.

– Semmi. Csak utálom.

– Akkor miért issza? – kérdezte az ifjú.

– Állítólag jót tesz az egészségemnek – morogta Bryne. Mielőtt Gawyn tovább kérdezősködhetett volna, a nagy tábornok folytatta. – Akkor ezek szerint ragaszkodsz hozzá, hogy fogdába zárjalak, mielőtt elárulnád, miért is kellett fegyverrel utat törnöd magadnak a parancsnoki állásomhoz?

Az ifjú előrelépett.

– Gareth! Egwene-ről van szó. Elfogták!

– A Fehér Torony aes sedaiai?

Gawyn sürgetően biccentett.

– Tudom. – A tábornok újra belekortyolt a teába, és újra elfintorodott.

– Be kell mennünk érte! – csattant fel a fiú. – Azért jöttem, hogy a segítségét kérjem. Meg akarom menteni!

Bryne halkan felhorkant.

– Megmenteni? És egész pontosan hogyan tervezel bejutni a Fehér Toronyba? Még az aieleknek sem sikerült betörniük a városba!

– Nem is akartak – vetette oda Gawyn. – De nekem nem kell elfoglalnom a várost, csak egy kis csapattal behatolnom, és kihoznom egyetlenegy embert. Minden sziklán akad repedés. Megtalálom a módját.

Az idősebb férfi letette a csészéjét. Alaposan végigmérte az ifjút, határozott, viharvert arca maga volt a nemesség megtestesülése.

– De egyet árulj el nekem, kölyök! Hogyan győzöd meg róla, hogy veled menjen?

Gawyn összerezzent.

– Miért kellene meggyőznöm? Örül, hogy velem jöhet! Miért is ne örülne?

– Mert megtiltotta nekünk, hogy megmentsük – felelte Bryne, és újra a háta mögött kulcsolta össze a kezét. – Legalábbis én így tudom. Az aes sedaiok nem sok mindent árulnak el nekem. Azt hinné az ember, jobban megbíznak abban, aki helyettük levezényli ezt az ostromot. Akárhogy is, az amyrlin tud velük valahogy kommunikálni, és azt az utasítást hagyta nekik, hogy hagyják békében.

Micsoda? De hát ez nevetséges! A táborban lévő aes sedaiok nyilván meghamisítják valahogy a tényeket!

– Bryne, de hát fogoly! Az aes sedaiok, akiket hallottam beszélni a dologról, azt mondták, minden nap megverik, és ki fogják végezni!

– Nem tudom – mondta a tábornok. – Már hetek óta náluk van, és még nem ölték meg.

– Meg fogják ölni – mondta Gawyn sürgetően. – Ön is tudja! Az ember talán végigvezetteti az elfogott ellenfelet párszor az emberei előtt, de végül úgyis ki fogja tűzni a fejét egy lándzsára, hogy tudják, halott. Vége. Tudja, hogy igazam van.

Bryne végigmérte, aztán biccentett.

– Talán tudom. De akkor sem tehetek mást. Az esküm köt, Gawyn. Nem tehetek mást, hacsak nem a lány maga utasít rá!

– Hagyná meghalni?

– Ha ez kell ahhoz, hogy megtartsam az eskümet, igen!

Ha Bryne-t az esküje tartja vissza… nos, előbb kap hazugságon egy aes sedait, mint hogy Gareth Bryne megszegje az adott szavát. De Egwene! Csak tehetett érte valamit!

– Próbálok kihallgatást szerezni neked valamelyik aes sedainál, akit szolgálok – mondta Bryne. – Talán ők tehetnek valamit az ügy érdekében. Ha meg tudod róla győzni őket, hogy szükség van a mentőakcióra, és hogy az amyrlin is ezt akarná, akkor meglátjuk.

Gawyn biccentett. Ez legalább valami.

– Köszönöm!

A tábornok unottan legyintett.

– Bár persze fogdába kellene téged vitetnem. Ha másért nem is, mert megsebesítetted három emberemet!

– Gyógyíttassa meg őket egy aes sedaijal! – javasolta Gawyn. – Azok alapján, amit hallottam, épp elég nővér zargatja!

– Ugyan már! – válaszolta Bryne. – Általában csak akkor hajlandóak Gyógyítani, ha valamelyik katonám élete veszélyben forog! A múltkor lovaglás közben egy emberem csúnyán leesett a lóról, és azt vágták a fejemhez, hogy ha meggyógyítanák, csak rászoktatnák a vakmerőségre. „A fájdalom lecke –

mondta az a nyomorult némber. – Talán majd legközelebb nem dönt úgy, hogy lovaglás közben nekiáll a barátainak pózolni.”

Gawyn elfintorodott.

– De most csak kivételt tesznek! Végtére is az ellenség sebesítette meg az embereit!

– Majd meglátjuk – felelte Bryne. – A nővérek ritkán látogatnak csak át a katonákhoz. Megvan a maguk dolga.

– Most is van egy a külső táborban – jegyezte meg Gawyn oda sem figyelve. Épp csak átnézett a válla fölött.

– Egy fiatal lány? Sötét hajú, nem kortalan arcú?

– Nem, ez egy aes sedai volt. Épp, hogy az arcáról tudtam megmondani! Kicsit kövérkés volt, világos hajjal.

– Talán csak őrzőt keresett – sóhajtott fel Bryne. – Azt szokták.

– Nem hinném – mondta Gawyn, és újra átnézett a válla fölött. – A mosónők közt bujkált! – Most, hogy belegondolt, hirtelen rájött, hogy akár a Fehér Toronyhoz hű nővérek kéme is lehetett.

Bryne még jobban összevonta a szemöldökét. Talán neki is pont ez jutott az eszébe.

– Mutasd meg nekem! – mondta, és elindult a sátorajtó felé. Félrevetette őket, és újra kivonult a reggeli fénybe. Az ifjú követte.

– Azt nem magyaráztad még el, Gawyn, hogy mit csinálsz errefelé

– szólt Bryne, miközben átvágtak a takaros rendben lévő táboron. A tisztek szalutáltak a tábornoknak.

– Mondtam már – válaszolta az ifjú, a kezét kényelmesen a kardmarkolatra ejtve. – Ki fogom szabadítani valamiféleképp Egwene-t abból a halálcsapdából!

– Nem arra gondoltam, hogy mit csinálsz az én táboromban, hanem, hogy mit keresel egyáltalán a környéken? Miért nem tértél vissza Caemlynbe, hogy segíts a húgodnak?

– Ön tud valamit Elayne-ről! – torpant meg Gawyn döbbenten. A Fényre! Már rég rá kellett volna kérdeznie! Tényleg fáradt lehetett…

– Úgy hallottam, korábban ő is a táborában volt. Visszament Caemlynbe? Biztonságban van?

– Jó ideje nincs már velünk – felelte Bryne. – De úgy tudom, jól megy a sora. – Most ő torpant meg, és Gawynre meredt. – Úgy érted, te nem is tudsz róla?

– Miről?

– Nos, a hírek nem valami megbízhatóak – mormolta a tábornok – , de ezt több aes sedaijal is megerősíttettem, akik Caemlynbe Utaztak, hogy megtudják, mi történt. A húgodé az Oroszlántrón. Úgy tűnik, sikerült eltakarítania a jelentős részét annak a mocsoknak, amit anyátok hagyott!

Gawyn mély levegőt vett. A Fénynek hála! – gondolta lehunyt szemmel. Elayne élt. Az övé volt a trón.

Kinyitotta a szemét, és hirtelen mintha még a borús reggeli égbolt is kicsit világosabb lett volna.

Továbbment. A tábornok mellette bandukolt.

– Tényleg nem tudtad – állapította meg Bryne. – Hol jártál, te gyerek? Te vagy az első kardnagyherceg, vagy legalábbis az leszel, amint visszaérsz Caemlynbe. A húgod mellett a helyed!

– Először Egwene.

– Esküt tettél – meredt rá Bryne szigorúan. – A színem előtt. Elfelejtetted?

– Nem – válaszolta ő. – De ha Elayne-é a trón, akkor egyelőre biztonságban van. Kiszabadítom Egwene-t, és visszacipelem magammal Caemlynbe, ahol rajta tudom tartani a szememet. Ahol rajta tudom tartani a szememet mind a kettőn!

Bryne felhorkant.

– Azt hiszem, kifejezetten szívesen végignézném az első felét – jegyezte meg. – De bárhogy is, miként lehet, hogy nem voltál ott Elayne mellett, amikor megpróbálta megszerezni a trónt? Mi a fenét csináltál, ami még nála is fontosabb lehetett?

– Csak… belekeveredtem dolgokba – felelte Gawyn mereven előreszegezett tekintettel.

– Belekeveredtél? – kérdezte Bryne. – A Fehér Toronyban voltál egész idő… – Hirtelen elhallgatott.

Egy percig csendben ballagtak egymás mellett. – Hol is hallottad, hogy nővérek beszélgetnek Egwene elfogásáról? – kérdezte aztán a tábornok. – Honnan tudod, hogy megbüntetik?

Gawyn nem szólt egy szót sem.

– Vér és hamu! – csattant fel a tábornok, pedig ritkán szitkozódott. – Tudtam, hogy túl sokat tud az az alak, aki azokat a rajtaütéseket vezette ellenem! És már kezdtem arra gyanakodni, hogy valamelyik tisztem árult el!

– Most már nem számít.

– Ezt majd én döntöm el – vetette oda Bryne. – Megölted az embereimet! Rajtaütéseket vezettél ellenem!

– Rajtaütéseket vezettem a lázadók ellen – pontosított Gawyn, és keményen a tábornok szemébe nézett.

– Azért hibáztathat, hogy erőszakkal jutottam be a táborába, de komolyan azt várja, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen, amiért segítettem megvédeni a Fehér Tornyot az ostromló seregtől?

Bryne elhallgatott, aztán kurtán biccentett.

– Rendben. De akkor ellenséges parancsnok vagy.

– Már nem – felelte Gawyn. – Már otthagytam azt a posztot.

– De…

– Segítettem nekik – mondta az ifjú. – Most már nem segítek. Semmi, amit itt látok, nem jut vissza az ellenségeihez, Bryne! A Fényre esküszöm!

A korosabb férfi nem válaszolt azonnal. Sátrak mellett mentek el

– alighanem a fontosabb tisztek sátrai előtt –, és közeledtek a karókból rakott falhoz.

– Rendben – szólt végül Bryne. – Bízom benne, hogy nem változtál meg annyira, hogy megszegd az adott szavad!

– Sosem fordulnék ez ellen az eskü ellen – vágott vissza Gawyn élesen. – Hogyan is gondolhat ilyet?

– Mostanában akadt némi tapasztalatom a váratlanul kiforgatott eskük terén – sóhajtott Bryne. – Azt mondtam, hogy hiszek neked, kölyök! És tényleg hiszek. De még mindig nem magyaráztad meg, miért

nem tértél vissza Caemlynbe!

– Egwene az aes sedaiokkal volt – magyarázta Gawyn –, és legjobb tudomásom szerint Elayne is. Úgy tűnt, akkor én is jó helyen vagyok, bár nem voltam róla meggyőződve, hogy szeretem Elaida fennhatóságát.

– És mid neked Egwene? – kérdezte Bryne halkan.

Az ifjú állta a tekintetét.

– Nem tudom – vallotta be. – De bárcsak tudnám!

Meglepő módon a tábornok erre felnevetett.

– Értem! És megértem. Gyere, keressük meg ezt az aes sedait, akit látni véltél!

– Valóban láttam – mondta Gawyn, és odabiccentett az őröknek, ahogy kimentek a kapun. A katonák tisztelegtek Bryne-nek, de őt úgy méregették, mint egy viperát. Megvolt rá minden okuk.

– Majd meglátjuk, mit találunk – mondta Bryne. – Akárhogy is, azt akarom, hogy a szavadat add rá, hogy miután megszerveztem neked egy találkozót az aes sedaiok vezetőivel, visszamész Caemlynbe!

Hagyd ránk Egwene-t! Neked Elayne-nek kell segítened. Andorban van a helyed!

– Ezt önről is elmondhatnám – nézett végig Gawyn a külső tábor kavarodásán. Hol is látta azt a nőt?

– Elmondhatnád – mordult fel Bryne rosszkedvűen –, de nem lenne igazad. Erről anyád gondoskodott.

Az ifjú ránézett.

– Kicsapott a legelőre, Gawyn. Kitiltott az udvarból, és kivégzéssel fenyegetett.

– Lehetetlen!

Bryne komoran nézett maga elé.

– Én is úgy éreztem. De ennek ellenére ez az igazság. Amiket a fejemhez vágott… fájtak, Gawyn.

Nagyon is fájtak.

Csak ennyit mondott, de tőle ez is épp elég volt. Gawyn még sosem hallotta, hogy akárcsak egy szóval is panaszkodott volna a helyzete vagy a parancsai ellen. Hű volt Morgase-hez – olyan kitartóan hű, amilyenről csak egy uralkodó álmodhatott. Sosem ismert nála megbízhatóbb embert, de panaszkodásra kevésbé hajlamosat sem.

– Biztos valami cselszövés része volt – mormolta. – Ismerte anyámat! Ha megbántotta, nyilván okkal tette!

Bryne megrázta a fejét.

– Nem volt rá más oka, mint hogy olyan ostoba módon beleszeretett abba a ficsúr Gaebrilbe. Kis híján hagyta, hogy az elködösödött elméje romlásba döntse egész Andort!

– Azt sosem tette volna! – csattant fel Gawyn. – Gareth, ha valakinek, hát önnek tudnia kellene!

– Kellene – halkította le Bryne a hangját. – És bárcsak tényleg tudnám!

– Valami más oka volt rá – morogta Gawyn makacsul. Érezte, hogy újra kezdi elönteni a harag. A körülöttük tolakodó árusok rájuk néztek, de nem szólították meg őket. Talán tudták, hogy Bryne-t nem szabad zaklatniuk. – De most már sosem tudhatjuk meg. Most már halott. A Fény verje meg al’Thort!

Nem jöhet el elég hamar az a nap, amikor végre ledöföm!

Bryne élesen ránézett.

– Al’Thor megmentette Andort, fiam. Vagy legalábbis senki sem tehetett volna nála többet.

– Hogy mondhat ilyet? – rántotta el a kezét Gawyn. – Hogyan mondhat bármi jót is arról a szörnyetegről? Megölte az anyámat!

– Nem tudom, hogy higgyek-e ezeknek a híreszteléseknek – dörzsölte meg Bryne az állát. – De még ha hiszek is, fiam, akkor is lehet, hogy ezzel használt a legtöbbet Andornak. Fogalmad sincs róla, a végén milyen rossz lett a helyzet!

– El sem hiszem, hogy miket hallok! – lehelte Gawyn, és a kardja markolatára eresztette a kezét. – Nem tűröm, hogy bárki is így beszennyezze a nevét, Bryne! És ezt komolyan mondom!

A tábornok egyenesen a szemébe nézett. Olyan szilárd volt a tekintete… Mintha gránitból faragták volna.

– Mindig igazat mondok, Gawyn. Bárki is hívjon ki érte. Nehezedre esik ezt hallani? Nohát, hidd el, hogy átélni még nehezebb volt! A panaszkodásnak nincs semmi haszna, de Morgase fiának mégis tudnia kell az igazat! A végén, Gawyn, anyád teljesen elfordult Andortól, hogy még jobban magához ölelhesse ezt a Gaebrilt. El kellett távolítani. Ha ezt al’Thor tette meg nekünk, akkor köszönet jár neki érte.

Gawyn megrázta a fejét, és a döbbenet viaskodott benne a haraggal. Ez az ember Gareth Bryne lenne?

– Ezt nem az eldobott szerető mondatja velem – folytatta Bryne merev arccal, mintha csak erővel küzdené le az érzelmeit. Halkan beszélt, de a tábor lakói így is széles ívben elkerülték őket. – El tudom fogadni, ha egy asszony elveszíti az érdeklődését egy férfi iránt, és másnak adja a szívét. Morgase-nek, a nőnek meg tudok bocsátani. De Morgase-nek, a királynőnek? Az egész országot odaadta annak a kígyónak. A szövetségeseit börtönbe záratta és megverette. Nem volt az eszénél. Néha, ha elfertőződik egy katona sebe, le kell vágni a karját, hogy megmentsd az életét. Örülök Elayne sikerének, és nekem is fáj, hogy ezt kell mondanom. De el kell ásnod ezt az al’Thor iránti gyűlöletet! Nem vele volt a baj. Az anyáddal volt a baj.

Gawyn összeszorította a fogát. Soha! – gondolta magában. Soha nem bocsátok meg al’Thornak! Ezért nem.

– Látom az elszántságot a tekintetedben – folytatta Bryne –, és ez is csak újabb ok arra, hogy visszazavarjalak Andorba. Majd meglátod. Ha bennem nem bízol, kérdezd meg a húgodat! Hallgasd meg, ő mit mond!

Gawyn élesen biccentett. Ebből elég. Észrevette, hogy közel járnak már ahhoz a helyhez, ahol a nőt látta. A mosónők távoli sorára nézett, aztán megfordult, és odavonult hozzájuk, bár ehhez át kellett furakodnia két tojásárus csirkékkel teli, bűzös ketrecei között.

– Erre – mondta, talán a kelleténél kicsit élesebben.

Nem nézett hátra, hogy Bryne követi-e. A tábornok nemsokára utolérte, és bár elégedetlennek tűnt, nem szólt egy szót sem. Átvágtak a keskeny, kanyargós pallón, a tompabarna és -szürke ruhákba burkolódzó emberek között, és rövidesen elértek a lassan folyó vízzel teli két hosszú favályú előtt térdelő nőkhöz. A túlsó végén férfiak öntötték a vizet vödörből, és a nők először a koszosabb vízben kimosták a ruhákat, aztán a tisztább vályúban kiöblítették őket. Nem csoda, hogy ekkora sár volt! De legalább itt csak szappanés tisztaságillat lengett a levegőben.

A nők könyökük fölé feltűrték a ruhájuk ujját, és a többség ráérősen fecserészett, miközben a ruhát súrolta a vályúba támasztott súrolófákon. Mindannyian ugyanolyan barna szoknyát hordtak, mint az aes sedai, akit látott. Gawyn oda sem figyelve a kardja markolatára ejtette a kezét, és hátulról méregette a nőket.

– Melyik az? – kérdezte Bryne.

– Egy pillanat – mondta az ifjú. Több tucat nő volt ott. Vajon tényleg látta, amit látni vélt? Miért is lenne épp itt egy aes sedai? Biztos, hogy még Elaida sem küldene ki kémkedni egy nővért; az arcuk azonnal felismerhetővé tette őket!

De persze ha olyan felismerhetőek, most miért nem veszi észre?

És aztán megpillantotta. Ő volt az egyetlen, aki nem beszélgetett a mellette robotoló asszonyokkal.

Lehajtott fejjel térdelt, a sárga kendőt a fejébe húzta, elárnyékolta vele az arcát, épp csak pár világos hajtincs kandikált ki az anyag alól. Olyan szolgálatkész tartásban dolgozott, hogy Gawyn egy pillanatra észre sem vette, de a teste elárulta. Kövérkés volt, és az egész sorban csak ő viselt sárga kendőt.

Az ifjú végigsietett a dolgozó nők mellett. Többen is felálltak, és csípőre tett kézzel tették világossá, mit gondolnak a dologról.

– A katonák azzal a mocskos nagy lábukkal és esetlen könyökükkel igazán ne álljanak a munka és a nők útjába!

Gawyn mit sem törődött velük, tovább ment, míg a sárga kendőhöz nem ért.

Ez őrület! – gondolta. A világon nem volt még soha olyan aes sedai, aki rá tudta volna magát venni erre a testtartásra!

Bryne megállt mellette. Az ifjú lehajolt, és próbálta meglesni a nő arcát. Az asszony még jobban előregörnyedt, és még vadabbul súrolta az inget az előtte lévő vályúban.

– Asszony! – szólította meg Gawyn. – Megnézhetném az arcod?

A nő nem válaszolt. Az ifjú felnézett Bryne-re. A tábornok habozva lenyúlt, és hátratolta a kövérkés nő

kendőjét. Eltéveszthetetlenül aes sedai arc bukkant ki alóla, nem lehetett félreérteni jellegzetesen kortalan vonásait. De a nő nem nézett fel, csak dolgozott tovább.

– Mondtam, hogy nem fog menni – jegyezte meg a közelben egy tekintélyes asszonyság. Felkelt, és végigtotyogott a soron, zöld és barna ruhája akkora volt, akár egy sátor. – „Úrnőm, mondtam neki, azt tesz, amit akar, igazán nem mondok ellent az ön fajtájának, de valaki akkor is észre fogja venni.”

– Ön felel a mosónőkért – állapította meg Bryne.

A nagydarab nő határozottan bólintott, vörös tincse meglendültek.

– Valóban, tábornok úr. – Az aes sedaihoz fordult, és pukedlizett egyet. – Tagren úrnő, figyelmeztettem!

A Fény égessen meg, de figyelmeztettem! Sajnálom!

A Tagrennek nevezett nő csak lehajtotta a fejét. Tényleg könnyek csillogtak volna az arcán? Lehetséges az egyáltalán? Mi folyik itt?

– Úrnőm! – szólt Bryne, és leguggolt a nő mellé. – Aes sedai? Ha aes sedai, és azt parancsolja, hagyjam magára, szó nélkül megteszem!

Ez jó megközelítés volt. Ha a nő valóban aes sedai, nem hazudhat.

– Nem vagyok aes sedai – suttogta az asszony.

Bryne a homlokát ráncolva nézett fel Gawynre. Az mit jelenthet, ha ezt mondta? Az aes sedaiok nem hazudhatnak. Akkor hát…

A nő halkan folytatta.

– Shemerin a nevem. Aes sedai voltam egykor. De már nem vagyok az. Mióta… – Megint lenézett. –

Kérem! Csak hagyja, hadd dolgozzak szégyenemben!

– Hagyom – felelte Bryne. Aztán habozott. – De először beszélnie kell néhány nővérrel a táborból.

Letépnék a fülemet, ha nem vinném el önt hozzájuk, hogy beszélhessenek önnel!

A Shemerin nevű nő nagyot sóhajtott, de felállt.

– Gyerünk! – mondta Bryne Gawynnek. – Biztos vagyok benne, hogy veled is beszélni akarnak. Essünk túl rajta minél hamarabb!

Második fejezet SÖTÉTSÉGBEN

Sheriam habozva kukucskált be sötét sátrába, de nem látott odabenn semmit sem. Megengedett magának egy elégedett kis mosolyt, belépett, és hagyta a helyére libbenni a sátorajtót. Végre egyszer jól mentek a dolgok.

Persze még mindig ellenőrizte a sátrát, mielőtt bement volna, kereste azt, aki régebben néha odabenn settenkedett. Azt, akit sosem sikerült megéreznie, de mégis mindig volt egy olyan sejtése, mintha éreznie kellene. Igen, még mindig ellenőrizte, ott van-e, és alighanem még hónapokig ellenőrizte volna – de most már nem kellett. Nem várt rá odabenn egy rejtélyes árny sem, hogy megbüntesse.

A szögletes kis sátor elég nagy volt ahhoz, hogy felállhasson benne. Az egyik oldalon egy kis tábori ágy állt, a másokon az utazóládája. Épp csak lett volna helye egy kis íróasztalnak is, de akkor olyan zsúfolt lett volna a sátor, hogy meg sem tudott volna mozdulni benne. Ráadásul a közelben amúgy is volt egy tökéletesen alkalmas íróasztal, Egwene használaton kívüli sátrában.

Volt róla szó, hogy átadják azt a sátrat is valaki másnak – a legtöbb nővérnek osztoznia kellett a szálláson, bár minden héten hoztak újabb sátrakat. De az amyrlin sátra jelkép volt. Amíg még reménykedhettek Egwene visszatértében, a sátra is várt rá. A vigasztalhatatlan Chesa tökéletes rendben tartotta: Sheriam még mindig rajtakapta néha a nőt, hogy úrnője fogsága miatt zokog. De Egwene távolléte alatt a sátor gyakorlatilag Sheriamé volt, épp csak nem alhatott ott. Végtére is egy amyrlin krónikaőrétől elvárták, hogy tartsa szemmel az ügyeit.

Sheriam ismét elmosolyodott, és leült az ágyára. Nem is olyan rég még az élete a tehetetlenség és a fájdalom végtelen körforgása volt. Most már ennek vége. Áldassék érte Romanda neve! Bármit gondolt is amúgy arról a kiállhatatlan némberről, Romanda kergette el Halimát – és Sheriam büntetéseit – a táborból.

A fájdalom persze majd visszatér. Mindig is sok kínnal és büntetéssel járt az általa vállalt szolgálat.

De megtanulta, hogyan élvezze ki a békés időszakokat.

Néha azt kívánta, bár tudta volna tartani a száját, bár ne kérdezősködött volna. De megtette, és ide jutott. A szövetségesei hatalomhoz juttatták, ígéretük szerint. De a fájdalomra senki sem figyelmeztette.

Gyakorta azt kívánta, bárcsak a Barnát választotta volna, és elbújt volna valahol egy könyvtárban, hogy ne kelljen senkit se látnia. De most már ott volt, ahol. Nem volt túl sok értelme azon merengeni, mi lehetett volna másképp.

Sóhajtott egyet, levetette a ruháját, és alsóneműt váltott. Sötétben tette: a gyertyákat és az olajat is szigorúan adagolták, és most, hogy kezdett kiürülni a lázadók pénzes ládája, el kellett dugnia a saját részét, hogy később tudjon mivel gazdálkodni.

Bemászott az ágyba, és felhúzta a takaróját. Nem volt olyan naiv, hogy bűntudata legyen mindazért, amit tett. A Fehér Toronyban minden egyes nővér csak hatalmat akart, erről szólt az élet! Nem volt egyetlen aes sedai sem, aki ne szúrta volna hátba a többi nővért, ha úgy vélte, ezzel előnyhöz juthat…

Az ő barátai csak kissé… gyakorlottabbak voltak a dologban.

De miért épp most kellett eljönnie az idők végezetének? Az ismerősei közül sokan akadtak, akik azt szajkózták, micsoda dicsőség és megtiszteltetés, hogy épp most élhetnek, de ő nem értett velük egyet. Ő

csak azért csatlakozott hozzájuk, hogy több hatalomra tegyen szert a Fehér Torony politikai szervezetében, hogy megbüntethesse azokat, akik megvetették. Soha nem akart volna részt venni valami végső leszámolásban az Újjászületett Sárkánnyal, és egészen biztos volt benne, hogy soha nem akarta, hogy bármi köze is legyen a Kiválasztottakhoz!

De mit volt mit tenni… Az lesz a legjobb, ha kiélvezi, hogy megszabadult a verésektől és Egwene

igazságoskodó fecsegésétől is. Ó, igen…

Hatalmas erőkkel bíró nő állt meg a sátra előtt.

Sheriam szeme felpattant. Ő is megérezte a fókuszálni képes nőket, akár csak az összes többi nővér. Vér és hamu! – gondolta idegesen, és erősen összeszorította a szemét. Ne már megint!

A sátorajtó fodrozódni kezdett. Sheriam kinyitotta a szemét. Egy éjfekete alak állt az ágya mellett. A libegő sátorajtón át betűző holdfény sugarai épp csak a körvonalait világították meg. Természetellenes sötétségbe burkolódzott, fekete szalagok lebbentek mögötte, és még az arcát is mélységes feketeség rejtette. Sheriam levegő után kapkodva vetette le magát az ágyról, és térdre borult a sátor durva vászonpadlóján. Alig volt annyi hely, hogy letérdeljen. Remegett, és várta, mikor vág rajta végig a fájdalom.

– Ó! – szólalt meg egy reszelős hang. – Nagyszerű! Engedelmes vagy! Örömmel látom!

Nem Halima volt az. Sheriam sosem érezte meg Halimát, aki úgy tűnt, végig saidin t fókuszált. Ráadásul Halima sosem jelent meg ilyen… drámai külsőségek közepette.

Micsoda hatalom! Valószínűnek tűnt, hogy a Kiválasztottak egyikével van dolga. Vagy a nagyúr egy igen hatalmas szolgájával; valakivel, aki sokkal, sokkal magasabban állhatott fölötte. Aggasztotta a dolog, és remegve hajolt meg.

– Azért élek, hogy szolgáljam, magasságos úrnő! – hadarta gyorsan. – Áldott vagyok, hogy meghajolhatok színe előtt, hogy ilyen időkben élhetek, hogy…

– Ne gagyarássz már! – mordult rá a hang. – Ha jól értettem, jó helyed van itt a táborban?

– Igen, magasságos úrnőm – válaszolta Sheriam. – Én vagyok a krónikák őre.

Az alak szipákolt egyet.

– A krónikaőr egy rakás rongyos lázadó között, akik aes sedainak képzelik magukat. De ez most lényegtelen. Szükségem van rád!

– Azért élek, hogy szolgáljak, magasságos úrnő – ismételte meg Sheriam. Egyre jobban aggódott. Mit akarhatott tőle ez a lény?

– Egwene al’Vere. Le kell taszítani!

– Micsoda? – kérdezte Sheriam döbbenten. Levegőostor vágott végig a hátán égetően. Hogy lehetett ilyen ostoba? Meg akarta öletni magát? – Bocsásson meg, magasságos úrnő! – folytatta sietve. –

Bocsássa meg a kitörésemet! De annak idején a Kiválasztottak egyike adta parancsba, hogy őt tegyük amyrlinné!

– Igen, de ez meglehetősen… rossz választásnak bizonyult. Egy gyermekre volt szükségünk, nem egy nőre, akinek gyermekképe van. Le kell taszítani. Gondoskodsz róla, hogy ez az ostoba lázadócsapat ne támogassa tovább! És azok az átkozott gyűlések Tel’aran’rhiod ban! Hogyan tudtok annyian odajutni?

– Vannak ter’angreal jaink – kezdte Sheriam habozva. – Jó néhányuk borostyánlapocskának tűnik, másik vaskorongnak. És akad pár gyűrűnk is.

– Ó, álomszövők – nyugtázta az alak. – Igen, az hasznos lehet. Hány van?

Sheriam habozott. Ösztönösen hazudott volna, vagy megpróbálja elkenni az igazságot; ez olyan információnak tűnt, amivel élhetett ez ellen az alak ellen. De hogy hazudjon egy Kiválasztottnak?

Nagyon rossz ötlet lett volna…

– Húsz darabunk volt – vallotta be az igazat. – De az egyik a Leane nevű nőnél volt, akit elfogtak. Most tizenkilenc maradt.

Épp csak annyi, hogy eljuthassanak az Egwene-nel való találkozókra az Álmok Világában – egy jutott minden ülnöknek, és egy magának Sheriamnak.

– Igen – sziszegte a sötétségbe burkolódzó alak. – Ez valóban hasznos lenne! Lopd el az álomszövőket, és add át nekem! Ennek a csürhének nincs helye ott, ahol a Kiválasztottak járnak!

– Én… – Lopja el a ter’angreal okat! Ezt meg hogyan tudná megoldani? – Azért élek, hogy szolgáljak, magasságos úrnőm.

– Azért bizony. Tedd meg ezt nekem, és bőkezűen megjutalmazlak! De ha kudarcot vallasz… – Az alak egy pillanatra elgondolkozott. – Három napot kapsz. Minden egyes álomszövőért, amit ez idő alatt nem sikerül megszerezned, egy ujjaddal vagy lábujjaddal fizetsz.

A Kiválasztott ezzel Kaput nyitott ott, a sátor kellős közepén, és eltűnt a túloldalán. Sheriam épp csak megpillantotta odaát a Fehér Torony folyosóinak ismerős, színes csempés padlózatát.

Lopjam el az álomszövőket! Mind a tizenkilencet? Három nap alatt? A magasságos sötétségre! –

gondolta. Mégis hazudnom kellett volna arról, hogy hány van! Miért is nem hazudtam?

Továbbra is térdelt, és mély levegőt vett. Sokáig gondolkozott a helyzeten. Úgy tűnt, vége a békés időszaknak.

Nagyon rövidnek bizonyult.

A Pirosak vonakodva bár, de beengedték a látogatóit, ha már a Torony törvénye megkövetelte.

Egwene-t meglepte, hogy egyáltalán akadnak látogatói, de nem Seaine volt az egyetlen, aki lejött hozzá.

Jó néhány ülnök is járt nála. Érdekes. Akárhogy is, ki volt éhezve a hírekre. Vajon hogyan reagált a Torony a börtönbe vetésére? Vajon még mindig széles és mély szakadékok tátongtak az ajahok között, vagy eddigi munkája kezdte begyógyítani őket?

– Elaida meglehetősen egyértelműen megszegte a Torony törvényét – magyarázta Seaine. – És ráadásul mindezt öt különböző ajah ülnökének a szeme láttára tette. Megpróbálta megakadályozni, hogy tárgyalásra kerüljön a dolog, de nem sikerült neki. Ám ennek ellenére páran hallgattak az érveire.

– Mégpedig? – kérdezte Egwene.

– Hogy árnybarát vagy – felelte a Fehér. – És hogy emiatt kitaszított a Toronyból, és csak utána vert meg.

Egwene-t kirázta a hideg. Ha Elaida bárkit is meg tudott győzni ezzel az érvvel…

– Nem állhat meg a vád – próbálta vigasztalni Seaine. – Ez nem valamiféle Fény háta mögötti kis falu, ahol elég felmázolni valakinek az ajtajára a sárkányagyarat, és már bűnösnek is találtatik!

Egwene felvonta a szemöldökét. Őt is valami „Fény háta mögötti kis faluban” nevelték fel, de mindig volt annyi eszük, hogy puszta pletykák alapján ne ítéljenek el senki sem, a legkisebb bűn esetén sem.

De nem mondott semmit.

– A Torony alapelvei szerint igen nehéz bebizonyítani ezt a vádat

– folytatta a Fehér ülnök. – Ezért feltételezem, hogy ezt nem próbálja bebizonyítani a tárgyaláson, különösen, mivel ehhez hagynia kellene, hogy felszólalhass a saját védelmedben, és azt hiszem, jobb szeretné, ha minél mélyebbre elrejthetne téged.

– Igen – méregette Egwene a közelben ülő Pirosakat. – Azt hiszem, igazad van. De ha nem tudja bebizonyítani, hogy árnybarát vagyok, és ha nem tudta megakadályozni, hogy tárgyalás legyen belőle…

– Ez nem olyan súlyos vétség, amiért megfosztanák a tisztségétől

– mondta Seaine. – A legsúlyosabb büntetés a Csarnok nyilvános feddése és egy hónapos vezeklés.

Megtarthatná a kendőt.

De épp elég sokat veszítene a hiteléből, gondolta Egwene. Biztató volt. De hogyan oldhatná meg, hogy Elaida ne tudja csak úgy eldugni? Továbbra is nyomás alatt kellett tartania azt a némbert… de ez fényverte mód nehéz volt, úgy, hogy minden nap visszazárták ebbe a pirinyó kis cellába! Még csak rövid ideje tartózkodott itt, de máris kínozta a tudat, hogy mennyi lehetőséget elvesztegetett.

– Te elmész a tárgyalásra? – tette fel a kérdést.

– Természetesen – felelte Seaine higgadtan, ahogy azt Egwene egy Fehértől várta. A Fehérek egy része maga volt a hűvös logika megtestesülése. Seaine ennél sokkal melegebb természet volt, de ezzel együtt is távolságtartó. – Ülnök vagyok, Egwene!

– Feltételezem, hogy még mindig látni a Sötét Úr ébredezésének a jeleit? – A lány megborzongott, és a cella padlójára nézett. Eszébe jutott, mi történt Leanével. A saját kis cellája sokkal kopárabb volt, mint Leanéé, talán azért, mert azzal vádolták, hogy árnybarát.

– Igen – válaszolta Seaine halkabban. – És egyre rosszabbnak tűnik a helyzet. Szolgák halnak meg. Az étel megromlik. A Torony egész nagy részei cserélnek helyet véletlenszerűen. Tegnap éjjel a második konyha váratlanul felköltözött a hatodik emeletre, ahol a Barnák lakrésze volt. A Barnák igencsak vonakodva mind leköltöztek az oldalsó szárnyba. Vajon ez már örökre így marad? Eddig mindig az volt, hogy a nővérek laktak magában a Toronyban, a novíciák és a beavatottak pedig a szárnyban.

– Ezt fel kell vetned mások előtt is, Seaine – javasolta Egwene lágyan. – Emlékeztesd a nővéreket arra, hogy a Sötét Úr ébredezik, és az Utolsó Csata közeleg! Ne hagyd, hogy elkalandozzon a figyelmük arról, hogy együtt kell dolgoznunk, nem külön!

Seaine háta mögött az egyik Piros ellenőrizte az asztalon álló gyertyát. Lassan a végéhez közeledett az idő, amíg Egwene látogatókat fogadhatott. Nemsokára újra elzárják; érezte a háta mögött a poros, ki nem cserélt szalma szagát.

– Keményen kell dolgoznod, Seaine – sürgette, és felkelt, mielőtt a Pirosak odaérhettek volna. – Tedd meg, amire én nem vagyok most képes! És kérd meg ugyanerre a többieket is!

– Igyekszem – felelte a Fehér. Felállt, és nézte, ahogy a Pirosak elveszik Egwene zsámolyát, majd visszahessegetik a lányt a cellába. A mennyezet olyan alacsony volt, hogy nem tudott felegyenesedni odabenn.

Egwene vonakodva hátralépett, és lehajtotta a fejét.

– Az Utolsó Csata közeleg, Seaine. Ne feledd!

A Fehér biccentett, aztán az ajtó becsukódott, és a sötétség magába zárta Egwene-t. A lány leült. Olyan vaknak érezte magát! Mi lesz majd a tárgyaláson? Még ha meg is büntetik Elaidát, akkor is… mit tesznek majd vele?

Elaida megpróbálja majd kivégeztetni. És még mindig megvolt rá a lehetősége, hiszen ő – a Fehér Torony meghatározása szerint – Amyrlin-trónnak adta ki magát.

Erősnek kell maradnom! – mondta magának a sötétben. Én tettem fel a lábost a tűzre, most aztán főhetek benne, ha máshogy nem tudom megvédeni a Fehér Tornyot! Tudták, hogy továbbra is ellenáll.

Ennél többet nem adhatott nekik.

Harmadik fejezet REPEDÉS A KÖVÖN

Aviendha végignézett az udvarház előtti területen. Mindenhol az induláshoz készülő emberek nyüzsögtek. Bashere férfiai és asszonyai egész fegyelmezettek voltak vízföldi mércével mérve; hatékonyan hajtogatták össze a sátrakat és csomagolták össze a holmijukat. De az aielekhez képest a többi vízföldi – azok, akik nem katonák voltak – rendetlen csürhének tűnt. A tábori nők ide-oda szaladgáltak, és biztos, hogy a feladataik nagy részét nem végezték el, és egy halom fontos holmit nem csomagoltak be. A küldöncfiúk a barátaikkal futkorásztak, és próbáltak minél elfoglaltabbnak tűnni, hátha úgy megússzák a munkát. A civilek sátrait és holmiját lassan szedték össze és pakolták fel, és egy rakás lóra, szekérre meg kocsihajtóra volt szükség, hogy eljuttassák őket oda, ahová menni szeretnének.

Aviendha megrázta a fejét. Az aielek csak azt hozták magukkal, amit a saját hátukon el tudtak vinni, és a hadi csapatban csupán harcosok és tudós asszonyok voltak. És ha egy-egy hosszabb hadjáratra nem volt elég, hogy csak a lándzsák vonuljanak ki, akkor is minden munkás és mesterember tudta, hogyan készüljön fel gyorsan és hatékonyan az útra. Ebben volt becsület. A becsület megkívánta, hogy mindenki képes legyen önállóan gondoskodni magáról, és ne lassítsa le a törzs egészét.

Megrázta a fejét, és visszafordult a feladatához. Az ilyen napokon csak azoknak nem volt egy csepp becsülete sem, akik nem dolgoztak. Belemártotta az ujját az előtte álló vödör vízbe, aztán felemelte a kezét, és hagyta, hogy a másik vödör fölött lógjon egy darabig. Az ujjáról lecsusszant egy vízcsepp.

Újra az első vödörbe dugta az ujját, és megismételte a dolgot.

Ez az a fajta büntetés volt, aminek egyetlen vízföldi sem érthette a jelentőségét. Alighanem könnyű

munkának vélték volna, hogy ott ülhet a földön, a hátát az udvarház farönkjeinek támasztva, és csak ide-oda kell emelgetnie a kezét, hogy az egyik vödröt megtöltse, a másikat kiürítse. Cseppenként.

Számukra ez nem is lenne büntetés.

De ez azért lehetett, mert a vízföldiek nagy része lusta volt. Inkább csöpögtettek volna vizet egy vödörbe, mint hogy követ hordjanak. De a kőhordás mégis csak aktív munka volt – és az aktív tevékenység egyaránt jót tett a testnek és a léleknek. A vízmeregetés viszont értelmetlen. Haszontalan.

Még csak a lábát sem nyújthatta ki, az izmait sem mozgathatta át közben. És mindezt aközben, hogy a tábor többi tagja a sátrakat szedte le a hosszú menetelésre készülőben. Ettől vagy tízszer olyan fájó volt a büntetése! Minden egyes pillanattal, amiben nem segített, csak a toh ja nőtt, és semmit sem tehetett ellene!

Csak a vizet merhette. Cseppről cseppre, cseppről cseppre. Dühítette a dolog. És szégyellte magát, hogy dühös. A tudós asszonyok sosem hagyták, hogy így eluralkodjanak rajtuk az érzelmek.

Türelmesnek kellett maradnia, és meg kellett próbálnia megérteni, miért büntetik meg.

De ha csak a problémára gondolt, már attól is sikíthatnékja támadt. Hányszor jut még újra és újra ugyanarra a következtetésre? Talán túl ostoba volt ahhoz, hogy megérthesse. Talán nem érdemelte meg, hogy tudós asszony legyen belőle.

Visszadugta a kezét a vödörbe, és újabb vízcseppet mert át. Nagyon nem tetszett neki, amit ezek a körülmények kihoztak belőle. Harcos volt, még ha már nem is viselhetett lándzsát. Nem félt a büntetéstől, nem félt a fájdalomtól. De egyre inkább félt attól, hogy végképp elveszíti a bátorságát, és ugyanolyan hasznavehetetlen lesz, mint a homokbámulók.

Tudós asszony akart lenni. Kétségbeesetten vágyott rá. Meglepte a dolog, mert sosem hitte volna, hogy még egyszer olyan elszántan vágyhat bármire is, mint ahogy annak idején a lándzsákat akarta. De az elmúlt hónapokban sokat tanulmányozta a tudós asszonyokat, és egyre jobban tisztelte őket.

Egyenlőnek fogadta el őket, és tudta, hogy segíteni akar azoknak, akik az aieleket ezen a legveszedelmesebb módon irányítják.

Az Utolsó Csata olyan próba lesz, amihez hasonlót még sosem látott a népe. Amys és a többiek azon dolgoztak, hogy megvédjék az aiel népet, ő pedig itt ült, és vízcseppeket meregetett!

– Minden rendben? – kérdezte valaki. Aviendha összerezzent és felnézett. Olyan hirtelen kapott a kése után, hogy kis híján kiborította a vödröt. Rövid, sötét hajú nő állt az épület árnyékában, tőle nem messze. Min Farshaw összefonta a karját. Kobaltkék kabátot viselt dús ezüsthímzéssel. A nyakába egy kendőt kötött.

Aviendha visszadőlt, és elengedte a kését. Most már a vízföldiek is csak úgy odaosonhattak mellé?

– Jól vagyok – felelte, és igyekezett nem elvörösödni.

A hangja és a testtartása elég kellett volna legyen ahhoz, hogy a másik tudja, nem akar beszélgetéssel megszégyenülni, de Min mintha nem vette volna észre. A nő megfordult, és végignézett a táboron.

– Nincs valami… más dolgod?

Aviendha ezúttal nem tudta megállni, hogy ne vörösödjön el.

– A dolgomat végzem.

Min biccentett, és Aviendha erővel csillapította le a zihálását. Nem hagyhatta, hogy felbőszítse ez a nőszemély. Az anyavére arra kérte, legyen kedves vele. Úgy döntött, nem sértődik meg. Min nem tudhatta, mit is beszél.

– Azt hittem, veled beszélhetek – szólt a nő, de még mindig a tábort nézte. – Nem vagyok benne biztos, ki máshoz fordulhatnék! Nem bízom az aes sedaiokban, és ő sem bízik bennük. Nem vagyok benne biztos, hogy bízik még egyáltalán bárkiben. Talán bennem sem.

Aviendha oldalra nézett, és látta, hogy Min a táboron átvágó Rand al’Thort figyeli. A férfi fekete kabátot viselt, aranyvörös haja csak úgy lángolt a délutáni fényben. A körülötte sürgölődő saldaeaiak fölé tornyosult.

Aviendha hallott már az előző éjszaka történtekről; tudta, hogy megtámadta őket Semirhage. Maga az egyik Árnylelkű; bánta, hogy egyszer sem látta a teremtményt, mielőtt végeztek volna vele.

Megborzongott.

Rand al’Thor harcolt és győzedelmeskedett. Bár gyakran ostobán viselkedett, képzett – és szerencsés –

harcos volt. Ki más dicsekedhetett volna vele, hogy annyi Árnylelkűvel végzett, mint ő? Nagy becsülete volt, az egyszer biztos.

De a harc sok olyan sebet ejtett rajta, amit Aviendha még nem értett. Érezte a fájdalmát. Érezte Semirhage támadása alatt is, bár először azt hitte, csak egy rémálom. Hamar rájött, hogy tévedett.

Egyetlen rémálom sem lehetett ilyen rettenetes. Még mindig érezte annak az iszonyatos kínnak a visszhangját, a hullámokban rátörő fájdalmat, a belsejében tomboló kétségbeesést.

Riasztotta a többieket, de nem volt elég gyors. Toh hal tartozott ezért a hibáért a férfinak, és el is rendezi majd, ha végzett a büntetésével. Ha valaha is végez majd vele.

– Rand al’Thor megbirkózik a gondjaival – mondta, és tovább csöpögtette a vizet.

– Hogy mondhatsz ilyet? – meredt rá Min. – Nem érzed a fájdalmát?

– Minden egyes pillanatát érzem – morogta Aviendha összeszorított fogakkal –, de ki kell állnia a maga próbáit, ahogy nekem is ki kell állnom a magamét! Talán eljön majd a napja, hogy együtt nézhetünk szembe a gondjainkkal, de még nincs itt az ideje!

Először egyenlőnek kell vele lennem, tette hozzá magában. Nem állok oda mellé alárendeltként!

Min alaposan végigmérte, és Aviendhát kirázta a hideg. Egyre az járt a fejében, vajon miféle látomásokat láthat körülötte a nő. Azt mondták, mindig valóra válik, amit lát.

– Nem olyan vagy, mint amire számítottam – mondta végül Min.

– Félrevezettelek? – kérdezte Aviendha a homlokát ráncolva.

– Nem, szó sincs róla – nevetett fel Min kurtán. – Úgy értem, azt hiszem, félreismertelek. Nem tudtam, mit is gondoljak az után a caemlyni este után, amikor… nos, az után az este után, amikor együtt megkötöttük Randet. Úgy érzem, közel állsz hozzám, de ugyanakkor nagyon távoli vagy. – Megvonta a vállát. – Azt hiszem, vártam, hogy megkeress, amint a táborba értetek. Annyi mindent meg kellett volna beszélnünk. Amikor nem jöttél, aggódni kezdtem. Azt hittem, talán megbántottalak.

– Nem tartozol nekem toh hal – morogta Aviendha.

– Helyes – mondta Min. – Néha még mindig tartok tőle, hogy egyszer… összeütközésbe kerülünk.

– És mi haszna lenne annak az összeütközésnek?

– Azt nem tudom – vonta meg a vállát Min újfent. – Gondoltam, az aielek így szokták. Kihívsz, hogy vívjunk meg a becsületünkért. Érte.

Aviendha felhorkant.

– Harcoljunk egy férfi miatt? Ki tenne ilyet? Ha toh hal tartoznál nekem, talán követelhetném, hogy járd el velem a lándzsák táncát, de csak ha te is Hajadon lennél. És csak ha én is még Hajadon lennék.

Gondolom, megvívhatnánk késsel is, de nem lenne kiegyenlített küzdelem. Mi becsület lenne abban, ha megküzdenék egy képzetlen vízföldivel?

Min elvörösödött, mintha csak Aviendha megsértette volna. Igazán különös reakció.

– Ebben nem lennék biztos – villantott ki aztán Min a ruhaujjából egy kést, és végigtáncoltatta a bütykein.

Miért ragaszkodtak hozzá a vízföldiek, hogy mindig összevissza pörgessék a pengéiket? Thom Merrilin is egyfolytában ezt csinálta. Min tényleg nem értette: ő háromszor is átvághatta volna a férfi torkát az idő alatt, amíg a késével játszadozott, mint valami utcai mutatványos. Aviendha ennek ellenére nem szólt egy szót sem.

– Nem harcolnék veled, hacsak nem sértenél meg nagyon komolyan. Az anyavérem a barátjának tart, és szeretnélek én is annak tartani!

– Rendben – szólt Min. Összefonta a karját, és visszanézett Randre. – Rendben. Gondolom, ez jó hír. De be kell vallanom, nem tetszik az ötlet, hogy osztozzunk rajta.

Aviendha habozott, aztán újra belemártotta az ujját a vízbe.

– Nekem sem. – Legalábbis az az ötlet nem tetszett neki, hogy egy olyan nővel osztozzon a férfin, akit nem igazán ismer.

– Akkor mitévők legyünk?

– Folytassuk, amit eddig csináltunk – mondta Aviendha. – A tiéd, ha kell, engem most úgyis más dolgok kötnek le. Majd ha változik a helyzet, tájékoztatlak róla.

– Ez meglehetősen… egyenes beszéd – ismerte el Min, és zavartan nézett rá. – Más dolgok kötnek le?

Például, hogy egy vödör vízbe mártogasd az ujjad?

Aviendha újra elvörösödött.

– Igen! – csattant fel. – Pontosan! Most pedig, ha megbocsátasz!

Felállt, és elvonult. Otthagyta a vödröket is. Tudta, hogy nem lett volna szabad elveszítenie a türelmét, de nem tehetett róla. Min. Hogy egyfolytában csak a büntetését feszegette. Saját maga. Hogy képtelen rájönni, mit akarnak tőle a tudós asszonyok. Rand al’Thor. Hogy a férfi mindig veszélybe sodorja magát, és ő egyáltalán nem tud segíteni rajta!

Nem bírta tovább. Átvágott az udvarház gyepéből maradt barna pusztaságon. Hol ökölbe szorította a kezét, hol kiengedte: próbált minél messzebb maradni Randtől. Amilyen napja eddig volt, még észrevenné az a gazember, hogy ráncos az ujja, és megkérdezné, hogy miért áztatta vízbe! Ha rájönne, hogy a tudós asszonyok egyfolytában büntetik, talán valami ostobaságot tenne, és megint bolondot csinálna magából! A férfiak már csak ilyenek voltak, Rand al’Thor pedig még a legtöbbjüknél is ilyenebb.

Átvágott a ruganyos talajon. A barna fű szögletes mintában préselődött le, ahol eddig a sátrak álltak.

Átfurakodott az ide-oda rohangáló vízföldiek között. Elment a csatárláncban gabonával teli zsákokat dobáló katonák mellett. Két vaskos patájú igásló vontatta a szekereket, amire épp felpakoltak.

De ő csak ment tovább. Próbált nem felrobbanni. Igazság szerint úgy érezte, közel áll hozzá, hogy ő is olyan „ostobaságot” tegyen, mint Rand al’Thor tenne. Miért? Miért nem tud rájönni, mit csinál rosszul?

A többi aiel a táborban láthatóan ugyanúgy nem értette a helyzetet, mint ő maga, bár persze nem beszéltek vele a büntetéseiről. Emlékezett még rá, hogy Hajadon korában látott hasonló büntetéseket, és mindig is tisztában volt vele, hogy a legokosabb kimaradni a tudós asszonyok dolgaiból.

Megkerülte a szekeret, és azon kapta magát, hogy újra Rand al’Thor felé tart. A férfi Davram Bashere három ellátmányosával beszélgetett; jó egy fejjel magasabb volt mindegyiküknél. Az egyikük, egy hosszú, fekete bajszú emberke a lovak felé mutatva mondott épp valamit. Rand meglátta Aviendhát, és intett felé, de a lány sietve elfordult, és egyenesen a gyep északi részén elterülő aiel tábor felé vette az útját.

A fogát csikorgatva próbálta elfojtani a haragját, de nem járt sok sikerrel. Nem volt talán joga haragudni, ha csak magára is? Mindjárt vége a világnak, ő pedig büntetésben tölti a napjait! Valamivel arrébb észrevette a tudós asszonyok egy kisebb csoportját – Amys, Bair és Melaine ácsorogtak egy halom összecsomagolt, barna sátor mellett. A szoros, hosszúkás csomagok mindegyikén volt egy pánt, hogy vállra vetve cipelhessék.

Aviendhának vissza kellett volna mennie a vödreihez, és kettőzött erőfeszítéssel kellett volna dolgoznia a büntetésén. De nem tette. Mint egy kisgyerek, aki bottal támad meg egy veszedelmes fenevadat, füstölögve odavonult a tudós asszonyok elé.

– Aviendha? – kérdezte Bair. – Már végeztél is a büntetéseddel?

– Nem – válaszolta ő. Megállt előttük, a kezét ökölbe szorítva engedte le. A szél belekapott a szoknyájába, de hagyta, hadd csapkodjon. A körülöttük siető tábori munkások – az aielek és a saldaeaiak egyaránt – széles ívben elkerülték őket.

– Akkor hát? – kérdezte Bair.

– Nem tanulsz elég gyorsan – tette hozzá Amys, és megrázta hófehér üstökét.

– Nem tanulok elég gyorsan? – csattant fel Aviendha. – Mindent megtanultam, amit csak kértetek tőlem! Megjegyeztem minden egyes órát, visszamondtam minden adatot, teljesítettem minden kötelességemet! Megválaszoltam minden kérdéseteket, és láttam, hogy minden válasznál elismerően biccentetek!

Felháborodottan végigmérte őket, mielőtt folytatta volna.

– Jobban fókuszálok, mint bármelyik ma élő aiel asszony – mondta. – Hátrahagytam a lándzsáimat, és örömmel csatlakozom hozzátok. Megtettem a kötelességemet, és minden egyes alkalommal a becsületet kerestem. De mégis egyre csak büntettek! Nem csinálom tovább! Vagy mondjátok meg, hogy mi akartok tőlem, vagy küldjetek el!

Azt várta, hogy dühösek lesznek. Csalódottak. Azt várta, hogy nekiállnak megmagyarázni neki, hogy egy egyszerű tanítvány nem kérdőjelezheti meg a tudós asszonyok szavát. De legalábbis azt várta, hogy sokkal nagyobb büntetést szabnak ki rá az arcátlansága miatt.

Amys odapillantott Melaine-re és Bairre.

– Nem mi büntetünk téged, gyermek – szólt, láthatóan óvatosan megválogatva a szavait. – A saját kezedből nyered a büntetésed!

– Bármit tettem is – szólt Aviendha – nem hiszem, hogy annyira súlyos lehetett, hogy da’tsang gá tegyetek! Szégyent hoztok magatokra, hogy így bántok velem!

– Gyermek – nézett a szemébe Amys –, megtagadod a büntetésünket?

– Igen – válaszolta a lány lüktető fejjel. – Megtagadom.

– Azt hiszed, az érveid vannak olyan erősek, mint a mieink? – kérdezte Bair, és a tenyerével árnyékolta el ráncos arcát. – Azt hiszed, egyenrangú vagy velünk?

Egyenrangú? – gondolta Aviendha, és eluralkodott rajta a pánik. Nem vagyok egyenrangú! Még évekig kell tanulnom! Mit csinálok?

De vajon meghátrálhatott még? Könyöröghetett a bocsánatukért, megfizethette valamiféleképp a toh ot, amivel ezután tartozott nekik? Vissza kellene szaladnia a büntetéséhez, meregetnie kellene tovább a vizet! Az volna a helyes. Mennie kellene, és…

– Nem látom több okát a tanulásnak! – Azon kapta magát, hogy futás helyett válaszol: – Ha már csak ezeket a büntetéseket akarjátok megtanítani nekem, akkor feltételezem, hogy minden mást megtanultam. Kész vagyok közétek lépni.

A fogát csikorgatva állt, és várta, hogy kirobban a többiek hitetlenkedő dühe. Mi a fene volt vele? Nem lett volna szabad hagynia, hogy Min ostoba fecsegése így felbőszítse!

Aztán Bair nevetni kezdett.

Erőteljes hang volt, nehéz volt elhinni, hogy egy ilyen apró nőtől származik. Melaine is csatlakozott hozzá; a naphajú tudós asszony áldott állapottól kicsit már gömbölyödő hasát fogta, úgy hahotázott.

– Még nálad is tovább húzta, Amys! – jelentette ki Melaine. – Nem láttam még ennél makacsabb lányt!

Amys arckifejezése szokatlanul lágy volt.

– A Fény hozott, húgom! – mondta Aviendhának.

Ő pislogott.

– Mi van?

– Most már közénk tartozol, te lány! – magyarázta Bair. – Legalábbis nemsokára.

– De ellentmondtam nektek!

– Egy tudós asszony nem hagyhatja, hogy mások tapossanak rajta

– magyarázta Amys. – Ha úgy lép be a testvériségünk árnyékába, hogy még mindig tanítványként gondolkozik, sosem látja magát közénk valónak!

Bair odanézett Rand al’Thorra, aki valamivel arrébb épp Sarenenel beszélgetett.

– Sosem jöttem rá, mennyire fontosak a szokásaink, amíg nem tanulmányoztam ezeket az aes sedaiokat.

A legalul lévők úgy hízelegnek és kunyerálnak, mint a kutyák, akik meg jobbnak hiszik magukat náluk, tudomást sem vesznek róluk. Kész csoda, hogy bármit is elértek!

– De a tudós asszonyok között is létezik rangsor – nézett rá Aviendha. – Vagy nincs?

– Rangsor? – meredt rá Amys értetlenkedve. – Némelyikünknek több a becsülete, de ezt bölcsességgel, tettekkel, tapasztalattal érdemelte ki!

Melaine feltartotta egy ujját.

– De fontos, sőt mi több, létfontosságú, hogy minden egyes tudós asszony hajlandó legyen megvédeni a saját kútját. Ha hisz a saját igazában, nem hagyhatja, hogy félrelökjék, még egy másik tudós asszonynak sem, bármilyen öreg vagy bölcs is legyen az!

– Egyetlen nő sem kész arra, hogy közénk lépjen, amíg nem jelenti ki ezt ő maga – folytatta Amys. –

Egyenlőként kell elénk állnia!

– Egy büntetés sem valós büntetés, ha nem fogadod el, Aviendha

– folytatta Bair még mindig mosolyogva. – Azt hittük, már hetek óta készen állsz, de te makacsul tovább engedelmeskedtél!

– Már-már szinte azt hittem, túl büszke vagy, lányom! – tette hozzá Melaine szeretetteljesen mosolyogva.

– Már nem a lányunk – javította ki Amys.

– Ó, még mindig a lányunk – vetette oda Bair –, egyvalami még hátravan!

Aviendha szédelgett. Azt mondták, nem tanul elég gyorsan. Azt kellett megtanulnia, hogy kiálljon magáért! Sosem hagyta, hogy mások ugráltassák, de ezek a nők nem egyszerűen csak „mások” voltak, hanem a tudós asszonyok, ő meg a tanítványuk! Vajon mi történt volna, ha Min nem bosszantja fel?

Meg kell majd köszönnie a lánynak, bár Min nyilván nem fogta fel, mit tett.

Egyvalami még hátravan…

– Mit kell még megtennem? – kérdezte.

– Rhuidean – válaszolta Bair.

Hát persze. Egy tudós asszony életében kétszer látogatott el a legszentebb városba. Egyszer, amikor tanítvány lett, és egyszer, amikor teljes jogú tudós asszony.

– Most persze más lesz – szólt Melaine. – Rhuidean már nem az, ami volt.

– De ez még nem ok arra, hogy elhagyjuk a régi szokásokat! – vágott vissza Bair. – A város talán nyitott, de senki sem olyan ostoba, hogy csak úgy besétáljon az oszlopok közé. Aviendha, kénytelen leszel…

– Bair – szakította félbe Amys –, ha nem bánod, szeretném én elmondani neki!

Bair habozott, aztán biccentett.

– Persze, persze. Úgy a helyes. Most mindnyájan hátat kell, hogy fordítsunk neked, Aviendha. Nem láthatunk, amíg nem jössz vissza hosszú utazásból megtért nővérünkként.

– Nővérként, akiről el is felejtettük, hogy ismerjük – folytatta Melaine mosolyogva. Ők ketten elfordultak tőle, aztán Amys megindult az Utazótérig. Aviendha sietve próbálta utolérni.

– Ezúttal viselhetsz ruhát – mondta neki Amys –, ez jelöli a rangodat. Alapesetben azt javasolnám, hogy gyalog menj el a városba, bár most már ismerjük az Utazást, de azt hiszem, ebben az esetben kicsit mégis igazíthatunk a hagyományokon. De nem lenne helyes egyenesen a városba Utaznod. Azt javaslom, nyiss Kaput a Hideg Szikla-erődbe, és onnan menj gyalog! El kell töltened némi időt a Háromszoros Földön, hogy átgondolhasd az utadat.

Aviendha bólintott.

– Szükségem lesz egy vizestömlőre és készletekre is.

– Már vár rád az erődben – mondta Amys. – Számítottunk rá, hogy most már hamar átugrod ezt a szakadékot. Napokkal ezelőtt meg kellett volna tenned, ha csak arra gondolok, mennyit célozgattunk…

– Végigmérte Aviendhát.

A lány a földre meredt.

– Nincs okod szégyenkezni – folytatta Amys. – Ez a mi terhünk. Bair tréfálkozása dacára is nagyon ügyes voltál. Vannak, akiket hosszú hónapokon át büntethetünk, mire végül megelégelik a dolgot.

Nagyon keményen kellett bánnunk veled, lányom; keményebben, mint bármelyik tanítvánnyal, akivel eddig dolgoztam. Olyan kevés időnk maradt!

– Megértem – mondta Aviendha. – És… köszönöm!

Amys felhorkant.

– Rákényszerítettél minket, hogy nagyon találékonyak legyünk. Emlékezz erre az időre és a csontjaidban égő szégyenre, mert ezt éli át minden egyes da’tsang, ha erre a sorsra kényszeríted őket!

És az ő nyomoruk nem ér véget attól, hogy tiltakoznak az ítélet ellen.

– És mi történik, ha egy tanítvány a képzése első pár hónapjában kijelenti, hogy készen áll arra, hogy tudós asszony legyen?

– Kicsit megkorbácsoljuk, és lyukakat ásatunk vele, azt hiszem – mondta Amys. – De nem tudok róla, hogy ez valaha megtörtént volna. Talán Sevanna esete áll hozzá a legközelebb.

Aviendha sosem értette, hogy a tudós asszonyok miért fogadták maguk közé a shaidó némbert különösebb tiltakozás nélkül. De a kijelentése elég volt: így hát Amys és a többiek kénytelenek voltak elfogadni.

Amys szorosabban összefogta a kendőjét.

– Az Utazóteret őrző Hajadonoknál van egy kis csomag a számodra. Ha megérkeztél Rhuideanba, menj a város közepére! Ott rátalálsz az üvegoszlopokra. Menj át a közepükön, aztán térj vissza ide! Jól töltsd az időt, amíg odafutsz a városba. Azért hajtottunk ilyen keményen, hogy legyen legalább ennyi kis időd elmélkedni. Alighanem utána jó ideig nem lesz már rá alkalmad.

Aviendha biccentett.

– A csata közeleg.

– Igen. Gyorsan gyere vissza, miután megjártad az oszloperdőt! Meg kell vitatnunk, hogyan bánjunk a car’a’carn nal. Sokat… változott tegnap éjjel óta.

– Értettem – felelte ő, és mély levegőt vett.

– Menj! – sürgette Amys. – És térj vissza!

Külön kihangsúlyozta a második mondatot. Akadtak olyan nők is, akik nem élték túl Rhuideant.

Aviendha állta Amys tekintetét, és biccentett. A tudós asszony sok szempontból olyan volt számára, mint a második anyja. Most is megjutalmazta ritka mosolyai egyikével. Aztán hátat fordított neki, akárcsak előtte a két másik asszony.

Aviendha még egy mély levegőt vett, majd hátranézett az udvarház előtti, letaposott gyepre. Rand ott állt, a saldaeaiakkal beszélgetett. Komor arcot vágott, csonka kezét a háta mögé dugta, a másikkal pedig hevesen gesztikulált. A lány rámosolygott, bár a férfi nem nézett felé.

Visszajövök érted! – gondolta.

Aztán elügetett az Utazótérre, összeszedte a csomagját, és Kaput font, hogy biztonságos távolba érkezzen a Hideg Szikla-erőd mellé, a Hajadon Lándzsája néven ismert sziklaképződmény tövébe.

Onnan majd elfut az erődbe, és felkészül az útra. A Kapu a puszta ismerős, száraz levegőjébe nyílt.

Átbukott rajta, és végre diadalittasan gondolta végig, mi is történt.

Visszatért a becsülete.

– Egy kis vízi kapun jöttem ki, aes sedai – mondta Shemerin, és fejet hajtott a sátorban lévők előtt. –

Igazság szerint miután elhagytam a Tornyot, és kiértem a városba, már nem volt nehéz dolgom. Nem mertem megkockáztatni, hogy átkeljek valamelyik hídon. Nem hagyhattam, hogy az amyrlin rájöjjön, mit csinálok!

Romanda keresztbe font karral nézte. A sátrában két rézlámpás égett, a lángok sárgán táncoltak a hegyükön. Hat nő hallgatta a szökevény történetét. Lelaine is ott volt, bár Romanda megpróbálta megakadályozni, hogy tudomást szerezzen a találkozóról. Romanda azt remélte, a karcsú Kéket túlságosan is leköti, hogy a táborban elért népszerűségében sütkérezzen, és nem vacakol egy ilyen látszólag jelentéktelen üggyel.

Siuan ült mellette. Az egykori amyrlin piócaként tapadt Lelainere. Romanda meglehetősen örült annak az újdonsült felfedezésnek, hogy az elcsendesítés Gyógyítható – végtére is Sárga volt –, de valahol a szíve mélyén azt kívánta, bárcsak Siuan ne részesült volna benne. Mintha Lelaine-nel önmagában nem lett volna elég gond! Romanda nem felejtette el Siuan fondorlatos természetét, bár a táborban mintha a legtöbbeknek rég kiment volna már a fejéből. Az, hogy a Hatalomban nem volt már olyan erős, nem jelentette azt, hogy Siuan a cselszövésben is meggyengült volna.

Persze Sheriam is ott volt. A vörös hajú krónikaőr Lelaine mellett ült. Sheriam meglehetősen visszavonult volt mostanában, és aligha viselkedett olyan méltóságteljesen, ahogy az egy aes sedaitól elvárható lett volna. Ostoba némber. Bárki láthatta, hogy el kell mozdítani a posztjáról! Ha Egwene valaha is visszatér – és Romanda imádkozott, hogy térjen vissza mihamarabb, ha másért nem is, csak hogy felborítsa Lelaine terveit –, nyílik ott egy lehetőség. Egy új krónikaőr számára.

A sátorban ezen kívül Magla volt még jelen. Romanda és Lelaine összevitatkoztak rajta – persze csak visszafogottan –, hogy ki hallgathatja ki elsőnek Shemerint. Végül arra jutottak, hogy úgy helyes, ha együtt teszik. Minthogy Shemerin Sárga volt, Romanda elérte, hogy az ő sátrában üljenek össze.

Megrázó élménynek bizonyult, hogy a bevonuló Lelaine-t nemcsak Siuan, de Sheriam is követte. De azt nem beszélték meg, ki hány embert hozhat magával. És most Romanda mögött nem állt más, csak Magla. A vaskos vállú nő ott ült mellette, és csendben hallgatta a vallomást. Vajon el kellett volna küldetnie még valakiért? Túlságosan is átlátszó lett volna, ha csak ezért megváratja a többieket.

Amúgy sem vallatás volt az egész. Shemerin nyíltan beszélt, nem szegült ellen a kérdéseknek. Egy kis zsámolyon ült előttük. Nem volt hajlandó elfogadni rá a párnát. Romanda ritkán látott bárkit is, aki ennyire meg akarta volna büntetni magát, mint ez a szegény gyermek.

Nem gyermek, helyesbített gondolatban. Teljes jogú aes sedai, bármit mondjon is! A Fény égesse meg Elaidát, hogy ezt tette az egyikünkkel!

Shemerin egykor Sárga volt. A Fény égesse meg, még mindig Sárga! Már közel egy órája beszélt velük, válaszolgatott a Fehér Toronyban uralkodó állapotokat firtató kérdésekre. Siuan volt az első, aki megkérdezte, hogyan szökött meg.

– Kérem, bocsássák meg nekem, hogy munkát kerestem a táborban anélkül, hogy önökhöz

fordultam volna, aes sedaiok! – mormolta Shemerin lehajtott fejjel. – De a törvény ellenében menekültem el a Toronyból. Minthogy beavatott vagyok, és engedély nélkül hagytam el a Tornyot, szökevénynek számítok. Tudom, hogy megbüntetnének, ha felfedeznének. Azért maradtam a

környéken, mert errefelé vagyok ismerős, és nem tudok elszakadni innen. Amikor megérkezett a seregük, esélyt láttam rá, hogy dolgozhassak, és megragadtam. De kérem, ne kényszerítsenek rá, hogy visszamenjek! Nem jelentek senkire sem veszedelmet! Megpróbálok közönséges asszonyként élni, és gondoskodom róla, hogy ne használjam a képességeimet!

– Aes sedai vagy – figyelmeztette Romanda, és igyekezett nem élesen felcsattanni. A nő viselkedése alátámasztotta mindazt, amit Egwene Elaida hatalomőrült uralmáról mesélt. – Nem számít, Elaida mit mond!

– Én… – Shemerin csak megrázta a fejét.

A Fényre! Sosem volt a leghatározottabb aes sedai, de megdöbbentő volt látni, milyen mélyre süllyedt.

– Mesélj nekem erről a vízi kapuról! – mondta Siuan, és előrehajolt a székén. – Hol találhatjuk?

– A város délnyugati részén, aes sedai – válaszolta Shemerin. – Úgy ötpercnyi sétára keletre Eleyan al’Landerin és az őrzői ősi szobrától. – Habozni kezdett, és hirtelen idegesnek tűnt. – De csak egy kis kapu. Nem tudják bevinni rajta a sereget. Én is csak azért tudok róla, mert az én feladatom volt gondoskodni az ott élő koldusokról.

– Ennek ellenére kell nekem róla egy térkép – szólt Siuan, aztán Lelaine-re pillantott. – Legalábbis azt hiszem, nem ártana, ha lenne róla térképünk.

– Bölcs gondolat – vetette oda Lelaine, émelyítően nagylelkű hangon.

– Többet szeretnék tudni erről a te… helyzetedről – szólalt meg Magla. – Mégis, hogyan gondolhatta Elaida, hogy bölcs ötlet lefokozni egy nővért? Egwene mesélt már az esetről, és akkor is hihetetlennek tartottam. Mi járhatott Elaida fejében?

– Én… igazán nem ismerhetem az amyrlin gondolatait – nyögte Sheriam, aztán összehúzta magát, mert a sátorban lévő mindegyik nő meglehetősen látványosan rámeredt, hogy amyrlinnek meri nevezni Elaidát. Csak Romanda nem követte a példájukat. Valami apró mászott a sátor vászonpadlója alatt, az egyik sarokból kúszott be a sátor közepe felé. A Fényre! Egy egér lenne? Nem, ahhoz túl kicsi volt.

Talán egy tücsök. Kényelmetlenül csúszott arrébb a székén.

– De csak tettél valamit, amivel kiérdemelted a haragját – mondta Magla. – Valamit, ami ekkora büntetéssel járna?

– Én… – mondta Shemerin. Valamiért egyre csak Siuanra nézett.

Ostoba nőszemély! Romanda már-már azt hitte, Elaida jól döntött: Shemerinnek sosem lett volna szabad megkapnia a vállkendőt. Persze erre nem az volt a megfelelő válasz, hogy akkor visszaminősíti beavatottá. Egy amyrlin nem bírhat ekkora hatalommal! Igen, igen, határozottan volt ott valami a vászon alatt, és egyértelműen a sátor közepe felé furakodott. A kis halmocska megmegrándulva, hirtelen iramodásokkal közeledett.

– Gyengének mutatkoztam előtte – nyögte ki végül Shemerin. – A világ… dolgairól beszélgettünk. Nem volt hozzájuk gyomrom. Nem mutattam aes sedaihoz méltó nyugalmat.

– Ennyi? – kérdezte Lelaine. – Nem szőttél ellene összeesküvést? Nem mondtál neki ellent?

Shemerin megrázta a fejét.

– Hű voltam hozzá.

– Ezt aligha tartom hihetőnek – mondta Lelaine.

– Én hiszek neki – szólt Siuan szárazon. – Shemerin jó néhányszor épp elég látványosan megmutatta, hogy Elaida a zsebében tartja!

– Ez aztán a veszedelmes precedens – jegyezte meg Magla. – A Fény égesse meg a lelkem, bizony, veszedelmes!

– Igen – helyeselt Romanda is, és nézte, ahogy a vászon borította kis akármicsoda elaraszol előtte. –

Gyanítom, szegény Shemerint csak példának használta, hogy hozzászoktassa a Fehér Tornyot a lefokozás gondolatához. Így aztán azok ellen is élhet vele, akik valóban az ellenségei.

A társalgás elhalkult. Az Egwene-t támogató ülnökök alighanem a lefokozandók listájának legtetején lennének, ha Elaida megtartaná a hatalmát, és az aes sedaiok kibékülnének.

– Az ott egy egér? – kérdezte Siuan, és lenézett.

– Ahhoz túl kicsi – mondta Romanda. – És különben sem érdekes!

– Kicsi? – hajolt le Lelaine is.

Romanda összevonta a szemöldökét, és újra a kis göbre nézett. Mintha tényleg megnőtt volna. Sőt…

A kis csomó megugrott, és felfelé nyomakodott. A vászonpadló kettéhasadt, és egy vaskos potrohú csótány – akkora volt, mint egy füge – furakodott át rajta. Romanda undorodva húzódott hátra.

A csótány rángó csáppal futott végig a vásznon. Siuan lekapta a cipőjét, hogy agyoncsapja. De a sátor alja felpuffadt a repedés mentén, és egy második csótány is kimászott alóla. Aztán egy harmadik. Aztán egy egész csótányhullám fröccsent be a lyukon, ahogy a túl forró tea habzik szét. Egymás hegyén-hátán tolakodó, furakodó, futkosó lények barnásfekete szőnyege próbált kiözönleni a vászon alól.

A nők undorodva sikoltottak fel, és széküket, zsámolyukat hátrarúgva pattantak fel. Az őrzők egy pillanattal később már a sátorban is voltak: Magla széles vállú Rorikja, és Burin Shaeren, a rézbőrű

sziklaember, Lelaine őrzője. Kivont karddal rontottak be a sikolyok hallatán, de a csótányok láttára nem tudták, mihez kezdjenek. Csak álltak, és döbbenten bámulták a mocskos bogáráradatot.

Sheriam felugrott a székére. Siuan fókuszálni kezdett, és szétnyomta a hozzá legközelebb eső

csótányokat. Romanda utálta ölésre használni az Egyetlen Hatalmat, még ilyen ocsmány teremtmények ellen is, de ő is azon kapta magát, hogy Levegőt fókuszál, és hosszú sávokban agyoncsapja a bogarakat, ám azok túl gyorsan özönlöttek be. Nemsokára már az egész padlót ellepték, és az aes sedaiok kénytelenek voltak kirohanni a sátorból a tábor csendes sötétjébe. Rorik behúzta a sátor ajtaját; nem mintha ez megakadályozhatta volna a csótányokat, hogy kiáramoljanak.

Romanda odakinn nem bírta abbahagyni, hogy a hajába túrjon újra és újra: meg kellett győződnie róla, hogy egy förtelmes dög sem kapaszkodott bele. Reszketve képzelte el, ahogy a lények végigmásznak a testén.

– Van bármi is abban a sátorban, ami drága neked? – kérdezte Lelaine, és visszanézett a sátorra. A bentről kiszűrődő lámpafényben látták, hogy a bogarak már felmásztak a vászonfalakra is.

Romanda a naplójára gondolt, de tudta, hogy soha többé nem lenne képes hozzáérni a lapjaihoz, miután ez a rontás ellepte a sátrát.

– Semmi olyasmi, amit ezután is szívesen megtartanék – mondta, és Tüzet fókuszált. – Semmi pótolhatatlan.

A többiek is csatlakoztak hozzá, és a sátor olyan hirtelen lobbant lángra, hogy Rorik hátraugrott.

Romanda hallani vélte az odabenn szétpattanó, felsistergő bogarakat. Az aes sedaiok hátrább léptek a hirtelen hőhullám hatására. Pár pillanat alatt az egész sátrat elborították a lángok. A közeli sátrakból kirohantak a nők, hogy megnézzék, mi történt.

– Szerintem ez nem volt természetes – jegyezte meg Magla halkan. – Ezek négyszarvú csótányok voltak. A Sharából visszatérő hajókon látnak ilyet a tengerészek.

– Láttunk már rosszabbat is a Sötét Úrtól – fonta össze Siuan a karját –, és higgyétek el nekem, fogunk is még látni! – Shemerint méregette. – Gyere velem, kell nekem az a térkép tőled!

Rorikkal és a többiekkel együtt elindultak, hogy tájékoztassák róla a tábort: a Sötét Úr újra megérintette őket ezen az éjszakán. Romanda csak állt, és nézte, hogyan ég el a sátra. Nemsokára már csak füstölgő

parázs maradt belőle.

A Fényre, gondolta. Egwene-nek igaza van. Közeleg. Gyorsan. És a lány most már tényleg fogoly volt: előző éjjel találkozott a Csarnokkal az Álmok Világában, és beszámolt Elaida katasztrófába torkollott vacsorájáról, és a hamis amyrlin megsértésének következményeiről. És még mindig visszautasította, hogy megmentsék.

Fáklyákat gyújtottak, felkeltették az őrzőket, hogy felkészülten várják a gonosz újabb támadását.

Füstszag csapott az orrába. Ennyi maradt minden földi tulajdonából.

A Toronynak egységesnek kellett lennie. Bármibe kerüljön is. Vajon hajlandó lenne érte meghajolni Elaida előtt? Hajlandó lenne újra felvenni a beavatottak ruháját, ha ezzel lehetne csak egységet teremteni az Utolsó Csatára?

Nem tudta eldönteni. És ez majdnem annyira zavarta, mint a kiözönlő csótányok.

Negyedik fejezet A SPICCES LÓ

Mat természetesen nem szökhetett ki a táborból az aes sedaiok nélkül. Fényverte némberek!

Végiglovagolt az ősöreg kőúton, és végre nem követte az egész Banda. De ott volt vele három aes sedai, két őrző, öt katona, Talmanes, egy málhás állat és Thom. Legalább Aludra, Amathera és Egeanin nem ragaszkodtak hozzá, hogy vele tartsanak. Már így is túl nagy volt ez a csapat.

Három tűlevelű fenyő őrizte az utat, gyantaillat áradt felőlük, és a levegőben hegyi pintyek dala szállt. Még mindig volt jó néhány órájuk napnyugtáig; dél körül állította meg a Bandát. Valamivel az egy csapatba verődött aes sedaiok és őrzők előtt lovagolt. Miután megtagadta Joline-tól a lovakat és a pénzt, nem hagyhatták, hogy még egy kérdésben az ő akarata diadalmaskodjon. Különösen nem, ha arról volt szó, hogy rákényszeríthetik, vigye le őket magával a faluba, és egy éjszakát végre egy rendes fogadóban töltsenek. Forró fürdő, utána jó puha ágy…

Mat nem veszekedett velük igazán hangosan. Csak nem akarta, hogy még többen fecsegjenek a Bandáról, és a nők mind pletykásak voltak, még az aes sedaiok is. De amúgy is kevés esélyt látott rá, hogy a Banda érkezte ne keltene feltűnést a faluban. Ha akár csak egyetlen seanchan is átverekedte magát ezen a tekervényes hegyi úton… Nem, neki csak annyi volt a dolga, hogy a Banda meneteljen észak felé. Fölösleges volt ezen nyavalyognia.

Ráadásul kezdte megint rendben érezni magát, így Pipi hátán, a harapós tavaszi levegőben.

Visszavette az egyik régi kabátját, a barna szegélyű vöröset, és kigombolta, hogy kilátsszon alóla a régi, kedves, homokszín inge.

Ez az élet. Faluról falura vándorolni, a fogadókban kockázni, megcsipkedni a felszolgálólányokat.

Nem gondolni Tuonra. Nyamvadt seanchanok! Nem lesz semmi baja, ugye?

Nem. Szinte viszketett a tenyere, hogy újra kockázhasson. Olyan hosszú ideje nem volt már alkalma beülni valahová a sarokba, és rendes emberekkel játszani! Kicsit talán koszosabb az arcuk és durvább a nyelvük, de a szívük a helyén van. Sokkal inkább, mint a legtöbb nemesúrnak.

Talmanes előtte lovagolt. Talán takarosabb fogadóra vágyott, mint ő, olyan helyre, ahol inkább kártyázni ül le az ember, mint kockázni. De nem biztos, hogy nagy választék lesz… A falu egész nagynak látszott, talán már a városka nevet is kiérdemelte volna, de valószínűtlennek tűnt, hogy háromnégy fogadónál több megélne benne. Korlátozott választási lehetőségek elé néznek.

Egész nagy , nyugtázta Mat, és magában vigyorogva lekapta a kalapját, aztán megvakarta a fejét.

Hátrándon csak három-négy fogadó lesz, úgyhogy „kis” városnak számítana. De azért még emlékezett rá, milyen volt, amikor Baerlont nagyvárosnak hitte, pedig valószínűleg nem volt sokkal nagyobb ennél a Hátrándnál!

Egy lovas léptetett oda mellé. Thom már megint azt a nyomorult levelet bújta. A nyurga mutatványos elgondolkozva olvasta a lapon sorakozó szavakat, fehér haját összeborzolta a szél. Mintha nem olvasta volna már el vagy ezerszer.

– Miért nem teszed már el? – mordult rá Mat.

Thom felnézett rá. Matnek beletelt némi időbe, hogy rávegye a mutatványost, jöjjön le a faluba, de Thomnak tényleg szüksége volt rá, hogy valami elterelje a figyelmét a saját bajáról.

– De komolyan, Thom! – folytatta. – Tudom, hogy alig várod, hogy elinduljunk Moiraine-ért. De hetekig nem szabadulunk még a többiektől, és attól, hogy újra meg újra azt a levelet bújod, csak egyre nyugtalanabb leszel.

A mutatványos biccentett, és áhítatosan összehajtogatta a levelet.

– Igazad van, Mat. De már hónapok óta hordom magamnál. Most, hogy megosztottam veled, úgy érzem, mintha… egyszerűen csak haladni akarok.

– Tudom – felelte Mat, és elnézett a látóhatár felé. Moiraine. A Ghenjei-torony. Szinte mintha látta volna a messzeségben magasló építményt. Oda vezetett az útja, és Caemlyn sem lehetett több, csak egy megálló valahol útközben. Ha Moiraine még életben van… A Fényre, az vajon mit jelenthet? Rand hogyan reagálna rá?

Ez a szöktetés volt a másik, amiért igencsak szükségét érezte egy jó kockázásnak.

De miért is egyezett bele, hogy elmegy Thommal a toronyba? Azok a rohadt kígyók és rókák – nem volt sok kedve újra összefutni velük!

De… azt sem hagyhatta, hogy Thom egyedül menjen. Úgyhogy neki is menni kellett. És ő a szíve mélyén mindig is tudta, hogy egyszer vissza kell mennie, és újra szembe kell néznie azokkal a lényekkel. Kétszer már csőbe húzták, és az eelfinnek beleakasztották a horgaikat az agyába is azokkal az emlékekkel. Rendeznie kellett velük a tartozást, ebben az egyben biztos lehetett.

Moiraine-t sosem kedvelte, de nem hagyhatta ott nekik akkor sem, ha aes sedai volt. Vér és hamu! Talán még akkor is kísértést érezne rá, hogy belovagoljon és kimentse a rohadékok foglyát, ha egy Kitaszított esett volna csapdába odabenn!

És… és lehet, hogy csapdába is esett odabenn egy Kitaszított. Lanfear ugyanazon az ajtókereten esett át.

A Fény égesse meg, mitévő legyen, ha őt is odabenn találja? Tényleg megmentené?

Bolond vagy, Mat Cauthon. Nem hős. Csak egy bolond.

– Eljutunk Moiraine-hez, Thom – mondta hangosan. – A szavamat adtam rá, hogy a Fény égessen meg!

De először biztonságba kell vezetnünk a Bandát, és több információra van szükségünk. Bayle Domon azt mondja, tudja, hol a torony, de én jobb szeretném, ha először eljutnánk valami nagyvárosba, és körbeszaglásznánk kicsit, hogy mit mesélnek erről a toronyról. Valaki csak tud valamit! Ráadásul felszerelésre is szükségünk lesz, és nem hinném, hogy mindent megtalálunk ezekben a kis hegyi falvakban. Ha lehet, egész Caemlynig el kell jutnunk, bár talán megállunk út közben Négykirályban.

Thom biccentett. Mat látta rajta, hogy nyugtalan, amiért Moiraine még mindig fogoly, és kínozzák, vagy ki tudja, mit tesznek vele. A férfi ragyogó kék szeme a semmibe révedt. Miért aggasztotta ennyire? Mi volt neki Moiraine? Csak egy újabb aes sedai, tagja annak a szervezetnek, akik a halálba kergették Thom unokaöccsét.

– A Fény égessen meg – mordult fel Mat –, nem ilyen komor dolgokon kéne, hogy járjon az eszünk, Thom! Ma este kockázunk és mulatunk! Talán még pár dal is belefér!

A mutatványos biccentett, és kicsit felderült a képe. A hárfatokját felszíjazta a lova hátára: jó lesz látni, ahogy újra kinyitja!

– Tervezed, hogy megint zsonglőrködj a vacsorádért, tanítvány? – kérdezte csillogó szemmel.

– Jobb, mintha azt a nyamvadt furulyát kéne megint megpróbálnom fújni – morogta Mat. – Azzal sosem sikerült megbarátkoznom. Rand viszont rögtön hogy ráérzett, nem?

Felörvénylettek fejében a színek, és végül Rand képében állapodtak meg. Egyedül volt egy szobában.

Szétvetett lábbal, dúsan hímzett ingben ült, vörös-fekete kabátját félredobta, gyűrötten hevert mellette a rönkfal tövében. Az egyik kezét a fejére szorította, mintha csak próbálná kiszorítani a koponyájából a fejfájást. A másik keze…

Az a kar csonkban végződött. Amikor Mat először látta, úgy pár hete, iszonyatosan megdöbbent.

Hogyan veszíthette el Rand a kezét? Szegény fickó mintha alig élt volna, mozdulatlanul ült, feltámasztva. De a szája mozgott, motyogott vagy mormolt magában valamit. A Fényre! – gondolta Mat. A Fény égessen meg, mit csinálsz magaddal?

De legalább ő nem volt a közelében. Ugye, hogy van minek örülnöd? – morogta magának. Az élet mostanában nem volt valami könnyű, de megeshetett volna, hogy Rand mellett ragad. Persze, persze, Rand a barátja volt. De ő nem akart a közelében lenni, amikor megőrül, és végez minden ismerősével. A barátság egy dolog, a hülyeség egy másik. Az Utolsó Csatában persze majd együtt harcolnak, ez ellen semmit sem tehetett. De remélte, a csatamező legtávolabbi csücskén lesz minden saidin fókuszáló őrülthöz képest.

– Ó, Rand! – mondta Thom. – Az a kölyök megélhetett volna mutatványosként is, az egyszer szent!

Talán még rendes bárd is lehetett volna belőle, ha korábban belevág a képzésbe!

Mat megrázta a fejét, és megtörte a látomást. A Fény égessen meg, Rand! Hagyj már békén!

– Azok szebb idők voltak, nem, Mat? – mosolygott rá Thom. – Hármasban utaztunk le az Arinell-folyón…

– És myrddraalok kergettek, magunk se tudtuk, miért – tette hozzá az ifjú komoran. Azok sem voltak épp könnyű idők. – Árnybarátok próbáltak hátba szúrni, ahányszor csak fordultunk egyet!

– Jobb, mint ha gholam ok és Kitaszítottak törnek az ember életére!

– Ez úgy hangzott, mintha hálás lennél, hogy már a nyakadba vetették a hurkot, holott gyomron is szúrhattak volna!

– A hurokból ki tudod húzni a fejed, Mat – dörzsölte meg Thom hosszú, fehér bajszát. – De ha egyszer már beléd vágták a kardot, az ellen nem sok mindent tehetsz!

Az ifjú habozott, aztán azon kapta magát, hogy nevet. Megrángatta a nyakán a kendőt.

– Azt hiszem, ebben igazad lehet! De mi lenne, ha ma elfeledkeznénk minderről? Visszamegyünk, és úgy teszünk, mintha mi sem változott volna azóta!

– Nem tudom, hogy ez lehetséges-e, fiam!

– Hát persze, hogy lehetséges – kötötte az ebet a karóhoz Mat.

– Igen? – kérdezett vissza a mutatványos vidáman. – Képes lennél megint azt hinni, hogy a vén Thom Merrilin a legbölcsebb, legutazottabb ember, akivel valaha összehozott a sors? Eljátszanád a szájtáti parasztot, és a kabátomba kapaszkodnál, ahányszor csak betérünk egy faluba, ahol egynél több fogadó akad?

– Hé! Ennyire azért nem volt rossz a helyzet!

– Sietve ellenkeznék, Mat – kuncogott magában Thom.

– Nem emlékszem túl sok mindenre – vakarta meg újfent a fejét az ifjú. – De úgy rémlik, egész jól boldogultunk Randdel kettesben, miután elszakadtunk tőled. Legalábbis eljutottunk Caemlynbe. És sértetlenül visszahoztuk a nyamvadt hárfádat is, nem?

– Én úgy néztem, itt-ott megkarcolódott a kerete…

– A Fény égessen meg, ezt még egyszer meg ne halljam! – bökött rá Mat. – Rand gyakorlatilag a hárfáddal aludt! Eszébe sem jutott, hogy eladja, akkor sem, amikor olyan éhesek voltunk, hogy a saját csizmánkat is megettük volna, ha nincs rájuk akkora szükségünk, hogy elgyalogolhassunk a legközelebbi városba! – Az az időszak meglehetősen lyukacsos volt az emlékezetében, akár egy rozsdás vödör. De pár dolgot azért összerakott belőle.

Thom felnevetett.

– Nem mehetünk vissza, Mat. A Kerék tovább fordult, akár jobb ez így, akár nem. És még tovább fordul majd, ahogy a fények elhalnak és az erdők megsötétednek, vihar támad és leszakad az ég. Akkor is forog. A Kerék meg maga a remény, a Kerék nem törődik semmivel sem, a Kerék csak létezik. De amíg forog, az emberek remélhetnek. Az emberek törődhetnek. Mert a halódó fény után idővel úgyis új ragyogás születik, és előbb vagy utóbb minden viharnak el kell csitulnia. Amíg a Kerék forog. Amíg még forog…

Mat kikerült Pipivel egy különösen mély repedést a töredezett, ősi úton. Talmanes valamivel előttük az őrökkel fecsegett.

– Ez úgy hangzott, mint valami dal, Thom!

– Úgy bizony – mormolta a mutatványos szinte sóhajtva. – Egy régi dal. A legtöbben már elfeledték.

Három változatát sikerült felfedeznem, mindnek ugyanaz a szövege, de más a dallama. Azt hiszem, a környék juttathatta az eszembe; állítólag maga Doreille írta a szöveget.

– A környék? – kérdezte Mat döbbenten, és a három tűlevelű fenyőre nézett.

Thom elgondolkozva biccentett.

– Ez egy régi út. Ősi. Talán megvolt már a Világtörés előtt is. Az efféle jellegzetes földdarabok mindig bekerülnek a dalokba és a mesékbe is. Azt hiszem, egykor ezt a környéket Szilánkoshegységnek hívták.

Ha jól gondolom, akkor az egykori Coremanda területén járhatunk, egész közel a Sasgyepűhöz. Fogadni mernék, hogy ha megmásznánk némelyik magasabb hegyet, ősi erődítményromokat találnánk rajtuk!

– És mi köze ennek Doreille-hez? – kérdezte Mat feszengve. Doreille Aridhol királynője volt.

– Ellátogatott ide – mondta Thom. – A legszebb versei egy részét a Sasgyepűn írta!

A Fény égessen meg! – gondolta Mat. Emlékezett rá, ahogy a magas erőd falán áll, hideg van a hegytetőn, és lenéz a hosszú, tekergőző, szilánkosra tört, szaggatott útra, és a nyílzáporban a hegyoldalon rohamozó, lila zászlós kis emberkékre. A Szilánkoshegység. Egy asszony az erkélyen. A királynő maga.

Kirázta a hideg, és gyorsan félresöpörte az emléket. Aridhol egyike volt a réges-rég létezett ősi országoknak. Akkoriban virágzott, amikor még Manetheren is nagyhatalom volt. Aridhol fővárosának volt még egy neve: Shadar Logoth.

Jó ideje nem érezte már a rubinos tőr vonzását. Kis híján el is felejtette, milyen volt, már ha egyáltalán el lehetett az ilyesmit felejteni. De néha még eszébe jutott a rubin: vörös, akár a tulajdon vére. És a régi vágy, a régi kívánás újra fellobbant benne.

Megrázta a fejét, és leküzdötte ezeket az emlékeket. A Fény égesse meg, most jól akarta magát érezni!

– Milyen szép idők voltak – jegyezte meg Thom oda sem figyelve. – Olyan öregnek érzem magam manapság, Mat, mint egy kifakult szőnyeg, amit kitettek száradni a szélbe, és csak alig mutatja egykor élénk színeit. Néha már azt sem tudom, neked mi hasznodra volnék! Alig van rám szükséged!

– Micsoda? Még szép, hogy szükségem van rád, Thom!

Az idősödő mutatványos végigmérte.

– Az a baj veled, Mat, hogy te meggyőzően hazudsz. A másik két kölyökkel ellentétben.

– De komolyan mondtam! A Fény égessen meg, komolyan mondtam! Gondolom, elszökhetnél, hogy csak úgy utazgass és mesélgess, ahogy régen szoktad. De itt semmi sem menne olyan simán, és nagyon hiányozna nekem a bölcsességed. A Fény égessen meg, hiányozna! Mindenkinek szüksége van megbízható barátokra, és én bármikor rád bíznám az életem!

– Nocsak, Matrim – nézett fel Thom, és vidámság csillogott a szemében –, tartod a csüggedtekben a lelket? Győzködöd az elkeseredettet, hogy maradjon, és tegye a dolgát, ahelyett hogy puszta kalandvágyból világgá menne? Ez kifejezetten felelősségteljesen hangzik. Mi ütött beléd?

Mat elfintorodott.

– Gondolom, a házasság. A Fény égessen meg, akkor sem adom fel az ivást és a kockázást!

Az előttük lovagló Talmanes hátrafordult, és a szemét forgatva végigmérte őt.

Thom Talmanest nézte, és felnevetett.

– Ugyan, fiam, nem akartam letörni a lelkesedésedet! Csak úgy fecsegtem összevissza! Még mindig tudok újat mutatni a világnak. És ha tényleg ki tudnám szabadítani Moiraine-t… meglátjuk. De valakinek azért ott kell lennie, hogy végignézze ezt az egészet, és egy nap dalt írjon belőle. Ebből jó néhány ballada kitelne!

Megfordult, és a nyeregtáskájába túrt.

– Ó! – sóhajtott fel aztán, és kirángatta csupa folt mutatványos köpenyét. Majd széles libbentéssel a vállára vetette.

– Nohát – mordult fel Mat. – Majd ha dalokat írsz rólunk, lenne rá pár aranymárkám, hogy Talmanesről is rakj bele pár strófát. Tudod, valami olyasmit, hogy keresztbe áll a szeme, és gyakorta lengi körbe a kecskeólak jellegzetes illata…

– Ezt hallottam! – kiáltott hátra Talmanes.

– Az volt a cél! – ordított vissza Mat.

Thom csak nevetett, és a köpenyét rendezgette, hogy minél jobban álljon.

– Semmit sem ígérhetek – nevetgélt még egy keveset. – De ha nem bánod, azt hiszem, elválok tőletek, amint a faluba értünk. Egy mutatványos füle olyat is meghallhat, amit senki sem hozna fel a katonák előtt!

– Minden információnak örülök – dörzsölte meg Mat az állát. Az út felfelé kanyarodott: Vanin azt állította, a forduló mögött már ott a falu. – Úgy érzem magam, mint aki már hónapok óta egy alagútban verekszi magát előre, és se nem látta, se nem hallotta a külvilágot. A Fény égessen meg, de jó lenne már tudni, Rand hol lehet, ha másért nem is, hát hogy véletlenül se menjek oda! – A színek felörvénylettek, és megint kirajzolták neki a barátját, de a fickó egy ablaktalan szobában állt, és neki fogalma sem volt róla, az merre lehet.

– Tartok tőle, hogy az élet többnyire ilyen alagút – sóhajtott fel Thom. – Az emberek azt várják, hogy a mutatványos híreket hozzon, úgyhogy előszedjük, amink van, és leporolgatjuk, de a legtöbb hír csak újabb köteg mese, és gyakran annyi igazság sincs bennük, mint egy ezeréves balladában.

Mat biccentett.

– És – tette hozzá a mutatványos – meglátom, hogy elő tudok-e ásni valamit a kis kirándulásunkkal kapcsolatban!

A Ghenjei-toronyról. Mat megvonta a vállát.

– Valószínűbbnek tartom, hogy majd Négykirályban vagy Caemlynben akadunk használható mesékre.

– Igen, tudom. De Olver a lelkemre kötötte, hogy kérdezzek csak utána. Ha nem bíztad volna rá Noalra, hogy kösse le a kölyköt, szerintem kinyitnám a nyeregtáskámat, és ott lapulna benne! Nagyon velünk akart jönni.

– Egy tánccal és kockával töltött éjszaka nem kisfiúknak való – mormolta Mat. – Csak remélem, hogy a táborban nem rontják meg jobban az emberek, mint a fogadóban látottak tennék!

– Egész csendben ott maradt, amikor Noal előszedte a játékot!

– Olvernek meggyőződése volt, hogy ha eleget játszik a Kígyók és rókákkal, valahogy rájön, milyen titkos stratégiával lehet leküzdeni az aelfinneket és az eelfinneket.

– A kölyök még most is azt hiszi, hogy velünk jöhet a toronyba – jegyezte meg Thom halkabban. –

Tudja, hogy nem lehet hármunk közt, de azt tervezi, hogy odakinn vár ránk. Talán be is ront, hogy megmentsen minket, ha nem jönnénk ki elég hamar. Nem akarok ott lenni, amikor rájön az igazságra!

– Én sem tervezem, hogy ott leszek – mondta Mat. Kis völgy nyílt meg előttük a fák között, a zöld legelők hosszan felhúzódtak a domboldalakon. Több száz házból álló városka fészkelt a lejtők között, és középen egy hegyi patak csobogott. A házak sötétszürke kőből épültek, és jókora kémény magaslott mindegyik fölé. A legtöbbjük fölött most is füst kunkorodott. A meredek tetőket alighanem nagyon havas telekre tervezték, bár jelenleg már csak a távoli csúcsokon csillant bármiféle hó. Jó néhány tetőn már sürgölődtek is a munkások, hogy kicseréljék a télen megrongálódott cserepeket. A domboldalban kecskék és birkák legeltek, pásztorfiúk vigyáztak rájuk.

Hátravolt még pár óra napszálltáig. A boltok kirakatán, a kerítéseken is emberek dolgozgattak. Mások a falu utcácskáin sétálgattak, mindenki ráérősen andalgott. A városkát összességében a különféle tevékenységek és a lusta elégedettség hangulata lengte be.

Mat előrelovagolt Talmanes és a katonák mellé.

– Micsoda kellemes látvány! – mondta a cairhieni. – Már kezdtem azt hinni, hogy a világon minden város vagy szétesett, vagy tele van menekültekkel, vagy hódítók igáját nyögi. Ez legalább nem fog eltűnni a szemünk láttára…

– A Fény adja! – mormolta Mat, és megborzongott, ahogy eszébe jutott az a város Altarában, ami csak úgy eltűnt. – És reménykedjünk benne, hogy szívesen üzletelnek idegenekkel! – A katonákat méregette; mind a Banda tagjai voltak, a legjobb emberei közé tartoztak. – Hárman az ötből az aes sedaiokkal mentek. Gondolom, nem ugyanabban a fogadóban akarnak megszállni, mint jómagam! Reggel majd találkozunk!

A katonák tisztelegtek. Joline szipákolt egyet, ahogy ellovagolt mellettük, és szándékosan nem nézett Matre. Az aes sedaiok kis csoportban lovagoltak le a lejtőn. Mat katonái közül hárman utánuk eredtek.

– Az ott fogadónak tűnik – bökött Thom a falu keleti felében egy nagyobb épületre. – Ott találsz meg! –

Intett egyet, aztán ügetésre nógatta a lovát, és előre lovagolt. Folton folt mutatványosköpenye csak úgy úszott utána. Ha elsőnek érkezik, nagyobb esélye van egy drámai belépőre.

Mat ránézett Talmanesre, aki csak megvonta a vállát. Ők ketten ráérősen ereszkedtek le a meredeken két katona kíséretében. A kanyar miatt délnyugatról érkeztek a városkába. A településtől északnyugatra tovább haladt az ősi út. Furcsa látvány volt egy ilyen széles út egy ilyen kis falu mellett, még akkor is, ha az út régi volt, és leromlott. Roidelle mester azt állította, hogy egyenesen felviszi őket Andorba.

Túlságosan is egyenetlen volt ahhoz, hogy főútként használhassák, és nem haladt át egyetlen jelentősebb városon sem, úgyhogy mindenki elfeledte. Mat mégis áldotta a szerencséjüket, hogy rábukkantak. A Murandybe vezető főbb útvonalakon csak úgy hemzsegtek a seanchanok.

Roidelle térképe szerint Hátránd arra specializálódott, hogy kecskesajttal és birkahússal lássa el a környék városait. A falusiak alighanem hozzá voltak szokva az idegenekhez. Valóban jó néhány fiúcska indult meg futva, amint meglátták Thomot abban a színes mutatványosköpenyben. Izgalmas volt az érkezése, de megszokott. Az aes sedaiokra viszont sokáig emlékezni fognak.

Jól van, hát ez van, gondolta Mat, miközben Talmanesszel végiglovagolt a fű lepte úton. Ezúttal megőrzi a jókedvét, és nem hagyja, hogy az aes sedaiok elrontsák!

Mire az ő csapatuk is leért a faluba, Thom körül már kis tömeg verődött össze. A mutatványos felállt a nyergére, és három színes labdával zsonglőrködött, miközben déli utazásairól mesélt. A falusiak zekét és sötét, bársonyos anyagból szőtt zöld köpenyt viseltek. Jó melegnek tűnt a ruhájuk, de ahogy Mat alaposabban megnézte, látta, hogy nagy részük – zekék, köpenyek, nadrágok egyaránt – többször is elszakadt, aztán gondosan megfoltozták őket.

Egy másik, főképp nőkből álló csoportosulás az aes sedaiok köré gyűlt. Helyes: Mat félig azt várta, hogy a falusiak megijednek a nővérektől. A Thom csoportja mellett álldogáló egyik férfi egy ideig méricskélte őt és Talmanest. Zömök fickó volt, gyolcsinge ujját könyékig felgyűrte vaskos karján, bár harapós volt még a tavaszi levegő. Sűrű, göndör, fekete szőr fedte az alkarját, illett dús szakállához és gyapjas hajához.

– Maga valamiféle uraságnak néz ki – lépett oda Mathez.

– Igazi her… – kezdte Talmanes, de az ifjú sietve félbeszakította.

– Lehet, hogy úgy nézek ki – mondta, és Talmanesen tartotta a szemét.

– Barlden vagyok, az itteni polgármester – fonta keresztbe a karját a fickó. – Örömmel kereskedünk magukkal. De jobb, ha tudják, hogy nincs sok minden, amit adni tudnánk!

– De legalább egy kis sajt biztos akad – jegyezte meg Talmanes. – Vagy nem azt készítenek errefelé?

– Ami nem penészedett meg vagy rohadt ránk, az kell a szokásos vevőinknek – mondta a polgármester.

– Manapság már csak így van ez! – Habozott. – De ha van fölösleges ruhájuk vagy vásznuk, talán össze tudunk szedni valamit, hogy ma legyen mit enniük!

Hogy ma legyen mit ennünk? – gondolta Mat. Mind a tizenegyünknek? Legalább egy szekérnyi élelemre szüksége lett volna, az embereinek ígért sörről nem is beszélve!

– De a kijárási tilalomról is tudniuk kell. Üzleteljenek, melegedjenek meg kicsit a tüzünknél, de minden idegennek el kell hagynia a várost még napszállta előtt!

Mat felnézett a felhős égboltra.

– De addig alig van hátra három óra!

– Ezek a szabályaink – vetette oda Barlden kurtán.

– Ez nevetséges – mondta Joline, és elfordult a falusi nőktől. Kicsit közelebb nógatta a lovát Mathez és Talmaneshez, és az őrzői szokás szerint árnyékként követték. – Barlden mester, nem egyezhetünk bele ebbe az ostoba megkötésbe! Megértem, hogy ilyen vészterhes időkben habozik, de nyilván belátja, hogy ebben az esetben tarthatatlanok a szabályai!

A fickó továbbra is összefont karral állt, és egy szót sem szólt.

Joline lebiggyesztette az ajkát, és fogást váltott a kantáron, hogy nagykígyós gyűrűje még láthatóbbá váljon.

– Manapság ilyen keveset jelent a Fehér Torony jelképe?

– Tiszteljük a Fehér Tornyot – nézett fel Barlden Matre. Bölcs ember volt. Egy aes sedai szemébe nézni mindig megingatta az ember határozottságát. – De a szabályaink szigorúak. Sajnálom, úrnőm!

Joline szipákolt egyet.

– Gondolom, a fogadósok nem túl elégedettek ezzel a megkötéssel. Miből élnek meg, ha nem adhatják ki a szobáikat?

– A fogadókat kárpótoljuk – morogta a polgármester rosszkedvűen. – Három óra. Intézzék el, amiért jöttek, aztán menjenek! Barátságosak akarunk lenni minden erre járóval, de nem hagyhatjuk, hogy megszegjék a szabályainkat! – Ezzel elfordult, és elment. Menet közben jó néhány nagydarab fickó csatlakozott hozzá. Többüknél fejsze volt. Nem viselkedtek fenyegetően. Teljesen köznapian ballagtak, mintha csak fát vágtak volna, és utána épp erre vezetett volna haza az útjuk. Mindegyiküknek.

Ugyanarra, amerre a polgármesternek.

– Mit ne mondjak, ez aztán a szívélyes vendéglátás – mormolta Talmanes.

Mat biccentett. Ebben a pillanatban felcsörögtek a kockák a fejében. A Fény égesse meg! Úgy döntött, nem vesz róluk tudomást. Úgysem segítettek.

– Menjünk, kerítsünk egy fogadót! – morogta, és megsarkantyúzta Pipit.

– Még mindig nem adtad fel, hogy ma este kirúgjunk a hámból? – kérdezte Talmanes, és mosolyogva

mellé ugratott.

– Majd meglátjuk – felelte ő, és önkéntelenül is a fejében dübörgő kockákat hallgatta. – Majd meglátjuk!

Három fogadót látott, amikor átvágtak a falun. Az egyik a főutca mellett állt, és két fényes lámpás lobogott előtte, bár messze volt még az éjszaka. A fehérre meszelt falak és a makulátlan üvegablakok úgy vonzzák majd az aes sedaiokat, mint gyertyafény a molylepkét. Alighanem itt szálltak meg az utazó kereskedők és azok a balszerencsés méltóságok, akiket valamiért a világ ezen eldugott sarkába vetett a balsors.

De az idegenek most már nem maradhattak itt éjszakára. Mennyi ideje tarthatott ez a tilalom? És hogyan maradtak fenn a fogadók? Még így is kínálhattak fürdőt és ételt, de ha nem adták ki a szobáikat…

Nem hitte el a polgármester megjegyzését, hogy „kárpótolják” őket. Ha nem voltak a falu hasznára, miért fizettek volna nekik? Ez az egész nagyon furcsa volt.

Akárhogy is, nem a flancos fogadó felé tartott, és nem is abba, amelyikbe Thom ment. Az nem a főutcán volt, hanem egy másik út mellett, északkeleti irányban. Ez inkább az átlagos utazóknak, tisztes asszonyoknak és férfiaknak való helynek tűnt, akik alaposan megfogták a pénzüket. Az épületet rendben tartották, alighanem az ágyak is tiszták voltak, az étkek pedig kielégítőek. A helyiek néha betértek egy-egy italra, főleg olyankor, ha úgy érezték, hogy a feleségük árgus szemmel lesi minden léptüket.

Az utolsó fogadót lett volna a legnehezebb megtalálni, ha Mat nem tudta volna, merre keresse. A település központjától vagy háromutcányira lehetett, Hátránd nyugati csücskében. Nem lógott előtte cégér sem, csak egy részeg lónak tűnő állatot ábrázoló fatábla volt betámasztva az egyik ablakba. Az ablakok nem voltak beüvegezve.

Odabentről fény és nevetés áradt. A legtöbb idegent elbátorította volna, hogy nincs odakinn hívogató cégér, és a fogadó környékén egyetlen utcai lámpa sem áll. Inkább kocsma volt, mint fogadó; Mat biztosra vette, hogy mindig is csak pár tábori ágy lehetett valahol hátul, amit egy rézért kibérelhetett az ember. Ez a dolgos helyiek lazítóhelye volt. Ahogy lassan leszáll az este, egyre többen erre veszik majd az útjukat. Közösség vár rájuk, kikapcsolódás: itt aztán nyugodtan elszívhatnak egy jó pipát a barátaikkal. És kockázhatnak is egy keveset.

Elmosolyodott, és lekászálódott a nyeregből, aztán kikötötte Pipit a kocsma előtti oszlophoz.

Talmanes sóhajtott egyet.

– Ugye tisztában vagy vele, hogy alighanem vizezik az italukat?

– Akkor majd kétszer annyit rendelünk – válaszolta Mat, és leoldott a nyergéről pár kisebb pénzes zacskót, majd a belső kabátzsebébe tömködte őket. Intett a katonáknak, hogy maradjanak, és vigyázzanak a lovakra. A málhás állaton ott volt a pénzes láda. Mat személyes vagyona volt benne: a Banda zsoldját nem tette volna kockára sosem.

– Ám legyen – mondta Talmanes. – De ugye tisztában vagy vele, hogy amint elérünk Négykirályba, gondoskodom róla, hogy elmenjünk egy tisztességes fogadóba is? Ki kell kupálnom téged valahogy, Mat! Végtére is már herceg vagy! Kénytelen leszel…

Az ifjú felemelte a kezét, és elhallgattatta a cairhienit. Aztán az oszlopra bökött. Talmanes még egyet sóhajtott, és lecsusszant a lováról, majd kikötötte az állatot. Mat fellépett a kocsmaajtóhoz, mély levegőt vett, és benyitott.

Emberek tolongtak az asztalok körül, a köpenyüket a széktámlára terítették, vagy szögre akasztották, szakadt és ezerszer megfoltozott mellényüket kigombolták, az ingujjukat feltűrték. Miért hordott errefelé mindenki egykor szép, de most már tépett és foltozott ruhát? Rengeteg birkájuk volt, kellett volna, hogy legyen bőven gyapjújuk is!

Mat pillanatnyilag nem törődött ezzel a furcsasággal. A bent üldögélők kockáztak, ragacsos asztalokról emelgették a teli söröskorsót, és rá-rácsaptak a körülöttük sürgölődő felszolgálólányok fenekére.

Kimerültnek tűntek, jó néhányuknak lecsukódott a szeme a fáradtságtól. De ez rendben is volt egy átdolgozott nap után. A fáradt tekintetek ellenére szinte tapintható volt a beszélgetés, a hangok mély, morajló hullámokban csaptak egymásnak. Néhányan felnéztek Mat érkezésére, és páran a homlokukat

ráncolva méregették, milyen szép a ruhája, de a legtöbben nem is törődtek vele.

Talmanes vonakodva követte, de nem az a fajta nemesember volt ő sem, akit zavart volna, ha alacsonyabb rangúakkal kell egy asztalhoz ülnie. Annak idején ő is épp elég lecsúszott kocsmában járt, hiába tiltakozott Mat választása ellen. Éppolyan gyorsan odahúzta most is a székét az egyik asztalhoz, mint az ifjú. Ültek már ott páran. Mat szélesen elvigyorodott, és megvillantott egy aranykoronát.

Odadobta egy arra járó felszolgálólánynak, és italt kért. Erre már felkapták a fejüket az asztal mellett ülők, de Talmanes is.

– Mi a fenét csinálsz? – sziszegte a cairhieni, felé hajolva. – Azt akarod, hogy kiraboljanak, amint kiléptünk innen?

Mat csak mosolygott. Az egyik közeli asztalnál kockáztak. Macskamancsnak nézte – vagy legalábbis úgy hívták a játékot, amikor megtanulta egy este. Ebou Darban úgy ismerték, a Harmadik Ékkő, és hallotta, hogy Cairhienben Szálló Tollak a neve. Tökéletesen megfelelt a terveinek. Csak egy játékos dobott, a többiek az ő kockajárására vagy ellene fogadtak.

Mat mély levegőt vett, aztán odahúzta a székét az asztalhoz, és lecsapott egy aranykoronát egyenesen a söröskorsó alja hagyta, nedves kör közepére. A korsó épp egy erősen kopaszodó, de maradék, seszínű

fürtjeit vállig megnövesztő kis emberke szájánál volt, aki most majdnem bele is fulladt a kortyba.

– Nem baj, ha én is dobok egyet? – kérdezte Mat az asztal körül csoportosulóktól.

– Nem… nem hinném, hogy fel tudunk tenni ennyit – dadogta egy rövid, fekete szakállú ember. –

Nagyuram – tette hozzá megkésve.

– Én aranyban játszom, ti meg ezüstben – vetette oda Mat könnyedén. – Ezer éve nem kockáztam már egy jót!

Talmanes érdeklődve húzta oda a székét. Máskor is látott már ilyesmit Mattól, aranyat tett le, és ezüstöt nyert. De az ifjú szerencséje kiegyenlítette a különbséget, és így is mindig nyert. Néha úgy is jól jött ki a játékból, ha aranyat tett fel réz ellen! Nem mintha azzal sok pénzt keresett volna. Az ellene játszók általában hamar kifogytak a pénzből, vagy megunták, hogy vele játsszanak. És akkor Mat ott ült egy marék ezüsttel, és senki nem volt hajlandó kockázni vele.

De ennek nem lett volna semmi haszna. A seregnek épp elég pénze volt. Élelemre volt szükségük, úgyhogy ideje volt valami új stratégiával próbálkoznia. Jó néhányan letettek egy-egy ezüstöt az asztalra.

Mat megrázta a kockát a kezében, aztán dobott. Szerencsére az egyiken csak egy pötty virított, a másikon pedig kettő. Azonnal vesztett.

Talmanes pislogott egyet, és az asztal körül állók Matre néztek. Zavartnak tűntek, mintha szégyellnék, hogy egy olyan uraság ellen fogadtak, aki láthatóan nem számított rá, hogy veszíthet. Könnyen bajba kerülhetett így az ember.

– Nézzünk csak oda – morogta Mat. – Úgy nézem, ti nyertetek! A tiétek! – Átgurította az aranykoronát az asztal közepére, hogy az ellene fogadók a szabályoknak megfelelően megosztozzanak rajta. – Még egy menet? – kérdezte aztán, és ezúttal két koronát csapott le az asztalra. Ekkor már többen fogadtak ellene. Megint dobott és veszített, és Talmanes kis híján köhögőrohamot kapott. Mat máskor is dobott már rosszat – néha még vele is megesett. De kétszer egymás után?

Az ifjú elgurította a két koronát, és ezúttal négyet vett elő helyette az erszényéből. Talmanes megfogta a karját.

– Nem akarlak megbántani – mondta halkan –, de talán abba kellene hagynod. Mindenkinek lehet rossz estéje! Igyuk meg, amit rendeltünk, aztán vegyünk annyi élelmet a seregnek, amennyit csak napszállta előtt lehet!

Mat csak elmosolyodott, és nézte, ahogy felhalmozódnak a négy arany ellen tett tétek. Le kellett tennie egy ötödik koronát is, annyian akartak fogadni ellene. Nem is törődött Talmanes megjegyzésével, csak dobott, és megint vesztett. A cairhieni nyögött egyet, aztán elvette a söröskorsót a felszolgálólánytól, aki végre meghozta az italaikat.

– Ne légy ilyen mogorva! – súgta Mat halkan, és megemelgette a pénzes zacskót, majd felkapta a saját korsóját. – Ezt akartam!

Talmanes felvonta a szemöldökét és leeresztette a korsóját.

– Tudok veszíteni is, ha akarok – jegyezte meg az ifjú –, főleg, ha úgy áll érdekünkben!

– Hogy állhat a vesztés az érdekünkben? – kérdezte Talmanes, és nézte, ahogy a helyiek azon vitatkoznak, hogyan osztozzanak meg az aranyon.

– Várd csak ki a végét! – kortyolt bele Mat a sörébe. Erősen fel volt vizezve, ahogy azt Talmanes megjósolta. Visszafordult az asztalhoz, és kiszámolt pár újabb aranyérmét.

Az idő múlásával egyre többen gyűltek az asztaluk köré. Mat odafigyelt rá, hogy pár dobást azért megnyerjen – épp, ahogy akkor is mindig gondosan veszített egy keveset, amikor nyerni ült le; nem akarta, hogy gyanús legyen a szerencséje. De az érmék szép lassan átvándoroltak a zacskóiból az ellene fogadók kezébe. Nem telt sok időbe, és csend ülte meg az egész fogadót. Mindenki Mat körül tolongott, és arra várt, hogy fogadhasson ellene. A fiúk és a barátok elrohantak, hogy fogják apjukat és unokatestvéreiket, és elrángassák őket a Spicces Lóba, mert ez volt a hely neve.

Egyszer Talmanes félre vonta, amikor épp kis szünetet tartott a kockázásban, és egy újabb korsó sörre várt.

– Nem tetszik ez nekem, Mat – mormolta a szikár fickó közel hajolva. Az izzadság már rég csíkokat vájt bepúderezett homlokába, és ahogy letörölte, előfénylett alóla a bőre.

– Mondtam már – húzta meg Mat a vizes sört. – Tudom, mit csinálok!

Oldalt ujjongva kiabáltak az emberek, ahogy az egyikük egymás után három korsó sört húzott le. A levegőt izzadság és olcsó sör bűze ülte meg. Az ital kilöttyent, és a legelőkről frissen érkezett parasztok csizmája alatt hamar sárrá dagadt.

– Nem is ez a baj – mormolta Talmanes, és a mulatozókra nézett.

– Arra szórod el a pénzed, amire csak akarod, feltéve, hogy annyid azért marad, hogy néha meghívj egy-egy italra. Már nem ez zavar.

– Hát akkor mi? – vonta össze a szemöldökét Mat.

– Valami nincs rendben ezekkel az emberekkel – kezdte Talmanes rettentően fojtott hangon, a válla mögött átpislogva. – Amíg te játszottál, én beszélgettem velük. Nem érdekli őket a világ folyása. Az Újjászületett Sárkány, a seanchanok, semmi sem. Egyáltalán nem érdekli őket!

– Akkor tökéletesek – mondta Mat.

– Nemsokára besötétedik – pillantott Talmanes az ablakra. – Egy órát elfecséreltünk, lehet, hogy többet is! Talán ideje lenne…

Ebben a pillanatban kivágódott a fogadó ajtaja, és belépett a zömök polgármester, mögötte a korábban a nyomába szegődött alakokkal, bár most már nem volt egyiküknél sem fejsze. Láthatóan nem örültek, hogy a fél falu idebenn tolong, és Mattel játszik.

– Mat – kezdte Talmanes újra.

Az ifjú felemelte a kezét, és elhallgattatta.

– Erre vártam!

– Tényleg? – kérdezte Talmanes.

Mat visszafordult a kockaasztalhoz, és elmosolyodott. Már a pénzes zacskói nagyobb részét kiürítette, de még így is volt nála pár dobásra való – és akkor még azt nem számolta bele, amit amúgy magával hozott. Felkapta a kockákat, kiszámolt pár pénzérmét, és a tömeg is elkezdte leszurkolni a saját tétjeit.

Sokuknál mostanra már a Mattol nyert aranyak csillogtak.

Dobott és vesztett, és a nézők izgatottan felkiáltottak. Barlden úgy méregette, mintha a legszívesebben a saját kezével dobná ki – későre járt már, és nem lehetett sok hátra napszálltáig –, de amikor látta, hogy Mat újabb marék aranyat kotor elő, habozni kezdett. A kapzsiság mindenkiben munkált, és a legszigorúbb „szabályokat” is meg lehetett hajlítani, ha a megfelelő lehetőség kacsingatott cserébe.

Mat megint dobott és vesztett. Újabb üdvrivalgás tört ki. A polgármester keresztbe fonta a karját.

Az ifjú a zsebébe nyúlt, de már nem talált benne semmit. Az emberek szomorúan néztek össze körülötte, és valaki felkiáltott, hogy egy kör italt mindenkinek, „hadd segítsenek elfelejteni a fiatal uraságnak, milyen balszerencséje volt ma”.

Azt te csak hiszed, gondolta Mat, titokban mosolyogva felállt, és feltartotta a kezét.

– Későre jár – jelentette ki az egybegyűlteknek.

– Nagyon is későre – vetette közbe Barlden, és félrelökött pár prémszegélyes köpenybe burkolódzó, kecskebűzös pásztort. – Mennie is kéne, idegen! És azt ne higgye, hogy ráveszem ezeket az embereket, hogy visszaadják, amit tisztességgel nyertek el magától az előbb!

– Eszembe sem jutna – felelte Mat, és épp csak egy kicsit mosta össze a szavakat. – Harnan és Delarn! –

bődült el. – Hozzátok be a ládát!

A két kinn hagyott katona már benn is volt egy pillanat múlva, és hozták a málhás lóról leszedett kis ládikát. A fogadó teljesen elcsendesedett, ahogy a két katona fellódította azt az asztal tetejére, és letette.

Mat előhalászta a kulcsot, és kicsit imbolyogva kinyitotta a zárat, aztán felcsapta a láda tetejét.

Arany. Rengeteg arany. Gyakorlatilag a teljes személyes vagyona.

– Még egy dobásra van időnk – jelentette ki a döbbent helyieknek.

– Ki fogad?

Az emberek elkezdték letenni a pénzüket, míg szinte már az összes ott hevert az asztalon, amit tőle nyertek. De ez a közelében sem járt a ládában fénylő vagyonnak. Végignézte azért, és az állát ütögette.

– Ez nem lesz elég, barátaim! Benne vagyok az aránytalan fogadásban is, de ha csak egyetlenegy dobásom maradt már hátra, azt akarom, legalább legyen esélyem valamit elvinni innen!

– Nincs többünk – mondta az egyik hátrándi, és mások bekiabáltak, hogy Mat azért csak dobjon nyugodtan.

Ő sóhajtott egyet, és lecsukta a láda tetejét.

– Nem – mondta. Még Barlden is lázas tekintettel méregette. – Hacsak… – tartott kis szünetet. –

Élelemért jöttem. Azt hiszem, elfogadom azt is, ha természetben fizettek. Megtarthatjátok az eddig nyert aranyakat, de ezt a ládát felteszem a megfelelő ellátmányért cserébe. Élelem kell az embereimnek.

Pár hordó sör. És egy kocsi, hogy legyen min elvinnem.

– Nincs elég időnk – pillantott ki Barlden az ablakon.

– Ennyi még biztos van – hajolt előre Mat. – Ez után a dobás után elmegyek! A szavamat adom rá!

– Nem engedünk a szabályainkból – felelte a polgármester. – Túl sokba kerül.

Mat azt várta, hogy a fogadók heves tiltakozásba kezdenek, vitatkoznak a polgármesterrel, kérik, hogy most az egyszer tegyen kivételt. De senki nem szólt egy szót sem. Hirtelen fellángolt benne a félelem.

Azok után, hogy ennyit vesztett… ha úgyis kidobják…

Kétségbeesésében megint felnyitotta a ládát, hadd lássák a benne csillogó aranyakat.

– Én állom a sört – szólt hirtelen a fogadós. – És Mardry, neked van szekered meg hozzá lovad. Itt, a szomszéd utcában!

– Igaz – mondta Mardry, egy durva vonású, rövid, fekete hajú fickó. – Azt feltehetem!

Az emberek elkezdték bekiabálni, mennyi ételt tudnak feltenni – gabonát a kamrából, krumplit a pincéből. Mat a polgármesterre nézett.

– Még mindig van… mennyi is? Egy jó félóra napszálltáig? Miért is nem nézzük meg, mit szednek össze? A falu készleteibe is jut ebből a pénzből, ha vesztek. Fogadni mernék, hogy az idei tél után hasznát vennék pár aranynak!

Barlden habozott, aztán biccentett. Még mindig a ládát nézte.

Az emberek kurjongatva szaladtak szét, a kocsma elé vezették a szekeret, kigörgették a söröshordót. Jó néhányan hazaszaladtak, vagy a falu raktárába. Mat nézte, ahogy elrohannak, és csak várt a gyorsan kiürült ivóban.

– Látom ám, mire megy ki a játék – vetette oda a polgármester neki. Ő láthatóan nem sietett, hogy bármit is összeszedjen.

Mat kérdően fordult oda hozzá.

– Nem hagyom, hogy a végén egy csodaszámba menő dobással megnyerjen mindent – fonta keresztbe

Barlden a karját. – Az én kockámmal játszik! És szépen, lassan dob majd. Tudom, hogy sokat vesztett ma este, mondták az emberek, de gyanítom, hogy ha átkutatnánk, találnánk magánál pár rejtett kockakészletet!

– Nyugodtan átkutathatnak – emelte fel Mat a karját.

Barlden habozott.

– Mostanra persze már biztos eldobta a kockákat – mondta végül.

– Szép kis terv… felöltözik úri ruhába, és úgy súlyozza a kockát, hogy veszítsen, ne nyerjen! Sosem hallottam még róla, hogy bárki elég bátor lett volna így szórni a pénzt hamis kockán!

– Ha annyira biztos benne, hogy csaltam – nézett rá Mat –, akkor miért ment bele még egy dobásba?

– Mert tudom, hogyan állíthatom meg – válaszolta a polgármester.

– Mint mondtam, az én kockámmal dob majd! – Habozott, aztán elmosolyodott, és felkapta az asztalról azt a két kockát, amivel Mat eddig játszott. Dobott egyet. Egy és kettő. Még egyet dobott, ugyanazzal az eredménnyel.

– Jobb ötletem van – mosolyodott el szélesen a polgármester. – Ezekkel dob. Sőt, tulajdonképp… majd én dobok maga helyett! – Baridén arca határozottan kegyetlennek tűnt a gyenge, alkonyi fényben.

Mat egy pillanatra megrettent. Talmanes megfogta a karját.

– Rendben van, Mat – mondta határozottan –, ideje mennünk!

Az ifjú feltartotta a kezét. Vajon máson keresztül is működne a szerencséje? Csatában néha segített, hogy ne sérüljön meg. Ebben biztos volt. Vagy mégsem?

– Rendben – felelte Barldennek.

A férfi döbbenten nézett rá.

– Dobhat helyettem – mondta Mat –, de úgy számít, mintha én dobtam volna. Ha nyer, megyek, és mindent elviszek. Ha veszít, csak a kalapomat és a lovamat viszem, a falu meg megtarthatja a nyamvadt ládát. Rendben?

– Rendben!

Mat kinyújtotta a kezét, hogy kézfogással pecsételjék meg az alkut, de a polgármester elfordult, kockával a kezében.

– Nem – morogta. – Nem hagyom, hogy kicserélje a kockákat, utazó! Menjünk csak ki a fogadó elé, és várjunk! És tartson tőlem tisztességes távolságot!

Úgy lett, ahogy mondta, és a fogadó sáros, söráztatta bűzéből kiléptek a friss utcai levegőre. Mat katonái kihozták a ládát. Barlden ragaszkodott hozzá, hogy továbbra is nyitva maradjon, nehogy kicseréljék. Az egyik erőembere belekotort, félresöpörte az érméket, hogy megbizonyosodjanak róla, tényleg teli van, és tényleg igazi arany van benne. Mat nekitámaszkodott az ajtófélfának és várt.

Begördült a szekér, és a fogadóból kigörgették a sört, fel a kocsira.

A nap épp csak haloványan derengő pára volt már a látóhatáron, a nyamvadt felhők mögött. Miközben Mat várt, látta, hogy a polgármester egyre idegesebbé válik. Vér és hamu, ez a fickó aztán mereven ragaszkodott a szabályaihoz! Na de majd ő megmutatja neki, megmutatja az egész társaságnak…

Mit mutat meg? Hogy nem győzhetik le? És azzal mit bizonyítana? Várt, és ahogy a szekéren egyre magasabbra halmozódott az étel-ital, szokatlan bűntudat ébredt benne.

Semmi rosszat nem teszek, gondolta. Etetnem kell a sereget, nem? Az itteniek tisztességesen játszanak.

Én is tisztességesen játszom. Nem hamis a kockám. Nem csalok.

Csak a szerencséje. De a szerencséje a saját szerencséje – mindenki maga felelős érte. Volt, aki zenei tehetséggel született, és bárdnak állt vagy mutatványosnak. Ki sajnálta volna tőlük, hogy a Teremtő adta képességeikkel keressék meg a betevő falatot? Neki szerencséje volt, ő ezzel élt. Semmi rossz nem volt ebben.

De ahogy az emberek lassan visszaszivárogtak a fogadóba, kezdte látni, Talmanes mit vehetett észre.

Mintha valahogy kétségbeesettek lettek volna. Nem voltak kicsit túlságosan is lelkesek, hogy fogadhatnak? Nem tettek fel túl nagy téteket? És mi ez a sötétség a tekintetükben, amit eddig fáradtságnak vélt? Talán csak azért ittak, hogy megünnepeljék egy újabb átdolgozott nap végét, vagy, hogy elűzzék a pillantásuk mélyén szűkölő űzöttséget?

– Lehet, hogy igazad volt – ismerte be Talmanesnek, aki kis híján olyan nyugtalanul méregette a nap állását, mint a polgármester. Már a fény utolja porozta csak be a csúcsos háztetőket, és sötét narancsszínre festette a fakó cserepeket. A napnyugta lángolt a felhők mögött.

– Akkor most mehetünk? – kérdezte a cairhieni.

– Nem – felelte Mat. – Maradunk!

És a kockák megálltak a fejében. Olyan hirtelen történt, olyan váratlanul szakadt rá a csend, hogy megdermedt. Döbbenetében már azt hitte, rossz döntést hozott.

– A Fény égessen meg, maradunk! – ismételte meg. – Sosem hátráltam még meg egy fogadás elől, és

nem fogok most sem!

Egy csapat lovas érkezett vissza gabonászsákokkal megpakolt hátasokkal. Elképesztő, hogy egy kis pénz hogy meggyorsította az embereket! Egyre több ló futott be, és egy kisfiú szaladt fel az úton.

– Polgármester úr – rángatta meg Barlden bordó mellényét. A ruhadarab elején cikcakkosan befoltozott szakadások éktelenkedtek.

– Anya azt mondta, az idegen nők még mindig fürdenek. Próbálja siettetni őket, de…

A polgármester megdermedt, és dühösen Matre pillantott.

Ő felhorkant.

– Azt ne higgye, hogy meg tudom sürgetni őket! – rázta meg a fejét. – Ha szólnék nekik, alighanem csak megmakacsolnák magukat, mint az öszvérek, és kétszer olyan sokáig piszmognának! Ezúttal valaki más próbáljon szerencsét azokkal a némberekkel!

Talmanes továbbra is az úton egyre hosszabban heverő árnyékokat leste.

– A Fény égessen meg! – motyogta. – Ha megint azok a kísértetek jönnek, Mat…

– Ez valami más lesz – mordult vissza ő, miközben a falusiak felhajigálták a zsákokat a szekérre. –

Másnak érzem!

A szekéren már magasra halmozódott az élelem; egész jó zsákmány egy ekkora faluból. És a Bandának pont erre volt szüksége: ennyivel már eljutnak a következő városig. Az összehordott javak persze nem értek annyit, mint a ládában csillogó arany, de nagyjából annyiba kerülhettek, mint amennyit Mat elkockázott az este, különösen, ha a szekeret és a lovakat is hozzászámította. Szép igásjószágok voltak, a patájuk és a szőrük alapján rendesen bántak velük.

Épp szólt volna, hogy ennyi elég is lesz, aztán habozni kezdett: észrevette, hogy a polgármester egy kis csoportocskával beszélget csendesen. Hatan voltak, mind foltos, ócska zekében, csapzott, kócos hajjal.

Az egyikük Mat felé bökdösött, és valami papírféleséget lengetett a kezében. Barlden megrázta a fejét, de a fickó a papírral csak még hevesebben gesztikulált.

– Nocsak – mormolta a fiú halkan. – Ez meg micsoda?

– Mat, a nap… – szólt rá Talmanes.

A polgármester élesen intett, és a rongyos kis csapat eloldalgott. Az ételt összehordó emberek a félhomályba burkolódzó utcán tolongtak. Mind középen próbált maradni. A többségük a látóhatárt fürkészte.

– Polgármester! – kiáltott oda Mat. – Elég lesz! Dobjon!

Barlden habozott, felnézett rá, aztán úgy pislogott le a markában szorongatott kockákra, mintha egész elfelejtette volna őket. A körülötte állók idegesen bólintottak oda neki, felemelte hát az öklét, és megrázta a kockákat. Majd átpillantott az utcán, és mélyen Mat szemébe nézett, aztán a porba vetette a kockákat kettejük között. Azok mintha túl hangosan csörrentek volna: apró kis mennydörgés, egymásnak koccanó csontok reccsenése…

Mat visszafojtotta a lélegzetét. Jó ideje nem kellett már aggódnia, hogy fordul a kocka. Lehajolt, és nézte, ahogy a kis fehér tárgyak a porba hullnak. Vajon változtat a szerencséjén, ha valaki más dob helyette?

A kockák megálltak. Két négyes. Azonnali győzelem. Mat megkönnyebbülten sóhajtott egyet, bár érezte, hogy a homlokán verejték gyöngyözik.

– Mat – lehelte Talmanes halkan, és ő felnézett. Az utcán ácsorgók nem tűntek túl elégedettnek. Jó néhányan izgatott üdvrivalgásban törtek ki, míg csak a barátaik el nem magyarázták nekik, hogy a polgármester győztes dobása azt jelenti, Mat viszi el a nyereményt. Az egész tömeg feszült lett. Ő

Barlden szemébe nézett.

– Menjen! – mordult fel a zömök fickó, és undorodva intett felé. – Vigye a nyereményét, és takarodjon innen! Ne jöjjön vissza többet!

– Nohát – jegyezte meg Mat megkönnyebbülten –, akkor köszönöm mindenkinek a kellemes játékot.

Most…

– Menjen! – ordított rá a polgármester. A látóhatáron csillogó utolsó kis napfénypászmákra nézett, aztán átkozódva integetni kezdett az embereinek, hogy azonnal menjenek be a Spicces Lóba. Néhányan tétováztak, és döbbenten vagy ellenségesen méregették Matet, de a polgármester mindenkit hamar beterelt az alacsony mennyezetű ivóba. Mat, Talmanes és a két katona magára maradt odakinn.

Hirtelen különös csend ülte meg a falut. Senki sem volt az utcán. Nem kellett volna legalább a fogadóból kiszűrődnie némi kis zajnak? Nem kellett volna összecsörrennie a korsóknak, vagy a vesztes dobáson morgolódnia az embereknek?

– Nohát – sóhajtott fel Mat, és a hangját visszaverték a csendes házfalak –, akkor ezzel végeztünk is! –

Odaballagott Pipihez, és nyugtatgatta a hirtelen idegesen toporgó állatot. – Látod, mondtam, Talmanes?

Aggodalomra semmi ok!

És ekkor harsantak fel a kiáltások.

Ötödik fejezet ÉJSZAKA HÁTRÁNDON

– A Fény égessen meg, Mat! – kiáltott fel Talmanes, és kirántotta a kardját a rángatózó falusi gyomrából. A cairhieni szinte sosem káromkodott. – Égessen meg vagy ezerszer!

– Engem? – csattant fel Mat, és megpörgette a villogó ashandarei t. Könnyedén átvágta két élénkzöld zekés alak sarokinát. Azok a keményre tiport földútra zuhantak. Mérhetetlen harag égett a szemükben, és morogva köpködtek. – Engem? Nem én akarlak megölni, Talmanes! Velük perelj!

A barátjának sikerült a nyeregbe kapaszkodnia.

– Mondták, hogy menjünk innen!

– Igen – mordult rá Mat. Megragadta Pipi kantárját, és elrángatta

a lovat a Spicces Lótól. – És most megpróbálnak végezni velünk. Igazán nem okolhatsz engem, amiért ilyen barátságtalanul viselkednek!

Ordítások, sikolyok, rikoltások harsantak szerte az egész faluban. Némelyik dühös volt, mások rémültek vagy elkínzottak.

Egyre többen özönlöttek ki a kocsmából. A többségük nyögött vagy ordított, és mindegyik minden tőle telhetőt megtett, hogy megölje a körülötte lévőket. Páran Matre, Talmanesre és Mat embereire vetették magukat, de a többség a saját társait támadta meg. A markuk a másik bőrét rángatta, a körmük véres árkokat szántott a másik arcában. Gondolkozást és kifinomultságot nélkülöző, ősi ösztönnel küzdöttek, és csak néhányuknak jutott eszébe, hogy követ, söröskorsót vagy fadarabot lengetve essen a másiknak.

Ez nem csak egyszerű kocsmai verekedés volt. Ezek igazán meg akarták ölni a másikat. Máris vagy fél tucat halott és haldokló hevert az utcán, és azok alapján, amit Mat a kocsma belsejéből látott, odabenn is hasonlóan brutális küzdelem folyt.

Próbált közelebb óvakodni az élelemmel megrakott szekérhez. Pipi ott dobogott mellette. Az arannyal teli láda még mindig az utcán hevert. A verekedő emberek nem törődtek sem az élelemmel, sem a pénzzel, csak egymásra volt szemük.

Talmanes és a két katona – Harnan és Delarn – vele együtt hátrált. Idegesen húzták maguk után a lovukat. Egy őrjöngő csoport hamar lecsapott a Mat által megsántított két falusira, és a földbe csapkodták a fejüket, amíg végleg el nem ernyedtek. Aztán a falka felnézett, meglátta Matet és az embereit, és vérszomj ködösítette el a tekintetüket. Meglehetősen oda nem illő kifejezés volt ez a rendes ruhába öltözött, gondosan fésült falusiak tiszta arcán.

– Vér és hamu! – csattant fel Mat, és nyeregbe ugrott. – Lóra!

Harnannak és Delarnnak nem volt több nógatásra szükségük. Káromkodva tették el a kardot, és pattantak nyeregbe. A falusiak falkája meglódult feléjük, de Mat és Talmanes visszaverték a támadást.

Az ifjú igyekezett csak megsebesíteni az ellenfeleit, de a falusiak meglepően gyorsak voltak, és erősek, és nemsokára már azért küzdött, hogy le ne rángassák a nyeregből. Szitkozódott, és vonakodva elkezdett halálos ütéseket osztani. Két fickónak félig átvágta a nyakát. Pipi kirúgott, és a földre terített egy harmadikat: alaposan behorpasztotta patájával a fejét. Pár pillanat múlva már Harnan és Delarn is csatlakozott a küzdelemhez.

A falusiak nem hátráltak meg. Addig rontottak rájuk őrjöngve, míg ők a teljes nyolcfős falkával nem végeztek. Mat emberei a félelemtől elkerekedett szemmel ölték őket, és a parancsnokuk igazán nem tudott rájuk haragudni, hogy rettegnek. Furcsa volt, hogy egy faluban így viselkedjenek a lakosok!

Mintha egy szemernyi emberség sem maradt volna bennük. Csak nyögtek, sziszegtek, ordítottak; az arcukon csupán harag és vérszomj égett.

Addigra a többi falusi, akik eddig még nem törődtek Mattel, szintén falkákba verődött, és nekiállt lemészárolni a gyengébb csoportokat. Halálra öklözték, karmolták, harapták egymást. Vérfagyasztó látvány volt.

Mat szeme láttára egy test vágódott ki a kocsma egyik üres ablakkeretén. A holttest törött nyakkal zuhant a földre. A túloldalon Barlden állt vad, szinte embertelen tekintettel. Belerikoltott az éjszakába, majd meglátta Matet, és egy pillanat tört részére mintha felismerés csillant volna a szemében. De aztán kihunyt, és a polgármester újra felordított, majd nekifutásból átvetette magát a törött ablakkereten, és rátámadott két, neki háttal álló helyire.

– Mozgás! – ordított fel Mat. Pipi felágaskodott: újabb falka hátrándi vette észre őket.

– Az arany! – figyelmeztette Talmanes.

– A Fény égesse meg az aranyat! – kiáltott rá Mat. – Bármikor nyerhetünk eleget helyette, és az élelem sem ér annyit, hogy meghaljunk érte! Mozgás!

A cairhieni és a katonák megfordították a lovakat, és végigvágtattak az utcán. Mat is megsarkantyúzta Pipit, hogy beérje őket. Hátrahagyták az aranyat és a szekeret. Nem érte meg az életüket. Persze ha lehet, holnap visszajön érte a hadsereggel. De ahhoz először ki kell innen jutniuk élve.

Rövid ideig vágtattak, de Mat a következő saroknál feltartotta a kezét, és lelassította a csapatot.

Visszanézett a válla fölött. A falusiak továbbra is a nyomukban voltak, de a rövid vágtával is lehagyták őket.

– Szerintem akkor is te tehetsz róla – mondta Talmanes.

– Azt hittem, szeretsz harcolni! – vágott vissza Mat.

– Van, hogy szeretek – mondta a cairhieni. – A csatamezőn, vagy egy rendes kocsmai verekedésben. De ez… ez beteges.

A hátuk mögött a falusiak falkája négykézlábra ereszkedett, és furcsán ügetve indultak meg feléjük.

Talmanes láthatóan megborzongott.

Épp csak annyi fény volt, hogy valamit lássanak. Lement a nap, a hegyek és a szürke fellegek felfogták a fény utolját is. A legtöbb utcát lámpák szegélyezték, de nagyon nem úgy tűnt, hogy bárki is meggyújtja őket.

– Mat, beérnek minket! – mondta Talmanes, és vágásra készen szorította a kardját.

– Itt nem csak a fogadásról van szó – morogta az ifjú, és a sikolyokat, az ordításokat hallgatta.

Faluszerte felharsantak. Az egyik kis mellékutcán egymásba fonódó, viaskodó testek zuhantak ki egy emeleti ablakon. Két nő volt az, még esés közben is marták egymás arcát, aztán émelyítő csattanással földet értek. Nem mozogtak tovább.

– Gyerünk! – fordította meg Mat Pipit. – Meg kell keresnünk Thomot és a nőket!

Végigvágtattak a mellékutcán, ami kivitte őket a főútra. Mellettük, a csatornában férfiak és nők ölték egymást csapatokba verődve. Egy véres képű, kövér fickó tántorodott ki az útra, és Mat vonakodva legázolta. Túl sokan harcoltak mindkét oldalt, nem tehette kockára az emberei életét csak azért, hogy megpróbálja megkerülni ezt a szerencsétlen bolondot. Látta, hogy még a gyerekek is egymásnak estek: a náluk nagyobbak lábát marcangolják a fogaikkal, a velük egykorúak torkát markolásszák.

– Az egész fényverte város megveszett – motyogta komoran, miközben a négy lovas kirobbant a főutcára, és megindult az előkelő fogadó felé. Összeszedik az aes sedaiokat, aztán kerülnek egyet keletre Thomért, ha már az ő fogadója esett a legmesszebb.

De sajnos a főutcán sokkal rosszabb volt a helyzet, mint ahonnan ők érkeztek. Ekkor már szinte teljesen sötét volt. Már-már úgy érezte, túl gyorsan besötétedett. Természetellenesen gyorsan. Az út teljes hosszában árnyak tekergőztek, emberek verekedtek, rikoltottak, küszködtek a mélyülő sötétben. Ahogy fakult a fény, néha mintha az egész viaskodás egyetlen, magányos lény tusakodása lett volna; valami rettenetes, tucatnyi végtagot eresztett, száz torokból visongó szörny haláltusája.

Mat előreugratta Pipit. Nem volt más választása, mint hogy belegázoljon a sűrűjébe.

– A Fényre! – ordított Talmanes, ahogy a fogadó felé vágtattak. – A Fényre!

Mat a fogát csikorgatta, és Pipi nyakára hajolt. A lándzsát az oldalához szorítva lovagolt át a rémálmon.

Bömbölés rázta meg a sötétet, testek gördültek végig az utcán. Mat reszketett az iszonyattól, folyamatosan szitkozódott az orra alatt. Mintha maga az éjszaka próbálta volna megfojtani őket, mintha a sötét potyogtatta volna egyre fekete, gyilkos ivadékait.

Pipi és a másik három ló is harcra volt idomítva, és egyenesen végigvágtattak az utcán. Mat épp csak elkerülte, hogy lerántsák a nyeregből a lába után vetődő, sötét alakok. Azok sikoltottak és sziszegtek, mintha csak a vízbefúltak serege próbálta volna lehúzni őket a mélységes, földöntúli tengerbe.

Mellette hirtelen megtorpant Delarn lova, aztán egy csapat fekete alak ugrott az állat elé. A herélt rettegve ágaskodott fel, és levetette a nyergéből lovasát.

Mat megrántotta Pipi kantárját. Hátrafordult az embere kiáltására: valahogy sokkal emberibb és tisztább volt, mint a körülöttük bőgő falusiakat.

– Mat! – vágtatott el mellette Talmanes. – Tovább! Nem állhatunk meg!

Nem, gondolta Mat, és igyekezett elfojtani a rettegését. Nem, nem hagyok itt senkit sem ebben! Mély levegőt vett, elengedte a füle mellett Talmanes sürgetését, és visszaugratta Pipit a sötét embercsomóba, ahová Delarn esett. Izzadság freccsent a homlokáról, de lehűtötte a vágta irama. Nyögések, kiáltások, sziszegés töltött be körülötte mindent.

Felordított, és levetette magát Pipi hátáról – ha közelebb megy a lóval, lehet, hogy épp azt az embert tapossa el, akit meg akar menteni. Utált sötétben küzdeni, nagyon utált! Megtámadta a fekete alakokat, még az arcukat sem látta, csak néha villant fel a foguk, vagy csillant meg az alkonyi derengésben őrült, embertelen tekintetük. Egy másik éjszaka jutott az eszébe, amikor árnyfattyakat mészároltak le a sötétben. Épp csak ezek itt nem azért harcoltak, mert a tulajdon myrddraaljuk arra kényszerítette őket.

Még csak nem is voltak olyan szervezettek, mint a trallokok.

Egy pillanatig mintha magukkal az árnyékokkal viaskodott volna

– a köpködő tűz festette, tekergőző, véletlenszerű, tervezetlen árnyékokkal, és kevés halálosabb ellenféllel volt már dolga, hiszen azt sem tudta, mit várhat. Többször is kis híján szétzúzták a fejét egy-egy teljesen értelmetlen támadással. Napközben ezek a támadások nevetségesek lettek volna, de így, a vaksötétben, hogy egy egész falka férfi – és nő – esett neki, azzal mit sem törődve, kit ütnek és kit sebesítenek meg, kis híján elsöpörték. Az életéért küzdött, széles ívben pörgette az ashandarei t, és legalább annyiszor használta arra, hogy felbuktassa az ellenfeleit, mint hogy megölje őket. Ha valami mozgott a sötétben, odacsapott. Hogy a Fénybe fogja így megtalálni Delarnt?

Egy árnyék mozdult meg nem messze tőle, és Mat felismert egy vívóformát. „Patkány rágja a búzát”?

Ezt egy falusi sem ismerhette. Derék legény!

Az árnyék felé lendült, és két másikat mellkason vágott. Mind a kettő nyögve, fájdalmában ordítva esett össze. Delarn alakja összeroskadt egy csapat falusi alatt, és Mat kétségbeesésében ordítva szökkent át egy holttest fölött. A lándzsája széles ívben sújtott le, mielőtt földet ért volna. Árnyékok véreztek ki, ahol embert ért, de a vér is csak árnyék volt, és ő a lándzsa nyelével verte vissza a következő támadót.

Lenyúlt, talpra rántotta az egyik árnyat, és fojtott káromkodást hallott. Delarn volt az.

– Gyerünk! – mondta neki, és Pipi felé rángatta a katonát. A ló nagyokat horkantva, egy helyben állt a sötétben. A támadókat mintha nem érdekelték volna az állatok. Kész szerencse! A ló felé taszigálta a tántorgó Delarnt, aztán megfordult, és felvette a harcot a nyomukba eredt falkával. Tudta, hogy jönnek.

Megint táncolnia kellett a sötéttel, újra és újra előrecsapott, bár próbált elszakadni a támadóitól, hogy nyeregbe szállhasson. Megkockáztatott egy kurta pillantást Delarn felé, és látta, hogy a katonának sikerült felkapaszkodnia Pipi hátára – de megroskadva ült, ernyedten. Mennyire sebesülhetett meg? Úgy tűnt, hogy alig tud nyeregben maradni. Vér és hamu!

Mat visszafordult a támadóihoz, megpörgette a lándzsáját, és próbálta visszaszorítani őket. De egyiket sem zavarta, hogy megsebesülhet, nem érdekelte őket, ő milyen veszélyes. Egyre csak jöttek.

Körbevették. Minden irányból nekiestek. Vér és hamu! Épp időben fordult meg, hogy lássa a hátulról rárontó alakot.

Valami felvillant az éjszakában, távoli fényt vert vissza.

A mögötte álló sötét alak a földre roskadt. Újabb villanás, és előtte is elhasalt egy. Hirtelen elszáguldott mellette egy fehér lovas alak, és újabb kés villant a levegőben, újabb hátrándi zuhant a földre.

– Thom! – kiáltott fel Mat, aki felismerte a köpenyt.

– Nyeregbe! – ordított vissza a mutatványos. – Fogytán vannak a késeim!

Mat körbekaszált a lándzsájával, földre vitt még két falusit, aztán előreszökkent, és nyeregbe ugrott.

Bízott benne, hogy Thom fedezi a visszavonulását. Valóban hallott még a háta mögül pár fájdalomkiáltást. Egy pillanat múlva felrobajlott a föld: vágtató lovak közeledtek. Ő épp felhúzta magát a nyeregbe, amikor az állatok berontottak a fekete sűrűségbe, és szétszórták a falusiakat.

– Mat, te ostoba! – ordított rá Talmanes az egyik ló hátáról. A körvonalát is alig lehetett kivenni az éjszakai sötétben.

Ő hálásan rámosolygott a cairhienire, megfordította a lovát, és elkapta Delarnt, mielőtt lecsúszott volna a nyeregből. A katona élt, mert kapálódzott egy keveset, de az oldalán nedves, csúszós folt terjengett.

Mat átölelte az előtte ülő alakot, nem törődött a kantárral sem, csak a térdével irányította Pipit. Ő maga ugyan nem ismerte a csatában használt lovas parancsokat, de a nyomorult emlékek tudták ám az összest, és rég beidomította már rájuk Pipit.

Thom vágtatott el mellette, és ő a nyomába szegődött Pipivel. Fél kézzel Delarnt fogta, a másikkal a lándzsáját. Talmanes és Harnan közrefogták, és végigvágtattak az őrület alagútján az út végén álló fogadó felé.

– Szedd össze magad! – suttogta Mat Delarnnak. – Tarts ki! Már majdnem ott vagyunk az aes sedaioknál! Ők majd rendbe szednek!

Delarn visszasuttogott valamit. Mat előrehajolt.

– Mit mondasz?

– …a holnaptól félni minekünk nem kell – suttogta a katona. – Táncba hív akkor is a Fekete Ember.

– Pompás! – motyogta Mat. Fényt látott maguk előtt: a fogadóból szűrődött ki. Talán megtalálták az egyetlen helyet az egész ragyaverte faluban, ahol nem fordult ki az emberek agya!

De nem. Azok a fényvillanások nagyon ismerősek voltak. Tűzlabdák robbantak a fogadó emeleti ablakában.

– Nos – jegyezte meg Talmanes a balján –, úgy nézem, az aes sedaiok még életben vannak. Ez is valami.

A fogadó előtt árnyak tolongtak. Egymást ölték a sötétben, és a fent felvillanó fény néha bevilágította őket.

– Kerüljünk hátra! – vetette fel Thom.

– Gyerünk! – mordult fel Mat, és elvágtatott a verekedők mellett.

Talmanes, Thom és Harnan a lovaikkal szorosan Pipi nyomában maradtak. Mat áldotta a szerencséjét, hogy a hátasok nem botlottak el egy lyukban vagy a kerékvágásban, ahogy a fogadó mögötti lágyabb talajra értek. Bármelyik állat könnyedén lábát törhette volna, és akkor mindannyian nagy bajba kerülnek.

A fogadó hátsó felében csend volt. Mat megállt a lóval. Thom leszökkent a nyeregből, és a fürgesége rácáfolt arra, hogy délután még a koráról panaszkodott. Az épület oldalához ugrott, és megnézte, nem követik-e őket.

– Harnan! – bökött Mat a lándzsájával az istálló felé. – Hozd ki a nővérek lovait, legyenek indulásra készek! Ha tudod, fel is nyergelheted őket, de úgy készülj, ha kell, nyereg nélkül vágtatunk el innen! Ha a Fény kegyes, nem kell messze lovagolnunk, csak egymérföldnyire, és már kinn is vagyunk a faluból és ebből az egész őrületből!

Harnan tisztelgett a sötétben, aztán leszállt a lóról, és beugrott az istállóba. Mat épp csak addig várt, hogy meggyőződjön róla, senki nem ront neki a sötétből, aztán a még mindig előtte roskadozó Delarnhoz intézte a szavait.

– Magadnál vagy még?

A katona erőtlenül biccentett.

– Igen, Mat. De gyomorsebem van. Azt hiszem…

– Hozzuk az aes sedaiokat! – biztatta a Banda vezére. – Nincs más dolgod, mint hogy itt ücsörögj. De maradj a nyeregben, rendben?

Delarn megint csak biccentett. Mat habozott, látta rajta, milyen gyenge, de a katona megfogta Pipi kantárját, és elszántan markolta. Mat lecsusszant hát a nyeregből, és támadásra készen tartotta az ashandarei t.

– Mat! – szólalt meg Delarn a nyeregben.

Mat visszafordult.

– Köszönöm! Hogy visszajöttél értem.

– Senkit nem hagytam volna ott ebben – rázkódott össze ő. – Csatamezőn elesni egy dolog, de hogy valaki itt essen el, ebben a sötétségben… Nem, azt nem hagyhattam! Talmanes! Keríts valami lámpaféleséget!

– Azon vagyok – szólt vissza a cairhieni a fogadó hátsó ajtajától. Talált egy odaakasztott lámpát.

Párszor összecsattintotta a tűzszerszámát, és máris halvány, lágy derengés töltötte be a fogadó hátsó udvarát. A cairhieni gyorsan leengedte az ellenzőt, és eltakarta a fény nagyját.

Thom visszatrappolt hozzájuk.

– Senki nem követett – jelentette.

Mat biccentett. A lámpafényben jobban látszott, Delarn milyen rossz bőrben van. Nemcsak a gyomorsebe vérzett, de szanaszét karmolták az arcát, leszaggatták az egyenruháját, és az egyik szeme úgy bedagadt, hogy nem tudta kinyitni. Mat előrántott egy zsebkendőt, és a gyomorsebre szorította. Pipi mellett állva nyúlt fel a nyeregben ülő férfihoz.

– Ezt fogd oda erősen! Hogyan kaptad ezt a sebet? Nem is használnak fegyvert!

– Az egyik elvette tőlem a kardomat – mordult fel Delarn. – Amikor már a kezében volt, egész jól bánt vele!

Talmanes kinyitotta a fogadó hátsó ajtaját. Matre nézett, és biccentett. Tiszta volt a befelé vezető út.

– Nemsokára visszajövünk – ígérte Mat Delarnnak. Lazán fogta az ashandarei t, átvágott az ajtóhoz, és odabiccentett Thomnak és Talmanesnek. Mind a hárman beléptek.

Az ajtó a konyhába vezetett. Mat végigfuttatta a tekintetét a sötét helyiségen, és Talmanes oldalba bökte. A földön heverő, sötét halmokra bökött. A lámpafény keskeny sugarában látszott, hogy a kukták azok. Alig tízévesek lehettek; kitekert nyakkal, holtan hevertek a földön. Mat elkapta a tekintetét, és megacélozta magát. Besurrant a konyhába. A Fényre! Még csak gyerekek, és mégis végzett velük ez az őrület!

Thom komoran megrázta a fejét, és mind a hárman előreosontak. A szakácsot a következő folyosón találták, nyögve verte a fejét valaminek, ami egykor a fogadós lehetett. Legalábbis egy fehér kötényes alak volt az. A kövér szakács Mat és Talmanes felé fordult, amint a folyosóra értek, és a szemében vadállati harag lobogott. Mat vonakodva csapott oda, és elhallgattatta, mielőtt felordított volna, és még több embert a nyakukra hoz.

– A lépcsőn harcolnak – morogta Talmanes, és előrebiccentett.

– Fogadni mernék, hogy van itt személyzeti lépcső is! – jegyezte meg Thom. – Elég flancos helynek tűnik hozzá!

És valóban, elég volt két hátsó folyosón végiglopakodniuk, és rábukkantak egy keskeny, rozoga lépcsőre. Felfelé vezetett a sötétségbe. Mat mély levegőt vett, aztán megindult felfelé. Az ashandarei ütésre készen rezgett a kezében. A fogadó csak kétemeletes volt, és a fényvillanások az emeletről szűrődtek ki, a fogadó elülső traktusából.

Felértek az emeletre, belökték az ajtót, és az égett hús orrfacsaró bűze fogadta őket. A folyosókat itt falambéria borította, de az erezetét sűrű, fehér festék fedte el. A padlót sötétbarna szőnyeg takarta. Mat odabiccentett Thomnak és Talmanesnek, aztán felemelt fegyverrel kirontottak a lépcsőházból, egyenest a folyosóra.

Abban a pillanatban egy tűzlabda száguldott feléjük. Mat szitkozódva vetette hátra magát. Talmanesnek esett; alig úsztak meg, hogy felgyulladjanak. Thom mutatványoshoz illő fürgeséggel lapult le a tűz alá.

Mat és Talmanes kis híján hanyatt lezuhantak a lépcsőn.

– Vér és hamu! – ordított ki az ifjú a folyosóra. – Mit képzeltek, mi a fenét csináltok?

Csend lett. Aztán végül Joline hangja törte meg.

– Cauthon? – kiáltott fel.

– Mégis, ki a fészkes fene lenne? – ordított vissza ő.

– Nem tudom! – jött a válasz. – Gyertek ide gyorsan, kivont fegyverrel! Meg akarjátok magatokat öletni?

– Nem, titeket akarunk megmenteni! – kiáltott fel Mat.

– Úgy nézünk ki, mint akiket meg kell menteni? – érkezett a válasz.

– Még mindig itt vagytok, nem? – kiáltott vissza az ifjú.

Erre csend lett.

– Ó, a Fény szerelmére! – kiáltott vissza végül Joline. – Nem jönnétek ki ide?

– Ugye nem dobtok meg egy újabb tűzlabdával? – motyogta Mat, és kilépett a folyosóra. Thom is talpra kecmergett, és Talmanes is követte. A három aes sedai egy széles, jól megépített lépcső tetején állt a folyosó túloldalán. Teslyn és Edesina továbbra is tűzgolyókkal szórták a lent tolongó falusiakat. Vizes volt a hajuk, a ruhájuk rendezetlen, mintha csak sietve kapták volna magukra. Joline-on csak egy bő

fésülködőköpeny volt. Csinos arca nyugodtan fénylett, sötét haja nedvesen, ragyogva kígyózott előre a jobb válla fölött. A köntös fenn félig kinyílt, és látványosan sejtette, mi rejlik alatta. Talmanes halkan füttyentett egyet.

– Nem nő, Talmanes! – súgta neki oda Mat figyelmeztetően. – Aes sedai! Eszedbe se jusson nőként gondolni rá!

– Próbálok, Mat! – sóhajtott fel Talmanes. – De kemény. – Habozott, aztán hozzátette: – A Fény égessen meg!

– Ha nem vigyázol, még ő éget meg – mordult rá Mat, és a szemébe rántotta a kalapját. – Sőt, az előbb kis híján meg is égetett!

Talmanes sóhajtott egyet, aztán a három férfi odasietett a folyosó túlsó végén álló asszonyokhoz. Joline két őrzője kivont karddal állt a fürdőszoba ajtajában. Vagy egy tucat szolga hevert összekötözve az egyik sarokban: két fiatal lány, alighanem a fürdőslányok, és jó néhány zekés-nadrágos fickó. Joline ruháját ezek szerint csíkokra tépték, hogy legyen mivel megkötözni a helyieket. A selyem alkalmasabb volt köteléknek, mint a gyapjútörülköző. Mat látta, hogy a lépcső tetejétől nem messze, épp csak az aes sedaiok alatt, hever már egy halom, karddal miszlikbe aprított, nem agyonpörkölt holttest.

Joline Matet méregette, és a tekintetén látszott, hogy valahogy az egészért őt okolja. Keresztbe fonta a karját, és összehúzta a köntös nyakát, bár Mat nem tudta, azért tette, mert zavarta, Talmanes hogyan méregeti, vagy a két mozdulat csak véletlenül esett egybe.

– Mennünk kell! – mondta a nőknek. – Az egész város megbolondult!

– Nem mehetünk – mondta Joline. – Nem hagyhatjuk itt a szolgákat a csőcselék kénye-kedvére! És meg kell keresnünk Tobrad mestert is, gondoskodnunk kell róla, hogy biztonságban legyen!

– Tobrad mester a fogadós? – kérdezte Mat.

Egy tűzlabda süvített le a lépcsőn.

– Igen – válaszolta Joline.

– Késő – mondta az ifjú. – Már a földszinti falat díszíti az agyveleje. Mint mondtam, az egész falu megbolondult. Azok a szolgák megpróbáltak megölni, ugye?

Joline habozott.

– Igen.

– Hagyd őket! – mordult rá Mat. – Semmit sem tehetünk értük!

– De ha várnánk hajnalig… – kezdte Joline vonakodva.

– És addig? – kérdezte az ifjú. – Porrá égetnél mindenkit, ami csak megpróbál felmászni a lépcsőn?

Jókora felfordulást okoztok itt, egyre több helyit vonzotok ide! Mindegyikükkel végeznetek kell, ha meg akarjátok állítani őket!

Joline a másik két nőre nézett.

– Figyelj – folytatta Mat –, van odalenn egy sebesült katonám, és élve ki akarom vinni innen! Az ittenieken sehogy sem segíthetsz. Gondolom, az őrzőidnek meg kellett ölniük azt a halom falusit ott a lépcső tetején, mielőtt eléggé fenyegetve éreztétek volna magatokat, hogy ölésre használjátok az Egyetlen Hatalmat. Tudod, milyen elszántak!

– Rendben – sóhajtott fel Joline. – Megyek. De a két szolgálólányt magunkkal visszük. Blaeric és Fen cipelik majd őket.

Mat sóhajtott egyet – jobban örült volna, ha az őrzők kardja szabad, amennyiben netán újabb csetepatéba keverednének –, de nem szólt egy szót sem. Odabiccentett Talmanesnek és Thomnak, és türelmetlenül várt, amíg a két őrző felkapta az összekötözött szolgálólányokat, és a vállukra vetették őket. Aztán az egész társaság lesietett a személyzeti lépcsőn: Talmanes ment elöl. Mat szolgált hátvédként. Hallotta, ahogy a lépcső alján tolongó falusiak félig dühödten, félig örömmel vijjognak fel, amikor rájöttek, hogy nem záporozik rájuk tovább a tűz. Dobbanások harsantak, kiáltások, aztán ajtók csapódtak, és Mat megremegett, mert pontosan el tudta képzelni, ahogy a többi szolgát – a fürdőszobában hagyott, összekötözött szerencsétleneket – felkoncolja a tömeg.

Kirobbant a többiek után a fogadó hátsó udvarára, és látta, hogy Delarn már Pipi mellett hever a földön.

Harnan ott térdelt fölötte, és a szakállas fickó aggodalmasan nézett fel Matre.

– Leesett a nyeregből. Én…

Edesina félbeszakította. Odarohant, és letérdelt Delarn mellé. Lehunyta a szemét, és Mat érezte, ahogy a medálja jéghideggé válik.

Belereszketett, ahogy elképzelte a nőből a férfiba átszivárgó Egyetlen Hatalmat. Ez már majdnem olyan rossz volt, mint meghalni, vér és hamu, majdnem olyan rossz! Az ingén át rámarkolt a medálra.

Delarn megdermedt, aztán zihált egyet, és felpattant a szeme.

– Meg is vagyunk – állt fel Edesina. – Gyenge lesz a Gyógyítástól, de még időben ideértem!

Harnan kivezette és felnyergelte az összes lovat, hogy a Fény áldja meg! Derék legény. A nők nyeregbe szálltak, de visszavisszanéztek a fogadóra.

– Mintha maga a sötétség részegítette volna meg őket – jegyezte meg Thom, miközben Mat nyeregbe

segítette Delarnt. – Mintha maga a Fény hagyta volna cserben őket, és nem maradt volna nekik más, csak az Árnyék…

– Semmit sem tehetünk – felelte Mat, és felhuzakodott a nyeregbe, Delarn mögé. A katona az után a Gyógyítás után túl gyenge volt ahhoz, hogy egyedül lovagoljon. Az ifjú a szolgálólányokat méregette: az őrzők keresztbe vetették őket a lovak nyakán, de így is tekergőzve feszültek neki a kötelékeiknek, és gyűlölet lángolt a szemükben. Elfordult, és odabiccentett Talmanesnek. A férfi egy pózna végére akasztotta a lámpást, majd felhúzta az ellenzőt, és a fogadó udvarát fény töltötte be. Észak felé vezetett egy út, ki az udvarból, a legmélyebb sötétbe. A sereg az ellenkező irányban volt, de erre juthattak ki a leghamarabb a faluból a hegyekbe. Matnek ennyi elég is volt.

– Gyerünk! – mondta, és megsarkantyúzta Pipit.

A többiek a nyomába eredtek.

– Mondtam, hogy menjünk innen – jegyezte meg a balján lovagoló cairhieni, és visszanézett a válla fölött. – De neked mindenáron maradnod kellett még egy dobásra!

Mat nem nézett hátra.

– Nem én tehetek róla, Talmanes. Honnan tudhattam volna, hogy ha maradunk, nekiállnak kiharapni egymás torkát?

– Micsoda? – kérdezte férfi, és ránézett. – Az emberek nem így reagálnak arra, ha azt mondod, éjszakára is maradsz?

Mat az ég felé fordította a szemét, de nem volt valami nagy nevethetnékje, ahogy kivezette a kis csapatot a faluból.

Pár órával később egy sziklakiszögellésen ült a sötét hegyoldalon, és lenézett Hátrándra. A falu sötétségbe burkolódzott. Egy árva fény sem égett. Képtelenség lett volna megmondani, mi folyhat odalenn, de azért egyre csak nézte a sötét települést. Hogy is alhatott volna azok után, amiken keresztülmentek?

A katonák persze aludtak. Delarnt igazán nem hibáztathatta. Az aes sedaiok Gyógyítása nagyon kimerítette az embert. Párszor ő maga is érezte már ezt a jeges hideget, bár esze ágában sem volt megismételni az élményt. Talmanesnak és Harnannak nem lehetett az a kifogása, hogy őket is Gyógyították volna, de katonák lévén megtanultak akkor aludni, amikor lehetett, és az éjszaka eseményei láthatóan nem rázták meg őket annyira, mint őt. Ó, persze, amíg benne voltak a sűrűjében, ők is aggódtak rendesen, de most már csak egy újabb csatává fakult, amit túléltek. És túlélték; úgyhogy lefekvés közben Harnan már mosolyogva tréfálkozott.

Mat azonban nem. Az egész esetben volt valami furcsa, valami beteg. A kijárási tilalom arra lett volna kitalálva, hogy valahogy megakadályozzák ezt az egészet? Lehet, hogy ő tehet erről a rengeteg halálról, mert nem ment el időben? Vér és hamu! Már sehol semminek nem volt értelme ezen a világon?

– Mat, fiam! – szólította meg Thom, és odalépett mellé jellegzetes sántikálásával. Szilánkosra tört a karja, de nem is szólt róla, amíg Edesina észre nem vette, hogy el-elfintorodik. A nővér ragaszkodott hozzá, hogy meggyógyítsa. – Aludnod kéne!

Most, hogy felkelt a hold – bár felhők takarták –, már elég fény volt ahhoz, hogy az ifjú lássa, Thom aggódik érte.

A csapat egy kis bemélyedésben állt meg, az ösvénytől nem messze. Jó kilátás nyílt vissza, a falu felé, és ami még ennél is fontosabb volt, rá lehetett látni az ösvényre, amin ők ide menekültek.

A bemélyedés egy meredek hegyoldalban volt, és csak lentről lehetett megközelíteni. Egyetlen őr is elég volt, hogy szemmel tartsa, nem akar-e belopakodni valaki a táborukba.

Az aes sedaiok a bemélyedés belső részén feküdtek le, bár Mat nem hitte volna, hogy tényleg alszanak.

Joline őrzői olyan előrelátóaknak bizonyultak, hogy a biztonság kedvéért hoztak feltekert derékaljakat is. Az őrzők már csak ilyenek voltak. Az ő embereinek viszont nem volt másuk, csupán a köpenyük, de ettől még jól aludtak. Talmanes még halkan horkolt is. Bár hideg volt a tavaszi éjszaka, Mat megtiltotta, hogy tüzet rakjanak. Nem volt olyan hideg, hogy bármi bajuk esett volna nélküle, de mindenkit a nyomukra vezetett volna.

– Nincs semmi bajom, Thom – felelte a mutatványosnak, és arrébb húzódott a sziklán, hogy az is leülhessen. – Neked kéne aludnod egy keveset!

Thom megrázta a fejét.

– Úgy veszem észre, hogy az öregedés egyik jó oldala az, hogy a testednek nincs már olyan sok szüksége az alvásra. Gondolom, a halál nem olyan megerőltető, mint a felnövés!

– Ne kezdd már megint! – mondta Mat. – Most tényleg nekem kell téged emlékeztetnem rá, hogyan húztál ki a csávából a faluban? Miért is aggódtál úgy még délután? Hogy nincs már rád szükségem? Ha nem lettél volna ma velem, ha nem kerestél volna meg, holtan hevernék a faluban. És Delarn is.

Thom elvigyorodott, és a szeme felcsillant a holdfényben.

– Rendben – mondta. – Abbahagytam. Ígérem!

Mat biccentett. Egy ideig kettesben ültek a sziklán, és a falut bámulták.

– Nem fog nyugodni hagyni, Thom – jegyezte meg végül az ifjú.

– Micsoda?

– Ez az egész – sóhajtott fel Mat fáradtan. – A nyamvadt Sötét Úr meg a fattyai. Azóta üldöznek, hogy aznap este találkoztunk a Folyóközben, és nem állította meg őket semmi sem!

– Szerinted ez is ő lett volna?

– Ki más? – kérdezte Mat. – Vérszomjas vademberekké váló csendes falusi népek? Ez csak a Sötét Úr keze munkája lehet, te is tudod!

A mutatványos hallgatott.

– Igen – mondta végül –, azt hiszem, ebben igazad van!

– És még mindig engem akarnak! – folytatta az ifjú dühösen. – Ott van valahol az a nyavalyás gholam, tudom, hogy ott van, de még az is csak egy része! Myrddraalok és árnybarátok, szörnyek és kísértetek!

Mind engem kerget, mind rám vadászik! Egyik katasztrófából a másikba csöppenek, alig tudom a felszínen tartani magam, mióta csak elkezdődött ez az egész! Mindig azt mondom magamnak, nem kell más, csak egy kocsma, ahol kockázhatok és ihatok egyet, de az sem állítja meg őket! Semmi sem!

– Ta’veren vagy, fiam – mormolta Thom.

– Nem én akartam az lenni! A Fény égesse meg, néha már azt kívánom, bárcsak menne az összes, és

zargatná Randet! Ő szereti az ilyesmit! – Megrázta a fejét, hogy elűzze a hirtelen támadt képet, amin a barátja aludt Minnel összebújva.

– Tényleg azt hiszed? – kérdezte az idős férfi.

Mat habozott.

– Bárcsak azt hinném! – ismerte be. – Sokkal könnyebb lenne minden!

– Hosszú távon sosem könnyíti meg a dolgodat a hazugság. Kivéve, ha a megfelelő valakinek mondod, általában egy nőnek, és a megfelelő pillanatban. De ha saját magadnak hazudsz, azzal csak még nagyobb bajt keversz!

– Épp elég bajt kevertem. Odalenn a faluban. – Visszanézett a tábor végébe, ahol a két őrző a kipeckelt szájú, megkötözött szolgálólányokat őrizte, akik még mindig tekeregtek. A Fényre! Honnan lehetett ennyi erejük? Ez embertelen volt!

– Szerintem nem te tehetsz róla, Mat – szólt Thom elmerengve. – Nem, nem tagadom, hogy baj jár a nyomodban, sőt maga a Sötét Úr üldöz. De Hátránd… amikor az ivóban énekeltem, hallottam ezt-azt.

Lényegtelennek tűntek. De visszagondolva azt mondanám, az emberek számítottak erre. Vagy legalábbis valami hasonlóra.

– De hát hogy számíthattak volna? – kérdezte Mat. – Ha történt volna már ilyesmi, mind halottak lennének!

– Nem tudom – felelte Thom elgondolkozva. Aztán mintha eszébe jutott volna valami, elkezdett a köpenyében turkálni. – Egész kiment a fejemből! Talán mégis van valami közöd ahhoz, ami történt! Ezt egy holtrészeg alaktól sikerült elszednem…

Egy összehajtogatott papírlapot nyomott Mat kezébe.

Ő elvette, és a homlokát ráncolva szétnyitotta. Hunyorognia kellett a halvány holdfényben, és igencsak közel kellett hajolnia a papírhoz, hogy kivegye, mi van rajta. Felnyögött. Nem írás volt, hanem egy igen élethű rajz róla. Még a rókafejes medált is rárajzolták a nyakára. Vér és hamu!

Elfojtotta az ingerültségét.

– Jóképű fickó. Egyenes orr, erős fogak, csinos kalap!

Thom felhorkant.

– Láttam, hogy páran valami papírokat mutogatnak a polgármesternek – hajtogatta össze Mat a rajzot. –

Nem láttam, mi volt rajta, de fogadni mernék, hogy ez! És mit mondott róla a fickó, akitől elvetted?

– Egy idegen nőszemély valamelyik faluban innen északra osztogatja a képeket, és pénzjutalmat ajánl bárkinek, aki látott téged. A fickó egy barátjától kapta a papírt, úgyhogy nem tudta leírni a nőt, és azt sem, melyik városban lehet. A barátja vagy nem árulta el neki, mert magának akarta a jutalmat, vagy olyan részeg volt, hogy nem jutott az eszébe.

Mat bedugta a papírlapot a kabátzsebébe. A hamis hajnal fénye derengeni kezdett kelet felé. Egész éjszaka nem aludt, de nem volt álmos. Csak… üres.

– Visszamegyek –jelentette be.

– Micsoda? – kérdezte Thom döbbenten. – Hátrándba?

Ő bólintott, és felállt.

– Amint megvirrad. Muszáj…

Fojtott káromkodás szakította félbe. Megpördült, és az ashandarei után kapott. Thomnak egy szempillantás alatt két kés termett a kezében. Fen, Joline őrzője szitkozódott. A kardjára tett kézzel állt, és a földet nézte maga körül. Blaeric az aes sedaiok mellett állt kivont karddal, ugrásra készen.

– Mi van? – kérdezte Mat feszülten.

– A foglyok – mondta Fen.

Mat összerezzent: most vette csak észre, hogy a két sötét halom, ami eddig az őrző mellett hevert, nincs sehol. Káromkodva ugrott oda. Talmanes abbahagyta a horkolást: felébredt a zajra, és felült. A Joline ruhájából hasított kötelékek a földön hevertek, de a két szolgálólány nem volt sehol.

– Mi történt? – nézett fel Mat.

– Én… – A sötét hajú őrző döbbenten nézett maga elé. – Fogalmam sincs. Az előbb még itt voltak!

– Elaludtál? – förmedt rá Mat.

– Fen sosem tenne ilyet – jelentette ki Joline, és felült. Nyugodt volt a hangja. Még mindig csak egy fésülködőköpeny volt rajta.

– Fiam – szólt közbe Thom is –, az előbb még mind a ketten láttuk őket!

Talmanes káromkodva ébresztette fel a másik két katonát. Delarn sokkal jobban nézett ki, nem is látszott rajta a Gyógyítás okozta gyengeség, ahogy talpra kecmergett. Az őrzők át akarták kutatni a környéket, de Mat csak visszafordult a lenn sötétlő falu felé.

– Ott lesz a válasz – mondta. – Thom, te velem jössz! Talmanes, vigyázz a nőkre!

– Nem nagyon kell „vigyázni” ránk, Matrim – jegyezte meg Joline mogorván.

– Rendben! – csattant fel az ifjú. – Akkor, Thom, te velem jössz! Joline, te vigyázz a katonákra!

Akárhogy is, mind itt maradtok! Nem tudok most egy egész csapattal vacakolni!

Nem hagyta, hogy vitatkozzanak. Pár perc múlva már ő is, Thom is nyeregben ültek, és visszafelé lovagoltak az ösvényen Hátránd felé.

– Fiam – mondta Thom –, mégis, mire számítasz?

– Fogalmam sincs – válaszolta ő –, ha tudnám, szerintem nem lovagolnék vissza ilyen hevesen!

– Jogos – sóhajtott fel a mutatványos lágyan.

Mat szinte azonnal észrevette a furcsaságokat: a kecskéket a nyugati hegyoldalon. Nem volt benne biztos a gyenge, hajnali fényben, de mintha lett volna mellettük valami pásztorféle. És a faluban pislákoló fények? Egész éjszaka egy szikrányi fény sem lobbant odalenn! Megnógatta Pipit. Thom szótlanul követte.

Majdnem egy órába telt, hogy leérjenek – Mat nem akarta megkockáztatni, hogy túl közel táborozzanak a faluhoz, és ahhoz sem volt sok kedve, hogy a vaksötétben kezdjen neki megkerülni Hátrándot, hogy visszataláljon a sereghez. Mire visszalovagoltak a fogadó hátsó udvarába, már teljesen világos volt, bár még nagyon korán. Pár barna kabátos alak a hátsó ajtón dolgozott, amit láthatóan letéptek a zsanérról, miután ő és a többiek távoztak. Az emberek felnéztek arra, hogy Mat és Thom belovagolt az udvarra, és az egyikük aggodalmaskodva le is kapta a tökfödőjét. Senki sem viselkedett fenyegetően.

Mat lépésre lassította Pipit. Az egyik ember odasúgott valamit a másiknak, aki berohant. Pár perc múlva egy fehér kötényes, kopaszodó férfi lépett ki az ajtón. Mat érezte, hogy elsápad.

– A fogadós – mormolta. – A Fény égessen meg, láttalak holtan!

– Az lesz a legjobb, ha elszaladsz a polgármester úrért, fiam! – szólt oda a fogadós az egyik emberének.

Visszanézett Matre. – De gyorsan!

– Sasszárny rohadt bal kezére kérdem, mi folyik itt?! – csattant fel Mat. – Ez az egész csak valami beteges előadás lett volna? Te…

Valaki kidugta a fejét a fogadó ajtaján, és a fogadós háta mögött Matet méregette. Petyhüdt tésztakép, göndör, szőke haj. Amikor legutóbb látta a szakácsot, ki kellett beleznie, és át kellett vágnia a torkát!

– Te! – bökött most rá. – Téged megöltelek!

– Nyugalom, édes fiam, nyugalom! – csitítgatta a fogadós. – Gyertek csak be, főzök egy kis teát, és…

– Sehová nem megyek veled, te kísértet! – mordult fel Mat. – Thom, te is látod őket?

A mutatványos megdörzsölte az állát.

– Talán érdemes lenne meghallgatnunk az úriembert!

– Kísértetek és szellemek – motyogta az ifjú, és megfordította Pipit. – Menjünk!

Megsarkantyúzta a lovat, és elvágtatott a fogadó felé. Thom követte. A ház homlokzatánál látta, hogy odabenn csak úgy tolonganak a munkások. Vödörszám hordták a fehér festéket: alighanem az aes sedaiok tüze által hagyott nyomokat próbálták eltüntetni.

Thom megállt mellette.

– Soha nem láttam még csak hasonlót sem! – sóhajtotta. – A kísértetek miért festenék ki a falat és javítanák meg az ajtókat?

Mat megrázta a fejét. Megpillantotta a helyet, ahol megküzdött a falusiakkal Delarn életéért. Hirtelen megrántotta Pipi kantárját: Thom nagyot káromkodott, és megfordította a lovát, hogy visszaügessen.

– Mi van? – kérdezte a mutatványos.

Mat a földre bökött. Vérfolt sötétlett a talajon és az út mentén jó néhány kövön is.

– Itt szúrták le Delarnt – közölte.

– Jól van – válaszolta Thom. Az utcán járó emberek elfordították a fejüket, rájuk sem néztek: nagy ívben kikerülték őket.

Vér és hamu! – gondolta Mat. Már megint hagytam, hogy körbevegyenek! És ha megtámadnak?

Mekkora barom vagyok!

– Ott is a vérfolt – jelezte Thom. – Mégis, mit vártál?

– Hol a többi vér? – mordult fel Mat. – Legalább egy tucat emberrel végeztem itt, és láttam, hogy véreznek! Te is hármat földre vittél a késeiddel! Hol a vér?

– Eltűnik – vetette oda egy hang.

Mat körbetáncoltatta Pipit, és a zömök, szőrös karú polgármesterrel találta magát szemközt. A fickó nem messze tőlük állt az úton. Közel lehetett: ennyi idő alatt biztos nem hozhatták ide a munkások. Bár persze azok után, amiket eddig a faluban láttak, ki tudhatta biztosan? Barlden köpenyén és ingén jó néhány friss szakadás éktelenkedett.

– A vér eltűnik – magyarázta. Kimerültnek tűnt a hangja. – Egyikünk sem látta, hogyan. Csak felébredünk, és itt sincs.

Mat habozott, és körbenézett a falun. Asszonyok lestek ki az otthonukból, gyermekekkel a karjukon. A férfiak a mezőre indultak, a vállukon kapával, gereblyével. A Mat és Thom felbukkanása okozta nyugtalanságon kívül semmi sem utalt rá, hogy bármiféle baj lenne a faluban.

– Nem bántjuk magát – mondta a polgármester, és elfordult Mattol. – Nem kell ilyen aggódva néznie!

Napszálltáig legalábbis nem. Ha akarja, megmagyarázom a helyzetet. Vagy jön, és meghallgatja, vagy megy, amerre lát. Nem érdekel, ha nem zaklatja tovább a városomat! Rengeteg dolgunk van! Maguknak hála, még több is, mint általában!

Mat Thomra nézett. Az öreg mutatványos megvonta a vállát.

– Sosem árt meghallgatni, mit mondanak – mondta aztán.

– Nem is tudom – mormolta Mat Barldent méregetve. – Kivéve, ha szerinted az árthat, amikor őrült, gyilkos hegyi népek veszik körbe az embert.

– Akkor megyünk?

Mat lassan megrázta a fejét.

– Nem. A Fény égessen meg, még mindig náluk az aranyam! Gyere, hallgassuk meg a mondanivalóját!

– Jó néhány hónapja kezdődött – mondta a polgármester az ablak mellett állva. Takaros, de egyszerű

fogadószobában voltak az udvarházában. A függöny és a szőnyeg egyaránt halványzöld volt, szinte, mint a nyárfalevelek zöldje, és halványbarna falambéria borította a falakat. A polgármester felesége szárított édesbogyóteát szolgált fel nekik, bár Mat nem volt hajlandó belekortyolni, és gondoskodott róla, hogy az utcára nyíló ajtó mellett támassza a falat. A lándzsája ott volt mellette.

Barlden felesége alacsony, barna hajú, kicsit kövérkés, erősen anyáskodó nőszemély volt. Hozott a konyhából egy csupor mézet is a teához, de habozott, amikor látta, hogy Mat a fal mellett áll. A lándzsát méregetve tette le a csuprot az asztalra, aztán visszavonult.

– Mi történt? – kérdezte az ifjú, és Thomra nézett, aki szintén nem volt hajlandó leülni. Az öreg mutatványos keresztbe font karral állt a konyha felé vezető ajtó mellett. Odabiccentett Matnek; a nő

nem hallgatózott. Jelez, ha hallja, hogy bárki is közeledne.

– Nem tudjuk, hogy mi tettünk valami rosszat, vagy csak a Sötét Úr kegyetlen átka sújt minket –

folytatta a polgármester. – Teljesen szokványos nap volt, valamikor az év elején, nem sokkal Abram ünnepe után. Semmi különösre nem emlékszem. A nagy hőség már megtört, de még nem kezdett el havazni sem. Másnap reggel mindenki tette a dolgát, és eszébe sem jutott az egész.

– Igazság szerint eleinte nagyon kicsik voltak a furcsaságok. Emitt egy betört ajtó, amott egy szakadás valamelyikünk ruháján, amire nem emlékezett. És a rémálmok. Azok mindannyiunkat gyötörtek, halálról és gyilkolásról szóló, sötét rémálmok. A nők persze megbeszélték a dolgot, és hamar rájöttek, hogy egyikük sem emlékszik arra, mikor feküdt le előző este. Arra mind emlékeztek, hogy szép kényelmesen felébredtek reggel a tulajdon ágyukban, de nagyon kevesüknek derengett, hogy le is feküdtek volna. És ők mind korán, még napnyugta előtt lefeküdtek. Nekünk, többieknek összemosódott az egész este.

Elhallgatott. Mat Thomra nézett, de a mutatványos nem válaszolt. Mat látta öreg barátja kék szemén, hogy megjegyzi a történetet. Remélhetőleg pontosan, ha engem is balladába akar foglalni, gondolta, és keresztbe fonta a karját. És el ne feledkezzen a kalapomról! Nagyon jó kis kalap!

– Aznap éjjel kinn voltam a legelőn – folytatta a polgármester. – Az öreg Garkennek segítettem, mert egy részen kidőlt a kerítése. Aztán… semmi. Kuszaság. Másnap reggel a saját ágyamban ébredtem, a feleségem mellett. Fáradtak voltunk, mintha nem aludtunk volna túl jól. – Elhallgatott, aztán halkan hozzátette: – És rémálmaim voltak. Ködösek és hamar elmúltak. De egy képre nagyon élesen emlékszem. Az öreg Garken holtan hevert a lábamnál, és csurom vér volt, mintha valami vadállat végzett volna vele.

Barlden a keleti ablak mellett állt, Mattel szemben, és kinézett a reggeli fénybe.

– De másnap átmentem Garkenhez, és nem volt semmi baja. Befoldoztuk a kerítést. Csak akkor hallottam a szóbeszédet, amikor visszaértem a városba. A közös rémálmok, a napnyugta utáni elveszett órák. Összegyűltünk, megbeszéltük, aztán megint ugyanez történt. Leszállt a nap, és amikor felkelt, az ágyamban hevertem fáradtan, rémálmoktól elcsigázottan.

Megborzongott, és az asztalhoz lépett, töltött magának egy kis teát.

– Nem tudjuk, mi történik éjszaka – mondta, és a teába kevert egy kanálnyi mézet.

– Nem tudják?! – csattant fel Mat. – Szívesen elmesélem, mi történik éjszaka. Mind…

– Nem tudjuk, mi történik – szakította félbe a polgármester, és élesen felnézett rá –, de nem is érdekel minket!

– De…

– Nem kell tudnunk, idegen! – mordult fel a polgármester vadul. – A lehető legtöbbet akarjuk kihozni az életünkből. Sokan korán lefekszenek, lehetőleg még napnyugta előtt. Így semmi sem hiányzik az emlékeink közül. Ágyba fekszünk, aztán ugyanabban az ágyban ébredünk. Vannak rémálmaink, itt-ott talán kisebb károk érik a házat is, de semmi javíthatatlan. Mások jobb szeretnek kocsmába menni, és inni a napnyugtára. Gondolom, ennek is megvan a maga áldása. Bármennyit iszik az ember, nem kell azon aggódnia, hogy jut haza. Szép kényelmesen felébred úgyis az ágyában.

– De hát nem kerülgethetik örökre! – mondta Thom halkan. – Nem tehetnek úgy, mintha mi sem változott volna!

– Nem is teszünk úgy – kortyolt bele Barlden a teába. – Megvannak a szabályaink. A szabályok, amiket maguk megszegtek. Nem éghet tűz napszállta után – nem hagyhatjuk, hogy bármi lángra kapjon éjszaka, hiszen senki nem oltaná el. És megtiltottuk, hogy idegenek tartózkodjanak a faluban napszállta után. Ezt a leckét hamar megtanultuk. Először Sammrie, a bognár rokonai estek csapdába a faluban napszállta után. Másnap reggel vérnyomokat találtunk a házának a falán. De a húga békésen aludt a családjával a nekik felállított ágyakon. – A polgármester elhallgatott. – Most már nekik is ugyanazok a rémálmaik vannak, mint nekünk.

– Menjenek el innen! – javasolta Mat. – Hagyják itt ezt a fényverte helyet, és menjenek el innen!

– Próbáltuk – mondta a polgármester. – Mindig itt ébredünk, bármilyen messzire is megyünk. Voltak, akik megpróbáltak végezni magukkal. Eltemettük a testüket. Másnap reggel az ágyukban ébredtek.

Csend borult a szobára.

– Vér és hamu! – suttogta Mat. Kirázta a hideg.

– Túlélték az éjszakát – mondta a polgármester, és megkavarta a teáját. – Azt a vérfoltot elnézve azt hittem, meghaltak. Kíváncsiak is voltunk, hol ébrednek majd fel. A fogadók legtöbb szobájának már van örökös vendége, egy-egy szerencsétlen utazó, akik mostanra már a falu részei lettek. Nem tudjuk megválogatni, ki hol ébred fel. Csak felébred. Egy üres ágynak új gazdája lesz, és onnantól kezdve minden reggel ugyanott ébrednek.

– Akárhogy is, amikor hallottam, hogy arról beszélgetnek, mit láttak, rájöttem, hogy valahogy sikerült elmenekülniük. Túlságosan is élesen emlékeznek az éjszakára. Azok, akik… csatlakoznak hozzánk, csak kusza rémálmokra emlékeznek. Maguk szerencsések. Az lesz a legjobb, ha továbbmennek, és Hátrándnak a nevét is elfelejtik!

– Vannak velünk aes sedaiok – mondta Thom. – Talán tudnak valahogy segíteni! Üzenhetnénk a Fehér Toronyba, és küldenének…

– Nem! – csattant fel Barlden élesen. – Nem élünk olyan rosszul, most, hogy tudjuk, miként küzdjünk meg a helyzetünkkel! Nem akarjuk, hogy aes sedaiok lessék minden mozdulatunkat! – Elfordult.

– Kevésen múlott, hogy ne dobjuk ki azonnal a csapatukat. Néha azt tesszük, ha úgy érezzük, hogy az utazók nem tartanák be a szabályainkat. De ott voltak magukkal az aes sedaiok. Kérdezősködni kezdtek volna, kíváncsivá válnak. Attól tartottunk, hogy ha elzavarjuk magukat, gyanakodni kezdenek, és erővel törnek be a faluba!

– Attól az aes sedaiok csak még kíváncsibbak lettek, hogy el kellett volna menniük alkonyatkor –

jegyezte meg Mat. – És az sem a legjobb módja a titkaitok megőrzésének, hogy a szolgálólányok kis híján megölték őket!

A polgármester sápadtan nézett maga elé.

– Páran azt szerették volna… ha maguk is csapdába esnek a faluban. Úgy voltak vele, ha néhány aes sedai is itt ragad, nem nyugszanak, amíg nem találnak kiutat mindannyiunknak. Nem mind értettünk ezzel egyet. De amúgy is a mi gondunk. Kérem, csak… menjenek innen!

– Rendben. – Mat ellökte magát a faltól, és felkapta a lándzsáját. – De először árulja el, ezek honnan jönnek! – Kihúzta a zsebéből a papírlapot, amin a róla készült rajz virított. Barlden épp csak odapillantott.

– Az összes környékbeli faluban megtalálja őket – felelte. – Valaki keresi magukat. De amint azt Ledronnak is megmondtam tegnap este, nem szokásom eladni a vendégeinket. Nem akartam elrabolni,

és megkockáztatni, hogy fogságban tartsam egész éjszaka, csak hogy egy kis pénzt kapjak.

– Ki keres? – ismételte meg Mat.

– Úgy húsz mérföldre északkeletre van egy kis városka, Bízlég. A híresztelések szerint egy kis pénzmagért cserébe szívesen vesznek bármiféle értesülést a képen látható alakról, és egy másik fickóról.

Keresse meg Bízlégben A Rázott Ököl nevű fogadót, ott megtalálja, aki kutat maga után!

– Van másik kép is? – vonta össze Mat a szemöldökét.

– Igen. Egy zömök, szakállas alakot ábrázoló. A rajz alján ott a megjegyzés, hogy aranyszínű a szeme.

Mat Thomra pillantott. A mutatványos felvonta busa szemöldökét.

– Vér és hamu! – motyogta az ifjú, és oldalra húzta a kalapját. Vajon ki keresheti őt és Perrint, és mit akarhat tőlük? – Akkor, gondolom, most indulunk is – jegyezte meg, és a polgármesterre nézett.

Szegény fickó. És ez az egész falura vonatkozott. De mit tehetett volna értük? Voltak csaták, amiket megnyerhetett az ember, és csaták, amelyek megvívását valaki másra kellett hagynia.

– Az aranya ott van kinn a szekéren – mondta a polgármester. – Nem vettünk el semmit a nyereményéből. Ott az élelem is. – Állta Mat tekintetét. – Mi itt megtartjuk a szavunkat. Van, amiben nem vagyunk urai a tetteinknek, különösen, ha olyanokat érint, akik figyelmen kívül hagyják a szabályainkat. De nem rabolunk ki valakit csak azért, mert idegen!

– Nagyon rendes maguktól – vetette oda Mat szárazon, és kitárta az ajtót. – Akkor hát jó napot, és napszállta után ne öljön meg senkit, akit én meg nem ölnék! Thom, jössz már?

A mutatványos követte. Még mindig sántított a régi sebtől. Mat visszanézett Barldenre: a férfi felgyúrt ingujjal állt a szoba közepén, és a teáscsészéjébe mélyedt. Láthatóan nem bánta volna, ha valami erősebb ital van abban a csészében.

– Szerencsétlen fickó! – mormolta Mat. Kilépett Thom nyomában a reggeli napfénybe, és becsukta mögöttük az ajtót.

– Most megkeressük majd ezt a valakit, aki a képeiteket terjeszti?

– kérdezte Thom.

– Meg bizony, a Fényre! – felelte Mat, és felkötözte az ashandarei t Pipi nyergére. – Amúgy is útba esik Négykirály felé! Én majd vezetem a lovad, ha te hajtod a szekeret!

A mutatványos biccentett. A polgármester házát méregette.

– Mi a gond? – kérdezte Mat.

– Semmi, fiam – felelte Thom. – Csak… csak igazán szomorú egy mese ez. Valami nincs rendben a világgal. Itt megakadt a minta. Éjjel az egész város felfoszlik, aztán a világ reggelente így próbálja újra felépíteni az egészet.

– Jól van, lehettek volna kicsit nyíltabbak is – mordult fel Mat.

A falusiak odahozták az élelemmel megrakott szekeret a ház elé, amíg ők odabenn vendégeskedtek. Két jó erős, széles patájú, barna igavonó lovat fogtak elé.

– Nyíltabbak? – kérdezett vissza Thom. – Hogyan? A polgármesternek igaza van, próbáltak figyelmeztetni minket!

Mat nyögött egyet. Odalépett a ládához, felnyitotta, és megnézte az aranyat. Mind ott volt, épp, ahogy a polgármester mondta.

– Nem is tudom – morogta. – Kitehetnének valami hirdetményt. „A Fény hozta Hátrándon! Éjszaka mindenkit megölünk és letépjük a pofáját, hacsak nem távozik napnyugta előtt. Kiváló piték! Martna Bally minden reggel frissen süti őket.”

Thom nem nevetett.

– Ez ízléstelen volt, fiam. Túl nagy ennek a városnak a tragédiája ahhoz, hogy csak így kifigurázd!

– Mókás – jegyezte meg Mat. Leszámolt nagyjából annyi aranyat, ami érzése szerint jó ár lett volna az ételért és a szekérért. Aztán pillanatnyi habozás után megtoldotta még tíz ezüstkoronával. Az egész érmehalmocskát letette a polgármester lépcsőjére, és visszazárta a ládát. – Minél tragikusabbak a dolgok, nekem annál nagyobb a nevethetnékem!

– Tényleg elvisszük ezt a szekeret?

– Szükségünk van az élelemre – mutatott rá Mat, és felszíjazta a ládikát a szekér végére. Jó néhány nagy, kerek sajt fehérlett a fél tucat birkacomb és a söröshordók mellett. Jó illata volt az ételnek, meg is kordult a gyomra. – Tisztességes fogadáson nyertem!

Végigpillantott az utcán lófráló hátrándiakon. Előző nap azt hitte, azért olyan lassúak, mert a hegyi népek mindig ráérősek. Csak most gondolt bele, hogy egész más okuk lehet rá.

Visszafordult a szekérhez, és megnézte a lószerszámot.

– És az sem zavar, hogy elviszem a szekeret meg a lovakat. Nem hinném, hogy bármelyik falusi is sokat utazna a közeljövőben.