Tizenhetedik fejezet A TORONY MEGREMEG

Siuan riadtan ébredt fel. Valami nem volt rendben. Valami nagyon-nagyon nem volt rendben.

Lekászálódott az ágyáról. Amint földet ért a talpa, hirtelen sötét árny mozdult meg a sátor túloldalán, fém csikordult fémen. Ő megdermedt, ösztönösen magához ölelte a Forrást, és megidézett egy kis fénygömböt.

Gareth Bryne éberen állt, gémjeles pengéje kivonva, készen. Csak alsóneműt viselt, és Siuannak nehezére esett nem megbámulnia a tábornok izmos testét: sokkal jobb állapotban volt, mint a feleolyan idős férfiak túlnyomó része.

– Mi van? – kérdezte a Bryne feszülten.

– A Fényre! – nézett rá Siuan. – Te karddal alszol?

– Mindig.

– Egwene veszélyben van.

– Miféle veszélyben?

– Nem tudom – ismerte be a nő. – Találkoztunk, és hirtelen eltűnt. Azt hiszem… azt hiszem, lehet, hogy Elaida úgy döntött, kivégezteti. Vagy legalább kivonszoltatja a cellájából, és… csinál vele valamit.

A férfi nem kérdezősködött a részletek után. Egyszerűen csak visszalökte a kardot a hüvelybe, aztán nekiállt nadrágot húzni és felkapott egy inget. Siuan még mindig agyon gyűrött kék szoknyáját és blúzát viselte – az volt a szokása, hogy az Egwene-nel való találkozók után öltözött csak át, amikor Bryne már mélyen aludt.

Nem tudta volna megmondani, mitől ilyen ideges. Egyáltalán nem volt olyan ritka, hogy valakit felébresztenek Álmodás közben.

De Egwene nem egy egyszerű kis valaki volt, hanem az Álmok Világának mestere. Ha valami váratlanul felébresztette, akkor elintézte volna, aztán visszatér, hogy megnyugtassa az aggódó beszélgetőtársát. De nem tette, pedig Siuan várt és várt, úgy érezte, egy örökkévalóságon át.

Bryne odalépett mellé. Most már rajta volt merev, szürke nadrágja, és az egyenruha felső része is.

Begombolta az utóbbi magas gallérját. A vállán a baloldalt három csillag, jobb felől pedig aranysáv fénylett.

Odakinn kétségbeesett hang harsant.

– Tábornok! Bryne! Tábornok úr!

A férfi Siuanra nézett, aztán a sátorajtó felé fordult.

– Gyere!

Fiatal, jól fésült, fekete hajú katona furakodott be a sátorba. Kurtán tisztelgett. Nem kért elnézést, hogy ilyen későn érkezett – Bryne emberei tudták, hogy a tábornok rájuk bízta, ébresszék fel, ha szükség van rá.

– Uram – mondta a férfi. – A felderítők jelentik: valami történt a városban.

– „Valami”, Tijds? – kért Bryne.

– A felderítők nem tudják biztosra, uram! – fintorodott el a fickó.

– Amilyen felhős az ég, teljes a sötétség ma éjszaka, uram, és a látcsövek sem segítenek eleget.

Fényvillanásokat láttak a Torony körül, mintha illuminátorok tűzijátékoznának. Fekete árnyak köröznek a levegőben.

– Árnyfattyak? – kérdezte Bryne, és kivonult a sátorból. A katona és Siuan követte, utóbbi magával lebegtette a kis fénygömböt is. A holdból csak vékony karéj látszott volna, ha nem fedik a hosszú ideje fel nem oszló felhők, és alig lehetett látni valamit. A tiszti sátrak szunnyadó, fekete halmok voltak csak körülöttük, és az egyetlen felismerhető fényforrás a mellvéd bejáratánál lévő őrállás tüze volt.

– Lehetnek árnyfattyak is, uram – mondta a katona Bryne után ügetve. – A legendák szerint az Árnyéknak vannak olyan teremtményei, amik így repülnek. De a felderítők nem biztosak benne, mit látnak. A fényvillanások egészen biztos ott vannak.

Bryne biccentett, és az őrtüzek felé eredt.

– Riasszátok az éjszakai őrséget! Páncélban akarom őket tudni, a biztonság kedvéért. Küldjetek futárokat a városi erődítményekhez. És hozzatok rendes híreket!

– Igenis, uram! – A katona tisztelgett, és elrohant.

A tábornok Siuanra nézett, az arcát megvilágította a fölöttük lebegő fénygömb.

– Az árnyfattyak nem merészelnék megtámadni a Fehér Tornyot – mondta. – Csak akkor, ha erős szárazföldi támogatottságuk is lenne, és valahogy kétlem, hogy több százezer trallok rejtőzködne ezen a fedezéket alig nyújtó síkságon. Akkor hát mi a nyavalya folyik itt?

– A seanchanok – mormolta Siuan, és a gyomra jeges görcsbe rándult. – Halbél és szálka, Gareth! Nem lehet más! Egwene megjósolta…

A férfi biccentett.

– Igen. Egyes híresztelések szerint valóban szárnyas árnyfattyakon ülnek!

– Szárnyas jószágokon – helyesbített Siuan. – Nem árnyfattyak. Egwene azt mondta, raken nek hívják őket.

A férfi kétkedve nézett rá, de csak annyit mondott.

– És miért lennének a seanchanok olyan ostobák, hogy rendes szárazföldi csapatok támogatása nélkül támadnának?

Siuan megrázta a fejét. Mindig úgy gondolta, hogy a seanchan támadás a Fehér Torony ellen szabályos, nagyszabású hódító hadjárat lesz, és Egwene úgy vélte, még hónapokig nem kell vele számolniuk. A Fényre! Ezek szerint a lány sem volt tévedhetetlen.

Bryne az őrtüzek felé fordult. A lángok magasabbra csaptak, a fényük átcsillant a mellvéd fölött is. A cölöpök gyűrűjében ébredezni kezdtek a tisztek, átkiabáltak a szomszédos sátrakba. Lámpásokat gyújtottak meg.

– Nos – jelentette ki Gareth –, amennyiben csak Tar Valont támadják, nekünk semmi dolgunk velük.

Csak az kell, hogy…

– Kihozom – mondta Siuan, saját magát is meglepve.

Bryne felé pördült, egyenesen a gömb fénye alá. Az állán sötét árnyékként ült az esti borosta.

– Micsoda?

– Egwene-t – magyarázta ő. – Be kell mennünk érte! Ez tökéletes elterelő hadművelet, Gareth!

Bemegyünk és kihozzuk, mielőtt bárki felocsúdna!

A férfi végigmérte.

– Most mi van?

– A szavadat adtad, hogy nem mented meg, Siuan!

A Fényre, de jólesett, hogy a nevén szólítja! Összpontosíts! – szidta össze magát Siuan.

– Az most nem számít. Veszélyben van, és segítségre szorul!

– Nem akarja, hogy segítsünk – emlékeztette Bryne szigorúan. – Nekünk az a dolgunk, hogy a saját embereink biztonságáról gondoskodjunk. Az amyrlin kellően biztos benne, hogy meg tudja védeni magát.

– Én is azt hittem, hogy meg tudom védeni magam! – csattant fel Siuan. – És nézd, hová jutottam! –

Megrázta a fejét, és Tar Valon távoli tornyára nézett. Épp csak ki lehetett venni a torony mentén fellobbanó robbanásokat. – Amikor Egwene a seanchanokról beszél, mindig reszket. Nagyon kevés dolog zaklatja fel, sem a Kitaszítottak, sem az Újjászületett Sárkány, de ez… Gareth, te is tudod, hogy a seanchanok mit tesznek a fókuszálni képes nőkkel! – A férfi szemébe nézett. – Be kell mennünk érte!

– Én nem veszek részt ebben! – makacsolta meg magát a férfi.

– Rendben – felelte Siuan. Ostoba fickó! – Akkor menj, és vigyázz az embereidre! Tudom, ki az, aki segíteni fog nekem! – Kihúzta magát, és elvonult a cölöpkör szélénél emelkedő sátrak egyike felé.

Egwene a folyosó falának támaszkodott, ahogy az egész Torony újra megremegett. Maguk a kövek

is reszkettek. Habarcspelyhek szitáltak a mennyezetről, egy meglazult csempe lebillent a falról, és tucatnyi szilánkra robbant szét a padlón. Nicola felsikoltott, és belekapaszkodott az amyrlinbe.

– A Sötét Úr! – kiabálta. – Az Utolsó Csata! Elérkezett!

– Nicola! – csattant fel Egwene, és kihúzta magát. – Uralkodj magadon! Ez nem az Utolsó Csata! Ezek a seanchanok!

– Seanchanok? – vinnyogta a lány. – De azt hittem, az csak híresztelés!

Ostoba! – gondolta Egwene, és végigsietett az egyik oldalfolyosón. Nicola utána csörtetett, vitte a lámpáját. Egwene jól emlékezett, és a következő folyosó a Torony szélén futott végig, és az egyik ablakból látni lehetett, mi folyik odakinn. Félrehessegette Nicolát, és megkockáztatta, hogy kiles a sötétbe.

Tényleg sötét, szárnyas alakok csapkodtak az égen. Túl nagyok voltak ahhoz, hogy raken ek lehessenek. Akkor to’raken ek. A Torony körül köröztek, jó néhányuk körül fonatok örvénylettek, Egwene fényesen csillogónak látta őket. Fényrobbanások villantak fel, megvilágították a to’raken ek hátán kettesével ülő nőket. Sul’dam ek és damane k.

Alattuk lángokban álltak a Torony szárnyainak egyes részei, és Egwene iszonyodva látta, hogy a Torony oldalában is jó néhány hatalmas lyuk tátong. To’raken ek kapaszkodtak a Torony falába, sziklára tapadó denevérekként kúsztak fel, katonákat és damane ket eresztettek az épületbe. Az egyik to’raken Egwene szeme láttára vetette bele magát a levegőbe: kellően magasan volt ahhoz, hogy ne kelljen futnia, hogy felemelkedhessen. A teremtmény közel sem volt olyan kecses, mint a kisebb raken ek, de a hajtója igazán mesterien irányította vissza a levegőbe. A lény egyenesen Egwene ablaka mellett repült el, a szárnyak kavarta szél összekócolta a lány haját. A lány sikoltozást hallott, ahogy elrepült mellette a to’raken. Rémült sikítozást.

Ez nem szokványos támadás volt – hanem egy rajtaütés! Egy rajtaütés, hogy marath’damane kat fogjanak! Egwene hátrahúzódott: tűzcsóva robbant el az ablak mellett, és nem messze a falba csapott.

Hallotta, ahogy megreccsen a kő, és az egész Torony megremegett. Por és füst robbant be a folyosó egyik oldalágán.

Nemsokára jönnek a katonák is. A katonák és a sul’dam ek. Azokkal a pórázokkal. Megremegett, és maga köré fonta a karját. A hideg, tökéletesen illeszkedő fém. A hányinger, a megaláztatás, a pánik, a kétségbeesés és – szégyenletesen – a bűntudat, hogy nem szolgálja az úrnőjét a tőle telhető legjobban.

Emlékezett az egyik aes sedai elkínzott arcára, ahogy megtörték. De legélesebben a saját rettegésére emlékezett.

A rettenetre, amikor rájött, hogy előbb vagy utóbb ő is olyan lesz, mint a többiek. Csak egy rabszolga, aki örül, hogy szolgálhat.

A Torony megremegett. Tűz lobbant a távoli folyosókon, kiáltozás és kétségbeesett sikoltozás követte.

Érezte a füstszagot. Ó, Fény! Ez tényleg megtörténhet? Nem megy vissza. Nem hagyja, hogy még egyszer pórázra vessék. El kell menekülnie! El kell bújnia, futnia, menekülnie…

Nem!

Nagy nehezen kihúzta magát.

Nem. Nem menekülhetett el! Ő volt az amyrlin.

Nicola vinnyogva kuporgott mellette.

– Értünk jönnek – suttogta. – A Fényre, értünk jönnek!

– Hát csak jöjjenek! – kiáltott fel Egwene, és megnyitotta magát a Forrás előtt. Szerencsére elég idő

eltelt már ahhoz, hogy kissé megkopjon a vágottgyökér hatása, és el tudta kapni a Hatalom halvány kis szálacskáját. Vékonyka volt, életében nem fókuszált még kevesebb Hatalmat. Akkora fonatot sem tudott volna Levegőből sodorni, hogy egy papírlapot megemeljen. De elég lesz. Elégnek kellett lennie. –

Megküzdünk velük!

Nicola szipogva nézett fel rá.

– De hát alig tudsz fókuszálni, anyám! – bőgte. – Látom! Nem harcolhatunk ellenük!

– Dehogynem! És harcolni is fogunk! – mondta Egwene határozottan. – Állj fel, Nicola! A Torony beavatottja vagy, nem egy riadt tehenészlány!

A lány felnézett.

– Megvédelek – mondta Egwene. – Megígérem!

A lány mintha kissé megnyugodott volna. Felkelt. Egwene a távoli folyosó felé nézett, ahonnan a robbanást hallotta. Sötét volt, a lámpák nem égtek, de úgy vélte, mintha árnyékokat látna. Jönnek, és pórázra fognak minden nőt, akit csak találnak.

A másik irányba indult. Még mindig hallott arról tompa sikolyokat. Ezt hallotta akkor is, amikor felébredt. Nem tudta, hogy az ajtaja elől hová tűnt az őr, de nem is érdekelte.

– Gyere! – mondta, és megindult előre. Úgy kapaszkodott a Hatalom parányi szálacskájába, mint fuldokló a kötélbe. Nicola még mindig szipogott, de követte. Jó néhány pillanattal később Egwene azt találta, amiben reménykedett. A folyosó lányokkal volt tele: néhányan még fehér ruhában voltak, mások már csak alsóingben. A novíciák összebújtak, és sokan felsikítottak, ahányszor csak újabb robbanás rázta meg a Tornyot. Alighanem mind azt kívánták, bárcsak odalenn lennének, ahol régebben a novíciák lakrésze volt.

– Az amyrlin! – kiáltottak fel többen is, amikor ő belépett a folyosóra. Szánalmas kis csapat voltak, a kezükben reszkető gyertyák fényében. Úgy burjánzottak fel azonnal a kérdések, mint tavasszal a forgácsgomba.

– Mi történik?

– Megtámadtak minket?

– A Sötét Úr az?

Egwene felemelte a kezét, és a lányok a Fénynek hála, elhallgattak.

– A Tornyot megtámadták a seanchanok – jelentette be nyugodtan. – Azért jöttek, hogy fókuszálni képes asszonyokat fogjanak el. Megvannak rá a módszereik, hogy ezeket a nőket engedelmességre kényszerítsék. Ez még nem az Utolsó Csata, de komoly veszélyben forgunk. Nem akarom hagyni, hogy akár egyetlenegyet is elvigyenek közületek. Ti az enyéim vagytok!

A folyosó elcsendesedett. A lányok reménykedve, félve összenéztek. Jó ötvenen lehettek, talán többen is. Elégnek kellett lenniük.

– Nicola, Jasmen, Yeteri, Inala – mondta Egwene, és végigsorolta a legerősebb novíciákat. – Lépjetek előre! A többiek pedig nagyon figyeljenek! Megtanítok nektek valamit!

– Mit, anyám? – kérdezte az egyik lány.

Remélem, működni fog! – gondolta Egwene.

– Megtanítom nektek, hogyan kapcsolódjatok össze!

Levegő után kapkodtak. Az ilyesmit nem tanították meg a novíciáknak, de Egwene gondoskodni akart róla, hogy a sul’dam ek ne találják könnyű prédának a novíciák lakrészét!

Aggasztóan sokáig tartott megtanítani a lányoknak a módszert, minden egyes pillanatot újabb robbanások, újabb sikolyok törtek meg. A novíciák rettegtek, és ettől némelyikük a Forrást is alig tudta magához ölelni, nem hogy képessé váljon arra, hogy új technikát sajátítson el! Amit Egwene pár próbálkozás után könnyedén megtanult, azt a novíciák öt szívdobogtató perc után kezdték csak el.

Nicola sokat javított a helyzeten: őt már Salidarban megtanították kapcsolódni, és segített bemutatni a dolgot. Gyakorlásul Egwene őt vonta be egy körbe. A fiatal novícia megnyitotta magát a Forrás előtt, de megállt a megadás szélén, és hagyta, hogy Egwene rajta keresztül nyúljon a Forrásba. Működött, a Fénynek hála! Egwene-en átborzongott a lelkesedés, ahogy az Egyetlen Hatalom – túl hosszú ideje nem érezte már használható mennyiségben – elárasztotta. Milyen édes volt! A világ élesebb lett körülötte, a hangok édesebbek, a színek még szebbek.

Elmosolyodott gyönyörében. Érezte Nicolát, érezte a lány rettegését, fortyogó érzelmeit. Épp elég körben benne volt már, hogy tudja, hogyan válassza el saját magát Nicolától, de emlékezett még rá, milyen volt az első alkalom, amikor valami magánál sokkal nagyobbá söpörték bele.

Megvolt a maga sajátos technikája annak, hogyan nyitja meg magát az ember egy kör előtt. Nem volt rettentő nehéz elsajátítani, de nem volt sok idejük. Szerencsére a lányok egy része hamar ráérzett. A törékeny kis szőke lány a hálóingben, Yeteri, ő volt az első. Inala, a nyurga, rézbőrű domani nem sokkal utána csatlakozott. Egwene mohón kört alakított ki Nicolával és a két másik lánnyal. Elöntötte a Hatalom.

Ezek után rávette a többieket, hogy gyakoroljanak. Még a Toronyban töltött idejéből volt valami fogalma róla, hogy melyik novíciák a legügyesebbek a fonatokkal, és kik a leghiggadtabbak. Nem mindig a legerősebbek voltak azok, de ez nem számított, ha egy egész kör állt mögöttük. Sietve csoportokra osztotta őket, és elmagyarázta, hogyan fogadják el a Forrást egy kapcsolaton keresztül.

Remélhetőleg legalább páran rájönnek!

De az volt a legfontosabb, hogy most már neki volt elég Hatalma. Meglehetősen sok, majdnem annyi, mint amennyihez vágottgyökértea nélkül szokott. Várakozásteljesen elmosolyodott, aztán elkezdett szőni valamit. A novíciák egy része álmélkodva nézte az összetett mintát.

– Amit most láttok – figyelmeztette őket –, azt semmiképp se próbáljátok meg, még azok sem, akik kört vezetnek! Túlságosan is bonyolult és veszedelmes!

Fénycsík hasította ketté a levegőt a folyosó végén, és magába fordult. Egwene remélte, hogy a Kapu a megfelelő helyre nyílik: Siuan utasításait követte, és azok kissé ködösek voltak, bár szerencsére emlékezett még Elayne leírására is a helyről.

– Valamint – tette hozzá roppant szigorúan – semmiképp sem ismételhetitek el ezt a fonatot a kifejezett engedélyem nélkül, még más aes sedaioknak sem! – Nem tartotta valószínűnek, hogy ez gond lenne: a fonat igen összetett volt, és kevés novícia volt elég ügyes ahhoz, hogy megismételhesse.

– Anyám? – nyiffant fel egy karvalyorrú lány, Tamala. – Elszöksz? – A hangjában félelem csengett, és nem kis remény, hogy Egwene esetleg magával viszi.

– Nem – felelte ő határozottan. – Egy perc, és visszatérek! És mire visszajöttem, legalább öt rendes kört akarok látni!

Majd Nicolával és két másik kísérőjével egyetemben átlépett a Kapun egy sötét szobába. Kis fénygömböt idézett, és a derengésben egy polcokkal teli raktárszoba tűnt fel. Megkönnyebbülten sóhajtott egyet. Jól tudta, hol van.

A falat beborító polcokon és a földön álló, két rövidke polcon különös formájú tárgyak sorakoztak.

Kristálygömbök, apró, egzotikus szobrok, egy üvegmedál, ami kéken szórta a fényt, egy jókora fémkesztyű, a csuklóján opálokkal. Egwene végigvonult a szobán. A három novícia maradt, ahol volt, és álmélkodva nézett szét. Alighanem érezték, amit ő tudott – ezek itt mind az Egyetlen Hatalommal készült holmik voltak. Ter’angreal ok , angreal ok, sa’angrea lok. Relikviák a legendák korából.

Egwene végigfuttatta a pillantását a polcokon. Az Egyetlen Hatalommal kapcsolatos tárgyakat elképesztően veszedelmes volt használni, ha valaki nem tudta, pontosan milyen célra készültek.

Bármelyik holmi megölhetné. Bárcsak…

Szélesen elmosolyodott, odalépett az egyik polchoz, és egy alkar hosszú, kicsit kiszélesedő, fehér pálcát emelt le a legfelső polcról. Megtalálta! Egy pillanatra áhítatosan fogta, aztán átnyúlt rajta a Forráshoz, és mélyen meghúzta. Elképesztő, szinte letaglózó Hatalom-áradat zubogott belé.

Yeteri hangosan kapkodott levegő után, amikor megérezte. Kevés nőn folyt át valaha ekkora hatalom.

Beleözönlött Egwene-be, mintha mély levegőt vett volna, ő pedig a legszívesebben oroszlánként bődült volna el. Szélesen mosolyogva nézett a három novíciára.

– Most már készen állunk – jelentette ki.

Próbálják csak meg pórázvégre fogni a sul’dam ek, amikor az aes sedaiok birtokában lévő egyik legerősebb sa’angreal van nála!

A Fehér Torony nem bukhat el, amíg ő az amyrlin! Vagy csak az Utolsó Csatával vetekedő

küzdelemben!

Amikor Siuan Gawyn sátrához ért, odabenn már fény égett, és árnyékok lengedeztek a falon, ahogy a férfi odabenn motoszkált. Az ifjú sátra gyanúsan közel volt az őrálláshoz: talán csak azért hagyták, hogy a mellvéden belül maradjon, hogy Bryne – és az őrök – szem előtt tarthassák.

Bryne, amilyen megátalkodott ördöghal volt, persze nem ment az őrhelyére, ahogy azt Siuan mondta neki. Ott volt mögötte, káromkodott, és hangosan kiabált az embereinek, hogy hol keressék, ahelyett, hogy az őröknél várta volna be őket.

Még amikor az aes sedai megállt az ifjú Gawyn sátra mellett, Bryne akkor is odalépett az oldalára. A kezét a kardja markolatán nyugtatta. Elégedetlenül méregette. Jól van. De nem hagyja, hogy a férfi ítélje meg a becsületét! Azt teszi, amit csak akar!

Bár valószínűleg nagyon-nagyon magára haragítja vele Egwene-t. De a végén csak hálás lesz majd, gondolta Siuan.

– Gawyn! – vakkant fel.

A jóképű fiatalember kirobbant a sátrából. Fél lábon ugrált, épp a bal csizmájába próbálta beletaposni magát. A kardhüvely a kezében volt, a kardöv már félig a derekán.

– Mi az? – kérdezte, és a tábort méregette. – Kiabálást hallottam. Megtámadtak minket?

– Nem – felelte Siuan, és Bryne-re nézett. – De Tar Valont lehet.

– Egwene! – kiáltott fel Gawyn, és sietve becsatolta az övén az utolsó csatokat is. A Fényre, ez a kölyök tényleg mániákus volt!

– Fiam – fonta keresztbe a karját Siuan –, az adósod vagyok, amiért kihoztál Tar Valonból. Elfogadod fizetségnek azt, ha segítek neked bejutni?

– Örömmel! – vágta rá Gawyn mohón, és a helyére akasztotta a kardját. – Fizetségnek és még szívességnek is!

Siuan biccentett.

– Akkor menj, keríts pár lovat! Lehet, hogy csak ketten leszünk!

– Megkockáztatom – mondta Gawyn. – Végre!

– Az én lovaimat nem viszed magaddal erre az őrült vállalkozásra

– jegyezte meg Bryne komoran.

– Van az istállójában lova az aes sedaioknak is, Gawyn – mondta Siuan, Bryne-nel mit sem törődve. –

Hozz nekem is egyet! Egy szelídet, ha kérhetlek! Egy nagyon-nagyon szelídet!

Az ifjú biccentett, és elszaladt a sötétbe. Siuan valamivel ráérősebben követte. Menet közben gondolkozott. Ez az egész sokkal könnyebb lenne, ha Kaput nyithatna, de ahhoz nem volt elég erős az Egyetlen Hatalomban. Az elcsendesítése előtt az volt, de arról álmodozni, hogy mi lenne, ha minden más lenne, nagyjából annyit ért, mint arról álmodozni, bárcsak a frissen fogott ezüstcsuka agyarhal volna. Az ember azt adta el, amit fogott, és örült, hogy egyáltalán fogott valamit.

– Siuan – szólalt meg Bryne halkan. Még mindig mellette volt. Miért nem hagyja már békén? – Figyelj ide! Ez őrültség! Hogyan jutsz be?

A nő ránézett.

– Ahogy Shemerin kijutott!

– De az még az ostrom előtt volt! – tiltakozott Bryne kétségbeesetten. – Most már sokkal jobban őrzik a várost!

Siuan megrázta a fejét.

– Shemerint is gondosan őrizték. Egy vízi kapun át jutott ki; lefogadom, hogy még most sem őrzik! Én még sosem hallottam róla előtte, és én voltam az amyrlin! Van térképem is a kapuról!

Bryne habozott aztán megkeményedtek a vonásai.

– Nem érdekes. Kettőtöknek még így sincs semmi esélye.

– Akkor gyere velünk! – mondta neki a nő.

– Nem leszek bűnrészes abban, hogy újfent megszegd egy esküdet!

– Egwene azt mondta, akkor léphetünk, ha úgy tűnik, hogy kivégzés fenyegeti – érvelt Siuan. – Azt mondta, hogy akkor hagyja, hogy megmentsük. Nahát, amilyen hirtelen eltűnt a megbeszélésünkről ma este, hajlok arra, hogy úgy véljem, veszélyben van!

– De nem Elaida sodorta veszélybe, hanem a seanchanok!

– Ezt nem vehetjük biztosra.

– A tudatlanság nem ment fel – szólt Bryne szigorúan, és közelebb lépett hozzá. – Túlságosan is megkönnyíted magadnak az esküszegést, Siuan, és nem akarom, hogy szokásoddá váljon. Akár aes sedai vagy, akár nem, akár amyrlin voltál, akár nem, az embereknek be kell tartaniuk bizonyos szabályokat! Arról nem is beszélve, hogy alighanem csak megöleted magad ezzel a szöktetési kísérlettel!

– És megállítanál? – A nő még mindig nem engedte el a Forrást. – Azt hiszed, meg tudnál állítani?

A férfi a fogát csikorgatta, de nem szólt egy szót sem. Siuan elfordult, és továbbment, egyenesen a cölöpfal bejáratát jelző tüzek felé.

– Fényverte némber! – mondta a háta mögött Bryne – Te leszel a halálom!

Az aes sedai megfordult, és felvonta a szemöldökét.

– Én is megyek – mondta a tábornok, és megszorította a kardmarkolatát. Igazán lenyűgözően nézett ki az éjszakában, kabátja egyenes vonalai illettek határozott, éles arcához. – De van két feltételem.

– Mondd csak! – mondta a nő.

– Az első, hogy megkötsz az őrződnek.

Siuan összerezzent. Azt akarta, hogy… A Fényre! Bryne az őrzője akart lenni? Izgatottság futott át rajta.

De nem akart őrzőt maga mellé, Alric halála óta nem. Borzalmas élmény volt a férfi elvesztése. Meg akarná ezt kockáztatni még egyszer?

Vajon el merte volna szalasztani azt a lehetőséget, hogy magához kösse ezt a férfit, érezze az érzéseit, tudja, hogy ott áll mellette? Mindazok után, amit álmodott, amire vágyott?

Áhítatosan visszalépett Bryne-hez, a mellkasára helyezte a kezét, aztán megfonta a Szellem szükséges fonatait, és a férfira eresztette. Az élesen felszisszent, ahogy mindkettőjükben kibomlott az új érzés, az új kapocs. Siuan érezte a férfi érzelmeit, az iránta érzett aggodalmát: meglepően erős volt. Megelőzte még az Egwene iránt érzett aggodalmát és a katonái iránti felelősségérzetet is. Ó, Gareth!

– gondolta, és elmosolyodott, ahogy végigsimított rajta a férfi szerelmének édessége.

– Mindig is kíváncsi voltam rá, milyen lehet – mondta Bryne. Felemelte a kezét, és párszor ökölbe szorította a fáklyafényben. Álmélkodás ült a hangjában. – Bárcsak minden embernek meg tudnám ezt adni a seregemben!

Siuan felhorkant.

– Őszintén kétlem, hogy a feleségük és a családjuk belemenne!

– Ha ez életben tartaná a katonákat, belemennének – felelte a férfi. – Ezer mérföldet futnék, és nem fogynék ki a szuszból. Száz ellenféllel megküzdenék egyszerre, és kinevetném mindet!

Siuan a szemét forgatta. Férfiak! Megadja neki a legszemélyesebb, legmélyebb érzelmi kapcsolatot, ami csak egy másik emberhez fűzheti, és amihez hasonlót még férj és feleség sem élhet át, és csak az jár az eszében, hogy mennyivel jobban tud majd vívni!

– Siuan! – harsant egy hang. – Siuan Sanche!

Megfordult. Gawyn lovagolt felé egy fekete herélt hátán. Még egy ló ügetett mögötte, egy szőrös, barna kis kanca.

– Bela! – kiáltott fel Siuan.

– Megfelel? – kérdezte az ifjú kissé zihálva. – Ha jól emlékszem, Bela egykor Egwene lova volt, és az istállómester szerint nincs nála szelídebb hátasa.

– Tökéletes lesz – felelte a nő, és visszafordult Bryne-hez. – Azt mondtad, két feltételed van?

– A másodikat majd később mondom el! – A férfi mintha kicsit még levegő után kapkodott volna.

– Ez elég kétértelmű – fonta keresztbe a karját Siuan. – Nem szeretek nyílt ígéreteket tenni!

– Most már kénytelen vagy! – nézett a szemébe Bryne.

– Rendben, de remélem, nem gondoltál semmi illetlenre, Gareth Bryne!

A férfi összevonta a szemöldökét.

– Micsoda? Furcsa – mosolyodott el Bryne. – Most már érzem, mit érzel. Például meg tudom mondani, hogy… – Elhallgatott, és Siuan érezte, hogy épp csak egy kicsit zavarba jön.

Meg tudja mondani, hogy félig azt kívántam, bárcsak valami illetlent kérne tőlem! – döbbent rá elképedve. Vér és hamu! Érezte, hogy elvörösödik. Ez így roppant kényelmetlen lesz.

– Ó, az áldott Fényre… Elfogadom a feltételeidet, te gazember! Indíts! Mennünk kell!

Bryne biccentett.

– Hadd készítsem fel a kapitányaimat, hogy átvegyék a vezetést, ha a harc kicsapna a városból!

Magammal hozom a száz legjobb emberemet őrségnek. Az elég kis csapat lesz ahhoz, hogy bejussunk, feltéve, hogy ez a kapu tényleg járható.

– Az lesz – mondta Siuan. – Eredj!

A férfi tisztelgett neki. Komoly arcot vágott, de a nő érezte, hogy magában nevet – és Bryne alighanem tisztában volt ezzel. Elviselhetetlen alak! Siuan odafordult Gawynhez, aki továbbra is a herélt nyergében ült, és némileg értetlenül nézett le rá.

– Mi folyik itt? – kérdezte.

– Nem kell egyedül bemennünk! – A nő mély levegőt vett, aztán megacélozta magát, és felkapaszkodott Bela nyergébe. A lovakban nem bízhatott meg az ember, még Belában sem, bár ő azért jobb volt a legtöbb négylábú szörnyetegnél. – Ami azt jelenti, hogy jócskán megnövekedett az esélye annak, hogy élve eljussunk Egwene-ig. Ez pedig kész szerencse, mert azok után, amire készülünk, alighanem fenn akarja tartani magának azt az előjogot, hogy személyesen végezhessen velünk!

Adelorna Bastine végigrohant a Fehér Torony folyosóin. Most az egyszer bánta, hogy az Egyetlen

Hatalom használata kiélesíti az érzékeit. A szagok még ropogósabbak voltak, de csak égő fát és pusztuló húst érzett az orra. A színek még teltebbek, de csak a törött kő hamuszín sebhelyeit látta, ahol lángostorok, tűzgolyók vágtak utat benne. A hangok még árnyaltabbak, de nem hallott mást, csak sikolyokat, átkokat, és azoknak a rettenetes légi bestiáknak az érdes kiáltásait.

Végigrohant egy sötét folyosón, zihálva kapkodta a levegőt, és egy kereszteződésbe ért. Megtorpant, és a szívéhez kapta a kezét. Ellenállókra kellett találnia. A Fényre, nem eshetett el mindenki, ugye nem?

Egy kis csapat Zöld ott maradt vele küzdeni. Látta, ahogy Josaine meghal, amikor a Föld egy fonata szétverte mellette a falat, és látta, ahogy Martherát elfogták valamiféle fémpórázzal, amit a nyakára kattintottak. Adelorna nem tudta, az őrzői hol lehetnek. Az egyikük megsebesült. Egy másik élt. A harmadik… A harmadikra gondolni sem akart. A Fény adja, hogy legalább a sebesült Talrichoz időben odaérjen!

Talpra rángatta magát, és letörölte a vért a homlokáról, ahol egy kőszilánk felsebezte. Olyan sok támadó érkezett, különös sisakú idegenek, akik fegyverként használták a nőiket. És olyan gyakorlottan öltek azokkal a halálos fonatokkal! Adelorna szívét szégyen mardosta. A csataajah! Hát persze! A vele lévő Zöldek is csak pár percig bírták, mielőtt legyőzték volna őket!

Zihálva sietett tovább a folyosón. Távol tartotta magát a Torony külső részétől, ahol a legnagyobb volt rá az esély, hogy támadókba botoljon. Vajon lerázta azokat, akik eddig kergették? Hol lehetett? A huszonkettedik szinten? Már azt sem tudta, hány lépcsősoron rohant le menekülés közben.

Megdermedt. Jobb kéz felől fókuszálást érzett. Ez jelenthetett támadókat is, de nővéreket is.

Habozott. A fogát csikorgatta. Ő a Zöld ajah kapitánytábornoka! Nem futhat el! Nem bújhat el!

Fáklyafény csillant a szóban forgó folyosó falán, és a fénnyel egyszerre baljós árnyak is felmagaslottak, idegen páncélú férfiak árnyékai. Egy támadó csapat robbant ki a sarkon, és volt velük egy pár nő is, az a pórázzal összekötött fajta. Adelorna önkéntelenül is felkiáltott, és amilyen gyorsan csak tudott, futni kezdett. Érezte, ahogy felé vetnek egy pajzsot, de túl erősen fogta a saidar t, és nem tudták elvágni tőle, mielőtt befordult volna a sarkon. Továbbrohant zihálva, szédelegve.

Befordult a következő sarkon, és kis híján kizuhant a Torony falába szakított lyukon.

Megtántorodott a peremen, és kinézett a rettenetes szörnyetegekkel, tűzpászmákkal teli égre. Felkiáltott, és visszatántorodott a lyuktól. Jobb kéz felé törmelékhalom magaslott. Átmászott rajta. A folyosó tovább folytatódott. El kellett…

A pajzs közé és a Forrás közé csapódott, és ezúttal helyrepattant. Adelorna felzihált, és térdre rogyott. Nem kaphatják el! Nem kaphatják el! Azt nem!

Próbált továbbrohanni, de egy Levegő-szál tekeredett a bokájára, és végigrángatta a törött padlócsempéken. Nem! Egyenesen a katonai egység felé vonszolta a Levegő. Most már két pár egymáshoz láncolt nő állt mellettük. Mindkét párban az egyik nőn szürke, a másikon pedig vörös-kék, az elején villámokkal díszített ruha volt.

Egy újabb nő jelent meg, kék-vörös ruhában, a kezében valami ezüstössel. Adelorna tagadóan sikított fel, és a pajzsnak feszült. A harmadik nő nyugodtan letérdelt, és a nyakára pattintotta az ezüst nyakörvet.

Ez nem történt meg. Ez nem történhetett meg!

– Ó, pompás, pompás! – nyávogta lassan a harmadik nő. – Gregana vagyok, te pedig Sivi leszel. Sivi nagyon jó damane lesz! Látom rajta! Nagyon régóta várok már erre a pillanatra, Sivi!

– Nem! – suttogta a Zöld.

– De – mosolyodott el Gregana szélesen.

Aztán hihetetlen módon kipattant Adelorna nyakán a póráz, és a földre esett. Gregana egy pillanatra döbbenten nézte, aztán elemésztette a hirtelen fellobbanó tűz.

Adelorna szeme elkerekedett, és arrébb gurult a váratlan hőtől. A megfeketedett kék-vörös ruhás holttest a földre omlott előtte. Füstölgött, és az égett hús orrfacsaró bűze áradt belőle. Adelorna csak most érezte meg, hogy a háta mögött valaki elképesztően erősen fókuszál.

A támadók felrikoltottak, és a szürke ruhás nők pajzsokat kezdtek fonni. Ez rossz döntésnek bizonyult, mert mindkettő póráza kioldott, a tekergőző Levegő-fonatok fürgén kipattintották őket. Egy szívdobbanással később az egyik vörös-kék ruhás nőt eltüntette egy villámcsapás, a másikat pedig mardosó kígyókként táncoló lángnyelvek nyaldosták körbe. Sikoltozva halt meg. Az egyik katona felkiáltott. Alighanem visszavonulást parancsolt, mert a katonák menekülni kezdtek, és hátrahagyták a két halálra rémült nőt, akiknek levetette a pórázát a Levegő nyelve.

Adelorna habozva fordult meg. Egy fehér ruhás nő állt a törmeléken nem messze tőle. A Hatalom óriási glóriaként övezte, a karját a menekülő katonák felé tárta, a szeme lángolt. Úgy állt ott, mint a bosszú megtestesülése, a saidar hatalma viharként tombolt körülötte. Mintha a levegő is fényre lobbant volna, és barna haja szétterült a falon tátongó lyukból áradó szélben. Egwene al’Vere.

– Gyorsan! – mondta a jelenés. Egy csapat novícia mászott át a törmeléken, odasiettek Adelornához, és felsegítették. Ő döbbenten állt fel. Szabad volt! Jó néhány másik novícia a pórázát vesztett, szürke ruhás nőkhöz sietett, akik meglepő módon tovább térdeltek a folyosón. Tudtak fókuszálni; Adelorna érezte.

Miért nem ütöttek vissza? De támadás helyett mintha sírtak volna. – Vigyétek őket a többihez! –

parancsolta Egwene. Átvágott a törmelékhalmon, és kinézett a falon tátongó lyukon. – Azt akarom… –

Megdermedt, aztán felemelte a kezét.

Hirtelen újabb fonatok szökkentek fel körülötte. A Fényre! Az ott Vorna sa’angreal ja lett volna a kezében, a fehér pálca? Ezt meg honnan szerezhette meg? Villámcsapások törtek elő Egwene széttárt tenyeréből, kivillantak a lyukon, odakinn pedig valami felrikoltott és lezuhant. Adelorna fellépett Egwene mellé. Magához ölelte a Forrást. Bolondnak érezte magát, hogy elfogták. Egwene újra lesújtott, és egy újabb repülő szörnyeteg zuhant alá.

– Mi van, ha foglyok voltak rajta? – kérdezte Adelorna, és nézte, ahogy Egwene tüzétől egy újabb szörnyeteg zuhan lángolva a földre.

– Akkor azoknak a foglyoknak jobb, hogy meghaltak – felelte az amyrlin. – Hidd el! Én tudom! – A többiekhez fordult. – Vissza a lyuktól, mindenki! Ezek a robbanások felkelthették a figyelmüket! Shanal és Clara, ti biztonságos távolból figyelitek ezt a lyukat, és utánunk szaladtok, ha leszállnak ide to’raken nel! Ne támadjátok meg őket!

Két lány biccentett, és elhelyezkedett a törmelékhalom mögött. A többi novícia elsietett, magukkal vitték a támadókkal érkezett különös nőket is. Egwene úgy vonult mögöttük, mint egy tábornok a csatatéren. Adelorna sietett, hogy beérje.

– Nos – mondta –, nagyon ügyesen megszervezted őket, Egwene, de most már jó, hogy egy aes sedai…

A lány megdermedt. Olyan nyugodt volt a tekintete, olyan parancsoló.

– Én parancsolok, amíg ez a veszedelem el nem vonult. Anyámnak szólítasz. Ha muszáj, később majd megbüntethetsz érte, de pillanatnyilag senki sem kérdőjelezheti meg a hatalmamat! Megértetted?

– Igenis, anyám! – bökte ki Adelorna saját megrökönyödésére.

– Rendben. Hol vannak az őrzőid?

– Egy megsebesült – mondta Adelorna. – Egy biztonságban van, a másikkal. Egy halott.

– A Fényre, te asszony, és még mindig tartod magad? Adelorna kihúzta magát.

– Mi más választásom volna?

Egwene biccentett. Vajon Adelornát miért töltötte el büszkeség, hogy tiszteletet látott megcsillanni a tekintetében?

– Nohát, örülök, hogy itt vagy velem – mondta Egwene, és továbbsietett. – Csak hat másik aes sedait sikerült megmentenünk, és egyikük sem Zöld, és nehezen tudjuk csak feltartani a seanchanokat a keleti lépcsőházban. Az egyik novíciával megmutattatom neked, hogyan nyisd ki a nyakörveket, de ne kockáztass fölöslegesen! Általában könnyebb és sokkal biztonságosabb megölni a damane t. Mennyire ismered a Torony angreal raktárát?

– Nagyon – felelte Adelorna.

– Pompás! – mondta Egwene, és oda sem figyelve megfonta az egyik legbonyolultabb fonatot, amit csak Adelorna valaha látott. Egy fénycsík törte meg a levegőt, kifordult maga körül, és lyukat nyitott a sötétségbe. – Lucain, szaladj a többiek után, és mondd meg, hogy várjanak! Nemsokára hozok még angreal okat!

Egy barna novícia sietve biccentett, és elszaladt. Adelorna még mindig a lyukat nézte.

– Utazás – mondta szárazon. – Tényleg újra felfedezted! Azt hittem, azok a jelentések csak vágyakozó pletykák.

Egwene ránézett.

– Sosem mutattam volna ezt meg neked, ha nem hallottam volna épp most, hogy Elaida már terjeszti a hívei közt ezt a fonatot. Az Utazás titka kiderült. Ami azt jelenti, hogy mostanra már alighanem a seanchanok is bírnak vele, feltételezve, hogy fogtak el olyan nőket, akiknek Elaida megtanította.

– Anyám tejére!

– Úgy bizony! – mondta Egwene jéghideg tekintettel. – Meg kell állítanunk őket, és el kell pusztítanunk minden to’raken t, amit csak látunk, akár vannak rajta foglyok, akár nincsenek. Ha csak egy kis esély is van rá, hogy megakadályozhatjuk, hogy olyasvalakivel térjenek vissza Ebou Darba, aki ismeri az Utazást, meg kell ragadnunk!

Adelorna biccentett.

– Gyere! – parancsolta Egwene. – Meg kell tudnom, az ebben a raktárban lévők közül melyek angreal ok!

Átlépett a lyukon.

Adelorna döbbenten állt, még mindig azon járt az esze, amit hallott.

– Elmenekülhettél volna – mondta. – Bármikor elmenekülhettél volna!

Egwene megfordult, és visszanézett rá a Kapu túloldaláról.

– Elmenekülhettem volna? – ismételte. – Ha most elmegyek, nem elmenekültem volna tőletek, hanem

cserbenhagytalak volna titeket! Én vagyok az Amyrlin-trón! Az én helyem itt van! Biztos hallottál már róla, hogy Álmodtam erről a támadásról.

Adelornát kirázta a hideg. Hallott bizony.

– Gyere! – ismételte meg Egwene. – Sietnünk kell! Ez csak egy rajtaütés: fel akarnak markolni annyi fókuszálni képes nőt, ahányat csak lehet, és aztán eltűnni velük. El akarom érni, hogy több damane t veszítsenek, mint ahány aes sedait nyernek!

Tizennyolcadik fejezet A HATALOM KÚTFŐJE

– Nahát, kössenek kendőt a képemre, és nevezzenek aielnek! – jelentette ki Bryne egyik katonája. A tábornok mellett térdelt a keskeny kis csónak orrában. – Tényleg itt van!

Gawyn a saját csónakja orrában kuporgott, a víz sötéten locsogott és hullámzott körülöttük kétoldalt.

Tizenhárom csónakra volt szükség, hogy mind elférjenek. Csendesen és könnyedén vízre tették őket –

már azután, hogy Siuan Sanche megvizsgálta mindet, és vízbiztosnak nyilvánította a ladikokat.

Épphogy csak vízbiztosnak.

Minden egyes csónakon volt egy elárnyékolt lámpás. Gawyn alig látta az ébenfekete vízen sikló többi ladikot. A katonák szinte tökéletes csendben eveztek oda Tar Valon délnyugati oldalának kőből faragott rakpartjához. Az égen villódzó fények zavaróak voltak; Gawyn mindegyre azon kapta magát, hogy felnéz rájuk, és látja a hidegfehér villámok vagy a skarlátvörös lángnyelvek fényében megcsillanó, tekergőző kígyószörnyeket.

Mintha maga a Fehér Torony lángolt volna. Félelmetes magasba meredt az égen, csupa fehér volt,

csupa vörös, lángok rajzolták ki a körvonalait. Füst tekergett fel az éjféli fellegekre, tűz lobogott a Torony számos ablakában, és a tövénél derengő vöröses fény arra utalt, hogy a külső épületek és a fák is lángra kaptak.

A katonák behúzták az evezőket, ahogy Gawyn csónakja kecsesen Bryne-é mellé siklott, és átcsusszant az ősi kőművesmunka torkán, ahol a szikla a folyó fölé lógott. Gawyn egy pillanatra szem elől tévesztette a vad csatát – bár még mindig hallotta a dübörgést és a csattanásokat, és időnként azt, ahogy kő záporozott le a földre, mintha távoli eső kopogna.

Felemelte a lámpáját, és megkockáztatta, hogy résnyire felhúzza az ellenzőt, hogy kicsit erősebb legyen a fény. Most már látta, mit vett észre Bryne embere. Tar Valon szigetét ogierfaragta kőmellvédek övezték, az eredeti városterv részei: ez akadályozta meg, hogy a szigetet elhordja a folyó. A legtöbb ogier munkához hasonlóan a mellvéd is csodaszép volt. A kő itt a sziget fölött öt-hat lábbal ívelt ki a víz fölé, és mintha egy lezúduló hullám taraját formálta volna. Gawyn lámpásának gyengécske fényében olyan valódinak, olyan aprólékosnak tűnt a kőhullám alja, hogy nehéz volt eldönteni, hol ér véget a kő, és hol kezdődik a folyam.

Az egyik kőredőben kis benyíló sötétlett, még ilyen közelről is alig lehetett észrevenni. Bryne katonái ebbe a keskeny résbe kormányozták be a csónakot. Mindkét oldalon és fölül is kő borult köréjük. Siuan csónakja indult másodiknak, és Gawyn intett az evezőseinek, hogy utána ők következnek. A rés nagyon keskeny alagúttá nyúlt, és az ifjú még jobban kinyitotta a lámpást, ahogy előtte Bryne és Siuan tette. A zuzmófödte köveken oldalt fekete csíkok mutatták a változó vízállást. Jó néhány olyan év lehetett, amikor ez a járat teljesen víz alatt volt.

– Talán a munkásoknak tervezték – szólt Bryne elölről. Halk hangja visszhangzott a nedves alagútban. Még a vízbe merülő evezők zaja is felerősödött, akárcsak a távoli csepegések és a folyó locsogása. – Hogy ki tudjanak menni megjavítani a kőművesmunkát.

– Nem érdekel, miért építették – mondta Siuan. – Örülök, hogy itt van. És elképeszt, hogy nem tudtam róla korábban. Tar Valon egyik erőssége mindig is az volt, hogy a hidak biztonságossá teszik. Nyomon lehet követni, ki jön be, ki megy ki!

Bryne halkan felhorkant, a hang visszaverődött az alagút teljes hosszán.

– Sosem ellenőrizhetsz valamit teljesen egy ekkora városban, Siuan. Azok a hidak a maguk módján csak hamis biztonságérzetbe ringatnak. Persze, egy hódító hadsereg számára ez a város bevehetetlen.

De még egy olyan helyen is, ahová egy tetű nem fér be, lehetnek olyan lyukak, ahol tucatszám átszökdelnek a bolhák!

Siuan elhallgatott, Gawyn megnyugtatta magát, egyenletesen lélegzett. Most legalább végre tehetett valamit Egwene-ért. Sokkal tovább tartott, mint szerette volna. A Fény adja, hogy nem késett el vele!

Az alagút beleremegett egy távoli robbanásba. Gawyn hátranézett a válla fölött a másik tíz csónakra.

Mindegyik rémült katonákkal volt tele. Egyenesen egy olyan harcba siklottak, ahol mindkét oldal erősebb volt náluk, mindkét oldalnak bőven volt oka utálni őket, és mindkét oldal az Egyetlen Hatalommal harcolt. Meglehetősen sajátos emberfajta kellett ahhoz, hogy valaki ilyen esélyekkel is szembenézzen.

– Itt vagyunk – közölte Bryne. Körberajzolta az alakját a fény. Felemelte a kezét, és megállította a csónaksort. Az alagút kicsit kiöblösödött jobb kéz felé, és egy kőperem várt rájuk. Kis kikötőhely: lépcsők vezettek tőle felfelé. A vizes alagút tovább kanyargott.

A tábornok meggörnyedve állt fel, kilépett a kőperemre, és kikötötte a csónakját egy gyűrűhöz. A többi katona is kiszállt a csónakjából. Mindegyiknél kis barna csomag volt. Mi lehetett benne? Gawynnek fel sem tűnt, amikor betették ezeket a csomagokat a csónakba. Amikor aztán az utolsó katona is kilépett a ladikból, előrelökte az alkalmatosságot, és a vonókötelet odaadta az egyik társának Siuan csónakjában.

Ahogy szépen, lassan halad a sor, minden ladikot hozzákötnek majd a mögötte lévőhöz. A legutolsó ember majd a kikötőcölöphöz köti a csónakját, és mindegyik egy helyen várja őket.

Gawyn is kilépett a kőszegélyre, amikor rákerült a sor, és felszaladt a lépcsőn. Egy kis sikátor aljába ért.

A bejáratot alighanem mindenki rég elfeledte már, kivéve azt a pár koldust, aki ott húzta meg magát rossz időben. Jó néhány katona épp egy kisebb kolduscsapatot kötözött össze a sikátor végében. Gawyn elfintorodott, de nem szólt egy szót sem. A koldusok a legtöbbször bárkinek eladták az értesüléseiket, aki hajlandó volt meghallgatni őket, és az a hír, hogy száz katona lopódzott be a városba, igen szép summát ért volna a Torony őrségének.

Bryne Siuan mellett állt a sikátor szájában, és az utcát ellenőrizte. Gawyn odasietett melléjük, kezét a kardmarkolatra tette. Üres volt az utca: az emberek kétségkívül elbújtak az otthonaikban, és alighanem imádkoztak, hogy mielőbb elvonuljon a támadás.

A katonák összegyűltek a sikátorban. Bryne csendben ráparancsolt tízükre, hogy maradjanak itt a csónakokat őrizni. A többiek kibontották a puhának tűnő, barna csomagokat, amiket Gawyn az előbb vett észre, és előszedték a gondosan összehajtogatott, fehér tabardokat. Áthúzták őket a fejükön, és megkötötték a derekukon. Mindegyiken Tar Valon Lángja fénylett.

Gawyn halkan füttyentett egyet, bár Siuan csípőre tett kézzel, sértetten állt mellette.

– Ezeket meg honnan szerezted?

– A külső táborban varrattam párat az asszonyokkal – felelte Bryne. – Mindig jó ötlet tartani pár másolatot az ellenség egyenruhájából!

– De ez helytelen – fonta össze a nő a karját. – A Torony szolgálata szent feladat! Az őrök…

– Az ellenségeid, Siuan – szólt rá Bryne szigorúan. – Egyelőre legalábbis. Már nem vagy amyrlin!

Az aes sedai végigmérte, de nem szólt egy szót sem. A tábornok a katonáira pillantott, aztán dicsérően biccentett.

– Senkit sem csapunk be vele közelről, de távolról megteszi. Ki az utcára, és alakzatba! Induljatok meg a Torony felé, mintha csak a csatába sietnétek! Siuan, egy-két fénygömb segítene fenntartani az álcát…

ha azok, akik megpillantanak, egy aes sedait látnak az élünkön, könnyebben elhiszik, amit el akarunk hitetni velük!

A nő horkantott egyet, de engedelmeskedett Bryne kérésének. Két fénygömböt font, és a feje fölé lebegtette őket. A tábornok kiadta a parancsot, és az egész csapat kiözönlött az utcára, és csatasorba állt.

Gawyn, Siuan és Bryne a csapat élére álltak – az ifjú és a tábornok pár lépéssel Siuan előtt siettek, mintha csak az őrzői lennének és sietve megindultak az utcán.

Összességében nagyon jó kis illúzió volt ez. Első ránézésre Gawyn maga is elhitte volna. Mi lehetne természetesebb, mint hogy a Torony őrségének egy osztaga lélekszakadva menetel a támadás helyszínére, egy aes sedai és két őrzője vezényletével? Az biztos, hogy jobb terv, mint megpróbálni száz embert észrevétlenül végigcsempészni a város sikátorain.

Ahogy a Torony területére értek, mintha egy rémálomba léptek volna be. A gomolygó füstfelhőkön vörösen verődött vissza a tűzfény, gonosz, skarlátszín ragyogásba vonta az egész Tornyot. Lyukak és hasadások éktelenítették az egykor oly fenséges épületet, és jó néhány résben lángok tomboltak. A raken ek uralták az eget, úgy köröztek, forogtak a Torony körül, mint sirályok a hullámokon sodródó bálnatetem fölött. Sikolyok és kiáltások reszkettek a levegőben, és a sűrű, fojtó bűz végigmarta Gawyn torkát.

Bryne katonái lelassultak, ahogy közelebb értek. A rajtaütés mintha két ponton ütközött volna ellenállásba. A Torony aljában, a két oldalsó szárny között fények villództak. A földön halottak és sebesültek hevertek. És fenn, a Torony derekán jó néhány nyílásból tűzlabdák és villámok köpködtek vissza a támadókra. A Torony többi része csendesnek tűnt, halottnak, bár a folyosókon nyilvánvalóan állt a harc.

A csapat a Torony területére vezető vaskapu előtt torpant meg. A kapu tárva-nyitva állt, senki sem őrizte. Baljós látványt nyújtott.

– Most mi lesz? – suttogta Gawyn.

– Megtaláljuk Egwene-t – válaszolta Siuan. – A Torony aljában kezdjük, és lemegyünk a pinceszintre.

Ma reggel még valahová oda volt bezárva, és talán ott kellene kezdenünk keresni!

Kőszilánkok freccsentek szét a mennyezetről, és záporoztak le az asztalra, ahogy a Fehér Torony újabb robbanásba rázkódott bele. Saerin magában átkozódott, lesöpörte a szilánkokat, aztán kigördítette a széles pergamentekercset, és törött csempedarabokkal súlyozta le a széleit.

A szobában káosz uralkodott körülötte. A földszinten voltak, az első gyülekezőteremben, egy jókora, négyszögletes teremben a keleti szárny és a Torony találkozásánál. Az őrség tagjai elhúzták az asztalokat, hogy az áthaladó csoportok elférjenek. Aes sedaiok néztek ki óvatosan az ablakon, mind az eget kémlelték. Az őrzők ketrecbe zárt vadállatként járkáltak fel-alá. Mit tehettek volna a repülő

förtelmek ellen? Itt voltak a legjobb helyen, idelenn, a hadműveleti központban. Már amennyire ez itt annak számított. Saerin is csak az imént érkezett.

Egy zöld ruhás nővér siklott oda mellé. Moradri hosszú végtagú, sötét bőrű, kecses mayene-i volt, és két jóképű őrző kísérte. Ők is mind a ketten Mayene-ből származtak. A híresztelések szerint az aes sedai testvérei, akik azért kísérték el a Toronyba, hogy vigyázzanak a lányra, bár Moradri nem nyilatkozott a dologról.

Saerin ráförmedt.

– Mennyi?

– A földszinten legalább negyvenhét nővér van – mondta

Moradri. – Minden ajahból. Ennél pontosabban nem tudtam megszámolni őket, mert jó néhány kisebb csoportban küzdenek. Mondtam nekik, hogy itt kialakítunk egy hivatalos parancsnoki központot.

A többségük mintha jó ötletnek tartotta volna, bár egy részük túl fáradt, túl döbbent, vagy túl kába volt ahhoz, hogy egy biccentésen kívül más válaszra méltasson.

– Jelöld be a helyzetüket ezen a térképen! – mondta Saerin. – Elaidát megtaláltad?

Moradri megrázta a fejét.

– A fenébe! – mormolta Saerin, ahogy a Torony újra megrázkódott. – Mi hír a Zöld ülnökökről?

– Egyet sem találtam – pillantott vissza Moradri a válla fölött. Láthatóan alig várta, hogy visszamehessen harcolni.

– Kár – jegyezte meg Saerin. – Végtére is úgy szeretik csataajahnak hívni magukat! Hát akkor rám marad, hogy megszervezzem a harcot!

Moradri megvonta a vállát.

– Gondolom.

Újra átnézett a válla fölött.

Saerin végigmérte a Zöld nővért, aztán megkocogtatta a térképet.

– Jelöld be a csoportokat, Moradri! Épp elég hamar visszaérsz a harcba, de pillanatnyilag a tudásod sokkal fontosabb!

A Zöld nővér sóhajtott egyet, de sietve nekiállt telejegyzetelni a térképet. Miközben ezzel volt elfoglalva, Saerin örömmel látta, hogy Chubain kapitány lép be. A férfi egész fiatalosnak tűnt ahhoz képest, hogy negyven-egynéhány tél eljárt már fölötte, fekete hajában egyetlen ősz szál sem csillant.

Néhányan lekicsinyelték a képességeit, mert túlságosan is csinos arccal áldotta meg a Fény, de Saerin hallott róla, hogy az efféle gúnyolódóknak miféle megaláztatásokat kellett elszenvedniük a kardjától a sértésekért cserébe.

– Ó, pompás! – mondta. – Végre valami, ami jól megy! Kapitány, ide, ha kérhetem!

A férfi odasántikált. A jobb lábát húzta. A páncélja fölé húzott fehér tabard megperzselődött, és az arcán korom sötétlett.

– Saerin sedai – hajolt meg.

– Megsebesültél!

– Jelentéktelen karcolás, aes sedai, különösen a ma esti forgatagban.

– Azért csak Gyógyíttasd meg magad! – szólt rá Saerin. – Nevetséges lenne, ha az őrségünk kapitánya egy „jelentéktelen” seb miatt kockáztatná az életét. Ha akár csak egy pillanatra megtántorodsz miatta, elveszíthetünk!

A férfi közelebb lépett, és halkabban folytatta:

– Saerin sedai, az őrség szinte teljesen hasznavehetetlen ebben a harcban. Azzal, hogy a seanchanok ezeket a… szörnyeteg némbereket használják, alig tudjuk elérni őket anélkül, hogy darabokra szaggatnának vagy hamuvá égetnének minket!

– Akkor változtatni kell a taktikán, kapitány – mondta Saerin határozottan. A Fényre, micsoda zűrzavar!

– Szólj az embereknek, hogy váltsanak íjakra! Ne kockáztassák meg, hogy az ellenséges fókuszálók közelébe kerüljenek! Távolról lőjenek! Egyetlenegy nyílvessző is a mi oldalunkra fordíthatja a csatát: súlyos létszámfölényben vagyunk a katonáikhoz képest!

– Igenis, aes sedai!

– Ahogy egy Fehér mondaná, ez csak puszta logika – mutatott rá a nő. – Kapitány, most az a legfontosabb feladatunk, hogy kialakítsunk valamiféle parancsnokságot. Az aes sedaiok és a katonák is különkülön cselekszenek, mint a patkányok, ha farkasokkal találják magukat szemben. Össze kellene fognunk!

Azt nem említette, mennyire kínosan érinti ez az egész. Az aes sedaiok évszázadokon át irányították a királyokat, befolyásolták a háborúkat, de most, amikor a tulajdon szentélyüket érte támadás, szánalmasan alkalmatlannak bizonyultak a megvédésére. Egwenenek igaza volt, gondolta hirtelen.

Nemcsak abban, hogy megjósolta ezt a támadást, de abban is, hogy annyit szidott minket a megosztottságunk miatt. Nem kellett végighallgatnia Moradri vagy a felderítők jelentését ahhoz, hogy tudja, minden ajah önállóan vívja ezt a csatát.

– Kapitány – mondta –, Moradri sedai bejelöli a térképen a harcoló csapatok helyét. Kérdezd meg tőle, melyik csoportban melyik ajah harcol: kiváló memóriája van, és pontosan meg fogja tudni mondani.

Aztán menessz küldöncöt minden Sárga vagy Barna csoporthoz az én felhatalmazásommal! Üzend meg

nekik, hogy itt, ebben a teremben jelentkezzenek! Következő lépésben menessz embereket a többi csoporthoz, és mondd meg nekik, hogy egy Barna vagy Sárga nővért küldünk hozzájuk, Gyógyítani.

Egy csapat nővér itt marad, hogy Gyógyítson. Mindenki, aki megsebesül, azonnal itt jelentkezik!

A férfi tisztelgett.

– Ó – tette hozzá Saerin –, és küldj ki valakit az udvarra, hogy nézze meg, hol vannak fölöttünk a legnagyobb rések. Tudnunk kell, hol hatolt legmélyebbre az invázió!

– Aes sedai… – kezdte a férfi. – Az udvar veszélyes. A fölötte repülők mindenre lőnek, ami mozog!

– Akkor olyan embereket küldj ki, akik tudják álcázni magukat! – mordult fel Saerin.

– Igenis, aes sedai. Mi…

– Ez katasztrófa! – harsant fel egy dühös hang.

Saerin megfordult, és látta, hogy négy Piros nővér lépett be a terembe. Notasha fehér ruháját baloldalt vér festette vörösre, bár ha a saját vére volt, azóta meggyógyították. Katerine hatalmas, fekete hajtömege ziláltan, kőtörmelékkel telin tekergőzött mindenfelé. A két másik nő ruhája szétszakadt, az arcukat hamu szürkítette.

– Hogy merészelnek itt lecsapni! – folytatta Katerine, és átvágott a termen. A katonák félreugrottak előle, és jó néhány kevésbé befolyásos nővér, aki Saerin parancsára gyűlt ide, hirtelen úgy érezte, a terem valamelyik sarkában akad sürgős dolga. Távoli robaj hallatszott, mintha csak az illuminátorok tűzijátéka szólt volna.

– Úgy merészelnek, hogy tudnak is, és akarnak is, nyilván – válaszolta Saerin. Elfojtotta az ingerültségét, és nyugodt maradt. De nehezére esett. – Egyelőre döbbenetesen hatékonynak bizonyult a rajtaütésük.

– Jól van, akkor most átveszem itt az irányítást – hördült fel Katerine. – Végig kell söpörnünk a Tornyon, és végeznünk kell az összessel!

– Nem veszed át az irányítást – válaszolta Saerin határozottan. Elviselhetetlen némber! Nyugalom, nyugalom… – És nem megyünk át támadásba sem.

– És te merészelsz megállítani? – mordult rá Katerine, majd fellángolt körülötte a saidar fénye. – Egy Barna?

Saerin felvonta a fél szemöldökét.

– Mióta áll rangban a novíciák főnökasszonya a Csarnok ülnöke fölött, Katerine? Egwene al’Vere megjósolta ezt a támadást – fintorodott el aztán. – Ebből következően feltételezhetjük, hogy a többi, amit a seanchanokról mesélt, szintén igaz. A seanchanok elfogják a fókuszálni képes nőket, és fegyverként használják őket. Nem hoztak magukkal szárazföldi egységeket; amúgy közel lehetetlen lett volna ilyen messzire menetelni velük ellenséges területen át. Ez azt jelenti, hogy egy rajtaütéssel van dolgunk, és minél több nővért akarnak elragadni.

– A csata már így is túl hosszúra nyúlt egy rajtaütéshez képest, talán azért, mert olyan rosszul próbálunk itt nekik ellenállni, hogy azt hiszik, az övék a világ minden ideje. Akárhogy is, egységesen kell fellépnünk ellenük, és állnunk kell a sarat. Amint hátrányosabbra fordul számukra a csata, visszavonulnak. Nem vagyunk olyan helyzetben, hogy „végigsöpörjünk a Tornyon”, és kiűzzük őket!

Katerine habozott, fontolóra vette a dolgot. Újabb robbanás döndült odakinn.

– Ezek meg honnan jönnek? – kérdezte Saerin idegesen. – Még nem lyuggatták ki eléggé a falakat?

– Ezt nem a Torony ellen lőtték, Saerin sedai! – kiáltott oda az egyik katona a terem ajtajából. Épp csak a kert szélén állt.

Igaza van, döbbent rá Saerin. A Torony nem remegett. És már az előzőnél sem.

– Akkor mire lőnek? A lenn lévő emberekre?

– Nem, aes sedai! – mondta az őr. – Azt hiszem, ez a robbanás a Toronyból jött, és az egyik felső

emeletről támadták meg vele a repülő retteneteket!

– Legalább még valaki szembeszáll velük – mondta Saerin. – Honnan támadnak?

– Nem láttam – mondta a katona, még mindig az eget kémlelve. – A Fényre, már megint! És megint! –

Sárga és vörös fény tükröződött a fenn gomolygó füstön, és az ajtón, ablakon át alig észrevehető

ragyogásba vonta a kertet. Egy raken felrikoltott kínjában.

– Saerin sedai! – szólította meg Chubain kapitány, aki egy csapat sebesült katonától fordult felé. Saerin nem látta, mikor jöttek, túlságosan is lekötötte Katerine. – Ezek a férfiak a felső szintekről verekedték le magukat. Úgy tűnik, van egy másik gyülekezőpontja is a védelemnek, és igen jó munkát végeznek! A seanchanok fel is adták a lenti támadást, hogy oda összpontosítsák az erejüket!

– Hol? – kérdezte Saerin mohón. – Pontosan?

– A huszonkettedik emeleten, aes sedai. Az északkeleti részen.

– Micsoda? – horkant fel Katerine. – A Barna ajah részében?

Nem. Az régen volt. Most, mióta a Torony csak úgy cserélgette a folyosóit, a Torony azon részén a…

– A novíciák lakrészében? – szakadt ki Saerinből. Ez még nevetségesebbnek hangzott. – Hogy a fenébe… – Elhallgatott, és enyhén elkerekedett a szeme. – Egwene.

Minden egyes arctalan seanchan, akivel végzett, mintha Renna vonásait viselte volna Egwene lelki szeme előtt. Fenn állt a Fehér Torony oldalába robbantott résben, a szél a fehér ruháját tépte, a haját cibálta, és úgy ordított, mintha csak a lány dühének akart volna hangot adni.

Nem volt irányíthatatlan a dühe. Hideg és vegytiszta volt. A Torony égett. Meg is Jövendölte, meg is Álmodta, de a valóság sokkal-sokkal rosszabb volt, mint amitől tartott. Ha Elaida felkészült volna a támadásra, jóval kisebb kárt szenvedtek volna. De semmi értelme nem volt a megváltoztathatatlanra vágyni.

Ehelyett irányította a haragját – az igazságos, jogos haragot, az amyrlin dühét. Egyik to’raken t a másik után robbantotta le az égről. Sokkal kevésbé lehetett velük manőverezni, mint kisebb rokonaikkal. Mostanra már legalább egy tucatnyival végzett, és a támadása felkeltette a kint körözők figyelmét. Odalenn kezdett megtörni a támadás, és az egész rajtaütés rá összpontosított. A novíciák a lépcsőkön küzdöttek a seanchan csapatokkal, lassan visszaszorították őket. To’raken ek lebegtek a levegőben, köröztek a Torony körül, próbálták elkapni Egwene-t a pajzsaikkal, a tűzlabdáikkal. Kisebb raken ek cikáztak át az égen, a hátukon ülő számszeríjasok próbálták eltalálni.

De a Hatalom kútfője volt, a saidar csak úgy zubogott bele a kezében tartott fehér pálcán át. A háta mögött lévő szobában megbújó novíciák és beavatottak csoportjával volt egy körben, úgy fókuszált. A Toronyban égő tüzek része volt, összevérezte az eget a lángokkal, megfestette a levegőt a füsttel. Szinte mintha nem is húsvér teremtés lett volna, hanem a tiszta Hatalom szülötte, aki ítéletet ül mindazok felett, akik háborút mertek hozni a Toronyra. Villámok robajlottak elő az égből, a felhők fortyogtak fölötte. Tűz virágzott a kezéből.

Talán tartania kellett volna tőle, hogy megtöri a Három Esküt. De nem tette. Ezt a harcot meg kellett vívnia, és nem vágyott senki halálára – bár talán az a vak harag, ami a sul’dam ek gondolatára eltöltötte, már közel állt ehhez. A katonák és a damane k csak balszerencsés áldozatok voltak.

A Fehér Torony, az aes sedaiok megszentelt hajléka állt támadás alatt. Mindannyian veszélyben voltak, a halálnál is nagyobb veszélyben. Azok az ezüstös pórázok sokkal rosszabbak voltak. Nemcsak saját magát, de a Torony összes asszonyát védte.

Rá fogja kényszeríteni a seanchanokat a visszavonulásra. Egyik pajzs a másik után pattant felé, hogy elvágja a Forrástól, de mintha kisgyerekek próbálták volna felfogni a kezükkel a robajló vízesést.

Ekkora hatalommal eltelve egy teljes kör sem állíthatná meg, és a seanchanok nem használtak köröket, mert az a’dam megakadályozta.

A támadói megpróbálták fonatokkal leteríteni, de Egwene mindig előbb odacsapott. Vagy egy léglökettel taszította arrébb a tűzlabdákat, vagy egyszerűen csak kilőtte azt a to’raken t, amin az életére törő némberek ültek.

Néhány bestia elszállt az éjszakába, vitte magával a foglyait is. Egwene megölt, ahányat csak tudott, de túl sok to’raken vett részt a rajtaütésben. Néhánynak sikerült elmenekülnie. Nővérek kerültek rabságba.

Egwene mindkét kezében tűzlabdát gyúrt, és egy újabb bestiát borított lángba az égen, amikor az túl közel merészkedett. Igen, néhánynak sikerülnie fog elmenekülni. De drágán megfizetnek érte. Az volt a másik célja, hogy gondoskodjon róla, ez nem történhet meg még egyszer.

Drágán meg kellett fizetniük ezért a rajtaütésért.

– Bryne! Fölötted!

Gareth oldalra vetette magát, és nagyot nyögve gurult arrébb. A mellvértje az oldalába és a hasába vájt, ahogy a kockakőre esett. Valami hatalmas épp csak elsuhant mellette a levegőben, és nagy puffanás követte. Fél térdre emelkedett, és látta, hogy egy lángoló raken dög gördül át ott, ahol az előbb még ő

állt. A lovasa rongybabaként csuklott ki a nyeregből. Alighanem ugyanaz a tűznyelv végzett vele, ami a hátasával. A még mindig parázsló raken tetem a Torony falának tövében állt meg. A lovasa ott hevert, ahová esett, a sisakja elpattogott a semmibe. Hiányzott az egyik csizmája is.

Bryne talpra vonszolta magát, és kirántotta az övkését – a kardját elejtette gurulás közben.

Megpördült, és veszélyt keresve pásztázta végig a környéket. Veszélyt pedig bőven talált. Kisebb és nagyobb raken ek csaptak le, bár a többségük a Torony felső részére figyelt. A Torony előtti belső udvart kőtömbök és a lehető legszörnyűségesebb alakba csavarodott hullák szőnyege fedte. Az emberei egy seanchan egységgel küzdöttek: a rovarsisakos idegenek épp egy perce özönlöttek elő a Toronyból.

Vajon épp menekültek valami elől, vagy csak a harcot keresték? Jó harmincan lehettek. Talán azért jöttek ki ide az udvarra, hogy felvegyék őket? Akárhogy is, váratlan ellenállásra leltek Bryne embereinek képében. A Fény áldassék érte, hogy nem volt a csapattal fókuszálni képes némber!

A tábornok katonái kétszeres túlerőben voltak, és könnyen le kellett volna tudniuk győzni az ellenséget. Sajnos a nagyobb raken ek egy része köveket és tűzlabdákat szórt a magasból az udvaron lévőkre. És a seanchanok jól harcoltak. Nagyon jól.

Bryne odakiáltott az embereinek, hogy tartsák magukat, és a kardját kereste a tekintetével. Gawyn –

ő figyelmeztette az előbb – közel állt hozzá, és egyszerre két seanchannal vívott. Teljesen elment a kölyök esze? Az ő csapata volt emberfölényben. Ott kellene vele lennie egy kardtársnak. Ott…

Gawyn egyetlen könnyed mozdulattal megölte mindkét seanchant. Ez tényleg „A lótusz bezárja szirmait” lett volna? Bryne még sosem látta, hogy bárki ilyen hatékonyan használta volna két ember ellen. Az ifjú a hagyományos, cirádás tisztelgés részeként megtörölte a kardját, aztán a hüvelyébe lökte, majd felrúgta Bryne leesett kardját a levegőbe, és elkapta. Őrző helyzetbe állt, kezében a karddal, óvatosan. A tábornok emberei a fentről érkező támadások dacára is állták a sarat. Gawyn odabiccentett Bryne-nek, és előreintett a fegyverrel.

Fém csendült fémnek az udvaron, árnyékok cikáztak a sebzett füvön, föntről világította meg őket a tűz. Bryne visszavette a kardját, és Gawyn is elővonta a saját fegyverét.

– Oda nézz fel! – mondta, és a kardjával mutatta, hová.

A tábornok hunyorgott egyet. Az egyik felső emelet falán tátongó lyuk körül jókora forgatag örvénylett. A férfi előrángatta a látcsövét, és beállította a távot – bízott Gawynben, hogy figyelmezteti, ha veszély közeleg.

– A Fényre! – suttogta aztán, ahogy a résre fókuszált. Egy magányos, fehér ruhás alak állt a Torony oldalán tátongó lyukban. Túl messze volt ahhoz, hogy látni lehessen az arcát akár látcsővel is, de bárki is volt azt, komoly kárt tett a seanchanokban. Felemelte a karját, tűz égett a keze között, a lobogó fény árnyékokat vetett körülötte a Torony külső falára. Egyenletes ütemben szálltak a robbanások, lökte ki a raken eket az égből.

Bryne még feljebb emelte a látcsövet, végigpásztázta vele a Torony teljes hosszát, más ellenállók után kutatta. A lapos, kerek tetőn is történt valami. Olyan távoli volt, hogy alig látta. Mintha póznákat emeltek volna fel, és aztán raken ek csaptak le, és… micsoda? Minden alkalommal, amikor elsiklott fölötte egy raken, mintha valamit maga után húzott volna, amikor továbbszárnyalt.

Foglyok, döbbent rá. Meghűlt az ereiben a vér. Felvitték a fogoly aes sedaiokat a tetőre, megkötözték őket, aztán a raken ek elkapták a kötelet, és a levegőbe rántották a szerencsétlen nőket. A Fényre! Egy villanásnyi időre megpillantotta az egyik elrepített foglyot. Úgy látta, mintha zsákot húztak volna a fejére.

– Be kell jutnunk a Toronyba – mondta Gawyn. – Ez a harc csak figyelemelterelés!

– Egyetértek – eresztette le Bryne a látcsövet. Az udvar oldalsó részére nézett, ahol Siuan ígérete szerint várt, miközben a férfiak harcoltak. Ideje összeszedni, és…

Nem volt ott. A férfiba belehasított a döbbenet, utána pedig a rettegés. Hol lehet? Ha az a nőszemély elintézte, hogy megöljék…

De nem. Érezte, hogy odabenn van a Toronyban. Nem volt semmi baja. Ez a kötés olyan csodálatos volt, de még nem szokott hozzá. Észre kellett volna vennie, hogy bement! Végignézett az emberein. A seanchanok tényleg jól harcoltak, de mostanra már látványosan megritkították őket. Kezdett felbomlani az arcvonaluk, mindenfelé szétszóródtak, és Bryne odavakkantott egy parancsot az embereinek, hogy ne kövessék őket.

– Első és második osztag, gyorsan összeszedni a sebesülteket! – kiáltotta. – Vigyétek őket az udvar szélére! Aki tud járni, az induljon meg egyenesen a csónakok felé! – Elfintorodott. – Aki nem tud járni, az meg kell, hogy várja, amíg egy aes sedai meggyógyítja őt!

A katonák bólintottak. A legsúlyosabb sebesülteket kénytelenek lesznek itt hagyni az ellenségnek, de figyelmeztette őket erre az eshetőségre, mielőtt elindultak volna a küldetésre. Az amyrlin visszaszerzése elsőbbséget élvezett minden más megfontolással szemben.

Néhányan bele fognak halni a sebesüléseikbe várakozás közben. Ez ellen semmit sem tehetett.

Remélhetőleg a többségüket meggyógyítják majd a Fehér Torony aes sedaiai. A Gyógyítás után persze fogság vár rájuk, de nem volt más választásuk. A katonai egységnek gyorsnak kellett lennie, és nem volt rá idejük, hogy hordágyon vigyék magukkal a sebesülteket.

– Harmadik és negyedik osztag – kezdte sürgetően. Elhallgatott, ahogy egy ismerős, kék ruhás alak vonult ki a Toronyból, egy fehér ruhás lányt ráncigálva. Persze most már Siuan sem tűnt sokkal idősebbnek, mint a lány. Bryne-nek néha nehezére esett összekötni azzal a szigorú asszonnyal, akivel tíz éve találkozott.

Elöntötte a megkönnyebbülés, és azonnal nekitámadott a nőnek, amint az közelebb ért.

– Ez meg kicsoda? – csattant fel. – És hová mentél?

A nő csettintett egyet a nyelvével, rászólt a novíciára, hogy várjon, aztán félrevonta Bryne-t, és halkan beszélni kezdett hozzá.

– A katonáid nagyon elfoglaltak voltak, én meg úgy döntöttem, ideje begyűjtenem pár információt. És megjegyezném, hogy dolgoznunk kell még a hozzáállásodon is, Gareth Bryne. Nem illik, hogy egy őrző

így beszéljen az aes sedaiával!

– Ezen majd akkor aggódom, ha kezdesz úgy viselkedni, mint akinek legalább bolhányi ész van a fejében, te nő! Mi lett volna, ha seanchanokba futsz?

– Akkor veszélyben lettem volna – válaszolta Siuan csípőre tett kézzel. – És nem először életemben.

Nem kockáztathattam meg, hogy a többi aes sedai veled vagy a katonáiddal lásson. Egy ilyen egyszerű

álruha nem bolondítana el egy nővért sem!

– És ha felismertek volna? – förmedt rá a férfi. – Siuan, azok a nők odabenn megpróbáltak kivégezni!

A nő szipákolt egyet.

– Maga Moiraine sem ismerne fel ezzel az arccal. A Toronybeli nők csak egy fiatal aes sedait látnának, akiknek halványan ismerős az arca. Mellesleg nem futottam bele egyikükbe sem. Csak ebbe a gyermekbe!

Odapillantott a lányra. Rövid, fekete haja volt, és őszinte rettenettel nézett fel az égen dúló harcra.

– Hashala, gyere csak ide! – szólt rá Siuan.

A novícia odasietett.

– Igenis, aes sedai – pukedlizett idegesen.

Bryne katonái díszőrségként sorakoztak fel Siuan mögött, és Gawyn odalépett Bryne mellé. A fiatal férfi szeme egyfolytában a halálos égboltra villant.

– Az amyrlin, Egwene al’Vere – kezdte a novícia reszketeg hangon. – Ma valamikor kiengedték a cellájából, és hagyták, hogy visszatérjen a novíciák lakrészébe. Én lenn voltam az alsó konyhában, amikor elkezdődött a támadás, úgyhogy nem tudom, mi történhetett vele. De talán fenn van valahol a huszonegyedik, huszonkettedik emelet környékén. Most odafenn vannak a novíciák szobái. –

Elfintorodott. – A Torony belseje manapság teljesen felfordult. Semmi nem ott van, ahol lennie kellene!

Siuan állta Bryne tekintetét.

– Egwene nagy adagokban kapta a vágottgyökérteát. Alig fog tudni fókuszálni!

– El kell érnünk! – kiáltott fel Gawyn.

– Nyilván – dörzsölte meg a tábornok az állát. – Azért jöttünk, nem? Akkor ezek szerint felfelé megyünk, nem lefelé.

– Azért jöttek, hogy megmentsék, ugye? – A novícia lelkesnek hangzott.

Bryne végigmérte a lányt. Gyermekem, de örülnék, ha nem jöttél volna rá erre! A puszta gondolatot is utálta, hogy itt hagyjon egy novíciát összekötözve ebben a zűrzavarban. De nem hagyhatta azt sem, hogy szabadon figyelmeztesse a Fehér Torony aes sedaiait.

– Önökkel akarok menni! – jelentette ki a novícia lázasan. – Hű vagyok az amyrlinhez! Az igazi amyrlinhez! A többségünk hozzá hű!

Bryne felvonta a szemöldökét, és Siuanra nézett.

– Hadd jöjjön velünk! – szólt az aes sedai. – Amúgy is könnyebb így! – Odalépett a lányhoz, és újabb kérdéseket tett fel neki.

Bryne oldalra nézett. Az egyik kapitánya, egy bizonyos Vestas közeledett.

– Uram – mondta a kapitány sürgetően, halkan suttogva –, szétválogattuk a sebesülteket. Tizenkét embert vesztettünk. Másik tizenöt megsérült, de tud járni, és már úton is van a csónakok felé. Hatan túlságosan is súlyosan megsebesültek ahhoz, hogy velük menjenek. – Vestas habozott. – Hármuknak nincs már egy órája sem, uram.

A tábornok a fogát csikorgatta.

– Megyünk tovább!

– Éreztem ezt a fájdalmat, Bryne – mondta Siuan. Odafordult hozzá, és végigmérte. – Mi a baj?

– Nincs időnk. Az amyrlin…

– Várhat még egy percet. Mi a baj?

– Három ember – mondta. – Itt kell hagynom három embert a biztos halálnak.

– Ha meggyógyítom őket, nem – mondta Siuan. – Mutasd, hol vannak!

Bryne nem tiltakozott tovább, bár felnézett az égre. Jó néhány raken leszállt távolabb a Torony udvarán.

A villódzó, narancssárga lángnyelvek fényében formátlannak tűnő, fekete árnyak felé húzódtak a menekülő seanchanok.

Ezek voltak a szárazföldi támadó egységeik, gondolta. Tényleg visszahúzódnak. A rajtaütés a végéhez közeleg.

Ami azt jelentette, hogy kezdtek kifutni az időből. Amint a seanchanok elmennek, a Fehér Torony kezdi újraszervezni magát. El kellett jutniuk Egwene-hez! A Fény adja, hogy nem fogták el…

De ha Siuan meg akarta Gyógyítani az embereit, az az ő döntése. Csak remélte, hogy ez a három élet nem kerül az amyrlinébe.

Vestas külön helyeztette el a három sebesültet az udvar szélén, egy jókora fa ágai alatt. A tábornok odavezényelt egy osztagot, és hátrahagyta Gawynt, hogy szervezze meg a többieket, aztán Siuan nyomában a sebesültekhez eredt. A nő letérdelt az első mellé. Nem volt túl erős a Gyógyításban, és erre már jó előre figyelmeztette Bryne-t, de talán elég jó állapotba tudta hozni ezt a hármát, hogy életben maradjanak, amíg fel nem fedezik és foglyul nem ejtik őket a Fehér Torony emberei.

Gyorsan dolgozott, és Bryne úgy vette észre, leszólta saját magát. Egészen elfogadható módon Gyógyított. De időbe telt. A férfi az udvart pásztázta a tekintetével. Érezte, hogy egyre idegesebb. Bár a felső emeleteken még mindig folyamatos volt a robajlás, az alsóbb szintek és az udvar elcsendesedett. A közelben már csak a sebesültek nyögését és a lángok ropogását lehetett hallani.

A Fényre! – gondolta, ahogy végignézett a törmeléken, és a Torony aljára pillantott. A keleti szárny tetejét és túlsó falát megsemmisítették, és lángok lobogtak az épületben. Az udvaron törmelékhalmok és kráterek váltogatták egymást. Füst ülte meg a levegőt, sűrű, bűzös füst. Vajon hajlandóak lesznek visszatérni az ogierek, és újjáépíteni ezt a pompás épületet? Lesz-e még egyszer ugyanolyan, vagy egy látszólag örök érvényű létesítmény bukott el ma este? És vajon ő maga büszke, hogy látta, vagy gyászolja?

Egy árnyék moccant meg a fa mellett a sötétben.

Bryne gondolkozás nélkül mozdult. Három dolog keveredett össze benne: a többéves kardforgatási képzés, a több évtizedes harci reflexek, és a friss kötéstől kiélesedett érzékek. Mindez egyetlen mozdulatban összpontosult. A kardja egy szívverés alatt már kinn is volt, és „A feketelándzsa utolsó marásával” egyenesen a sötét alak nyakába vágta a pengét.

Minden megdermedt. Siuan döbbenten nézett fel a férfi mellől, akit épp Gyógyított. Bryne pengéje egyenesen a válla fölött nyúlt át, és az éjfekete páncélos seanchan katona torkában ért véget. A támadó szótlanul elejtette sűrű folyadékkal bekent, gonoszul fogazott rövidkardját. Rángatózva nyúlt ki Bryne kardja után, mintha ki akarná tépni a nyakából. A keze egy pillanatra rámarkolt a tábornok karjára.

Aztán lecsúszott hátrafelé Bryne pengéjéről, és a földre roskadt. Megrándult még egyszer, és a torkában bugyogó vér dacára is tisztán suttogott valamit.

– Marath… damane…

– A Fény égessen meg! – lehelte Siuan, és a szívéhez kapta a kezét. – Ez meg mi volt?

– Nem úgy volt felöltözve, mint a többiek – magyarázta Bryne, és megrázta a fejét. – Más a páncélja.

Valamiféle orgyilkos.

– A Fényre – mormolta Siuan. – És én még csak nem is láttam! Mintha csak a sötétség része lett volna!

Orgyilkosok. Mintha mindig ugyanúgy néztek volna ki, bárhonnan érkeztek is. Bryne visszalökte a kardját a hüvelyébe. Most használta először „A feketelándzsa utolsó marását” harcban. Nagyon egyszerű forma volt, egyvalamire kihegyezve: a gyorsaságra. Kardot rántani és az ellenfél nyakába vágni egyetlen, kurta mozdulattal. Ha elrontottad, általában meghaltál.

– Megmentetted az életem – nézett fel rá Siuan. Az arca nagyobbik része sötétben volt. – Az éjféli tengerekre – csattant fel –, annak a nyamvadt lánynak igaza volt!

– Kinek? – kérdezte Bryne, és a sötétséget fürkészte, további orgyilkosok után kutatva. Kurtán intett egyet, és az emberei megilletődve feljebb húzták a lámpák ellenzőjét. Az orgyilkos támadása olyan gyors volt, hogy még alig mozdultak meg. Ha őt nem gyorsította volna fel az őrzők kötése…

– Minnek – felelte Siuan. Fáradtnak hangzott. A Gyógyítások láthatóan sokat kivettek belőle. – Azt mondta, melletted kell maradnom. – Elhallgatott. – Ha ma nem jöttél volna el velem, meghaltam volna!

– Hát – nézett rá Bryne –, az őrződ vagyok. Tartok tőle, nem ez lesz az egyetlen alkalom, amikor megmentem az életed. De mitől lett hirtelen ilyen meleg?

– Igen – kelt fel Siuan. – De ez most más. Min azt mondta, meghalok, ha… Nem, várj csak! Min nem pontosan ezt mondta! Azt mondta, hogy ha nem maradok melletted, mind a ketten meghalunk!

– Ezt meg hogy… – kezdte Bryne, és odafordult hozzá.

– Csitt! – mondta Siuan, és a két keze közé kapta a fejét. A férfi furcsa, bizsergő érzést érzett. Vajon az Egyetlen Hatalmat használja rajta? Mi történik? Ezt a döbbenetes, jeges érzést az ereiben felismerte!

Siuan meggyógyította! De miért? Nem is sebesült meg!

A nő elvette a kezét, és hirtelen megtántorodott. Kimerültség futott át az arcán. Bryne megragadta, hogy megtámassza, de Siuan megrázta a fejét, és kihúzta magát.

– Itt – mondta. Elkapta a férfi kardforgató kezét, és megcsavarta, hogy látsszon a csuklója. A bőrére tapadva parányi, fekete tű sötétlett. A nő kirántotta. Bryne-t kirázta a hideg, és ennek most semmi köze nem volt a Gyógyításhoz.

– Mérgezett? – kérdezte, és a halott orgyilkosra nézett. – Amikor elkapta a karom, az nem csak a haláltusa része volt!

– Talán volt rajta valami érzéstelenítő anyag is – motyogta Siuan dühösen, és hagyta, hadd segítsen neki Bryne leülni. Félredobta a tűt, és hirtelen lángra kapott az egész. A méreg elpárolgott a fókuszált hőségben.

A férfi beletúrt a hajába. Nedves volt a homloka.

– És meg… meggyógyítottad?

Siuan biccentett.

– Meglepően könnyű volt. Nem volt belőle sok a szervezetedben. Ettől persze még megölt volna. Meg kell köszönnöd Minnek, amikor legközelebb találkozol vele, Bryne! Épp most mentette meg mindkettőnk életét!

– De ha nem jöttem volna, meg sem mérgeznek!

– Ne próbálj logikusan nézni egy efféle látomást vagy Jövendölést

– fintorodott el Siuan. – Életben vagy. Én is életben vagyok. Javaslom, érjük is be ennyivel! Elég jól érzed magad ahhoz, hogy továbbmenjünk?

– Mit számít az? – mordult fel Bryne. – Úgysem hagyom, hogy nélkülem menj tovább!

– Akkor gyerünk – mondta a nő. Mély levegőt vett, és talpra állt. A pihenő messze nem volt elég hosszú, de a férfi nem szidta össze érte. – Mindhárom katona túléli az éjszakát. Megtettem értük, ami csak tőlem telt.

Egwene kimerülten ült egy törmelékhalmon, kibámult a Fehér Torony oldalába tépett lyukon, nézte

az odalenn lobogó tüzeket. Árnyékok sürgölődtek körülöttük, és a tüzek egyesével kialudtak. Bárki irányította is az ellenállást, elég gyors észjárású volt ahhoz, hogy felismerje, a lángok legalább akkora veszélyt jelenthetnek rájuk nézve, mint a seanchanok. De pár nővér a Levegő és a Víz fonataival gyorsan megfékezhette a lángokat, és megmenthette a Tornyot. Már ami maradt belőle.

Lehunyta a szemét, és hátradőlt, nekitámaszkodott a fal maradványának, élvezte az arcát simogató friss szellőt. A seanchanok elmentek, az utolsó to’raken is beleveszett az éjszakába. Abban a pillanatban, amikor a menekülő dög után nézett, Egwene hirtelen ráébredt, milyen keményen hajtotta saját magát, és azokat a szerencsétlen novíciákat, akiken keresztül a Forráshoz fért. Úgy engedte el őket, hogy rájuk parancsolt, azonnal menjenek aludni. A többi nő, akit maga köré gyűjtött, vagy a sebesülteket ápolta, vagy a felsőbb szinteken tomboló tüzeket próbálta eloltani.

Ő is segíteni akart. Egy kis részecskéje legalábbis feltétlenül. Egy morzsácskája. De a Fényre, milyen fáradt volt! Egy árva cseppet sem tudott volna fókuszálni, még a sa’angreal lal sem. A saját tűrőképessége határáig hajszolta magát. De most annyira kimerült volt, hogy ha akarja, sem tudta volna magához ölelni a Forrást.

Harcolt. Dicsőséges volt, és pusztító, az ítélet és a harag amyrlinje, a Zöld ajah megtestesülése. És a Torony így is leégett. És így is több to’raken menekült el, mint ahányat sikerült megölnie. Az általa összeszedett nők közt bizakodásra adott okot a sebesültek száma. Csak három novícia és egy aes sedai halt meg, de tíz damane t gyűjtöttek be, és többtucatnyi katonát öltek meg. De milyen lehetett a helyzet a többi folyosón? A Fehér Torony nem jöhetett ki jól ebből a csatából.

A Fehér Torony megtört. Most már fizikailag is, nem csak lélekben. Erős vezetőre lesz szükségük az újjáépítéshez. Az elkövetkezendő pár nap fordulópontot jelent. Ha csak rágondolt, mennyi munka vár rá, még kimerültebbnek érezte magát.

Sok mindenkit megvédett. Ellenállt. Küzdött. De ez a nap mégis az aes sedaiok történelmének egyik legnagyobb katasztrófájaként marad fenn.

Nem gondolhatok erre, mondta magának. Arra kell gondolnom, hogyan hozhatom helyre a dolgokat…

Nemsokára majd feláll. Ő vezeti majd az aes sedaiokat és a novíciákat itt, a felső emeleteken, ahogy feltakarítanak, és felmérik a pusztítást. Erős és hozzáértő lesz. A többieket biztos megkísérti a kétségbeesés, neki bizakodónak kell lennie. Értük.

De egy pár percet még pihenhetett. Csak pár percet kellett még pihennie…

Alig vette észre, hogy felkapja valaki. Fáradtan kinyitotta a szemét, és bár zsibbadtak voltak a gondolatai, teljesen megdöbbent, hogy Gawyn Trakand viszi a karjában. A férfi homlokára száraz vér kérgesedett, de az arca határozott volt.

– Megtaláltalak, Egwene – nézett le rá. – Megvédlek!

Ó! – gondolta a lány, és újra lehunyta a szemét. Jó. Micsoda kellemes álom! Elmosolyodott.

De várjunk csak! Nem. Valami nem volt rendben. Nem lett volna szabad elhagynia a Tornyot. Tiltakozni próbált, de alig tudott motyogni.

– Halbél – hallotta Siuan Sanche hangját. – Mit tettek szegénnyel?

– Megsebesült? – kérdezte egy másik hang.

Gareth Bryne.

Nem, gondolta Egwene zsibbadtan. Nem! El kell engednetek! Nem mehetek el! Most nem…

– Egyszerűen csak itt hagyták, Siuan – mondta Gawyn. Olyan jólesett hallani a hangját. – Védtelenül a folyosón! Bárki belebotolhatott volna! Mi lett volna, ha rátalálnak a seanchanok?

Elpusztítottam őket, gondolta Egwene mosolyogva, és kicsúsztak a gondolataiból a szavak. Lángoló harcos voltam, a Kürt idézte hős! Nem mernek még egyszer szembeszállni velem!

Kis híján elaludt, de Gawyn lépteinek üteme ébren tartotta. Igaz, épphogy csak.

– Hé! – A távolból mintha Siuan hangját hallotta volna. – Ez meg micsoda? A Fényre, Egwene! Ezt meg hol szerezted? Ez a leghatalmasabb az egész Toronyban!

– Mi az? – kérdezte Bryne hangja.

– A kiutunk – mondta Siuan a távolban. Egwene megérzett valamit. Fókuszálást. Erős fókuszálást. – Azt kérdezted, hogyan tudunk kiosonni, most, hogy úgy felbolydult minden odalenn az udvaron! Hát ezzel.

Ezzel én is elég erős vagyok az Utazáshoz! Szedjük össze a csónakoknál hagyott katonákat, és ugorjunk vissza a táborba!

Nem! – gondolta Egwene, és tíz körömmel próbálta kikaparni magát az álmosság alól, próbálta kinyitni a szemét. Nyerésre állok, nem értitek? Ha most jó vezetőjük leszek, amikor a romokat kell eltakarítani, akkor biztos amyrlinnek látnak majd! Itt kell maradnom! Itt kell…

Gawyn átvitte a Kapun, és maguk mögött hagyták a Fehér Tornyot.

Saerin végre megengedte magának, hogy leüljön. A parancsnoki központként szolgáló

gyülekezőterem most a sebesültek szétválogatására és Gyógyítására szolgáló teremmé változott. Sárga és Barna nővérek lépdeltek a sorba fektetett katonák, szolgák és nővérek között. Először a legsúlyosabb sebesülteken segítettek. Ijesztően sok halott volt, beleértve egyelőre több mint húsz aes sedait is. De a seanchanok visszavonultak, épp, ahogy ő megjósolta. Hála érte a Fénynek!

Saerin a terem északnyugati sarkába húzódott vissza. A feje fölött egy festmény Teart ábrázolta tavasszal. Egy kurta kis zsámolyon ült, és egyesével hallgatta végig a beérkező jelentéseket. A sebesültek nyögtek, és a szobát megülte a vér bűze, meg a gyógynövények illata, amit azok kaptak, akiknek a sérülése nem igényelt azonnali Gyógyítást. Ezenkívül füstszag is terjengett. Aznap éjjel mindenhol lehetett érezni. Egyre több katona jött oda hozzá a károkat és az elesetteket soroló jelentésekkel. Saerin nem akart tovább olvasni, de ez is jobb volt, mint a nyögéseket hallgatni. Elaida meg hol a Fényben lehet?

A csata során senki sem hallott az amyrlin felől, de a Torony tetejének nagy részével megszakadt a kapcsolat idelenn. Remélhetőleg hamar össze tudják szedni az amyrlint és a Csarnokot, hogy erős kézzel vezessék át a válságon a nővéreket.

Elvett egy újabb jelentést, és felvonta a szemöldökét, amikor végigolvasta. Egwene csoportjában csak három novícia halt meg? Több mint hatvanból? És csak egy nővér abból a bő negyvenből, akit összeszedett? Tíz seanchan fókuszálót fogtak el, és több mint harminc raken t öltek meg? A Fényre!

Ehhez képest a tulajdon teljesítménye kifejezetten kezdőnek számított! És ez lenne az a nő, aki Elaida makacs állítása szerint csak egyszerű novícia?

– Saerin sedai? – kérdezte egy férfihang.

– Hmmm? – kérdezett vissza oda sem figyelve.

– Meg kellene hallgatnia ennek a beavatottnak a mondanivalóját. Saerin felnézett, és ráébredt, hogy Chubain kapitány beszél hozzá.

A férfi keze egy fiatal, kék szemű, kerekded pofijú kis arafelli lány vállán nyugodott. Hogy is hívták ezt a lányt? Mair, igen, Mair! Szegény gyermek megviseltnek tűnt. Az arcán apró vágások éktelenkedtek, és a horzsolások alatt alighanem zúzódások voltak. Beavatott-ruhája ujja és válla szétszakadt.

– Gyermekem? – kérdezte Saerin, és Chubain aggodalmas arcára nézett. Mi volt a baj?

– Saerin sedai – suttogta a lány. Pukedlizett, aztán elfintorodott fájdalmában. – Én…

– Ki vele, gyermekem! – csattant fel Saerin. – Ma éjszaka nem finomkodhatunk!

Mair lenézett a földre.

– Az amyrlinről van szó, Saerin sedai. Elaida sedairól. Ma este én voltam hozzá berendelve, dolgokat írtam át neki. És…

– És mi? – kérdezte Saerin. Meghűlt benne a vér.

A lány sírni kezdett.

– Az egész fal berobbant, Saerin sedai. A törmelék elfedett, és azt hiszem, halottnak hittek. Semmit sem tehettem! Sajnálom!

A Fény óvjon meg minket! – gondolta Saerin. Nem arra gondol, amire én gondolok! Ugye?

Elaida nagyon különös érzésre ébredt. Miért mozgott az ágya? Remegett, ingott. És olyan ütemesen.

És ez a szél! Carlya nyitva hagyta volna az ablakot? Ha igen, verést kap a szobalánya! Figyelmeztette már! Mondta, hogy…

De ez nem az ágya volt. Kinyitotta a szemét, és ahogy lenézett, sötét táj suhant el több száz lábbal alatta. Valami furcsa szörnyeteg hátára kötözték. Nem tudott megmozdulni sem. Miért nem tudott megmozdulni sem? A Forrásért nyúlt, és hirtelen éles fájdalom hasított bele, mintha egyszerre minden porcikáját ezer bottal verték volna végig.

Kábán nyúlt fel, és megtapogatta a torkára feszülő nyakpántot. A mellette lévő nyeregben sötét alak ült. Nem világította meg az arcát lámpafény, de Elaida valahogy mégis érezte. Halványan mintha emlékezett volna rá, hogy egy ideig a levegőben lógott, egy kötélhez kötve, aztán hol elvesztette az eszméletét, hol visszanyerte. Mikor húzhatták fel? És mi történt?

Egy hang suttogott a sötétben.

– Megbocsátom ezt a kis hibát. Olyan sokáig voltál marath’damane, sajnos várható volt, hogy lesznek rossz szokásaid. De nem nyúlsz ki még egyszer a Forrásért engedély nélkül. Megértetted?

– Engedjenek el! – kiáltott fel Elaida.

A fájdalom tízszeresen tért vissza, és ő öklendezni kezdett kínjában. Az epe és a hányás a mélybe zuhant a bestia hátáról.

– Jól van, jól van! – mondta a hang türelmesen, mintha a nő egy egészen kis babához beszélne –

Tanulnod kell! Suffa a neved. És Suffa nagyon jó damane lesz! Igen, bizony, nagyon, nagyon jó damane lesz!

Elaida újra sikoltani kezdett, és ezúttal nem hallgatott el a fájdalomtól sem. Csak sikoltott és sikoltott bele az érzéketlen éjszakába.

Tizenkilencedik fejezet TEAR KÖVE ELŐTT

Nem tudjuk a Graendal palotájában lévő nők nevét, mondta Lews Therin. Nem tudjuk hozzáadni őket a listához! Rand próbálta figyelmen kívül hagyni az őrültet. Képtelenségnek bizonyult.

Lews Therin nem hagyta abba.

Hogy folytathatjuk a listát, ha nem tudjuk a nevüket! A háborúban is megkerestük az elesett Hajadonokat, és megtaláltuk az összeset! Mindegyiket! A lista elromlott! Nem tudom folytatni!

Nem a te listád!, mordult rá Rand. Az enyém, Lews Therin! AZ ENYÉM!

Nem! – tiltakozott az őrült. Ki vagy te? Az enyém! Én állítottam össze! És nem tudom folytatni, most, hogy meghaltak! Ó, a Fényre! Öröktűz? Miért használtunk öröktüzet? Megígértem, hogy azt soha többé nem teszem…

Rand összeszorította a szemét, és szorosan megmarkolta Tai’daishar kantárját. A harci mén végiglépdelt az utcán, a patája keményre döngölt földön dobbant, egyik a másik után.

Mi lett belőlünk? – suttogta Lews Therin. Megint az lesz a vége, ugye? Megöljük őket. Mindegyiküket.

Mindenkit, akit csak szerettünk. Újra, újra, újra…

– Újra, újra, újra – suttogta Rand. – Nem számít, ha a világ megmarad. Átkoztak már épp elégszer, szitokszó volt a Sárkánybérc és a nevem, de éltek. Itt vagyunk, harcra készen. Újra és újra.

– Rand? – kérdezte Min.

A férfi kinyitotta a szemét. A lány egy pej kancán ügetett Tai’daishar mellett. Nem hagyhatta, hogy akár ő, akár más rajtakapja, hogy meginog. Nem volt szabad megneszelniük, milyen közel áll az összeomláshoz.

Annyi nevet nem tudunk, suttogta Lews Therin. Annyian haltak meg a kezünk által!

És ez még csak a kezdet.

– Jól vagyok, Min – mondta Rand. – Csak gondolkoztam.

– Az embereken? – kérdezte Min.

Bandar Eban fajárdái emberekkel voltak tele. Rand már nem látta, milyen színű a ruhájuk, csak azt, hogy milyen kopott. Látta a pompázatos kelmén a lyukakat, a szitává kopott anyagot, a mocskot, a foltokat. Bandar Ebanban szinte mindenki menekült volt, vagy így, vagy úgy. Elkínzott tekintettel néztek fel rá.

Eddig ahányszor csak meghódított egy királyságot, jobb állapotban hagyta el, mint amilyenben megszerezte. Kitaszított zsarnokokat döntött meg, háborúknak, ostromoknak vetett véget.

Megsemmisítette a shaidó hódítókat, élelmet hozatott, rendet teremtett. Ahány országot csak elpusztított, egyszersmind meg is mentette.

Arad Doman más volt. Élelmet hozatott, de az élelem csak még több menekültet vonzott ide, és próbára tette a tartalékait. Nemcsak hogy nem tudott békét adni nekik a seanchanokkal, de lefoglalta az egyetlen haderejüket, és felküldte, hogy az a Határvidéket felügyelje. A tenger még mindig nem volt biztonságos.

A parányi seanchan császárnő nem bízott benne. Folytatni fogja a támadásokat, talán meg is kétszerezi őket.

A domaniakat eltiporja a háború, tönkrezúzatnak az északról rájuk zúduló trallokok és a délről támadó seanchanok között. És ő magukra hagyja őket.

Valamiféleképp mintha az emberek is rájöttek volna, mi történik, és neki nehezére esett rájuk néznie.

Éhes szemük vádlón meredt rá: miért hozol reményt, ha utána hagyod felszáradni, mint a szárazság idején frissen ásott kutat? Miért kényszerítesz minket, hogy fogadjunk el urunknak, ha aztán cserbenhagysz?

Flinn és Naeff előrelovagoltak: látta fekete kabátjukat messze elöl. Nyugodtan ültek a nyeregben, várták, hogy a kísérete a főtérre érjen. Magas gallérjukon szikráztak a kitűzők. A téren még mindig csobogott a szökőkút, fényes rézlovak ugrottak fel a fényes rézhullámok közül. Ezek közül a szótlan domaniak közül ki fogja tovább fényesíteni a szökőkutat, most, hogy nem lesz uralkodójuk, és a fél Kereskedőtanácsnak is nyoma veszett?

Az aieljeinek nem sikerült elég tanácstagot felkutatniuk ahhoz, hogy döntésképes többséget alkossanak.

Gyanította, hogy Graendal eleget ölt meg vagy ejtett foglyul közülük ahhoz, hogy sose választhassanak már új királyt. Ha a tanács bármelyik tagja elég csinos volt hozzá, Graendal biztos kis kedvencévé is tette – és akkor ő végzett vele.

Ó – mondta Lews Therin. Nevek, amiket felvehetek a listára. Igen…

Bashere léptetett oda mellé. Az öklével dörgölte a bajszát, és elgondolkozva nézett maga elé.

– Teljesült az akaratod – jelentette.

– Chadmar úrnő? – kérdezte Rand.

– Visszakerült a palotájába – mondta Bashere. – Ugyanez történt a Kereskedőtanács másik négy tagjával is, akiket az aielek a városban tartottak fogva.

– Megértették, mit kell tenniük?

– Igen – sóhajtott fel a bajszos vezér –, de nem hinném, hogy megteszik. Ha engem kérdezel, abban a pillanatban, hogy eltűntünk innen, úgy rohannak el a városból, mint tolvajok a börtönből, ha szabadnapos a foglár!

Rand nem válaszolt erre. Azt parancsolta a tanácstagoknak, hogy nevezzenek ki új tagokat, aztán válasszanak királyt. De Bashere-nak alighanem igaza volt. Már megkapta a jelentéseket a többi városból, ahonnan már visszavonta az aiel csapatokat. A vezetőik eltűntek, menekültek a várt seanchan támadás elől.

Arad Doman királyságának vége volt. Nemsokára összeroskad, mint egy túlságosan is megrakott asztal.

Nem az én problémám, gondolta Rand, és nem nézett az emberekre. Én minden tőlem telhetőt megtettem!

Ez nem volt igaz. Bár segíteni akart a domaniakon, valójában azért jött ide, hogy elbánjon a seanchanokkal, megtudja, mi történt a királlyal, és levadássza Graendalt. Arról nem is beszélve, hogy amit lehet, biztosítson a Határvidékből.

– Ituraldéről mi hír? – kérdezte.

– Tartok tőle, semmi jó – felelte Bashere komoran. – Volt pár kisebb összecsapása a trallokokkal, de ezt már eddig is tudtuk. Az árnyfattyak mindig gyorsan visszavonulnak, de Ituralde arra figyelmeztet, hogy valami készül. A felderítői akkora seregeket láttak, amelyek könnyen lerohanhatnák az övét. Ha a trallokok odafenn gyülekeznek, akkor alighanem máshol is azt teszik. Különösen a Résnél.

A Fény égesse meg azokat a határvidékieket! – gondolta Rand. Velük is kell valamit kezdenem!

Nemsokára…

Odaért a térre, meghúzta Tai’daishar kantárját, majd biccentett Flinnek és Naeffnek.

Erre a jelre mind a ketten jókora Kaput nyitottak a főtéren. Rand egyenesen Chadmar úrnő

palotaudvaráról akart elmenni, de az olyan lett volna, mintha tolvajként eloson; egyik nap még itt van, a másik nap már sehol. Legalább azt megadja ezeknek az embereknek, hogy lássák: elment, és magukra hagyta őket.

Ott tolongtak a járdákon, legalább annyian voltak, mint amikor ő a városba érkezett. Ha lehet, most még csendesebbek voltak, mint akkor. Testhez álló ruhás asszonyok, színes kabátos, húzott ingű férfiak.

Sokuknak nem is volt jellegzetesen domani rézbőre. Rand rengeteg mindenkit a városba csalogatott az élelem ígéretével.

Ideje menni. Megindult az egyik Kapu felé, de utána kiáltott egy hang:

– Sárkány nagyúr!

Könnyű volt meghallani a hangot, akkora csend borult a tömegre. Rand megfordult a nyeregben, azt nézte, ki kiált. Egy nyurga fickó volt az, vörös domani kabátja derékig kigombolva, a V alakú nyílásban kivillant ráncolt inge. Arany fülbevalója felszikrázott, ahogy könyökkel vágott magának utat a tömegben. Az aielek elkapták, de Rand felismerte. Az egyik dokkmester volt. Rand intett az aieleknek, hogy engedjék, hadd jöjjön közelebb a fickó. Iralin volt a neve.

Iralin odasietett Tai’daisharhoz. Domani létére szokatlanul simára borotválta az arcát, és a szeme alatt mély árkok sötétlettek a kialvatlanságtól.

– Sárkány nagyuram – kezdte halkan, Rand lova mellett állva. – Az élelem! Megromlott.

– Micsoda? – kérdezte ő.

– Az összes – folytatta a férfi feszült hangon. – Minden hordó, minden zsák, minden morzsa, ami csak a raktárakban és a tengeri nép hajóin volt. Nagyuram! Nem csak zsizsikekkel lett tele! Fekete lett és keserű, és aki eszik belőle, megbetegszik!

– Mind? – ismételte meg Rand döbbenten.

– Mind – erősítette meg Iralin halkan. – Több száz, több ezer hordó! És hirtelen történt, egy szemvillanás alatt. Az egyik pillanatban még jó volt, a másikban… nagyuram! Annyian jöttek a városba, mert azt hallották, itt van élelem! De most semmink sincsen! Mit tegyünk?

Rand lehunyta a szemét.

– Nagyuram? – kérdezte Iralin.

A Sárkány kinyitotta a szemét, és megsarkantyúzta Tai’daishart. Ott hagyta a tátott szájjal bámuló dokkmestert, és átlovagolt a Kapun. Nem tehetett többet. Nem volt hajlandó többet tenni.

Kizárta az eljövendő éhínséget a gondolatai közül. Döbbenetesen könnyen ment.

Bandar Eban eltűnt a túlságosan is csendes emberekkel egyetemben. Amint átlépett a Kapun, mindén oldalról ujjongás harsant körülötte.

Olyan döbbenetes volt, olyan más, hogy elképedve állította meg Tai’daishart.

Tear terült el előtte. A szélesen elterpeszkedő város a világ legnagyobbjai közé tartozott, és a Kapu egyenesen az egyik főtérre nyílt. Asha’man ek kis sora köszöntötte a szívéhez emelt ököllel. Korábban Tearbe küldte őket, hogy felkészítsék a várost az érkezésére, és megtisztítsák a teret a Kapunyitáshoz.

Az emberek tovább éljeneztek. Több ezren gyűltek össze, és a Fény lobogói lustán csapkodtak a tömegben magasra emelt, tucatnyi pózna tetején. Az ünneplés számonkérésként ütötte meg Randet.

Nem érdemelt ekkora dicséretet. Azok után, amit Arad Domanban tett, semmiképp sem.

Nem állhatok meg, gondolta, és újra megsarkantyúzta Tai’daishart. A ló patkója itt kockaköveken dobogott, nem eső áztatta sárban. Bandar Eban nagyváros volt, de Tear egészen más kategóriába tartozott. Utcák kígyóztak végig a tájon, a házak nagy részét a falusiak alighanem zsúfoltnak mondták volna, de a teariek számára ez volt a dolgok rendje. A csúcsos pala- és cseréptetők szélén sok helyütt férfiak és fiúk kapaszkodtak, hátha jobban látják az Újjászületett Sárkányt. Az építőkövek is világosabbak voltak errefelé, mint Bandar Ebanban, és a legtöbb házat kőből emelték. Talán a város fölött magasló erőd tehetett róla. Tear Köve. Ez volt a neve. Egy régi kor maradványa, de így is lenyűgöző.

Rand előreügetett. Min és Bashere még mindig a közelében lovagoltak. A tömeg felujjongott. Olyan hangosak! A közelben csapkodó zászlók felfeküdtek a szélre, és megmagyarázhatatlanul

összegubancolódtak. A tömeg elején álló férfi, aki a magasba emelte őket, zavartan húzta le, hogy kibogozza, de szorosan egymásba fonódtak. A szél szabályos csomót kötött rájuk. Rand szinte észre sem vette, csak tovább lovagolt. Már rég nem lepte meg, mi mindenre képes ta’veren természete.

Az azonban meglepte, hogy mennyi külföldit lát a tömegben. Az, hogy a városban vannak, önmagában még nem volt meglepő: Tear rengeteg külhonit vonzott, egyaránt szívesen látta a Kelet fűszer- és selyemkereskedőit, a tengerről érkező porcelánokat, Észak gabonáját és dohányát, és a mindenhonnan befolyó történeteket. De eddig úgy találta, hogy a külföldiek várostól függetlenül nem törődtek vele, ha arra járt.

Ez még azokra a külföldiekre is igaz volt, akik egy másik olyan országból érkeztek, amit meghódított.

Ha Cairhienben volt, a cairhieniek minden óhaját lesték – de ha Illianben volt, a cairhieniek kerülték.

Talán csak nem szerették, ha arra emlékeztette őket, hogy az uruk és az ellenségük ura ugyanaz a személy.

Itt viszont nem esett nehezére idegeneket találnia a tömegben. A tengeri nép sötét bőrű, tiritarka, bő

ruhájú szülöttei, hosszú kabátos, hegyesre viaszozott bajszú murandyiek, szakállas, felhajtott gallérú illianiek, sápadt, csíkos ruhás cairhieniek. Még egyszerű gyapjúruhás andori férfiak és nők is voltak!

Kevesebb külföldi éljenzett, mint helyi, de azért ott voltak, és figyeltek.

Bashere a tömeget fürkészte.

– Mintha meg lennének lepve! – Rand azon kapta magát, hogy ezt mondja.

– Távol voltál már egy ideje – dörgölte meg Bashere a bajszát elgondolkozva. – A pletykák kétségkívül gyorsabbak a leggyorsabb nyílvesszőnél is, és jó néhány fogadós regélt arról, hogy meghaltál vagy eltűntél, hátha akkor mindenki vesz még egy kört.

– A Fényre! A fél életemet azzal töltöm, hogy ezt vagy azt a pletykát eltapossam! Mikor lesz már vége?

Bashere felnevetett.

– Ha ezt a pletykát sikerül leállítanod, leszállok a lovamról, és ezentúl kecskeháton ügetek. És belépek a tengeri népbe is!

Rand elhallgatott. A követői tovább özönlöttek át a lyukakon. Ahogy a saldaeaiak beérkeztek Tearbe, szinte kivétel nélkül egyenesebben tartották a lándzsájukat, és a lovuk is élénkebben lépdelt. Az aes sedaiok ugyan nem büszkélkedtek, de kortalan arcuk kevésbé tűnt fonnyadtnak, és bölcs jóindulattal néztek végig a tömegen. És az aielek – kutakodó léptük mintha egy árnyalatnyit óvatlanabb lett volna, az arcuk mintha kissé nyíltabb; mintha könnyebben megbirkóztak volna az éljenzéssel, mint azokkal a csendes, vádló domani szempárokkal.

Bashere és Rand oldalra léptetett. Min csendben követte őket. Úgy nézett ki, mint akinek máshol jár az esze. Cadsuane és Nynaeve nem voltak a palotában, amikor bejelentette, hogy távozik? Vajon mire készülhettek? Rand nem feltételezte, hogy együtt vannak. Az a két nő alig fért meg egy szobában! De akárhogy is, hallani fogják, hogy elment, és könnyen rátalálnak. Mostantól könnyen meg lehet már találni. Nem bujkál többet erdei udvarházakban. Nem utazgat egymaga. Most, hogy Lan és a malkieriek megindultak a Rés felé, már nem. Nem volt rá ideje.

Bashere a nyitott Kapukat figyelte. Az aielek hangtalanul özönlöttek át. Egyre jobban kezdték megszokni ezt a fajta utazást.

– Szólni fogsz Ituraldénak? – kérdezte végül Bashere. – Arról, hogy kivonultál?

– Majd meghallja – felelte Rand. – A küldöncei azt a parancsot kapták, hogy Bandar Ebanba vigyék a jelentéseket. Hamarosan megtudja, hogy már nem vagyok ott!

– És ha elhagyja a Határvidéket, hogy újra harcba szálljon a seanchanokkal?

– Akkor majd lelassítja a seanchanokat – mondta Rand. – És kevésbé marnak majd a bokámba. Úgy is épp olyan jó hasznát veszem, mint máshogy!

Az idősebb férfi végigmérte.

– Mit vársz tőlem, Bashere, mit tegyek? – kérdezte Rand halkan. Az a pillantás kihívás volt, még ha halk is, de ő nem volt hajlandó törődni vele. A haragja fagyott maradt.

Bashere felsóhajtott.

– Nem tudom – mondta. – Minden úgy össze van kavarodva, és én sem látom belőle a kiutat! Háborúba indulni a seanchanokkal a hátunkban, hát, nem nagyon tudok elképzelni rosszabb helyzetet…

– Tudom – mondta Rand, és elnézett a város fölött. – Mire végzünk, Tear az övék lesz, és talán Illian is.

A Fény égessen meg, szerencsések leszünk, ha nem hódítanak meg mindent egész Andorig, miközben

hátat fordítunk nekik!

– De…

– Azt kell feltételeznünk, hogy Ituralde elhagyja a helyét, amint hírét veszi a kudarcomnak. Ami azt jelenti, hogy a határvidéki hadsereggel kell megbirkóznunk következő lépésben. Bármilyen bajuk van is velem a rokonaidnak, gyorsan túl kell rajta lépniük! Nincs sok türelmem azokhoz, akik elhagyják a kötelességüket!

Mi is megtettük volna? – kérdezte Lews Therin. Mi kit hagytunk el?

Csend legyen! – förmedt rá Rand. Menj vissza a nyivákolásodhoz, te bolond, és hagyj békét nekem!

Bashere elgondolkozva dőlt hátra a nyeregben. Ha arra gondolt, hogy Rand elhagyta a domaniakat, hát nem szólt egy szót sem. Végül megrázta a fejét.

– Nem tudom, Tenobia mit akarhat. Lehet, hogy az egész csak annyi, hogy haragszik rám, amiért ott hagytam, hogy téged kövesselek, de lehet olyan súlyos követelésük is, mint hogy vesd alá magad a határvidéki uralkodók akaratának. El sem tudom képzelni, mi hozhatta ilyen messze őt és a társait a Fertőtől egy ilyen pillanatban!

– Hamarosan megtudjuk – mondta Rand. – Azt akarom, fogj pár asha’man t, és derítsd ki, hol táborozik Tenobia meg a többiek! Talán kiderül, hogy feladták ezt az ostoba masírozgatást, és végre visszamentek a helyükre!

– Rendben – mondta Bashere. – Előbb hadd verjenek tábort a csapataim, aztán indulok!

Rand kurtán biccentett, majd elfordította a lovát, és elkezdett leügetni az utcán. Mindkét oldalt emberek sorakoztak, ujjongva hajtották tovább. Amikor legutóbb Tearben járt, álruhában érkezett, bár annak sem volt sok haszna. Bárki, aki ismerte már a jeleket, tudhatta, hogy a városban tartózkodik. A szokatlan esetek – összecsomózódó zászlók, az épület tetejéről lezuhanó, sértetlenül földet érő emberek – csak a kezdeti lépések voltak. A ta’veren hatása egyre erősödött, egyre nagyobb torzulásokat okozott. És egyre veszedelmesebbeket.

A legutóbbi látogatásakor Teart lázadók ostromolták, de a város nem szenvedett. Tear kereskedelme túlságosan is szerteágazó volt ahhoz, hogy egy ilyen kis apróság, mint hogy ostrom alatt áll, megzavarja. A legtöbben úgy éltek, mint addig, szinte tudomást sem vettek a lázadókról. A nemesek játszhatták a kisded játékaikat, amíg nem borították fel vele a közönséges emberek életét.

Különben is, mindenki tudta, hogy a Kő nem eshet el, hiszen szinte soha nem esett el. Lehet, hogy az Utazás idejét múlttá tette, de azoknak a hódítóknak, akik az Egyetlen Hatalom nélkül érkeztek, a Kő

még mindig bevehetetlen akadályt jelentett. Önmagában is erősebb volt, mint nem egy város – hatalmas fal-, torony- és erődtömeg, és egyetlen kis repedés sem futott végig a sima kőfelületen. Voltak benne kohók, raktárak, többezernyi védő, és volt saját, erődített kikötője is.

És mindennek semmi hasznát nem vennék egy raken ekkel és damane kkal támadó seanchan sereg ellen.

A tömeg egészen a Kő körül három oldalon körbefutó, széles, üres térig szegélyezte az utcákat.

Mészárszék, mondta a mezőre Lews Therin.

Itt újabb tömeg éljenezte meg Randet. A Kő kapuja tárva-nyitva állt, és a fogadóbizottság már ott várta.

Darlin – egykor nagyúr, most Tear királya – egy pompás, hófehér ménen ült. Legalább egy fejjel alacsonyabb volt Randnél, és fekete szakállát, fekete haját egyaránt rövidre nyírta. Kiugró orra miatt nehéz lett volna jóképűnek mondani, de Rand igen éles eszű és becsületes embernek találta. Végtére is Darlin a kezdetek kezdetétől szembeszállt vele, ahelyett, hogy csatlakozott volna az ájulós talpnyalókhoz. A nehezen megnyerhető szövetséges gyakran akkor is biztos szövetséges maradt, ha az ember nem felügyelte.

Darlin meghajolt előtte. A sápadt képű, kék kabátos, fehér nadrágos Dobraine egy aranyderesen ült a király mellett. Kiismerhetetlen volt az arckifejezése, bár Rand gyanította, hogy még mindig csalódott, amiért olyan kurtán elküldte Arad Domanból.

A Kő Védelmezői felsorakoztak a fal előtt. A kardjukat maguk előtt tartották, a mellvértjüket és sisakjukat addig fényesítették, míg kis híján ragyogott. Buggyos kabátujjuk fekete-arany csíkos volt, és a fejük fölött ott lobogott Tear zászlaja, a félig bíbor, félig arany mezőben csillogó három ezüst félhold.

Rand látta, hogy az erőd kapuja mögötti tér dugig van katonákkal. Egy részük a Védelmezők színeit viselte, de mások nem hordtak egyenruhát, csak egy bíbor és arany szalagot a karjukra kötve. Ők lesznek az újonnan toborzottak, azok, akiket Darlin a parancsára gyűjtött.

Igazán félelmetes, lenyűgöző látványt nyújtottak. Büszkeséget ébreszthetett az emberben. Rand Darlin előtt állította meg Tai’daishart. Balszerencséjére az a pulykakakas Weiramon is elkísérte a királyt, és ott ült a lován Darlin mögött. Weiramon olyan ostoba volt, hogy Rand felügyelet nélkül még a szénahordást sem szívesen bízta volna rá, nemhogy katonai egységeknek vezetését! Igaz, hogy az alacsony kis emberke bátor volt, de alighanem csak azért, mert nem volt annyi esze, hogy felfogja a veszedelmek túlnyomó részét. Weiramon szokás szerint még ostobábban nézett ki attól, hogy csak félig öltözött bohócnak. A szakállát gondosan beviaszozta, a haját gondosan úgy fésültette, hogy ne látsszon, mennyire kopaszodik, és díszes ruhát öltött: a kabátját is, lovaglónadrágját is úgy szabták, mintha egyenruha lett volna, bár senki sem hordott ilyen finom anyagokat csatába. Kivéve persze Weiramont.

Kedvelem, gondolta Lews Therin.

Rand összerezzent. Te nem kedvelsz senkit sem!

Ő legalább őszinte, válaszolta Lews Therin, és felkacagott. Nálam legalábbis őszintébb, az egyszer szent! Az ember nem választhatja meg, hogy ostoba-e vagy sem, de azt igen, hogy hű-e! Sokkal rosszabb követőink is lehetnének!

Rand nem válaszolt. Semmi értelme nem volt vitába szállnia az őrülttel. Lews Therin minden ok nélkül hozta meg a döntéseit. Legalább nem ismét valami csinos nőt lesve dudorászott. Az nagyon zavaró tudott lenni.

Darlin és Dobraine meghajoltak felé, Weiramon utánozta őket. Mások is álltak persze a király mögött.

Caraline úrnő, ahogy azt várni is lehetett: a karcsú cairhieni nemesasszony épp olyan szépséges volt, mint ahogy Rand emlékeiben élt. A homlokán egy fehér opál lógott, az aranyláncot sötét hajába fonta.

Rand erővel tépte el róla a tekintetét. Nagyon hasonlított az unokatestvérére, Moirainere. Lews Therin persze erre elkezdte sorolni a listát, a legelején Moiraine nevével.

Rand megacélozta magát, és az elméje mélyén kántáló őrültet hallgatva végigmérte a csoport többi tagját. Az összes még életben lévő teari nagyúr és nagyúrnő itt volt, ki-ki a saját lován. A hízelkedő

Anaiyella egy pej lovon ült Weiramon mellett. És… valakinek a keszkenőjét viselte volna, a férfi színeivel? Ennél azért még őt is diszkrétebbnek gondolta volna Rand. Torean kimosolygott tésztaképéből. Kár, hogy épp ő maradt életben, amikor olyan sok jobb nagyúr halt meg. Simaan, Estenda, Tedosian, Hearne – mind a négyen lázadtak ellene, ők vezették a Kő elleni ostromot. Most meghajoltak előtte.

Alanna is ott volt. Rand rá sem nézett. A nő bánatos volt, ezt érezte a köztük lévő kötésen át is. Legyen is bánatos!

– Sárkány nagyuram – húzta ki magát Darlin a nyeregben –, köszönöm, hogy elküldted hozzám Dobraine-t a kívánságaiddal! – Elégedetlenül csengett a hangja. Sietve hadsereget toborzott Rand sürgető parancsára, aztán a Sárkány arra kényszerítette, hogy hetekig semmit se tegyen vele. Nem baj, az emberek nemsokára hálásak lesznek a pár héttel hosszabb kiképzésért.

– A hadsereg készen áll – folytatta Darlin, aztán habozott. – Készen állunk, hogy Arad Domanba vonuljunk!

Rand biccentett. Eredetileg azt tervezte, Darlint küldi át Arad Domanba, hogy kivonhassa az aieleket és az asha’man eket, és máshol használja fel őket. Megfordult, hátranézett a tömegre, és mintegy mellékesen rájött, miért is olyan sok köztük az idegen. A külországiak többségét a hadsereg toborozta, és most odabenn sorakoztak a Kőben.

Talán a téren és az utcákon várakozók nem is azért gyűltek össze, hogy megéljenezzék őt. Talán azt hitték, hogy a győzelembe induló seregeket búcsúztatják el.

– Jó munkát végeztél, Darlin király – mondta neki. – Ideje is, hogy Tearben valaki megtanuljon már engedelmeskedni. Tudom, hogy az embereid türelmetlenek, de egy kicsit még várniuk kell. Nyittass nekem szobát a Kőben, és gondoskodj Bashere embereinek és az aieleknek az elszállásolásáról!

Darlin értetlenül nézett rá.

– Rendben. Ezek szerint nincsen ránk szükség Arad Domanban?

– Amire Arad Domannak szüksége lenne, azt senki sem adhatja meg – felelte Rand. – A sereged velem fog jönni.

– Természetesen, nagyuram. És… hová indulunk?

– A Shayol Ghulra.

Huszadik fejezet A LÁNG PECSÉTJE

Egwene csendben ült a sátrában, kezét az ölébe ejtette. Uralkodott döbbenetén, izzó haragján és a hitetlenségen. A csinos, kövérkés kis Chesa csendben ült egy párnán a sarokban, békésen hímezgette Egwene egyik ruháján a szegélyt, és olyan elégedettnek tűnt, amilyen elégedett ember csak lehetett, most, hogy az úrnője visszatért. A sátor félreeső, nyugodt helyen állt, a saját kis ligetében az aes sedai tábor mélyén. Egwene aznap reggel nem volt hajlandó Chesán kívül más szolgálót beengedni. Még Siuant is elküldette, aki kétségkívül azért jött, hogy bocsánatot kérjen. Egwene-nek időre volt szüksége, hogy átgondolja a dolgokat, hogy felkészüljön, hogy megbirkózzon a kudarccal.

Mert kudarcot vallott. Igen, igaz, hogy mások kényszerítették rá ezt a kudarcot, de a követői és a barátai voltak! Meg fogják tapasztalni a haragját ezért a fiaskóért. De először magába kellett néznie, meg kellett vizsgálnia, mit tehetett volna jobban.

Csak ült a magas támlájú, csigamintásra faragott kartámaszokkal díszített faszéken. A sátra ugyanolyan állapotban volt, mint amikor itt hagyta: az asztal rendben, a takaró összehajtva, a párnák a sarokban. Chesa alighanem rendszeresen leporolta őket. Mint egy múzeum, ahol a gyerekeknek bemutatják a régvolt időket.

A lehető leghatározottabb volt, ahányszor csak találkozott Siuannal Tel’aran’rhiod ban, és a nő

mégis elment érte az akarata ellenére. Talán túlságosan is sokat titkolódzott. A titkolódzás veszélyes lehetett. Az okozta Siuan bukását is. A nő túl sok időt töltött a Kék ajah kémhálózatát felügyelve, és megszokta, hogy szűkmarkúan bánjon az információval: úgy osztogatta, mint zsugori a munkabért. Ha a többiek tudták volna, milyen fontos dolgokon munkálkodik, talán nem döntöttek volna úgy, hogy ellene fordulnak.

Egwene végigfuttatta az ujját az övére kötött sima, szoros táskácskán. Egy hosszú, vékony tárgy volt benne, titokban emelte el a Fehér Toronyból aznap reggel.

Ugyanabba a csapdába esett volna, mint Siuan? Megvolt a veszélye. Végtére is a nő tanította! Ha részletesebben elmagyarázta volna, milyen jól halad a munkája a Fehér Toronyban, talán megtartóztatták volna magukat a többiek?

Nehéz volt egyensúlyban maradnia. Az amyrlinnek rengeteg titkot meg kellett tartania. Ha átlátszó, elveszíti a fennhatóságát. De Siuannal igenis őszintébbnek kellett volna lennie. A nő túlságosan is megszokta, hogy magától cselekedjen. Árulkodó jel lehetett volna, hogy megtartotta az álom ter’angreal t a Csarnok tudta és kívánalma ellenére is. De ő annak még örült, és öntudatlanul is arra biztatta Siuant, hogy szálljon szembe a fennhatósággal.

Igen, ő is hibázott. Nem okolhatja csak Siuant, Bryne-t és Gawynt. Nyilván elkövetett más hibákat is: később még részletesen meg kell majd vizsgálnia a cselekedeteit.

Egyelőre viszont súlyosabb problémával kellett megküzdenie. Katasztrófa sújtott le rájuk. És a siker küszöbén elragadták a Fehér Toronyból. Mit tehetne? Nem kelhetett fel, hogy elgondolkozva járkáljon fel-alá. A fel-alá járkálással csak elárulta volna, hogy ideges és dühös, és megtanulta már, hogyan legyen nyugodt minden körülmények között. Nehogy véletlenül rossz szokásokat vegyen fel. Ülve maradt hát, a kezét a karfára tette, derékrészen zöld és sárga mintás, finom selyemruhája könnyedén omlott a térdére.

Olyan furcsának érezte a ruhát. Olyan helytelennek. A fehér novíciaruhát ugyan rákényszerítették, de a maga módján az ellenállás jelképe lett. Az, hogy most kibújt belőle, azt jelentette, feladja az ellenállást. Fáradt volt, érzelmileg és testileg egyaránt. Nem pihente még ki az éjjeli csatát. De nem hagyhatta, hogy ez legyőzze. Nem ez lett volna az első közel átalvatlan éjszakája nagy döntések, nagy gondok előtt.

Azon kapta magát, hogy a karfán dobol. Nehezen, de abbahagyta. Most már sehogy sem térhetett vissza novíciaként a Fehér Toronyba. Az ellenállása csak azért működött, mert ő volt a fogoly amyrlin.

Ha most önként visszamenne, vagy behódolásnak, vagy gőgnek tűnne. Ráadásul Elaida most már egészen biztosan kivégeztetné.

Úgyhogy megakadt, épp, mint amikor annak idején elfogták a Fehér Torony ügynökei. A fogát csikorgatta. Egykor tévesen azt hitte, hogy az amyrlineket nem dobálja olyan könnyedén a Minta kiszámíthatatlan szeszélye. Neki irányítania kellett volna! Mindenki más csak reagált, de az amyrlin maga volt a cselekvés asszonya!

Egyre inkább kezdett rájönni arra, hogy az amyrlin élete sem olyan más. Az élet egy vihar, a tehenészlányoknak éppúgy, mint a királynőknek. A királynők egyszerűen csak jobban tudtak úgy tenni a legnagyobb viharban is, mintha uralnák a helyzetet. Ha ő néha szobornak tűnt, akit nem ingatnak meg a szelek, az csak azért volt, mert tudta hogyan hajoljon neki a szélnek. Ettől úgy tűnt, mintha uralná is.

Nem. Nem csak úgy tűnt. Az amyrlin igenis jobban uralta a helyzetet, már csak azért is, mert uralta saját magát, és kívül tartotta a vihart. Meghajolt a pillanat kényszere előtt, de mindig átgondolta a cselekedeteit. Logikusnak kellett lennie, mint egy Fehérnek, átgondoltnak, mint egy Barnának, szenvedélyesnek, akár egy Kéknek, döntésképesnek, mint egy Zöldnek, irgalmasnak, akár egy Sárgának, és diplomatikusnak, mint egy Szürkének. És igen, ha úgy hozta a szükség, bosszúszomjasnak, akár egy Pirosnak.

Novíciaként nem térhetett vissza a Fehér Toronyba, és nem várhatott tovább a tárgyalásokkal. Most már, hogy a seanchanok elég merészek lecsapni a Fehér Toronyra, hogy Rand felügyelet nélkül garázdálkodik, hogy a világ káoszba süllyedt, és az Árnyék már az Utolsó Csatára gyűjti a csapatait, most már nem. Nehéz döntés előtt állt. Volt egy ötvenezer fős, friss serege, és a Fehér Torony hihetetlen csapást szenvedett el. Az aes sedaiok kimerültek lesznek, a Torony őrsége megtört, megsebzett.

Pár nap múlva végeznek a Gyógyításokkal, és a nők is kipihenik magukat. Nem tudta, hogy Elaida

túlélte-e a támadást, vagy sem, de azzal a feltételezéssel kellett dolgoznia, hogy még mindig ő az úr.

Ennek tükrében nem volt sok választása.

Tudta, mi az egyetlen helyes döntés. Nem volt rá ideje, hogy kivárja, hogy a Fehér Toronyban lévő

nővérek meghozzák a helyes döntést; rájuk kell kényszerítenie, hogy elfogadják.

Remélte, hogy idővel megbocsát majd neki a történelem. Felkelt, kitárta a sátor ajtaját, és megdermedt.

Egy férfi ült a

földön, pontosan előtte.

Gawyn talpra kecmergett. Éppolyan jóképű volt, mint amilyennek az emlékeiben élt. Nem volt csodaszép, mint a féltestvére. Gawyn sokkal szilárdabb volt, sokkal valósabb. És meglepő módon most ez tette sokkal vonzóbbá Egwene számára, mint amilyennek Galadot valaha is látta. Galad olyan volt, mint egy valóságon túli lény, mint egy legenda, egy mese hőse. Mint egy üvegszobor az asztalon: szemkápráztató, de érinthetetlen.

Gawyn más volt. Jóképű – ragyogó vörösesszőke hajjal, gyengéd szemekkel… Galad sosem

aggódott semmi miatt, Gawynt viszont épp az tette olyan valódivá, hogy törődött a dolgokkal. És az, hogy képes volt hibázni, sajnos.

– Egwene – mondta. Megigazította a kardját, és leporolta a nadrágját. A Fényre! Csak nem itt aludt, a sátra előtt? A nap már félúton járt dél felé. Igazán el kellett volna mennie rendesen pihenni egyet!

Elfojtotta a férfi iránt érzett aggodalmát és törődését. Nem most volt itt az ideje, hogy szerelmes kislányt játsszon.

– Gawyn – köszöntötte, és felemelte a kezét, ahogy a fiú felé lépett. – Még nem gondolkoztam rajta, mihez kezdjek veled. Más dolgok igénylik a figyelmem. Összegyűlt a Csarnok, ahogy kértem?

– Azt hiszem – felelte Gawyn, és a tábor közepe felé fordult.

Egwene alig látta a Csarnok hatalmas sátrát a fáktól.

– Akkor meg kell jelennem előttük – mondta ő, és mély levegőt vett. Megindult előre.

– Nem – lépett elé Gawyn. – Egwene, beszélnünk kell!

– Később.

– Nem, nem később! Hónapok óta erre várok! Tudnom kell, mi van kettőnk közt! Tudnom kell, hogy

te…

– Hagyd abba! – csattant fel a lány.

Az ifjú megdermedt. Egwene nem hagyhatta, hogy meghassa ez az izzó szempár, a Fény égesse meg!

Most nem!

– Azt mondtam, hogy nem gondoltam végig, hogy állok veled – mondta hűvösen. – Komolyan gondoltam.

Az ifjú megfeszítette az állát.

– Nem hiszem el ezt az aes sedai nyugalmat, Egwene – jelentette ki. – Nem, mert a szemed sokkal őszintébben szól! Feláldoztam érted…

– Feláldoztad? – szakította félbe Egwene, és hagyta, hadd látsszon egy kicsit, milyen dühös. – És azzal mi van, amit én áldoztam fel, hogy újjáépítsem a Fehér Tornyot? Az áldozataimról, amiket kifejezett akaratom ellenére aláaknáztál? Siuan nem mondta neked, hogy határozottan megtiltottam, hogy megmentsetek?

– De – felelte a férfi lágyan. – De aggódtunk érted!

– Nahát, és épp ez az aggódás lett volna az az áldozat, amit meg kellett volna hoznotok értem, Gawyn!

– mondta a lány elkeseredetten. – Nem érted, milyen bizalmatlan voltál velem? Hogy bízhatnék meg benned, ha csak azért képes vagy ellenszegülni nekem, mert neked úgy kényelmesebb?

Az ifjú láthatóan nem szégyellte magát, csak kicsit értetlennek tűnt. Ez valójában jó jel volt –

amyrlinként olyan emberre volt szüksége, aki kimondja a véleményét. Négyszemközt. De a nyilvánosság előtt olyan emberre volt szüksége, aki támogatja. Gawyn tényleg ezt sem értette meg?

– Szeretsz, Egwene – makacsolta meg magát az ifjú. – Látom rajtad!

– A nő szeret – felelte ő –, de az amyrlin halálosan dühös rád! Gawyn, ha velem akarsz lenni, ugyanúgy az amyrlinnel is kell lenned, mint a nővel. Azt hittem, hogy te, akit végtére is Andor kardnagyhercegének neveltek, képes vagy ezt felfogni.

Az ifjú elfordította a tekintetét.

– Nem hiszed el, ugye? – kérdezte a lány.

– Mit?

– Hogy én vagyok az amyrlin – mondta Egwene. – Nem fogadod el a rangomat.

– Próbálom – nézett vissza rá a fiú. – De vér és hamu, Egwene! Amikor elváltunk, még csak beavatott voltál, és annak azért nem volt olyan sok ideje! Most meg amyrlinné neveztek ki? Nem is tudom, mire véljem ezt az egészet!

– És tényleg nem érted, hogy ez a bizonytalankodásod mindent aláaknáz, amit együtt elérhetnénk?

– Meg tudok változni. De segítened kell.

– Épp ezért csak később akartam veled beszélni – mondta Egwene. – Most pedig továbbengednél?

Az ifjú láthatóan vonakodva állt félre.

– Még nem zártuk le ezt a beszélgetést! – figyelmeztette a lányt. – Végre sikerült valamiben döntenem, és addig fogom űzni, amíg meg nem szerzem!

– Rendben – ment el mellette Egwene. – Ezen most nem töprenghetek. Mennem kell, hogy megparancsoljam általam kedvelt embereknek, hogy mészároljanak le más, általam kedvelt embereket.

– Ezek szerint megteszed? – kérdezte a háta mögött Gawyn. – Sokat találgatnak a táborban: hallottam, bár ma reggel alig mozdultam el innen. Egyesek szerint parancsba fogod adni Brynenek, hogy támadja meg a várost!

Egwene habozott.

– Az nagy kár lenne – jegyezte meg az ifjú. – Tar Valon nem érdekel, de azt hiszem, tudom, milyen érzés lenne neked elrendelned a támadást!

A lány visszafordult hozzá.

– Megteszem, amit meg kell tennem, Gawyn – mondta, és az ifjú szemébe nézett. – Az aes sedaiok és a Fehér Torony érdekében. Akkor is, ha fáj. Akkor is, ha megszakad a szívem. Megteszem, amit tennem kell. Mindig megteszem.

Gawyn lassan biccentett. Egwene tovább ment a tábor közepén emelkedő sátor felé.

– Te tehetsz az egészről, Jesse – jelentette ki Adelorna. Még mindig vörös volt a szeme: előző éjjel elvesztette az egyik őrzőjét. Sokan jártak így. De kemény volt, szívós, mint egy véreb, és elhatározta, hogy nem mutatja ki a fájdalmát.

Jesse Bilal az egrestea csészéjén melengette a kezét, és nem ugrott a sértésre. Adelorna kérdése elkerülhetetlen volt. És talán tényleg megérdemelte, hogy vádolták. Persze mind megérdemelték, vagy így, vagy úgy. Kivéve talán Tsutamát, aki akkor még nem volt az ajahja feje. Részint ezért nem is hívták el a nőt erre a találkozóra. Részint pedig azért nem, mert a Piros pillanatnyilag nem volt túl népszerű a többi ajah körében.

A zsúfolt kis szobácska alig volt elég nagy ahhoz, hogy elférjen benne az öt szék és a fal mellett a kis kerek hasú kályhácska, amiből megnyugtatóan áradt a meleg. Asztal nem volt a szobában, de rendes kandalló sem. Épphogy elfért benne öt nő. A világ legnagyobb hatalmú öt nője. És most nagyon úgy tűnt, egyben az öt legostobább.

Aznap, a Fehér Torony történelmének legnagyobb katasztrófáját követő reggel szánalmas állapotban volt a kis társaság. Jesse végignézett a mellette ülő nőkön. Ferane Neheran – a Fehér Első Érvelője –

alacsony, zömök kis nőcske volt, aki Fehér létére meglepően sokszor inkább temperamentumosnak, mint ésszerűnek tűnt. Például most is. Mogorván ült, a karját szorosan összefonta. Még a teát sem fogadta el.

Mellette Suana Dragand foglalt helyet, a Sárga ajah Első Szövője. Nyurga nő volt, csont és bőr, de hajlíthatatlan jellem. Adelorna, aki az imént megvádolta őt, mellette ült. Ki okolhatta volna a kapitánytábornokot, hogy haragszik? Elaida nyilvánosan megvesszőztette, és előző éjjel kis híján meghalt a seanchan támadásban. A karcsú nő szokatlanul csapzottnak tűnt. A haját kontyba húzta hátra, és halvány ruhája gyűrötten lógott rajta.

Az utolsó nő a szobában Serancha Colvine volt, a Szürke ajah Főírnoka. Világosbarna haja volt, húzott kis arca, és folyamatosan úgy nézett maga elé, mintha épp valami nagyon savanyúba harapott volna. Ez a vonása ma valahogy még jobban kiélesedett.

– Van benne valami, Jesse – szólt Ferane; logikusan magyarázó hangja ellentétben állt nyilvánvaló sértettségével. – Te javasoltad ezt az útvonalat!

– Az azért elég erős megfogalmazás volna, hogy „javasoltam” – kortyolt bele Jesse a teájába. –

Egyszerűen csak megemlítettem, hogy a Torony néhány… kevésbé hozzáférhető feljegyzésében említenek olyan időszakokat, amikor az ajahok fejei uralkodtak az amyrlin helyett. – Az ajahok fejei mind tudtak a könyvtár tizenharmadik részlegéről, bár csak akkor látogathatták, ha maguk is ülnökök voltak. Ez persze nem akadályozta meg őket abban, hogy elküldjék az ülnökeiket, ha információra volt szükségük. – Lehet, hogy én voltam a hírnök, de a Barnákra gyakorta vár ez a szerep. Nem emlékszem rá, hogy különösebben haboztatok volna, hogy rákényszerüljetek erre az útvonalra!

Ezt pár oldalpillantás követte, és mindenki kihasználta az alkalmat, hogy alaposan megvizsgálja teáscsészéje tartalmát. Igen, mindegyikükre célzott, és mind értették is. Jesse nem volt hajlandó egymaga vállalni a felelősséget ezért a katasztrófáért.

– Nincs sok értelme felelőst keresni – próbált Suana enyhíteni a dolgon, bár az ő hangja is keserűen csengett.

– Engem nem lehet ilyen könnyen félresöpörni! – mordult fel Adelorna. Néhányan szomorúsággal reagáltak az őrzőjük elvesztésére, mások dühvel. Nem volt kérdés, Adelorna melyik csoportba tartozhat.

– Súlyos, roppant súlyos hiba történt! A Fehér Torony lángokban áll, az amyrlint betolakodók fogták el, és az Újjászületett Sárkány még mindig béklyó nélkül rója a földet! Az egész világ tudni fog a szégyenünkről!

– És ezen miben segít, ha egymást okoljuk? – kérdezett vissza Suana. – Annyira gyerekesek lennénk, hogy egész reggel itt civódunk, melyikünket kellene felakasztani, és hiába próbálunk kibújni tulajdon felelősségünk alól?

Jesse magában hálát adott a csontos Sárga szavaiért. Persze Suana volt az első, aki a terve mellé állt. Ő

lett volna a következő, akit átvitt értelemben felakasztanak.

– Van némi igazsága – kortyolt bele Serancha a teájába. – Legalább nekünk békében meg kell férnünk.

A Toronynak vezetőkre van szüksége, és a Csarnok erre nem lesz alkalmas!

– Ez is részint a mi hibánk – ismerte be Ferane szédelegve.

Az volt hát. Olyan zseniális tervnek tűnt! Az nem az ő hibájuk volt, hogy a Torony kettéhasadt, és olyan sokan menekültek el, vagy hogy a lázadók új amyrlint választottak. De több lehetőséget is kínált. Az elsőt volt a legegyszerűbb megvalósítani: ülnököket kellett küldeniük a lázadókhoz, hogy a mielőbbi békülés felé kormányozzák őket. A legfiatalosabb ülnököket választották ki, és azok, akik a Toronyban a helyükre kerültek, csak rövid ideig szolgáltak volna. Az ajahok biztosak voltak benne, hogy a lázadás kicsiny hullámait könnyedén elsimítják.

Nem vették elég komolyan ezt az egészet. Ez volt az első hibájuk. A második sokkal súlyosabb volt.

Valóban akadtak a múltban olyan időszakok, amikor az ajahok fejei – és nem az Amyrlin-trón, és nem a Torony Csarnoka – vezették az aes sedaiokat. Természetesen titokban, de roppant sikeresen. Hiszen Cemaile Sorenthaine uralkodása is tökéletes katasztrófa lett volna, ha az ajahok fejei nem lépnek közbe!

Nagyon hasonlónak tűnt a helyzet. Az Utolsó Csatához vezető időszak különleges volt, különleges figyelmet érdemelt. Nagy tapasztalatú, racionális, bölcs asszonyok figyelmét. Olyan asszonyokét, akik bizalmasan meg tudták egymással beszélni, mit lépjenek, anélkül, hogy beleragadtak volna a Csarnok vitáiba.

– Szerintetek hol rontottuk el? – kérdezte Serancha halkan.

A nők elhallgattak. Egyikük sem akarta hangosan bevallani, hogy a terv kudarcot vallott. Adelorna hátradőlt a székében, keresztbe fonta a karját: még füstölgött, de legalább már nem vádaskodott összevissza.

– Elaida volt a gond – mondta Ferane. – Sosem volt valami… ésszerű.

– Egy fényverte katasztrófa volt az a némber, nem más! – morogta Adelorna.

– Nem csak ez volt a baj – ismerte be Jesse. – Az, hogy irányítható ülnököket választottunk azok helyére, akiket a lázadókhoz küldtünk, jó döntés volt, de kicsit talán feltűnőbb a kelleténél. A tulajdon ajahjaink tagjai is gyanakodni kezdtek. Tudom, hogy a Barnák közt sokan tettek rá megjegyzést.

Egyáltalán nem voltunk olyan feltűnésmentesek, mint hinni szerettük volna.

Serancha biccentett.

– Összeesküvés szaga volt a dolognak – mondta. – Ettől kevésbé bíztak bennünk. És aztán ott voltak a lázadók is. Sokkal nehezebbnek bizonyult irányítani őket, mint azt feltételeztük.

Erre mindenki bólogatni kezdett. Jesséhez hasonlóan ők is azt hitték, hogy megfelelő irányítással a lázadók visszatalálnak a Toronyhoz, és bocsánatért esedeznek. Az egész megosztottságnak vége kellett volna érnie úgy, hogy nem esik nagyobb baj, csak pár nővér gőgje sérül.

De arra nem számítottak, hogy milyen kitartás, milyen hatékonyak lesznek a lázadók. Egy teljes hadsereg jelenik meg Tar Valon körül egy hóvihar közepén? Amit a kor egyik legnagyobb katonai lángelméje vezet? Új amyrlinnel és idegesítően hatékony ostromzárral? Erre ki számított volna? És némelyik ülnök, akit még ők küldtek ki, egyre inkább a lázadók oldalán állt, mint a Fehér Toronyén!

Nem lett volna szabad hagyunk, hogy Elaida feloszlassa a Kék ajahot! – gondolta Jesse. Akkor talán a Kékek hajlandóak lettek volna visszatérni, ha ez nem történik meg. De ez akkora szégyen volt, hogy megmakacsolták magukat. A Fény volt a megmondhatója, hogy ez milyen veszélyes: épp elég történelmi beszámoló részletezte, milyen megátalkodottak tudnak lenni a Kékek, ha keresztül akarják vinni az akaratukat; különösen, ha sarokba szorítják őket!

– Azt hiszem, itt az ideje beismernünk, hogy remény sincs megmenteni a tervünket – jelentette ki Suana. – Egyetértetek?

– Egyetértek – vágta rá Adelorna.

Egyesével rábólintottak a többiek is, és Jesse is követte a példájukat. Még ebben a kis szobában is nehezére esett beismerni, hogy hibázott. De itt volt az ideje leírni a veszteséget, és nekilátni az újjáépítésnek.

– Ez problémákat vet fel – folytatta Serancha most már nyugodtabb hangon. A többiek is magabiztosabbnak tűntek. Nem bíztak egymásban ők öten, de még mindig sokkal közelebb álltak hozzá, mint bármelyik valós hatalommal bíró csoport a Csarnokban.

– Óvatosnak kell lennünk – tette hozzá Ferane. – A megosztottságnak véget kell vetni!

– A lázadók Elaida ellen lázadtak – mondta Adelorna. – Ha már nem ő az amyrlin, akkor mi ellen lázadnak?

– Cserbenhagyjuk? – kérdezte Jesse.

– Megérdemli – köpte Adelorna. – Egyfolytában azt ismételgette, hogy a seanchanok nem jelentenek fenyegetést ránk nézve. Most személyesen is megfizet az ostobaságáért!

– Elaidát már nem menthetjük meg – tette hozzá Ferane. – Ezt már megvitatta a Csarnok is. Az amyrlint eltemették a seanchan foglyok sűrűjében, és sem a forrásaink, sem az értesüléseink nincsenek meg a kiszabadításához.

Arról nem is beszélve, hogy egyikünk sem vágyna rá, tette hozzá magában Jesse. Azok közül az ülnökök közül, akik ezeket az érveket felvetették a Csarnokban, épp elegen kaptak büntetést Elaidától. Ő nem tartozott közéjük, de abban egyetértett velük, hogy Elaida megérdemelte, amit kapott – ha másért nem is, hát azért, ahogy egymás torkának ugrasztotta az ajahokat.

– Akkor viszont kell a helyére valaki – szólt Serancha. – De ki?

– Erős asszony kell – mondta Suana. – De olyasvalaki, aki Elaidával ellentétben óvatos. Valaki, aki köré odagyűlnének a nővérek!

– Mit szóltok Saerin Asnobarhoz? – kérdezte Jesse. – Mostanában igen nagy bölcsességről tett tanúbizonyságot, és igen népszerű!

– Persze, hogy te egy Barnát választanál! – vádolta Adelorna.

– És miért is ne? – nézett rá sértetten Jesse. – Gondolom, ti is hallottátok, milyen hatékonyan átvette a tegnap éjjeli támadáskor a parancsnokságot?

– Seaine Herimon is egy ellenálló csapat feje volt – mondta Ferane. – Azt hiszem, itt lenne az ideje, hogy olyasvalaki vezesse a Tornyot, akit nem vakítanak el az érzelmei! Valaki, aki ésszerűen irányítana!

– Butaság – mondta Suana. – A Fehérek túl érzelemmentesek, és nem akarjuk elidegeníteni a nővéreket!

Össze akarjuk kötni őket! Meg akarjuk Gyógyítani a Tornyot! Miért is ne, egy Sárga…

– Mindannyian elfeledkeztek valamiről – vetette közbe Serancha.

– Mire van most szükségünk? Megegyezésre. A Szürke az az ajah, amelyik évszázadokon át fejlesztgette a tárgyalás művészetét. Ki lehetne rá alkalmasabb, hogy megbirkózzon egy megosztott Toronnyal, és magával az Újjászületett Sárkánnyal?

Adelorna megragadta a széke karfáját, és kihúzta magát. A többiek is egyre feszültebbek lettek.

Adelorna már ki is nyitotta a száját, de Jesse félbeszakította.

– Elég! – csattant fel. – Ugyanúgy civakodunk mi is, mint a Csarnok tette egész reggel? Mindegyik ajah a saját tagját próbálja előtérbe tolni, a többiek pedig gondolkozás nélkül elvetik?

Ismét csend borult a szobára. Igaza volt: a Csarnok órákon keresztül ülésezett, és nem sokkal előbb vonult csak vissza egy rövidke szünetre. Egyik ajah sem állt még a közelében sem, hogy elég szavazatot szerezzen a jelöltjének. Az ülnökök nem álltak volna ki senki mellett, aki nem a saját ajahjuk tagja, túl nagy volt a széthúzás. A Fényre, micsoda káosz!

– Az lenne a legjobb, ha ötünk közül lenne valaki – mondta Ferane. – Annak lenne a legtöbb értelme.

Mind az öten egymásra néztek, és Jesse látta a szemükben a választ a kérdésre. Ők voltak az ajahok fejei, a világ legnagyobb hatalmú asszonyai. Jelenleg nagyjából kiegyenlített volt köztük a viszony, de bár a többségnél jobban bíztak egymásban, fel sem merülhetett, hogy bármelyikük is hagyná, hogy egy másik ajah feje emelkedjen fel az Amyrlin-trónra. Túl sok hatalom összpontosulna annak a személynek a kezében. Az előző tervük kudarca igencsak megtépázta a bizalmukat.

– Ha nem döntünk hamarosan – jegyezte meg Suana –, majd a Csarnok dönt helyettünk!

– Ugyan már! – intett Adelorna. – Olyan megosztottak, hogy abban sem értenének egyet, milyen színű

az ég! Az ülnököknek fogalmuk sincs róla, mit csinálnak!

– Szerencsére nem mindenki választott olyan ülnököket, akik túl fiatalok ahhoz, hogy a Csarnokban üljenek – jegyezte meg Ferane.

– Tényleg? – nézett rá Adelorna. – És hogy is oldottad meg? Hogy saját magadat választottad ülnöknek?

Ferane szeme elkerekedett dühében. Nem volt jó ötlet felbőszíteni ezt a nőt.

– Mindannyian követtünk el hibákat – vetette közbe Jesse sietve.

– Sok furcsa választásunk volt. Olyan nőket akartunk, akik azt teszik, amit mondunk nekik, ehelyett egy csapat beképzelt, veszekedő gyereket kaptunk, akik túlságosan is éretlenek ahhoz, hogy befolyásolhassuk őket!

Adelorna és Ferane látványosan nem néztek egymásra.

– Ettől a probléma még fennáll – mondta Suana. – Amyrlinre van szükségünk. A sebeket mihamarabb el kell kezdeni begyógyítani, bármibe kerüljön is!

Serancha megrázta a fejét.

– Őszintén szólva egyetlenegy olyan nő sem jut az eszembe, aki mellé kellően sok ülnök felsorakozna!

– Én tudok valakit – mondta Adelorna halkan. – Ma már többször is emlegették a Csarnokban.

Tudjátok, kiről beszélek! Fiatal, és szokatlanok a körülmények, de pillanatnyilag minden szokatlan.

– Nem is tudom – ráncolta a homlokát Suana. – Említették, igen, de olyanok, akiknek nem bízom a motivációiban.

– Saerin meglehetősen jó véleménnyel van róla – ismerte be Jesse.

– Túl fiatal – mondta Serancha. – Nem épp most szidalmaztuk magunkat, amiért a kellő tapasztalat híján lévő ülnököket választottunk?

– Valóban fiatal – jegyezte meg Ferane –, de el kell ismerni, van benne valami… stílus. Nem hinném, hogy az egész Toronyban bárki olyan hatékonyan lépett fel Elaida ellen. Ráadásul milyen helyzetben volt közben!

– Hallottátok a jelentéseket arról, hogy viselte magát a támadás alatt – mint Adelorna. –

Megerősíthetem őket. Szinte végig ott voltam vele!

Jesse erre összerezzent. Egész eddig nem jött rá, hogy Adelorna fenn volt a huszonkettediken a harc alatt.

– De egy része azért biztos csak túlzás!

Adelorna komoran rázta meg a fejét.

– Nem. Nem az. Hihetetlennek hangzik, de… de megtörtént. Minden.

– A novíciák szinte istenítik – mondta Ferane. – Ha az ülnökök nem állnak ki egy másik ajah tagja mellett, mit szólnának valakihez, akinek sosem volt ajahja? Egy olyan nőhöz, akinek ráadásul bármilyen alaptalanul is, de van már némi tapasztalata azon a poszton, amiről beszélünk?

Jesse azon kapta magát, hogy bólogat. De mivel érdemelt ki az ifjú lázadó ilyen mély tiszteletet Ferane-től és Adelornától is?

– Nem vagyok biztos a dologban – mondta Suana. – Újabb elsietett döntésnek érzem!

– Nem te magad mondtad, hogy bármi áron meg kell gyógyítanunk a Tornyot? – kérdezte Adelorna. –

Tudsz ennél jobb megoldást arra, hogy visszahozzuk a lázadókat? – Seranchához fordult. – Mi a legjobb módja egy sértett megbékéltetésének? Nem az, ha engedünk neki, és ezzel beismerjük, hogy helyesen cselekedett?

– Van benne igazság – ismerte be Suana. Elfintorodott, és egy kortyra felhajtotta a maradék teát. – A Fényre, igaza van, Serancha! Nincs más választásunk!

A Szürke egyesével a szemükbe nézett.

– Ugye nem vagytok olyan ostobák, hogy azt higgyétek, ezt a nőt is az orránál fogva vezethetjük? Nem megyek úgy bele a dologba, ha újabb bábot akarunk a nyakunkba ültetni. Az a terv kudarcot vallott!

Csúfos kudarcot!

– Nem hinném, hogy még egyszer olyan helyzetben találjuk magunkat – mosolyodott el halványan Ferane. – Ez a nő… nem az a típus, akit irányítani lehetne. Nézd csak meg, Elaida megkötéseivel hogy bánt!

– Igen. – Jesse tulajdon megdöbbenésére azon kapta magát, hogy helyesel. – Nővéreim, ha ebben egyetértünk, nem álmodozhatunk róla tovább, hogy mi irányítunk az árnyékok közül. Akár hasznunkra, akár kárunkra, de erős amyrlint választunk!

– Én a magam részéről – mondta Adelorna –, csodálatos ötletnek tartom. Már rég itt volt az ideje!

A többiek egyesével biccentettek.

Siuan mozdulatlanul állt egy kis fa ágai alatt. A fát teljesen elnyelte a tábor, és az árnyéka kedvelt ebédlőhellyé vált a beavatottak és novíciák között. Most épp egy lány sem eszegetett a tövében. A nővérek meglepően józanul ellátták mindet valamiféle feladattal, hogy ne gyülekezzenek szájtátva a sátor körül, ahol a Csarnok épp ülésezett.

Siuan hát egymaga állt ott, és nézte, ahogy Sheriam becsukja a hatalmas sátor vászonlapjait. Most, hogy Egwene visszatért, ő is jelen lehetett az ülésen. Könnyen érezni lehetett a hallgatózás elleni védőkörök megfonását. Az ülést a Láng pecsétje védte, kizárták a kíváncsi füleket.

Egy kéz zuhant a vállára. Nem rezzent össze: érezte, hogy Bryne közeleg. A tábornok halkan lépdelt, bár semmi szükség nem volt rá. Kiváló őrző lesz belőle!

A férfi odalépett mellé, a kezét még mindig kényelmesen a vállán nyugtatta, és Siuan megengedte

magának azt a fényűzést, hogy egy aprócskát lépjen felé. Jólesett neki a férfi magassága, zömöksége.

Mint a tudat, hogy hiába viharos az ég, hiába őrjöng a tenger, a csónak nem szivárog, és a vitorlát a legerősebb vászonból varrták.

– Mit gondolsz, mit mond nekik? – kérdezte Bryne halkan.

– Őszintén szólva, fogalmam sincs róla. Lehet, hogy az

elcsendesítésemet követeli!

– Azt azért nem hinném – vélte a férfi –, nem az a bosszúálló

típus. Ráadásul tudja, hogy azért tetted, amit tettél, mert úgy érezted,

nincs más választásod. Érte.

Siuan elfintorodott.

– Senki sem szereti az engedetlenséget, és az amyrlin mindenki

másnál rosszabbul tűri. Igazad van, hogy talán nem nyilvánosság

előtt szid össze, de tartok tőle, eljátszottam a bizalmát!

– És megérte?

– Igen – felelte a nő. – Nem mérte fel, milyen közel áll ahhoz,

hogy elveszítse az ittenieket. Ráadásul nem tudhattuk, hogy

biztonságban lesz a Toronyban a támadás folyamán. Ha van valami,

amit a Fehér Toronyban töltött időben megtanultam, az az, hogy a

tervezésnek és a gyűjtésnek is van ideje, de a cselekvésnek is. Nem

lehet mindig kivárni, hogy az ember biztos legyen.

– És az ár többi része? – tette hozzá a férfi.

Siuan érezte a habozását, az aggodalmát. Odafordult hozzá, és

vidáman elmosolyodott.

– Bolond vagy, Gareth Bryne!

A férfi összevonta a szemöldökét.

– Az, hogy megkötöttelek, nem ár – mondta. – Bármi történjen is

e miatt a fiaskó miatt, a tegnap éjjel történtek közül ez részemről

mindig színtiszta nyereség marad!

A férfi felnevetett.

– Jól van, jól van, akkor majd külön odafigyelek rá, hogy a

második feltételem ésszerűtlenebb legyen!

Vér és hamu! – gondolta Siuan. Arról már majdnem elfelejtkezett!

De fényverte biztos lehetett benne, hogy Bryne nem.

– És egészen pontosan mikor akarod elővezetni nekem ezt az

ésszerűtlen követelést?

A férfi nem válaszolt azonnal. Lenézett rá, és megdörzsölte az

állát.

– Tudod – mondta –, azt hiszem, végre értelek, Siuan Sanche.

Becsületes asszony vagy. Épp csak a saját elvárásaid magaddal

szemben sokkal keményebbek és kegyetlenebbek, mint bárki máséi. Olyannyira adós vagy a saját kötelességérzetednek, hogy nem

hinném, hogy azt bárki halandó megfizethetné.

– Elég önközpontúnak hangzik ez a leírás – mondta Siuan.

– Legalább nem hasonlítalak már megint egy vadkanhoz!

– Szóval szerinted önközpontú vagyok! – csattant fel. A Fény

égesse meg! Bryne alighanem érezte, hogy tényleg zavarta ez a

kijelentés, és nem csak a vita kedvéért makacskodik. A Fény égesse

meg még egyszer!

– Megszállott egy nő vagy te, Siuan Sanche – mondta Bryne. – Az

egész világot meg akarod menteni saját magától. Ezért tudsz olyan

könnyedén lerázni egy esküt vagy egy parancsot!

Siuan mély levegőt vett.

– Ez a párbeszéd nagyon hamar nagyon unalmas lett, Gareth

Bryne. Elárulod nekem, mi a másik feltételed, vagy tovább

várakoztatsz?

A férfi elgondolkozva tanulmányozta kőmerev vonásait.

– Nos, őszintén, azt terveztem: követelem, hogy gyere hozzám

feleségül!

Siuan döbbenten pislogott. A Fényre! A kötés alapján őszinte volt

a férfi.

– De csak majd ha úgy érzed, a világ elboldogul magában. Addig

nem is egyeznék bele, Siuan! Valamire feltetted az életed.

Gondoskodom róla, hogy életben maradj, és remélem, hogy ha

végeztél vele, hajlandó leszel valami másra feltenni az életed! A nő uralkodott a döbbenetén. Nem hagyhatta, hogy egy ostoba

férfi elnémítsa!

– Nos – kényszerítette ki magából a választ –, úgy látom, mégis

van egy kis józan eszed. Majd meglátjuk, hogy belemegyek-e ebbe a

„feltételedbe”, vagy sem. Átgondolom!

Bryne felnevetett, ahogy Siuan elfordult, és a sátrat méregette.

Várta, hogy Egwene újra felbukkanjon. A férfi úgyis érezte benne az

igazat, épp, ahogy ő is érezte a felőle áradó szeretetet. A Fényre!

Nem csoda, hogy a Zöldek olyan gyakran hozzámentek az

őrzőjükhöz! Az, hogy érezhette a férfi érzéseit, és közben viszonozta

is őket, egészen megszédítette.

Ostoba fickó. Ő maga pedig ostoba nőszemély. Szomorkásan

megrázta a fejét, de hagyta, hadd dőljön neki a férfinak lágyan várakozás közben, Bryne pedig visszatette a kezét a vállára. Könnyedén, nem erőteljesen. Várakozni készen. Tényleg megértette őt.

Egwene kifejezéstelen arcok előtt állt, a csoport minden tagja ügyesen elrejtette az idegességét.

Szokás szerint Kwasemát bízta meg azzal, hogy megszője a hallgatózás elleni védelmet, hiszen az éles orrú Szürke volt a hatalmas sátorban várakozó ülnökök legfiatalabbika. A pavilon szinte üresnek tűnt ilyen kevés nővel. Tucatnyian voltak, minden ajahból ketten-hárman kellett volna, hogy legyenek, de az ajahok elküldtek egy-egy ülnököt a Fekete Toronyhoz menesztett követtel. A Szürkék már pótolták Delanát: Naorisa Cambral került a helyére.

Tizenkét ülnök, valamint ő. És még valaki. Egwene rá sem nézett Sheriamra, bár ott ült oldalt a helyén. A krónikaőr gondterheltnek tűnt, amikor belépett. Vajon rájött, hogy ő mit tud? Nem jöhetett rá.

Ha rájött volna, sosem jön el a tanácskozásra.

Ennek ellenére az, hogy itt volt – az, hogy mi volt – feszültté tette Egwene-t. A seanchan támadás felfordulásában Siuan nem tudta figyelni Sheriamot. Miért volt bekötve a krónikák őrének a bal keze?

Egwene nem nagyon hitte el a lovas balesetről szóló kis mesét, hogy a kisujja beakadt a kantárba.

Akkor miért utasította el a Gyógyítást? A Fény verje meg Siuant! Ahelyett, hogy Sheriamra felügyelt volna, elcsámborgott elrabolni őt!

A Csarnok elcsendesedett; a nők várták, Egwene hogyan reagál a „szabadságára”. Romanda kontyba

tornyozta szürke haját, és kényeskedve ült sárga ruhájában. Csak úgy áradt belőle az elégedettség, míg a terem túlsó végében ülő Lelaine durcásan próbált úgy tenni, mint aki tulajdonképp örül Egwene visszatérésének. Azok után, amit átélt a Fehér Toronyban, nevetségesen kicsinyes volt a civakodásuk.

Mély levegőt vett, és magához ölelte a Forrást. Olyan jó érzés volt! Nem volt keserű

vágottgyökértea, hogy csordogáló erecskévé fojtsa a hatalom folyamát, nem kellett más nőkön átnyúlva az ő erejüket használnia. Nem kellett a sa’angreal sem. Bármilyen édes volt is a pálcán át beleáramló Hatalom, sokkal kielégítőbb volt önmagában, önmagától erősnek lenni.

A nők egy része erre a homlokát ráncolta, és néhányan maguk is szinte önkéntelenül magukhoz ölelték a Hatalmat, és körbenéztek, honnan fenyegeti veszély őket.

– Erre nincs szükség! – mondta nekik. – Egyelőre nincs. Kérlek, eresszétek el a Forrást!

Haboztak, de láthatóan elfogadták, hogy ő az amyrlin. Egymás után kihunyt körülöttük a saidar.

Egwene maga nem eresztette el a Forrást.

– Nagyon örülök, hogy biztonságban visszatért hozzánk, anyám – szólt Lelaine. A Három Esküt a

„biztonságban” szócska betoldásával cselezte ki.

– Köszönöm – válaszolta Egwene nyugodtan.

– Azt mondtad, fontos felfedezéseket akarsz megosztani velünk – tette hozzá Varilin. – A seanchan támadással kapcsolatban?

Egwene a szoknyáján lógó táskácskába nyúlt, és előszedte, ami benne rejlett. A sima, fehér pálca tövén a legendák korának írásával a hármas szám szerepelt. Többen hangosan kapkodtak levegő után.

Egwene Szellemet font a Pálcába, aztán tisztán megszólalt:

– Esküszöm, hogy nem mondok ki hazug szavakat! – Érezte, hogy az eskü testet öltve zuhan rá, a bőre megfeszül, felbizsereg. Könnyű volt figyelmen kívül hagynia: a fájdalom semmiség volt ahhoz képest, amin átment. – Esküszöm, hogy nem készítek fegyvert az egyik embernek, hogy a másikat megölhesse!

Esküszöm, hogy az Egyetlen Hatalmat sosem használom fegyverként, csak az árnyfattyak ellen, vagy ha másképp nem tudom megvédeni saját életemet, az őrzőm, vagy egy másik nővér életét!

A Csarnok hallgatott. Egwene elengedte a fonatot. Olyan furcsa volt a bőre! Mintha valaki egy csippentéssel felmarkolt volna minden fölösleget a tarkójánál és a gerince mentén, megrántotta, és a helyére kötötte volna.

– Nehogy innentől kezdve bárki azt hihesse, hogy elkerültem a Három Eskü letételét – jelentette be Egwene. – Nehogy bárki azt lebegtethesse, hogy nem vagyok teljes jogú aes sedai! – Egyikük sem vetette fel, hogy nem tette le a próbát, hogy elnyerje a vállkendőt. Azt majd egyszer máskor elintézi. –

És most, hogy láttátok, amint letettem a fogadalmakat az Esküpálcára, és tudjátok, hogy nem hazudhatok, elárulok nektek valamit. A Fehér Toronyban töltött idő alatt egy nővér eljött hozzám, és bizalmasan bevallotta, hogy a Fekete ajah tagja.

A nővérek szeme kidülledt, és többen hallhatóan levegő után kapkodtak.

– Igen – mondta Egwene. – Tudom, hogy nem szívesen beszélünk róluk, de kimondhatja-e bármelyikünk is őszintén, hogy a Fekete ajah nem létezik? Meg tudjátok tartani az esküt akkor is, ha az a kérdés, hogy nem vettétek fontolóra a lehetőséget, sőt akár a valószínűségét annak, hogy vannak köztünk árnybarátok?

Senki sem merte. A sátor a korai időpont dacára forró volt. Fülledt. Természetesen egyikük sem izzadt –

mindenki rég megszokta már azt az ősi trükköt, amivel ezt elkerülhette.

– Igen – folytatta. – Szégyenletes, de olyan igazság, amit nekünk, a fajtánk vezetőinek be kell ismernünk. Nem a nyilvánosság előtt; de magunk között nem kerülhetjük meg. Saját szememmel láttam, hogy a bizalmatlanság és a titkos politizálás mit tehet az emberekkel. Nem hagyom, hogy ez a kórság minket is megfertőzzön. Különböző ajahokból valók vagyunk… de egy a célunk. Tudnunk kell, hogy feltétel nélkül megbízhatunk egymásban, mert nagyon kevés más van a világban, amiben bízhatunk.

Lenézett az Esküpálcára, amit még kora reggel hozott el Saerintől. Megdörzsölte a hüvelykujjával.

Bárcsak megtaláltad volna, mielőtt meglátogattál, Verin! – gondolta. Talán nem mentett volna meg, de szerettem volna megpróbálni. Szükségem volna a segítségedre.

Felnézett.

– Nem vagyok árnybarát – jelentette ki a sátorban lévők előtt –, és tudjátok, hogy nem tudok hazudni.

Az ülnökök értetlenül meredtek rá. Elég hamar megértik majd.

– Ideje bizonyítanunk – jelentette be. – A Toronyban pár okos asszonynak eszébe jutott ez az ötlet, és tervezem kiterjeszteni. Mindannyian arra használjuk az Esküpálcát egymás után, hogy feloldjuk magunkat a Három Eskü alól, aztán újra letesszük mind a hármat. Amikor már mindannyiunkat köt, megígérhetjük egymásnak, hogy nem szolgáljuk a…

Sheriam magához ragadta a Forrást. Egwene számított rá. Pajzsot vert Sheriam és a Forrás közé. A nő

felszisszent. Berana döbbenten felkiáltott, és jó néhány nőt eltöltött a saidar. Ide-oda forgatták a fejüket.

Egwene megfordult, és Sheriam szemébe nézett. A nő arca majdnem olyan vörös volt, mint a haja, és zihálva szedte a levegőt. Mint egy tőrbe csalt nyúl, fél lába a csapdában, a szeme a rettenettől elkerekedve. Bekötözött kezét markolászta.

Ó, Sheriam! – gondolta Egwene. Úgy reméltem, hátha Verin téved veled kapcsolatban!

– Egwene? – kérdezte Sheriam feszengve. – Épp csak…

Ő előrelépett.

– A Fekete ajah tagja vagy, Sheriam?

– Micsoda? Persze, hogy nem!

– Közösködtél Kitaszítottakkal?

– Nem! – mondta Sheriam, és oldalra nézett.

– A Sötét Urat szolgálod?

– Nem!

– Feloldottak az esküid alól?

– Nem!

– Vörös a hajad?

– Persze, hogy nem! Soha…

Megdermedt.

És ezért a cselért is hálás köszönet, Verin, gondolta Egwene magában sóhajtva.

A sátorban vágni lehetett a csendet.

– Persze csak összevissza beszéltem – dadogta Sheriam idegesen verejtékezve. – Nem is tudtam, milyen kérdésre válaszolok. Persze, hogy nem tudok hazudni! Egyikünk se tud!

Elhallgatott, ahogy Egwene odanyújtotta neki az Esküpálcát.

– Bizonyítsd be, Sheriam! Az a nő, aki meglátogatott a Toronyban, a Fekete ajah vezetői között említette a nevedet.

A vörös hajú aes sedai a szemébe nézett.

– Hát jól van – mondta halkan, gyászos tekintettel. – Ki volt az? Ki fordult hozzád?

– Verin Mathwin.

– Nocsak-nocsak! – ült vissza Sheriam a helyére. – Meg kell hagyni, igazán nem néztem ki belőle.

Hogy kerülte meg a Nagyúrnak tett esküjét?

– Mérget ivott – felelte Egwene, és elfacsarodott a szíve.

– Okos – biccentett a lángfürtű asszony. – Sosem tudtam volna rávenni magam ilyesmire. Sosem…

Egwene köteleket font a Levegőből, és Sheriam köré csavarta őket, aztán elkötötte a fonatot.

Visszafordult a hitetlenkedve álló, halálosan sápadt többiekhez. Néhányan rettegve nézték.

– A világ az Utolsó Csata felé menetel – mondta szigorúan. – Azt hittétek, az ellenségeink békén hagynak minket?

– Még ki? – suttogta Lelaine. – Még kit említett?

– Sokakat – válaszolta Egwene. – Ülnököket is.

Moira talpra ugrott, és a kijárat felé szaladt. Két lépést sem tehetett meg. Egy tucat különböző nővér kapta el az egykori Kéket pajzsokkal, Levegőből sodort fonatokkal. Pár másodperc múlva már kipeckelt szájjal, ovális arcán patakzó könnyekkel lógott a levegőben.

Romanda csettintett egyet, és körbejárta a nőt.

– És mind a ketten Kékek – jegyezte meg. – Ez aztán drámai felvezetése volt a felfedezésednek, Egwene!

– Anyámnak szólítasz, Romanda – közölte Egwene, és lesétált az emelvényéről. – És nem olyan furcsa, hogy az itteni Kékek között nagyobb százalékban vannak jelen, hiszen az egész ajah elmenekült a Fehér Toronyból. – Felemelte az Esküpálcát. – És egyszerű oka van annak, hogy ilyen drámaian vezettem fel a dolgot. Hogy reagáltatok volna, ha egyszerűen csak bejelentem, hogy Feketék, mindenféle bizonyíték nélkül?

Romanda meghajtotta a fejét.

– Mindkét dologban igaza van, anyám – ismerte be.

– Akkor talán nem bánod, ha te leszel az első, aki újra leteszi az Esküket, ha nem tévedek.

Romanda csak egy pillanatig habozott. A Levegővel gúzsba kötött nőkre pillantott. A sátorban szinte mindenki tartotta már a Forrást, és úgy méregették a többieket, mintha bármikor rézkígyókká válna minden hajszáluk.

Romanda megfogta az Esküpálcát, és az utasításoknak megfelelően felmentette magát az eskük alól.

Láthatóan fájdalmas volt a folyamat, de uralkodott magán, és csak élesen szisszent egyet. A többiek árgus szemekkel figyelték, nem csal-e, de ő egyértelműen fogadta újra az Esküket. Majd visszaadta a pálcát Egwene-nek.

– Nem vagyok árnybarát – jelentette ki. – És soha nem is voltam!

Egwene visszavette az Esküpálcát.

– Köszönöm, Romanda – mondta. – Lelaine, lennél te a következő?

– Szívesen – mondta a nő. Talán úgy érezte, meg kell mentenie a Kék becsületét.

Egyesével a többiek is feloldozták magukat az eskük alól, fájdalmukban zihálva vagy sziszegve, majd újra letették mind a hármat, és kijelentették, hogy nem árnybarátok. Egwene mindegyiküknél csendben sóhajtott egyet megkönnyebbülésében. Verin maga is mondta, hogy lesznek olyan nővérek, akiket nem talált meg, és tartott tőle, hogy további Feketéket találhat az ülnökök között is.

Amikor Kwasema, a legutolsó is visszaadta neki a pálcát, és bejelentette, hogy nem árnybarát, a sátorban érezhetően enyhült a feszültség.

– Pompás! – nyugtázta, és visszatért a sátor főhelyére. – Mostantól egyként cselekszünk. Nem civakodunk tovább. Nem harcolunk. Mindannyian a Fehér Torony és a világ érdekét tartjuk a legfontosabbnak. Legalább mi, tizenketten megbízhatunk egymásban!

– Sosem könnyű megtisztulni. Gyakorta fájdalmas. Ma megtisztítottuk saját magunkat, de ami ezután vár ránk, az legalább ilyen fájdalmas lesz.

– Tudja… többek nevét is? – kérdezte Takima, ezúttal cseppet sem összeszedetten.

– Igen – válaszolta Egwene. – Összességében több mint kétszáz nevet tudok. Minden ajahból. Itt, ebben a táborban, most úgy hetvenen lehetnek. Megvannak a nevek. – Még éjszaka visszament, hogy elhozza a könyveket Verin szobájából. Most már biztonságban voltak a sátrában, láthatatlanul. – Azt javaslom, hogy tartóztassuk le őket! Bár nehéz lesz, mivel amennyire csak lehet, egy időben kell elfognunk mindegyiküket. – A legnagyobb előnyük a meglepetés ereje mellett a Fekete ajah bizalmatlansága lehetett. Verin is, más források is arra mutattak, hogy a Fekete nővérek alig maréknyi társuk nevét ismerték csak. A könyvben hosszú leírás részletezte a Fekete ajah felépítését, és a csoportokon, saját szavukkal élve „szíveken” alapuló rendszert. Az egyes csoportok alig érintkeztek mással, hogy jobban őrizhessék titkukat. Remélhetőleg ez a rendszer most lelassítja a felismerést, hogy mi történik.

A nővérek elképedve néztek fel rá.

– Először is – kezdte Egwene –, azt fogjuk mondani, hogy fontos információt osztanánk meg minden nővérrel, de a táborban lévő katonák nem hallhatják. Ajahonként behívjuk a nővéreket ebbe a sátorba, ez elég nagy ahhoz, hogy elférjen benne akár kétszáz ember. Szétosztom köztetek az ismert Fekete nővérek nevét. Amikor az egyes ajahok belépnek, elismételem nekik, amit nektek mondtam, és azt is, hogy újra fel kell esküdniük az Esküpálcára. Készen várjuk, hogy megfékezzük a menekülni próbáló Fekete nővéreket. Megkötözzük őket, és a fogadósátorba rejtjük. – A kisebb sátor a Csarnok sátra mellett állt, de le lehetett választani, hogy a belépő nővérek ne lássák a foglyokat.

– Kell valamit kezdenünk az őrzőkkel is – mondta Lelaine komoran. – Javaslom, jöjjenek be a nővéreikkel, és fel kell rá készülnünk, hogy elfogjuk őket is!

– Némelyikük árnybarát maga is – figyelmeztette Egwene. – De nem mindegyikük az. És nem tudom,

melyikkel mi a helyzet! – Verinnek erről is voltak jegyzetei, de sajnos nem túl sok.

– A Fényre, micsoda borzalom! – motyogta Romanda.

– Meg kell tennünk – rázta meg a gőgös Berana a fejét.

– És gyorsan kell lépnünk – csatlakozott Egwene –, hogy a Fekete nővéreknek ne legyen idejük elmenekülni! Figyelmeztetem Bryne nagyurat, hogy állítson íjászokat és megbízható nővéreket a tábor köré, hogy megakadályozza a menekülőket. A biztonság kedvéért. De ez csak azokat fogja meg, akik túl gyengék ahhoz, hogy Kaput nyissanak.

– Nem hagyhatjuk, hogy idáig fajuljon a dolog – jelentette ki Lelaine. – Háború a táborban…

Egwene biccentett.

– És a Fehér Toronnyal mi lesz? – kérdezte Lelaine.

– Miután megtisztítottuk magunkat – mondta Egwene –, megtesszük, amit az aes sedaiok újraegyesítéséhez tennünk kell!

– Úgy érti…

– Igen, Lelaine – mondta Egwene. – Úgy értem, hogy ma este megkezdjük a Tar Valon elleni támadást.

Terjeszd a hírt, és szólj Bryne nagyúrnak, hogy készítse fel az embereit! Ez a hír eltereli a köztünk lapuló Fekete nővérek figyelmét is, és kevésbé fogják észrevenni, mire készülünk.

Romanda Sheriamra és Moriára nézett, akik a sátor oldalánál lógtak a levegőben, és mind a ketten nyíltan zokogtak. A szájukat Levegővel tömték be.

– Meg kell tennünk. A Csarnok elé terjesztem a javaslatot, hogy kövessük az amyrlin felvetését!

A sátorra csend borult. Aztán lassan minden egyes nő felállt, hogy támogassa a javaslatot. Egyhangúan.

– A Fény óvjon minket! – suttogta Lelaine. – És bocsássa meg, amit ezután teszünk!

Pontosan, gondolta Egwene.

Huszonegyedik

fejezet

ISMERETLEN