Aznap éjjel Hui megint békákról álmodott, de ezúttal levegőért kapkodott a tó mély vizében, Ré templomának széles előudvarával szemben, az undok kis teremtmények beborították, és próbálták visszatartani. Hui és Thotmesz épp Ré külső udvara mellett sétált a gyakorlótér felé, Thotmesz hosszú kesztyűt viselt, mert szekérhajtó órája volt, Hui pedig íját cipelte az egyik vállán. Megtámadtak, gondolta, miközben szétrobbanó tüdővel, kapálózva próbált kiszabadulni a nyüzsgő állatok alól. Szenofer dárdája a tóba taszított. Honnan jönnek ezek a békák? Miért próbálnak vízbe fojtani? Thotmesz, segíts! Segíts! Hol vagy? Hui érezte, hogy tudata lassan elhalványul. Már nem tudta tovább benn tartani a levegőt, és kifújta. Pánik tört rá, miközben a szája megtelt vízzel és még valamivel. Békák ültek a nyelvére, a torkához értek. Öklendezni kezdett, a pánik őrületté fokozódott. Thotmesz megragadta a vállát, de túl későn − már halott volt.

– Uram, fel kell ébredned! Ébredj! A királynő van itt!

Hui kinyitotta a szemét a sötétben. Egy zavaros pillanatig azt várta, hogy az Ítéletek Csarnokában lesz, Maattal és a mérleggel szemben, de helyette az ágyában volt a lepedőbe csavarodva, és Perti hajolt fölé. Hui nagy nehezen felült. A feje nehéz volt, lüktetett, torka kiszáradt.

– Perti − mondta rekedten. − Megint kisfiú voltam, tizenkét éves, és Ré tavába fulladtam. Mi történik?

Perti oldalra lépett, hogy helyet csináljon Kenofernek, aki egy vizestálat cipelt, és letette az ágy mellé. Gyorsan lehúzta Hui gyűrött lepedőjét, a földre dobta, és felállította.

– A királynő a dolgozószobádban vár, Hui. A palotából gyalog jött, csak Uaszerszatet kísérte. Azonnal látni akar.

Perti kiment a folyosóra, miközben beszélt hozzá, és egy lámpást hozott be.

Hui rögtön magához tért. Éles pillantást vetett a kapitány nyúzott arcára.

– Egyedül van a dolgozószobámban? Egyedül hagytad?

– Nem. Két katonád mellette van, és felébresztettem Panebet.

Bármit akar is mondani Mutemwia, nem lesz feljegyezve, gondolta Hui, és megborzongott, ahogy Kenofer vizes ruhával ledörzsölte. Egyébként a palotába hívatott volna. Ez az ügy teljesen titkos.

– Sajnálom, hogy hideg a víz − mondta Kenofer. − Nem tudtam…

– Nem számít. Hozz egy tiszta kötényt. Ébreszd fel Paroit, hozass vele datolyabort és valami ételt a dolgozószobába. És Kenofer, figyelj rá, hogy a bor bontatlan legyen, és az étel olyan legyen, amit őriztek, mióta a vacsora után visszavitték a konyhába. Mondd meg Paroinak, hogy ne kínálja meg a királynőt, mielőtt odamegyek. Perti, gyere velem, azt akarom, hogy ott állj a dolgozószoba előtt, ahol Uaszerszatet.

Kenofer végzett a gyors mosdatással, odalépett Hui egyik ládájához, kivett egy kötényt, felkötötte Huira, aztán elsietett. Nem veszek szandált, gondolta Hui, ahogy elindult a folyosón Pertivel a háta mögött. Mezítláb jobban tudok futni. Aztán komoran felnevetett. Ha Teje végezni akar velem, és ez az első lépése, akkor nem lesz szükség olyan pórias módszerre, mint a menekülés, ismerte be magának, még akkor sem, ha önként vállalt száműzetésbe indulok valahová a birodalom peremére.

Paneb és a szokásos őr figyelt a lépcső alján, amikor Hui elindult lefelé. A kissé duzzadt szeme és festetlen arca ellenére Paneben nem látszott, hogy mély álomból ébresztették fel. Teljesen fel volt öltözve és ékszerezve. Egy csepp alakú arany fülbevaló lógott az egyik fülében, a szokásos vörös kalcedongyöngy Thot hieroglifájával és Paneb nevével a mellkasán. Meghajolt Hui előtt az írótáblával a hóna alatt, és Hui már századszor hálát adott azért a napért, amikor az írnok a szolgálatába szegődött.

– Légy olyan észrevétlen, amennyire lehet − mondta Panebnek, miközben elfordultak, és elindultak az ajtókkal szegélyezett sötét folyosón a hátsó kert irányába. Hui látta a fáraó főparancsnokának halvány körvonalát a dolgozószobája előtt. Perti gyorsan eléjük vágott, a kezét a kard markolatára helyezve. Amikor Uaszerszatet elé értek, meghajolt.

– Azért jöttem, hogy elkísérjem a királynőt − mondta Uaszerszatet. − Érti a fokozott őrséget, hatalmas Látó, és tudja, hogy mindenképpen teljes biztonságban van a házadban. − Hui biccentett, Perti elfoglalta a helyét a parancsnok mellett, Hui pedig kinyitotta az ajtót. Nem kopogott.

A katonái az asztal mögött ülő alak két oldalán álltak, tisztes látótávolságban. Sötét színű köpeny lógott az egyik szék támláján. Az asztalon néhány tekercs feküdt. Két alabástromlámpás égett mellettük, békésen bevilágítva a szobát, az asztal lapját és a királynőt. A térdére támasztotta az állát a bő fehér lenvászon ruháján, ami nyakától a bokájáig befedte, a karjaival átfogta a térdét. Mozdulatlan maradt, miközben Hui hozzá lépett, és döbbenten állt előtte. Hui és Paneb leborultak. Ahogy Hui letérdelt, megpillantott egy sötét, furcsa körvonalat, ami a távoli sarokban lopakodó árnyékba olvadt. A hiéna. Lehunyta a szemét, és az orrát a kőre nyomta. Sokáig csend volt. A szetkaolaj, lótusz, nárcisz és henna illata csiklandozta Hui orrát. Az egyik lámpás pattogni kezdett. Aztán a királynő felsóhajtott.

– Bocsásd el az őreid, Hui − mondta. Nem szólt, hogy felállhatnak. Hui oldalra fordította a fejét, és kiadta a parancsot. A két őr meghajolt a királynő felé, elment Hui és Paneb mellett, akik még mindig a földre borultak, és az ajtó csendesen becsukódott mögöttük.

Ismét csend lett, de ezúttal szorongással és várakozással teli. Hui nyikorgást és zörgést hallott, ahogy a királynő felállt a székéből, és amikor ismét megszólalt, hallotta, hogy előtte áll.

– Keljetek fel, mindketten − parancsolta. − Paneb, készíthetsz feljegyzést, de utána a tekercset nekem adod. − Hui talpra állt, és a királynő rögtön felnézett rá. − Beleegyeztél, hogy először hozzám jössz, amikor visszatérsz Mennoferből. Nem tetted. A fáraó alaposan lerészegedett, Teje pedig bezárkózott a bölcsődébe a kis herceggel, és mindenkire halált kiált, aki észre próbálja téríteni. Úgy látszik, az összes háremi dajkából gyilkost faragtál. Az a kötelességem, hogy átvegyem a helyét a reggeli meghallgatáson és a hivatali látogatásokon. Nem örülök neki. Ha elmondtad volna nekem a látomást, elkerülhettük volna ezeket a következményeket.

Huit elöntötte a szeretet, ahogy a finom vonású arcra nézett. A festék nélkül látszottak a királynő halántékán és az orrától a szájáig futó szarkalábak. Csillogó fekete hajába ősz csíkok vegyültek. De kicsi, kecses keze és teste finom mozdulatai meghazudtolták a korát.

– Felség, nem tudtam tiszta lelkiismerettel megtartani a neked tett ígéretem − felelt Hui. − Amit láttam, egyenesen a fáraóra és az uralkodónőre tartozott.

– És nem Egyiptomra? A torz fáraó és az eretnekség többet árt szeretett országunknak, mint a te bármilyen vétked.

– Olvastad a tekercset.

– Természetesen. Mindkettőt.

Mutemwia összefogta a ruhája ráncait, visszament az asztalhoz, és leült a székre. A lábát rögtön felhúzta, a bő lenvásznat ráejtette a lábára, és mindkét kinyújtott karját a térdére fektette. A mozdulat visszarepítette Huit hut-heri-íbi otthona szobájába, amikor a királynő kisfia az emeleten aludt Hekarneheh királyi dajka mellett, a királynővel pedig bizalmasan beszélgettek az éjszakában, míg a hajnal közeledett. Sem a királynő, sem Egyiptom Hórusz-fiókája nem szeretett korán lefeküdni, emlékezett Hui. Amenhotep történeteket követelt, Hui pedig gyakran találkozott anyjával, aki a házban vagy a kertben sétálgatott, míg a ház népe aludt. Hui és Mutemwia közel került egymáshoz. Hui soha nem lépte át a származás és a helyzet határát, megtanulták tisztelni és méltányolni egymást. Mutemwia határozottan közvetlenül ült a széken otthona magányában, és Huinak megdobbant a szíve a múltba vágyódás és a királynő iránt érzett őszinte szeretete miatt, a régi szokását látva. A királynő intett a székre vele szemben.

– Amenhotep és én mindig nagyon közel álltunk egymáshoz, a kapcsolat köztünk még erősebb lett, míg az uralkodó voltam mellette − folytatta. − Végül mindent elmond nekem. Tejének is, de ha tanácsra van szüksége, hozzám jön. Nincs szüksége tanácsra tőled, Hui. Mer kattá tett. Tudja, hogy te kiváló döntéseket hozol, megvalósítod őket, és Egyiptom virágzik, neki pedig semmit nem kell tenni azonkívül, hogy az istenek és az emberek között áll. Igaz, a fáraó lusta, amit sajnálok, de emiatt könnyű irányítani. − Elfintorodott. − Azaz igaz volt addig, amíg otthagytad a kötelességed, és elmentél Mennoferbe. − Hui tiltakozott volna, de a királynő figyelmeztetően felemelte a kezét. − Teje átvette a feladataidat. Tudtad, hogy ez lesz, nem igaz? A tekercsek, amiket északra küldött, csupán közölték, milyen döntéseket hozott. Egyetlen cáfolat sem érkezett vissza tőled. A hivatalnokainknak a parancsát kellett teljesíteni, akár egyetértettek, akár nem.

– Felség, tudod, hogy miért kellett elmennem Uaszetből − tiltakozott Hui −, és amíg távol voltam, elolvastam minden levelet. Semmit nem kellett megcáfolni. Teje és én rendszeresen együtt voltunk a miniszterekkel. Az ítélőképessége biztos.

– Nem erről van szó. Újra át kell venned Egyiptom irányítását, mielőtt Teje teljesen elnyeri a kormányzók és hivatalnokok hűségét. Az országot irányító királynő veszélyes dolog. Szükségünk van rád, Hui, Amenhotepnek és nekem, nemcsak hogy felvedd újra Egyiptom gyeplőjét, hanem hogy akadályt állíts Teje és a hatalom közé, amire éhezik. − Rámutatott a tekercsekre az asztalon. − Ma reggel a fáraóval folytatott hosszú beszélgetés után kértem a napi levelezést. Itt van. Elolvastam. Kha főépítész tanácsot kér tőled a nyugati parton, az új palota helyszínén. Hori és Szuti kérik, hogy dönts egy vitában közöttük, az Ipet Szut-i munkájukkal kapcsolatban. Nagyon tehetségesek, de ostoba módon felosztották a feladatokat Amon templomának keleti és nyugati része között. A Szemenu családban már rég esedékes az előléptetés. Azt gondolom, hogy bölcs lenne Szobekmosze fiát, Szobekhotepet megtenni a kincstár felügyelőjének, most hogy Szobekmosze már Felső- és Alsó-Egyiptom munkafelügyelője. Te magad adtad Szobekmoszénak ezt a címet, Hui. Emlékszel? Szobekhotep nagyon szeretné átvenni a kincstár felügyeletét, amit apjától tanult, de először kéri, hogy hadd utazzon Retjennuba, hogy felmérje az ottani türkizbányáinkat. Azt javaslom, hogy Amenhotep-Hui unokaöcséd kapja meg a szent Ápisz-bikák számára készülő új halottasház tervezését és felügyeletét. Hozzáértése példás volt a mennoferi Ptah-templom javításának és bővítésének irányításánál. Add a vezírséget Aper-elnek. Ó, és gondolkodnod kell még több magtár építésén is − a termény bőségesebb, mint évek óta. Folytassam?

– Ne, felség, igazad van, elhanyagoltam a feladataimat, és hagytam, hogy saját gondjaim a nagyobb kötelesség fölé nőjenek. − A szavak helyesek voltak, de mögöttük elbontotta Huit a kétségbeesés. Mutemwia nyugodtan figyelte, álla a lazán összefont karjain nyugodott lenruhás térdén.

– Az uralkodónő nem lehet mer kat − mondta. − A fiam jellemének gyengeségei aggasztóan nyilvánvalóak. Nem tud ellenállni asszonyai kéréseinek. Az ékszerek és más cicomák nem számítanak − csak a gazdag állások osztogatása. Ő és Teje szeretik egymást, de Teje máris nagyon ügyesen kézben tartja a férjét. Talán az első látomás után le kellett volna tennünk a házasságról, mikor láttad a torz fáraóval, akit Anubisz most a fiaként azonosított.

Hui meggörnyedt.

– Akkor arról a lehetőségről beszéltünk, hogy megváltoztatjuk a jövőt, a sorsot. Atum úgy tűnt, Tejét választotta Amenhotepnek. − Panebre pillantott, de az írnok nyugodtan írt, a fejét a papirusz felé fordítva.

– Valóban? − Mutemwia megmozdult. Az egyik lábát kinyújtotta, hátradőlt, kiszabadította a ruháját, a lábait a szék alá dugta, és keresztbe tette a karját. − Mi van, ha Anubisz azt mutatta neked, ami megtörténne, ha Tejét királynővé tesszük, nem pedig a jövőjét?

– Én erőltettem a frigyet − mondta Hui lassan. − Én választottam, és nem vettem figyelembe a látomásnak ezt a részét, ami nem tetszett, mert tele voltam önhittséggel a hatalmam miatt. Vágytam rá, hogy kipróbáljam. Idegen közember mint királynő? Atum szentesítette a frigyet, bármilyen lehetetlennek tűnt. Te tiltakoztál, de az isten iránti tisztelet és az irántam érzett bizalmad miatt beleegyeztél. − Hui összekulcsolta a kezét. − Az eredmény szörnyűség lesz Egyiptom jövőjében. Amenhotep herceg születésével elvetettük a szörnyűség magját. Rajtam múlik, hogy mindent jóvátegyek. Iszfetnek, a gonosznak nem szabad miattam elterjedni, és meggyengíteni a Maatot.

Mutemwia összeszorította a száját.

– Borzasztó szó, Iszfet. Bármit teszel, átkozott vagy, ugye, Hui? A problémád teljesen világos. De természetesen nem fogod megöletni az unokámat. Az ilyen kegyetlenség nem rád vall, bármennyire is foglalkozol a gondolattal. Valóban úgy hiszed, hogy az egész ország sorsa az önhittséged eredménye? Ez a gondolat már magában határtalan gőg.

A hiéna Huit nézte. Hui érezte állandó tekintetét a hátán, mint valamiféle tisztátalan simogatást.

– Felség, elmondom neked, honnan tudom, hogy nem a gőg, hanem a felelősség gyötör − mondta Hui rekedten. Mereven felpattant a székből, megkerülte és a támlájára támaszkodott. − Kísértet jár utánam. Egy ideig csak néha jelent meg, de most már éjjel-nappal velem van. − Hui már nem törődött vele, hogy mit mond, beszélni kezdett a három hiénáról: az e világiról, ami a Csodálatos Nyugatról jött, és a harmadikról, ami most gyötörte, a szavai pedig szüntelenül peregtek. Megkönnyebbülés és gyötrelem volt egyszerre megszabadulni a tehertől, amit annyi ideig hordott, és tovább fogok hordani, gondolta komoran, miközben saját hangját hallgatta. Hui tekintete az ajtóról az asztalra, a festett, árnyékos mennyezetre vándorolt, aztán vissza. Öntudatlanul érzékelte, hogy a királynő leengedte a karját, és a szék fényes karfájára tette. Elveszve a fájdalom örvényében látta Panebet is − egy férfit nagyon messziről, akit nem ismert fel, a fekete-fehér kövön ült, és valamilyen érthetetlen feladatot végzett. A békák is idetartoznak, mondta józan énje tudata mélyén, ahová az értelem és az önfegyelem menekült. Mindent el kell mondanom. Hui önkéntelenül folytatta, abba akarta hagyni, de nem tudta, míg ki nem adott magából mindent, és már nem maradt benne semmi. A szája magától becsukódott. Megtántorodott, aztán kiegyenesedett, Paneb odanyúlt, kezével megtámasztotta Hui combját, aztán bizonytalanul leült. A szíve zakatolt, a lábai remegtek.

Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. Hui meg akart szólalni, de nem jött ki hang a torkán, és Mutemwia felelt. Paroi és egy konyhai szolga léptek be, a királynőt meglátva Paroi olyan tisztelettel hajolt meg, amennyire a megrakott tálca engedte a kezében.

– Forró fokhagymás csicseriborsó-leves és kenyér ma reggelről − mondta, miközben lerakodta a tálca tartalmát az asztalra. − Szeletelt ökörmáj kapros káposztában, szárított füge, és amint látod, uram, a boroskorsó bontatlan. Kenofer maga hozta a vizet a folyóról, ezért tartott ilyen sokáig. − Gyors pillantást vetett Huira, letörte a pecsétet a boroskorsó nyakáról, és felvette az üres tálcát. A konyhai szolga nagy tál vizet és egy kupac összehajtott lenvásznat tett az étel mellé. Hui felvett egyet, a vízbe mártotta, megtörölte az arcát és a nyakát.

– Köszönöm, Paroi − mondta Hui gyenge hangon. − Kérlek, gondoskodj róla, hogy a főparancsnok kapjon enni. − Elbocsátotta Paroit, mielőtt a segédintéző feltehette volna a kérdést, ami a nyelve hegyén volt. A két szolga kihátrált a szobából, és becsukta az ajtót. Mutemwia felegyenesedett, felállt, feltűrte a ruhája ujját, öntött egy pohár bort, megkerülte az asztalt, Hui kezét a pohárra fogta, és felemelte a szájához. A gyengéd segítség hatalmas kegy volt. A királynő érintése meleg volt, a bor pedig frissítő. Miközben Hui kortyolgatta, Mutemwia visszament a székéhez, a szélére ült, és kanalazni kezdte a levest.

– Hosszú az út gyalog a házadhoz a palotából − mondta. − Éhes vagyok, és gondolom, Uaszerszatet is. − Hui várt, a szívdobogása és a remegés a lábában lassan alábbhagyott. Aztán ránézett a királynőre. − Anubisz bauja lehet hírnök és démon. Azt feltételezed, hogy a lény, ami kínoz téged, hatiu, de mi van, ha a hiéna habiu, és üzenetet hoz, amit meg kell értened? Ami a békákat illeti, nagyon furcsa, hogy rémálmodban láttad őket. A békák örömünkre vannak, mert a feltámadást jelképezik, és tiszteljük őket, mert az Első Időkből valók, mielőtt Atum megteremtette volna a világot. Ez a leves kitűnő. − Letette a kanalát, megtörölte a száját egy darab lenvászonnal, és belenézett a májas-káposztás tálba. − Te mindezt tudod, Hui − folytatta a királynő. − Imhoteppel voltál a Csodálatos Nyugaton. Anubisszal beszélsz minden alkalommal, amikor jósolsz. Tizenkét éves korod óta két világban élsz, a jelenben és a jövőben, ahol nem létezik az idő. Megfeledkeztél a hatalmadról és különlegességedről, a félelem és zavar uralkodik rajtad. − Fogott még egy kanalat, kivett egy kis májat és káposztát, elgondolkodva enni kezdte. − Miért ült Imhotep a szent Ised Fa alatt egy szelíd és engedelmes hiénával? − tűnődött. − Nem tudok segíteni neked, drága barátom, az istenek ügyeiben, amiket nem foghatok fel, és sejtem, hogy egy főpap vagy varázsló sem. Csak annyit tehetek, hogy támogatlak és segítelek a mer kat feladataiban. Jobban érzed már magad? Jól van. Akkor idd meg a borod, és hagyd, hogy megegyem az ételt.

Hui a poharát markolva figyelte a királynő finom mozdulatait. Sem a kanalára, sem a szájába nem vett túl sok ételt. Nem adott semmilyen hangot, még az ezüst evőeszközzel sem. Nem hajolt az étel fölé, minden kendőt csak egyszer használt, és miután végzett, belemártotta az ujjait a vizestálba. Mutemwia egy pillanatra felnézett, aztán rájött, hogy nincsen szolga, aki megtörölje, felvette az utolsó makulátlan kendőt, megtörölte a kezét, és felállt.

– Mennem kell, mielőtt Ré megszületik. Szeretném, ha sem Teje, sem Amenhotep nem tudna a látogatásomról. Amenhotep korán akar magához hívatni. Már mondtam neki, hogy mostantól te fogsz meghallgatást tartani Teje helyett. Egyébként az egyik tekercsen az udvaroncok listája áll, akik jóslást kérnek tőled. Keresd meg a bátorságod, hatalmas Látó. Hadd porosodjon tovább Thot Könyvének jelentése.

Ez volt az első alkalom, amikor Mutemwia említette egész életén át tartó kutatását a könyv jelentése után. Hui megértette, hogy sokkal kevésbé volt fontos a királynőnek, mint fia és Egyiptom szilárdsága és virágzása, de eltűnődött azon, vajon mit szólna a heb szed ceremónia valódi jelentéséhez. Egy nap elmondom neki, fogadta meg. Hui felvette a sötét köpenyt, és a királynő karjára hajtotta.

– Nem fogok ártani Amenhotep hercegnek, felség − mondta lassan −, de tévedsz, ha azt hiszed, képtelen vagyok a bölcsőjébe fojtani. Olyan betegséget hord magában, ami egy nap a Maatot és Egyiptom legnagyobb isteneit megfosztja a hatalmától. Az Ítéletek Csarnokába úgy lépek be, hogy nem végzem el legnagyobb feladatom. Ezért kérlek, hogy fohászkodj bocsánatomért Amonhoz és Atumhoz.

A szép arcon különös kifejezés suhant át, amit Hui nem tudott értelmezni.

– Az istenek nem fognak elhagyni, és nem kell félned az uralkodónőtől. − Lábujjhegyre állt, a kezeit Hui nyakára tette, és szájon csókolta, beborítva az illatával. Hui döbbenten hátralépett, a királynő pedig szélesen, nagylelkűen mosolygott. − Mindig kész vagyok segíteni a kötelességedben, mer kat − fejezte be, az ajtóhoz lépett és kopogott. − Gyere hozzám, és mondd el a hiéna rejtélyének megoldását. − A szavai a rejtélyből egyszerű találós kérdés csináltak. Az ajtó becsukódott mögötte, mielőtt Hui befejezte volna a meghajlást.

Kenofer várt rá, amikor belépett a hálószobába. Az asztali lámpásba olajat töltött, eltakarította sietős távozása rendetlenségét, és némán nyújtott Hui felé egy fiolát. Hui azonnal kiitta. Felmászott az ágyra, és megparancsolta Kenofernek, hogy húzza fel a gyékényfüggönyt a kis ablakon. A hatalmas sötétségben nem látszott a hajnal közeledte, de a szellő meglengette a lepedőt, amit Hui a kezében tartott, és az alabástromlámpa fénye egy pillanatra megremegett. A hiéna letelepedett a fénytől távoli sűrű árnyékba. Hui tisztán hallotta karmai kaparászását a padlón, amikor vékony hátsóját letette, és azonnal Huira szegezte a tekintetét. − Hatiu vagy habiu vagy? − mormolta Hui, érezte, ahogy az ópium elönti, enyhíti a gyomra ismerős fájdalmát, és elmossa az érzelmeit.

– Kenofer, holnap reggel korán fognak hívatni a palotába. Vagyis ma reggel − mondta álmosan. − Kikészítheted az egyik tizenkettedik fokozatú kötényem, és bármilyen megfelelő ékszert, mielőtt visszamész lefeküdni. − Nem hallotta Kenofer válaszát. Máris a folyó mellett sétált, figyelte, ahogy a békák egymás után felbukkannak a zavaros vízben, és a partra ugranak hozzá. Az orvosság miatt nem voltak rémálmai.

Nem Kenofer ébresztette, hanem a zilált Amenmessze, aki teketóriázás nélkül rázta, míg ki nem nyitotta a szemét, és el nem lökte a karját.

– Szenu királyi főhírnök van itt, Hui − mondta Amenmessze. − Hivatalos idézésre kapott parancsot hajnalban. Igazoltuk, a tekercset maga a fáraó írta alá.

– Számítottam rá. − Hui próbálta kitisztítani a fejét, és kiszállt az ágyból. − Mennyit aludtam?

– Nem sokat. Kenofer elment, hogy megmelegítse a vized a fürdőházban. Elküldöm Szenut, felkeltem Rakhakát, hogy ételt készítsen, aztán megmosdom. Emlékszel, milyen nehéz volt régen meggyőzni a fiatal Amenhotepet, hogy ebédre kikeljen az ágyából? Nos, ez láthatóan már nem így van. Túl öreg vagyok én már ehhez. − Megállt az ajtóban, és megfordult. − Még nincs baj az uralkodónő miatt, ugye, Hui? Ezért jött látogatóba a királynő tegnap éjjel? Összecsomagoljam a háztartást, hogy Retjennuba vagy Zahiba menekülj?

– Nem, nem hiszem. De viszek magammal kíséretet. Kérlek, szólj Pertinek.

– Kint van az ajtó előtt a matracán. Már felébredt.

Mutemwia azt mondta, hogy nem kell félnem Tejétől, tűnődött Hui, miközben Kenofer dörzsölésétől eltűnt az álmossága. Nagyon szeretné látni, hogy Teje visszatérjen jelentéktelen helyére Egyiptom napi kormányzásában, értem, hogy miért, de talán lekicsinyli a rám leselkedő veszélyt abbéli igyekezetében, hogy folytassam feladataimat mer katként? Egyébként is hamarosan így tettem volna. A királynő szerint Teje bezárkózott a fiával, és mindenkivel kiabál, de csupán idő kérdése, hogy megnyugodjon és újra megjelenjen a fogadóteremben. Mutemwia azt akarja, hogy visszatérjek a palotába, mielőtt az uralkodónő dühe kitombolja magát, és visszanyeri önuralmát. Mutemwia imádja a fiát. Attól fél, hogy Teje egy nap megöleti és teljes hatalmú uralkodó lesz a herceg mellett, akinek végzete, hogy életben maradjon? Ha így van, ez azt jelenti, hogy gúnyos megjegyzései ellenére hisz a látomásban. Istennő mint uralkodó, nem feleség? Mutemwia tudja, milyen uralkodónak lenni, ismeri a poszt felelősségét és csábítását. Ő és én a fáraó gyermekkora óta barátok vagyunk. Rendkívül okos nő, látja Amenhotep jellemének töréseit, amiken kicsúszhat egy nagyravágyó feleség. De Teje szereti Amenhotepet. Efelől semmi kétségem.

– Elektrumot vagy bordó aranyat, uram? − kérdezte Kenofer. Hui sóhajtott, és magához tért. A nap már teljesen felkelt, de még alacsonyan sütött a keleti égen, első sugarai halvány reggeli árnyakat vetettek földjeire, és Hui tudta, hogy sietnie kell. Hui aranyszálakkal átszőtt kötényben, aprólékosan kifestve, derékig érő fonatában Maat tollát formázó vastag aranykötőkkel, aranyankhokkal kirakott szandálban a homlokát ráncolta az ágyra fektetett ékszerek felett.

– Valójában nem érdekel − csattant fel −, de gondolom, mivel egyenesen a meghallgatásra megyek, ha a fáraó végzett velem, legyen bordó arany. − Kinyújtotta a karját a bordó fényű karkötőknek, és lehajtotta a fejét, hogy Kenofer Amon két tolldíszét a nyakába akassza. A bordó arany csak a leggazdagabb egyiptomiak számára nem volt túl drága. Az ország mesterei, bármilyen kiválóak is voltak, soha nem tudták utánozni a fém vöröses színárnyalatát. Kenofer tisztelettel nyúlt hozzájuk, de Hui a két gyűrűt nézte a kezén, amit azóta nem vett le, hogy Henenu, a Rehet és démonűző készítette. Talán ezek tartják távol a hiénát − a lélekőrző és a feltámadás békája. Miért nem jutott eszembe, hogy a békát az ujjamon hordom, és miért engedi a rémálmokat? Mert a hiéna habiu, jó szellem, nem pedig khatyu? Kenofer végzett a kis szkarabeuszokkal Hui fülében, és feltartotta a réztükröt. Hui eltolta magától, és kiment a szobából.

Hui és Paneb most is külön hordszéken ment a palotába. Paneb a tekercseket, amiket a királynő hozott, viharvert bőrerszényében vitte. Perti és Hui húsz katonája vette körül őket, Hui főhírnöke, Ba-en-Ré elöl haladt, hogy megtisztítsa az utat. Nem sokan voltak az úton, hogy hallják a figyelmeztetést. Hui, amennyire lehetett, behúzta a függönyt a reggeli napfény ellen, arra gondolt, amit Mutemwia mondott neki, hogy a közelgő meghallgatás gondolata ne kavarja fel. Ha a fáraó elrendelte a letartóztatását, akkor Perti és emberei semmit sem tehetnek. Perti is tudta ezt, de vidám hangja, ahogy az egyik katonával beszélgetett, Huinak halvány biztonságérzetet adott.

A palotabejáratnál Uaszerszatet és egy szakasz katona várta őket. Uaszerszatet meghajolt, ahogy Hui kilépett a hordszékből.

– Üdvözlet, mer kat. Már várnak. Kérlek, szólj a kíséretednek, hogy itt várjanak. Frissítőket hoznak nekik. − A szavai és az arca udvariasan semleges volt, semmi nem árulta el az előző éjszakai kirándulást. A parancsnok elindult a fogadóterem oszlopai felé, és ahogy utánaindultak, az őrök azonnal körülvették Huit és Panebet. Huinak nem kellett utat mutatni a fáraó lakrészéhez. Általában kísérőt hívtak az idegeneknek, és a főparancsnok más dolga után nézett. Már régen volt, amikor Hui elveszett a palota labirintusában, de ma Uaszerszatet alig lassította lépteit, a katonák pedig nem adták jelét, hogy szétszélednének. A folyosókon lézengő udvaroncok kis csoportjai utat nyitottak, miközben Uaszerszatet elviharzott mellettük. Néhányan felismerték Huit a keménykötésű katonák között, és bizonytalanul meghajoltak. Hui tudta, mire gondolnak, ő is ugyanarra gondolt. Fogoly vagyok vagy sem?

A fáraó lakrészébe vezető széles kapunál Nubti állt fel. Mosolygott és meghajolt Hui előtt, Uaszerszatet és katonái pedig a folyosó egyik oldalára húzódtak, de nem szóródtak szét. Hui Panebre pillantott. Az írnok ugyanolyan higgadtan viselkedett, mint mindig. Nubti kinyitotta az egyik kapuszárnyat, fennhangon elmondta Hui nevét, és betessékelte őket. Az ajtó hangos dörrenéssel becsukódott mögöttük.

Amenhotep még hálóingben volt: egy székben terpeszkedett, a fejét a szigorú szokások szerint fehér sapka fedte. Mindkét keze nagy tál vízbe lógott a két oldalán álló kis asztalokon. Egy szolga szorgosan masszírozta az egyik lábát. A másik, hennával festett lábát kinyújtotta egy széken. A fáraó arca kissé duzzadt volt, a szemfestéke elkenődött a halántékán, de a másik szeme tiszta volt, bár véreres. Huinak úgy tűnt, mintha az egyik szeme hiányozna. Egy férfi, akit még soha nem látott azelőtt, türelmesen állt az egyik oldalon egy nagy kancsóval a kezében. A hatalmas szobában a levegő sűrű volt a rozmaring és a mirhafüst miatt. Hui és Paneb leborult a földre, Amenhotep pedig morgott, hogy felállhatnak.

– Paneb, menj oda, és legyél csendben − parancsolta. − Bácsikám, késtél. Gyere közelebb, hogy ne kelljen kiabálnom. A fejem majdnem szétpattan, és minden porcikám sajog. Nem kellett volna felkelnem az ágyból, de a tegnap esti ünnepség előtt anyám, a királynő azt kérte, hogy beszéljek veled a ma reggeli meghallgatás előtt.

Hui odalépett a fáraó elé.

– Sajnálom, hogy beteg vagy, felség − mondta.

Amenhotep megint felmordult.

– Inkább másnapos vagyok, mint beteg − ismerte be meglepő módon. − Nubti, küldj ki mindenkit Huin és Paneben kívül, és küldd be Nebmerutot. Kint lézeng valahol a folyosón. És te, Neferronpet − förmedt rá a kancsós férfira −, miféle pohárnok vagy te? A legutolsó, amit kívánok, az édes datolyabor. Hozz szemetet. − A fáraó megint Hui felé fordult. − Semmi nem segít, csak ha hideg vízbe mártom a kezem, és a mirhafüst − mondta, miközben a szoba gyorsan kiürült. − A szemet gyakran elveszi a fejfájást, de nem különösebben kedvelem a sört. Néha csodát tesz a lábmasszírozás is. De nem a mai napon. − Kiemelte a kezét a vizestálakból. Hui felvett egy vászonkendőt, beburkolta a fáraó kezét, és óvatosan megtörölte az ujjait. Amenhotep figyelte. − Mindig is szerettél, ugye? − mondta csendesen egy kis idő múlva. − Mióta az áradás hónapjait veled és Anhurettel töltöttem, kisfiú koromtól. Én is szeretlek és bízom benned. Azt hiszem, igazából te és anyám, a királynő vagytok az egyetlenek, akikben teljesen megbízom.

Kopogtak az ajtón − a kopogás visszhangzott a hatalmas térben −, aztán Nubti belépett egy férfival, akit Hui felismert: Nebmerut pecséthordozó és főírnok. Anélkül hogy parancsot kapott volna, Nebmerut odaült Paneb mellé a földre, üdvözölte, és az írótábláját keresztbe tette a lábán.

Amenhotep észre sem vette a közjátékot.

– Nincsenek kételyeim arról, hogy isteni ajándékod Atumtól származik, és a látomásaid igazat szólnak − folytatta a fáraó. − Amiket kicsi fiam jövőjében láttál, félelemmel és kétségbeeséssel töltött el. Hogy merészeli egy Megtestesülés megtagadni isteni apját, sőt kőfaragókat küldeni minden egyiptomi templomhoz, emlékhez és oszlophoz, még a határon túlra is, hogy kivéssék a nevét, és ezzel nem létezővé tegyék? Szörnyű veszekedésem volt Tejével. Azzal vádolt, hogy a Hórusz-trónt magadnak és unokaöcséidnek akarod. Sarlatánnak nevezett, fogadkozott, hogy letartóztat és bebörtönöztet, hogy halálra éhezz. Aztán elrohant a hárembe.

Még egy kopogás visszhangzott az ajtón. Amenhotep összerándult a fájdalomtól. Neferronpet közeledett agyagkorsóval és egy ezüstpohárral. Öntött, meghajolt és Amenhotep kezébe adta, aki mohón belekortyolt. Hui elvette a korsót, az egyik asztalra tette, és kurtán elbocsátotta. A férfi egy pillantást vetett a fáraóra, és elment. Hui beledobta a kezében tartott kendőt a vízbe, és visszaült a székére.

– Beszéltem anyámmal, a királynővel, aztán egész éjjel ittam − folytatta a fáraó. − Feledést akartam, Hui. Nem ölhetem meg a fiam, de nem is tehetek úgy, mintha nem hallottam volna a jóslatot. A gondolat, hogy Teje valóban feleségül megy a herceghez, minden elképzelésen túltesz, nem beszélve a Maat törvényein, de a hangodat hallottam a boroskancsókon keresztül. Nem menekülhettem. Ha a Maat megsérül, Egyiptom védtelenné válik az aszállyal, az éhínséggel és a betegséggel, és ki tudja, talán az ellenséges betöréssel és támadással szemben is. − Az ujját a fájó jobb szemére nyomta. − Ezért kiadtam az egyetlen parancsot, ami lehetséges számomra − tette hozzá lesújtva. − Amenhotep herceg mostantól a háremben marad. Nem hagyhatja el a területét semmilyen indokkal. Soha többé. Uszerhet háremintéző és utódai az életükkel felelnek, ha kijut onnan. Uralkodói pecsétem van a parancson és az indokon. Azt is megparancsoltam, hogy Tejét hozzák ki a háremből, és csak az engedélyemmel látogathassa a herceget. Minden olyan borzasztó és nehéz volt, bácsikám. Helyesen cselekedtem?

Hui meg akarta ölelni a fáraót, átölelni és ringatni, mint amikor Amenhotep még kisfiú volt. De helyette a kezébe fogta a fáraó kezét.

– Helyesen cselekedtél, az egyetlen módon, amivel nem szegted meg a Maat törvényét − mondta halkan. − Bölcs voltál. Teje végül elfogadja majd a döntésed. Én azonnal visszatérek a mer kat feladataihoz, ha egyetértesz. Amenhotep, soha ne kételkedj, hogy rám bízhatod az életed. − Hui érezte, hogy megszorítja a kezét, és elengedte. Amenhotep biccentett.

– A miniszterek, a követek és a kérvényezők a fogadóteremben nyugtalankodnak − mondta a fáraó. − Menj, végezd a dolgod, bácsikám, és mondd meg Nubtinak kifelé menet, hogy már megéheztem. Ma este elhozhatsz mindent, amire királyi pecsétem szükséges.

– Mindent hallottál, Paneb? − kérdezte Hui, amint a nehéz kapuk becsukódtak mögöttük, és sietve végigmentek a folyosón.

Paneb bólintott.

– Minden szót, uram − felelte. − Javasolhatom, hogy kérj királyi pecsétet a papiruszra?

Nem vagy ostoba, kedves írnokom. Ezúttal mindenképpen szükségem van biztosítékra az eseményekhez, amiket a jövőm tartogat. Hui beviharzott a fogadóterembe, elfoglalta az emelvényen az üres széket, és lenézett a tengernyi lehajtott fejre.

– Mahu, kivel kezdjük? − kérdezte.

A mitanni nagykövet hosszú levelet adott át királyától, ami tele volt Amenhotep dicséretével, de Hui, mint mindig, azt gondolta, miközben a véget nem érő szóvirágokat hallotta a fáraó erényeiről, hogy Mitanni aranyat akar, méghozzá rengeteget. Meglepő módon ezúttal a mitanni király új lovakat és szekereket ajánlott cserébe. Hui félbeszakította a felolvasást és az ügyet a külföldi levelezések felügyelőjére bízta. Merimosze, Kus és Uauat alkirálya, Amon aranyföldjeinek felügyelője alázatosan üdvözölte Amenhotepet, és katonákat kért az aranyút védelmére. Az ügyet a kincstárnoknak és a főparancsnoknak, Uaszerszatetnek együtt kell kivizsgálni. Hui ezután jóváhagyja majd a döntést.

Amint a terem kiürült, Hui és Mahu elindult a hivatalokba. Mahu csendben volt. Csak Nebmerut, királyi írnok és pecséthordozó volt rangban felette. Hui mindig szeretett Mahuval dolgozni. Mint ahogy Paneb, ő is meg tudta tartani magának a véleményét, hacsak nem kérdezték, amikor válaszai tömörek és lényegre törők voltak. Sok volt a feladata − minden beszélgetést és döntést lejegyzett, másolatot készített minden találkozásról a palotai levéltárnak, de nem panaszkodott. Hui a fáraóval való találkozásán gondolkodott, miközben Mahuval a hatalmas szobához léptek, ahol Hori és Szuti, Kha építész kétségkívül kiváló fiai dolgoztak. Hui nem várta, hogy benn lesznek: az építészek és kőművesek munkájukat a szabadban, a hűvösebb reggeli órákban végezték. De az egyik segédjük és néhány írnokuk benn lesz, és Hui csak arról akart meggyőződni, hogy a következő napon beszélhet a két fiatalemberrel.

Amenhotep világosan kijelentette, hogy nem kételkedik a látomásaimban, tűnődött Hui, amikor ő és Mahu nyugodtan végigsétált a hivatali szobák előtti kövezett úton. Jobbra egy jól öntözött gyep ért véget a hatalmas falnál, ami a palota területét védte. A nap még nem ért a zenitre. Hui árnyéka, bár kurta volt, látszott mellette a fűben. Nem akart ránézni, tudva, hogy a hiéna ott van az árnyékban, és tartja a lépést mellette. Komoran elfordította róla a figyelmét. Mutemwia gyakran elmesélte Amenhotepnek a jóslatom történetét, amit először láttam, amikor véletlenül megérintettem, és még nem tűnt lehetségesnek a Hórusz-trónra lépés. Biztosan kívülről tudja az egészet. De Tejével nincsen közös múltam. Először akkor jósoltam neki, amikor lányból csaknem nővé érett, és elhallgattam a jóslat egy részét. Most elolvasta az egészet. Jó okot adtam neki, hogy ne bízzon bennem, és mint minden anya, ösztönösen védi a fiát a veszélytől, bármi történjen is. Azzal együtt, hogy hazugnak nevezhet, azt akarja majd, hogy olyan távol tartsam magam a hercegtől, amennyire csak lehet. Uralkodónői hatalmát és kétségtelen dühét nézve, amit férje, de különösen ellenem érez, keresni fogja a módját, hogy megöljön, és ezután Amenhotep visszavonja a parancsát. Bármit mondott is Mutemwia, gondoskodom róla, hogy a birtokom és házam népe védett legyen. Atum vajon segíteni fog, bár teljesítettem megbízatásomat, megfejtettem a könyv jelentését, és már csupán Látóként lehetek hasznára? És Anubisz? Hallotta a hiéna lihegését, elborította az undor, megpördült, és felé rúgott, bár tudta, hogy az egész hasztalan.

– Uram? − kérdezte Mahu.

Hui dühösen fújt.

– Semmiség. Azt hittem, egy skorpiót láttam − mondta. − Gyorsan végezzünk a dolgunkkal. Éhes vagyok.

Egy nyitott hivatal ajtajához értek. Hui hallotta a benti beszélgetést. A szobabelső kellemesen sötét volt. Két férfi hajolt egy papirusz fölé, amit kitekertek, és egy széles asztal tetejére terítettek. Ahogy Mahu félreállt, hogy Huit maga elé engedje, udvariasan meghajoltak.

– Hívjuk a Fényt elsőnek, de csupán a sötétség által ismerjük − szólalt meg az egyik férfi, és Hui egyszer csak nem látta az arcát. A szoba sokkal sötétebb volt, mint amilyennek kívülről tűnt. Hui megfordult, de nem volt ajtó mögötte, nem volt napsütötte gyep és ragyogó kék ég.

– Mahu? − kiáltott, és hangjára hirtelen leereszkedett a teljes sötétség. Olyan sűrű volt, hogy Hui fojtogató súlynak érezte, és egy rémült pillanatig nem kapott levegőt.

– Ez az elkerülhetetlen szükségszerűség − szólt egy másik hang. Hui zavara ellenére hallott valamit a hangjában, amit felismert. Halvány visszhangot talált régi emlékeiben. Főpap? Ré vagy Thot templomából? Mit jelentett? Nem emlékezett.

– Anubisz, itt vagy? − suttogta, és a hangját eltompította az áthatolhatatlan sötétség, aminek tömege és mélysége is volt. − Eljöttél, hogy az Ítéletek Csarnokába vezess?

Nem jött válasz. Helyette az első hang kiáltott:

– Csak a sötétségen, sötétségen, sötétségen! A Fény árnyékot vetett, hátborzongatót és szörnyűségeset, a nyugtalan vízhez hasonlót, zavarosan habzott, mint a füst! Veszedelem a vízben, és gonoszság a füstben!

A hang vonyítani kezdett.

Huit kiverte a hideg veríték. A hang földöntúli volt, a hátborzongató üvöltésben nem volt semmi emberi, de emlékezett rá, hol olvasta ezeket a szavakat. Elment Thot khmunui templomába, hogy elolvassa Thot Könyvének második részét. Anhuret és a fiatal Amenmessze vele tartott. Amenmessze kihasználta az alkalmat, hogy meglátogassa a családját. Huit félelemmel töltötte el minden és mindenki Thot otthonában, állandóan érezte az isten erős varázsát. Anhuret védelmét kereste, barátságot kötött vele, amit csak Anhuret halála tört meg. A könyv második része, amit meg kellett fejtenie, egyáltalán nem volt értelmes Huinak, amíg Thot főpapjával beszélni nem kezdtek a békákról. Elismételte a rejtélyes bekezdést. Az egész könyv ott volt, hibátlanul a fejében. „Én vagyok az Egy, ami Kettővé változik át. Én vagyok a Kettő, ami Néggyé változik át. Én vagyok a Négy, ami Nyolccá változik át. Ezután Én vagyok az Egy.”

Az üvöltés elhallgatott, Hui szavait pedig egy kórus ismételte, aztán lassú torokhangokból egyszerre hatalmas tömeg fülsüketítő lármája lett. Hui befogta a fülét. Még mindig nem látott semmit. Aztán a jobb kezét valami elrántotta a fejéről, a kezébe nyomott valamit, ami fémbotnak tűnt, és Hui érezte, hogy hátratolják. Próbálta megtartani az egyensúlyát. A másik kezét egy falon tartotta, megfogott egy ajtógombot, aztán minden figyelmeztetés nélkül kinn találta magát. A hangzavar elhallgatott, és a csendben csengett a füle. Rájött, hogy egy hosszú, arany hivatali pálcát fog középen. A tetején sakálfej volt, és Anubisz markolta alatta a pálcát. Hui gyorsan elengedte, és körülnézett.

A füvön állt Hori és Szuti szobájával szemben, de az ajtó zárva volt, mint a hivatalok összes ajtaja. Semmi nem mozdult. A bogarak nem másztak a szürke füvön. A szél nem lebbentette fel Hui kötényét. Egy madár sem volt az ólomszürke égen. A hangok teljesen hiányoztak, és minden, amire Hui nézett, a halál színét viselte, kivéve saját árnyékát. Az éjfekete árnyék átkúszott a gyepen, fel a szürke falon egészen az égig, míg Huinak ki kellett nyújtania a nyakát, hogy a hatalmas, torz fejet meglássa. Nem nézte sokáig. Nem messze a lábától ült a hiéna, tintafekete volt az árnyékában. Nem őt nézte: a tekintetét Anubiszra szegezte.

– Mit tett a hatalmas Atum, amikor látta az árnyékát, hatalmas Látó? − kérdezte éles hangon Anubisz. − Szégyenkezem, hogy itt vagyok, felteszem ezt a kérdést, neked pedig szégyenkezned kell, hogy az Időtlen helyen állsz és nem tudod a választ. − A szája gúnyosan megrándult. − Hányszor figyelmeztettelek, hogy legyen gondod a házadra? Hány figyelmeztető szót vesztegettem gyenge kádra? − Közel lépett Huihoz, és kivillantotta nedves, fehér fogait. A teste csillogott, fekete mellkasán ragyogott az aranyankh, aranyszínű köténye ragyogóan feszült tökéletesen izmos lábára. Ő volt az egyetlen csillogó, életteli alak a sírszerű szürkeségben, és Hui, ahogy lenézett magára, látta saját szürkeségét. − Mondd − morogta Anubisz −, mit jelképez a háromság?

– Örök és változatlan igazságot.

– És a megkettőződés micsoda? − Hui figyelte, ahogy hosszú, szőrös pofája, rózsaszín nyelve és halálos állkapcsa kimondta a szavakat. Az isten lehelete meleg volt, és a szent kyphi illata érződött rajta a templomi rítusokból.

– A megkettőződés múló, földi bölcsesség.

– Mondd meg akkor, mi a heb szed?

Hui rábámult Anubiszra. Anubisz várt, félig lehunyta fekete szemét, és hegyezte hatalmas fülét.

– Rájöttem, Ítéletek Csarnokának legfélelmetesebb istene, hogy a heb szed a fáraó megkettőződését átváltoztatja. A fáraó örök és végtelen lesz. Belép a háromság mennyiségi bizonyosságába. Természete megváltozik, így a heb szed az örökkévalóság mennyiségtana.

– Te rájöttél erre, és mégsem emlékszel, mit tett a hatalmas Atum, amikor Fénnyé vált, és látta az árnyékát? Békák, Hapu fia. Békák. Nézd!

Anubisz kinyújtotta a pálcáját Hui torz árnyéka fölé, és Hui rémületére a benne kuporgó hiéna nőni kezdett. Felduzzadt, megnyúlt, kitöltötte az árnyék körvonalát, míg a palaszürke égen látszó fej már nem Huié volt, hanem hatalmas, furcsa, szőrös pofáé. Hui lábánál a füvön a sötétségben mozgás támadt, felkúszott a falra, és az égre hömpölygött, vele együtt áradt egy szag, amire Hui emlékezett. Nem vadállat szaga. Rothadás, bűzlő hús szaga, de ez csak egy része a bűznek, ami az Ised Fából áradt Ré templomában, döbbent rá Hui hirtelen. Méz és kerti virágok illata is volt benne… Az árnyékában rekedt lények felé haladtak. Békák. Hui felkiáltott és hátrált, de az árnyéka vele tartott, hozzátapadt, a része volt, mint a békák.

– Hagyd abba, Anubisz! Kérlek, hagyd abba! − könyörgött.

Az isten megvonta a vállát.

– Abbahagyni? Hogyan tudnám? Te és az árnyékod egyek vagytok, ostoba Látó, mint ahogy Atum árnyéka is hozzá tartozott.

– De Atum látta a káoszt az árnyékában, és lecsendesítette! Megparancsolta a párok, kettő, négy, nyolc, férfi és nő összhangját. Békák, Anubisz, ó, hát persze! Békák! Már emlékszem mindenre! Víz, végtelen tér, sötétség, ami rejtett, így a világmindenség létrejött, mielőtt a teremtés létrejött. De én nem vagyok isten! Én nem teremthetek rendet az árnyékomban!

– Tehát végre emlékszel a második tekercs jelentésére. − Anubisz hangja szúrós volt. − Ennyi évig várt Atum, várt Thot, vártam én, hogy megértsd. Egyetlen emberi lény sem képes rendet vinni a sötétségbe. Megpróbálhatja. Talán sikerül neki egy darabig. De az árnyéka mindig hiénát rejt. − Egyik gyűrűs ujjával intett, a békák eltűntek, és Hui árnyéka a szokásosra zsugorodott. A hiéna is eltűnt. − Még mindig ott van − mondta Anubisz. − Egész életedben ott volt. Nem voltál több tizenhárom évesnél, amikor elolvastad a második részt, és Thot főpapjával együtt megfejtettétek a jelentését. Miért felejtetted el olyan gyorsan?

Hui megrázta a fejét. Kifogások kergették egymást a fejében − nagyon fiatal voltam, féltem Thot templomában, nem figyeltem a feladatra, mert éreztem Szenofer jelenlétét a templomi iskolában − de mindez elfogadhatatlan lenne a sakálisten előtt, aki évekig gúnyolta és űzte. Huinak eszébe jutott, hogy Anubisz talán szándékosan ingerelte, hogy rákényszerítse az engedelmességre, amikor lázadás fenyegette.

Anubisz sóhajtott, és illatos lehelete szétáradt.

– Félj, büszke Hui − mondta, és állati torkában morgássá változott a szó. − Félj, hogy a jövő, amit látomásaidban láttál, gonosz. Félj, hogy a sebek és betegségek, amiket az utasításomra gyógyítottál, végül máshol jelennek meg. Láttad, hogy így történik, ugye? Nem gyakran, de elég sokszor, hogy megzavarja az álmod. Azt kellett gondolnod, hogy tévedhetetlen vagy és a hibát másban kell keresni? Én tévedhetetlen vagyok, halandó, de te nem. A válasz mélyen a lelkedben volt, de nem akartál szembenézni vele, mert féltél, hogy be kell vallanod a tévedésed azoknak, akik a segítségedet kérik. − Gyorsan megnyalta a száját. − Az árnyékod leküzdhetetlen zűrzavara, azoknak a leküzdhetetlen zűrzavara, akiknek jósoltál, elferdítette az igazságot, amit Atum rajtam keresztül mondott. Nem mindig, és általában jelentéktelen módon, de elégszer, hogy neked és nekik fájdalmat okozzon. − Hui rémületére Anubisz előrehajolt, átkarolta Hui nyakát, és megnyalta az arcát. Az isten orra hűvös és nedves volt. − Szükségtelen bűntudatot hordasz, kedves halandó − mormolta. − Egyiptom sorsának csak parányi felelőssége a tiéd. A fáraó helyesen cselekedett, és Maat örül. A te szívedbe is belelát. Menj a dolgodra, mer kat. Kormányozd az áldott Egyiptomot, és jósolj népének.

Anubisz félreállt, mindkét fekete kezébe fogta a pálcát, és olyan nyelven szólalt meg, amit Hui nem ismert. Ujjain a nehéz gyűrűk egyszerre ragyogni kezdtek a napfényben, a fű kizöldellt, a madarak csicseregni kezdtek a levegőben. A nyitott ajtóban két férfi nézett fel, meglátták Huit, és meghajoltak. Mellette Mahu várakozott udvariasan. Hui körbepillantott. Anubisz eltűnt, de a kyphi illata érződött kissé a meleg levegőben. Hui biccentett Mahunak, mosolygott, mély levegőt vett és belépett.