A fáraó óvatos örömmel fogadta Teje híreit.

– Tehát nem láttad a gyermek korai halálát, gondolom − mondta Huinak, amikor együtt álltak Amenhotep síremlékének bejáratánál. − Ne utasítsam a kőfaragókat, hogy még egy termet vájjanak ki a sziklából, második fiam szomorú halálára számítva? − A fáraó karjával parancsolóan az alattuk fekvő tátongó üregre mutatott. − Kezdem azt gondolni, hogy valahogyan megsértettem az isteneket, bár el sem tudom képzelni, hogyan. Öntöttem az aranyat és az emberi erőt dicsőségükre egész Egyiptomban. Engedelmes voltam a Maat törvényeinek. Mi mást várnak még tőlem?

– Csupán azt tudom, hogy az uralkodónő még egy fiúnak fog életet adni − felelt Hui. − Atum nem mutatja meg a végzetét nekem, míg meg nem érinthetem.

– Mint az állandó rossz hírek hozója, te is gyanakvó lettél Atum jóslataival szemben, mint ahogy én, bácsikám? − Amenhotep ingerülten visszautasította a pohár vizet, amit egy szolga nyújtott felé. − Thotmesznek csapatvezetői címet adtál, és megengedted, hogy elkezdje kiképezni a Mennoferben állomásozó katonákat maradék idejében, távol Ptah templomától. Ez ésszerű poszt a Hórusz-trón várományosának. Lehetséges, hogy kételkedsz korai halálának jövendölésében?

– Csak azt tudom, hogy a herceg nem éri meg huszonegyedik évét − felelt Hui. − Felség, sajnálom, de nem kételkedem Atum szavában. Továbbra is sok udvari embernek jósolok pontosan, ahogyan az isten mutatja.

– Teje ragaszkodik hozzá, hogy a széltől is óvja a fiút − mondta Amenhotep ingerülten. − Két orvos és egy őr a hálószobájában, bár a királynő tisztában van a még előtte álló évek számával. Remélhetőleg a következő fiú dajkálása megnyugtatja a lelkét. Az enyémet bizonyosan. Még egy fiúgyermek erősíti a békés utódlás lehetőségét.

Anubisz szerint nem, gondolta Hui rosszkedvűen. A házasságod Tejével saját fennhéjázó művem volt, és azt parancsolták, hogy hozzam helyre a hibát, amit elkövettem. De hogyan? Hogyan használhatom Amenhotepet ehhez? Ez a sok halál − ezek a házasság következményei, ami nem volt megírva? Atum kitörli talán e királyi család minden nyomát Egyiptom szent történetéből?

– Ébredj, bácsikám. Nem is figyelsz rám. − Amenhotep kíséretével a sarkában elindult a kissé odébb álló téglahalmok felé. Az ernyőhordozó sietve próbálta utolérni. − Nézzük, hogy halad az új palotám építése. Máris el tudom képzelni a készen álló halotti templomom nagyszerűségét, de miért dolgoznak a munkások ilyen lassan a palotán?

– Mert mindig megváltoztatod az építészek terveit, szegény Horit és Szutit háborgatod, nem beszélve Menről, az Építkezések Felügyelőjéről. Ők felelősek a halotti templomod folyó építéséért, és Amon templomáért a déli Aptnál.

– Csodálatos tisztelgés Amon előtt és előttem − mondta Amenhotep. − A terved dicsőséges és arányos, a szent szfinxek útja Ipet Szuttól pedig nagyszerű, de tizenkét éve már, hogy lerakták az alapokat, és még mindig nem áll készen a felszentelésre. Minden olyan lassú! Türelmetlenül szeretném már áttenni székhelyem erre a partra, távol Uaszet zajától és bűzétől. Siettesd meg az építkezést, Hui.

– Megteszem, ha felséged nem fog beavatkozni és békén hagyja az építészeimet.

Amenhotep hirtelen szélesen elvigyorodott − mosolya ragadós volt.

– És megtiltod, hogy Anhuret elvigyen halászni, aztán a szobámba küldesz, ha nem engedelmeskedem? − Felnevetett. − Rendben, kedves bácsikám, a te kezedbe teszem jövőbeli kényelmem. Menjünk erről a pokoli hőségről. Az ágyamba kívánkozom.

Áthajóztak az alacsony folyón, és elváltak − a fáraó a lakrészébe ment, Hui pedig a házához. A teherhordók már várták szétszóródva a ritkás árnyékban, amit a csatornát szegélyező hervadozó fák vetettek a palota bejáratánál. Hui nyitva hagyta a hordszék függönyét, amíg végigvitték a házához vezető rövid úton. A parti út − ami poros és elhagyatott volt ebben a napszakban − hamarosan a folyó és a mákföldek közé ért, amik védősávot alkottak Hui birtoka körül. A hordárok itt megálltak, hogy Hui válaszolhasson a katonák kérdésére, mielőtt befordultak a védőfalakhoz a kiszáradt növények mellett. A mákvirágok külseje megtévesztő volt. A sárga levelű, száraz szárak a kiszikkadt homokba lógtak élettelenül, de Hui tudta, hogy az értékes gyógyszert már kinyerték a gubókból, és a magokat gondosan begyűjtötték, hogy jövő tavasszal elvessék. A tolvajok ellen állandó védelemre volt szükség a kertekben, Hui és Amonnefer pedig gondoskodott róla, hogy a jövedelmező mezők szélére állított embereket busásan megfizessék.

Két kapu nyílt Hui birtokára. Az egyik északra nézett a mákmezőkre, a másik pedig a folyótól a ház mellett és a mögötte fekvő csodás kertig húzódó csatornánál nyílt. Most, Meszóri közepén a csatorna száraz volt. Az északi kapuőr beengedte a hordszéket, és Hui hamarosan kiszállt a fogadóterme előtt álló oszlopoknál.

Amenmessze kilépett az árnyékból, és meghajolt.

– Paneb elment a délutáni pihenőjére, de szeretné, hogy felkészülj az asztalodon álló hét tekercsre ma este, uram − mondta, és követte Huit, ahogy belépett a hatalmas szoba hűvösébe. − Kenofer is alszik a matracán az ajtód előtt, de kéri, hogy ébreszd fel, ha szükséged van rá. Nasa úrnő még nem tért vissza Tuja úrnő házából. Perti kapitány…

Hui egy kézmozdulattal elhallgattatta.

– Minden várhat, amíg pihenek. Menj az ágyadba, Amenmessze. Ezúttal itthon fogok vacsorázni, mondd meg Rakhakának, rendben?

Hui levette a szandálját, és elindult a hatalmas fogadótermen keresztül − kellemes volt a fehér és kék kőpadló hűvöse meztelen talpa alatt. Egy kis ideig tartott, míg elérte a meleg levegőjű nyitott átjárót és az őrzött lépcsősort, ami jobbra elágazva az emeleti szobákhoz vezetett. A mer kat feladataihoz tartozó legtöbb hivatali ügyet a palota melletti dolgozótermekben intézte, de néha egy-egy kényes dolgot itt, az otthonában tárgyalt, ahol a fogadótermet szándékosan úgy tervezték, hogy más benyomást tegyen a hivatalnokokra, akik az emelvénye előtt megjelentek. Amenhotep ragaszkodott hozzá, hogy az uralkodói színek nyilvánvalóak legyenek Hui házában.

– Te vagy a karom meghosszabbítása, és az istenek választott társa − mondta egyszerűen a fáraó. − Testvérem, bácsikám, szeretett Látóm, az egyetlen ember, akiben teljesen megbízom. Ha bárkinek előjoga, hogy kék-fehérben éljen rajtam kívül, akkor te vagy az, mer kat. − Tehát Hui háznépe kék és fehér kötényben járt, hajói és bárkái szintén kék-fehér zászlót hordoztak, és Hui maga is kék-fehér lenvászon szalagokat viselt hosszú fonatában. A palotai szolgák és a köznép, akivel jártában-keltében találkozott, letérdelt és leborult, és Hui már rég nem próbálta megakadályozni, hogy a legnagyobb hódolattal üdvözöljék.

– Az emberek tudják, ki uralkodik Egyiptomban − közölte Amenhotep fesztelenül, elengedve a füle mellett Hui tiltakozását. − Kifejezik hálájukat a békéért és jólétért, amit nekik adtál, ez minden. Aggódsz, hogy elragadod az én kiváltságomat, Hui, de ez engem egyáltalán nem aggaszt. Ez az ügy nem fontos. − Hui háznépe szerencsére csupán meghajolt előtte, miközben dolgát végezte.

Segédintézője, Paroi elment a lépcső alján, és fejet hajtott, miközben eltűnt a hatalmas ház alsó labirintusában. Hui is biccentett, felment a lépcsőkön, és átlépett a horkoló Kenoferen, hogy belépjen saját ajtaján.

A személyi szolga leeresztette a gyékényfüggönyt az egyetlen ablakon, amihez Hui ragaszkodott a ház tervezésénél. Nem volt szokás a hálószobákban többet hagyni egyetlen kis mennyezeti ablaknál a fal és a mennyezet találkozása alatt; gyakran egyáltalán nem is volt ablak − de Hui nem szeretett elaludni és felébredni teljes sötétségben. Még mindig emlékezett arra, ahogy belezuhant a sűrű feketeségbe, amikor tizenkét évesen megölték, és jobban szerette a nagyobb meleg kényelmetlenségét és a gyékényen átszűrődő délutáni fehér fényt. Kenofer tiszta lepedőt húzott a hatalmas aranyozott ágyra, és egy ezüsttálon ráncos fügéket tett Hui öltözőládája tetejére, ami várta, hogy Kenofer kinyissa és felöltöztesse Huit az esti eseményekre. Egy pár fülbevaló és karkötők voltak a réztükör mellett Hui szépítőszeres állványán. Minden olyan volt, amilyennek lennie kell, mint amilyen mindig is volt ebben a napszakban, Hui mégis megtorpant.

Egy kis ideje Hui a szilva kis, zöldessárga virágából kivont fűszeres illatot viselte, ami a déli homokos talajon termett. Elérte azt a kort, hogy bármilyen más illat vagy azokra emlékeztette, akiket szeretett és elveszített, vagy élénk emlékeket ébresztett, kellemeset vagy felkavarót. Ezeket a pillanatokat nem kerülhette el, de szükségtelen volt Isat, anyja vagy Anuket állandó emlékét viselni saját testén. Hui nem szerette a barna gyümölcsöt, ami a csúf, szúrós és tüskével borított fán termett, de a virága furcsa illata illett hozzá. Az illatszert kék fajanszüvegben tartotta szépítőszeres dobozában, és bár szorosan bedugaszolta, az illat mindig belengte a szobát, keveredve a tömjén halvány illatával, amit gyakran égetett a szentélyében.

Hui az ajtóban állt, és felfigyelt valamire − az orra kitágult. Egy másik szag, olyan halvány, hogy alig lehetett érezni, belengte a csendes, zárt helyet, és azonnal megérezte, hogy nincs egyedül. Az első gondolata Anubisz volt, és a fejében kavargott a bunda és a fekete bőr látványa, de az isten tömjénillatot hozott magával, és a testének is ilyen illata volt. A levegő, amit Hui belélegzett, kétségtelenül áporodott volt. Valami állat feljött az emeletre, talán egy elkényeztetett palotai macska, ami hazáig követte, vagy esetleg egy patkány a kerti magtárból. Paroi állandó csatát vívott, hogy megmérgezze őket.

Hui óvatosan végigvizsgálta a szobát. Az ágya négy lábon állt, de úgy tűnt, semmi nincs alatta. Nem mozdult semmi a szépítőszeres állvány és a szoba közepén álló arany- és elefántcsont asztal alatt, mellette a szék pedig üres volt. A díszes arany Henti-heti-szentély, Hui szülővárosának krokodilistene be volt csukva, de Hui egyre kényelmetlenebbül érezte magát, és figyelmét a szentély kettős kapuja ragadta meg, amire Henti-heti hosszú orrát és kidudorodó szemeit vésték. A szentélyben az isten ült jóságosán, pikkelyes farka zömök lábai köré tekeredett, várta, hogy az ajtó kinyíljon, és fogadja Hui tiszteletadását. De valóban így volt? Hui gyorsan körülnézett a szentély árnyékában. Semmi nem mozdult, de a visszataszító szag erősebb lett, és elnyomta az illatszer és a füstölő illatát is. Hui habozott, de közben egyre erősödött benne az érzés, hogy Henti-heti már nincs a szentélyben, hogy valami rossz és romlott ül a helyén, és semmi esetre sem nyithatja ki az ajtaját. De a gondolat nevetséges, hihetetlen volt, és inkább a rémálmokat, mint a forró, álmos uaszeti délutánokat idézte.

Hui dühös volt magára, és úgy döntött, nem ébreszti fel Kenofert. Határozottan elindult a szentély felé, de közben a szeme sarkából mozgást látott a sarokban. Tudta, hogy az ágya egy pillanattal ezelőtt még üres volt, de most egy állat ült a lepedőn, higgadtan bámulta összehúzott, sárga szemeivel, rózsaszínű nyelve mozdulatlanul lógott ki széles, fekete pofájából. A hátát fedő szőr merev és szúrós volt, csúf és kétségtelenül durva tapintású, gondolta Hui egy döbbent pillanatra, mielőtt felismerte az állatot. De te megérintetted, ugye, Imhotep? mondta magában. A hátát simogattad, ahogy melletted ült, szelíden és elégedetten, sárga szemei engem bámultak komoly önuralommal. Ez nem közönséges hiéna, ez a lény eljött hozzám a Csodálatos Nyugatról. De miért?

Hui még egy lépést tett előre. A hiéna nem mozdult.

– Mit művelsz itt? − suttogta. − Imhotep küldött? Üzenetet küldött Anubisz?

Hui hangjára a hiéna pislogott, felállt a hátsó lábára, és kinyújtózott. Aztán Hui döbbenetére a földre ugrott, felé bicegett, és a lábához törleszkedett. Az állat durva és szúrós érintése olyan undorral töltötte el, hogy felkiáltott, és elhúzta magát. Csaknem azonnal megjelent Kenofer magas alakja az ajtóban, és gyűrött kötényét maga köré tekerte.

– Uram, mi a baj? − kérdezte, és gyorsan Huihoz lépett. − Te remegsz! Álom volt? Nem, látom, hogy az ágyad érintetlen. Beteg vagy?

Hui végignézett a szobán, és csaknem hisztéria kerítette hatalmába. A hiénának nyoma sem volt, de úgy érezte, mintha még érezné a leheletét, a meleg, rothadó bél bűzét. De ez butaság, futott végig rajta. Az égi hiénának nincs szaga, és nem állatias. A földi hiénát hatja át annak a bűze, amit megeszik. Hui az ágyhoz lépett, és lehajolt. A lepedőn még mindig látszott a mancsa és hátsója nyoma.

– Gyere ide, Kenofer − parancsolta rekedten. − Nézz ide, mit látsz?

Kenofer keze magától kisimította a már gyűrött lepedőt.

– Semmit, uram. Legalábbis semmit a lepedőn kívül. Mit kellene látnom? A tisztító talán foltot hagyott?

– Nem, milyen szagot érzel?

Kenofer felvonta sötét szemöldökét, és hangosan beszívta a levegőt az orrán keresztül.

– Állott füstölőszagot és a te illatszeredet − mondta Huinak. − Felmosathatom a szobát ecettel, ha ezek a szagok zavarnak.

Hui még mindig látta a lepedőn a nyomokat, úgy tűnt, mintha őt csúfolnák, és meztelen combján még mindig érezte a durva szőr érintését.

– Húzd le az ágyneműt, és mosasd ki újra. Azonnal le kell mosdanom, kérlek, Kenofer. Amíg engem mosol, a segéded megvetheti az ágyat az egyik vendégszobában, és ott alszom a délután hátralevő részében. Kérem a mákot is. Gyere utánam a fürdőházba.

A személyi szolga bólintott, és gyorsan eltűnt az átjáróban. Hui utánaindult, szinte futva: jobbra fordult, és végigsietett a széles folyosón a lépcsőfeljáróig, ami levezetett Hui fényűző fürdőháza magányába. Előtte volt a tető őrzött bejárata. Katonák állnak mindenfelé, gondolta Hui, miközben lesietett a lépcsőkön, de egyetlen emberi lény sem akadályozhatta meg, ami most történt velem. Istenek, piszkosnak érzem magam, kívül és belül beszennyezve! Ha felöklendezhetném a piszkot, amit a számban és az orromban érzek, akkor megtenném, aztán csak vizet és ecetet innék, amíg megtisztulok. Hui leért a fürdőház párás padlójára, lehúzta a ruháját, ékszereit és szandálját, eldobta őket, és sietségében megbotlott, hogy odaérjen az egyik fürdőlaphoz. A nagy, elkerített teremben több is állt. Hatalmas ülőpad futott végig a falak mentén, rá meztelen férfiak és nők képét festették, ahogy felemelik karjukat a vízsugarak alatt, gyékénytutajon hajóznak az ezüsthalakkal teli folyón, túlcsorduló kupákból isznak, amiket Hápi, a Nílus istene nyújt nekik. Sziksós edények, illatos olajos kancsók, lenvászon, elefántcsont fésűk, sőt szalagok és hajdíszek voltak szépen sorban elhelyezve az igényes vendégeknek. A házba vezető lépcsősorral szemben, az ajtó mögött egy zárt részen tűzhely állt a mosdóvíz melegítésére, és elég magas padok, hogy Hui masszőrei gyúrhassák a túlságosan elkényeztetett vendégek fáradt testét. Hui birtokának fényűzése és kényelme vetekedett a fáraó palotájáéval, de Hui ma egyedül álldogált itt csukott szemmel és összeszorított fogakkal, olyan mezítelenül és védtelenül, mint Amenhotep legnyomorultabb alattvalója.

Hui feszülten várta Kenofert és a tisztító vizet. Tisztító, igen, gondolta lázasan, félelemmel telve. Beszennyeztek, de nem tudom, miért. Nem éreztem romlottságot a hiénában, amit Imhotep simogatott. Azon az áldott helyen minden tiszta volt. De ma mégis megfertőzött az állat érintése, mintha valamilyen szörnyű ukhedut hozott volna, és ha lenézek a lábamra, gennyes sebet látok. De miért? Az a nyugodt sárga szempár tele volt értelemmel. Talán olyan üzenetet hozott, amit nem tudtam kibogozni? Hui a nedves meleg ellenére reszketni kezdett.

Kenofer lépett be fürgén, tiszta vászonnal a kezén, forró vizet és nagy adag sziksót hozott, és elkezdte bevizezni Huit. Ügyesen ledörzsölte derékig érő hajától a lábujjáig, és többször leöblítette a sót. Hui figyelte, ahogy a szennyes víz a kőlapról lefolyik a ferde padlóra, és eltűnik a padló lefolyójában. Kenofer beburkolta a vászonba, felvett egy olajosedényt, és kivitte az egyik üres kőasztalhoz. Hui nem ellenkezett.

A férfi erős keze alatt Hui lehunyta a szemét, és érezte, hogy elmúlik a rémülete. Atum csak azért használja a hiénát, hogy megértesse velem a kötelességem az uralkodóm még meg nem született fiával kapcsolatban, mondta magának higgadtan. Olyan romlottság van benne, amit ki kell javítanom, hogy Maat teljes maradjon, hogy gerinctelenségem miatt ne vérezzen, mint amikor a fáraó nagyapja előtt álltam, és elhagyott a bátorságom. De a bestia puszta látványa is elég lett volna, miért törölhette belém egy halandó mocskát? Miért nem egy pillanat bátorítás volt az áldott helyről? A Csodálatos Nyugat hiénái esznek, és ha igen, mit esznek? Egy olyan döbbenetes válasz jutott az eszébe, hogy hangosan felnyögött, és Kenofer keze megállt. Az Ised Fa gyümölcsét eszik.

Nem! tiltakozott. Ez biztosan nem lehetséges, még a mennyországban sem! Egy élőlény sem, még Re főpapjai, akik a fát őrzik és gondozzák, sem ehetnek a termésből, ami a földre hullik. Minden évben összegyűjtik és elégetik. De azok az emberek és szent állatok, akik átmentek az Ítéletek Csarnokán, akik igazak − milyen új szabályok és törvények vonatkoznak rájuk? Az örökké élők birodalmának hiénája lehet szeplőtlen, tisztelt állat, míg itt a szegények felhizlalják és levágják, a többi ember pedig szükséges hulladékevőnek tekinti. De ha tisztelik, miért? Ha megeheti az Ised Fa gyümölcsét, miért? Hui nem kapott rögtön választ. Kenofer folytatta a dolgát, és Hui megtett mindent, hogy átadja magát a férfi gyógyító kezének.

Aznap este Hui saját szobájában aludt, frissen mosott lepedőn. Mostanra már jól tűrte a hosszú évek ópiumfüggőségének kellemetlenségeit, a kínzó érzést a gyomrában, amitől gyakran nem tudott enni sem. De a masszázs után visszatért az étvágya, és nagy adag vacsorát evett. Rendszerint tejet és datolyalevet szolgáltak fel neki, hogy könnyítsen a gyomrán, és Amenmessze intéző gondoskodott róla, hogy az italokat vigyék Hui után, miközben a reggeli meghallgatásról a hivatalokba és az építkezésekre sietett. De most jóllakottan és békés gyomorral hunyta le a szemét, és nem álmodott.

A következő nap, amikor Hui, Hori, Szuti és Men a folyó bal partján álltak a fehér lenvászon ponyva keskeny árnyékában, és a fáraó halotti templomának kezdeménye felé néztek, Hui megint megpillantotta a hiénát. A munkások mellett egy kivájt mélyedés volt, ahová emelvényt kezdtek építeni, és Amon csatornáját alakították ki, aki átkel a vízen isteni bárkájában Ipet Szutból, hogy meglátogassa az Ozirisz-fáraó templomát a Völgy Csodálatos Ünnepén, Payni havában. Amenhotep sakálszobrokat szeretett volna Anubisz tiszteletére, a vízi út mindkét oldalán, egészen a hatalmas halotti templom még meg nem épített bejáratáig. Hemzsegtek a munkások az egész építési területen.

– Hány szobor áll készen? − kérdezte Hui Ment. − Ezek az alapok elkészültek. És mi a helyzet azzal a tervvel, amit apád adott be a templom alaprajzával, Hori? Végleges, vagy a fáraó már megint belenyúlt?

– A szuaneti szobrászok azt mondják, hogy csaknem befejezték a feladatot, és hajórajt küldetek délre a szobrokért − felelte Men. − Fiam, Bek felügyeli majd a berakodást. De ezzel a csatornával nem vagyok elégedett, Hui. Szerintem nem elég mély.

– A terv fő része végleges, mer kat. − A magasabb hang Szutié volt. Hui még mindig nem tudta megkülönböztetni őket, míg meg nem szólaltak.

Hori a testvérére pillantott, kihúzott szeme összeszűkült a napfényben.

– A fáraó eljátszhat a részletekkel, ahogy neki tetszik. Még időbe telik, míg a belső részeket kialakítják. Őfelsége úgy akarja, hogy a legbelső szentélyen kívül mindent borítson be a víz az áradás idején. Apám nem örül a hatalmas erőnek, ami minden évben az épület alapjait fogja terhelni, nem beszélve a számos királyszoborról.

Hui felfújta az arcát.

– Khának egyszerűen meg kell találnia a módját, hogy kezelje Amenhotep kívánságait.

Hui előrebámult a nyüzsgő hangyabolyra. A fáraó halotti templomának káosza és a mögötte csillogó forró, piszkosfehér sziklák között más halott fáraók templomai emelkedtek ki a szikkadt homokból, mintha a sivatag lökte volna ki magából őket egy örökkévalósággal ezelőtt. Egy kissé balra I. Ozirisz-Thotmesz temploma állt egy kissé távolabb szerencsétlen fiáétól, II. Thotmeszétől, a felkapaszkodott Hatsepszut királynő férjéétől, akinek sokkal dicsőbb emléke Gurn sziklája mellett emelkedett a jobb oldalon. Csaknem középen volt IV. Thotmesz szent épülete, ami ugyanolyan ősinek tűnt, mint a többi, bár alig készült el, mikor a fáraót elragadta a halál − amit Hui egyáltalán nem gyászolt. Azon tűnődött, vajon visznek-e adományokat és imákat a róla gondoskodó papoknak vagy II. Ozirisz-Amenhotep kis északi épületéhez. De Hui elmosolyodott, amint tekintete a következő hatalmas templomra vándorolt. Drága barátja, Thotmesz sokszor megtette a hosszú utat Iunuból, hogy ajándékokkal és könyörgéssel forduljon hőséhez és névrokonához, III. Thotmeszhez, a birodalomépítő harcoshoz. Isat halála után Thotmesz a szepat kormányzásának nyűgjét csaknem teljesen idősebb fiára, Huira hagyta, és szinte remeteként élt, bár Huival rendszeresen levelezett. Az Ozirisz-fáraó temetkezési szentélyét nézve Huinak barátja jutott eszébe, és már majdnem elfordult, amikor ismerős körvonalat pillantott meg az egyik sakálszobornak ásott gödör mellett, a fáraó jövőbeli előudvaránál. Az állat mozdulatlan volt, és tömpe fejét Hui felé fordította. Fenyegetés volt a nyugalmában.

Hori odamutatott.

– Nézd! − kiáltott. − Egy hiéna, ott, ahová az egyik bejárati szobor kerül! Ez nem kívánatos előjel. Az istenek talán nem értenek egyet a fáraó templomának tervével, Szuti!

Tehát a többiek is látják, gondolta Hui. Ezért tehát e világi állat, a sivatag teremtménye, teljesen átlagos fekete szemmel. De nem érzett megkönnyebbülést, ahogy kellett volna. Hui tompa bizonyossággal tudta, hogy nem az istenek kegyének jeleként jött. Az állat megjelenése csak nekem szól, futott át rajta. Figyelmeztetés, emlékeztetés arra, amit meg kell tenni. De istenek, nem tudom, nem vagyok hajlandó meggyilkolni az uralkodónőt, hogy elpusztítsam a benne lakozó gyermeket. Már a gondolattól is idegesen izzadni kezdett − gyilkosság, milyen kristálytiszta és hétköznapi. Könyörögnöm kell a vetélésért, ami Amenhotepet elszomorítja, Tejét pedig kétségbeesésbe taszítja?

– Ó, nézd! − szólalt meg Hori megint. − Az arcát mossa, mintha macska lenne!

Hui figyelte, ahogy az állat rózsaszín nyelvével a mancsát nyalja, aztán az állát és fülét dörzsöli. Még ez a mozdulat is üzenet, döbbent rá. Meg kell tisztítanom gyáva szívem − de hogyan? A hiéna felkelt, és elbicegett a templom alapköveinek keskeny árnyékába. Men megfordult, és a tekercset a kosárba hajította, amit a szolga tartott.

– Jobb volna, ha délre mennénk, és ellenőriznénk a munkálatok eredményét a fáraó új palotáján − mondta. − Nincs messze, de nem szeretnék gyalogolni ebben a hőségben. − Intett a hordárok csoportjának. − Azt akarom, hogy a folyóhoz vezető csatorna elkészüljön még az áradás előtt, hogy az embereket és a felszerelést elúsztassuk az építkezéshez. A homokban gázoló szekerek és öszvérek mindent lassítanak.

A férfiak beszálltak a hordszékekbe, és rögtön behúzták a függönyöket a kegyetlen napsütésben. Hui önkéntelenül tett így, a mindennapos kényelmetlenségeket alig érezve. Az uralkodónő fia valamikor Phamenoth havának közepén születik meg. Addigra már hatvannégy éves leszek, gondolta komoran, miközben a hordárok küszködtek, hogy megvessék a lábukat, de Atum még mindig nem végzett velem. Sem a fáraó. Merjek Mutemwiához fordulni a gyászos hírrel, ami a birtokomba került? Kihez forduljak útmutatásért az átkozott döntéssel, amit meg kell hoznom?

Hui végül megtartotta magának a hírt. Amit fontolgat, az egyenesen hazaárulás. Mutemwia meghallgatná, megértené, és megtiltaná, hogy bármit tegyen − vagy, ami még rosszabb, többé nem bízna Huiban. Az, hogy a fáraó előtt könnyítsen lelkén, egyszerűen elképzelhetetlen volt. Amenhotep máris örvendezett, hogy második fia biztosítja királyi vérvonalának folytatását. Sem Thotmesz, sem Nasa, akik már idősek és gyengék voltak, nem adhattak tanácsot. A mer katnak nincsenek barátai: teljhatalma visszavonhatatlanul elválasztja minden más polgártól. Hui kapcsolata közeli volt az ország számos miniszterével és kormányzójával, de kötötte a hatalmas és felsőbbrendű helyzetében rejlő távolság. Hui szava törvény volt, és nem merte aláásni saját posztját: Egyiptom jólétéért volt felelős, így ha saját posztját veszélyezteti, magát az országot veszélyezteti. Nem szabad, hogy megváltozzon a viszonya azokkal, akik ítéletétől függenek.

Ettől kezdve a hiéna követni kezdte. Néha földi állat képében lopakodott Hui után, amikor a város zsúfolt utcáin járt; követte a fogadótermétől a hivatalig, aztán az előkelők házaihoz; a lakomákon Hui fogadótermének lámpafényén kívül kuporgott; és ami a legrosszabb volt, hálószobája egyik homályos sarkából figyelte Huit, amikor Kenofer már lefektette és becsukta az ajtaját. Mióta Hori észrevette a hiénát a fáraó halotti templománál, senki más nem látta a Huit követő állatot. A csúf hiéna csak a szobájának magányában figyelte Imhotep szelíd hiénájának rezzenéstelen sárga tekintetével a Csodálatos Nyugatról. Miután Hui egy reggel megpillantotta a mákföldeken, és megparancsolta Pertinek, hogy zavarják el, többé nem vett tudomást az állatról. Perti és katonái hiába keresték a torz szürke állatot a mezőn. Azon a napon Hui rádöbbent, elszörnyedt, majd beletörődött, hogy a hiéna egyedül őt kísérti. Amenmessze időnként jelentette, hogy a háziszolgák többször söpörtek össze fehér, kemény hiénapiszkot, és mérgezett húsdarabokat tettek ki, de az állat egyikhez sem nyúlt.

Hui először megpróbált beszélni a hiénához annak ellenére, hogy félt: az állat ismét hozzá fog dörgölőzni. De a hiéna nem moccant, csak tovább figyelte nyugodtan. Semmi sem tudta elűzni − sem a könyörgés Henti-hetihez, sem a kérelem Atumhoz, sem Hui kétségbeesett próbálkozásai, hogy elnyerje Anubisz együttérzését az egyre ritkább jóslatok során. Anubisz csak egyszer fejezte ki sajnálatát Huinak, aki nem számított segítségre a sakálistentől, de elég kétségbeesett volt, hogy könyörögjön: érjen véget a rá kiszabott büntetés. Anubisz elengedte a füle mellett kérését. Végül Hui Kenofertől dupla adag esti ópiumot kért, és el tudott aludni az állat kifejezéstelen tekintete mellett, de néha a tekintete követte az álmaiba, és Hui izzadva és émelyegve ébredt, s ugyanazzal a nyugodt szempárral találta szembe magát.

A Szóthisz csillag megjelent az égen. Az áradás a szokásos általános örömünnep közepette megkezdődött. Hui meggyötörten és démonoktól kínozva küszködött, hogy rengeteg feladatát ellássa. A háznépén kívül Mutemwia királynő volt az első, aki észrevette, milyen állapotban van. A királynő állandó érdeklődést tanúsított az ország ügyei iránt, és gyakran jelen volt a reggeli meghallgatásokon, amit mindig Hui tartott. Így az egyik meleg reggelen megszólította.

– Nagyon beteg vagy, mer kat − mondta Mutemwia kertelés nélkül. − Mi kínoz? − A királynő tekintete a szahamulettre siklott Hui mellén, és a két védelmező gyűrűre, amiket a Rehet készített neki sok-sok évvel ezelőtt: az arany és vörös jáspis lélekvédelmezőre, a sólyomtestű, emberfejű amulettre, ami megakadályozza a lelke idő előtti elválását testétől; és a feltámadás arany, kék lazuritszemű békájára. − Nem fordítasz gondot az amulettek viselésére?

– De, felség, természetesen igen. − Hui kényszerítette magát, hogy belenézzen a nő sötét, okos, ráncokkal szegélyezett szemébe. − Úgy hiszem, hogy egy időre gonosz szállt meg, amit sem Atum, sem Anubisz nem akar eltávolítani. Ezért arra kell következtetnem, hogy ez a saját érdekemben történik. − Erős volt a kísértés, hogy mindent elmondjon Mutemwiának, de a nő nem volt ostoba: előbb-utóbb biztosan olyan következtetésre jut, ami túlságosan közel áll az igazsághoz.

A királynő pillantása éles volt.

– Milyen formát vesz fel ez a gonosz? Miért érzed, hogy végül javadra szolgál? Befolyásolja képességed, hogy megfelelően vezesd Egyiptomot, drága mer kat?

A királynő pillantása aggodalmasan ellágyult.

Hui megrázta a fejét.

– Nem. Értem az okát, felség. Gyakran az álmaimban is megjelenik. Elfáradok, de nem hatol be a lelkembe. A démonűzés nem segíthet. Csak az idő múlása hozhat enyhülést. − Ha meg tudom oldani ezt a borzasztó dilemmát. Ha találok módot rá, hogy megtegyem, amit az isten akar.

Mutemwia sóhajtott.

– Ha nem fogyasztanál nagy adag mákot, kesszogyökeret és gyömbért javasolnék, ami segít megnyugodnod − mondta. − De a jelen esetben ezen gyógyszerek nem hatásosak egy ópiummal átitatott testben. Biztos vagy benne, hogy nem akarsz a bizalmadba avatni, barátom?

Hui megrázta a fejét.

– Te lennél az első, aki megtudja, mi kínoz, ha beszélhetnék róla − felelte. − Imádkozz értem, felség, és ne aggódj. Idővel találok majd megoldást.

Hui meghajolt, otthagyta a királynőt, és elment szokásos megbeszélésére a külföldi levelezések hivatalába, kíséretével a sarkában. Jöttére minden térd meghajolt, minden arc a földre borult. Megoldás, gondolta Hui csüggedten, miközben sétált. Milyen megoldás, hatalmas Atum? Hogyan tehetem jóvá hibám? Nem tudta a választ.