Uszerhet főintéző mélyen meghajolt, miközben Hui Panebbel a sarkában besétált a királynő lakrészébe, és elhelyezkedett az egyik aranyozott székében. Paneb lekuporodott a földre Hui térdénél, és elkezdte előkészíteni az írótábláját: a simító halk hangja a papiruszon visszhangzott a csendben. A szobában csak Uszerhet volt, aki elsuhant előttük, és elfoglalta a helyét hallótávolságon kívül az egyik fal mellett. Hui lassan beszívta a halvány, fűszeres illatot, amit Teje viselt − a kardamom és mirha jellegzetes keveréke beburkolta a királynőt, és a levegőben láthatatlan felhőként lebegett utána. A szoba üres volt és csendes, leszámítva az északról érkező forró szellőt, ami befújt az alacsony, nyitott ablakon. Meszóri közepén jártak.

Az országban sietősen learatták az utolsó terményeket − a gabonát lekaszálták, a gyümölcsöket leszedték a fákról és bokrokról, a méhkasból kiemelték a csepegő, édes lépes mézet. Itt Uaszetben a hőség könyörtelen volt: a por belepte a város minden szegletét, a folyó keleti partját szegélyező mezőket mély repedések szántották, a pálmafákkal szegélyezett csatornák porladoztak. Hui először visszataszítónak és nyomasztónak találta az itteni szárazságot, de a tizenkét év alatt megtanulta elviselni, mióta délre hajózott az udvarral. Emellett az újév érkezését itt nagyobb odaadással ünnepelték az emberek, mint a Delta-vidék lakói. A folyó körülbelül két héten belül kezdi meg majd életadó áradását, és az itt lakók imáikban könyörögtek Íziszhez újabb könnyeiért és Hápihoz a halban gazdag áradásért.

Tizenkét év, tűnődött Hui. Milyen gyorsan elröppent az idő! Uaszet a világ egyik legnagyobb és legforgalmasabb városává nőtte ki magát, a birodalom központjává, amit fáraómnak építettem. A város szívében álló aranyló kőépületek kilométerekre látszanak. A polgárai élvezik a javak állandó áramlását azokból az országokból, akik igyekeznek barátságot kötni a fáraóval, aki ha úgy akarná, egy kézmozdulattal eltiporná őket, hogy ingatag önállóságuknak véget vessen. Országom fiai elözönlötték Kast és Uauatot, egészen a negyedik kataraktáig. Az arany mindennap szinte ömlik a kincstárba. Amenhotepnek kívánságai vannak, és e hatalmas gazdagságból amit csak szeretne, azonnal testet ölt. Amit a legjobban akar, az országa szépítése, és az elmúlt néhány év nagy részét e kívánságának teljesítésével töltöttem. Azokon az építkezéseken kívül, amit még koronázása előtt kezdett, részem volt minden egyes emlékmű, minden szobor felállításában, és bárhol járok, látom az elmúlt idők emlékét. Néhányuk nem különösen kellemes. Amenhotep-Huival nagyon nehéz volt dolgozni Ptah mennoferi templomának újjáépítésén és díszítésén. Helyette én lettem a vezír, de ő megkapta Ptah templomának ellenőrzését, a Ptahhal Egyesült Nebmaatre temploma Építkezésének Felügyelője és a Papok Felügyelője címével együtt. Megértem, miért akarta a fáraó, hogy egyesüljön a teremtő istennel, de soha nem értettem, miért tüntette ki rossz természetű unokaöcsémet egy ilyen hatalmat jelentő mennoferi poszttal. Talán Mutemwia döntése volt, csel, hogy Amenhotep-Huit csak egy városban tartsa? Az munkásokat korbáccsal és éles nyelvével hajtotta, és abban az időben nem állt még hatalmamban, hogy leváltsam.

Mindenesetre hat év munka után a templom készen állt Thotmesz herceg számára, hogy letöltse kötelező idejét Ptah papjaként, de hogy panaszkodott, hogy el kell hagynia Uaszetet! Hui mosolyogva emlékezett a fiú dühös arcára, ami annyira hasonlított apjáéra. A mennoferi ceremónia egész nap tartott, aztán a kimerült udvar elvonszolta magát a leapadt folyón álló bárkákhoz, és megkönnyebbülten indult haza. Hui még mindig fáradt volt. Személyi szolgája, Kenofer alig tudta lemosni róla az utazás porát, amikor megérkezett a királynő hívása. Hui mindössze egy tiszta kötényben otthagyta a szolgákat, hogy kirakják a holmiját, és elindult az írnokával, néhány katonával és Perti kapitánnyal Teje tágas lakrészébe, a palota második emeletére. A megszokás türelemre intette. A királynő majd megjelenik, amikor készen áll. Közben ő Uszerhettel és Panebbel együtt nyugodtan várakozhat.

Az idei év eseményei csak színtiszta fásultságot hagytak bennem, kalandoztak el Hui gondolatai. Amenhotep kívánsága, hogy még több templom, még több szobor legyen róla és az istenekről, csaknem az őrületig fokozódik. Több emléket akar hagyni maga után, mint bármelyik korábbi fáraó, és ezzel szeretné beárnyékolni apja hazugságait és csaknem istentagadását. Nem örült, amikor minden megkérdezett jós azt mondta neki, hogy első drága fiát Thotmesznek kell hívnia. Szerette volna, ha a fiú Ahmesz nevét kapja, az ország nagy felszabadítója után. Azonban a herceg erős, okos kilencéves fiú, az arcán a nagyság ígérete tükröződik. Teje nem volt hajlandó hinni nekem, amikor megérintettem a herceg meleg, édes illatú bőrét, és halálát jövendöltem.

Hui önkéntelenül felsóhajtott, és Uszerhet ránézett. Hui megrázta a fejét, válaszul az intéző néma kérdésére. A fáraó és a királynő szándékosan nem vesz tudomást a figyelmeztetésemről, gondolta Hui. Amenhotep az építész rajzasztala fölé hajol, és én is vele együtt. Kha, Hori, Szuti, Men, az Építkezések Ura és a Szobrászok Felügyelője − mindannyian egy célért dolgozunk, hogy megszépítsük az országot, és dicsőítsük a fáraót. Építtettem egy templomot a krokodilistennek, Szobeknek, a Bakhu urának Amenhotep szobrával, aki kedvesen megöleli az istenséget. Thot templomát felújították Iunuban, és egy hatalmas páviánszobrot állítottak elé, hogy segítsen a napfelkeltének. A kis szentély építése is elkezdődött, amit Kha és én terveztünk a teremtő Khnum tiszteletére a Tent-to-Amu szigetére, az első kataraktánál. Aztán Hórusz Nekheni Házát, Nekften Uráét, Nekhbet templomával szemben, Uaszettől délre, ahol régen Thothotep lakott. Mennyi munkálkodás, és rengeteg kis feladat.

Hui kissé rossz előérzettel nyugtázta a parancsot, hogy a fáraó olyan emlékeket akar, ahol egyre többször ábrázolják őt családja nőtagjaival. Bész, a test örömeinek törpeistene és Taurt, a gyermekszülés vízilóistennője, akit különösen a nők tiszteltek, a palota falait, a bútorokat és a szépítőszereket díszítette, a fáraó egyre jobban érdeklődött a nők házának több tucat lakója iránt. Hathor istennő, Ré anyja, felesége és lánya továbbra is első maradt. Mint Ré szeme, védte magát az istent is. Neve jelentése Hórusz Háza volt, és anyaméhében a fáraó mint Hórusz megtestesülése biztonságban érezhette magát. De Amenhotep tökéletesen tisztában volt Hathor másik felével, a bosszúálló és vad Szahmettel, aki vérfürdőt rendezett az országban Ré parancsára, mert feldühödött, hogy az emberek nem tisztelik eléggé Rét. Ha Hathor-Szahmetet nem csapták volna be vörösre festett sörrel, amitől lerészegedett, minden embert elpusztított volna. Amenhotep gyakran felhívta Hui figyelmét, hogy ő az erejét és hatalmát az istennő heves életerejéből nyeri. Hui nem tett rá megjegyzést. Neki nem tetszett a nőiesség finom aurája, ami a palota minden szobáját és termét belengte, és nem örült, hogy rengeteg órát kell töltenie a fáraó szobrainak tervezésével, bár már csaknem minden templomban állt egy. Több mint ezer szobor ábrázolta a fáraót Réként, Hathorként, Szobekként vagy Nut égistennőként, vagy csak mint Amon szeretett fiát − nem csupán istenségét, hanem velük való egyenrangúságát is hangsúlyozva.

Hui már régen elsajátította a tárgyalások nyelvét. Unokaöccse, Ramosze már rangidős írnok volt a kincstárban. Az öregedő Mai ült a külföldi levelezések hivatalában, Huival és a királynővel együtt erős, de tapintatos kézzel tartotta az ország csatlósait és kereskedelmi szövetségeseit. A khattik és a Mitanni királyság óvatosabb bánásmódot igényelt. Mindkét uralom erős befolyással volt a környező kisebb törzsi területekre, és sem Hui, sem a királynő nem kívánta a hiábavaló háborúzást. A fáraó nem sok érdeklődést mutatott a külföldi tárgyalások iránt, hacsak nem egy házassággal megpecsételt szövetségről volt szó. Babilon, Asszúria, Zahi, Arzawa engedelmes volt Egyiptommal szemben, Katna és Nukassi területei, amelyek tulajdonképpen Mitannihoz tartoztak, bölcsen óvatosak voltak a fáraó birodalmával.

Aztán ott voltak a halálesetek. Öt évvel ezelőtt a fáraó nagybátyja a mezőkön sétálva hirtelen meghalt negyvenéves korában. Ez meglepte Amenhotepet, aki gyakorlatilag megfeledkezett rokonáról. Hui és a királynő csendben visszahívták kémeiket a herceg háztartásából, és nagylelkűen támogatták halotti templomát. Végül is becsületes férfi volt, aki szomorú véget ért, és Hui sajnálta. Hebi is meghalt, bebalzsamozott teste mélyen feküdt a sírban, amit ő és Hui együtt készítettek családjuk tagjainak. Hui Ramoszéval és a könnyező Iupiával kint állt, míg Amenhotep-Hui, Hebi idősebb fia elvégezte a száj kinyitását. Ő és apja nem sokban értett egyet, de a férfi ettől függetlenül sápadt volt, hangja remegett, miközben felmondta a régi szöveget. Hui nem kételkedett benne, hogy öccse szíve egyensúlyban lesz Maat mérlegén. Hebi tisztelte az isteneket, kedves volt feleségével és fiaival, és határozott, de igazságos az őt szolgálókkal. Címei és posztjai Menkheperre szálltak, aki Mennofer polgármestere lett. Amenhotep-Hui Mennofer Uralkodói Intézője, a Papok Felügyelője és a Ptahhal Egyesült Nebmaatre temploma Építkezésének Felügyelője lett, Ptah otthonának építkezését és díszítését ellenőrizte. A fényűző kinevezések senkit nem csaptak be, legkevésbé Amenhotep-Huit: a fáraó nem akarta az udvarban látni, Mennoferbe száműzte, és a férfi keserűen végezte a rábízott feladatot.

A seb, amit Hebi távozása okozott, még friss volt, de nem olyan fájdalmas, mint Isat halála − az emléktől Hui felnyögött, és lehunyta a szemét. Megint hallotta, hogy Uszerhet megmozdul, a lenvászon suhogott a csendes szobában, de Hui nem figyelt rá. Isat hatvankét évesen, drága, ismerős arca a kortól ráncos és aszott, kezei merevek és sajgók, teste, az a karcsú és kecses teste megvastagodott és lelassult az évek hosszú sora alatt. Thotmesz rémülten küldött Huiért, és könyörgött, hogy jöjjön Iunuba − biztos volt benne, hogy legjobb barátja valahogy legyőzi az istent, aki láthatatlanul várta, hogy megfogja Isat kezét, és bevezesse az Ítéletek Csarnokába. De Huinak nem állt hatalmában, hogy meggyógyítsa ezt a nőt, aki mindig a legtöbbet jelentette számára − és ezt titkos reménykedése ellenére Thotmesz is tudta. Isat férje mellére borulva feküdt, gyermekei az ágy két oldalán, keze Hui kezében, aki letérdelt mellé. Nem volt értelme jósolni neki − a jövője most már Ozirisz kezében volt, a Csodálatos Nyugaton. Hui érezte Anubisz jelenlétét a háta mögött, az isten mozdulatlan és türelmes volt, kimért lélegzetét alig lehetett észrevenni. Isatnak már nem volt ereje beszélni, de mosolygott, lassú tekintete Hui arcáról a mögötte álló alakra siklott.

– Látod őt, ugye? − mondta Hui, könnyekkel küszködve, és Isat bólintott, próbált megszólalni. Hui csitította, és megszorította a kezét. − Szeretlek, Isatom − nyögte ki nehezen. − Azok az évek, amiket együtt töltöttünk, a legboldogabb éveim voltak. Nem kell félned a mérlegtől, és imádkozom, hogy én is bűntelen legyek Maat előtt, hogy majd újra megölelhesselek a szent szikomorfa ágai alatt.

Saját egészségét Hui akkor bántónak érezte, korának kevés testi jelét sértésnek vette azokra nézve, akikkel az idő múlása szokásos kegyetlenséggel bánt. A tudat, hogy Atum parancsára él, míg szolgálata szükséges az istennek, nem vigasztalta Huit. Isat gyermekei, bár felnőttek voltak már, könnyezve kapaszkodtak egymásba. Thotmesz fejét felesége kócos fejére hajtotta, és ahogy Isat felfelé nézett, sóhajtott, a teste elernyedt, és meghalt. Most hadd lássam olyannak, amilyen volt. Hui hevesen, némán könyörgött a sakálistennek, aki az ágyhoz lépett, és fölé hajolt. Mutasd meg őt fiatalon és erősen, tiszta szemeiben a jókedvet, a vitát vagy tűnődést, fekete hajának csillogását, ahogy kilépünk a házunk árnyékából a nyári délután teljes napfényébe! De Anubisz még csak rá sem pillantott. Hui arcát a gyűrött lepedőhöz szorította, és még érezte Isat élettelen kezének melegét.

Hui nem akart emlékezni arra, ami ezután következett: a veszteség állandó fájdalmára, ahogy őt és Thotmeszt a gyász nyomasztotta minden találkozáskor, a hetvennapos szörnyű ceremóniára, miközben Isat kizsigerelt teste a Halottak Házában feküdt. A temetés még inkább erősítette Hui elhagyatottságát. Csak azt akarta, hogy elmenekülhessen hut-heri-íbi kis birtokára, ahol Isattal örökké fiatalok, ártatlan reményekkel telik voltak.

Két éve Amenhotep elrendelte egy templom építését Hut-heri-íbben, Hui iránt érzett hálája jeléül. Azt a régi épületet váltotta ki, ahová Hui gyakran ellátogatott, ahol ő és Methen, Henti-heti papja szoros barátságot kötött az évek során, attól kezdve, hogy Methen a Halottak Házánál megtalálta a félmeztelen és félőrült Huit, és hazavitte a szüleihez. Methen is halott volt már, és az uralkodó parancsára Hui lett Hórusz-Henti-heti papjainak felügyelője: a címet makacsul nem volt hajlandó elismerni, bár hozzáadta a feladatai nyomasztóan hosszú listájához az új templomi építészek és kőművesek felügyeletét. Hui ügyelt rá, hogy Ment, aki Khának és fiainak dolgozott, kinevezzék a Fáraó Építkezéseinek Felügyelőjévé, és e minőségében Hui hálásan a gondjaira bízta a hut-heri-íbi templomépítést. Men jelentései a munkálatokról velősek és megnyugtatóak voltak. Amenhotep úgy döntött, hogy az új templomot Hórusznak és Hut-heri-íb krokodilistenének kell szentelni. Hui nem tiltakozott − valójában nem is érdekelte. A fáraó tartós szeretete és bizalma volt a valódi ajándék számára.

Az építkezés végre megkezdődött Amenhotep új palotáján, a nyugati folyóparton, távol a sűrűn lakott és zajos területtől, amivé Uaszet városa kinőtte magát. A fáraó halotti temploma is épülni kezdett Hui felügyelete alatt. Hatalmas épületet terveztek aranylapos homokkő falakkal, a fáraót ünnepségeken mutatják majd az istenekkel és a családjával. Ezüstpadlót terveztek, és kősakálok sora vezet majd a folyótól a bejáratáig. Amenhotep nem árulta el, de Hui sejtette: a fáraó nemcsak azért választotta a sakálokat, mert ez az ő halotti temploma lesz, hanem Anubisz, a lélekőrző iránti tiszteletből is, aki Atum szavait átadta Látójának, Huinak. Hui sokszor jósolt a fáraónak, mióta Uaszetbe költöztek, és a fáraó élete virágában volt. Az volt a szokása, hogy kikéri Hui és anyja véleményét, mielőtt bármiben döntött, de Mutemwia, aki a negyvenes éveit taposta, jobban szeretett számos jövedelmező üzleti ügyével időzni most, hogy fiának két bölcs tanácsadója is volt: Hui és főfelesége, Teje.

Teje gondolatára Hui feszült lett. Gondosan a szokásosnál nagyobb adag ópiumot vett be, készülve a találkozásukra, és gyomrában érezte az elkerülhetetlen, tompa fájdalmat, de még több orvosságra vágyott, amikor megjelent egy emlék a fejében. Hat évvel ezelőtt, a közhivatalok átszervezése és számos lázas építkezés idején, amitől Hui egyszerre zaklatott és kimerült volt, a fáraó küldetett érte. Este volt. Hui szokás szerint részt vett a reggeli meghallgatáson, onnan a külföldi levelezések hivatalába ment Tejével, aztán visszament saját hivatalába, hogy egy halom levelet diktáljon, amiben válaszolt többek közt Hori, Szuti és Men kérdéseire. Gyorsan megebédelt Nasával, aki immár két intézőjével együtt igazgatta háztartását, aztán dolgozott Szobek, Khnum és Hórusz nekheni templomainak tervein, és a kvarcitról tanácskozott a hatalmas páviánszobrokhoz, amelyek Thot iunui templomát fogják díszíteni. Hui túlságosan fáradt volt, hogy elfogyassza vacsoráját: egy pohár bort ivott, miközben hallgatta az ópiumtermésről szóló szokásos jelentést, amikor megérkezett a fáraó parancsa. A fáraó főintézője, Nubti maga hozta, aki egy kicsit görnyedtebb, kicsit aszottabb, de ugyanolyan éles szemű volt, mint megismerkedésük idején. Perti kapitánnyal és a barátságtalanul figyelő Paroival együtt előrelépett, odament Hui székéhez, és meghajolt, aztán vékony tekercset adott Hui főírnokának, Panebnek. Hui kelletlenül bólintott, hogy beszélhet.

– Hatalmas Látó, a fáraó parancsát hozom, miszerint azonnal velem kell jönnöd a lakrészébe. A tekercsen ugyanez a meghívás áll. Őfelsége szeretné, hogy ez ügyben mindent hivatalosan és megfelelően lejegyezzenek.

Hui felvonta a szemöldökét.

– Amint látod, fáradt vagyok, és készen arra, hogy ágyamba menjek − felelte. − Nem várhat ez a beszélgetés holnapig?

Nubti ismét meghajolt, ezúttal bocsánatkérően.

– Hapu hatalmas fia, látom a kimerültség jeleit az arcodon − mondta kedvesen −, de őfelsége azonnal látni kíván. Kérlek, szíveskedj velem jönni. Kinn vár a hordszék.

Hui szíve nagyot dobbant. Tudta, hogy nem elég éber, hogy felvegye a versenyt Amenhotep akaratosságával, vagy hogy valamilyen fontos hivatali ügyet megvitasson.

– Nubti, nem küldhetnék bocsánatkérést a fáraónak? − próbálkozott. − Valóban nem leszek hasznára ma este.

Nubti arca nem változott, csak csendben álldogált, és a padlót nézte. Egy pillanat múlva Hui kikászálódott a székéből, kérte a szandálját és köpenyét, majd biccentett Pertinek és Panebnek, és követte az intézőt.

Az éjszaka nyugodt volt. Finom szellő fújdogált a Hui házát körülvevő mákföldön, és a folyóparti növények halvány illatát hordozta. Az égbolt, mint mindig délen, elképesztően tiszta volt, és ragyogott a csillagoktól. A hatalmas város állandó mormogása tompán hallatszott, miközben Hui és Paneb beült az első királyi hordszékbe. Perti összehúzta a függönyt, és Nubti hangja abban a pillanatban kiadta a parancsot az indulásra. A hordárok megindultak.

Hosszú ideig tartott, amíg elértek a palotához, és Hui elbóbiskolt, miközben a hordárok elhagyták őrzött kertjét, megkerülték a széles csatornát, ami otthonához vezető utat és drága terményeinek vizet biztosított, és elindultak északra a parti úton. Hat éve volt, hogy Hui belépett a számára kijelölt palotai lakrészbe, és két éve, hogy beköltözött a hatalmas házba, aminek építésére engedélyt kapott Amonnefer és az ő tulajdonában lévő mákföldek mellett. Nem bánta a kissé több időt, amibe a napi út került a palotába. A kicsi, de lényeges távolság és elkülönülés közte és az uralkodói negyed végtelen tevékenysége között olyan békét biztosított, ami hasonlított ahhoz az elégedettséghez, amit Isattal érzett hut-heri-íbi birtokán. Hui olyan előjogokat kapott, amelyet a fáraó sok minisztere nem. Még mindig Hui bácsikámnak szólította a fáraó, Mutemwia pedig továbbra is szeretett testvérnek kijáró figyelemmel volt iránta. Hui áldott volt, jól tudta.

Paneb felébresztette, amint a hordszéket óvatosan letették a földre, és együtt átsétáltak a palota szellős fogadótermén Nubti mögött, szandáljaik halkan surrogtak a letakart lazuritköveken, és Perti bőröve csendesen nyikorgott, ahogy mögöttük lépkedett. A terem üres volt, mindent beborító félhomályában két lámpás égett magas, aranyozott tartókon, törékeny fényük beleveszett a hatalmas térbe. A termet Hui úgy ismerte, mint a tenyerét. Minden reggel ott állt az emelvényen a Hórusz-trón mellett, meghallgatta a fáraóval a jelentéseket és kérvényeket, tanácsot, utasítást és intést adott, de ez az üres félhomály zavarta. Úgy tűnt, hogy amint a napi ügyködés lecsengett, a múlt bekúszott ide, és kitöltötte az űrt: rég halott udvaroncok suttogásait hozta, sápadt alakjaikat egy pillanatra a szeme sarkából látta, ahogy a félhomályban lépkedett. Hui a tetőre vezető lezárt lépcsősorra gondolt, a szörnyűségre, ami átitatta az áporodott levegőt, megrázta a fejét, és továbbsietett. Nubti formátlan háta megnyugtatóan visszavitte a jelenhez.

Hui korábbi lakrésze az egyik oldalon a fáraóval, a másik oldalon Mutemwiával volt szomszédos. Azt most a főhírnök, Maani-nehtef foglalta el. A folyosón, ami Amenhotep kettős kapujához vitt, Amon seregének katonái sorakoztak. Több szolga ácsorgott kék-fehér uralkodói egyenruhában a széknél, ahol Nubti szokott ülni, és eldönti, ki léphet be a fáraóhoz. Huit soha nem utasította el. Nubti közeledtére a szolgák meghajoltak és félreálltak, mivel Nubti maga is fontos személy volt, Hui láttára pedig ismét meghajoltak. Nubti kopogott az egyik ajtószárnyon, amit segédintézője azonnal kinyitott. Ő és a figyelmes Perti is a folyosón maradt. Nubti intett, Hui és Paneb pedig belépett a fáraó saját fogadószobájába.

Üres volt, de vidám fényáradat ömlött végig a kék és fehér kövezeten az egyik jobb oldali ajtónyílásból, és Amenhotep hangja azonnal közelebb hívta őket. Hui meglepetésére a díszes ágy mellett álló fiatalember teljesen fel volt öltözve: fehér kötényében csillogott az aranyszál, erős karjait ezüst és vörös kalcedon karkötők ékesítették, és még több ezüst ékszer volt lenyűgözően izmos mellkasán. Laza fehér kendő fedte a fejét, amin kicsi ezüstkobra állt − a Rémület úrnője és a Láng úrnője vörös kalcedonszemekkel, fenyegetően nézte Huit, de Amenhotep mosolygott, és intett, hogy lépjen közelebb. A szoba levegőjében érezni lehetett a fáraó illatszerét, a rozmaringot és még valamit, amit Hui nem tudott hová tenni. Az ágyon a lepedő gyűrött volt, a takarók összedobálva. Amenhotep estéje nyilván kellemesen telt.

– Megfürödtem és kifestettek erre az alkalomra, Hui bácsikám. Ezüstöt viselek ígéretedre várva, miszerint a még meg nem épített halotti templomom padlóját ez fogja fedni. − Megpöckölte egyik hosszú fülbevalóját, és szélesen mosolygott. − Több az ezüst most a kincstárban, mint az arany, tudtad? Hát persze, hogy igen − te voltál felelős a kereskedelmi egyezségekért, amik behozták. Unokaöcséd örömöt okoz nekem, amikor elmondja, hogyan növekszik vagyonom napról napra. Szeretem Ramoszét. Kedves természete van és eszes is, nem úgy, mint összeférhetetlen féltestvére, aki ostorával tart rendet. Azt nem szeretem. Hogy miért marad vele a felesége, nem tudom elképzelni. De most csapongok. − Végigmérte Huit. − Borzasztóan nézel ki, bácsikám, és nincs hasznomra egy halott. Pihenj többet.

Hui nem mondott semmit. Dicsőséges férfikora teljében van, gondolta hirtelen szeretettel és büszkeséggel. Húsz évig anyja és én okítottuk és fegyelmeztünk, ez pedig az eredménye: Hatalmas és igazságos fáraó, aki nem mellesleg jó egészségnek örvend.

Amenhotep biztosan észrevett valamit Hui tűnődéséből a tekintetében. Széles vigyora mosolygássá lágyult.

– Én is szeretlek, hatalmas Látó. Paneb, ülj ide Nebmerut mellé, és készítsd elő a papiruszt.

Hui alig vette észre a fáraó főírnokát és pecséthordozóját. Nebmerut szűkszavú, meghatározhatatlan korú férfi volt, akinek jelenléte gyakran észrevétlen volt − ezt a tulajdonságot Amenhotep nagyra értékelte a főírnokban.

– Bácsikám, leülhetsz a zsámolyra. − Hui ámultan, engedelmesen leült. Egyáltalán nem készült fel arra, amit a fáraó ezután mondott. − Megerősítetted Kánaán, Kumidu és Szimurru államait, akik köztünk és Mitanni között fekszenek. − Kijelentés volt, nem kérdés.

– Már régen, felség. Haemuaszet kormányzó felügyelte a három segédkormányzót, akik Amurru e három területéért feleltek. Már visszavonult, de a helyére kinevezett emberem rendkívül hatékony. Rendszeresen küldi a jelentéseket.

Amenhotep járkálni kezdett.

– Tavaly Asszurubalit egy sereg levéllel zaklatott, amiben panaszkodott a küldöncei bánásmódjára. − Ez ismét állítás volt.

– Igen. Szerette volna, ha Asszúria királyának ismernénk el. Vettem a bátorságot, és adtam neki néhány címet lediktált válaszlevelemben, és aranyat ígértem a szövetség fejében. A vele való szövetség nem volt igazán szükséges − Uaszerszatet és a hadsereg eltiporhatta volna, mint egy bogarat −, de a kölcsönös egyezség nem kerül semmibe, felség, és talán megkímél néhány egyiptomi életet, nem beszélve a felszerelésről és ellátásról. Emellett lehetővé tette, hogy Asszurubalit megőrizze méltóságát.

– Tavaly meg kellett nyugtatnod Alasia királyát, hogy a sziget és országunk közti kereskedést nem fogja fenyegetni a házassági szövetség, amit Katnával akartam kötni.

– Sok levelezést és tapintatot igényelt, hogy Azizi katnai király és régi, nagyra értékelt szövetségesünk, Alasia is elégedett legyen.

– Nem értettél egyet azzal az idegen nővel kötött házasságommal.

– Tudod, hogy nem. Veszélyeztetted szövetségünket Alasiával.

– De mint mindig, hivatali képességeid végül a javunkra fordították a dolgot.

– Teje és én rengeteg órát töltöttünk, míg megvitattuk a sikerre vezető utat. Felség, mit fontolgatsz? Talán elégedetlen vagy velem valami miatt?

Amenhotep megállt Hui előtt, és összefonta a karját.

– Ellenkezőleg. Ahová nézek, mindenütt irányításod eredményeit látom áldott országunkban és azon kívül. Még Kus és Uauat is békés egyiptomi terület Merimosze alkirály alatt, aki ismét csak általad kiválasztott hivatalnok. Birodalmat építettél nekem, drága Hui bácsikám. Teljes mértékben megbízom benned. Paneb, Nebmerut, mártsátok az ecsetet, és írjátok. Hapu fia mostantól mer kat.

Huinak elállt a szava, és felnézett a csinos, festett arcra. A mer kat nem csupán cím, egyedülálló hatalmi helyzetet jelent, ami olyan ritkán fordult elő, hogy Hui nem is emlékezett az utolsó mer kat nevére, hacsak nem maga Imhotep volt az, a gyógyító, építész és Látó. Ahogyan te, közember, suttogott egy hang a fejében. Ahogyan te. És te nem érdemled meg ezt a legvégső elismerést? Teljhatalmat jelent Egyiptom életének minden része felett. Teljhatalmat, hogy tehesd, amit akarsz. A fáraó az istenség, de te fejezed ki az akaratát, engedélyt kapsz anélkül, hogy megkérdeznéd. Te fogod kormányozni Egyiptomot.

– De ez a megtiszteltetés Jujának, a fő Rehitnek járna, Amenhotep − szólalt meg Hui rekedten. − Vagy a királynő egyik bátyjának. Ay vagy Anen…

– Értékes emberek − fejezte be a mondatot a fáraó türelmetlenül. − Mindkettőnek megvan a maga ereje, és ami Juját illeti, máris annyi címe van, hogy kihűl az ételem, mire bejelentik. Te mindig visszautasítottad a címeket, amikkel ki akartalak tüntetni, de a mer kat nem címet jelent, bácsikám, hanem létformát. A mer kat mindenki és minden feletti ebben az országban, Írjátok ezt, kis írnokaim? − A fáraó boldog és izgatott volt, kihúzott szeme csillogott, és a karját szélesre tárta. − Nos, hatalmas Látó? Leszel mer kat, és ezzel felszabadítasz, hogy vadásszak, iszogassak és a nők lakrészét látogassam mindennap? Egyébként is igazából te kormányzod Egyiptomot. Akár hivatalossá is tehetem.

Hui próbált magához térni a döbbenettől, de a szíve még mindig hevesen kalapált.

– Ha elfogadom, mindenki félni fog tőlem − felelte, és felállt. − Minden hivatalnok, minden pap tudni fogja, hogy ki van szolgáltatva nekem.

– Neked és nem nekem! − Amenhotep nevetett. − Ez nemcsak nagyszerű ötlet, bácsikám, hanem hatalmas mulatság is. Képzeld el, milyen arcot vágnak, ha holnap bejelentem a meghallgatáson! − A fáraó elkomolyodott, és megragadta Hui vállát. − Sokáig gondolkodtam ezen. Imádkoztam. Megbeszéltem anyámmal. Egyetért, hogy te kiválóan alkalmas vagy a kormányzásra. Igent kell mondanod. Mint fáraód, megparancsolom.

De mi lesz a királynővel, Tejével?, kérdezte magában Hui, és belenézett a fáraó őszinte barna szemébe. Mit szól majd Teje? Tudja már?

Amenhotep arcon csókolta, aztán erősen magához szorította.

– Nos? − erősködött.

Hui kibontakozott a fáraó öleléséből, és meghajolt.

– Elfogadom ezt a nagy megtiszteltetést − hallotta a szavakat saját szájából. − Alázatot érzek a hatalmas bizalmad miatt, felség, és ígérem, hogy nem fogom kihasználni. − Hui gyengének és fáradtnak érezte magát, mintha furcsa módon hatalmas súlyt vettek volna le a válláról.

– Jól van! Akkor holnap reggel lesz az utolsó meghallgatásom! De te bármikor jöhetsz hozzám, kedves bácsikám. Most pedig, Paneb, kelj fel, és hagyj egyedül minket. Készíts másolatot mindenről, ami itt elhangzott, és gondoskodj róla, hogy az uaszeti Élet Házában elhelyezzék Nebmerut tekercsével együtt. Hui, küldd be hozzám Nubtit kifelé menet.

Hui meghajolt, és az ajtó felé hátrált. Szerette volna megfogni Paneb vállát, hogy megtámaszkodjon rajta, de a büszkesége nem engedte. Némán jelt adott Nubtinak, és az ajtó becsapódott a főintéző mögött. Perti lépett közelebb, és láttára Hui elnyomta a késztetést, hogy sírva fakadjon. A hordszék még mindig várta a palota bejáratánál, az oszlopok mögött, Hui és kevés kísérete pedig csendesen hazaindult a déli éjszaka meleg csendjében.

Ez hat éve történt, és Hui keze alatt Egyiptom felvirágzott. A polgárok biztonságban végezték munkájukat. Az áradás minden alkalommal hatalmas iszapot hagyott maga után, ami sűrű és egészséges terményt hozott. A határok, amiket a Hui választotta katonák szigorúan őriztek, biztonságosak voltak. A kincsek folyamatosan érkeztek a kincstárba a birodalom minden szegletéből, és belőle a nép nagy részének is jutott. Az építkezések sora az országban az istenek mindenhatóságát hirdette, és azt, hogy a fáraó a világ leghatalmasabb uralkodója. Egyiptomot Amenhotephez hasonlóan irigyelték. Kisebb és nagyobb hercegek árasztották el kéréseikkel a külföldi levelezések hivatalát, amiben szövetséget, kereskedelmi egyezséget, valós vagy képzelt ellenségtől való védelmet kértek cserébe az önállóságukról való lemondásért, egyiptomi kormányzóért és egyiptomi katonákért. A fogadóterem minden reggel zsúfolásig telt külföldi követekkel, akik kérésekkel és panasszal jöttek hozzájuk. Még az új khatti uralkodó, Szuppiluliumas is küldött követet, bár a férfi megbízólevelén kívül üres kézzel jött. Mindig a terem végében állt, és figyelmesen hallgatott. Hui gondoskodott róla, hogy a királyának küldött leveleit felnyissák, elolvassák és visszazárják. A levelek biztonságos küldéséért felelős khatti szolgát Hui nagylelkűen kárpótolta hitszegéséért, de a levelekben nem állt semmi érdekes − csak a palota, az udvaroncok és hivatalnokok leírásáról, Egyiptom erősödő növekedéséről és vagyonáról szóltak.

– Szuppiluliumas úgy szerezte meg a hatalmat, hogy elfoglalta Hattuszasz városát, és meggyilkolta elődjét − hívta fel Hui figyelmét Mai egy reggel, miközben a szokásos halom papiruszon rágták át magukat. − Teljesen könyörtelen, hatalmas uram, és birtoka mérete nagyobb, mint Mitanni királysága. De nem kér semmit tőlünk. Miért?

– Mert reméli, hogy egy nap mindent elvesz majd − felelte Hui. − De kémeink szerint még messze van attól, hogy az ország felett megerősítse uralmát. Megerősítem a khatti határt Mitannival és Arzawával, és továbbra is figyelemmel kísérjük ezt a barbár uralkodót.

Egyiptom kormányzói és hivatalnokai hamarosan megtapasztalták, hogy az új mer kat döntései körültekintőek és igazságosak, és bizalmatlanságuk lassan elült. Ha jobban figyeltek volna korábban, Hui arcát láthatták volna a kettős korona alatt Amenhotepé helyett. A fáraó nyilvánosan még mindig megjelent, oroszlánra vagy kisebb vadra vadászott a sivatagban kíséretével, és a kormányzás ügyeivel megbízott hivatalnokok tudták, hogy a fáraó bármikor felülbírálhatja Hui intézkedéseit. De nem tette. Hui Mutemwia királynő állandó támogatásával rátette a kezét az országra, és felvirágoztatta.

De Teje királynő esete más volt. Nasa szerint − aki kora ellenére nemcsak Hui háztartását vezette szívességből Amenmesszével és Paroival együtt, hanem sok órát töltött a nők lakrészében pletykálással és borivászattal − a főfeleség hevesen tiltakozott Hui mer kattá emelése ellen. Apja, Juja előkelő volt, így tehát ő jobban kiérdemelte volna ezt a kitüntetést, testvérei, Ay és Anen pedig hercegek voltak. A Látó, képességei ellenére, közrendű volt, és nem volt joga, hogy az egész ország sorsát irányítsa. A férje szenvtelenül hallgatta a királynő érveit. Nem emlékeztette Hui kiváló tanácsainak hosszú sorára, a királynővel való közeli kapcsolatára vagy ritka és különleges kapcsolatára Atummal, a hatalmas Neb-er-dzserrel, a Határok Urával. Amikor a királynő kifogyott a szavakból, és dühösen elnémult, Amenhotep egyszerűen annyit mondott: „Én szóltam”, és átnézett rajta, míg Teje végül kirontott a szobából.

Most, Meszóri tizenhatodik napján, hatalmas fogadótermének csendes, meleg félhomályában Hui a királynőt várta. Nem gondolta, hogy gyorsan megjelenik: az udvariasság, amit anyja és Mutemwia tanított neki, Huira már nem vonatkozott. A királynő nem volt olyan ostoba, hogy nyíltan durván bánjon vele, még kettesben sem, de hűvösen kezelte, ami bántotta és elkeserítette Huit. Ennek nem sok köze volt Hui teljhatalmához, jól tudta − a királynő dühe rövid életű volt, különösen mivel sem apja, sem a testvérei nem voltak megsértve Hui kitüntetése miatt. Nem, az egyik jóslata miatt volt a szakadék közöttük, és Hui nagyon sajnálta.

A kettős ajtó végre kinyílt. Az őrök szélesre tárták a szárnyakat, miközben a katonák gyorsan beléptek, és átvizsgálták az árnyékos sarkokat. Hui felállt, Uszerhet pedig előrelépett. A viaszgyertyákat hozó szolgák szétszóródtak, és a magas olajlámpásokból hamarosan fény áradt szét a teremben. Heria, Teje személyi szolgája egy díszes szépítőszeres dobozzal és egy pár szandállal eltűnt a szögletes nyílásban, amiről Hui tudta, hogy a királynő hálószobájába vezet. Mire Teje belépett a terembe, és leült Hui székével szemben, a nő egy lábtartó zsámollyal tért vissza. Teje írnoka, Anhirkawi meghajolt Hui előtt, azután leült a földre Teje mellé, és kinyitotta az írótábláját. Még több szolga jelent meg ezüsttálcával, vizeskancsóval, két ezüstpohárral, és kis süteményekkel megrakott ezüsttállal.

Magas rangja ellenére Huinak várnia kellett, míg a királynő megszólal. Heria letérdelt, felemelte Teje lábát, és rátette a zsámolyra. Egy macska került elő valahonnan, nyújtózkodott, ásított, és könnyedén Teje ölébe ugrott. A királynő gyűrűkkel kirakott keze önkéntelenül simogatni kezdte az állat sima, szürke hátát, de Hui a kifestett arcát figyelte. A szolgák Anhirkawi kivételével hátrahúzódtak a fal mellé. Csend lett. Végül Teje megszólalt.

– Mer Hat.

– Uralkodónő.

– A Hórusz-fióka most kezdi kötelező szolgálatát Ptah mennoferi templomának papjaként unokaöcséd irányításával.

– Így van.

– Azt mondják, hogy Amenhotep-Hui felügyelete alatt Ptah templomának újraépítése és bővítése elkészült, és kielégítő.

– Igen.

– Irányításod alatt elkezdődött egy új síremlék építése a szent Ápisz-bikák számára, a Ragyogó Aton Palotája tovább épül a nyugati parton, és őfelsége halotti templomát tömör ezüst fogja borítani, amiből túl sok van, nem pedig arany. Nagyon elfoglalt férfi vagy. Mai azt mondja, hogy az asszírokat is a helyükre tetted.

– Felség, a figyelmedet állandóan a hivatali ügyekre fordítod − felelt Hui olyan türelemmel, amit messze nem érzett. − Mindezt és még sok mást is tudsz. Különösen a külföldiek ügyeit illetően hatalmasak az ismereteid. Amikor még kislány voltál, már akkor is nagyon szeretted a tárgyalásokat, amiket Mai és én vezettünk. Csaknem mindennap összegyűltünk, és dolgoztunk, te, Mutemwia királynő, én és Mai a külföldi levelezések hivatalában. Van valami sürgős ügy, amit szükséges megvitatnod velem?

– Szükséges. − A királynő arcán elmélyült a ránc, ami az orrától a szájáig húzódott. − A szükség veszélyes szó, mer kat. Vagy inkább a csillapítás lehetősége az, ami csábítóan veszélyes. − A királynő csettintett, és felemelte a macskát. Hui hallotta, ahogy dorombol. Heria jelent meg rögtön, gyengéden elvette az állatot, és eltűnt. − Teje tenyerét az arannyal átszőtt ruhával fedett lábára fektette. − Miattad a fáraónak már nem kell törődnie az ország vezetésével. Vadászik, túlságosan sokat látogatja a nők lakrészét, és elkezdett sokat inni.

– Ugyanannyi figyelmet fordítok rá, mint te, uralkodónő. Szeretem és szolgálom, mióta kisfiúként a birtokomra, Hut-heri-íbbe járt. Egyetértek, hogy valamelyest kicsapongó lett, de továbbra is minden héten kéri a jelentésem, és cseppet sem hagyja figyelmen kívül a birodalom állapotát. − Hui egy pillanatra megállt, aztán folytatta. − Amikor a felelősséget az én vállamra tette hat évvel ezelőtt, nagy megkönnyebbülés volt a fáraó számára. Te akartál teljhatalmat helyettem, de biztosan tisztában vagy vele, hogy az ország soha nem fogadna el női mer katot. Uralkodónőt igen. De mint a fáraó teljhatalmú irányítóját, nem. Amenhotep körülnéz maga körül, és minden rendben van. Egyiptom soha nem volt gazdagabb vagy biztonságosabb. A fáraónak lányai vannak és egy szép Hórusz-fiókája… − Hui rögtön rájött, hogy hibázott, és némán átkozta magát, de az ereje végét járta, és fájdalmasan kívánta az esti mákadagját. Szükség, gondolta komoran. Még én, Egyiptom legfelső felügyelője is szükséget szenvedek, Teje.

– Aki már kilencéves, és teljesen egészséges − vágott közbe Teje. − Gondoskodtam róla, hogy soha ne maradjon egyedül, és két orvos vizsgálja mindennap. Csak te, a fáraó és én tudjuk, hogy Atum elrendelte a halálát. Vagyis ezt mondtad, amikor jósoltál neki. − A nő szája lefelé görbült. − Minden más jós hosszú életet és sikereket ígért neki. Mindenki, rajtad kívül. És mi lesz lányaimmal, mer kat? Halál várja mindegyiket, azt mondod. Lehetséges, hogy Anubisz kapzsin várja a lelkűket, vagy hogy Atum maga döntött, hogy Egyiptom uralkodóházát valamilyen ismeretlen okból megbünteti? Vagy talán elhagyott a látás adománya, és hazugságra fanyalodsz. − A királynő előrehajolt, gúnyos hangja ismerősen csengett.

– Már sokszor jártuk ezeken a vizeken, felség. Miért kell ismét? Soha nem hazudtam neked, és a szívedben te is tudod. Megint azt akarod, hogy jósoljak neked, ugye? Miért?

A királynő kezével eltakarta az arcát, aztán hátradőlt.

– Az orvos azt mondja, hogy ismét teherbe estem − mondta tompán. − Négy lányt adtam a fáraómnak, de csak egy fiút. Vannak más feleségei is, Hui, néhányan barbárok, idegenek. Én vagyok a barátja, a legbizalmasabb társa és választott ágyasa, de ha továbbra is lányokat szülök, akkor kénytelen lesz feleségül venni valamelyik másik ágyasát, hogy több fia legyen. A Hórusz-trónt meg kell védeni. Egy Hórusz-fióka nem elég, különösen mert drága Thotmeszemnek korai halált jósoltál. − A nő egyik hennázott tenyerével egy pillanatra eltakarta a száját, és ez a mozdulat olyan kétségbeesést és védtelenséget árult el, hogy Hui megdöbbent. − Bocsásd meg kemény szavaim − kérte Huit. − Félelemből és keserűségből jönnek, bár ezeket az érzéseket megvetem, mégis túl sokszor kínoznak mostanában. Uszerhet! Gyere és tölts nekünk bort. Sedeh, a kedvenced, Hui. Vagy inkább sört kérsz?

Hui egyiket sem kért. Teje ujjai remegtek, ahogy felemelte a poharat, kiitta a vörös színű folyadék felét, aztán a térdén szorongatta a poharat. Nagyon sápadt lett. Uszerhet eltűnt.

– Kérlek, jósolj nekem most, ma este − kérlelte Huit. − Nem tudok aludni, ha nem mondasz semmit. − A korábbi ellenségesség eltűnt, de később visszatér, gondolta szomorúan Hui. Mindig visszatér.

– Megteszem, amit kívánsz − mondta −, de bocsásd el az írnokod, és küldess Panebért, aki szokás szerint lejegyzi majd a szavaim.

Teje éles szavára Anhirkawi feltápászkodott a földről, meghajolt mindkettőjük felé, és az egyik kapuszárny előtt várta, hogy egy őr kiengedje. Egy másik parancsra Uszerhet is követte. Percekig csend volt. Teje láthatóan visszanyerte a nyugalmát. Vagy ezért, gondolta Hui, vagy mert a gránátalmabor szokatlanul erős. A királynő időnként belekortyolt, és a távoli falat bámulta. Már nem bízol a látomásaimban, tűnődött tovább Hui, mégis, amit mondtam neked, igaz. A képzeletedben hazugságot állítok, hogy megőrizzem a mer kat posztját, de kád mélyén teljesen tisztában vagy vele, hogy senki más nem adhat bizonyosságot. A koronád ellenére nehéz volt életed. Egymás után szülted gyermekeid, Thotmeszt, Szitamont, Hentanebet, Íziszt és a kicsiny Nebetaht, négy lányt egymás után. Fiatalságod és egészséged ellenére elkezdtél félni, hogy fáradhatatlan testedben kárt okoz minden hosszú terhesség. Hogy még súlyosbítsam a helyzeted, azt mondtam neked, hogy szeretett gyermekeid hamarosan meghalnak, és csak Szitamon fogja egyelőre elkerülni az Ítéletek Csarnokát. Ha elmondom Szitamon szörnyű halálát, mit szóltál volna? Alázatosan meghajoltál volna Atum akarata előtt? Az a lány, aki mennoferi szobámba jött annyi évvel ezelőtt, és követelte, hogy jósoljak neki, nem. A fiatal nő, aki állandóan keresztbe tett anyja erőfeszítéseinek, hogy eszményi királyi feleség legyen, nem. Mégis, az eszed és nyíltságod elnyerte Amenhotep szívét és lelkét, ahogy Atum akarta. Nagyon nehéz elengedni egy saját gyermeket, Tejém, de ha a kezedben akarod tartani férjed, túl kell lépned a félelmen és keserűségen, amiről beszéltél. Nem tudod, hogy én vagyok az egyetlen ember egész Egyiptomban, aki semmit nem akar tőled?

– Szitamon − szólalt meg a királynő hirtelen. − A birtoka jól jövedelmezett idén? Továbbra is jó az egészsége?

– Megkaptad a jelentésem, uralkodónő. Mint a hercegnő birtokainak felügyelője, én döntöm el, milyen terményt vessenek, és gondoskodom a csordái elhelyezéséről. A hercegnő szépen fejlődik, a tanítói azt mondják, hogy nem nagyon érdeklik a leckék, de szereti figyelni, ahogy öccse harci szekéren tanul.

– Most, hogy Thotmesz Mennoferben van, más szórakozás után kell néznie. − Teje hangja éles volt. − Te vagy a felelős a tanításáért, mer kat. Vegyél fel új tanítókat, ha szükséges, de Szitamonnak mással is foglalkoznia kell az izgalmas szekérhajtáson kívül.

– Csak nyolcéves, Teje. Foglalkoztatja, hogy nagyon hasonlít rád.

– Ez aligha nagy eredmény.

Huit a választól az ajtónál támadt mozgás mentette meg. Paneb lépett be szokásos nyugodt lépteivel, letérdelt Teje előtt, a homlokát a padlóra tette, aztán a nő szavára felült, és keresztbe tette a lábát. Csendesen kinyitotta az írótábláját, és elmondta Thot imáját, miközben felkészült a munkára. Hui előrehajolt, és két kezébe fogta Teje kezét. Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük. Hui nem tudott olvasni az arcából, de mielőtt kékre festett szemhéja lecsukódott, észrevette, hogy bal szeme véreres. Későre járt, nyilván Teje is ugyanolyan fáradt, mint ő.

– Figyelemre méltó asszony, ugye, mer kat? − Anubisz összefont karjával hanyagul Teje székére támaszkodott, sakálorra egyarasznyira lehajtott fejétől, arannyal festett szemei tompán csillogtak a remegő lámpás fényében. Az isten mellkasán vékony aranyláncok ragyogtak, ami még inkább kiemelte olajos feketeségét, és vastag arany karkötők voltak mindkét erős csuklóján.

– Az egyre kicsapongóbb fiatal fáraónak öt gyermeket adott kilenc év alatt, akik közül Szitamont kivéve mindegyik meghal még nagykorúsága előtt, mégis harcol, hogy a remény lángja ne hunyjon ki. Talán ez más lesz. Talán az istenek most fiúval jutalmaznak meg, aki életben marad, és örökli majd az egyiptomi birodalom minden gazdagságát és hatalmát. A birodalomét, amit te hoztál létre, mer kat. Milyen sajnálnivaló, hogy te nem fáraó vagy, rátermett fiúval! Ha bárki megérdemli, hogy Egyiptomon uralkodjon, akkor te és ivadékaid. De várj csak, milyen bolond vagyok! Te máris uralkodsz Egyiptomon, bár nem jár nyomodban a fiad a palotában. − Anubisz rekedt, állatias hangon nevetett, szája felfedte csillogó fehér fogait.

Hui várt − már megszokta Anubisz gúnyos megjegyzéseit, és régóta nem válaszolt rájuk. Az isten összefonta a karját, megragadta Teje fejét, és felemelte, hogy Hui az arcába nézzen. A királynő lélegzete egyenletes volt, lecsukott szeme nem rebbent.

– Azt akarja, hogy elmondd: fiúgyermek lakozik a méhében − folytatta Anubisz durva hangon −, de a mag, amit hordoz, a halál, hatalmas Látó, több halál, amit te vagy ő elképzelhet, a Maat elsötétülése és az áldott Egyiptom lerombolása. Királynő, de kiérdemli, hogy uralkodó legyen, ugye? Ő is tudja. Életet ad egy fáraónak, de azután óvakodjon Egyiptom!

Hui rémülten látta, hogy Anubisz sír. A könnyei lecsorogtak kutyaszerű szőrén, és Teje sötétvörös hajára hulltak, ahol kis, szabálytalan körökben őszülni kezdett. A nő arca is öregedni kezdett, a ráncok mélyebbek lettek, szája széle lefelé görbült a kegyetlenségtől és türelmetlenségtől. Hui már látta ezt egyszer − lázasan keresgélt a gondolatai között, amíg Anubisz durván ellökte Teje fejét, és valamivel megdobta Huit. Egy ismerős látomás bontakozott ki: Teje és egy fáraó, akit Hui nem ismert, egymás mellett állt egy templom belső udvarán, de a tető hiányzott, és perzselt a nap. Hui érezte a melegét, de a kényelmetlen forróság érzése mellett elhagyatottságot hordozott, olyan erőset, hogy felkiáltott.

– Úgy döntöttél, hogy elfelejted ezt a jóslatot, ugye? − A látomás eltűnt, Anubisz felegyenesedett. − Előtte az a boldog jelenet túl kényelmes volt, ugye? Hogy Egyiptom hatalmas Látója megmutassa bölcsességét, Atumhoz való közelségét, tévedhetetlenségét. Teje mint királynő? Közemberként a legmagasabb rangig emelkedsz, és még Atum akaratát is teljesíted? Milyen csodálatosan lehetetlen, és micsoda kihívás, hogy a körülötted levőket meggyőzd!

– Ez nem így volt − tiltakozott Hui. De mégis így volt. Élénken emlékezett arra a szorongásra, amit a látomás okozott, és a megkönnyebbülésre, amikor a tekercset, amire lejegyezték, lepecsételték és eltették. Nem gondolta, hogy akkor gőgös volt, ahogy Anubisz mondta, de valóban erőltette Teje és Amenhotep házasságát, csupán az isten üzenetének egyik része alapján.

– Igen, így volt − sziszegett Anubisz, és az ajkát felhúzva vicsorgott. − Most pedig Atum azt parancsolja, hogy tedd jóvá a kárt, amit gőgöd okozott. Ennyi év, Hapu fia, ennyi év Látóként, ennyi látomás, és még mindig nem látod a különbséget az elkerülhetetlen és az elkerülhető között.

Csak egy isten látja, ellenkezett Hui. A megértés ilyen finomsága minden Látón túl van, mindegy, milyen rátermett. A látomások közül egy sem mutatta a jelét, hogy nem elrendelt eseményeket látok.

De voltak kételyek, ugye?, kérdezte egy hang a fejében. Amikor a látomások nem várt módon váltak valóra, vagy az események valaki mással történtek meg, nem a kérelmezővel. Az aggasztott.

– De nem eléggé − mondta Anubisz. Hátralépett, és Teje arca egyszerre kisimult. A haja színe visszatért, és lassan mélyet lélegzett. − Együtt érzünk veled, Hui − folytatta. − A szándékaid jók voltak. Döntést hoztál ifjú ártatlanságodban, amikor Imhotep előtt álltál a Csodálatos Nyugaton, és beleegyeztél, hogy elolvasd Thot Könyvét. Nem sejthettél mindent, amit e döntés magával hoz, de amikor rájöttél, hogy a látás feladatát kaptad, engedelmes voltál lázadozó vágyaid ellenére. Atum, Thot, Maat − mindannyian tudjuk, mit veszítettél és ezzel mit nyert Egyiptom. Jól kormányozod. − Az isten sakálszája felhúzódott, de ezúttal mosolyra. − De te ember vagy, meg fogsz halni, és hacsak nem találsz módot arra, hogy a magzatfiút kitagadják, minden munkád hiábavaló. Amenhotep az eszközöd, használd.

Hui kinyitotta a száját, hogy megkérdezze: hogyan használhatja a fáraót. De rájött, hogy a feje lüktet, az isten eltűnt, és Teje kihúzza a kezét a kezéből.

– Nos? − kérdezte. − Elmondta Anubisz, hogy milyen nemű a gyermek? Nem félek hallani, Hui.

De igen, gondolta Hui, a szemét figyelve. Az én félelmem emiatt még nagyobb, mint a tiéd.

– Fiúgyermeket hordasz a szíved alatt, felség − felelte.

A királynő arca felderült. Összecsapta a tenyerét, szólította az ajtónállókat, hogy hívják Uszerhetet, felvette a poharát, és gyorsan ki itta.

– Jó hír! − kiáltott. − Nagyszerű hír! Köszönöm, Hui! Amenhotep magánkívül lesz az örömtől! Most pedig igyunk még bort, hogy ünnepeljünk!

Hui megrázta a fejét, és összerándult.

– Bocsáss meg Teje, haza kell mennem, hogy ópiumot igyák és lefeküdjek.

A királynő rögtön elkomolyodott.

– Természetesen, fájdalmaid vannak. Elmehetsz. Uszerhet, kísérd a Látót a hordszékéhez.

Az intéző Teje székéhez lépett, és nyújtotta a karját Huinak. Hui hálásan elfogadta, lassan talpra állt, meghajolt. Panebbel a sarkában kimenekült a folyosóra, és nekitámaszkodott a falnak.

– Perti, hozasd ide a hordszékem − ma este képtelen vagyok végigmenni a palotán. Uszerhet, visszamehetsz úrnődhöz.

Hui azt kívánta, bárcsak Kenofer is elkísérte volna. A személyi szolga már előkészítette volna Hui gyógyszerét, de Hui nem készült fel a jóslásra. Szomjas volt, és az ismerős fekete-fehér mintákat látta maga előtt, ami elhomályosította a látását. Mire a kísérettel a házához értek, Hui már egyáltalán nem látott. De mielőtt hagyta, hogy Kenofer beadja neki az ópiumot és levetkőztesse, lediktálta az írnokának Anubisszal való találkozását. Mint mindig, minden szóra, minden hangsúlyra emlékezett. Paneb lepecsételi majd a tekercset, és a ládába teszi, ahol a többi királyi jóslat van. Aztán Hui bevette a nyers ópiumgolyót, Kenofer levette a ruháit, megmosta és az ágyba segítette. Nem tudott sem aludni, sem gondolkodni. Összegömbölyödve feküdt, mint egy gyermek, amíg az éjszaka elmúlt.