Kha főépítész és fiai röviddel naplemente után léptek be Hui lakosztályába, és a két fiatalembert elnézve, miközben meghajoltak, Hui megértette, miért nevetett a fáraó, amikor Kha családjáról beszélt. Kha fiai ikrek voltak, mandula formájú szemük komolyan nézte Huit, széles álluk gödrös volt, ami makacs természetre utalt, széles szájuk egyformán görbült kissé balra, ami, ha valaki nem ismeri őket, kissé gúnyosnak tűnhetett. De arckifejezésükben nem volt semmi gúny, miközben várták, hogy apjuk bemutassa őket. Kha kék szeme vidáman csillogott.

– Amenhotep, hatalmas Látó, ezek a gyermekeim, Hori és Szuti. Már nagyon szerettek volna veled találkozni. − Mindkét borotvált fej újra meghajolt. Mindketten ugyanazzal a világosszürke árnyalattal festették ki szemhéjukat a vastag körvonal felett.

– Örömmel üdvözöllek benneteket − mondta Hui, nem próbálva palástolni vidámságát. − Nos, melyikőtök Hori és melyik Szuti?

– Csaknem mindennap ugyanazt a kérdést halljuk, Amenhotep Látó − felelte az egyik gyorsan. − Én vagyok Hori. Ő Szuti. Én természetesen okosabb vagyok, a legeredetibb terveket én készítem. − Egymásra néztek, és nevettek.

– Olyan eredetieket, hogy senki nem akarja valójában megépíttetni − felelte Szuti vidáman. Hui észrevette, hogy a hangja egy kissé magasabb volt, mint a testvéréé. Szuti felemelte karkötős jobb karját, és magára mutatott. − Van egy kis anyajegyem a mellkasom oldalán. Néha még az anyánk sem tud minket megkülönböztetni, amíg nem mutatom meg neki.

– Említetted két lányodat a birtokodon, Uaszet mellett − fordult Khához Hui, miközben Amenmessze beljebb tessékelte őket. − Ők is ikrek?

Kha megrázta a fejét.

– Hála az isteneknek, nem! Ez a kettő is elég gondot okoz!

Paroi várta őket boroskorsókkal a kezében, miközben Hui és a vendégek elfoglalták a helyüket, és levették a virágkoszorúkat a kis asztalokról.

– Ez igazából nem lakoma − mondta Hui. − Az előkelő Yeit még nem tették sírba. Nincsen illatos gyertya és zene sem. De élvezhetjük a friss virágok illatát.

Hori és Szuti az arcukhoz emelték a koszorúkat.

– Az egyik előnye, ha valaki közel lakik a virágmezőkhöz… − kezdte az egyik.

– …a szép virágok változatossága a Delta-vidéken − fejezte be a másik fesztelenül, rá se pillantva a testvérére. − Fehér liliom, törtfehér henna, rózsaszín tamariszkusz és még édes illatú sárga bakvirágok is. − A koszorút a nyakába akasztotta, és ránézett Amenmesszére, aki kitette a poharakat és kézmosó edényeket. − Ugye nincsen…

– …bakmagod elrejtve valahol? − Mindketten várakozóan felhúzták sötét szemöldöküket.

– Sajnálom, becses vendégek, de még korán van ahhoz. Uram is szereti a bakmagot. − A beszélgetés általános dolgokra terelődött, miközben teletöltötték a poharakat, és felszolgálták az ételt. Hui ivott pár korty datolyabort korábban, és meglepődött, hogy kissé éhes a fokhagymába és szezámolajba áztatott salátára és uborkára, és a csicseriborsós ökörmájra, ami majoránna- és korianderillattal töltötte meg a levegőt. Ennek ellenére Hui óvatosan evett, gondolva az érzékeny gyomrára, míg Hori és Szuti mindent udvariasan, de gyorsan felfalt, amit eléjük tettek.

– A szakácsod remek, Hui − jegyezte meg Kha, miközben Paroi eltakarította a maradékot, és Amenmessze jött egy tál mézes fügével.

Hui bólintott.

– Valóban jót készített. Kérlek, mondd meg neki, Amenmessze.

Az intéző a szemét forgatta.

– Csak még fennhéjázóbb lesz, aztán morogni fog a közös konyhai munka gondjairól, de mindenesetre átadom a dicséretet. Keresek valakit, aki vidámabb, és elfoglalhatja a helyét. − Az intéző letette a fügét, és elviharzott.

– A főintéződnek furcsa természete van − jegyezte meg Kha, miközben az ikrek rávetették magukat a fügére. − Egyáltalán nem tart tőled.

– Régi barát. Hosszú évek óta ismerem. − Őt és Anhuretet, gondolta futólag, abból az időből, amikor még hasztalan küzdöttem, hogy megértsem Thot Könyvét és saját elképesztő újjáéledésemet.

Hui és Kha nézte, ahogy eltűnnek a fügék a tálból, és a két gyűrűs kéz a meleg vizes tálakba ér, aztán a friss fehér lenvászonért nyúl, amit kikészítettek. Paroi ismét jelt adott, és elvitték az asztalt.

– Menjünk ki a kertbe − mondta Hui, és felállt. − Amenmessze kitett egy szőnyeget, párnákat és lámpásokat a fák alá. Paroi hoz még bort. − Együtt kimentek a szobából, aztán Perti és három őr kíséretében elsétáltak a hívogató lámpafényig.

– Tehát ide került Perti − jegyezte meg az egyik iker, és levetette magát a testvére mellé. Hui próbálta megállapítani, melyikük szólt, de nem sikerült, míg a másik meg nem szólalt.

– Azt hittük, hogy kegyvesztett lett. − Ez Szuti volt. − Egy nap még gyakorlatozott tíz kedvenc katonájával a gyakorlótéren, a másik nap pedig eltűnt velük együtt. − Hui felé fordult. − Rendszeresen néztük a katonai egységeket gyakorlat közben, amikor elkészültünk a munkánkkal. Az Újoncok Írnoka megengedte, hogy mellette álljunk az emelvényen. Versenyeztünk Pertivel íjászatban is.

– És mindig megvert minket. − Hori felemelte a poharát Paroi felé, aki megjelent a sötétből. − Megismer minket, de nem szól hozzánk az engedélyed nélkül, Amenhotep Látó.

– Akkor legyetek udvariasak, és hagyjátok abba, hogy beszélgettek róla, mintha itt se lenne − szólt közbe Kha ingerülten. A párnát a háta és a fatörzs közé tette. − Miért kell úgy viselkednetek, mintha még mindig gyermekek lennétek?

– Mert a munkájuk nehéz, és a legnagyobb figyelmet igényli − mondta Hui. Egész este csendben figyelte a néma, szinte tudatlan összhangot a fiatalemberek között. A szavaik könnyedek és játékosak voltak, de figyelmes pillantásuk nem került el egyetlen részletet sem az emberekről, beleértve Huit is. − Megkönnyebbülés nekik a felesleges beszéd. Ne aggódj miattam vagy Perti kapitány miatt, Kha. Már felmértem őket, mint ahogy Perti is. Készen állok, hogy megbeszéljük a feladatokat, amiket a fáraó tűzött ki elénk.

Egy pillanatra csend lett. Az ikrek a borospoharukba bámultak. Apjuk keresztbe tette hosszú lábát, és lesimította a kötényét.

– Mindhárman visszatérünk Uaszetbe − mondta Kha. − Jó lesz látni a feleségem és a lányaim, de a feladat, amit kaptunk, nehéz. A fáraó a legnagyratörőbb építkezést szeretné Amon templomán, Ipet Szutban, amit Egyiptom valaha látott.

– Máris kiadtam a parancsot, hogy a turai bányákból a mészkövet délre küldjék, amint a bányákat megjavították. − A hang Szutié volt. − Le fogom rombolni a néhai fáraó homokkő udvarát a szent helyen. Nem méltó sem Amonhoz, sem a fáraónkhoz, aki hatnubi fehér alabástromból szeretne építkezni. Nem szeretek alabástromból tervezni, nagyon töredezik. Az obeliszk pedig, ami az oldalán, félkészen feküdt az utóbbi harmincöt évben, szégyene a templomnak. Be kell fejezni, és fel kell állítani.

– Szükségünk lesz Menre, az Építkezések Urára és Főszobrászra és fiára, Bekre. − Hori egy hajtásra kiitta a borát, és hanyagul nyújtotta ki, hogy teletöltsék. − Elküldettem Iunuba, mostanra már mindketten útnak indultak Uaszetbe. Őfelsége megparancsolta, hogy készítsek tervet egy új bárkaszentélyhez Ipet Szutban, és felséges tekintete a déli Aptra esett, egy kilométerre Ipet Szuttól. Láttam ott egy kicsi, befejezetlen mészkő templom romjait.

– Mint feljebbvalótok, kérni fogom a terveket, mindkettőtökét. Feltételezem, hogy Men kinevezte segédjét, aki felügyeli a bányák megjavítását és feltárását. − Kha Hui felé fordult. − Te élvezed a fáraó bizalmát, ezért biztosan tudsz arról a kívánságáról, hogy új palotát építtessen a nyugati partra, közvetlenül az Ipet Szut-i templommal szemben.

– Tudok róla, és elborzaszt. Az uralkodó elmondta a fáraó indokait, de helytelennek tűnnek számomra. A halottak nem fognak örülni.

– Mindenesetre a fáraó már határozott. Mindhárman, Hori, Szuti és jómagam fogjuk a terveket készíteni. Igaz, hogy a meglévő palota végül túlságosan zsúfolt lesz. − Sóhajtott. − A tervezés több hónapig fog tartani. Addig a fáraó a régi palotát fogja elfoglalni. De mielőtt elkezdjük a munkát Uaszetben, parancsot kaptunk, hogy tervezzünk és emeljünk egy szentélyt Nehbetnek, a Nekhebi keselyűistennőnek a sivatagi völgy bejáratánál, ahol a keleti aranyút kezdődik. Fáraónk apját, Ozirisz-Thotmesz képmását kell megörökítenünk fiával, és magát az istennőt, védelmező szárnyával a fáraó fölött.

Miért? Hui rögtön eltűnődött. Amenhotep úgy érzi, hogy a Láng Úrnőjének védelmére van szüksége nagybátyja miatt? Mindig nagy becsben tartotta Nehbetet? Vagy talán apja? És így ha az istennőnek egy új szentéllyel áldoz, apja lelkét kiengeszteli? Amióta csak ismerem, soha nem szeretett egy istent jobban a többinél, és amikor még kisfiú volt, bevallotta, hogy a vallási ügyeket unalmasnak találja. Nos, azt hiszem, amíg az Atont megfelelő helyén tartja, nem kell ezen tépelődnöm.

– Ezt nem tudtam − mondta Hui hangosan.

Az este véget ért. A sötét éjszaka átjárta a kertet, és a lámpások kihunytak a palotában. Kha talpra állt, és fiai is azonnal felálltak.

Szuti ásított.

– Elbóbiskoltam. Köszönjük a vendéglátásod, hatalmas Látó. Többet fogunk találkozni, amint a fáraó tervei haladni fognak. Biztonságos utazást kívánunk.

Gondolom, a palota minden lakója tudja, hogy elutazom a vezírrel, gondolta Hui, viszonozta a meghajlásukat, és visszavezette őket a kapuhoz, ahol Amenmessze várt, hogy hívassa a kíséretet. Legalább nem holnap kell indulnom. Szükségem van mákra és egy jó alvásra.

Yeit Payni havának utolsó napján helyezték sírba. Az idő lassan melegedett az aratás rekkenő hőségéig, de a temetés napja enyhe volt, és kellemes szellő fújt. A pálmaültetvényeken keresztül lassan nyugat felé, a sivatagig kígyózó menet végén Hui átadta magát a finom illatoknak, amik néha megcsapták az orrát. Úgy döntött, hogy a háromnapos rítus első napján vesz részt Yei iránti tiszteletből, akit annyira szeretett a fáraó és anyja, bár Hui nem ismerte. A több tucat sirató szokásos kiáltozása, akik a koporsót követték kék ruhában, csak arra emlékeztette, hogy Yei családja elég gazdag volt, hogy egy egész hadseregnyit hozzon magával. Elgondolkodott egy pillanatra azon a hatalmon, amit Yei és családja szerzett. De a napfény csillogott előttük a felvert homokon, a feje fölé tartott fehér vászon lágyan hullámzott a levegőben, és Hui egy kis bűntudatot érzett, aztán átadta magát a reggel gyönyörűségének.

Hui és kísérete napnyugta után tért vissza a palotába. A folyosók szokatlanul csendesek voltak. Minden miniszter és előkelő elkísérte Yeit utolsó útjára. Hui kihasználta a lehetőséget, hogy levelet írjon Thothotepnek és Anhuretnek: elújságolta, hogy Nekheb nemsokára tele lesz munkásokkal, bemutatta Khát és fiait, akik máris elindultak Uaszetbe. Nekheb kissé délre volt Uaszettől, a folyó keleti partján. Ikervárosa, Nehen a nyugati parton állt. Huit elfogta a kísértés, hogy hivatalos látogatást kérjen Jujától levélben, de mielőtt Teje jövőjének látomásáról beszél apjával, előtte állt a komor feladat, hogy a fáraónak beszámoljon róla. Jobb várni, gondolta Hui, miközben kinyújtózott a szőnyegen az elhagyatott kert árnyékában, és álmosan felnézett a szikomorfa húsos leveleire. Amenhotep biztosan durcás lesz, és tiltakozni fog. A végén persze beadja a derekát, de szükségtelen ellenségessé tenni azzal, hogy számítson a megadásra. Azon tűnődöm, hogy vajon a királynő felkészítette-e már a hírre?

A temetés utáni negyedik napon a palota újra megtelt, lakói lassan visszaszállingóztak. Jó kedvük volt, és Hui hangos csevegésüket és nevetésüket hallva tudta, hogy vidámságuk megkönnyebbülés. Yei meghalt, a sötétben maradt, de ők túlélték, és felvették hétköznapi életük fonalát. Nem kell még tépelődniük Maat tolláról és szívük súlyáról az Ítéletek Csarnoka félhomályában. Még nem.

Amikor az ötödik napon Hui kilépett a hálószobájából, üzenetet hoztak neki Ptahmosze vezírtől, aki kérte, hogy Hui készüljön fel az utazásra két nap alatt, Epophi hetedik napjára. Hui odaadta az üzenetet Amenmesszének, és utasította, hogy csomagolja be a holmiját.

– Természetesen elkísérsz − mondta az intézőnek −, és jön Paneb, Ba-en-Ré, Tetiankh, Perti és a katonák fele. Gondolom, Szeneb is.

– Hallottam, hogy vitatkoznak Tetiankhhal. Az ópiumoddal kapcsolatban. − Amenmessze összevonta a szemöldökét. − Szeneb ragaszkodott hozzá, hogy ő gondoskodjon a szállítmányról, amit Tetiankh évente félretesz számodra. Az orvos nem akarja, hogy Tetiankh szárítsa és őrölje. Tetiankh öregszik, Hui, túl öreg már a személyi szolga munkájára. Szüksége van az éjszakai nyugodt alvásra, és kevesebbet kellene hajolnia és emelnie. Nem beszélve a napi masszírozás erőfeszítéséről.

– Miért mondod ezt most nekem? − Hui élesebb hangon szólalt meg, mint ahogy akart. Mindig is magától értetődőnek tekintette Tetiankh csendes szolgálatát. − Van valami oka annak, hogy Tetiankh nem tud beszélni erről velem?

– Túl büszke. Inkább összeesik, mint hogy beismerje, hogy segítség kell.

– Nos, beszélj vele akkor. Keress neki egy segédet. Istenek, Amenmessze, a te feladatod a háznépem jólétéről gondoskodni! Használd a hatalmat, amit a kezedbe adtam!

Amenmessze átható pillantást vetett rá.

– Örülök, hogy elutazunk. Szükséged van rá, hogy hosszú ideig csak a bárkád fedélzetén ülj, és semmit ne csinálj. Leszámítva persze az akkádot, sajnos. Az írnok, akit Mai miniszter adott melléd, kinn vár a folyosón egy tele zsák törött edénnyel a gyakorláshoz − mintha iskolás lennél. − Az intéző hangja gúnyos volt. − Szeneb is tudni szeretné, hogy reggel vagy este lenne alkalmasabb számodra, hogy megvizsgáljon. Emellett a királynő kéri a látogatásod a fáraó saját lakrészében, amint lehetséges. Maani-nehtefet küldte ide az üzenettel. Hui, saját írnokra lesz szükségem!

– Akkor vegyél fel egyet, és igazítsd el Szenebet és Mai szolgáját. Mindketten velem fognak utazni. Legalább még egy hajóra lesz szükség az enyémen kívül. Küldd el érte Paroit.

Amenmessze kurtán bólintott. Máris parancsokat osztott, amint sarkon fordult.

Az őrökkel körbevéve Hui Panebbel Amenhotep ismerős kapuja felé indult, és várt, miközben Perti kapitány kopogott, Nubti főintéző megjelent, meghajolt, udvariasan üdvözölte és betessékelte őket. Mielőtt Hui mélyen meghajolt volna, észrevette, hogy a szoba természetellenesen üres. Kinyújtotta a karját, derékból előrehajolt, és elindult az uralkodók felé a szoba másik végébe. Mutemwia ült, a lábát egy alacsony zsámolyra tette, sárga ruhája lágyan omlott le a lábára és a földre. Vékony, csavart aranyból készült, lótuszbimbókkal kirakott koronája gondosan kifestett arcát keretezte, ragyogó szemhéján aranypor csillámai keveredtek a szénnel, és tökéletes kis szája csillogott a vörös antimontól, a szokásos narancssárga henna helyett. Vékony ujjain nehéz gyűrűk voltak. Egy kicsiny ezüst Mut-képmás, Amon hitvese és Mutemwia toteme lógott egyik fülében. Hui letérdelt, és fájdalmasan megdobbant a szíve − a nőt még soha nem látta ilyen királynőnek.

Amenhotep mellette állt: a lábát szétvetette, és erős karját összefonta maga előtt. Fehér-kék csíkos keményített lensisakja a vállát súrolta, a peremén pedig egy kicsi, ágaskodó, csuklyás kobra ült a homloka előtt. A Rémület Úrnője, aki kész mérget köpni minden rosszakarójára, gondolta Hui magában, miközben a fáraó engedélyt adott neki, hogy felegyenesedjen. Miért vannak felvértezve mindketten az isteni védelem minden jelképével? Tőlem akarják megvédeni magukat? De Amenhotep szélesen mosolyogva lépett Hui felé, és az orrát betöltötte a rozmaring illata, amikor átölelte Huit.

– Már majdnem olyan magas vagyok, mint te, Hui bácsikám! − közölte Amenhotep. − Emlékszel, hogy a Megjelenésem Ünnepe már majdnem itt van? Ptahmoszéval leszel akkor, de elvárom, hogy kinyisd a szentélyed a kabinban, és ajánlj fel egy füstölőt Amonnak számomra. Az apám Meszóri tizenötödik napján halt meg, azután lettem istenség. Menj ki, Nubti.

Az intéző meghajolt, és kiment, becsukta maga mögött az ajtót. Hui először vette észre Mutemwia személyi írnokát, Nefer-ka-Rét, aki keresztbe tett lábbal ült a földön, egy kissé távolabb. A tintatartója nyitva volt, a papiruszt kitekerte az írótábláján, és ecsetet fogott a kezében. Hui intésére Paneb leült társa mellé, és készülődni kezdett. Amenhotep visszalépett Mutemwia székéhez. A nő nem mozdult, csupán rövid biccentéssel viszonozta Hui üdvözlését, de a pillantásuk találkozott. Hui gyorsan félrenézett.

– Nos, bácsikám − folytatta a fáraó −, anyám szerint volt egy látomásod, ami rólam szólt. Nem volt hajlandó semmit elárulni róla, bár könyörögtem és fenyegetőztem, de úgy tűnik, ma enged nekem. Yei elment a Csodálatos Nyugatra, és már nem gyászoljuk. Beszélj! − A szavai könnyedek és vidámak voltak, de mögöttük Hui érezte a fáraó várakozását. Ő maga is feszült volt.

– Ülj le, ha szeretnél, Hui. − A királynő szólt. Fegyelmezetten nézte Huit, a kezét az ölében összekulcsolva.

Hui nemet intett.

– A látomásban benne vagy − mondta Amenhotepet figyelve −, de a jóslat Yei unokájának, Tejének szólt, kérésére és apja, az előkelő Juja engedélyével.

Amenhotep elfintorodott.

– Szegény Hui bácsikám! Micsoda terhes feladat. Remélem, hogy a látomásod azt mutatta, hogy az a gonosz libája őt üldözi. Túl sokszor elszakítja a kötelét, és megtámad mindenkit, engem is, de anyám nem engedi, hogy lefejeztessük és kitömessük az egyik lakomára. Esküszöm, Teje szándékosan ellenem hergeli. Nos. − A fáraó arca komoly lett. − Mondd, hogyan lehet közöm Juja lányának jóslatához.

– Nem számítottam rá, felség. Valójában nagyon egyszerű, talán jelentéktelen jóslatra számítottam a lányról, amihez nem volt szükségem engedélyedre. De az isten nagy jelentőségű dolgot mutatott nekem.

A fiú türelmetlenül dobolni kezdett az ujjával anyja székén. Mutemwia mozdulatlan maradt, a pillantása Huira szegeződött. Hui nem tudta kiolvasni belőle, mire gondol. Magában sóhajtott, és folytatta.

– Atum azt kívánja, hogy Teje a feleséged legyen − mondta határozottan Hui. − Láttam őt melletted Ipet Szutban, koronával és aranyruhában azon a napon, amikor anyád leteszi uralkodói tisztjét, és te isteni megtestesülés leszel. Teje a királynői keselyűfejdíszt viselte, arany és lazurit volt a fülében. Mut karmai shenjeleket tartottak. Te a pásztorbotot és a cséphadarót fogtad a kezedben, és megáldottad a tömeget. Nem számít, milyen különösnek tűnik − folytatta Hui sietve, miközben a fáraó ujjai megálltak, és megmerevedett −, az isten akarata egyértelmű. Saját érdekedben és Egyiptom jólétéért alá kell írnod a házassági szerződést Juja lányával.

Hui azt hitte, dühkitörés következik, és megkeményítette magát a fáraó válaszával szemben, de arra nem készült, hogy csend lesz. A szavai hangosnak és ellentmondást nem tűrőnek hangzottak, aztán elhaltak. Mutemwia mozdulatlan maradt. A fáraó is. Hui figyelmesen nézte, és látta, hogy a fiú szeme összeszűkül. Összefonta a karját, de továbbra is csendben maradt. Hui látta, hogy dühösen töri a fejét, hennázott száját összeszorította, és összehúzott szemmel nézett Huin keresztül a semmibe. Végül hangosan kifújta a levegőt, kilépett anyja mögül, leült, és intett Huinak, hogy üljön le. Hui zavartan engedelmeskedett. Nyilvánvalóan elmarad az uralkodói dühroham. Amenhotep keresztbe tette a lábát, és Hui felé hajolt.

– Még soha nem kellett próbára tennem a bizalmamat irántad − mondta −, de most kényszerítem magam, hogy valamennyi elmúlt évünket megvizsgáljam, és megnyugtassam magam, hogy az őszinteséged mindig valóban önzetlen volt. Anyám, a királynő évekig a gondjaidra bízott. Eléggé bízott benned, hogy a tanításomat rád hagyja a birtokodon töltött hónapok során, hogy alázatot olts belém a Maat törvényei iránt, megdorgálj a fennhéjázásomért, és kijavítsd gyerekes türelmetlenségemet. Megszerettelek, de azért, mert elhatároztad, hogy elnyered egy fiú szeretetét, aki egy nap fáraó lesz? Hogy szereteteddel megköss, hogy saját jövőbeli becsvágyadat szolgáljam?

Hui döbbenten hallgatta, és rögtön cáfolni akarta ezt a képtelenséget. De szeme sarkából látta, hogy Mutemwia gyorsan felemeli a kezét − úgy, hogy Amenhotep ne lássa −, és Hui csendben maradt.

– Anyám, a királynő gyakran figyelmeztet, hogy egy fáraó nem bízhat senkiben, hogy az isten megtestesülése végül nem hagyatkozhat más tanácsra, csak az istenére − folytatta Amenhotep rekedten. Hennázott tenyerét tanácstalanul széttárta. − Ez a parancs Atumtól, ez a bepillantás a jövőbe lehet egy terv, amit te és Juja szőttetek, hogy mindketten nagy hatalomra tegyetek szert. − A fiú hirtelen a kezébe temette a fejét. − Honnan tudhatnám, mi az igazság? − nyögte. − Ma rájöttem, hogy valóban nem bízom senkiben, még benned sem, anyám.

Mutemwia nem mozdult meg, hogy megérintse. De a karját rátette a székre, és a fia felé fordult.

– Nem kell bíznod senkiben és semmiben, csak az összegyűlt bizonyítékokban − mondta a királynő keményen. − Először is, a kémeim megerősítették, hogy Hui csak egyszer látogatott Juja házába, amikor velünk volt, hogy halála előtt üdvözölje Yeit. Másodszor, a kémek megerősítették, hogy Teje egyik éjszaka botrányt csapott Hui kapujánál, Hui azonnal hazakísértette, és Juja megbüntette a lányt, de engedélyt adott rá, hogy jóslatért folyamodjon, és hogy Hui csak egyszer jósolt neki. A felépülése két napig tartott. Ha több figyelmet szentelnél a miniszterek és kémeink napi jelentésének, akkor te magad is tudnád ezeket, ahelyett hogy megelégszel azzal, hogy tőlem hallod. Köszönetet mondhatsz az isteneknek, hogy bennem megbízhatsz. Ami Egyiptom hatalmas Látóját illeti, miért akarna Teje úrnő és családja bizalmába férkőzni, ha a fáraó kegyét élvezi?

Amenhotep felemelte a fejét, és rábámult az anyjára. A nő szigorúan, finoman megütögette az arcát a kézfejével.

– Már majdnem tizenhárom éves vagy − korholta a fiút. − Három év múlva a Hórusz-trón és Egyiptom teljhatalma egészen a tiéd lesz. Ébredj fel! Hallgass rám, Huira, a minisztereidre, ne csak fél füllel, miközben a barátaid sürgetését figyeled, akik legszívesebben azzal töltenék az időt, hogy a harci szekereden száguldoznak a sivatagban. Azt hiszem, túlságosan engedékeny voltam veled. Ma a Látó felnyitotta a szemem. Meg akarsz benne bízni, vagy sem?

Hui nem látta, hogy Mutemwia korholása miatt a fáraó megbánást mutatott volna. Ehelyett a komoly megfontolást ismerte fel a fiú arcán, amire hirtelen, élénken eszébe jutottak a régi idők, amikor az áradás idején királyi védence tanítását felügyelte.

– Hallak, anyám − mondta Amenhotep.

Kinyújtotta a kezét, és megérintette Hui csuklóját. A mozdulat kedvesen félénk volt, és Huit elöntötte a szeretet. Ez a gyermek, akit ismerek, a lágy szívű fiú, akire emlékszem.

– Hui bácsikám, én valóban nem kedvelem Tejét. Biztos vagy abban, hogy őt Láttad? Miért ő, aki nem előkelő, és nem nővérem, Iaret, aki egészen királyi vér, és jogosan tart igényt az elsőbbségre? Nem mintha őt kedvelném, rengeteget panaszkodik, de a vele való házasság megerősítené a helyem a Hórusz-trónon.

Tehát Amenhotep még mindig kétkedik vér szerinti nagybátyja szándékában, miszerint lemond Egyiptom kormányzásának jogáról, tűnődött Hui. Vajon Mutemwia is?

– Egyértelműen Teje úrnő volt − felelte Hui −, és felség, Atum nem látta jónak, hogy megismertesse velem választása okát. Csupán annyit tudok, hogy akár közrendű, akár nem, Tejét kell megtenned főfeleségnek.

– Ugye tisztában vagy azzal, hogy ha feleségül veszem, a családját minden előkelő fölé emelem Egyiptomban − jegyezte meg Amenhotep. − A cím, amit Juja örökölt, a fő Rehit többet fog jelenteni, mint a Yei, és immár Juja iránti hála kifejezése. Valóban meg kell tennem? − A fáraó felállt, és tétovának tűnt. − Gondolom, Atum szándéka végül világossá válik, és ha nem engedelmeskedem, az isten biztosan büntetést küld rám. Egy darabig gondolkodhatom ezen, megbarátkozhatom a gondolattal, mielőtt a szertartásminiszter elkészíti a szerződést? − Szomorúan mosolygott. − Legalább nem kell majd kötelességemet teljesíteni, és azonnal elhálni a frigyet, és amikor egyszer meg kell tennem, az ágyasok majd kárpótolnak érte. Biztos vagy abban, amit láttál, Hui bácsikám? Megdöbbent ez a váratlan fordulat, ami az életemben bekövetkezik.

Hui is felállt a székről, és meghajolt.

– Felség, ha kívánod, jósolok neked − ajánlotta fel. − Nem szabad, hogy kételyeid legyenek egy ilyen fontos dologban.

A fáraó zavaros tekintettel nézett Huira.

– Ha hazudtál nekem Teje jóslatáról, akkor ugyanolyan könnyen kitalálhatsz egy másik jóslatot. Talán ki kellene kérnem egyik asztrológusom tanácsát. Eddig még csak azt mondták meg nekem, hogy a nap melyik része szerencsés vagy szerencsétlen. Mindegyikük nagyon szerencsés reggelt ígért, de nem mondták, miért.

– Előjogod, hogy választ kérj az Anubisz-edény olajából − felelte Hui. − Akárhogy is, mutass be áldozatot a tiszta elméért Atumnak és Amonnak is. Hamarosan elindulok a Delta-vidékre Ptahmoszéval, tehát mire visszatérek, döntést kell hoznod. Bocsáss meg, hogy gondot okoztam neked, felség, de hidd el, hogy igazat szóltam. Egyiptomnak szüksége lesz rád és Tejére, együtt. Kérlek, most bocsáss el.

Amenhotep bólintott. Hui hálásan kihátrált a teremből. Nubti belépett, és bezárta az ajtót.

A vezír hajóraja két nappal később, hajnalban hagyta el Mennofert. Öt bárka haladt sorban a folyó közepe felé. A folyó vize lassan apadt a lomha sodrás felé, a megújulást remélhetőleg meghozza majd az éves áradás. Hui két bárkája Ptahmosze hajóit követte. Hui megkönnyebbülésére unokaöccse úgy döntött, hogy saját hajójában csatlakozik a menet végéhez.

– Nem zsúfolhatom az embereimet a tieid mellé, nagybátyám − mondta Huinak egy nappal korábban −, és nem is lesz elég hely a bárkádon nekem, az írnokomnak és az őreimnek. Nem vagyok hajlandó a közszolgákkal együtt utazni. Az éves felülvizsgálatra általában a vezír bárkáján utazom, de az uralkodó azt kérte, hogy te utazz vele. − A hangján tisztán hallatszott: rosszalja, hogy át kell adnia a helyét Huinak, aki udvarias bocsánatkéréssel és megkönnyebbüléssel fogadta a hírt.

Hui tehát Ptahmosze mellett ült és beszélgetett a hatalmas napellenző alatt a vezír bárkáján, miközben az írnokok és a személyi szolgák sört ittak a kabin árnyékában, az evezősök pedig lassan haladtak a partokat szegélyező poros, hervadt pálmák mellett. A fákon túl a levegőben szállt a pelyva az aratók kaszája és sarlója nyomán, akik az aranyló mezőkön haladtak, és a gabonát maguk előtt vágták. De hamarosan a Delta-vidék virágmezői vették át a komló és búza helyét, és a levegőben keveredett a nárcisz, a liliom, a jázmin, az erős napraforgó illata és még egy tucat másik virágé, ami Huit erővel visszarepítette gyermekkorába, amikor apja még nagybátyjánál dolgozott a mezőkön.

Ptahmosze vezír kedves, közvetlen férfi volt, és Hui hamarosan fesztelenül érezte magát a jelenlétében. A vezír ugyanolyan bölcsen beszélt Egyiptom próbálkozásairól a tömjéntermesztésben, mint ahogy az alá tartozó kormányzók erősségeiről és gyengeségeiről.

– Őfelsége, a királynő megkért, hogy avassalak be a posztom feladataiba − mondta Huinak. − Unokaöcséd jól ismeri már őket. Korábban is elkísért hivatali útjaimra, miközben saját katonai ellenőrzését végezte. Azonban a királynő azt kívánja, hogy alkoss véleményt a Ta-Mehut felügyelő erőkről, mielőtt meghallgatja az Újoncok Írnoka jelentését. − Vidám pillantást vetett Huira. − Őfelsége azt mondta, hogy megparancsolta az unokaöcsédnek: minden hozzá tartozó erődbe, helyőrségbe és táborba vigyen el téged, de semmilyen megjegyzést ne tegyen a tisztekre és katonákra vagy csapataikra, akikkel találkozol majd. Gondolom, unokaöcséd még nem beszélt neked erről, ugye? − A tapintatos szavak részben kérdést jelentettek.

– Amenhotep-Hui és én a vérrokonságon kívül nem sokban egyezünk − felelte Hui megfontoltam. − Mint öcsém, Hebi fiát, szeretem, és emlékszem gyermekkora nehézségeire. Csak jót kívánok neki. Bár nem állunk közel egymáshoz, jól tudom: ami Egyiptom és a fáraó iránti hűségét illeti, őszinte embernek tartom. El fogja mondani nekem a királynő rendelkezését, ha eljön az ideje.

– Őfelsége sok időt tölt azzal, hogy az ország jövőjén tépelődik − felelte a vezír, látszólag eltérve a beszélgetéstől. − Sok változást fogunk látni az elkövetkezendő hónapokban.

Iunu városa volt az első állomásuk, ahol Thotmesz volt a Hekat szepat kormányzója. Hui, Ptahmosze és Amenhotep-Hui ragyogó vörös napnyugtakor kötött ki, és Thotmesz legidősebb fia tisztelettel köszöntötte őket. Először a vezír felé meghajolva a széles vízparti lépcsőkön várakozó hordszékek felé intett.

– Már várnak titeket, előkelő urak − mondta. − Lakomát készítettek számotokra.

– Hui segédkormányzó − felelte Ptahmosze mosolyogva. − Természetesen ismered a hatalmas Látót és unokaöccsét, az Újoncok Írnokát.

Hui boldogan ölelte meg névrokonát.

– Egyre jobban hasonlítasz az apádhoz! Ugye, jó az egészsége? És Isaté?

Csevegve indultak a széles kikötőlépcsők tetején álló hordárok felé. A vezírnek saját hordszéke volt, de Huinak Amenhotep-Huival kellett megosztania egyet. A fiatalember nem volt hajlandó könnyed beszélgetést folytatni, amikor elindultak, és olyan szörnyen festett, hogy Hui jobbnak látta megkérdezni, hogy jól érzi-e magát.

– Semmi baj nincsen az egészségemmel, nagybátyám − bökte ki Amenhotep-Hui, mintha várta volna, mikor könnyíthet a lelkén. − De a lelkemben zavar van.

Hui döbbenten nézett rá. Mióta csak ismerte, soha nem mondott el neki semmi fontosat. A hordszék függönye össze volt kötve. Az este még mindig mozdulatlan és forró volt. Az utca vörös pora vékony felhőben szállt a kísérő katonák felől, és Hui hallotta Paneb mély, kimért hangját, és Perti magasabb hangú válaszait, akik a hordárok mögött haladtak. Amenhotep-Hui közelebb hajolt hozzá. Hui érezte az izzadságát a szamvirág halvány illata mögött. Egy darabig tűnődött unokaöccse választásán, ami a vadüröm illatára esett, aztán Amenhotep-Hui bizonytalanul végigsimított borotvált fején. Barna vállát begörbítette.

– Nem a te fülednek szánnám ezt, de nincs más, akit megkérdezhetnék − folytatta rekedten. − Legalább te olyan hírében állsz, aki tud titkot tartani. Én vagyok az Újoncok Írnoka. Kemény beszédemről és döntéseimről ismernek az emberek. Saját szorgalmamból és katonai oktatóm, Irem segítségével kaptam írnoki posztot a palotában, aztán segédintézői helyet. Nem tudtad, ugye? − Egy pillanatra visszatért a szokásos, gúnyos hanghordozása, és Hui megrázta a fejét, de Amenhotep-Hui folytatta. − Azután őfelsége, a királynő tudomást szerzett arról, hogy szerettem a katonák közt tölteni az időmet, és örömmel nevezett ki jelenlegi posztomra, az Újoncok Írnokának. Én felelek a hadsereg és hajózás feljegyzéseiért, és a Delta-vidék védelmének szervezéséért. Szeretem a munkám, és jól végzem.

A fiatalember ajkába harapott, és egy darabig csendben maradt, gyötrődve keresve a szavakat, ami biztosan idegen számára, gondolta Hui. Elámult ezen a rendkívüli érzelmi kitörésen. Elmondhatnám, hogy minden családtagom előléptetést kapott, amikor az udvarba hívattak, gondolta magában. Az apád Mennofer polgármestere és Amon Csordájának Felügyelője lett, nem beszélve a további kegyről, ami Ta-Mehu szepat Amon Két Csűrjének Felügyelője tisztét jelenti. Féltestvéred, Ramosze intéző lett az iunui Aton házában, bár még csak tizenegy éves volt akkor, ami bölcs és ravasz módja, hogy Mutemwia biztosítsa a hűségét jövőbeli kémjének az isten követői között. A királynő biztosan odafigyelt a tehetségedre, zsémbes fiatal rokonom, de valódi indíttatása az volt, hogy engem a szolgálatára fogjon. De Hui erről nem szólt semmit. Várta, hogy Amenhotep-Hui összeszedje magát. Végül az apjára olyannyira emlékeztető szép arc lefelé fordult, az izmos combján összefont keze felé.

– De most őfelsége, a királynő hívatott, és azt mondta, hogy kísérjelek el − nem azt, hogy te kísérj el − Ptahmosze vezírrel éves tanácskozására − folytatta Amenhotep-Hui megbicsakló hangon. − Mindenki tudja az udvarban, mennyire hallgat rád a királynő, és hogy teljes a befolyásod a fáraó felett. Úgy gondoltam, hogy talán kérelmezted a királynőtől a vezír posztját Ptahmosze helyett. Ezt nem hittem.

Hát persze, hogy nem! − akart szólni Hui, és egyre dühösebb lett.

– Egyáltalán nem ismersz engem, ha azt hiszed… − kezdte Hui, de Amenhotep-Hui félbeszakította, és megragadta a csuklóját.

– Ez még nem minden! − hadarta a fiatalember. − El kell vinnem téged minden erődbe, minden helyőrségbe, be kell mutatnom téged minden tisztnek a Delta-vidéken, és még keletre is el kell utaznom veled a Hórusz útja mentén, de egyetlen szót sem mondhatok a csapatokról, amiket felállítottam, vagy arról, hogy miért úgy osztottam el őket, ahogyan majd látni fogod! Az istenek a tanúim, hogy nem gyűlöllek, nagybátyám, különbségeink ellenére, de ha az Újoncok Írnokának posztját elveszik tőlem, és neked, a királynő szolgálatkész ölebének adják, kérni fogom Szét bosszúját! − Felemelte a hangját, és remegni kezdett.

Hui dühösen csitította, és hallotta, hogy az emberek körülöttük elhallgattak. Kihúzta a kezét unokaöccse szorításából.

– Mindig tudtam, hogy ellenérzéseid vannak velem szemben − mondta Hui, és küzdött a dühkitörés ellen, ami azzal fenyegette, hogy olyan szavakat mond, amiket nem lehet visszavonni. − Soha nem értettem, miért, hacsak nem gyermekkorodban gyökerezik. Borzasztóan rosszul ismersz engem, ha valóban azt hiszed, hogy a rangodra pályázom. Egyáltalán nem kívánom elvenni a címedet. Gondolkozz, Amenhotep-Hui! Már háromszor kineveztek különböző tisztségekre. Nem bízol saját képességedben? A királynő bölcsességében? Feltételezésed csupán káprázat.

– Nem bízom benned!

– Pedig kellene. Elmentem hozzád, és tanácsodat kértem, amikor megfelelő kapitányra volt szükségem. Egyetértettél, hogy nem számít, milyen ellentét van közöttünk, a család iránti hűség az első. Emlékszel?

– Igen.

– A királynő tisztában van ezzel a szövetséggel. Nem fog választás elé állítani a család és Egyiptom iránti kötelességem között, mert ismeri az őszinteségemet. Hol van a bátorságod és a hited saját képességedben, unokaöcsém? Azt akarod, hogy mégis nézzek a jövődbe?

– Ez nem szükséges − mondta a fiatalember mereven. − Bocsánatot kérek, amiért elvesztettem a fejem.

A hordárok lassítottak. Amenhotep-Hui küszködött, hogy minél hamarabb összeszedje magát, és Hui komoran döbbent rá: amiatt, hogy legbelsőbb félelmét és sebezhetőségét bevallotta neki, unokaöccse most még jobban fogja gyűlölni.

Két legrégebbi barátjával és gyermekeikkel örömteli volt a találkozás, és Hui Amenhotep-Hui kínos beszélgetését elűzte a tudata mélyére, miközben megölelte a barátait, és hagyta, hogy bevezessék Thotmesz fogadótermébe. Nagy örömére még egy ismerős alak állt fel a kicsi, aranyozott ebédlőasztalok mellől, kupával a kezében, füle mögött kék fajansz búzavirágokkal.

– Nasa! − kiáltott Hui, aztán odasietett hozzá, és hevesen megölelte. Thotmesz nővére bor és egy virágkeverék illatát árasztotta − liliom, mirha és fahéj sivatagi szilvaolajban, amivel Hui ritkán találkozott.

– Soha nem írsz nekem − panaszkodott Nasa, miközben kibontakoztak az ölelésből. − Itt vagyok, unatkozom és magányos vagyok, a szomszédban tengetem napjaim, csak az ékszereimmel és a hajfestéssel tudok játszani, miközben te fiatal fáraónk fennkölt bizalmát élvezed, és nem ereszkedsz le közénk, pórnép közé! − A nő lábujjhegyre ágaskodott, és arcon csókolta Huit. − A vezír mellett kell vacsoráznod, aztán komoly dolgokról kell beszélgetnetek vele és Thotmesszel a hivatalban, de aztán azt tervezzük, hogy az este többi részét Thotmesz tutaján iszogatva töltjük. Emlékszel, mikor voltunk kinn utoljára együtt, Hui? Thotmesz és Isat esküvői ünnepsége után. Apám haldoklott. Az a néhány nap furcsa keveréke volt a szomorúságnak és az örömnek.

Huinak gombóc volt a torkában, amikor lenézett a nő kifestett arcára. A szeme élettel teli és csillogó volt, mint mindig, fékezhetetlen és derűs természetét tükrözte, de kora egyre jobban látszott megereszkedett arcán és ráncos, hennázott ajkain.

– Meg kellett volna házasodnod, drága Nasa − mondta. − Az istenek tudják, mennyi kérőd volt!

A nő az orrát ráncolta.

– Mindegyiknek volt valami hibája. Emellett az enyém apám háza és birtoka. Miért osszam meg a vagyont? Később beszélgessünk még.

Thotmesz intézője lépett hozzájuk, és udvariasan várt, hogy Huit az asztalához kísérhesse. Amikor Hui elindult utána, Thotmesz egyik szolgálólánya felnyúlt, és a nyakába akasztott egy rezgő virágokból álló koszorút.

A lakoma vidám volt, tele tréfával és beszélgetéssel. Még Amenhotep-Hui is, aki Isat balján ült, kipirult Thotmesz borától, és dudorászott a hárfa és dob zenéjére, miközben felszolgálták az édes nehetfügét datolyaszirupban, és a meleg esti levegő megremegtette a lámpások lángját az alabástromedényekben.

Ezután Thotmesz, Hui, Ptahmosze és Amenhotep-Hui az írnokaikkal együtt összegyűltek a dolgozószobában, és Thotmesz kormányzói minőségében leírta a vezírnek a szepat helyzetét: a még folyó különböző betakarítások mennyiségét és becsült értékét, a törvényes vitákat, az építkezések haladását, a világi és vallási intézményeket, és a nép általános közérzetét. Csak néhány területen voltak gondok, Iunu ősi és gazdag város volt, papjai és előkelői elégedettek, köznépe jól táplált, és a parasztok és visszavonult katonák elég gyümölcsöt és zöldséget tudtak termelni a termékeny talajon. Hui figyelte barátja érzékeny és okos arcát, és magában hálát adott Atumnak azért a közelségért és bizalomért, amit gyermekkora óta élvezett Ré templomi iskolájában, ahol ő és Thotmesz összekerültek, a paraszt és az előkelő fia, és Thotmesz családtaggá fogadta.

Amikor Ptahmosze és kísérői visszatértek a bárkára, Hui elbocsátotta Panebet, és Thotmesszel karöltve elsétált a parti lépcsőkhöz, ahol a fáklyák ragyogása egy párnákkal megrakott, lágyan ringó tutajra világított. Amenhotep-Hui visszautasította Thotmesz meghívását.

– Te és nagybátyám többi barátja biztosan emlékezéssel töltitek majd az időt, Thotmesz kormányzó − jegyezte meg. − Köszönöm vendéglátásod, de azt hiszem, visszavonulok aludni.

– Nem boldog ember, ugye, Hui? − fűzte hozzá Thotmesz, miközben figyelték, ahogy a sötétség lassan elnyeli Amenhotep-Hui merev alakját. − Hogy van egyébként a családod többi tagja? Hebi és Iupia? Mit csinál másik unokaöcséd, Ramosze?

Huit megszállta a béke, miközben rálépett a tutajra, és leült Isat és Nasa közé. Bármennyire is szerette Thotmesz gyermekeit, most örült, hogy egyik sem csatlakozott hozzájuk. Ahogy Amenhotep-Hui gondolta, előjöttek az emlékeik, de a beszélgetés nagy része Hui palotabeli életéről szólt.

– Ki gondolta volna, hogy az a félénk fiú, aki némán szerette húgunkat, Anuketet, arra született, hogy a fáraó tanácsadója legyen − jegyezte meg Nasa. − Biztosan elindítottad a féltékenység árját őfelsége többi tanácsadója körében.

Hui könnyedén válaszolt neki, miközben megvizsgálta, maradt-e benne még nyoma a Thotmesz kétszínű húga iránti szenvedélynek, ami csaknem tönkretette az életét. De nem talált semmit a múlt halvány visszhangján kívül, és önfeledten bekapcsolódott a társalgásba.

Ptahmosze útja a Delta-vidék szepatjaiban hasonlóan folyt, mint iunui látogatása. Minden egyes kerület központjában, egy-egy kisebb vagy nagyobb városban ő, Hui és Amenhotep-Hui lakomára voltak hivatalosak, megvitatták a helyi kormányzás ügyeit, és a következő reggel a bárkák elindultak a mellékfolyó felé, amerre továbbvezetett útjuk. A tétlen időszakban Ptahmosze véleménye szerint értékelte a különböző kormányzók hűségét és hatékonyságát, megosztotta a gondolatait a nehézségek megoldásairól, és röviden vázolta családjuk történetét. Hui figyelt, magában megjegyezte és kialakította saját véleményét. A Delta-vidéket úgy látta már, ahogy soha azelőtt: hatalmas, zöldellő kertnek, ahol kövér állatok legelésztek, ahol az évszak ellenére a rengeteg patak és csatorna párájától a levegő a buja termékenység illatát hordozta. Amon felügyelői és a fáraó felügyelői is itt legeltették az állataikat, de Hui sok kis birkanyájat és kövér disznócsordát látott a füves mezőkön. Őrzőik durva szoknyát és vastag köpenyt viseltek, közönyösen nézték őket, ahogy a bárkák elhaladtak mellettük.

– Törzsek Retjennuból − közölte Ptahmosze. − Nem hiszem, hogy találkoztál velük Hut-heri-íbben, amikor apád a virágmezőkön dolgozott. Szeretik közel legeltetni a csordáikat a Hórusz útjához. Az északkeleti szepatok kormányzóinak állandóan igazságot kellett szolgáltatni a parasztjaink és a rabszolgák között a földek használatáról.

Minden Egyiptomon kívüli polgár vagy munkás neve rabszolga volt. Könnyed, de gúnyos kifejezés volt, és Ptahmosze leereszkedő hangon beszélt róluk.

– Tudom, hogy hentik óta szokás beengedni őket − válaszolt Hui. − Hányan hajtják a csordáikat a Delta-vidékre a Hórusz útján?

Ptahmosze megvonta a vállát.

– Az unokaöcsédet kell megkérdezned. Az én egyetlen gondom, hogy a kormányzóim ellenőrzik-e a helyzetet.

Huinak már a nyelve hegyén volt, hogy megjegyezze a vezírnek: Egyiptom egy sötét időszakában ezek a törzsek képesek voltak átvenni az irányítást az országban egy csepp vérontás nélkül, és csaknem kétszáz évig uralkodtak, de inkább becsukta a száját. Jobb, ha megismerkedem a helyzettel, és beszélek a helyőrségek parancsnokaival. A királynő számít majd az összegyűjtött értesüléseimre. Hui nem szívesen vette le szemét a kellemes, tovatűnő tájtól, de írnokára nézett, aki a könyökénél várakozott. Hui jól haladt az akkáddal, a közügyek nyelvével. Az erőteljes, karcsú írás jelentését sokkal könnyebb volt megtanulni, mint a bonyolult hieroglifákat, amikkel sokat vesződött az iskolában.

Amint a Delta-vidék szepatjait maguk mögött hagyták, a bárkákat Ptahmosze kapitányára bízták, és előkészítették a hordszékeket. Az út északkeletre vezetett, a Hórusz útja mentén, ami a Khent-abt kerületben indult, és a mocsaras Nád-tengeren keresztül vezetett a part felé, ami az áradáskor csaknem járhatatlanná vált. Azután keletre fordult, és Retjennuba és a mögötte fekvő idegen területekbe torkollt. A néhány kilométerenként felállított helyőrségek rögtön feltűntek előttük. Hui arra számított, hogy közöttük katonaságot fog látni, de nem így történt. Az út szinte eltűnt az állatok és terelőik áradata alatt, akik hazaindultak Egyiptomból, mielőtt az áradás megfojtaná a kihasznált gazdag mezőket. A vezír kísérete lassan vonult az elöl haladó őrök ellenére, akik figyelmeztetően kiabáltak. De Hui nem bánta. Volt ideje nyugodtan szemügyre venni a gyorsan változó tájat, és a szakállas pásztorok rikító ruhái elbűvölték. Minden helyőrségnél, az üdvözlést és vendégváró lakomát követően meghallgatta az Amenhotep-Huinak tett jelentést. Paneb csendesen lejegyzett mindent. Huinak voltak kérdései az út őrzésével kapcsolatosan. Hogyan ellenőrizték az idegeneket? Számon tartották naponta a kifelé és befelé érkezőket? Milyen gyakran cserélődtek a helyőrség katonái? Az utolsó kérdésre adott válaszok elgondolkodtatták. Sok katona zsoldos volt, és rendszeresen visszatért szülőhazájába, ami vagy adót fizetett Egyiptomnak, vagy újabban közvetlenül a fáraó egyik helyi minisztere kormányozta.

– Minden helyőrséget egyiptomi tiszt vezet − felelte ingerülten Amenhotep-Hui Hui kérdésére. − Az alatta szolgáló katonáknak jár egy darab egyiptomi föld, ha már túl öregek a harchoz. Mi más lehet jobb mozgatóerő, hogy hűségesek legyenek hozzánk?

Hui úgy gondolta, hogy ez a gondolat gyermekes, de unokaöccse természetéből következik. A kemény fegyelem és a jutalom ígérete elégséges a helyőrségek rendjéhez. A hazaáruláshoz vagy lázadáshoz vezető gondolat soha nem jutna eszébe. A hadseregünk is tele van zsoldossal? tépelődött. És a tengeri hajósok? Ptahmosze keletre fordult, mielőtt megvizsgálta volna a parti erődöket. Egyiptom keleti területeinek állapotát fontosabbnak vélte, valószínűleg jogosan. Hui úgy gondolta, hogy a Delta legészakibb partjaihoz egyedül utazik majd, ha szükséges.

Ptahmosze Retjennuban nemcsak a kirendelt kormányzóval és segédjével találkozott, hanem a törzsfőnökökkel is, akiknek a népe bejárást kapott a Delta-vidékre. A vezír őket együttesen Habirinek nevezte, de Hui hallotta, milyen udvariasan szólította meg őket, rangjuk szerint. Ismerte az összes nevét, legidősebb fiaikét is, akik a törzsek irányítását az egyiptomi fennhatósággal együtt örökölni fogják. Kivétel nélkül zúgolódtak az Egyiptom által követelt cédrus mennyisége miatt, és kissé kevésbé az éves adóban foglalt jószágok számán. Ptahmosze tapintatosan, de határozottan bánt velük. Nem voltak erődök Retjennu határain belül, de a kormányzó nagyobb egyiptomi gyalogsereget tartott. Hui egyetértett vele.

– Mi fekszik az országon túl? − kérdezte a vezírt, miközben hármasban Amenhotep-Huival a számukra felállított sátrak felé indultak.

– Zahi és Shinar − felelte −, Apra, Amurru és néhány lényegtelen klán az Amurru és a Mitanni királyság között. Amurruval figyelmesen bánunk. Őfelsége időnként katonákat küld nekik és Büblosz városállamába, hogy elvegye Mitanni kedvét a déli terjeszkedés tervétől. Ők ékelődnek Mitanni és Retjennu közé. Zavaros már a kép, hatalmas Látó?

Nem, Hui fejében nem volt zűrzavar: gyorsan benépesülő térkép jelent meg előtte Egyiptom erősségeiről és gyengeségeiről. Úgy tűnt számára, hogy bár Ptahmosze kiváló vezír volt, érdeklődése nem terjedt túl a kötelességének határain.

Huinak nem tetszett Retjennu. A hegyeit azok a drága fák fedték, amire Egyiptomnak szüksége volt, de egészében kopár, sivár táj volt, a földet éles kavics fedte, a dombokon alig nőtt növény. Megértette, miért hajtja a jószágait olyan sok rabszolga − nem egyiptomi − Ta-Mehu zöldellő kis legelőire. Hui megkönnyebbült, amikor Ptahmosze kiadta a parancsot, hogy forduljanak vissza a Hórusz útján.

Per-Basztet városánál, ami a Delta-vidék fő keleti ágánál fekszik, és a macskaistennő, Basztet otthona, baráti búcsút vettek egymástól. Amenhotep-Huinak meg kellett látogatni az erődöket és katonai kiképzőket egészen Szunetig, a messzi délig, a vezírnek pedig folytatni kellett útját a középső és déli kormányzóságokban.

– Általában Pe városában van a főhadiszállásom, amikor a tengeri hajózás éves értékelését végzem − mondta Amenhotep-Hui −, jóval az áradás előtt. Ez évben neked kell átvenned a helyem. Az előkelő Nebenkempt a tengeri hajócsapatok parancsnoka. Jó ember és kiváló hajós. A királyi bárkát, a Ha-em-Maatot kormányozza, ha szükséges. Beszélned kell még Hatmesa Mércehordozóval. Ő kétszázötven hajós vezetője, de senki nem tud többet a hajózás történetéről és jelenlegi állapotáról. Sok szerencsét, nagybátyám.

Amenhotep-Hui viselkedése fölényes volt, és nem nézett Hui szemébe. Paneb szép folyóírásával gyorsan lejegyezte az egészet. Hui meg akarta kérni unokaöccsét, hogy adja át üdvözletét az előkelő Amonnefernek, társának a máktermesztésben és szüretelésben, de aztán meggondolta magát. Mindkét férfitól búcsút vett, felment a bárkájára, belül nagy megkönnyebbülést érzett, és elkezdte olvasni Paneb összeírt feljegyzéseit. Mai csatlakozott hozzá, hogy folytassák a leckéket, de Huinak már alig volt rá szüksége. Az akkád nyelvet nagyon ésszerűnek találta.