Hui rémülten felriadt, és fekve a mennyezetet bámulta. Az álmai zavarosak voltak, nem olyanok, mint a mákfőzettől általában, a teste pedig nehéz. Nem kiáltott Kenofernek, aki biztosan az ajtó előtt várja, hogy szólítsa. Hui kényszerítette magát, hogy átgondolja a jóslatot, amit a kis Amenhotep hercegről látott. Most már nem volt döbbent szereplője a látomásnak, meg tudta vizsgálni azokat a részleteket, amik eddig elkerülték a figyelmét. Miközben ezen tépelődött, egyre zaklatottabb lett. Két évig nem volt áradás a férfi szerint, aki mellette állt, ami biztos jele, hogy az istenek szörnyű büntetést mérnek Egyiptomra és fáraójára. Az egyetlen évszaknyi életadó árvíz és iszap okozta nyomorúság megtanította az ország kormányzóit és főpapjait, hogy raktározzanak el gabonát a következő éhínségre. Huinak azt mondták a látomásban, hogy a fáraó bezáratta a templomokat, elkobozta az aranyukat és gabonaraktáraikat, hogy Akhet-Aton lakosai ne szenvedjenek szükséget. De mi a helyzet Egyiptom többi polgárával? Azt a parancsot kapták, hogy Atont imádják, és senki mást? Ha így van, nem csoda, hogy az istenek, különösen Egyiptom hatalmas megmentője, Amon feldühödött és Maat megsérült. Hui nagy nehezen visszagondolt a látomásra, amiben Maat vére lecsöpögött mellette a földre. Az istennő fájdalma az ő hibája volt, az ő gyengesége okozta. A fáraó a legutóbbi látomásban viszont rengeteg borzasztó szentségtörést követett el. De ki ez a fáraó?

„Az istennő nem örül.” Hui tisztán emlékezett Anubisz szavaira. „Ma érkezik Uaszetből, és azt látja, hogy férje és fia alantas módon mutatkozik, mint egy közember…” Anubisz talán arról a gyönyörű fiatal nőről beszélt, aki a fáraó karjába kapaszkodott? Hui szórakozottan számolni kezdte a mennyezetre festett fehér csillagokat. Igen, igen. Ez a következtetés logikus, ésszerű. A formátlan fáraó arcán csak néhány ránc látszott, a nevetgélő, hiányos öltözékű lányok pedig nagyon fiatalnak tűntek. Nem úgy viselkedtek, mint a palotaszolgák. A lányai voltak? Tehát a döbbenetesen szép nő az anyjuk és a fáraó felesége. Főfelesége? Istennő? Nem istennő. A Megjelenés Ablaka ceremóniája hasonlóan hivatalosnak tűnt, de Teje állt a fáraó jobbján, és nézett el a tömeg felett komor, éles vonású arcával. A fáraó jobbján. Teje volt az, aki a hatalmas uralkodói koronát viselte a napkoronggal és szarvakkal, Teje fordult oda a férfihoz, és suttogott dühösen a fülébe. Ha Teje volt az istennő, aki Uaszetből érkezett, férje, Amenhotep még élt? A különös férfi mellette talán egyik rokona? Nem lehet. Csak egy fáraó adományozhatja a Kegy Aranyát, és emellett fivéreire, Ayra vagy Anenre sem hasonlított ez a… ez az undorító alak. Elátkozott. Hui teste megfeszült a lepedő alatt, és gyorsabban számolta a csillagokat, kétségbeesetten próbálta kordában tartani a következtetést, ami kérlelhetetlenül megjelent a fejében.

„férje és fia…”

„elátkozott dolog…”

Hui felnyögött, a szemét nagy nehezen elfordította a mennyezetről, felült és átfogta a térdét. Anubisz a kezében tartott csecsemőt „elátkozott dolognak” nevezte. Amenhotep herceg, Teje fia. És férje? Jövőbeli férje? Ha így van, milyen elképzelhetetlenül szörnyű dolog késztette arra, hogy megszegje Egyiptom egyik legszigorúbb törvényét? A Hórusz-fióka feleségül veheti egyik lánytestvérét, hogy törvényesítse igényét az istenségre és így a trónra is. Az istenség tiszta vére mindig a királyi család nőtagjai vérében volt. De a királynő vagy akármelyik nő semmi esetre sem létesíthet testi kapcsolatot fiával, még kevésbé mehet hozzá feleségül. Ez felborítaná a Maat finom egyensúlyát, és Egyiptomra bajt és pusztulást hozna. Két év aszályt…

Hui tovább tépelődött. De miért, Anubisz? Mi az oka Teje istenkáromló tettének? Vissza lehet fordítani ezt a látomást? A válasz azonnal érkezett, de nem Anubisztól, hanem Hui elméjéből. Amit láttam, az én kudarcom eredménye. Már túl késő visszamenni és megakadályozni, hogy őfelsége feleségül vegye Tejét, de mégis valahogy tennem kell azért, hogy a jóslat hamis legyen. De hogyan? Mielőtt Hui ésszerű választ keresett volna, kiáltott Kenofernek.

– Mákfőzetet és egy pohár tejet − parancsolta, amint megjelent a személyi szolga. − Nem kell étel. A gyomrom ég. És küldd ide Amenmesszét, amint lehet.

Kehofer habozott.

– Uram, Szeneb azt akarja, hogy korlátozd a mákadagodat. Tönkreteszi a hasad és elveszi az étvágyad.

– Tudom. Szeneb nem hajlandó megérteni, hogy teljesen Atum védelmére hagyatkozom a gyógyszer pusztító hatásai ellen, és ő addig megvéd engem, amíg szüksége lesz rám.

– Ez lehet, hogy így van, de uram, a hatvanötödik évedben jársz. Biztosan…

Hui lemászott az ágyról, és felállt.

– Kérlek, siess, Kenofer. A mák nem fog megölni, az egészségem pedig nem Szenebtől függ. Gondoskodj róla, hogy legyen meleg víz a fürdőmhöz.

Kenofer lassan bólintott, és elment. Hui elkezdett járkálni a magányos szobában. Sok időnek tűnt, mire Amenmessze főintéző kopogott az ajtón, és berontott egy tálcával. Hui kiitta a pohár tejet, amit odaadott neki, aztán lenyelte a mákfőzetet.

– A fürdőházban a vizet melegen tartották neked. − Amenmessze visszatette az üres poharat és a fiolát a tálcára, és Huira bámult. − Még mindig erőtlennek tűnsz − jegyezte meg. − Tudod, hogy van jobb módja az ópiumnak, ugye, Hui? Amonnefer ajánlja: egyenesen a szüret után, barna formájában.

– Tudom, de félek az erejétől, Amenmessze. Most viszonylag jól megbirkózom a dolgokkal, és csak azoknak írok elő nyers mákot, akiknek a fájdalma indokolja. − Az idő folyama téged is megtépázott, kedves intézőm, gondolta magában Hui. Bőbeszédű, vidám fiatalember voltál, gyors járású, aki mindig tréfálkozott. Még mindig bőbeszédű és vidám vagy, de a korod miatt nemsokára eljön a nap, amikor a székedből az ajtóhoz menni akkora erőfeszítés lesz, mint egy utazás Puntba.

– Rendben van. − Amenmessze letette a tálcát a kis ébenfa asztalra az ajtó mellett, és kérdően nézett Huira. − Kenofer azt mondta, hogy látni akartál.

– Igen. El akarok menni Uaszetből, a mennoferi palotába költözöm, amilyen gyorsan lehet. Mint főintézőmnek, ennek a megszervezése a te feladatod. Téged akarlak Mennoferbe vinni, Amenmessze, nem Paroi segédintézőt, akinek itt kell maradni és az ügyeimet intézni, amíg távol vagyok. Beszélj Ba-en-Ré főhírnökkel. Neki is velem kell tartani természetesen, és még több hírnököt magával hozni. Szarenput mint helyettes szervezi majd az itteni hivatalokból küldött üzeneteim továbbítását. Nehézkes lesz északról irányítani az országot, de nem lehetetlen. Végtére is az uralkodók és hivatalnokok hentikkel ezelőtt is így cselekedtek előttem. Szeretnék saját szakácsot is, Rakhaka morogni fog, de nincs más választása.

Amenmessze felhúzta festett szemöldökét.

– Ez a költözés tehát állandó?

– Nem. Meg vagyok győződve arról, hogy Thot Könyvének utolsó részét találták meg Ptah templomában, és azonnal meg kell néznem. Mennoferben maradunk addig, amíg az egész végül megvilágosodik számomra.

– Az a szerencsétlen unokaöcséd beszélt róla, ugye? − kérdezte Amenmessze. − Hallottam, hogy Ptah templomának újjáépítése és kibővítése, amit ő felügyelt, csodálatosan sikerült. Milyen furcsa, hogy pont ő az, aki a könyv végső megoldását a kezedbe helyezi!

– Valóban furcsa. Menj a dolgodra, Amenmessze. Meg kell fürdenem és jelennem az uralkodók előtt. A közelgő távozásom híre egyiküknek sincs ínyére, különösen nem az uralkodónőnek. − Legalább megmenekülök attól, hogy Amenhotep herceg látomásának eseményeit elmondjam nekik, gondolta Hui, miközben elindult a fürdőház felé. Atum maga szeretné, hogy elhalasszam ezt a pillanatot, amiért végtelenül hálás vagyok.

Hui elért egy nagy kereszteződéshez, és már éppen befordult volna arra a folyosóra, amelyik a királyi szárny szigorúan őrzött részébe vezetett, amikor Ameni főintéző felállt egy székről, és gyorsan hozzá lépett. Meghajolt és egy nyitott ajtóra mutatott, ahonnan napfény szűrődött Hui lábához.

– Őfelsége Mutemwia királynő azt kéri, hogy rövid időre jelenj meg előtte, mielőtt továbbmész a fáraó lakrészébe. Nem fog sokáig feltartani, mer kat. Kövess engem.

Perti kapitány megtorpant. Hui biccentett, katonáitól körülvéve néhány lépés után a kertbe ért, és hunyorgott a napfényben. Nem sok palotalakó volt kinn. A miniszterek és kisebb hivatalnokok a dolgozószobájukban voltak, és a napi feladataikat végezték. A külföldi levelezések minisztere, Amenhotep-Hui vezír és Szobekmosze kincstárnok segédeikkel és írnokaikkal már biztosan befejezték a napi ügyek tárgyalását a reggeli meghallgatáson, amit általában Hui vezetett, és éppen előkészítik jelentéseiket és ajánlásaikat Hui számára. Az Uaszetben lakó követek leveleket diktálnak uraiknak és királyaiknak, amiket titokban Pertihez visznek, hogy elolvassa és lemásolja őket, mielőtt a hírnököknek továbbítja. Pertit itt kell hagynom, ha ellenőrzés alatt akarom tartani az összes külföldi levelezést, gondolta Hui, miközben utat tört a kertben álló fák szórt árnyéka között. Ez megoldaná az Egyiptomon kívüli területek gondját. De ki vehetné át az ország kormányzásának rengeteg bonyolult feladatát? A fáraó általános feladatokról határoz, nem érdekli a megvalósításukhoz szükséges rengeteg napi döntés.

Mutemwia egy szőnyegen ült egy szerteágazó szikomorfa alatt, társnői körében. Amint meglátta Huit, intett, és a nők szétszóródtak. Hui jelt adott Pertinek, és egyedül ment tovább. Meghajolt, amikor belépett a kellemes árnyékba, a királynő pedig a fűre mutatott. Nem mosolygott. Hui letelepedett a királynőhöz, és felhúzta a lábát − rögtön rájött, hogy védekező mozdulattal. Átkulcsolta a térdét.

– Sem Amenhotep, sem Teje nem érti, miért kell várniuk az isten jóslatára, amit a csecsemőnek szánt − mondta Mutemwia −, de én igen. Emlékszem a hosszú küzdelmedre, hogy a könyv rejtélyét megfejtsd, a csalódottságra, amivel nap mint nap együtt éltél. A feladat elvégzése, amit annyi évvel ezelőtt vállaltál, mindenek felett áll. De nagyon aggódom. − A királynő könnyedén megfogta Hui karját. − Sokkal jobban ismerlek, mint a fiamat vagy az uralkodónőt. Ők úgy gondolják, hogy egyszerűen engedelmeskedsz Atum parancsának, hogy nem vagy hajlandó elárulni a látomás részleteit, de én többet láttam mögötte. Döbbenetet és rémületet, mer kat. Anubisz valami borzasztót mutatott neked, ugye? Valamit, ami még rosszabb, mint a trónörökös halála. Tegnap óta az egyik jövőbeli csapást a másik után képzelem. − A kezét összekulcsolta, és az ölébe tette. Mutemwia higgadt tekintete találkozott Huiéval. − Azt mondtad nekünk, hogy Thotmesz herceggel ellentétben ez a gyermek nem hal meg fiatalon. Hazudtál?

– Nem, kedves királynő. Nem hazudtam, és nem ferdítettem el az igazságot. − Hui ellenállt a késztetésnek, hogy megmozduljon, lesimítsa a hajfonatát, vagy meglazítsa a fülbevalóját tartó kis kapcsot − bármit, ami könnyíthet növekvő szorongásán.

Mutemwia felé hajolt.

– Akkor valahogyan nyomorék lesz? Vagy talán az aggaszt, hogy nem lesz jó uralkodó, ha a kettős korona a fejére kerül? Talán sikertelen palotaforradalom tör ki? Egyiptom szenvedni fog a keze alatt? Mi történik? Te és én csaknem olyan közel állunk egymáshoz, mint a testvérek, Hui. Nem tudsz megszabadítani a szorongástól?

Hui megmozdult. Térdre állva előrehajolt, a fejét alázatosan lehajtotta, hogy a királynő ne lássa zavarát. A találgatások nagyon közel álltak az igazsághoz.

– Felség, ha levehetném magamról a látomás terhét, mindenki előtt hozzád siettem volna. Te és én tisztelettel és megértéssel vagyunk egymás iránt, a származásunk különbsége ellenére. De nem ellenkezhetem Anubisz egyértelmű utasításával. Bocsáss meg.

A királynő egy darabig hallgatott. Hui arca arasznyira volt az édes illatú fűtől, és odaszűrődött a nők könnyed beszélgetése. Madár károgott az ágon, aztán surrogó szárnyakkal elrepült. A királynő ruhájának aranyszegélye fényes folt volt Hui szeme sarkában. Mutemwia egy kis idő múlva felsóhajtott.

– Az őszinteségedet ismerve nem lehetett más a válasz − mondta. − Addig is el kell nyomnom a balsejtelmeket, és amennyire tudom, végeznem kell a dolgomat. Legalább megígéred, hogy először hozzám jössz, ha az isten feloldja a nyelved?

Megígérhetném, gondolta Hui gyorsan, de mi történik, ha Mutemwia megtiltja, hogy megpróbáljam elhárítani az ország szomorú végzetét, attól félve, hogy a tettem veszélybe sodorja unokáját? És egyébként is, mit szándékozol tenni, mer kat? Az egyetlen vágyad, hogy Mennoferbe hajózz, megvizsgáld a tekercset, és megoldd a rejtélyt, ami tizenharmadik éved óta nyomaszt. Van fogalmad arról, hogyan lehet elhárítani Egyiptom balsorsát?

– A látomás tartalma először is az uralkodó fáraót illeti − felelt Hui óvatosan. − Egyedül neki kell felmérnie jelentőségét. Mutemwia, hidd el, inkább veled vitatnám meg az üzenetet, mint a Hórusszal, és máris azt kívánom, bárcsak támaszkodhatnék tudásodra és nyugodt éleslátásodra. Azonban kerülőutat kell tennem, a látomásnak pedig várnia kell.

– Jól van. − A királynő intett, hogy felállhat. Hui felemelkedett, megfogta a kinyújtott, kecses kezet, és könnyedén megcsókolta. − Menj és nyugtasd meg az uralkodókat, mielőtt északra indulsz. Sikert kívánok a küldetésed teljesítéséhez. Küldj levelet az eseményekről, és a talpad legyen erős. Szeretlek, kedves barátom.

Én is szeretlek, gondolta Hui, aztán meghajolt, és visszafelé indult a délelőtti hőségben. Senkinek a tanácsát nem értékelem többre, mint a tiédet, de az a gyanúm, hogy semmilyen tanács nem ment meg a megoldástól, amit Atum akar. Köszönöm az isteneknek, hogy még hetekig nem kell tépelődnöm ezen.

Hui meglepetésére és megkönnyebbülésére nem tartott sokáig a megbeszélés Amenhoteppel és Tejével. Úgy tűnt, mindketten elfogadták, hogy el kell utaznia. A teljesen józan Amenhotep, bár vonakodva, de beleegyezett, hogy jelen lesz a reggeli meghallgatásokon, és Szobekmosze főkincstárnokkal, illetve Nebmerut főírnokkal és pecséthordozóval együtt hoz döntéseket.

– De mindent továbbküldünk neked − mondta a fáraó. − Nagy vesződség lefoglalni a hírnökeim nagy részét a delta-vidéki utakhoz, de nincs más választás. Miért nem kéred, hogy egyszerűen küldjék ide azt a tekercset? Adok kíséretet hozzá, annyi katonával, amennyit csak kívánsz.

– Lehet, hogy nagyon törékeny állapotban van, felség − felelte Hui. − Ha délre hoznák, bármilyen gondosan is, talán végleg megrongálódna. Emellett kétlem, hogy Ptah levéltárosa megengedné, hogy elvigyék. − Kinyújtotta a kezeit. − A tiéd Egyiptom, Amenhotep − folytatta. − Minden a tiéd a Maat értelmében. Képes vagy rá, hogy a kormányzás gyeplőjét átvedd tőlem néhány hónapra annak ellenére, hogy…

– Annak ellenére, hogy a vadászkutyák és az ágyasok majd magukat szórakoztatják − szólt közbe erélyesen Teje. − Huinak nem volt nyugta a kormányzás feladataitól, mióta kinevezted mer katnak. Milyen szükséghelyzet állhat elő, amit nem tudsz kezelni Hui tanácsadóival, szerelmem? Egyébként is, mikor kért tőled valamit Hui utoljára? Hadd menjen.

Teje kihúzott szeme Huira tévedt, aztán elfordult.

Ez lehetőség neked, hogy megízleld a valódi hatalmat, ugye, uralkodónőm? Amenhotep gyorsan bele fog fáradni a reggeli meghallgatásokba és a miniszterek hosszú megbeszéléseibe, de te nem.

– Nos, mi történik akkor, ha balesetben vagy betegségben meghalsz? − morgott Amenhotep. − Akkor Teje és én soha nem tudjuk meg, mi volt a kis hercegünk látomásában.

– A tekercs írnokomnál, Panebnél van. Ha meghalok, azonnal elkérheted tőle.

– Az istenek nem hagyják, hogy meghalj, mer kat. Még nem. − Teje előrehajolt. − Most pedig add át a folyamatban lévő ügyeket a fáraónak, és menj áldásunkkal.

A rövid beszélgetés véget ért. Hui meghajolva kilépett. Fájdalmas volt az uralkodónő mohó kezébe helyezni a rengeteg bonyolult feladatot. De az érzést hamarosan elnyomta a hatalmas várakozás. Hui egy időre szabad volt.

Hui bárkája épp napnyugta előtt hagyta el a parti lépcsőket, amit szolgáival és holmijával megrakott két hajó követett. Az árral haladtak, amíg bevették a kényelmes keleti kanyart a folyón, aztán északi irányt véve maguk mögött hagyták a város zsúfoltságát és lármáját. Phamenoth hava már majdnem véget ért. Egyiptom földjeit zöldellő új növények bontották, és csatornái is nagyrészt megteltek. Hui bárkája alatt a folyó lassan hömpölygött észak felé. Ráhajolt a korlátra, és figyelte, ahogy az ég fokozatosan elsötétül, és megjelennek a csillagok. Nasa illatát hozta felé a szél. A nő egy széken ült mellette ölbe tett kézzel, időnként mocorgott. Hui feltételezte, hogy vele akar tartani Thotmesz iunui otthonáig. Hui nagyon szerette volna látni régi barátját, de nem bánta, hogy Mennoferben fognak kikötni először, ami egy teljes nap járásra volt Iunutól. Ramosze is könyörgött, hogy csatlakozhasson a hajórajhoz. Aton iunui templomába tért vissza, ahol intézőként végezte nyilvános feladatát, titokban pedig jelentéseit írta Mutemwia királynőnek. Ramosze és Nasa jó társaság lesz a hosszá úton, gondolta Hui. Nem engedik majd, hogy túlságosan az előttem álló feladatba temetkezzem. Milyen jó távol lenni az udvari kötelességeimtől!

Annikor Hui Mennoferben a palota parti lépcsőire lépett, már elkezdődött az áradás. Pharmuthi havában jártak: egy teljes hónap elröppent, mióta Uaszet eltűnt a horizonton. A többi hajót épp kikötötték a lépcsők cölöpjeihez. Egy pillanat múlva leengedik a rámpákat, a szolgák és a holmik pedig sorban elindulnak az őrzött csatorna szélén, át a hatalmas előudvaron, a palota üres labirintusába.

Hui úgy döntött, hogy azt a lakrészt foglalja el, ami a legközelebb van Ptah templomához a palota déli szárnyában, hogy könnyen elérje a templomot hordárai nélkül. A fáraó negyedét magas és erős fal védte, amit egy másik észak-déli fal vágott ketté, és elválasztotta a palotát az ősi fehér falaktól, a fellegvártól és Ptah hatalmas negyedétől. Két csatorna találkozott a külső főfalnál. Az északi vízi út a palota fő fogadótermébe vezető kőudvar szélénél végződött. A második, délebbre fekvő a kettéágazó belső falnál ért véget, és a hajóval érkező előkelő híveket szolgálta. Kapu és rövid, kövezett út vezetett közvetlenül Ptah oszlopkapuja alatt a széles külső udvarhoz. Huinak csupán el kellett sétálni a csatorna elejéhez, átmenni a kapun, és néhány lépést tenni a fölé magasodó kapubejárat alatt. Nem tudta és nem is érdekelte, kinek a szobáiban folyik a zűrzavar Amenmessze keze alatt. Az elfoglalt lakrész nagyobb volt, mint Hui régi lakrésze: a fogadószoba külső kapuja és a belső fal között kert volt, és hatalmas cédruskapu védte a templomi csatorna buzgó jövés-menésétől. Bár a fáraó nem volt a palotában, katonák őriztek minden bejáratot és kijáratot. A mennoferi palota ősi és szent hely volt.

Elnyomva magában a késztetést, hogy azonnal üzenjen a templomba, Hui magával vitte Pertit, és elmenekült az ideiglenes káoszból, hogy megkeresse az őrkapitányt. Nem siettek. A hatalmas épület kellemesen csöndes volt, a folyosók félhomályosak, a levegőben pedig nem érződött az emberek illata. Nincs kellemetlen jázminaroma, ami boldogtalan emlékeket idéz, gondolta Hui, és hallgatta szandálja és Perti lépteinek zaját, ami a falakról visszhangzott. Nem kell átverekednem magam a szolgák és udvaroncok állandó tolongásán, viszonozni a meghajlásokat és üdvözléseket. Közben tele van a fejem tucatnyi elvégzendő feladattal, mielőtt visszavonulhatok a számomra kiutalt szűkös lakrészembe. A tekercsé lesz teljes figyelmem. A jövendölést a csecsemőhercegnek a tudatom mélyére száműzöm. De az öröme rövid életűnek bizonyult. Hui éppen egy széles, homályos átjáróban haladt, amikor halk kaparászást hallott hátulról, és egy pillanatra vadállat fanyar szagát érezte. Megragadta Perti karját, és azonnal megtorpant.

– Valami követ minket − mondta. − Valamilyen kutya. Egy pillanatra éreztem a szagát. Hallgasd. − Hui meg akart fordulni, de nem mert.

Perti végigvizslatta a folyosót. Aztán megrázta a fejét.

– Semmit nem érzek, és ha egy állat követne minket, azt már hamarabb észrevettük volna. Visszamehetek, uram, de azt hiszem, hogy csak az üres palota torzítja lépteink és lélegzetünk zaját.

Hui nem felelt. Újra elindultak, egy kissé gyorsabban. Hui hátán felállt a szőr. Tehát még itt is követ egy árny, ahová Atum akaratának engedelmeskedve jöttem, gondolta dühösen és rettegve. Hui örült, amikor kijutottak a palotából a ragyogó napfényre és a meleg szellőre.

Perti visszakísérte Huit a lakrészébe, mielőtt elindult, hogy eligazítást tartson a hozzá tartozó katonák új feladatairól. Hui becsukta mögötte a széles ajtót, belül egy pillanatra megkönnyebbült, aztán hívatta Amenmesszét. A rendetlenség nagy része eltűnt, és a fogadószoba elcsendesedett.

– Rakhaka és emberei elmentek a konyhába ételt készíteni − felelte Amenmessze Hui kérdésére. − A szakács morgolódik a távolság miatt, amit meg kell tenni a konyhától az ételnek és neki, és mindig panaszkodik valamiért. Az ágyadat felhúzták és kirakodták a ládáid. Amont és Henti-hetit elhelyezték a szentélyekben. A szolgákat a folyosó többi lakrészébe költöztettem. Kenofer elment, hogy megnézze, készen áll-e számodra a legközelebbi fürdőház. Azt nem tudom, mi történt a boroskorsókkal, de merem remélni, hogy nemsokára megjelenik valaki, hogy elmondja. − Mosolygott. − Élvezni fogom, hogy én vagyok az egyetlen itteni főintéző, Hui. Szükséged van valamire?

– Igen. Keresd meg Panebet és Ba-en-Rét. − Odalépett a legközelebbi székhez, és leült.

Amenmessze meghajolt.

– Külön lakrészt adtam nekik. Panebnél van egy halom tekercs Uaszetből, amivel foglalkoznod kell.

A kis kertre nyíló ajtó nyitva állt, őrök álltak mellette. Hui kinézett a két széles vállú katona fölött a napsütötte udvarra. A fű már sárgult. Amenmesszének keresnie kell néhány embert, aki esténként öntöz, gondolta, de hirtelen szorongást érzett. A hiéna könnyedén átfuthat az őrökön, és bejöhet, ha nem tartom csukva az ajtót. Átfuthat a fogadótermen, megkeresheti a hálószobám, és az ágyamhoz ülhet, hogy rám várjon. Hui összerándult. Nem. A nyitott vagy csukott ajtók semmit nem számítanak a lénynek, akit Anubisz irányít és Imhotep simogat, a hírnöknek, akinek az üzenetét nem tudom megérteni. Hui örült, amikor írnoka és hírnöke megjelent, és határozottan felé indult a kék és fehér köves padlón.

Hui lediktált egy udvarias levelet Ptah Élet Házának levéltárosa számára, figyelmeztette, hogy legyen jelen másnap reggel a tekercs tanulmányozásánál, és odaadta Ba-en-Rének, hogy azonnal vigye el. Aztán könnyebb szívvel fordult a tekercsekhez, amiket Paneb tett az asztalra. Holnap látni fogom a hosszú és nehéz út végét, mondta magának, miközben Paneb felolvasását hallgatta, és egyre izgatottabb lett. Ptahhotep főpap Uaszetben lakik. Mint Amenhotep legyezőhordozója, kevés ideje van Ptah szolgálatát végezni itt Mennoferben. Ez jó dolog − nem kívánom megosztani a megszerzett tudást, ami szükséges kötelesség lett volna, mivel a tekercs a temploma tulajdona. A levéltárossal épp elég bosszantó lesz beszélgetni.

Hui aznap éjjel rosszul aludt. Gyakran felébredt az ismeretlen ágyban, az üres folyosók és sötét, lakatlan szobák mély csöndjét hallgatta. Félig azt várta, hogy állati karmok kaparászását hallja a kőpadlón, és egy könnyű test telepedik a térdéhez, de az árnyak némák maradtak. Amikor Hui felocsúdott, az ópium utáni vágy is felbukkant, de mostanra már megszokta ezt az állandó szükséget, és képes volt elhessegetni a tekercs körül forgó gondolataival. Amikor Hui meghallotta, hogy Kenofer köhög és neszezik az ajtónál, felkelt, egy lepedőbe csavarta magát, és kilépve üdvözölte álmos szemű szolgáját. A nap még nem kelt fel.

Hui kísértést érzett, hogy a szokásosnál nagyobb adag mákot kérjen, de nem tette, mert félt, hogy tompítja éleslátását, ha majd a tekercset a kezébe veszi. Nem szabadna megengednem magamnak ezt a rendkívüli várakozást, gondolta később a legközelebbi fürdőházba menet, ahol Kenofer várta. Az egyetlen bizonyítékom, hogy Thot Könyvének utolsó szavai kerülnek elém, az, hogy Imhotep állítólag Ptah templomában szolgált főpapként. Óvatosnak, kételkedőnek kellene lennem, készen állva a csalódásra. De Hui nem volt képes csillapítani az örömmámort, amitől szíve gyorsabban vert.

Visszatért a lakrészébe, és kényszerítette magát, hogy egy kis kenyeret és sajtot egyen. Kenofer feladta rá a fényűző kötényt, a szandált és az ékszereket, amit a fáraó jelenlétében tartott újévi ünnepségekre is viselt. Pertivel és néhány katonával Hui átment a kerten és a kapun, aztán balra fordult, ahol Ptah rövid csatornája csillogott a reggeli fényben. Hui visszautasította Paneb ajánlatát, hogy elkísérje, és saját írótábláját sem vitte magával. „Ha a tekercs Thot Könyvének része, akkor nem lesz szükség rá, hogy a tartalmát leírjam, köszönöm, Paneb − mondta az írnoknak −, ha pedig nem, akkor nem érdekel, bármit tartalmaz is.”

Nem beszélgetett Pertivel, akinek a szabályok szerint várnia kellett, hogy ura szóljon hozzá. De Perti érezte, hogy Hui gondolataiba merült, némán lépkedett mögötte, miközben elmentek a csatorna mellett, a kapubejárat alatt, és beléptek a templom hatalmas külső udvarára. Itt Hui megállt. Egy csapat fehér ruhába öltözött, sistrumot cipelő fiatal lány jött ki a belső udvarból, és odasiettek egy kupac szandálhoz. Mögöttük jött három zenész, akik a táncosokat kísérték az isten köszöntésénél az új nap eljöveteléért, és egy pap figyelte őket a kisebb udvaron. A lányok egyszerre beszélni kezdtek, de amint meglátták Huit és kíséretét, elnémultak. Egymás után meghajolva mentek el Hui mellett, aztán eltűntek. A pap Hui felé indult üdvözlő mosollyal az arcán.

– Mer kat! Megkaptam az üzenetedet és továbbítottam levéltárosunknak, de kevés idő volt a válaszra, és egyébként is mindannyian azonnal szolgálatodra állunk, amíg a tekercset tanulmányozod. − Megállt és meghajolt. − Neb-Ré vagyok, Ptah második prófétája. Apám volt előttem a második próféta. Még gyermek voltam, de emlékszem neves öcsédre, az előkelő Hebire, aki gyakran látogatta a templomot az évek során, míg Mennofer polgármestere volt. − A pap Huit és a katonákat a belső udvar bejárata felé tessékelte. − Ha itt megvárnál, idehozom Penbui levéltárost és a szolgát, akit melléd rendeltem. Az őreidre nem igazán van szükség − a templomi őrök jól képzett katonák. De természetesen ha szeretnéd, hogy az Élet Házánál őrködjenek, akkor gondoskodunk róluk. Ne vedd le a szandálod. A kapu, amit a belső udvaron látsz, a folyosóra visz, ami a papok szobái mellett az Élet Házához vezet. Az árnyékban állj, a reggel egyre melegebb.

Újra meghajolt, és eltűnt.

Hui Pertihez fordult.

– Nem hiszem, hogy félni kellene a templomi őröktől. Mindegy, szeretnék ismerős arcokat látni az Élet Házánál. Lehet, hogy egész nap itt leszek, de lehet, hogy néhány pillanat múlva visszakullogunk a palotába. − Hui gyomra hirtelen összerándult, és érezte, hogy a szíve megdobban az inge puha vászna alatt. Nemsokára, suttogta magában. Nemsokára…

A férfi, aki Hui elé lépett, többször mélyen meghajolt, és bő fehér ruhát viselt. A lábán a barna bőrszandált láthatóan többször javították. Egyetlen ékszere az apró aranyankh fülbevaló volt, ami nem volt nagyobb a fülcimpájánál, a feje le volt borotválva. Mindkét csupasz karját kinyújtva leborult Hui előtt, aztán felemelte vidám tekintetű, kortól ráncos arcát.

– Gondnok, azt hiszem, ismerlek − mondta Hui. − Találkoztunk már?

– Nem, mer kat, de testvérem, Hanun az Élet Házának gondnoka volt Thot templomában, Khmunuban. Gyakran beszélt rólad, amikor találkoztunk. Örült a leveleknek, amiket tőled kapott.

– Hát persze. Megszerettem Hanunt, amikor a könyv második részét kellett tanulmányoznom Khmunuban. Nagyon kedves volt hozzám, a boldogtalan fiúhoz. Megígértem, hogy továbbadom neki a könyv jelentését, de idáig még nem fejtettem meg a rejtélyt. Él még Hanun?

– Sajnos nem, uram. Ha a gondomra bízott tekercs a könyvhöz tartozik, talán nekem elmondhatod a jelentését, hogy belefoglalhassam a Hanunért mondott imáimba.

Az ajtóhoz léptek, bementek, és egymás mellett sétáltak a nyitott tetejű folyosón, Pertivel és a katonákkal a nyomukban. Hui hirtelen hiányolta régi barátját, Henti-heti papját, Methent és kis házát az isten szerény hut-heri-íbi birtokán. Hui első istenének hatalmas új temploma emelkedett az eredeti szentély alapjain. Hui maga választotta ki az építészeket és kőműveseket, akik az elképzelésébe életet lehelnek, és az építkezés négy éve kezdődött. Az egész vállalkozást az isten papja és Henti-heti tiszteletére kezdte, de Methen meghalt, és vele Hui elkötelezettsége is. Most szükségem van rád, szólította meg némán a férfit, aki hazavitte a Halottak Házából, és attól kezdve védelmezője és mentora lett. Mindenki közül te érdemelnéd meg, hogy először halljad Thot bölcsességét. Semmi és senki nem pótolhat téged.

– A tekercs − szólalt meg Hui hirtelen. − Kitekerted, Penbui?

– Természetesen. − Néhány fiatal növendék jelent meg, és a durva fal mellé álltak, hogy átengedjék Huit és kíséretét. Sikerült gyorsan meghajolniuk, Hui pedig biccentett nekik, emlékezve Ré templomi iskolájában töltött éveire. − Mint főlevéltáros, jól értek az ősi papiruszok kezeléséhez és javításához.

– Tehát a tekercs valóban ősi? Javításra szorul? − A kérdés nagyon fontos volt: miközben Hui kiejtette a száján, érezte, hogy kiszárad a torka. A könyv korábbi tekercsei tökéletes állapotban voltak.

Penbui rámosolygott.

– A papirusz sötét a kortól, de egyáltalán nem törékeny, mer kat. Könnyen ki tudtam tekerni.

Egy tucat kérdés jutott Hui eszébe. És a hieroglifák? Azok is ugyanolyan ősiek, mint a papirusz? El tudtad olvasni őket? Milyen vastag a tekercs? De helyette Hui ezt mondta:

– Bebizonyosodott, hogy Imhotep régen Ptah főpapja volt itt Mennoferben?

– Természetesen igen. − Penbui megállt egy hosszú kőépület csukott kapujánál, ami úgy tűnt, egészen a templom területét védő magas falig ér. − Számos munkáját tartjuk itt a varázslat használatáról, és a fáraó emlékműveinek néhány eredeti tervét. Ezt nem tudtad?

– Nem. Mondd, gondnok, a tekercsen a hieroglifák egyeznek Imhotep kézírásával?

– Talán − felelte Penbui óvatosan. − Nem vagyok biztos benne. − Kinyitotta az egyik kapuszárnyat. − Menjünk be, előkelő uram. Előkészítettem neked egy asztalt és széket, és kitettem az ereklyét. Szükséged van írnokra? Látom, hogy nem hoztad magaddal a sajátod.

– Nem, köszönöm, gondnok.

Penbui kíváncsian nézett rá, aztán félreállt, és Hui belépett az Élet Házába.

Huit rögtön körbelengte a kissé dohos illat, ami a több ezer könyvből áradt és keveredett a por, a kő és a tinta szagával. Hui megállt, és örömmel szívta be az illatot. Az iskolára, az írnok fegyelmének lassú elsajátítására, a beleivódott tudásra és a nehezen szerzett ismeretekre emlékeztette. A levegő mozdulatlan, hűvös és csendes volt. Az egyetlen világosság a mennyezeti ablakokból áradó vékony napsugár volt, magasan a feje fölött. Nem messze a hatalmas teremben egy asztal állt, rajta egyszerű olajlámpás és egy köteg, amitől elállt Hui lélegzete. Mellette egy szőnyeg volt a földön az írnok számára, akire Huinak nem lesz szüksége. Egy lépésnyire egy kisebb asztalon két kancsó és két kőpohár állt a vászonterítőn. Penbui is megtorpant. Mintha lerónánk a tiszteletünket egy szentség előtt, gondolta Hui, és a szemét a nagyobb asztalra szegezte, ahol a kincs várta. Ez a pillanat a beteljesülés, miután annyi küzdelmes évet töltöttem a könyv rejtélyével, elviseltem Anubisz gúnyolódását, és ami a legrosszabb, éjjel-nappal cipeltem a bűntudatot és saját alkalmatlanságom érzését, mint egy kupac vályogtéglát.

A két férfi némán elindult előre. Hui az asztalhoz lépett, és lenézett jutalmára.

– A többi rész puha fehér bőrben volt − mondta Hui, hangja tompán csengett a mozdulatlan térben.

Penbui megrázta a fejét.

– Nem volt fehér bőr, mer kat, és viaszpecsét sem. Csak egy cédrusdoboz, ami elgörbült és berepedezett az évek során a gondozás hiánya miatt. Egyik mesterünk új dobozt készít neki, de természetesen, ha úgy határozol, hogy ez valóban Thot Könyvének hiányzó része, akkor fehér bikabőrben kell tárolni. Ebben az esetben imádkozom, hogy a fáraó megengedje, hogy Ptah védelme alatt maradjon.

– Kérem majd a fáraót, hogy így legyen.

Hui odahúzta a széket, leült, és intett Penbuinak, hogy elmehet.

Penbui meghajolt.

– A kancsókban víz és bor van. Egy szolga lesz az ajtón kívül, hogy bármit hozzon, amire szükséged van. − A levéltáros habozva megállt, és Hui a szorongás ellenére elmosolyodott magában. Soha nem találkozott még olyan levéltárossal, aki nem úgy őrizte volna a gondjára bízott iratokat, mint egy liba a fiókáit.

– Megígérem, hogy nem teszek sem vizet, sem bort az asztalra − mondta Hui −, és ha szükséges más, itt tárolt iratba betekintenem, küldetek érted. Egy kérésem van: egy tál víz, sziksó és tiszta lenvászon, hogy megmossam a kezem, ha megizzad.

Penbui elvörösödött, aztán elmosolyodott.

– Bocsánatod kérem, uram, hogy ilyen körülményes öregember vagyok. A szolga idehozza, amiről elfeledkeztem. Egy kissé izgatott vagyok a látogatásod miatt.

Hui visszamosolygott, és nézte, ahogy Penbui kisurran a kapuszárnyon, ami csendesen becsukódott.

Kedves gondnokom, valószínűleg idősebb vagyok nálad, gondolta Hui, miközben körbevette a csönd. Időtlenségben létezem Atum akaratából. Talán elenged most, a mai napon, ha a könyv jelentése végre világossá válik? Ült és várakozott, a tenyerét az asztalra támasztotta a tekercs két oldalán. Az ajtó kisvártatva kinyílt, és bejött egy szolga, aki meghajolt, gyakorlott és könnyed pontossággal letette a vizet, sziksót és két lenvásznat az agyagpoharak mellé. Újra meghajolt, és elment, Hui pedig végre megérinthette a jutalmát.

Ahogy gyengéden megfogta, hogy megfordítsa, csodálatos, kissé áporodott illatot érzett, amit azonnal felismert. Hallotta a levelek susogását, ahogy egymáshoz érnek, és újra fiatal volt, a szent Ised Fa alatt ült, Ré templomának közepén, és Thot Könyvének első kötete volt remegő ujjai közt. „Idő…” − a mozgó árnyak sóhajtottak, miközben fiatalabb énje a távoli falra szegezte a szemét, és félt lenézni az írótáblájára, ami keresztbe tett lábán fekszik. „Idő…” Hui megborzongott, az ujjait óvatosan a papiruszra tette, és kinyitotta.

Hui nem látta a finom, szinte fájdalmasan szép írást, mióta a könyv utolsó kötetét olvasta tizenötödik névnapja előtt, de azonnal felismerte, megdobbant a szíve, és a fülében lüktetett a vér. A nyelv ősi volt, de mint régen, könnyen megértette. Ez valóban megtörténik, gondolta önkívületben, miközben tekintete végigfutott a betűkön. Igazam volt, Methen. A könyvnek hiányzott a lezárása. Most talán fényt derít a bonyolult és homályos bölcsesség gyakorlati alkalmazására? Megértem, talán megtapasztalom én magam? Hui ki akarta tekerni a papiruszt a végéig, hogy megnézze: az ismerős kézírás, ami régen annyi magyarázatot leírt neki, ugyanúgy ott van-e most is. De mély levegőt vett, és visszatért az elejére.

Én, Thot, Atum Szíve, most leteszem a Hidat, amelynek része vagyok.

Ré az, aki Oziriszban nyugszik; Ozirisz az, aki Rében nyugszik.

Titok, rejtelem, ez Ré, ez Ozirisz.

Három isten minden isten: Amon-Atum, Ré, Ptah, akinek nincs párja.

Ő, akinek neve rejtett, Amon, akinek képe Ré, és akinek teste Ptah.

Amon-Atum, Ré, Ptah, Egyesülés-Háromság. A képét soha nem lehet lerajzolni, semmit sem lehet tanítani róla, mert túlságosan rejtelmes, hogy titkát felfedjék, túlságosan nagy és túlságosan hatalmas hogy megközelítsék… azonnal holtan esne össze, aki ki merné mondani titkos nevét…

Ő, aki először elkezdte a létezést. Amon-Atum, aki a kezdetkor lett, akinek rejtelmes megjelenése ismeretlen. Nem járt előtte isten, aki leleplezné alakját. Anyja, aki nevét készítette, nem létezik. Apja, aki azt mondaná, „én nemzettem”, nem létezik. Ő volt, aki saját tojását rakta. Hatalmas, rejtelmes születésű… Istenek istene, aki magától származik. Minden isteni lény az után jött, miután megjelent.

Ő, aki testet öltött szív, aki testet öltött nyelv alakjában, Atum képére, Ptah, a legősibb, aki életet adott minden istenségnek.

A fáraó egészen Neteru, az istenségek, Atum személyei a teste részei. A fáraó létrejön a létezéssel.

A Mennyek Urának lelke megszületik, és létezik.

Gyere hát, Ré, az élő Khepra nevében… világítsd meg az eredendő sötétséget hogy Iuf élhessen és megújítsa magát.

Hui erősen tartotta a nyitott tekercset, és egy pillanatra felnézett. Thot valóban visszakanyarodik a kezdethez, ahogy az utolsó tekercs írta, amit olvastam. Elismétli az első négy tekercs tartalmát, és a bonyolult elképzeléseket szavakba önti, amit az olvasó talán könnyebben megért. Azt akarja, hogy megértsék, mert ő Atum szíve és Ré baujának ura. Eddig nem látok nehézséget. Amon-Atum megnyilvánul, szívéből beszélve. Ptah felfogja ezt a fontos kijelentést, és létrehozza a Neterut, a nagy ősöket. És természetesen, ahogy Ré iunui főpapja mondta nekem egyszer, Ré maga nem a nap, nem a fény, hanem áthatja a napot és megvilágítja a sötétséget, hogy a test élhessen és megújulhasson. De milyen test? És milyen sötétség? A Nun vagy az éjszaka tizenkét háza? Milyen furcsa és milyen helyes, hogy itt ülök, hosszú kutatásom végén, és olyan dolgokon gondolkodom, amelyeket már akkor megismertem, mielőtt befejeztem az iskolát! Hui tekintete visszatért a papiruszhoz.

Hórusz, aki Oziriszt védi, aki arról mintázza, akiről őt is mintázták,

Aki életet ad neki azáltal, akitől ő is életet kapott, aki megőrzi a nevét annak, aki őt nemzette.

A fáraó felszabadul az emberi tulajdonságokból, ami tagjaiban van…

Hórusz ujjai közé veszi, megtisztítja a tóban, ami a sakálé, megérinti a királyi más testét.

Ó, kelj fel! Megkaptad a fejed, a csontjaid újra összeálltak, a tagjaid újra hozzád kapcsolódnak. Rázd le a port!

Iuf vagyok, Ré lelke. Idejöttem, hogy lássam a testem, hogy megvizsgáljam a másom, ami a Duatban van.

Akkor gyere hozzánk, te, akinek teste hajózik, akit továbbvezetnek saját testében…

Az ég a te lelkednek van, a föld a te testednek…

Világítsd meg az ősi sötétséget, hogy a test élhessen és megújítsa magát…

Te vagy ő, aki létezik, ő, aki átváltoztatja magát kelet felé.

A Mennyek Urának lelke megszületik és létezik.

A fáraó visszatér apja jobb kezére…

Ah a mennyé, kha a földé…

Most már élsz a testben, a földben.

Hui ismét megállt. Tehát Ré, a fény isteni eredete Iuffá, testté válik. Ezen a ponton, azt hiszem, elvesztettem a fonalát. Ah a lélek, az én lelkem. Kha a testem. Az az érzésem, hogy csak annyit tehetek, hogy az emlékezetembe vésem a szavakat, és később megpróbálom megérteni őket. Hui tovább olvasott.

Az enyém a ma, és ismerem a holnapot.

Ki vagy?

Tegnap Ozirisz és holnap Ré.

Ó Iszir! A szád kinyitják neked Hórusz Szemének combjával… Upuaut kampójával… ezzel a Széttől született fémmel, a vasbárddal, amivel az isteni lények száját felnyitják.

Az én számat Ptah nyitja fel égi vasollóval…

Eljöttem hozzád, Ozirisz. Én vagyok Thot, két kezem egyesült, hogy Maatot hordozza.

Maat mindenhol van, ami a tiéd…

Maattal kelsz, Maattal élsz, Maattal egyesül tested,

Maat nyugszik a fejeden, hogy elfoglalja helyét homlokodon.

Újra fiatal leszel lányod, Maat láttára, harmata illatán élsz.

Maatot viseled amulettként a nyakadon, ő fekszik melleden, az isteni lények a Maattal jutalmaznak, mert ismerik bölcsességét…

Jobb szemed a Maat, bal szemed a Maat…

A tested, a tagjaid Maat…

Az ételed Maat, az italod Maat…

Az orrod lélegzete Maat…

Létezel, mert Maat létezik…

És viszont.

Még sokáig folytatódott. A tekercs vastag volt, és Hui kísértést érzett, hogy a két agyagpoharat rátámassza, de ülve maradt − félt, hogy kárt okoz benne. Kitartóan tovább olvasott, és annyira elmerült benne, hogy nem érzékelte az idő múlását, míg végül meg nem látta a következő szavakat:

Ott, ahol minden véget ér, minden örökre elkezdődik.

A csodálatos kézírás nem folytatódott, de egy üres rész után Hui meglátott néhány sort, amit ugyanúgy írtak, mint a könyv többi tekercsének magyarázatait. Te vagy az, Imhotep, tudom, hogy te vagy, és azt kívánom, bárcsak elhoztam volna magammal az írótáblám, mert bár a könyv minden szava tökéletesen megmarad emlékezetemben, a te magyarázataid idővel elhalványulnak, ami bizonyítja, hogy a könyv szerzője maga Atum, és Thotnak diktál. Hui kinyújtózott, míg gerince ropogni kezdett, és felnézett a hatalmas terem árnyékába. A legfelső sor tekercset megvilágító vékony fénysugár eltűnt, és a kis ablakokban csak a vöröses ég egy része látszott. Egész nap itt ültem, gondolta Hui megdöbbenve. Nem vagyok sem éhes, sem szomjas, és a mákadag, amit délben veszek be, még Perti borzsákjában van. Hirtelen rátört a kimerültség. Lenézett, és összpontosított a magyarázatra, amit a hatalmas Imhotep hentikkel ezelőtt írt.

A fáraó a Maat a földön. Átfogja a szakadékot a föld és a Csodálatos Nyugat között. Testrészei Atum személyei, és ő az élő Ré mint Iuf, test mint maga Hórusz, az egyike a hatalmas háromnak. A heb szed nem csupán megújítja a fáraó erejét, hanem átváltoztatja. Atum ezen szavai megerősítik. A szent heb szed adja neki Atum testrészeit és Ré testét. Így válik a fáraó valóban istenné.

Hui felemelte a kezét, a papirusz pedig halk surrogással összetekeredett. Heb szed, sóhajtotta hangosan, kimerülten. A nap, amikor minden fáraó elvégzi a megújulás rítusait, amiket hentikkel ezelőtt hoztak létre a múlt sötétjében. Egyszerűen a fáraó ereje megújításának tekintjük. Azt gondoljuk, hogy minden Hórusz-fióka istenivé válik, amikor a Hórusz-trónra kerül. De mi van, ha ez nem igaz? A heb szedet Atum másra hozta létre?

Megtaláltam a gyakorlati alkalmazását mindannak, amin évekig töprengtem? A könyv a teremtésről, a varázslat kezdetéről beszél, annak a létrejöttéről, ami a Neterut kialakította, minden földön élő növekvő szaporodását, Maat szentségét, akinek előírásait kötelesek vagyunk követni. De eddig, eddig az utolsó értékes fejezetig a könyv nem beszélt a fáraó természetéről és szentségéről. Ez mindennek a beteljesülése, ami előtte történt, mióta Ré-Atum betöltötte a Nun ürességét létezésével? A fáraó valóban egyedülálló lény lesz a heb szed után? Ma már nem tudok többet gondolkodni.

Hui mereven felállt, a kapuhoz lépett, kinyitotta és kiment. Az emberei és a templomi szolga rögtön felpattantak és meghajoltak. Kellemes, meleg levegő vette körbe Huit. A nap félig már eltűnt Nút szájában, a fény pedig mélyvörösből lassan finom rózsaszínre váltott. Hui megszólította a szolgát.

– Mondd meg az uradnak, hogy elolvastam a tekercset, és holnap beszélni akarok vele. Visszateheti a dobozába és elteheti. Elmehetsz.

A férfi bólintott és elindult. Hui intett Pertinek, együtt kimentek a templomi birtokról, végigsétáltak Ptah csatornájánál, és átmentek Hui kertkapuján, az őrökkel a sarkukban. A lakrész ajtajában Hui elbocsátotta az embereket.

– Holnap küldetek érted − mondta Pertinek. − A templomi szolgák adtak enni, remélem.

– Igen, uram. Neked is vinni akartak ételt, de vettem a bátorságot, hogy megtiltsam.

– Jól van. Most menj. − Szomjas és nagyon éhes vagyok, döbbent rá Hui, miközben belépett a lakrészbe, és

Amenmessze sietett elé, de nem kívánom még a mákot. Milyen furcsa.

– Hozz meleg ételt és egy kancsó sört − mondta Hui, amikor az intéző elé állt. − Eszem, iszom, aztán a szobámban foglalkozom a levelekkel.

Amenmessze sietve elment, Hui pedig Kenoferhez fordult, aki Hui hálószobája előtt álldogált. Egyszer csak megértette a nap jelentőségét, és megtorpant. Megtettem azt, amit senki más Imhotep ideje óta, csodálkozott minden büszkeség nélkül. Valóban tudom, hogy egy hatalmas, sokak által imádott férfi nyomdokaiba léptem. Mi mást kívánhat tőlem Atum most, hogy a könyv beteljesedett? Amenhotep második fia jelent meg a fejében, de határozottan elhessegette.

– Van idő masszázsra, mielőtt Rakhaka abbahagyja a morgást és főz nekem valamit − mondta személyi szolgájának. − Egész nap ültem.

Kenofer némán, gyorsan meghajolt. Végre megtanulta, hogy csendben maradjon. Hui mosolygott magában, miközben belépett a szobába, és megkereste a székét. Kenofer letérdelt, és kioldotta a szandálját.