XII.

Egy újabb krí­zis ke­gyet­le­nül meg­vi­selt. Fe­küd­nöm kell. Ha meg­moz­du­lok, ha fe­lü­lök, Hé­lé­ne azon­nal ott te­rem. Nem fo­gok tud­ni le­men­ni, ki­nyit­ni a fi­ó­kot, hogy ki­bont­sam a fiók mögé csú­szott cso­ma­got. Pe­dig le kell men­nem. Kell! Ször­nyű rej­téllyel küsz­kö­döm.

A töp­ren­gés job­ban ki­me­rít, mint a be­teg­ség. Pe­dig so­kat szen­ve­dek. Mint­ha tü­zet őriz­get­nék a bor­dá­im alatt. De mit rej­te­ge­tek a lel­kem­ben? Mi­lyen ször­nyű gya­nút? Néha fel­ri­a­dok, azt mon­do­ga­tom ma­gam­ban: Tud­ja! Utá­na rög­tön he­lyes­bí­tek, és ez még ré­mí­tőbb: Tud­ta!… Min­dent tu­dott, még mi­előtt a fe­le­sé­gem lett vol­na. Ez meg­ma­gya­ráz­ná el­si­e­tett, majd­nem ti­tok­ban kö­tött há­zas­sá­gun­kat, meg­hí­vot­tak, sző­nye­ges ce­re­mó­nia, or­go­na­szó nél­kül. De hal­lom az el­len­ér­vet is: gyá­szunk friss ke­le­tű, és ép­pen én kér­tem… Mind­ezek el­le­né­re az es­kü­vő kí­nos em­lé­ket ha­gyott ben­nem. Ha tud­ta, mi­ért hall­ga­tott? Mi­ért volt jobb neki egy is­me­ret­len, aki Ber­nard Pra­dalié ne­vét vi­se­li? Neki Ber­nard ma­ra­dok, akár­hogy van is. A múlt­ko­ri kí­sér­let óta ma­ga­tar­tá­sa sem­mit sem vál­to­zott. Így az­tán most is sö­tét, őrült gya­nú­sí­tás- és le­he­tet­len fel­te­vés la­bi­rin­tus­ban té­vely­gek. Hall­ga­tom az esőt. Gyá­ván el­há­rí­tok min­den olyan kér­dést, amely be­lül zak­lat, kí­noz. Hé­lé­ne jár­kál oda­lent. Nem va­gyok egye­dül. Élet­tár­sam a kö­ze­lem­ben van, itt, se­gít le­küz­de­ni a be­teg­sé­get. Akar­ha­tok en­nél töb­bet? Csa­ló­ka bé­kes­ség zsib­baszt el egy pil­la­nat­ra. A ház apró ne­szei ele­gen­dők ah­hoz, hogy el­von­ják a fi­gyel­me­met. A tűz­ka­pa­ró hang­ja, a meg­moz­ga­tott edé­nyek zaja, a csen­gő hang­ja, ami­kor jön az em­ber, aki fát ap­rít ne­künk. Ha­ma­ro­san föl­sír a fű­rész a nagy mun­ká­ban.

Vá­rom, hogy Hé­lé­ne el­men­jen. Kín­ló­dom. Or­vos­ság, szi­rup, po­rok, csep­pek, le­nye­lek min­dent meg­fe­szí­tett igye­ke­zet­tel, élni aka­rok. Las­san-las­san vissza kell nyer­nem az erő­met. Megint tu­dok né­hány lé­pést ten­ni a szo­bá­ban. De csak ak­kor ke­lek fel, ha ő a kony­há­ban van, vagy a kert­ben. Tit­ko­lom előt­te a ja­vu­lást. Nem mint­ha nem bíz­nék ben­ne, de még­is jobb, ha nem tud sem­mit.

Be­je­len­tet­te, hogy Ly­on­ba kell men­nie a zá­log­köl­csön­nel ter­helt in­gat­lan mi­att. Még ok­vet­le­nül sze­rez­ni akar ne­kem né­hány gyap­jú­ha­ris­nyát. Az ar­cán ál­lan­dó­an ott az az ag­gó­dó gyen­géd­ség, amely már az ele­jén azon­nal meg­ka­pott. Szé­gyel­lem, hogy gya­nú­sí­tom. Egy nap könnyen tisz­tá­zó­dik majd min­den. Ta­lán most, azon­nal is tisz­tá­zód­hat­na, ha a sze­mé­be néz­ve meg tud­nám kér­dez­ni, de le­sü­töm a sze­mem előt­te. Ti­tok­ban szá­mo­lom a na­po­kat; Nem akar­nak múl­ni, mind­egyik ront egy ki­csit az ál­la­po­to­mon. Kü­lö­nös be­teg­ség. Ami­kor tel­je­sen két­ség­be­esem, lát­szó­lag eny­hül, az­tán ab­ban a pil­la­nat­ban újra le­sújt, ami­kor már azt hi­szem, a gyó­gyu­lás út­já­ra tér­tem. Sok­szor arra gon­do­lok, hogy az ide­ge­im be­te­gek. Olyan va­gyok, mint egy ag­gas­tyán, akit min­den­fé­le görcs, rög­esz­me, gyű­löl­kö­dés, saj­nál­ko­zás gyö­tör. Sze­gény Hé­lé­ne!

Mi­előtt el­in­dul a vá­ros­ba, rám zú­dít­ja jó ta­ná­csai özö­nét. Igen, nyug­ton fo­gok ma­rad­ni. Igen, eszem a zöld­ség­le­ves­ből. Igen… Igen… Köz­ben ma­gam­ban azt kí­vá­nom, men­jen már a le­he­tő leg­gyor­sab­ban. Iz­za­dok a tü­rel­met­len­ség­től. Az­tán ami­kor hal­lom, hogy le­fe­lé megy a lép­csőn, ki­megy az elő­szo­bá­ba, a kert­be, el­en­ge­dem ma­gam. Vég­re! Nem kell si­et­nem. Fel­ke­lek. Le­be­gő há­ló­kön­tö­söm­ben olyan va­gyok, mint egy ma­dár­ijesz­tő. Las­san lé­pe­ge­tek le­fe­lé, lép­cső­ről lép­cső­re. Egy ki­csit szé­dü­lök. Mind­járt el­mú­lik. Bú­tor­tól bú­to­rig me­gyek, mint­ha gáz­lón kel­nék át, a fe­jem va­ló­ban olyan, mint­ha fo­lyó zúg­na, víz mo­raj­la­na ben­ne. Szé­ket hú­zok az író­asz­tal elé, meg­tör­löm a hom­lo­kom. Hir­te­len olyan fá­radt­ság jön rám, hogy a kí­ván­csi­sá­gom ko­mor vággyá ala­kul, le­gyen vége en­nek a ka­land­nak. Úgy­sincs már sem­mi je­len­tő­sé­ge an­nak, amit föl­fe­dez­he­tek.

Ki­hú­zom a fi­ó­kot, a ke­zem az üreg­ben ta­po­ga­tó­zik. Ott van­nak a le­ve­lek. Ki­hú­zom a kis át­kö­tött cso­ma­got. A cso­mó laza, ma­gá­tól ki­ol­dó­dik. Fel­nyi­tom az első bo­rí­té­kot, Ó!…

Bru­lard Ügy­nök­ség

Nyo­mo­zás. Meg­fi­gye­lés.

Diszk­ré­ció biz­to­sít­va

1939. no­vem­ber 17.

Asszo­nyom!

Az aláb­bi­ak­ban szí­ves tu­do­má­sá­ra hozzuk azon nyo­mo­zás ered­mé­nye­it, amellyel volt szí­ves meg­bíz­ni ben­nün­ket Ber­nard Ar­mand Pra­dalié, sa­int-flouri (Ca­ni­al me­gye) la­kos, je­len­leg ka­to­nai szol­gá­la­tot tel­je­sí­tő egyént il­le­tő­en.

Fent ne­ve­zett 1913. ok­tó­ber 22-én szü­le­tett. A nagy­ko­rú­sá­ga óta egy fa­ki­ter­me­lő vál­la­la­tot, va­la­mint egy fű­rész­te­le­pet tart üzem­ben. Üz­le­te vi­rág­zik, an­nak el­le­né­re, hogy né­hány hó­nap­ja ki­sebb pan­gás mu­tat­ko­zik, a két vál­la­lat ér­té­ke kö­rül­be­lül egy­mil­lió le­het. Ber­nard Pra­dalié az egész kör­nyé­ken ki­vá­ló hír­név­nek ör­vend mint ko­moly, szor­gal­mas és be­csü­le­tes em­ber. Sem­mi­lyen ér­zel­mi kap­cso­la­ta nem is­mert.

Ami Ber­nard Pra­dalié csa­lád­ját il­le­ti, kö­zöl­jük, hogy ez két sze­mély­ből áll. Van egy nő­vé­re, Ju­lia Al­ber­ti­na, aki nála négy év­vel idő­sebb, a hely­szí­nen szer­zett ér­te­sü­lé­sek alap­ján, vele Pra­dalié úr min­den kap­cso­la­tot meg­sza­kí­tott. Anyai nagy­báty­ja, Char­les Mé­ta­i­rat éle­té­nek leg­na­gyobb ré­szét Fran­cia Nyu­gat-Af­ri­ká­ban töl­töt­te, je­len­leg is ott la­kik.

To­vább­ra is min­den­ben ren­del­ke­zé­sé­re ál­lunk, ku­ta­tá­sa­in­kat kész­ség­gel ki­ter­jeszt­jük az Ön ál­tal meg­sza­bott irány­ba.

Oda­adó tisz­te­let­tel

Újra ol­va­som a fej­részt:

Bru­lard Ügy­nök­ség

Nyo­mo­zás. Meg­fi­gye­lés.

Diszk­ré­ció biz­to­sít­va.

A dá­tum: 1939. no­vem­ber 17.

Alig tu­dom ki­húz­ni a bo­rí­ték­ból a má­so­dik le­ve­let.

Bi­zal­mas.

1940. feb­ru­ár 11.

Asszo­nyom!

No­vem­ber. 20-i le­ve­lé­re vá­la­szol­va, öröm­mel kö­zöl­jük az aláb­bi in­for­má­ci­ó­kat Char­les Ro­bert Mé­ta­i­rat-ról, Ber­nard Pra­dalié anyai nagy­báty­já­ról.

Fent ne­ve­zett kö­zel öt­ven éve te­le­pe­dett le Fran­cia Nyu­gat-Af­ri­ká­ban, je­len­leg Abid­jan-ban (Ele­fánt­csont­part) la­kik. Egy je­len­tős fa­ki­ter­me­lő vál­la­lat, (ében­fa és más kö­zön­sé­ges fa) tu­laj­do­no­sa, ezen­kí­vül 1936 óta fő­rész­vé­nye­se és vá­lasz­tott igaz­ga­tó­sá­gi tag­ja egy illó ola­jak desz­til­lá­lá­sá­val fog­lal­ko­zó rész­vény­tár­sa­ság­nak. Mé­ta­i­rat úr vál­la­la­ta a há­bo­rú ki­tö­ré­se­kor vi­rág­zott. Sa­ját va­gyo­na 15-20 mil­li­ó­ra be­csül­he­tő.

Mé­ta­i­rat úr kö­rül­be­lül húsz évig együtt élt egy Mou­rand (Lousie Thé­ré­se) nevű hölggyel, egy gyar­ma­ti tiszt­vi­se­lő öz­ve­gyé­vel, aki már meg­halt. Hi­va­ta­los for­rás sze­rint Mé­ta­i­rat úr, aki­nek egész­sé­gi ál­la­po­ta je­len­leg nagy nyug­ta­lan­ság­ra ad okot, uno­ka­öccsét, Ber­nard Ar­mand Pra­dali­ét tet­te meg ál­ta­lá­nos örö­kö­sé­vé.

To­vább­ra, is ál­lunk szol­gá­la­tá­ra.

Meg­kü­lön­böz­te­tett tisz­te­let­tel

Va­jon mi­lyen csa­pást tar­to­gat szá­mom­ra a har­ma­dik le­vél?

1941. már­ci­us 6.

Bi­zal­mas.

Asszo­nyom!

Az­zal bí­zott meg ben­nün­ket, hogy sze­rezzünk be to­váb­bi ér­te­sü­lé­se­ket Char­les Ró­bert Mé­ta­i­rat úrra vo­nat­ko­zó­an. Tu­dat­juk, hogy fent ne­ve­zett 1940. de­cem­ber 9-én, het­ven­há­rom éves ko­rá­ban Abid­jan­ban el­hunyt.

Saj­nál­juk, hogy nem tud­tuk, előbb kö­zöl­ni ezt a hírt, de kép­zel­he­ti, mi­lyen ne­he­zen tud­juk, je­len­leg a nyo­mo­zást ten­ge­ren­tú­li te­rü­le­tek­re ki­ter­jesz­te­ni.

Leg­oda­adóbb tisz­te­le­tünk…

Ez a le­vél 1941. már­ci­us 6-án kelt! Már túl­ju­tot­tam fé­lel­men, un­do­ron, gyű­lö­le­ten. Ha­lott va­gyok. Még­is ér­zem, hogy ég a sze­mem, mint­ha könnyek gyűl­né­nek ben­ne. Gon­do­san vissza­ra­kom a bo­rí­ték­ba a le­ve­le­ket, re­meg a ke­zem, de azért si­ke­rül meg­köt­nöm, a cso­mót. Be­to­lom a fi­ó­kot. Min­den úgy van, mint az­előtt. De amint fel­egye­ne­se­dem, meg­tán­to­ro­dom, hir­te­len min­den meg­vi­lá­go­so­dik előt­tem. Moc­ca­nás nél­kül gon­dol­ko­dom, biz­tos aka­rok len­ni ab­ban, hogy nem té­ve­dek. De nem té­ved­he­tek! Már ed­dig is sej­tet­tem! Cso­szog­va me­gyek a kony­há­ba, iszom egy po­hár vi­zet. Vissza­jö­vök, té­to­vá­zok, ho­gyan to­vább… Meg­ré­mít a csönd. Már nem se­gít­het raj­tam sen­ki. De nem is azt aka­rom, hogy meg­ment­se­nek, bosszú­ra vá­gyom. Vé­de­kez­ni fo­gok, egyet­len per­cet sem sza­bad vesz­te­nem. De mit te­gyek? Ki­hez for­dul­jak? Hosszan gon­dol­ko­dom, el­há­rí­tom az egy­más után je­lent­ke­ző el­len­ve­té­se­ket. Vég­re a bal fi­ók­ban ta­lá­lok le­vél­pa­pírt, bo­rí­té­kot. Toll, tin­ta vi­szont se­hol. Meg­te­szi egy ce­ru­za is. Még ha­bo­zom, össze kel­le­ne szed­ni ma­gam, hogy a be­szá­mo­lót, ame­lyen töp­ren­gek, a le­he­tő leg­rö­vi­debb­re fog­jam. Bá­nom is, én!

Ügyész Úr!

Va­ló­ban hoz­zá kell for­dul­nom? De ha ilyen ap­ró­sá­go­kon, aka­dok fenn, soha nem vi­szem vég­be a fel­ada­tom. Az idő pe­dig sür­get…

Egy hal­dok­ló ír ön­nek. Né­hány nap múl­va meg­ha­lok, ez biz­tos, a fe­le­sé­gem rend­sze­re­sen mér­gez. Azt aka­rom, hogy meg­tud­ja az igaz­sá­got. A tör­té­ne­tem egy­sze­rű. Ger­va­is La­roche a ne­vem. 1914. má­jus 15-én szü­let­tem Pá­rizs­ban. Könnyen meg­ta­lál majd min­den hasz­na­ve­he­tő rész­le­tet, ha el­áru­lom, hogy anyám Ma­dame Mon­ta­no volt, a hí­res szí­nész­nő. Rög­tön rá­té­rek a lé­nyeg­re. 1940 jú­ni­u­sá­ban ha­di­fog­ság­ba ke­rül­tem Ber­nard Pra­dalié baj­tár­sam­mal együtt, aki­vel tá­bor­ról tá­bor­ra vit­tek ben­nün­ket. Ber­nard-nak volt egy fű­rész­te­le­pe Sa­int-Flour­ban. Utá­na is könnyű lesz tu­da­ko­zód­nia. Meg fog­ja ál­la­pí­ta­ni, hogy nem volt más ro­ko­na, csak a nő­vé­re, Ju­lia (ha­rag­ban volt vele, már hosszú ide­je nem ta­lál­koz­tak!), és egy öreg nagy­báty­ja, Char­les Mé­ta­i­rat, Abid­jan­ban… Ez a nagy­bá­csi na­gyon gaz­dag volt, Ber­nard örö­köl­te vol­na min­den va­gyo­nát.

Kény­te­len va­gyok fél­be­sza­kí­ta­ni az írást, annyi­ra szen­ve­dek. Meg­iszom még egy po­hár vi­zet. Ér­zem, ahogy a fo­lya­dék le­megy. Tu­dom, hogy csak rö­vid meg­könnyeb­bü­lést hoz, de ez a kis szü­net elég ah­hoz, hogy to­vább­jus­sak. Fel­té­ve, hogy egy­ál­ta­lán lesz időm be­fe­jez­ni!

… Szó­val, a há­bo­rú kez­de­tén Ber­nard egy új­ság­hir­de­tés­re vá­la­szol­va, le­ve­le­zés­be kez­dett Hé­lé­ne Ma­di­ni­er kis­asszonnyal, aki Ly­on­ban, a rue Bour­gé­lat-ban la­kik, Ber­nard az ő „ke­reszt­fia” lett. Meg­sze­rez­tem a bi­zo­nyí­té­ko­kat arra, hogy Hé­lé­ne nem vé­let­le­nül vá­lasz­tott a sok je­lent­ke­ző kö­zül, aki a hir­de­tés­re vá­la­szolt. A kö­rül­mé­nyek is­me­re­té­ben vá­lasz­tot­ta ki Ber­nard-t. Hé­lé­ne író­asz­ta­lá­ban fel­fe­dez­tem a Bu­lard Ügy­nök­ség há­rom le­ve­lét, amely bi­zo­nyít­ja, hogy az ügy­nök­ség nyo­mo­zott Ber­nard Pra­dalié után, és ügy­fe­lé­nek pon­tos ada­tok­kal szol­gált ba­rá­tom anya­gi hely­ze­té­ről és örö­kö­sö­dé­si ki­lá­tá­sa­i­ról…

Kez­dem el­ve­szí­te­ni a tör­té­net fo­na­lát. Nem ta­lá­lom a sza­va­kat. Mire jó ez a le­vél? Egy­ál­ta­lán, van esé­lyem arra, hogy el­jus­son a cím­zett­hez? Nem szá­mít! Leg­alább a cse­lek­vés il­lú­zi­ó­ját kell érez­nem. Ha már ez sincs, ak­kor va­ló­ban nincs más hát­ra, csak az, hogy el­vág­jam a tor­ko­mat. Leg­alább most meg­szen­ve­dek va­la­mi­ért!

… Hogy mi­ért szán­dé­ko­zott Hé­lé­ne férj­hez men­ni Ber­nard-hoz (mert hi­szen ez volt a szán­dé­ka, mi­helyt meg­tud­ta, hogy ba­rá­tom rö­vid időn be­lül na­gyon gaz­dag lesz), azt ő maga fog­ja Ön­nek el­mon­da­ni, per­sze csak ak­kor, ha so­ká­ig val­lat­ja. Hé­lé­ne ra­vasz és na­gyon fon­dor­la­tos. Apja, mi­után meg­öz­ve­gyült, újra meg­nő­sült, és olyan nőt vett el, aki tel­je­sen tönk­re­tet­te. Azt hi­szem, Hé­lé­ne so­ha­sem bo­csá­tot­ta meg ap­já­nak ezt a bal­lé­pést. Majd tér­jen ki erre is. Meg fog­ja tud­ni a tel­jes igaz­sá­got…

Tér­jünk vissza Ber­nard-ra. Ez év ele­jén el­ha­tá­roz­ta, hogy meg­szö­kik, és en­gem is ma­gá­val visz. Ly­on­ban akart el­rej­tőz­ni a ke­reszt­any­já­nál. Én min­dent tud­tam Ber­nard éle­té­ről, ter­ve­i­ről. Ezt ne fe­lejt­se el, Ügyész Úr! A szö­kés si­ke­rült. Az éj­sza­ka kel­lős kö­ze­pén ér­kez­tünk Ly­on­ba, egy te­her­vo­nat­tal. Feb­ru­ár vé­gén tör­tént. A pon­tos dá­tum­ra már nem em­lék­szem. El­té­ved­tünk a pá­lya­ud­va­ron, La Guil­lo­ti­é­re-ben. Ber­nard-t el­ütöt­te és ha­lál­ra gá­zol­ta egy to­la­tó va­gon…

A ce­ru­za ki­esett a ke­zem­ből. Mire jó újra át­él­ni eze­ket az ese­mé­nye­ket? Un­do­rí­tó­an ha­zu­dok, ha egye­dül Hé­lé­ne-t vá­do­lom. Nem va­gyok-e én is ép­pen olyan bű­nös, mint ő? Nem kel­le­ne a sa­ját múl­tam­ról is ír­nom egy ki­csit? Ha iga­zi fér­fi len­nék, nem fo­gad­nám-e a ha­lált kor­rek­tül, lá­za­dás nél­kül? Össze­haj­to­ga­tom a pa­pírt, né­zem, hova dug­jam. A zon­go­rá­ba, Hé­lé­ne úgy­sem fog­ja fel­nyit­ni töb­bé! Majd ké­sőbb újra elő­ve­szem a le­ve­let… nem tu­dom. Bi­zony­ta­la­nul, bol­dog­ta­la­nul jár­ká­lok a föld­szin­ti szo­bák­ban; kép­te­len va­gyok ha­tá­roz­ni. Ha­ma­ro­san le kell ül­nöm. Olyan gyen­ge va­gyok, nem bír­nám a ker­ti, a kin­ti le­ve­gőt. Ab­ban pe­dig biz­tos va­gyok, hogy Hé­lé­ne kulcs­ra zár­ta a rá­csos ka­put. Itt az ide­je, hogy fel­men­jek le­fe­küd­ni, ha nem aka­rom el­ri­asz­ta­ni. A lép­cső ki­ké­szít. Rázu­ha­nok az ágy­ra. De azért sem adom föl. Soha!

Mo­so­lyog­va jön. Meg­csó­kol.

– Jó vol­tál? Ta­láld ki, mit hoz­tam ne­ked! Sü­te­ményt!

– Kö­szö­nöm. Nem va­gyok éhes.

– Ez nem árt­hat meg. Tej, to­jás, liszt. In­kább hall­ga­tok. Össze­szo­rí­tom a fo­ga­mat, ne­hogy üvölt­sék a ré­mü­let­től. Tej, to­jás, liszt, és még mi?

Mu­tat­ja, mi­ket vá­sá­rolt. Ször­nyű ez a nyu­ga­lom, ked­ves­ség. Szem­pil­lá­i­mon ke­resz­tül fi­gye­lem, egy pil­la­nat­ra sem ha­gyok fel a meg­fi­gye­lé­sé­vel. De, saj­nos, nem tu­dok ki­men­ni utá­na a kony­há­ba, hogy lás­sam, mit koty­vaszt. Már ké­szí­ti a ke­re­kes asz­tal­kát, hoz­za a tál­cát. Kar­já­nál fog­va vissza­tar­tom.

– Kér­lek – mon­dom –, ma reg­gel nincs ked­vem enni.

– Ugyan, drá­gám, végy erőt ma­ga­don. Ki kell tar­ta­nod.

Las­san ki­sza­ba­dít­ja ma­gát, és el­megy. Hal­lom a kony­há­ból, amint be­csa­pó­dik a fa­li­szek­rény aj­ta­ja. Meg­rak­ja a tü­zet. Ser­pe­nyők zö­rög­nek. Las­sú ha­lá­lo­mat ké­szít­ge­ti. Ezt is meg fo­gom írni rész­le­te­sen. Azért is be fo­gom fe­jez­ni a le­ve­let!

Meg­tá­maszt­ja a há­ta­mat pár­nák­kal, tér­dem­re te­szi a tál­cát.

– A le­ves egy ki­csit me­leg. Nem tu­dom, elég sós-e. Raj­ta, egyél, Ber­nard… az én ked­ve­mért.

Leül az ágy szé­lé­re, meg­me­rí­ti a ka­na­lat, és megint el­bó­dít a jól is­mert, ha­lá­los nyu­ga­lom. Ki­nyi­tom a szá­mat, a fo­lya­dék­nak nincs gya­nús íze. Még­is a nyel­ve­men tar­to­ga­tom, mi­előtt rá­szá­nom ma­gam arra, hogy le­nyel­jem. De az­tán be­le­nyug­szom. Hi­szen ez­zel fi­ze­tek! Meg­fi­ze­tek min­den­ki­ért, aki­ket en­ged­tem meg­hal­ni.

– Ugye jó? – kér­di Hé­lé­ne.

– Nem rossz.

A le­ves után jön a nud­li.

– Ke­se­rű – mon­dom.

– Az is­ten tud­ja, mi­ből csi­nál­ták – jegy­zi meg Hé­lé­ne egyet­ér­tő han­gon.

Utá­na még sü­te­ményt is eszem, és iszom, iszom. Ál­lan­dó­an szom­jas va­gyok.

– A pi­ru­lá­id, Ber­nard!

– Ha mu­száj.

– Mi az hogy mu­száj.

– Nem jók azok sem­mi­re.

– Mi­ket be­szélsz! Na­gyon is jók. Egy­ál­ta­lán nem né­zel ki rosszul, Ber­nard.

Át­ka­rol­ja a nya­ka­mat, meg­csó­kol­ja a ha­jam. Hosszú per­ce­kig csönd­ben ma­ra­dunk. Hi­á­ba mér­gez las­san­ként, nem fé­lek tőle, pon­to­sab­ban; nem kelt ben­nem sem­mi­lyen vi­szoly­gást. Egy­sze­rű­en aka­dá­lyo­zom őt, mint ahogy en­gem Ju­lia. Én nem szá­mí­tok. Nem meg­gyil­kol, ha­nem el­tün­tet. Ab­ban is biz­tos va­gyok, hogy meg fog si­rat­ni. He­ves csuk­lás jön rám. Egy ne­gyed­óra hosszat kín­ló­dom. Fog­ja a ke­zem. Be­le­ka­pasz­ko­dom. Az­tán csil­la­pod­nak a gör­csök, és álom­ba szen­de­rü­lök. Mi­helyt ki­nyi­tom a sze­mem, már itt van, te­jet kí­nál. Há­rom óra múl­va va­cso­ra. Újra arra kény­sze­rít majd, hogy egyem. Se­hol sen­ki, aki­nek eszé­be jut­nék. Ki va­gyok szol­gál­tat­va en­nek az át­ko­zott nő­nek. Ó, Is­te­nem!…

Be­csu­kó­dott a kert­aj­tó. Gyor­san! Alig fél­órám van, job­ban im­boly­gok, mint teg­nap, és hol­nap megint gyen­gébb le­szek, mint ma. A fé­le­lem­től, hogy nem tu­dom el­vé­gez­ni a fel­ada­to­mat, meg­re­meg a ke­zem. Óva­to­san le­me­gyek. Nem fe­dez­te fel a le­ve­le­met. Le­te­lep­szem a sza­lon­ban egy asz­tal­hoz, hogy időt nyer­jek. El­ol­va­som a le­vél ele­jét, csüg­ge­dés vesz raj­tam erőt. Ki hisz majd ne­kem? Azt fog­ják mon­da­ni: egy őrült le­ve­le! De nincs más vá­lasz­tá­som.

… El­men­tem Hé­lé­ne Ma­di­ni­er-hez. Azt hit­te, én va­gyok Ber­nard, nem volt erőm fel­vi­lá­go­sí­ta­ni, na­gyon rossz ál­la­pot­ban ér­kez­tem. Es­kü­szöm, Ügyész Úr, az iga­zat mon­dom. Az em­ber nem ha­zu­dik, ami­kor olyan kö­zel a vég… Hé­lé­ne-nek volt egy húga, pon­to­sab­ban, mos­to­ha­hú­ga, Ag­nés. A két nő utál­ta egy­mást egy se­reg ok­ból, nincs időm el­ma­gya­ráz­ni, mi­ért. Csak annyit, hogy fél­té­keny­ked­tek egy­más­ra. Ag­nés­nek si­ke­rült el­lop­nia Ber­nard egyik, ke­reszt­any­já­nak cím­zett le­ve­lét, amely­ben volt né­hány fény­kép. Ő te­hát már meg­ér­ke­zé­sem­től fog­va tud­ta, hogy nem én va­gyok az iga­zi Ber­nard, és el­ha­tá­roz­ta, hogy min­den­kép­pen meg­aka­dá­lyoz­za, a há­zas­sá­go­mat Hé­lé­ne-nel. Nos, Ügyész Úr, itt kez­dő­dött a drá­ma….

A görcs már a csuk­lóm­ban, a vál­tam­ban kú­szik föl­fe­lé. Az írá­som resz­ke­teg. Dör­zsöl­ge­tem ma­gam, hogy el­űz­zem a cson­tig ható hi­de­get. Ju­li­á­ról is akar­tam írni, de ez a köz­já­ték alap­já­ban véve nem ér­dek­li az igaz­ság­szol­gál­ta­tást. A le­he­tő leg­gyor­sab­ban kell ha­lad­nom.

… Egy na­pon he­ves vi­tám volt Ag­nésszel. (Aki – be­val­lom – a sze­re­tőm volt. Mind­ezt ne­héz meg­ma­gya­ráz­ni. Nincs szán­dé­kom­ban ta­gad­ni a sa­ját fe­le­lős­sé­ge­met, Ügyész Úr. Én is kö­vet­tem el hi­bá­kat!) Rö­vi­den: dü­hö­sen el­men­tem ha­zul­ról. Ami­kor vissza­tér­tem, Ag­nés már ha­lott volt. Meg­mér­gez­ték. A ha­lá­la, tö­ké­le­te­sen úgy volt meg­ren­dez­ve, hogy ön­gyil­kos­ság­nak látsszék. Az igaz, hogy Hé­lé­ne már kora dél­után el­ment be­vá­sá­rol­ni, és csak utá­nam ér­ke­zett haza. De a vizs­gá­lat csak egy­sze­rű for­ma­ság volt. Min­den­ki tud­ta, hogy Ag­nés na­gyon ki­egyen­sú­lyo­zat­lan volt. Egyéb­ként né­hány év­vel ko­ráb­ban már kí­sé­re­li meg ön­gyil­kos­sá­got… Ön­nek azon­ban újra kell kez­de­nie ezt a vizs­gá­la­tot, a leg­ha­tá­ro­zot­tab­ban az­zal vá­do­lom Hé­lé­ne-t, hogy meg­öl­te a hú­gát…

Lé­pé­sek zaja a ker­ti ös­vé­nyen. – A le­ve­let a zon­go­ra fe­de­le alá csúsz­ta­tom, de már nincs időm fel­men­ni a szo­bám­ba.

– Mit csi­nálsz itt, Ber­nard?

El­pi­rul­nék, ha még vol­na hoz­zá elég vé­rem.

– Szom­jas vol­tam – mon­dom.

– Van oda­fönt friss víz a kan­csó­ban.

– Pró­bá­ra akar­tam ten­ni ma­gam:

– Pró­bá­ra… pró­bá­ra… Hi­szen alig állsz a lá­ba­don!

Ki­tör be­lő­le az in­ge­rült­ség. Ke­mény kéz­zel a lép­cső felé tol, és én, fur­csa mó­don bű­nös­nek ér­zem ma­gam.

– Ne ha­ra­gudj, Hé­lé­ne!

– Nem ha­rag­szom, de úgy vi­sel­kedsz, mint egy gye­rek, sze­gény Ber­nard.

Öröm­mel lá­tom vi­szont az ágyam. Hé­lé­ne ha­ma­ro­san újra mo­so­lyog rám, a nap las­san ugyan­úgy fe­je­ző­dik be, mint az elő­zők. Este megint há­nyás gyö­tör, te­he­tet­len­né, üres­sé, fé­lig ön­tu­dat­lan­ná tesz.

– En­nek vége – sut­tog­ja –, soha töb­bé nem me­gyek el ha­zul­ról. Majd ide­ho­za­tom az élel­met.

– Sem­mi az egész – mon­dom. – Je­len­ték­te­len ro­ham… Ne nyug­ta­lan­kodj!

Más­nap azon­ban mel­let­tem ma­rad, és én nem me­rem azt mon­da­ni neki, men­jen a dol­ga után. Dél­után úgy te­szek, mint­ha alud­nék… Mel­let­tem kö­tö­get. Meg-meg­ta­pint­ja a ke­zem. Ki­ta­lál­ta, hogy ra­vasz­kod­ni pró­bá­lok? Szán­dé­ko­san sí­pol­va lé­leg­zem, el­fú­ló han­gon, ért­he­tet­le­nül mo­tyo­gok. Más nők is ki­les­ték már az ál­ma­i­mat előt­te, és vissza­él­tek vele. A kö­tő­tűk csat­to­gá­sa meg­szű­nik, a par­ket­ta hal­kan nyi­ko­rog. Egy pil­la­nat­tal ké­sőbb meg­csi­kor­dul a kert­ka­pu. Pi­zsa­má­ban si­e­tek le, de olyan gyen­ge va­gyok, hogy min­den lép­cső­fok után le kell ül­nöm. A mon­da­tok ké­szen van­nak a fe­jem­ben. Amíg Hé­lé­ne kö­tött, el­ren­dez­tem őket. Mind­ket­ten dol­goz­tunk.

… Most már biz­tos va­gyok ben­ne, hogy tá­vol­lé­tem­ben Hé­lé­ne ha­za­ment. Igen, Ber­nard egyik fény­ké­pe ugyan­is a ke­zem­be ke­rült. Egyéb­ként emi­att volt vi­tám Ag­nésszel. Ami­kor el­men­tem ha­zul­ról, a kép Ag­nés szo­bá­já­ban, az asz­ta­lon fe­küdt. Vissza­tér­tem­kor vi­szont nem volt ott. Meg vol­tam győ­ződ­ve ar­ról, hogy Ag­nés el­éget­te. Pe­dig nem! Ez a fény­kép a fe­le­sé­gem­nél van. Tu­dom, mert meg­ta­lál­tam. Te­hát tá­vol­lé­tem­ben Hé­lé­ne vissza­jött! Ag­nés el­mond­ta neki, ki va­gyok, és bi­zo­nyí­té­kot is szol­gál­ta­tott. Hé­lé­ne, so­ha­sem gya­ní­tot­ta, mi az igaz­ság. Va­ló­ban be­csap­tam őt? Nem tu­dom. Mint ahogy azt se tu­dom, mi­kor ra­kott mér­get a húga te­á­já­ba. Csak az az egy biz­tos, hogy kény­te­len volt fél­re­ten­ni az út­ból Ag­nést, hogy hoz­zám jö­hes­sen fe­le­sé­gül. Hoz­zám, az ál-Ber­nard-hoz. Hoz­zám, Char­les bá­csi örö­kö­sé­hez. És most, ami­kor már a fe­le­sé­gem, el kell tün­tet­nie en­gem is, hogy Ber­nard Pra­dalié öz­ve­gye lel­hes­sen. Érti, Ügyész Úr? Hi­szen öz­vegy Ma­dame Pra­dalié nyu­god­tan kér­he­ti az örök­sé­get. Tör­vény sze­rint neki jár, eh­hez két­ség sem fér. Ha én élek, túl nagy a koc­ká­zat: bár­me­lyik pil­la­nat­ban fel­is­mer­het­nek, le­lep­lez­het­nek. (Egyéb­ként majd­nem ez tör­tént Ju­lia Pra­dalié ré­vén, akit egy gond­vi­se­lés­sze­rű bal­eset a leg­jobb­kor tün­te­tett el. Ezt is meg fog­ja tud­ni a nyo­mo­zás so­rán.) De ha én meg­ha­lok, soha sen­ki nem tud­ja meg, hogy né­hány hó­na­pig Ber­nard bő­ré­be búj­tam. Ez a bű­vész­mu­tat­vány mil­li­ó­kat hoz Hé­lé­ne-nek…

Égek a láz­tól. Va­cog, a fo­gam. De már majd­nem vé­gez­tem. Még egy utol­só erő­fe­szí­tés.

… Íme, az igaz­ság, Ügyész Úr. Csak a fe­le­sé­gem író­asz­ta­lá­ba kell be­nyúl­nia. A Bru­lard Ügy­nök­ség Ber­nard anya­gi hely­ze­té­re vo­nat­ko­zó je­len­té­sei ott van­nak az egyik fiók mö­gött el­rejt­ve, Ugyan­úgy az Ag­nés ál­tal a nő­vé­ré­nek át­adott kép is. Már csak a holt­tes­tem bon­co­lá­sát kell el­ren­del­nie, és meg­lesz a bi­zo­nyí­ték arra, hogy nem ha­zu­dok. Még egy mon­dat. Sze­ret­ném, ha az igaz­ság­szol­gál­ta­tás kí­mé­le­tes len­ne Hé­lé­ne-hez. A sze­gény­ség­től félt, az haj­tot­ta. Más kö­rül­mé­nyek kö­zött nem mert vol­na így cse­le­ked­ni. De most mit szá­mít az em­be­ri élet? Fő­leg az enyém, Ügyész Úr! Nem azt mon­dom, hogy Hé­lé­ne-nek joga van meg­öl­ni. Né­mi­leg még­is iga­za van. De azért azt aka­rom, hogy lás­sa: nem tu­dott be­csap­ni. Csak ennyit.

Meg­kü­lön­böz­te­tett tisz­te­let­tel

Ger­va­is La­roche

„Les Mar­ron­ni­ers”

Sa­in­te-Foy, Rhô­ne

Nincs bá­tor­sá­gom vissza­men­ni a szo­bá­ba, hogy ki­nyis­sam az író­asz­talt, és bo­rí­té­kot ke­res­gél­jek. Majd hol­nap meg­cím­zem. Ad­dig még biz­to­san ki­tar­tok! Vissza­ra­kom a le­ve­let a he­lyé­re. Fel­kap­ta­tok a lép­cső szé­dí­tő me­re­de­kén; Ami­kor Hé­lé­ne aj­tót nyit, úgy te­szek, mint­ha most éb­red­nék. Ásí­tok.

– Jól alud­tál? – kér­di.

– Igen. Hol vol­tál?

– Lent.

Sze­gény drá­gám. Én mo­soly­gok el­ső­nek. Meg­ve­re­ge­tem a ke­zét. Pil­la­nat­nyi­lag el­tűnt a fé­le­lem. Ké­sőbb, ebéd­kor majd vissza­tér.

– Éhes vagy? – kér­de­zi.

– Nem.

– Krump­li­pü­rét ké­szí­tet­tem.

Úgy lát­szik, ezt csi­nál­ja a leg­szí­ve­seb­ben. Va­jon eb­ben van a…?

– Eszel be­lő­le?

– Meg­pró­bá­lok.

Nyir­kos ha­lán­té­ko­mat ta­po­ga­tom, az­tán még­is le­mon­dok az evés­ről.

– Nincs iga­zad – mond­ja Hé­lé­ne. – Na­gyon jó.

És eszi a sze­mem lát­tá­ra. Szó­val, nem eb­ben van; Ak­kor mi­ben?… A víz­ben?… A be­főtt­ben? A ka­mil­la­te­á­ban? Néz rám szür­ke, kis­sé fá­tyo­los sze­mé­vel, mint­ha, egé­szen va­ló­szí­nűt­le­nül a rész­vét tük­rö­ződ­ne ben­ne. Már az esti ét­ren­den vi­tat­kozunk.

– Eszem, amit adsz – mon­dom, mert kép­te­len va­gyok to­vább küz­de­ni.

Az éj­sza­ka ször­nyű. Has­gör­csök gyö­tör­nek. A szám meg­te­lik epé­nél is ke­se­rűbb, nyál­lal. Jön a nap­pal za­va­ro­san, gyá­szo­san. Alig lá­tok. Össze­gör­nyed­ve fek­szem az ágya­mon.

– Rög­tön me­gyek or­vo­sért – mond­ja. Bó­lin­tok. Nem aka­rok töb­bé be­szél­ni. De aka­ra­tom éber, arra nem hat a mé­reg. Ami­kor ol­dalt ha­jo­lok, a fáj­dal­mak kis­sé csil­la­pod­nak, meg­né­zem az órát. A mu­ta­tót át­ko­zom. Hé­lé­ne egy pil­la­nat­ra el­tá­vo­zik. A fű­rész föl­sír a fa­ha­sá­bon. Itt az öreg. Hé­lé­ne vissza­jön.

– Egye­dül tudsz ma­rad­ni egy ne­gyed­órá­ig?

– Igen.

– Ak­kor me­gyek az or­vo­sért.

Vá­rok egy ki­csit. Vég­re. El­szá­nom ma­gam az utol­só le­me­ne­tel­re. Ó, ez a lép­cső! Mi­lyen hosszú! Mi­lyen me­re­dek! El kell men­nem egé­szen az író­asz­ta­lig. Hul­lám­zik min­den fal.

A tü­dőm úgy zúg, hogy zaja be­töl­ti a szo­bát. Kö­zel a vég. Írok.

Lyon vá­ros fő­ügyé­szé­nek

Igaz­ság­ügyi Pa­lo­ta

A nyel­vem olyan szá­raz, hogy nem tu­dom meg­ned­ve­sí­te­ni a bo­rí­ték szé­lét. Az uj­ja­mat be­le­már­tom egy vá­zá­ba, há­rom szál kri­zan­tém van ben­ne. Nagy ne­he­zen el­ju­tok a kony­há­ig. Az ab­lak­ból lá­tom az öre­get, aki a fát fű­ré­sze­li. Ő nem hall en­gem. A fű­rész­por két kis sző­ke hal­mot ké­pez, a lát­vány hir­te­len fel­ka­var. A leg­ki­sebb in­du­lat­tól is ki­me­rül­ten li­he­gek. Az ab­la­kon át bá­mu­lom a fű­rész­port, a mo­hos fa­ha­sá­bot, vé­gén ott csil­log a vá­gás nyo­ma. Annyi­ra sze­ret­tem az éle­tet! Az öreg ügye­sen ke­ze­li a fű­részt, a vas­le­mez ide-oda jár, éne­kel. Hom­lo­ko­mat az üveg­nek tá­masz­tom. Csak nem fo­gok meg­hát­rál­ni, ép­pen most… A fa­ha­sáb össze­ros­kad, két egy­for­ma da­rab­ra esik szét, még raj­tuk a csi­gák ezüs­tös nyo­ma. Az öreg fel­egye­ne­se­dik, meg­tör­li a hom­lo­kát. Ki­nyi­tom az ab­la­kot.

– Ké­rem szé­pen!

Kö­ze­le­dik. Nyúj­tom neki a le­ve­let.

– Adja pos­tá­ra, ha el­megy. Ok­vet­le­nül!

– De a Ma­dame…

– Ne tö­rőd­jön vele! Ne is szól­jon neki er­ről.

– Nincs raj­ta bé­lyeg.

– Nem tesz sem­mit.

– Jó – mond­ja té­to­ván.

– Dug­ja el a ru­há­já­ba… azon­nal.

– Jó.

Be­csu­kom az ab­la­kot. Töb­bé nem gon­do­lok sem­mi­re. Egy pil­la­nat­tal ké­sőbb meg­jön Hé­lé­ne.

– Nincs ott­hon a dok­tor, Ber­nard. Bor­zasz­tó­an saj­ná­lom… De hol­nap…

Ha­zu­dik. Nyil­ván­va­ló­an már el­dön­töt­te, hogy ma vé­get vet az egész do­log­nak. Az or­vos a ha­lá­lom után fog meg­ér­kez­ni. Csó­vál­gat­ja majd a fe­jét, szét­tár­ja a kar­ját, és ha­bo­zás nél­kül alá­ír­ja a te­me­té­si en­ge­délyt. De köz­ben kéz­be­sí­tik a le­ve­le­met. Mi­lyen nyu­godt va­gyok most! Hé­lé­ne teát hoz. Fel­tá­mo­gat. Ar­com a keb­lén nyug­szik.

– Igyál, drá­gám!

Hang­ja még so­ha­sem volt ilyen gyön­géd. Ki­ve­szi a ka­na­lat, egé­szen a szám­hoz eme­li a csé­szét. Moz­du­la­tai nyu­god­tak, test­vé­ri­e­sek. En­ge­del­me­sen iszom. Meg­tör­li a szá­mat, se­gít vissza­fe­küd­ni, gon­do­san fö­lém ha­jol! Uj­jai gyen­gé­den vé­gig­si­mít­ják a hom­lo­ko­mat. Be­hu­nyom a sze­mem.

– Most majd pi­hensz, Ber­nard, ked­ve­sem – súg­ja.

– Igen – mon­dom – mind­járt el­al­szom… Kö­szö­nöm, Hé­lé­ne.