IX.

Ott ül­tek mind a hár­man. Ken­ték a va­jat a ke­nye­rük­re, mo­so­lyog­tak ba­rá­ti­an, jó­in­du­la­tú pil­lan­tá­so­kat küld­tek fe­lém.

– Aludt ta­lán? – kér­dez­te Ag­nés.

– Áb­rán­doz­tam.

– Egy ki­csit min­dig a fel­le­gek­ben jár – mond­ta Ju­lia. – Ami­kor ki­csi volt, min­dig érte kel­lett men­ni a szo­bá­já­ba, ott ta­lál­tuk, az or­rát va­la­mi ké­pes új­ság­ba dug­va.

A rin­gyó! A ha­zug­ság úgy öm­lött be­lő­le, mint a víz­fo­lyás.

– Kü­lö­nös kis­fiú le­he­tett – je­gyez­te meg Hé­lé­ne. – Maga az idő­sebb, sok baja volt vele?

– Sok – szólt Ju­lia na­gyon ko­mo­lyan. – Nem akart dol­goz­ni.

– Jól zon­go­rá­zott?

Ju­lia a te­á­ba már­tot­ta a ke­nye­rét, az­tán szép las­san le­nyelt egy fa­la­tot.

– Nem na­gyon – mond­ta. – Gyak­ran pa­nasz­ko­dott a ta­ná­ra.

Azt hit­tem, az anyá­mat bal­lom. Majd­nem min­den hé­ten meg kel­lett je­len­nem né­hány ala­po­san ki­fes­tett hölgy előtt, akik vele te­áz­tak, és ép­pen ezen a han­gon be­szél­tek ró­lam, míg én le­sü­tött szem­mel dü­höng­tem ma­gam­ban.

– De azért nem volt el­ve­szett gye­rek – mond­ta Hé­lé­ne.

– Nem aka­rok di­cse­ked­ni – só­haj­tott Ju­lia –, de ne­kem kö­szön­he­ti, hogy lett be­lő­le va­la­ki.

– Nem be­szél­get­het­nénk va­la­mi más­ról? – ja­va­sol­tam. – Nem erős ol­da­lam a hála.

Ag­nés he­lyes­lő­en ne­ve­tett, és fe­lém tol­ta a cu­kor­tar­tót.

– Mond­ta már Ju­lia, hogy hol­nap reg­gel akar el­utaz­ni?

– Nem – ki­ál­tot­tam fel. – Mi­ért vál­to­zott meg a prog­ram?

– Szí­ve­seb­ben uta­zom nap­pal – vi­lá­go­sí­tott fel Ju­lia.

– De na­gyon ké­sőn fog meg­ér­kez­ni – ve­tet­te el­len Hé­lé­ne.

– Ak­kor is jobb lesz így.

Te­hát ezért en­ge­dett a fe­szült­ség. Ju­lia el­megy. Nem fi­gyel­mez­tet sen­kit, így akar meg­aka­dá­lyoz­ni ab­ban, hogy tá­ma­dás­ba men­jek át.

– Kár – mor­mol­ta Hé­lé­ne ud­va­ri­a­san.

– Hány­kor megy a vo­na­tod? – kér­dez­tem.

– Fél hét­kor.

– Jó ko­rán – mond­ta Hé­lé­ne –, leg­alább egy órá­val előbb el kell in­dul­nia. A vo­na­tok min­dig zsú­fol­tak.

– Ta­xi­val me­gyek.

– Nem fog ta­lál­ni. Na­gyon ke­vés van, és már elő­re le­fog­lal­ják őket.

Ju­lia mint­ha már nem lett vol­na olyan nyu­godt. Már-már rám né­zett, de az­tán a csé­szé­jé­re ha­jolt, mint­ha gon­dol­kod­na.

– Ó – mond­tam könnye­dén –, nincs olyan messze a pá­lya­ud­var, a bő­rönd nem ne­héz, és én min­den­kép­pen el­kí­sé­rem Jú­li­át. Nincs sem­mi prob­lé­ma.

– Ké­szí­tünk rög­tön né­hány szend­vi­cset – foly­tat­ta Hé­lé­ne. – Fő­zök ke­mény to­jást. Ez­zel ki­tart majd Sa­int-Flourig.

– Kö­szö­nöm – mond­ta Ju­lia –, de nem aka­rok sen­kit há­bor­gat­ni.

Fe­lém for­dult.

– Nem mu­száj ki­jön­nöd az ál­lo­más­ra…. Mi­helyt ha­za­érek, írok ne­ked.

– De­hogy­nem, a tá­bor­ban meg­szok­tam a ko­rán ke­lést – tré­fál­koz­tam.

Ju­lia még min­dig ke­ver­get­te a te­á­ját, pe­dig a cu­kor már rég el­ol­vadt ben­ne.

– Ta­lán te­le­fo­nál­hat­nék va­la­me­lyik ta­xi­ál­lo­más­ra, pró­ba­kép­pen – mond­ta.

– Ahogy tet­szik – mond­ta Hé­lé­ne, egy ki­csit mor­co­san.

Ju­lia tár­csá­zott. Szó nél­kül hall­gat­tuk.

– Mi­lyen kel­le­met­len – is­mé­tel­te min­den be­szél­ge­tés vé­gén.

Ha­ma­ro­san vissza­jött.

– Azért nem fog­ja sen­ki meg­en­ni! – mond­ta Ag­nés.

– Tu­dom jól, hogy nem – sut­tog­ta Ju­lia. – Bo­csás­sa­nak meg, me­gyek cso­ma­gol­ni.

– Mi meg ké­szít­jük az út­ra­va­lót – mond­ta Hé­lé­ne.

Egye­dül ma­rad­tam, Ber­nard fény­ké­pé­vel a zse­bem­ben. Az ab­lak­hoz lép­ve, ki­vet­tem a tár­cám­ból, a te­nye­rem­be rej­tet­tem, né­ze­get­tem. Ba­rá­tom rám né­zett. Mo­soly­gott. Az­zal az arc­ki­fe­je­zés­sel, ame­lyet ak­kor lát­tam raj­ta, ha nem úgy men­tek a dol­gok, ahogy sze­ret­tük vol­na. Se­baj! Majd hely­re­rá­zó­dunk! De ez­út­tal nem rá­zó­dik hely­re sem­mi. Uj­ja­im re­meg­tek az őszin­te fel­in­du­lás­tól. Ő leg­alább, bár­hol le­gyen is, nem ítél el en­gem. Ha látsz – gon­dol­tam meg­bo­csá­tasz ne­kem. Gyu­fát gyúj­to­gat­tam, és oda­tar­tot­tam a lán­got a kép egyik sar­ká­hoz. Ber­nard alak­ja meg­per­zse­lő­dött, fel­hó­lya­go­so­dott, el­hal­vá­nyult. Nem ma­radt más be­lő­le, csak egy kis el­sze­ne­se­dett tör­me­lék a ha­mu­tar­tó­ban. A tör­tén­tek el­le­né­re, meg­nyu­god­va in­dul­tam a szo­bám felé. Biz­tos vol­tam ben­ne, hogy Jú­li­á­nak van­nak még fény­ké­pei, de ha meg akar ve­lem egyez­ni, ak­kor nem fog­ja meg­mu­tat­ni őket sem Hé­lé­ne-nek, sem a hú­gá­nak. Sza­már vol­tam, hogy így meg­ré­mül­tem. Ki­tép­tem egy no­tesz­la­pot, és si­et­ve rá­fir­kál­tam:

Meg­ér­tet­tem a fi­gyel­mez­te­tést. Is­mét­lem, nem kell fél­nie tő­lem. Kö­zöl­je a fel­té­te­le­it.

A le­vél­ke át­ju­tott az ajtó alatt, de ez is vá­lasz nél­kül ma­radt, az elő­ző­ek­hez ha­son­ló­an.

Hi­á­ba vár­tam, hall­ga­tóz­tam, to­pog­tam tü­rel­met­le­nül, hi­á­ba rág­tam a kör­mö­met, Ju­lia nem vett tu­do­mást ró­lam. El­te­rül­tem az ágyon. Nyil­ván­va­ló­an Ju­lia nagy­ban ját­szik, és en­gem min­den­re ké­pes­nek tart, olyas­va­la­ki­nek, aki tele van pénz­zel – erre is szük­ség volt egy si­ke­res szö­kés­hez a tá­bor­ból –, és még arra is el van szán­va, hogy öl­jön. A fé­le­lem és a kap­zsi­ság kö­zött in­ga­doz­va, meg­pró­bált le­fegy­ve­rez­ni nem ép­pen ár­tat­lan ked­ves­ke­dé­se­i­vel és fe­nye­ge­té­se­i­vel. Ami­kor Ly­on­ba ér­ke­zett, két­ség­te­le­nül meg volt győ­ződ­ve ar­ról, hogy az öccsét fog­ja vi­szont­lát­ni. Hon­nan tu­dott vol­na Ber­nard ha­lá­lá­ról? De az Hé­lé­ne-nel és Ag­nésszel foly­ta­tott be­szél­ge­tés so­rán ha­mar ki­de­rült az igaz­ság. Meg­ér­tet­te, hogy egy is­me­ret­len je­le­nik majd meg előt­te. Ak­kor rög­tön arra gon­dolt, hogy ki­hasz­nál­ja a hely­ze­tet, ter­vet ké­szí­tett. Be­teg­gé tett az a tör­he­tet­len ér­zés, hogy en­nek a nő­nek a ke­zé­ben va­gyok, akár egy kis­fiú. Rá­adá­sul úgy érez­tem, fel­tar­tóz­tat­ha­tat­la­nul ro­han­nak elő­re az ese­mé­nyek. En­gem is el­so­dor­tak, az volt a be­nyo­má­som, hogy újra át­élem azt a régi ha­jó­tö­rést ott a fo­lyó­völgy­ben, a víz szí­ne alat­ti szik­lák kö­zött. Már nem akar­tam gon­dol­kod­ni. Moz­du­lat­la­nul fe­küd­tem, fáz­tam. Nem volt ben­nem más, csak el­lent­mon­dá­sok sora és sö­tét­ség. Ami­kor va­cso­rá­hoz hív­tak, majd­nem azt mond­tam, nem me­gyek, annyi­ra gyű­löl­tem őket, mind a hár­mat. De anyám nem­hi­á­ba ne­velt. Al­jas­ság­ra ta­lán ké­pes let­tem vol­na, de ud­va­ri­at­lan­ság­ra soha. Rend­be hoz­tam a ru­há­mat – Ber­nard egyik öl­tö­nyét vi­sel­tem, ame­lyet Hé­lé­ne iga­zí­tott rám –, és csat­la­koz­tam a nő­vé­rem­hez, a meny­asszo­nyom­hoz meg a sze­re­tőm­höz. Hát ide ju­tot­tam. A sa­ját hi­bám­ból, de úgy, hogy eb­ből sem­mit sem akar­tam.

A va­cso­rá­nál élénk tár­sal­gás folyt. Már nem tu­dom, mi­ről be­szél­tünk. Két­ség­te­le­nül a há­bo­rú­ról, a sza­po­ro­dó me­rény­le­tek­ről. A Těte d’Or felé va­ló­sá­gos csa­ta volt. De Hé­lé­ne-nek és Ag­nés­nek ez sok­kal ke­ve­seb­bet szá­mí­tott, mint Ju­lia el­uta­zá­sa. Ne­künk elég volt a mi kis dzsun­gelunk, majd­nem el­fe­lej­tet­tük a kö­rü­löt­tünk levő nagy dzsun­gelt mé­szár­lá­sa­i­val, lö­völ­dö­zé­se­i­vel, sok­fé­le bűn­tet­té­vel együtt. It­tunk arra, hogy Ju­lia ép­ség­ben ha­za­tér­jen. Hé­lé­ne nem hív­ta, hogy jöj­jön el még egy­szer, de annyit azért mon­dott:

– Na­gyon örü­lök, hogy meg­is­mer­tem. Ju­lia ki­nyil­vá­ní­tot­ta ab­bé­li kí­ván­sá­gát, hogy lá­to­gas­suk meg mind­hár­man Sa­int-Flour­ban. Meg­ha­tó kis együtt­lét volt, a leg­na­gyobb ha­zug­sá­go­kat is szin­te szí­vé­lye­sen ad­tuk elő. Ag­nés köl­csön­ad­ta az éb­resz­tő­órá­ját, sa­ját kezű­leg húz­ta fel.

– Ber­nard is meg­hall­ja az aj­tón ke­resz­tül – mond­ta. – Hol­nap reg­gel még lát­juk egy­mást – fűz­te hoz­zá.

– Jó éj­sza­kát. Pi­hen­jen jól. Az uta­zás fá­rasz­tó lesz – mond­ta.

Nem pró­bál­tam újra kap­cso­lat­ba lép­ni Jú­li­á­val, de alig alud­tam. Szám­ba vet­tem az összes kér­dést, ame­lyet fel kell ten­nem neki a pá­lya­ud­va­rig tar­tó úton. Alig húsz per­cem lesz. Kény­te­len le­szek kö­nyö­rög­ni neki…

Más­nap reg­gel ha­mar túl­es­tünk a bú­csúz­ko­dá­son. Sür­ge­tett az idő. Sen­ki­nek sem volt ínyé­re a be­széd. Gyor­san et­tünk, vil­lany hí­ján gyer­tya­fény­nél. Ju­lia na­gyon gond­ter­helt­nek lát­szott, ke­rül­te a te­kin­te­tem. Min­dig utál­tam az ilyen haj­na­li uta­zá­so­kat, de ez most kü­lö­nö­sen kí­nos volt. Rö­vid bú­csú­sza­vak hang­zot­tak el, Hé­lé­ne a kü­szö­bön egy égő gyer­tyát tar­tott, ki­nyúj­tott kar­ral. Én men­tem le el­ső­nek, pis­lá­ko­ló fény­ben ci­pel­ve a ne­héz bő­rön­döt, amely min­den lép­cső­fok­ból csap­dát csi­nált. Ju­lia ci­pő­sar­ka mö­göt­tem csat­to­gott. Ami­kor a föld­szint­re ér­tünk, fent el­tűnt az apró fény, és mi sö­tét­ben ma­rad­tunk.

– Nyújt­sa a ke­zét! – mond­tam.

– Nem… Men­jen elő­re… Hal­la­ni aka­rom a lép­te­it… Gye­rünk!… Men­jen már!

Ki­nyi­tot­tam a ka­put egy ál­kulccsal, ame­lyet Hé­lé­ne adott köl­csön. Az éj­sza­ka sö­tét volt és nyir­kos, mint ak­kor, ami­kor ide­jöt­tem. Ju­lia egy pil­la­na­tig ha­bo­zott a kü­szö­bön.

– El fo­gunk kés­ni – sut­tog­tam.

A jobb ol­da­lam­ra ke­rült, a bő­rönd mel­lé. Út­nak in­dul­tunk, lá­bunk­kal úgy ta­po­gat­tuk a jár­dát, mint a jég­gel bo­rí­tott ta­lajt szo­kás. Húsz mé­ter után a bő­rönd el­kezd­te húz­ni a vál­la­mat. Át­vet­tem a má­sik ke­zem­be. Ju­lia föl­si­kol­tott.

– Ne le­gyen os­to­ba! – mond­tam. – Nincs időnk arra, hogy bú­jócs­kát játsszunk. Szó­val?… Mond­ja már az aján­la­tát.

– Ki maga tu­laj­don­kép­pen? – kér­dez­te Ju­lia.

– En­nek sem­mi je­len­tő­sé­ge. Ber­nard tár­sa vol­tam hó­na­po­kig, éve­kig. Nem volt tit­ka előt­tem. Együtt szök­tünk meg. Nem az én bű­nöm, hogy meg­halt. Sza­va­mat adom.

– Nem maga…

– Nem. Nem én. El­ütöt­te egy va­gon, ami­kor át­jöt­tünk a ren­de­ző pá­lya­ud­va­ron… Ké­rem, ne men­jen olyan gyor­san. Ne­héz ez az át­ko­zott bő­rönd…

A Saô­ne part­ján vol­tunk. Az ar­cunk­ba vá­gott egy szél­ro­ham. Mint­ha az éj­sza­ka le­he­le­te lett vol­na.

– Mire volt jó ez a ko­mé­dia? – kér­dez­tem.

– Hogy lás­sam, mi­lyen em­ber. Hogy lás­sam, meg tu­dunk-e egyez­ni.

– Meg­egyez­ni, mi­ben?

– Char­les nagy­bá­tyám meg­halt. Ha­rag­ban vol­tunk. Egész va­gyo­nát Ber­nard-ra hagy­ta.

– Na és?

– Nem érti?… Húsz­mil­li­ós örök­ség­ről van szó!

Le­tet­tem a föld­re a bő­rön­döt.

– És én va­gyok – mond­tam –, azaz Ber­nard az egyet­len örö­kös? Ez ma­gá­nak sem­mi?

– Sem­mi. Ber­nard ha­lá­la ese­tén az egész va­gyon kü­lön­fé­le in­téz­mé­nyek­re száll…

Fúj­tam egy na­gyot, meg­tö­röl­tem a hom­lo­ko­mat meg a nya­kam. Az éj­sza­ka be­ta­kart ben­nün­ket, és kö­ze­lebb is ho­zott egy­más­hoz mint bűn­tár­sa­kat. Ju­lia arca fe­hér folt­ként vi­lá­gí­tott mel­let­tem. A hang­ja cso­dá­la­to­san meg­élén­kült.

– Ne­kem sem­mi – mond­ta szin­te zo­kog­va.

– Szó­val, ez az – mor­mol­tam. – Alap­já­ban véve Ber­nard ha­lá­la jól jön ma­gá­nak. Mi ket­ten meg­osz­toz­ha­tunk.

– Per­sze!

– Tíz­mil­lió – mond­tam anél­kül, hogy iga­zán ér­tet­tem vol­na, mi tör­té­nik ve­lem.

– Nem – ja­ví­tott ki Ju­lia –, öt… És el­ve­he­ti fe­le­sé­gül Hé­lé­ne-t.

– És ha vissza­uta­sí­tom az örök­sé­get?

– A leg­jobb mód­szer arra, hogy gya­nút kelt­sen.

– Té­te­lezzük fel, hogy el­fo­ga­dom. Az­tán ké­sőbb nem kö­ve­tel töb­bé tő­lem sem­mit?

– Mi­nek néz en­gem?

Csap­dát ál­lí­tott ne­kem. Biz­tos va­gyok ben­ne. Ez nem le­het ilyen egy­sze­rű!

– Hogy in­téz­he­tem el a for­ma­sá­go­kat? A jegy­ző ta­lán is­mer­te Ber­nard-t!

– Nem. A jegy­ző Abid­jan­ban van. Már meg­tu­da­kol­tam. Csak két ta­nú­ra lesz szük­sé­ge. Majd Hé­lé­ne ro­ko­nai kö­zül föl­kér va­la­kit. Nem lesz prob­lé­ma.

Sok idő­re lett vol­na szük­sé­gem, na­gyon sok idő­re, és min­de­nek­előtt na­gyon nyu­godt­nak kel­lett vol­na len­nem ah­hoz, hogy föl­mér­jem a hely­ze­tet. De most csak arra az egy­re tud­tam gon­dol­ni – egyéb­ként túl­ára­dó öröm nél­kül Sza­bad vagy… gaz­dag vagy… sza­bad vagy…

Messze tő­lünk, va­la­hol a vá­ros szé­lén, egy vo­nat füttyen­tett.

– Egyet­ért ve­lem? – kér­dez­te Ju­lia.

– Kény­te­len va­gyok. Ha nem egye­zem bele, maga nyil­ván fel­je­lent.

Nem vá­la­szolt, de mind­ket­ten tud­tuk, mi­hez tart­suk ma­gun­kat. Eb­ben a pil­la­nat­ban már ő is tisz­tá­ban volt vele, hogy ki van szol­gál­tat­va ne­kem. Egye­dül vol­tunk a rak­par­ton, csak a szél zú­gott. A sö­tét­ben nem lát­hat­ta a moz­du­la­ta­i­mat. Ha en­ge­dek a kap­zsi­ság­nak, neki vége. Kez­det­től fog­va et­től a pil­la­nat­tól félt, ezért pró­bál­ta el­odáz­ni, amennyi­re csak tud­ta.

– Meg­bíz­ha­tom ma­gá­ban? – kezd­tem újra.

Mint én ma­gá­ban. Azt ál­lít­ja, hogy nem ölte meg Ber­nard-t, és én hi­szek ma­gá­nak. Kö­vet­ke­zés­kép­pen…

Kö­ze­led­tünk a Ver­dun sé­tány­hoz. Két bi­cik­lis­ta ka­ri­ká­zott el mel­let­tünk. Haj­na­li ha­rang­szó hal­lat­szott, érez­tem, hogy Ju­lia meg­nyug­szik. Kö­ze­lebb jött hoz­zám.

– Nem aka­rok ma­gá­nak rosszat – sut­tog­ta. – Azt hit­tem, va­la­mi csel lap­pang a le­vél­kéi mö­gött. Lát­tam, hogy kö­rü­löt­tem for­go­ló­dik… Olyan go­nosz volt az arca!

– El­jö­het­tünk vol­na… ki­ma­gya­ráz­kod­ni…

– Hát nem érez­te, hogy az a két nő fi­gye­li ma­gát? Ma­gá­ba bo­lon­dul­tak… Fő­leg Ag­nés. Már azt kér­dez­tem ma­gam­ban, va­jon va­ló­ban biz­tos-e ab­ban, hogy a maga nő­vé­re va­gyok. Ő írt ne­kem, je­lez­te Ber­nard vissza­té­ré­sét, és ő su­gall­ta, ürügy­nek, a vá­ros­há­zát… Va­ló­szí­nű­leg azt re­mél­te, hogy le­lep­le­zem ma­gát. Ne bíz­zék ben­ne…

A kör­út­ról két re­vol­ver­lö­vés hal­lat­szott, jól ki­ve­he­tő­en. Le­tet­tem a bő­rön­döt.

– Mi volt ez? – kér­dez­te Ju­lia.

Egy go­lyó­szó­ró eresz­tett meg egy so­ro­za­tot. A ha­ran­gok még min­dig szól­tak. Az­tán a rak­part fe­lől futó lé­pé­sek zaja hal­lat­szott egy­re erő­seb­ben. Va­la­ki meg­csú­szott, és fe­lénk ro­hant.

– Tűn­je­nek el, az is­te­nért! – üvöl­töt­te. – Már itt van­nak!

Le­szed­tek kö­zü­lük egyet – gon­dol­tam, és hir­te­len úgy meg­ütött a fé­le­lem, mint­ha áram­ütést kap­tam vol­na. Meg­ra­gad­tam Ju­lia csuk­ló­ját.

– A bő­rön­döm! – ki­ál­tott. – A bő­rön­döm!

– Bá­nom is én!

Ne­ki­ira­mod­tam, Ju­li­át von­szol­tam ma­gam után. Sok­kal gyor­sab­ban fu­tot­tam, mint ő, bot­la­do­zott, ide-oda rán­dult a ke­zem­ben, aka­dá­lyoz­ta a ru­há­ja, a fa­tal­pú, csat­to­gó ci­pő­je. Meg­hal­lot­tak ben­nün­ket. Ha újra el­kap­nak… a bün­te­tő­tá­bor… A fu­tás már nem se­gít. El kell tűn­nünk, de azon­nal… El­en­ged­tem a ke­zét, Ju­lia el­ma­radt.

– Ber­nard, vár­jon meg!

Már nem tud­ta, mit mond. A hang­ja re­kedt­té vált. Ne­kem égett a mel­lem, a szí­vem a tor­kom­ban do­bo­gott. Az ál­kul­csot ke­res­tem az eső­ka­bát zse­bé­ben. Ju­lia egy­re job­ban le­ma­radt, már nem ki­a­bált, ne­hogy még job­ban ki­ful­lad­jon, de két­ség­be­eset­ten igye­ke­zett utol­ér­ni. A jár­da, a fa­lak kezd­tek hal­vá­nyan de­ren­gő fe­lü­let­té vál­ni, de a sö­tét­ség még ol­tal­ma­zón bo­rult ránk. Csak las­san vi­lá­go­so­dott. Egy kapu felé for­dul­tam. Zi­hál­va, a ré­mü­let­től ka­la­pá­ló szív­vel ta­po­ga­tóz­tam. Nincs zár a ka­pun! Ju­lia egy­re kö­ze­le­dett. Uj­ja­im még­is be­le­ta­lál­tak a kulcs­lyuk­ba. Az éle­tem­mel ját­szot­tam. Fej vagy írás. Vagy nyit az ál­kulcs, vagy vár­ha­tom őket, fel­tar­tott kéz­zel. Be­dug­tam a kul­csot. Ju­lia is oda­ért. A fal­nak tá­masz­kod­va jött, úgy kö­hö­gött, mint­ha sza­már­kö­hö­gé­se vol­na. Meg­akadt a kulcs! Túl mély­re dug­tam. Az iz­zad­ság a ke­zem­re csö­pö­gött, ahogy óva­to­san pró­bál­tam el­for­dí­ta­ni az ál­kul­csot Ez a vas­da­rab az egyet­len le­he­tő­sé­gem. Aj­ka­mat ha­rap­dál­va ká­rom­kod­tam. Ju­lia a há­tam­ra dőlt. Sírt. Vissza­lök­tem. A hely­re­állt csönd­ben a túl­ol­dal­ról, a sé­tány tel­jes szé­les­sé­gé­ben hal­lot­tuk a lép­te­ket. Át­fé­sül­ték az: ut­cát. Pa­ran­csok pat­tog­tak, lö­vés­nél ijesz­tőb­ben. A kulcs va­la­mi ke­mény­be akadt, for­dult egy ki­csit, majd vissza­esett.

– Ber­nard… Ne ma­rad­junk itt…

– Maga… – mo­rog­tam.

Ha a ke­zem nincs úgy el­fog­lal­va, po­fon ütöm. De be kel­lett jut­nom. Ki kell nyit­nom ezt az át­ko­zott zárt. Úgy érez­tem, meg­van.

– Vil­lany­lám­pá­val jön­nek – nyög­te Ju­lia. Nyir­kos kéz­zel, be­hunyt szem­mel, ma­gam is ál­kulccsá vál­toz­tam, igye­kez­tem az aka­dály­hoz iga­zod­ni. Hal­lot­tam, hogy a csiz­mák már a be­to­non csi­ko­rog­nak, de vég­re kat­tant va­la­mi be­lül. Ma­gam felé húz­tam a ka­put, az­tán mint­ha meg­nyílt vol­na a fal, mint­ha va­la­mi fé­nyes­ség áradt vol­na szét ben­nem. Ki­húz­tam a kul­csot, Ju­lia felé for­dul­tam, be­lém ka­pasz­ko­dott.

– Ha be akar jut­ni, en­ged­jen el! En­ge­del­me­sen vissza­hú­zó­dott egy ki­csit.

Ki­nyi­tot­tam a ka­put, de utá­na rög­tön be­csap­tam. Ju­lia, mint egy csap­dá­ba ke­rült/ál­lat, tel­jes ere­jé­ből nyom­ta. Így küsz­köd­tünk né­hány má­sod­per­cig, ő az ut­cán, én be­lül. Nyö­gé­se­ink egy­be­ve­gyül­tek. Az­tán re­kedt só­haj sza­kadt ki be­lő­le, és én nyer­tem egy cen­ti­mé­tert Érez­tem, hogy be­le­nyug­szik a sor­sá­ba. A kapu be­csu­kó­dott, a ki­lincs kat­tant Gyen­gén még né­hány­szor ko­po­gott, mint a ful­dok­ló, aki nem adja fel egé­szen. Az­tán megint csat­to­gott a ci­pő­je, az volt az ér­zé­sem, hogy tel­je­sen meg­za­va­rod­va ro­han­gál kör­be a jár­dán. Majd tá­vo­lod­tak a lép­tei, a csat­to­gás gyor­sabb lett. Fu­tott. Kép­te­len imád­ság to­lult az aj­kam­ra: Is­te­nem, add, hogy meg­me­ne­kül­jön! A go­lyó­szó­ró megint, tü­zelt. Lö­vés lö­vést kö­ve­tett négy­szer, öt­ször, hat­szor. A lö­vész lát­ta a zsák­mányt. Ott kint már vi­lá­gos­nak kel­lett len­nie. Már nem fu­tott sen­ki. Csönd volt. Mö­göt­tem, va­la­hol a ház­ban, egy vek­ker ber­re­gett si­et­ve, dü­hö­sen. De az em­be­rek bi­zo­nyá­ra éb­ren vol­tak hom­lo­ku­kat az ab­lak­hoz nyom­va fi­gyel­ték az ut­cát. A csiz­mák el­vo­nul­tak a csu­kott kapu előtt. Pa­rancs­sza­va­kat hal­lot­tam, nagy to­po­gást. Csend­ben le­csúsz­tam a föld­re, a fo­gam el­kez­dett va­cog­ni. Meg­ál­lít­ha­tat­lan volt, akár a csuk­lás. Leg­be­lül­ről jött. Nem fáz­tam. Nem szé­gyell­tem ma­ga­mat. Őszin­tén szól­va, nem is gon­dol­kod­tam. Csak re­me­gő tárgy vol­tam. Ami­kor a re­me­gés el­múlt, há­ta­mat a ka­pu­nak tá­maszt­va, össze­ku­po­rod­va, majd­nem el­alud­tam. Kis­sé tá­vo­labb meg­állt egy autó. Aj­tók csa­pód­tak. Né­met be­széd hal­lat­szott. Az­tán az autó el­ro­bo­gott, a fe­jem fö­lött csön­des, óva­tos lép­tek cso­szog­tak. Az élet halk zaj­jal újra meg­in­dult az épü­let­ben. Föl­sírt egy gye­rek. Va­la­ki egy kály­há­ban a tü­zet pisz­kál­ta. Fel­kel­tem, le­po­rol­tam a ru­há­mat. Mint­ha a tes­tem már nem is az enyém lett vol­na. Meg­nyi­tot­tam a ka­put. Szür­ke nap­pal höm­pöly­gött a há­zak hom­lok­za­ta kö­zött Az utca üres volt. Ki­me­rész­ked­tem. A jár­dát egy nagy, sö­tét tó­csa ék­te­le­ní­tet­te. Meg kel­lett ke­rül­nöm, hogy vissza­tér­hes­sek a sa­ját odúm­ba, mert va­ló­ban odú volt: sö­tét, mély rej­tek­hely, ép­pen ilyen­re volt szük­sé­gem. A lép­cső ki­ké­szí­tett. Le­ül­tem az utol­só lép­cső­fok­ra. Ger­va­is ko­rom­ban él­he­tet­len vol­tam, és most Ber­nard neve alatt… Mi­kor ta­lá­lok már bé­kes­sé­get. Is­te­nem, bé­kes­sé­get! Meg­vár­tam, amíg a szí­vem megint majd­nem sza­bá­lyo­san do­bog, és be­ko­pog­tam. Hé­lé­ne nyi­tott aj­tót.

– Ber­nard, vég­re, maga az! Lö­völ­dö­zést hal­lot­tunk. Majd meg­őrül­tem a fé­le­lem­től.

Csak a sza­lo­nig ju­tot­tam. Be­le­zu­han­tam egy ka­ros­szék­be.

– Igen – mor­mol­tam. – Ránk lőt­tek.

– De mi­ért?

– Va­la­mi me­rény­let… leg­alább­is azt hi­szem… Fu­tot­tunk… El­ta­lál­ták Ju­li­át… Én még be tud­tam me­ne­kül­ni egy kapu alá.

– Meg­öl­ték?

– Egé­szen biz­tos.

Ke­zét a vál­lam­ra tet­te. Ag­nés lé­pett be. Hé­lé­ne in­tett neki, hogy ne kér­de­zős­köd­jön. Sut­tog­va ma­gya­ráz­ta:

– Me­rény­let tör­tént. Rá­juk lőt­tek. Ju­lia ha­lott.

– Is­te­nem – ki­ál­tott fel Ag­nés –, a ka­to­nák… Elő­re lát­ta.

Csak ne lett vol­na ez a sok elő­jel, ez a sok jós­lat, nem tud­tam tő­lük gon­dol­kod­ni! Azért azt még­is föl­fog­tam, hogy Ju­lia bő­rönd­jét és ru­há­ját át fog­ják ku­tat­ni. Azo­no­sít­ják. Tu­da­ko­zód­ni fog­nak a sa­int-flouri vá­ros­há­zán…

– A nyo­mo­zás ide is el­ér­het – mond­tam.

– Ugyan! Mi­ért gon­dol­ja, hogy a né­me­te­ket ér­dek­li Ju­lia. Rá fog­nak jön­ni, hogy vé­let­le­nül ta­lál­ták el. Egy nő egy bő­rönd­del, zse­bé­ben vas­úti jeggyel, a vo­na­ta fél hét­kor in­dult… Higgye el, nem so­kat fog­nak tö­rőd­ni vele!

Nyil­ván­va­ló volt.

– Igyon va­la­mi erő­sí­tőt! – foly­tat­ta Hé­lé­ne. – Ki­me­rült­nek lát­szik.

Meg­tö­rölt egy po­ha­rat, ki­vá­lasz­tott egy pa­lac­kot. Hagy­tam, hadd csi­nál­ja. Sze­ret­tem ezt a gon­dos­ko­dást. Min­dent egy­be­vet­ve, Hé­lé­ne ép­pen az a nő, aki­re szük­sé­gem volt.

– Igya meg! Utá­na majd le­fek­szik.

– Kö­szö­nöm, Hé­lé­ne.

– Ter­mé­sze­te­sen szó sem le­het róla, hogy el­men­jünk a te­me­tés­re. Túl ve­szé­lyes len­ne. Egyéb­ként is, hogy ér­te­sí­te­né­nek ben­nün­ket?

– Az em­ber azt mond­hat­ná, hogy te min­den­re gon­dolsz – je­gyez­te meg Ag­nés. – Kár, hogy ez a gyász meg­za­var­ta a ter­ve­i­det.

Hé­lé­ne fe­lém for­dult;

– Fe­lel­jen neki, Ber­nard!

– Ké­rem, ne gyö­tör­je­nek mind a ket­ten. Per­sze hogy nem vál­toz­ta­tunk a ter­ve­in­ken.

Hé­lé­ne rá se né­zett a hú­gá­ra. Fe­lém nyúj­tot­ta a ke­zét.

– Jöj­jön!

Fel­áll­tam, en­ged­tem, hogy a szo­bám felé ve­zes­sen. Újra be­jött, ami­kor már fe­küd­tem. Rend­be rak­ta a ru­há­mat, oda­lé­pett az ágy­hoz.

– Jól van? Nem fá­zik?.. Akar ágy­me­le­gí­tőt?

– Nem… Jó így… Bo­csás­son meg, Hé­lé­ne. Ször­nyű meg­ráz­kód­ta­tás volt ez ne­kem.

Fö­lém ha­jolt, meg­csó­kol­ta a hom­lo­ko­mat, és én meg­nyu­god­tam.

– Ne fél­jen – mond­ta csön­de­sen, ahogy egy sú­lyos be­teg­hez szo­kás be­szél­ni. – Meg­ígé­rem, hogy nem lesz sem­mi baj. Ké­sőbb las­san­ként el­fe­lej­ti, majd meg­lát­ja… ha már há­za­sok le­szünk.