XI.

Há­za­sok va­gyunk. Nem va­gyok bol­dog­ta­lan. Sőt na­gyon bol­dog len­nék, ha egész­sé­ge­sebb vol­nék. Bé­rel­tünk egy kis há­zat a Saô­ne part­ján. Fák­kal van kö­rül­ül­tet­ve. A gesz­te­nyék üdén ra­gyog­nak még re­pedt bur­ka­ik­ban. Vö­rös, meg­per­zse­lő­dött le­ve­lek hul­la­nak las­san a pá­zsit­ra, a ko­pa­szo­dó ága­kon ke­resz­tül ide lát­szik a fo­lyó, a vá­ros füst­je és ab­lak­üve­gek sora, amely al­ko­nyat­kor vissza­tük­rö­zi a na­pot. Ebéd után, ha szép idő van, Hé­lé­ne ki­visz a te­rasz­ra. Nem va­gyok be­teg a szó szo­ros ér­tel­mé­ben, csak na­gyon fá­radt. Több­ször járt itt az or­vos. Öreg, vi­dé­ki or­vos, ki­csit sü­ket, nin­cse­nek il­lú­zi­ói, a vál­lát vo­no­gat­ja, ami­kor azt kér­de­zem tőle, mi ba­jom.

– A ko­pás – mond­ja. – A ha­di­fog­ság el­nyűt­te ma­gu­kat mind… Ma­gá­nál a gyo­mor­ral van baj. Má­sok­nál a szív­vel vagy a máj­jal. De alap­já­ban véve mind ugyan­az a be­teg­ség… Pi­hen­jen csak!

A fe­le­sé­gem ki­kí­sé­ri. Hal­lom, ahogy sut­tog­nak. Hé­lé­ne mo­so­lyog­va jön vissza hoz­zám. Si­mo­gat­ja a ka­rom.

– Lá­tod, drá­gám, nincs iga­zad, nem kell nyug­ta­lan­kod­nod.

Eb­ben té­ved. Én nem nyug­ta­lan­ko­dom. El­len­ke­ző­leg, nyu­godt va­gyok és fel­sza­ba­dult. Még soha nem vol­tam ilyen nyu­godt. Szun­di­ká­lok a he­ve­rőn, vagy szem­pil­lá­i­mon ke­resz­tül né­zem a szál­lon­gó fel­hő­ket, a le­be­gő fa­le­ve­le­ket. Néha re­pü­lő­gé­pek zúg­nak a lát­ha­tá­ron. A töb­bi­ek­nek foly­ta­tó­dik a há­bo­rú. Ne­kem már be­fe­je­ző­dött, vége haj­da­ni haj­szolt éle­tem­nek. A szo­ron­gás be­fe­je­ző­dött azon az es­tén, ami­kor meg­ér­kez­tem a Két ke­res­ke­dő nevű fo­ga­dó­ba. Ré­gen volt, nyolc hó­nap­ja. Hé­lé­ne el­me­sélt min­dent, ami a tá­vo­zá­som után tör­tént. Meg sem hall­gat­tam. Nem akar­tam tud­ni. Már nem ér­de­kelt. Csak Hé­lé­ne je­len­lé­te szá­mí­tott, ő fe­dez­te fel ezt a há­zat, ő in­téz­te a bér­le­ti szer­ző­dést, az es­kü­vőt, min­dent. Én csak alá­ír­tam egy ha­lom pa­pírt. Min­den­nek már sem­mi je­len­tő­sé­ge. Lá­tom to­va­tűn­ni a fel­hő­ket, ké­pe­ket, az em­lé­ke­ket. Bó­bis­ko­lok. Cso­dá­la­tos da­lo­kat kom­po­ná­lok, de rög­tön el is fe­lej­tem őket. Az idő­nek nincs töb­bé sú­lya, Hé­lé­ne leül mel­lém. Köt. El­hes­se­ge­ti a le­gye­ket az ar­com­ról.

– Mit kérsz va­cso­rá­ra, Ber­nard?

– Mind­egy.

– Egy kis hús­le­vest, tü­kör­to­jást, bur­go­nya­pü­rét, jó?

– Na­gyon jó.

Kez­det­ben még vol­tak lel­ki­is­me­ret-fur­da­lá­sa­im. De ha­mar rá­jöt­tem, hogy Hé­lé­ne-nek va­ló­já­ban nem fon­tos a tes­ti sze­re­lem, bár­mennyi­re igye­ke­zett is. Ben­ne a nőt csak a fi­gyel­mes kéz je­len­ti, gyön­géd moz­du­la­tok­ra, gon­dos­ko­dás­ra, vi­gasz­ta­lás­ra te­rem­tő­dött ke­zet. Né­ze­ge­tem a ke­ze­it. Sze­ret­ném ál­lan­dó­an ma­ga­mon érez­ni őket, sze­ret­nék kis­gyer­mek­ké vál­ni, hogy ki­szol­gál­tas­sam ma­gam ne­kik, hogy mos­das­sa­nak, etes­se­nek. Alap­já­ban véve én se sze­re­tem a sze­rel­met. Fé­lénk, önző, ször­nyen árva kis­fiú ma­rad­tam. Hé­lé­ne mel­lett nem va­gyok egye­dül. Ru­há­ja meg­hit­ten su­hog kö­rü­löt­tem, már nem tud­nám nél­kü­löz­ni. El-el­be­szél­ge­tünk egy ki­csit. Hé­lé­ne nem túl in­tel­li­gens, ke­ve­set tud, fő­leg ál­ta­lá­nos­sá­go­kat. Jól ne­velt! És ez­zel min­dent meg­mond­tam! Jó mu­zsi­kus­nak hi­szi ma­gát, mert rit­mus­ra ké­pes ütö­get­ni a bil­len­tyű­ket. Ez az egyet­len, ami iga­zán bosszant. Tö­ké­le­tes len­ne, ha meg­elé­ged­ne az­zal, hogy ki­su­gá­roz­za a me­le­gét, mint egy asz­ta­li lám­pa. De nem csüg­ge­dek, pró­bá­lom át­for­mál­ni. Van a ház­ban egy zon­go­ra. Régi, le­han­go­ló­dott zon­go­ra, a mély hang­jai ko­pog­nak. Este Hé­lé­ne ját­szik ne­kem. Le­ülök a tört ru­gó­jú ka­na­pé­ra. Itt min­den régi, pár­ja­vesz­tett, meg­ha­tó. De a szo­bák­ban van va­la­mi ne­mes nagy­ság, még a ki­fa­kult ké­pek­ben is van némi báj. Iszom a for­ró teát. Rit­kán for­dul elő, hogy nem ér­zek va­la­mi tom­pa égést a gyom­rom­ban. A jól meg­cuk­ro­zott ka­mil­la ál­ta­lá­ban el­al­tat. Ki­nyúj­tom a lá­bam, meg­tá­masz­tom a fe­jem, lá­tom Hé­lé­ne-t hát­tal, ahogy meg­vi­lá­gít­ják a zon­go­rán égő gyer­tyák. Sze­re­ti Cho­pint. Saj­nos! Me­re­ven ját­szik.

– En­gedd el ma­gad! – mon­dom neki.

– Eh­hez te nem ér­tesz – vá­la­szol.

– De igen. Egy ki­csit me­le­geb­ben, öröm­mel…

– Cho­pin szo­mo­rú.

– Nem min­dig, drá­gám, nem min­dig.

– Mit tudsz te er­ről?

– Így ér­zem.

Ami­kor túl erős a kí­sér­tés, fel­ál­lok, de a ke­zem nem hú­zom ki a zse­bem­ből.

– Kezdd elöl­ről. Sze­rezz ne­kem örö­möt… Ne tö­rődj annyi­ra az ütem­mel. Kép­zeld azt, hogy víz­ben úszol. Úszol, a hul­lám fel­emel…

Ez az! Uj­ja­im­mal a le­ve­gő­ben pró­bál­ga­tom a dal­la­mot. Hé­lé­ne ab­ba­hagy­ja.

– Meg kel­le­ne pró­bál­nod, Ber­nard. Szí­ve­sen se­gí­te­nék ne­ked.

Vissza­ülök a ka­na­pé­ra. Iszom egy korty teát.

– Foly­tasd! – mon­dom. – Ne tö­rődj ve­lem. Újra kez­di, fé­lig fe­lém for­dul­va, hogy lás­sa, meg va­gyok-e elé­ged­ve. Gé­pi­e­sen fel­eme­lem a fe­jem. A fáj­da­lom itt van kéz­nyúj­tás­nyi­ra. Ki­tar­tó­an fáj, rö­vid szú­rá­sok­kal az ol­da­lam­ban. De na­gyon. Olyan, mint­ha fi­no­man ha­rap­dál­ná­nak. Hé­lé­ne fél­be­sza­kít­ja a já­té­kot.

– Fáj?

– Egy ki­csit.

Mel­lém ül, át­öle­li a vál­lam. Fe­jem a fe­jé­hez tá­masz­tom.

– Na­gyon bánt, drá­gám, hogy ilyen ál­la­pot­ban lát­lak.

– Ó, sem­mi az egész. Majd job­ban le­szek, ha iga­zi ke­nye­ret, iga­zi cuk­rot ehe­tünk, iga­zi ká­vét iha­tunk…

Nem ma­gya­ráz­ga­tok to­vább, hi­szen mind­ez meg­volt, amíg Ag­nés élt. Most ne­künk is csak az van, ami min­den­ki­nek: Er­satz. Hé­lé­ne ka­var­gat­ja a teát, hi­he­tet­le­nül édes ne­kem ez a hang. Va­la­mi bol­dog reny­he­ség száll meg. Hé­lé­ne-hez si­mu­lok. Lé­leg­ze­te könnye­dén fel­emel… El­me­rü­lök a me­leg­ben.

– Lá­tod, el­mú­lik – sut­tog­ja. – Igyál, ked­ve­sem.

A ka­na­lat a szám­hoz eme­li, és én iszom, csu­kott szem­mel. A ka­nál a fo­gam­hoz koc­can, ked­vem vol­na ne­vet­ni, de nem tu­dom, mi­ért. Mind­ket­ten a szunnya­dó ház szí­vé­ben va­gyunk. Egy asszony be­szél hoz­zám hal­kan. Néha meg­reccsen egy bú­tor, és vissz­hang­kép­pen meg­szó­lal a zon­go­ra. Csak nem moz­dul­ni töb­bé! So­ká­ig moz­du­lat­la­nok ma­ra­dunk. Hé­lé­ne tü­rel­me vég­te­len. Az­tán se­gít fel­men­ni a szo­bám­ba, se­gít le­vet­kőz­ni, le­fe­küd­ni.

– Jól vagy? Nincs va­la­mi­re szük­sé­ged?

Meg­iga­zít­ja a pár­nát, vé­gig­si­mít­ja az ar­com, az­tán hal­lom, hogy ő is vet­kő­zik; min­den nesz olyan gaz­dag, meg­nyug­ta­tó. Már majd­nem al­szom, ami­kor tes­te éde­sen mel­lém süp­ped, uj­jam he­gyé­vel vé­gig­si­mo­ga­tom. Ki­pi­hen­ten éb­re­dek. Is­mét élénk va­gyok. Sé­tá­lok egyet a kert­ben. Ol­va­sok egy ki­csit a kör ala­kú sza­lon­ban, ahon­nan rá­lá­tok a fo­lyó­ra. Hé­lé­ne be­nyit:

– Jól ér­zed ma­gad?

– Igen.

– El­me­he­tek be­vá­sá­rol­ni?

– Per­sze hogy el.

A falu egé­szen kö­zel van, de Hé­lé­ne ka­bá­tot vesz, ka­la­pot tesz. Ez már nem bosszant. Az a fon­tos, hogy ha­mar vissza­jöj­jön. Úgy ebé­de­lünk, ahogy ré­gen szok­tak az em­be­rek. Fel­ál­lít­juk va­la­hol a kis­asz­talt, ott, ahol ép­pen tet­szik, gyak­ran kinn a te­ra­szon, hogy él­vezzük az utol­só nap­su­ga­ra­kat. Hé­lé­ne azon töri a fe­jét, hogy te­gye ét­vágy­ger­jesz­tő­vé a sze­gé­nyes, ki­uta­lás­ra ka­pott táp­lá­lé­kot. Hoz­za a fű­sze­res­nél vagy a hen­tes­nél hal­lott hí­re­ket, én ne­ki­lá­tok az evés­nek, óva­to­san, hogy fel ne éb­resszem az alvó fáj­dal­mat. Utá­lom az ét­ke­zé­se­ket kö­ve­tő órát. Hé­lé­ne is, bár ő op­ti­miz­mus­sal teli de­rűt szín­lel. Mo­so­ga­tás köz­ben is en­gem fi­gyel. Vá­rok. Meg­öl, tönk­re­tesz ez a vá­ra­ko­zás. Gyak­ran sem­mi sem tör­té­nik, cso­dál­ko­zom, ami­kor né­gyet üt az óra; nem szen­ved­tem, meg­gyó­gyul­tam. A ha­la­dék to­vább tart, erő­sö­dik. Még fe­cseg­ni, ne­vet­ni is van ked­vem. Az­tán hir­te­len ér­zem, hogy kö­ze­le­dik az újabb krí­zis. Ki­szá­rad a szám, hány­in­ger kí­noz, be­lém nyíl­lal a fáj­da­lom, egyet­len he­lyen, ki tu­dom ta­pin­ta­ni. Néha olyan, mint az izzó pa­rázs, egy mély lé­leg­zet­vé­tel­kor lob­ban fel ben­nem, más­kor meg olyan, mint a csí­pés vagy in­kább visz­ke­tés, mint­ha ki­üté­ses len­nék. Fá­zom. El­önt a láz. Ami­kor el­mú­lik, holt­fá­radt va­gyok. Hé­lé­ne meg­ré­mül, lá­tom raj­ta. Vé­gig­so­rol­ja, hogy mit et­tünk, okol­ja a bort, gya­nú­sít­ja a sza­ha­rint.

– Hagyd! – mon­dom. – Nem te­hetsz róla. Majd­nem biz­tos va­gyok ben­ne, hogy fe­ké­lyem van. Ez az én ko­rom­ban még nem olyan ve­szé­lyes.

– Aka­rod, hogy el­men­jünk egy szak­or­vos­hoz? – kér­de­zi Hé­lé­ne.

De én olyan jól ér­zem itt ma­gam, tá­vol a vá­ros­tól. A kó­sza hí­rek sze­rint egy­re ne­he­zebb az élet. Egy­re több a le­tar­tóz­ta­tás. Min­de­nütt ve­szély le­sel­ke­dik. In­kább tű­rök. Te­le­tö­möm ma­gam szén­tab­let­ták­kal. Arra min­dig lesz idő, hogy be­ugor­junk Ly­on­ba, ha sú­lyos­bo­dik a be­teg­sé­gem. De van még egy ok, ami vissza­tart. Nincs pén­zünk, a gyógy­ke­ze­lés pe­dig drá­ga. Az biz­tos, hogy gaz­dag le­szek, na­gyon gaz­dag, ha meg­ka­pom Char­les bá­csi utá­ni örök­sé­ge­met. De ez idő­be te­lik. Pil­la­nat­nyi­lag a gyar­mat és a mi vi­lá­gunk két kü­lön vi­lág. Vas­füg­göny vá­laszt­ja el őket. Egyet­len pénz­for­rá­sunk a ly­o­ni ház­ra fel­vett jel­zá­log. Hé­lé­ne ke­nye­rén élek, és ez­zel nem aka­rok vissza­él­ni. Egyéb­ként is, a há­bo­rú vé­gé­hez kö­ze­le­dik. Ad­dig már ki­bí­rom. Ér­zem, hogy meg fo­gok gyó­gyul­ni, mi­helyt meg­fe­le­lő lesz az el­lá­tás, mi­helyt el­ke­rü­lök er­ről a vi­dék­ről, és meg­sza­ba­du­lok a hoz­zá fű­ző­dő em­lé­kek­től. Mert most még fog­va tar­ta­nak. Soha nem te­szünk cél­zást erre. Ag­nés nem is lé­te­zett, eb­ben meg­egyez­tünk. Ju­lia sem. De néha még­is kö­rénk te­lep­szik a csönd, és hi­ány­zik be­lő­le a tel­jes­ség, a bol­dog­ság. Gyor­san el­űzzük. A jö­vő­ről be­szél­ge­tünk. Hé­lé­ne utaz­ni akar. Ő még Olasz­or­szág­ról, Gö­rög­or­szág­ról ál­mo­dik, mint egy kis­lány. Fel akar­ja fe­dez­ni Pá­rizst, alig is­me­ri. Me­sé­lek neki a szín­há­zak­ról, ká­vé­há­zak­ról, de őt leg­job­ban a Di­a­dal­ív és az Eif­fel to­rony ér­dek­li. Ab­ban egye­lő­re nem ér­tünk egyet, hogy mit csi­ná­lunk ké­sőbb. Én Niz­zá­ban vagy Men­ton­ban sze­ret­nék le­te­le­ped­ni. Ő vissza akar jön­ni Ly­on­ba, kap­cso­la­tot akar te­rem­te­ni azok­kal az em­be­rek­kel, akik­hez apja éle­té­ben járt. De azért nem erős­kö­dik. Bo­goz­ga­tom ma­gam­ban ezt az egé­szet, kö­ze­lít­ve a sza­va­kat, mon­da­to­kat. Nyil­ván­va­ló­an lesz jó né­hány szó­vál­tá­sunk. Néha azon mor­fon­dí­ro­zok ma­gam­ban, nem le­szek-e kény­te­len ké­sőbb – a le­he­tő leg­ké­sőbb – fel­tár­ni előt­te az igaz­sá­got, hi­szen nem aka­rok le­mon­da­ni a kar­ri­e­rem­ről pusz­tán azért, hogy ő bá­mu­lat­ba ejt­hes­se a régi ba­rá­ta­it. Per­sze az a leg­fon­to­sabb, hogy él­jünk, ki kell tép­nem ma­gam­ból ezt az erőm ja­vát fel­emész­tő égést. Igyek­szem meg­gyó­gyul­ni. Meg­es­kü­szöm ma­gam­nak, hogy si­ke­rül­ni fog. Hé­lé­ne azt ja­va­sol­ja, men­jek egy ki­csit le­ve­gőz­ni. Ha nem va­gyok túl fá­radt, oly­kor ked­vem tá­mad ba­ran­gol­ni egyet, a kar­já­ra tá­masz­kod­va, a bir­to­kon túl is. Szép a vi­dék, de megint rosszul ér­zem ma­gam. Fé­lek, hogy meg­lát­nak. Úgy ér­zem, ve­szély­ben va­gyok. Si­e­tünk vissza, és meg­könnyeb­bül­ten zu­ha­nok a he­ve­rőm­re. Cso­dá­lom Hé­lé­ne-t, olyan ki­egyen­sú­lyo­zott. Min­den sze­szé­lyem­nek en­ged. Ag­go­dal­ma el­le­né­re olyan bi­za­ko­dó­nak lát­szik, hogy han­gu­la­ta vé­gül rám is át­ra­gad. Iga­zán jó ke­reszt­anya!

– Mi­lyen sze­ren­cse – mon­dom neki egyik nap –, hogy ve­led ta­lál­koz­tam, és nem más­sal!

Vá­lasz nél­kül mo­so­lyog, ke­zét a vál­lam­ra te­szi.

– Bol­dog vagy, Hé­lé­ne? Iga­zán?… Nem le­het va­la­mi vi­dám do­log min­dig be­te­get ápol­ni…

– Te nem vagy be­teg, drá­gám… Ne ag­gá­lyos­kodj már annyit!

Be­fog­ja a sze­mem uj­ja­i­val, mint­ha sza­la­got ten­ne rá, két­ség­te­le­nül így akar­ja meg­aka­dá­lyoz­ni, hogy messzebb lás­sak, és ma­gam­ban töp­reng­jek. Kel­le­mes ön­tu­dat­lan­ság­ba szé­dü­lök. Ép­pen csak hal­lom, ahogy sut­tog­ja:

– A teád, Ber­nard… Ki fog hűl­ni.

Eny­he fin­tor­ral iszom, rög­tön meg­lát­ja, sem­mi sem ke­rü­li el a fi­gyel­mét.

– Akarsz még egy kis cuk­rot?

– Ké­rek. Ke­se­rű ez a ka­mil­la.

Így kap­cso­lód­nak az es­ték a reg­ge­lek­hez, a reg­ge­lek az es­ték­hez. Az ősz gyön­gü­lő fé­nye­it sé­tál­tat­ja a gye­pen, ököl­be szo­rí­tott kéz­zel küsz­kö­döm, tel­jes erőm­ből. So­vány, ki­ál­ló arc­cson­tú ala­kot lá­tok, ha a tü­kör­be né­zek. Ke­ze­men sár­gul a bőr, szá­raz, re­pe­de­zett, mint a le­ve­lek. Mennyit fogy­tam? So­kat kel­le­ne en­nem, hogy össze­szed­jem ma­gam, de a leg­ki­sebb fa­lat is meg­áll ben­nem, mint a kő, és mar, akár a sav. Hogy tör­het­nék ki eb­ből az ör­dö­gi kör­ből? Las­san fo­gal­ma­zó­dik meg ben­nem a gon­do­lat, hogy ne­héz lesz rend­be jön­ni, hogy ta­lán so­ha­sem jö­vök már rend­be. De ez még csak gon­do­lat. Vizs­gál­ga­tom kí­ván­csi­an, ala­po­san. Meg­hal­ni?… Nem, lá­za­dást nem ér­zek. De őszin­tén szól­va, kis­sé esz­te­len­nek tű­nik ez a gon­do­lat. Mi­ért hal­nék meg? At­tól még nem kell meg­hal­ni, hogy sok a sa­vam, ami… Az­tán a gon­do­lat to­vább­men­de­gél, aka­ra­tom el­le­né­re; előt­tem éb­red, és csak so­ká­ra al­szik el, ami­kor én már be­huny­tam a sze­mem. Szer­ve­ző­dik, erő­sö­dik tu­da­tom va­la­me­lyik rej­tett zu­gá­ban. Las­san­ként rá­jö­vök, hogy én va­gyok ve­szély­ben. A ha­lál el­in­dult ér­tem. Már úton van. Jön. Hir­te­len föl­rém­lik előt­tem, hogy nem fo­gok meg­gyó­gyul­ni. Át­élem a tisz­tán­lá­tás krí­zi­se­it, ezek épp­úgy meg­tör­nek, mint a has­gör­csök. Le­he­tet­len! Nem azért küsz­köd­tem annyi éven át, nem azért tar­tot­tam ki annyi meg­pró­bál­ta­tás kö­ze­pet­te, hogy ide jöj­jek meg­hal­ni, ebbe az el­ve­szett kül­vá­ros­ba. – For­go­ló­dom az ágy­ban, mo­cor­gok a he­ve­rőn.

– Mi ba­jod? – kér­de­zi Hé­lé­ne.

– Sem­mi, sem­mi…

Le­tör­li ve­rej­té­kes hom­lo­kom. Kézszo­rí­tás­sal kö­szö­nöm meg neki. Ő itt van! Nem tör­tén­het sem­mi ba­jom. Hé­lé­ne na­gyon gon­dos. So­ha­sem en­ged­né be­lép­ni a ha­lált ebbe a ház­ba. Mocs­kos do­log a ha­lál. Ha Hé­lé­ne nem megy el ha­zul­ról, Ag­nés sem len­ne ha­lott.

– Ne hagyj el!

– Nem hagy­lak el, drá­gám. Lá­tod. Nem moz­du­lok mel­lő­led. Az utób­bi idő­ben oko­sabb vol­tál.

Mi­lyen messze van az az utób­bi idő! A nyu­gal­mam el­re­pült. Ha ma­gam­ra hall­gat­nék, min­den­nap ki­hív­nám az or­vost. Idő­ről idő­re el­jön, meg­néz, ki­fag­gat, a fe­jét csó­vál­ja.

– Ré­gi­ből nem le­het újat csi­nál­ni – mond­ja böl­csen.

– Mond­ja már meg! A vé­gét já­rom?

– Az ör­dög­be is, de­hogy! Most fi­zet az egész­ség­te­len táp­lál­ko­zá­sért.

A ré­pák, mar­ga­ri­nos ke­nye­rek, a lo­pott, rom­lott hús­da­ra­bok a kony­há­ban. Ezt ne­ve­zi ő egész­ség­te­len­nek! Só­haj­tok.

– Ér­tem, dok­tor.

A ke­ze­lés vál­to­zat­lan – zár­ja le a be­szél­ge­tést el­me­nő­ben. – Majd las­san min­den rend­be jön!

En­nek el­le­né­re gyöt­rő há­nyás­ro­ha­ma­im van­nak, a szám tele epé­vel, a nyel­vem gyul­ladt.

– Aka­rod, hogy vissza­men­jünk Ly­on­ba? – kér­de­zi Hé­lé­ne.

Jól tud­ja, so­ha­sem egyez­nék bele, hogy vissza­men­jünk abba az em­lé­kek­től ter­hes ház­ba. El­kez­dő­dött az esős év­szak, hosszú őszi esők füs­tö­lög­nek a Saô­ne fe­lett, meg­töl­tik a ker­tet mo­raj­jal, pá­rá­val. Újra fo­goly va­gyok az eső rá­csai mö­gött. Né­zem az esőt. Já­rok szo­bá­ról szo­bá­ra, hogy le­győz­zem a vi­gasz­ta­lan bá­gyadt­sá­got, amely­be min­den krí­zis után be­le­süp­pe­dek. Hé­lé­ne‘ sze­mé­vel kö­vet.

– Ne fá­raszd ma­gad, drá­gám!

Sze­gény Hé­lé­ne! Mi­cso­da éle­te van mel­let­tem. Mennyi­re szé­gyel­lem, hogy ha­zu­dok neki. A be­teg­sé­gem előtt el sem tud­tam kép­zel­ni, hogy el­me­sél­jem neki, mi tör­tént. Most vi­szont kezd ter­hes­sé vál­ni a tit­kom. Hi­szen sze­ret! Az em­ber nem veti meg, akit sze­ret, és fő­leg nem vet meg egy hal­dok­lót. Mennyi­re gyű­lö­löm eze­ket a pil­la­na­to­kat, ami­kor el­lá­gyu­lok. Utá­lom az ön­saj­ná­la­tot. Ha már meg kell hal­nom, leg­alább tud­jak hall­gat­ni. De hogy har­col­jak egy rög­esz­me el­len, ha az az egyet­len el­fog­lalt­sá­gom, hogy egyik ab­lak­tól a má­si­kig já­rok, egyik szo­bá­ból a má­sik­ba jö­vök-me­gyek, né­ze­ge­tem ma­gam az ab­lak­üve­gek­ben, mé­rem a lá­zam. Nem hoz-e ben­nün­ket kö­ze­lebb egy­más­hoz az igaz­ság? Mert van köz­tünk egy le­he­let­nyi tá­vol­ság. Mi­ért ke­rü­lünk – egyet­ér­tés­ben – min­den ilyen té­mát? Egyéb­ként, nem én ke­rü­löm, ha­nem Hé­lé­ne. Azt le­het­ne mon­da­ni, min­dig is érez­te, hogy van­nak ben­nem til­tott zó­nák. Ta­pin­ta­ta, ame­lyet az­előtt annyi­ra ér­té­kel­tem, kez­dett in­ge­rel­ni. Úgy érez­tem, job­ban kel­le­ne sze­ret­nie en­gem, tel­je­seb­ben, hi­bá­im­mal együtt. Mit is ad ne­kem? Fi­gyel­mes­sé­get mint egy ápo­ló­nő… Rend­kí­vü­li oda­adás­sal ápol. De van­nak pil­la­na­tok, ami­kor ne­héz el­vi­sel­ni az oda­adást. Nincs szük­sé­gem oda­adás­ra. Azt aka­rom, hogy ma­ga­mért ápol­ja­nak. Va­jon ak­kor is ilyen jó len­ne, ha tud­ná?…

Pró­bá­lok küz­de­ni ez el­len a vá­rat­lan, be­te­ges kí­sér­tés el­len. Mi­ért koc­káz­tas­sak egy olyan kí­sér­le­tet, amely csak árt­hat mind­ket­tőnk­nek? De nem tu­dom meg­vál­toz­tat­ni az ál­mo­do­zá­sa­im irá­nyát. Már nem is eszem, a böjt­től még éle­seb­ben, vi­lá­go­sab­ban gon­dol­ko­dom, ez meg­ijeszt és kí­ván­csi­vá tesz. Nincs időm unat­koz­ni. Né­zem ma­gam. Né­zem ma­gun­kat… Nyil­ván­va­ló, hogy bo­csá­nat­ra van szük­sé­gem. Ezek a csil­la­pí­tó ke­zek a hom­lo­ko­mon, ez még sem­mi! Nem elég. Egy sok­kal ben­sőbb és ta­lán gyó­gyít­ha­tat­lan lá­zat kell csil­la­pí­ta­ni­uk. Ki fog ne­kem fel­men­tést adni, min­den­re, mi­előtt el­tű­nök e vi­lág­ból? Be­szél­nem kell. De va­la­mi ve­lem szü­le­tett fé­lénk­ség vissza­tart. Ha ké­pes let­tem vol­na be­szél­ni ma­gam­ról azok­nak, akik sze­ret­tek, ta­lán ke­ve­seb­bet gon­dol­tam vol­na ma­gam­ra. Ta­lán nem lett vol­na a szí­vem ilyen nagy, mér­ges, fe­ke­te vér­rel telt töm­lő mos­tan­ra! Be­szél­ni! De mi­kor? Hé­lé­ne ag­gó­dik.

– Mi gyö­tör, Ber­nard?

Mi­ből gya­nít­hat­ná, hogy nem bí­rom el­vi­sel­ni, ha így szó­lít? Hogy mond­jam meg neki: Nem va­gyok Ber­nard! Von­szo­lom ma­gam, egy­re rosszabb ér­zés­sel. Zsör­tö­lő­döm. A húst ke­mény­nek, a fő­ze­lé­ket ízet­len­nek, a ká­vét po­csék­nak ta­lá­lom. Hé­lé­ne min­dig mo­so­lyog, ez a mo­soly két­ség­be ejt. Ak­kor is len­ne bá­tor­sá­ga a mo­soly­gás­hoz, ha tud­ná?… For­go­ló­dom kö­rü­löt­te. Olyan va­gyok, mint a kis­fiú, aki­nek ked­ve vol­na össze­tör­ni a já­té­kát.

– Hé­lé­ne!

– Igen?

Le­he­tet­len, tel­je­sen le­he­tet­len. El­szo­rul a tor­kom. Ful­dok­lom… Föl­hú­zom a nagy csiz­má­kat, ki­me­gyek az eső­be, bo­lyon­gok a szi­va­csos­sá vált fa­sor­ban, ahol a le­ve­lek­ből las­san te­le­vény lesz. A köd mé­lyén ott a nagy­vá­ros. A ház fe­ke­te a ned­ves­ség­től. A föld­szin­ten meg­lib­ben egy füg­göny. Hé­lé­ne nyug­ta­lan, nem té­veszt szem elöl. Sé­tál­ta­tom a be­teg­sé­gem, szó­ra­koz­ta­tom, pró­bá­lom el­al­tat­ni. Ugyan­ak­kor mon­da­to­kat for­má­lok, nem túl meg­szé­gye­ní­tő val­lo­má­so­kat ta­lá­lok ki. Meg­es­kü­szöm, hogy be­szél­ni fo­gok, ami­kor asz­tal­hoz ülünk, vagy in­kább egy ki­csit ké­sőbb, ami­kor Hé­lé­ne fel­tá­mo­gat a szo­bám­ba pi­hen­ni. Elő­re lá­tom a je­le­ne­tet, ami kö­vet­ke­zik. Át fog ölel­ni, azt mond­ja: Nem tesz sem­mit, drá­gám. Nem fon­tos, mi a ne­ved, sze­ret­lek. És alap­já­ban véve ez így igaz! Mit szá­mít a név? De ak­kor meg mi­nek be­szél­jek?

Ki­nyit­ja az ab­la­kot.

– Ber­nard! Gye­re be! Meg­fá­zol.

Pon­to­san úgy, ahogy haj­dan az anyám. Vissza­me­gyek dü­höng­ve, ol­da­lam­ban tom­pán döf­köd a szú­rás. Az­tán egy nap, nem tu­dom, mi­ért, meg­száll az ih­let. Le­ülök a zon­go­rá­hoz. Né­hány fu­tam, ki­la­zí­tom oly ré­gen mun­ka nél­kü­li uj­ja­im. Az­tán rög­tön egy Cho­pin-ke­rin­gő. Hé­lé­ne fenn ta­ka­rít a szo­bá­ban. Meg­áll az első han­gok­nál. Uj­ja­im to­vább fut­nak a bil­len­tyű­kön. So­kat fe­lej­tet­tem, de még éle­tet tu­dok adni en­nek a szép ze­né­nek, amely­ben olyan meg­ha­tó­an egye­sül lel­ke­se­dés, ál­mo­do­zás, le­mon­dás. El­fog a hév, meg­fe­led­ke­zem min­den ba­jom­ról. Az el­csi­gá­zott hang­szer­ből szen­ve­dé­lyes mo­no­ló­got csa­lok ki, élet­ről, ha­lál­ról be­szé­lek! Már nem is va­gyok be­teg. Mo­hón ját­szom, tor­ko­san, őr­jöng­ve, két­ség­be­eset­ten. Má­sutt va­gyok, az iga­zi ott­ho­nom­ban. Uj­ja­im re­pül­nek. Bor­zon­gást ér­zek a tar­kó­mon. Most egy noc­tur­ne. Nem na­gyon sze­re­tem ezt a fe­lü­le­tes szo­mo­rú­sá­got, de ha olyan egy­sze­rű! Öm­lik, mint a hold­fény. És be­fe­je­zé­sül, mi­vel mást nem tud­tam, egy fér­fi­as, ko­moly po­lo­nézt ját­szot­tam, ré­ve­de­ző sze­mek­kel, mint­ha a csil­la­gok felé in­dul­tam vol­na. Így kell elé­be men­ni a sors­nak! Vé­gig­fu­tok az utol­só ak­kor­do­kon, égő ke­ze­im le­hull­nak. Is­te­nem, mi­lyen bol­dog va­gyok…

Hé­lé­ne itt van. Ma­gam mel­lett lá­tom, ami­kor fel­eme­lem a fe­jem. Sá­padt, gyor­san lé­leg­zik.

– Ber­nard! – sut­tog­ja. – Soha töb­bé nem me­rek ját­sza­ni ez­u­tán…

Mint­ha dü­höt akar­na el­foj­ta­ni. Bó­ko­kat vár­tam, azt hit­tem, fel­ki­ált: Ki vagy te, drá­gám? Ak­kor be­szél­tem vol­na. De nem. Vissza­foj­tott ha­rag­gal néz, mint­ha va­la­mi ér­té­kes dol­got lop­tam vol­na el tőle.

– Hogy gú­nyol­hat­tál ma­gad­ban! – kez­di újra.

Té­to­va moz­du­la­tot te­szek. Ki­me­rí­tett az erő­fe­szí­tés, és egy­re erő­seb­ben kí­noz a fáj­da­lom.

– Mi­ért nem ír­tál soha ar­ról – foly­tat­ta hogy ilyen te­het­sé­ges vagy?

Hát ez már sok! Ha­zu­dik! Ha­tá­ro­zot­tan Szán­dé­ko­san ki­tart a ha­zug­ság mel­lett. Hogy vol­na le­het­sé­ges, hogy Ber­nard, a de­rék Ber­nard, aki desz­kát árult, úgy tu­dott ját­sza­ni, mint én!

– Gye­re, pi­henj le, drá­gám! – mond­ja. – Ha sej­tet­tem vol­na… De te min­dig tit­ko­ló­zol. Egé­szen rend­kí­vü­li mű­ked­ve­lő vagy, tu­dod.

Se­gít fel­áll­ni. Ked­vem len­ne ne­vet­ni, üvöl­te­ni, meg­po­foz­ni. Mű­ked­ve­lő! Ó, mi­lyen os­to­ba!. Én, Yves Nat ta­nít­vá­nya, mű­ked­ve­lő! Nem akar­ja meg­ér­te­ni. Nem akar­ja el­is­mer­ni, hogy nem va­gyok Ber­nard. Ta­lán meg­ré­mült? Hir­te­len rá­jött arra, hogy egy is­me­ret­len­hez van köt­ve… A kar­já­ra tá­masz­kod­tam, és a ka­na­pé­ig von­szo­lom ma­gam. Most már szá­nom Hé­lé­ne-t. De túl fá­radt­nak ér­zem ma­gam ah­hoz, hogy ma­gya­ráz­kod­ni kezd­jek…

– Az or­vos­sá­god, drá­gám.

Újra a gon­dos­ko­dó Hé­lé­ne. Nyújt­ja a ka­na­lat, pár­nát tesz a há­tam mögé. Kor­hol.

– Lá­tod, mi­lyen ál­la­pot­ba ke­rül­tél, sze­gény Ber­nard-om? És mind­ez csak azért, hogy be­bi­zo­nyítsd: jó zon­go­ris­ta vagy!

Ma­ka­csul hall­ga­tok. Ér­zem, hogy le­he­tő­sé­get akar adni ne­kem. De ez az alig ész­re­ve­he­tő ke­mény­ség a hang­já­ban! Mi­lyen messze ke­rül­tünk egy­más­tól hir­te­len. Már saj­ná­lom, hogy en­ged­tem en­nek a fel­buz­du­lás­nak, jó adag hi­ú­ság volt ben­nem. Nem me­rek felé nyúl­ni. Egy csöpp­nyi ba­rát­ság ta­lán még tud­na… De nem. Túl késő. Mi­vel ő el­zár­kó­zik az igaz­ság elől, ne­kem kell ki­nyit­nom a sze­mét, erő­szak­kal. El kell mon­da­nom min­dent. A köz­tünk tá­madt kény­sze­re­dett­ség rosszabb min­den­nél, ami­től va­la­ha is fél­tem. Tud­nia kell, így kell meg­ítél­nie.

– Szük­sé­ged van még va­la­mi­re? – kér­di. – El­me­he­tek?

– Min­den rend­ben…Vár­ni fog­lak.

Mind­ket­ten pró­bá­lunk mo­so­lyog­ni. Szá­nal­mas. Be­hu­nyom a sze­mem. Az or­vos­ság nem hoz meg­könnyeb­bü­lést. A zakó szö­ve­tén ke­resz­tül dör­zsöl­ge­tem az ol­da­lam. Hall­ga­tom a ház­ban vissz­hang­zó lép­te­ket. A kert felé tá­vo­lod­nak. Egye­dül va­gyok. Van időm fag­gat­ni, kí­noz­ni, gyö­tör­ni ön­ma­gam. El­vesz­tet­tem Hé­lé­ne-t. Vagy leg­alább­is el fo­gom ve­szí­te­ni, ha nem te­szek sem­mit, ha to­vább en­ge­dem így a dol­go­kat. Fel­ál­lok, és a fal­nak tá­masz­kod­va, las­san be­me­gyek Hé­lé­ne szo­bá­já­ba. Rit­kán jö­vök ide. Ez az ő odú­ja, az ő me­ne­dék­he­lye. Ide gyűj­töt­te össze a Ly­on­ból ho­zott né­hány bú­tor­da­ra­bot: egy kis könyv­szek­rényt, vit­rint, az író­asz­ta­lát. Mi­vel nincs bá­tor­sá­gom be­szél­ni, írni fo­gok. Csak né­hány szót:

Nem va­gyok Ber­nard. Ger­va­is va­gyok. Nem akar­ta­lak be­csap­ni. A kö­rül­mé­nyek…

Az­tán rö­vi­den össze­fog­la­lom az ese­mé­nye­ket. Utá­na leg­alább nyu­god­tan tu­dunk majd be­szél­ni róla. A pár­be­széd ma­gá­tól ki­ala­kul.

Ki­hú­zom a fi­ó­kot, le­vél­pa­pírt ke­re­sek. Hova rak­hat­ta a le­vél­pa­pírt? Tu­dom, dü­hös len­ne, ha raj­ta­kap­na, hogy itt ko­to­rá­szok a dol­gai kö­zött. A jobb ol­da­li fiók nem en­ged. A fa meg­ve­te­me­dett a ned­ves­ség­től. Meg­rán­tom. Olyan hir­te­len jön ki, hogy az egész ki­csú­szik, és a ke­zem­ben ma­rad. Nincs ben­ne más, csak szám­lák, ér­dek­te­len ir­ka­fir­ka. Vissza­du­gom a fi­ó­kot, be­to­lom. Va­la­mi­ben meg­akad. Be­du­gom a ke­zem. Az üreg mé­lyén össze­kö­tö­zött ira­tok. Az uj­ja­im vé­kony kar­ton­la­pot húz­nak ki, va­ló­szí­nű­leg le­sza­kí­tot­ta a hir­te­len lö­kés. Egy fény­kép. Tö­re­de­zett, sár­gult, hi­ány­zik az egyik sar­ka… A vi­lá­gos­ság felé tar­tom. Ber­nard néz rám csú­fon­dá­ros arc­cal! Ugyan­az a fény­kép, amit Ag­nés szo­bá­já­ban lát­tam.

A fáj­da­lom­tól az asz­tal lap­já­ra gör­nye­dek. Émely­gés fog el. Mind­járt el­áju­lok. Ér­zem, hogy mo­zog a pad­ló. Tel­jes erőm­ből be­le­ka­pasz­ko­dom az asz­tal­ba, csak ne­hogy el­ájul­jak… Nem sza­bad… Hé­lé­ne mind­járt vissza­jön… Hosszan, sí­pol­va lé­leg­zem. A köd tisz­tul egy ki­csit. Újra lá­tom a fa­lat, a szo­bát. Sen­ki sincs mö­göt­tem. De a sze­mem előtt újra itt van Ber­nard, és nem me­rem fel­fog­ni, meg­ér­te­ni.

Nyí­lik a kert­aj­tó. Gyor­san vissza­te­szem a ké­pet a he­lyé­re, be­to­lom a fi­ó­kot, vissza­me­gyek a sza­lon­ba. Az, ab­lak­hoz ván­szor­gok, úgy te­szek, mint­ha az esőt fi­gyel­ném, a szür­ke eget, a fe­ke­te fá­kat. Hé­lé­ne be­lép.

– Hát így pi­hensz? Na de Ber­nard, kér­lek. Légy jó! Tu­dod, hogy az or­vos azt mond­ta…

Oda­jön ér­tem, las­san a ka­na­pé felé von­szol. Ned­ves arca az enyém­hez ér. Las­san si­mo­gat­ja a tar­kó­mat. En­ged ben­nem a fe­szült­ség, a leg­szí­ve­seb­ben el­sír­nám ma­gam a vál­lán.

– Ber­nard – sut­tog­ja –, ked­ve­sem.