X.

Más­nap, köz­vet­le­nül a reg­ge­li után ta­lál­tam meg a má­so­dik fény­ké­pet. Az ágya­mon várt rám, szem­be­tű­nőn. Majd­nem mel­lé zu­han­tam. Olyan ré­mü­let­ro­ham ka­pott el, hogy el­állt a lé­leg­ze­tem, ki­ha­gyott az agyam. It­tam egy po­hár vi­zet. Szó­ra­ko­zot­tan hall­gat­tam a zon­go­rát, va­la­ki egy Bach-pre­lű­döt ját­szott. Hát jó. Le va­gyok lep­lez­ve. En­nek meg kel­lett tör­tén­nie. Ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tot­tam, és zseb­re tett kéz­zel a kép elé áll­tam. Régi ama­tőr fel­vé­tel volt, re­pe­de­zett, sár­gult, hi­ány­zott az egyik sar­ka, de a kép elég éles volt, jól lát­szott a két sze­mölcs. Ber­nard megint ked­ve­sen rótt meg, ke­dé­lyes arc­cal, mint­ha bá­to­rí­ta­na. Té­ved­tem. Nem Ju­lia volt. Ag­nés!…

Le­ül­tem az ágy­ra. Is­te­nem, de fá­radt va­gyok… Te­hát Ag­nés volt. Min­dent tud. Már az első este óta. Annyi gon­do­lat, annyi kép to­lult elő az agyam­ban, hogy le kel­lett huny­nom a sze­mem, annyi­ra meg­gyö­tört az igaz­ság. Ber­nard eze­ket a fény­ké­pe­ket küld­te el a ke­reszt­any­já­nak, de Hé­lé­ne so­ha­sem kap­ta meg őket. Ag­nés el­fog­ta a le­ve­le­ket, meg­te­het­te, gyak­ran ő hoz­ta fel a pos­tát, időn­ként biz­to­san fel­bon­tott né­há­nyat, a nő­vé­ré­nek szó­lók kö­zül. De mi­ért, mi­ért?… Csak ma­gam elé kel­lett kép­zel­nem azt a kes­keny, zár­kó­zott kis ar­cot, a túl lágy és egy ki­csit min­dig ri­adt sze­me­ket, és min­den ért­he­tő­vé vált. Ag­nés meg­en­ged­he­tett ma­gá­nak egy-egy mo­solyt, ami­kor a nő­vé­re há­zas­ság­ról, a há­zas­sá­gunk­ról be­szélt. Ő volt a fi­a­ta­labb, a meg­alá­zott, most ő irá­nyí­tot­ta a já­té­kot, ő tar­tot­ta ke­zé­ben sor­sunk fo­na­lát. De ak­kor…

Kép­te­len vol­tam ki­is­mer­ni ma­gam e be­teg agy szőt­te int­ri­ka­te­ker­vé­nyek kö­zött. Lás­suk csak! Ag­nés egyik fél­té­keny­sé­gi ro­ha­má­ban írt Ju­li­á­nak. Ju­lia azon­ban, mint­hogy szük­sé­ge volt rám ter­vei meg­va­ló­sí­tá­sá­hoz, úgy ke­zelt, mint­ha én len­nék Ber­nard. A lát­vá­nyos for­du­lat, amely­re Ag­nés szá­mí­tott, el­ma­radt… Ezért Ag­nés nem le­he­tett egé­szen biz­tos ab­ban, hogy csa­lok. Bo­csá­nat – mond­tam el­lent ön­ma­gam­nak –, azt tud­ja, hogy ha­zu­dok, hi­szen olyan esz­kö­zei van­nak, ame­lyek… De nem, sőt! Hogy meg­vi­lá­go­so­dott most egy­szer­re min­den… Ág­nes­nek nincs sem­mi­lyen lát­no­ki te­het­sé­ge, Ag­nés játssza a mé­di­um sze­re­pét, hogy da­col­has­son a nő­vé­ré­vel, hogy ki­me­ne­kül­jön a szür­ke­ség­ből, hogy ki­elé­gít­sen va­la­mi gyöt­rő ha­tal­mi ösz­tönt… Mi­cso­da vá­rat­lan al­ka­lom volt az én ér­ke­zé­sem! Hogy be­csa­pott min­ket, Hé­lé­ne-t és en­gem is a cél­zá­sa­i­val! Egye­dül Ju­lia, ez a ra­vasz róka ta­lál­ta ki az igaz­sá­got. Ju­lia az egyet­len iga­zi szö­vet­sé­gesem.

A ci­ga­ret­ta­ha­mu a két tér­dem közt a ta­ka­ró­ra esett. Rá­fúj­tam.

Nem vol­tam olyan ál­la­pot­ban, hogy las­san vé­gig tud­jak gon­dol­ni min­dent, de arra még ké­pes vol­tam, hogy egy­más mel­lé rak­jam azt a két gon­do­la­tot, amely ta­lán még meg­ment­he­tett: mi­vel Ju­lia el­is­mert öccsé­nek, Ág­nes­nek nincs bi­zo­nyí­té­ka. Egy­sze­rű­en csak gya­nít­ja, hogy nem va­gyok Ber­nard, a kép­ügyet csak azért csi­nál­ta, hogy val­lo­más­ra kény­sze­rít­sen, hogy nála ke­res­sek ol­tal­mat. Utá­na el­árul­ta vol­na Hé­lé­ne-nek, hogy Ber­nard nem Ber­nard, ez lett vol­na az ő di­a­da­la. Hé­lé­ne meg­csú­fol­va tá­vo­zott vol­na. Már­pe­dig ezt nem tud­nám el­vi­sel­ni… Bár­mi­lyen fur­csán hang­zik is, so­ha­sem tűr­tem vol­na el, hogy Hé­lé­ne sze­mé­ben bű­nös le­gyek. Ta­gad­nom kell te­hát, ta­gad­ni to­vább, meg­ma­rad­ni Ber­nard-nak, meg­győz­ni Ag­nést. Nem lát­tam, hogy vég­ző­dik ez a ka­land, de arra el vol­tam szán­va, hogy én nem en­ge­dek. Ag­nés iránt csak meg­ve­tést és un­dort érez­tem; nem azért, mert be­csa­pott, ha­nem azért, mert kép­te­len volt át­lát­ni a kül­ső­sé­ge­ken, mert so­ha­sem ju­tott kö­zel ah­hoz a vi­lág­hoz, amely­nek a tit­ka­it annyi­ra sze­ret­tem vol­na meg­is­mer­ni. Nem el­árult – rá­sze­dett. Ez volt a leg­rosszabb. Még Ju­lia ha­lá­lá­ért is őt tet­tem fe­le­lős­sé. Most az egy­szer szin­te öröm­mel vol­tam rossz­in­du­la­tú…

Az egész dél­előt­töt a szo­bám­ban töl­töt­tem – el­mél­ke­dés­sel. Van­nak em­be­rek, akik min­dig iga­zat tud­nak adni ma­guk­nak, én könnyeb­ben tu­dom fel­idéz­ni újra meg újra azt, hogy mi­ben té­ved­tem. Egé­szen az utá­la­tig mez­te­le­ní­tet­tem le ma­gam. Még min­dig a fü­lem­ben volt a lö­vé­sek, a fél­be­sza­kadt lép­tek zaja. Ezek az em­lé­kek most már nem hagy­nak el. Me­ló­dia­tö­re­dé­kek kí­sér­ték e sö­tét gon­do­la­to­kat. Egy bo­rí­ték sar­ká­ra még né­hány hang­je­gyet is ír­tam. A go­lyó­szó­ró rit­mu­sa ak­kor­dok­ká for­má­ló­dott. Az éle­tem­ben min­den csak ürügy volt. A sors meg­ta­gad­ta tő­lem az iga­zi szen­ve­dé­lye­ket, iga­zi fáj­dal­ma­kat, a va­ló­di bű­nö­ket, va­ló­di ál­do­za­to­kat. Nem te­het­tem sem­mit. Ér­zel­mi nyo­mo­rék vol­tam.

Dél­ben asz­tal­hoz ül­tünk, ahogy szok­tunk.

– Hogy érzi ma­gát? – kér­dez­te tő­lem Hé­lé­ne.

Ág­nest néz­tem, ő is gon­dol­ko­dón né­zett rám.

– Vég­ered­mény­ben maga ha­ra­gu­dott rá – je­gyez­te meg.

– Még­is­csak a nő­vé­re volt – mond­ta Hé­lé­ne szá­ra­zon. – És Ger­va­is el­vesz­té­se után… Kép­zel­jük csak az ő he­lyé­be ma­gun­kat.  ,

– Ger­va­is! – szólt Ag­nés egy kéz­le­gyin­tés­sel.

– Mi az?

– Az már olyan ré­gen volt.

– Te nem sze­retsz sen­kit – mond­ta Hé­lé­ne.

Ag­nés meg­von­ta a vál­lát.

– Mit tudsz te er­ről?

Fá­rasz­tot­tak ezek a cse­te­pa­ték, most már vi­lá­go­san lát­tam, mit akar Ag­nés. Csönd­ben ma­rad­tam, hogy ez­zel is meg­pró­bál­jam meg­rö­vi­dí­te­ni az ét­ke­zés ide­jét.

– Most majd pi­hen­het egy jót – mond­ta Hé­lé­ne. – Be kell men­nem a vá­ros­ba vá­sá­rol­ni.

– Én meg – mond­ta Ag­nés – le­mond­tam min­den kli­en­se­met. Azt hit­tem, sze­gény Ju­lia to­vább ma­rad.

A két nő­vér bi­zal­mat­lan pil­lan­tá­so­kat ve­tett egy­más­ra. Si­et­tem meg­nyug­tat­ni Hé­lé­ne-t.

– Al­szom még egy ki­csit. Tény­leg na­gyon fá­radt­nak ér­zem ma­ga­mat.

De ma­gam­ban már el­ha­tá­roz­tam, hogy sza­kí­tok Ag­nésszel. Ta­lán egy­ha­mar nem lesz rá al­kal­mam. Alig ke­rült a desszert az asz­tal­ra, ki­men­tet­tem ma­gam, és vissza­vo­nul­tam a szo­bám­ba. Itt meg­pró­bál­tam ma­gam elé kép­zel­ni a be­szél­ge­tést, amely­re ké­szül­tem, de hi­á­ba. Nem ta­lál­tam a meg­fe­le­lő sza­va­kat, azt se tud­tam, mit is vá­rok va­ló­já­ban Ág­nes­től. A gon­do­la­ta­im las­san­ként kép­pé vál­tak; kép­ze­let­ben már le­győz­tem Ág­nest. Az­tán Hé­lé­ne-t; gaz­dag vol­tam, hí­res em­ber, hang­ver­se­nye­ket ad­tam… Sze­ren­csét­len fic­kó!

Rá­kény­sze­rí­tet­tem ma­gam, hogy be­ves­sem az ágyam, és egy kis ren­det csi­nál­jak a szo­bám­ban. Ez leg­alább va­ló­ság volt, va­la­mi kéz­zel­fog­ha­tó do­log. Saj­nos, ha­lá­lo­san unal­mas is, így az­tán rög­tön vissza­zu­han­tam sö­tét gon­do­la­ta­im­ba. Meg­fé­sül­köd­tem, le­ke­fél­tem a ru­há­mat. Zseb­re dug­tam Ber­nard fény­ké­pét. Ké­szen áll­tam. A la­kás in­ga­órái ket­tőt ütöt­tek sor­ra, egyik a má­sik után. Ta­pint­ha­tó volt az idő eb­ben a la­kás­ban. Az em­ber be­lé­le­gez­te, be­le­ra­gadt, von­szol­ta maga után. Ked­vem lett vol­na meg­dör­zsöl­ni a ke­zem, ar­com, ahogy a le­gyek dör­zsöl­ge­tik össze a lá­bu­kat, mi­előtt föl­rö­pül­nek. Apró, szá­raz ko­po­gás­nak hal­lot­tam Hé­lé­ne lép­te­it. Vég­re el­tá­vo­lod­tak az elő­szo­ba felé; a be­já­ra­ti ajtó be­csu­kó­dott, zaja a mel­lem­ben vissz­hang­zott. Most vagy soha. Láb­ujj­he­gyen át­men­tem az ebéd­lőn, majd a sza­lo­non. Hü­lye­ség, de az volt a be­nyo­má­som, hogy a csönd se­gít. Ket­tőt-hár­mat ko­pog­tam Ag­nés aj­ta­ján, az­tán be­lép­tem, ahogy szok­tam. A kör­mét fé­nye­sí­tet­te az ab­lak előtt ülve.

– Bo­csás­son meg! – mond­tam. – Va­la­mit a szo­bám­ban fe­lej­tett!

Az asz­tal­ra dob­tam a fény­ké­pet, az ol­lók és csi­pe­szek közé. Nagy buz­ga­lom­mal to­vább dör­zsöl­te a kör­mét.

– Ugye, maga volt?

– Igen.

– És ugyan­csak maga lop­ta el eze­ket a nő­vé­ré­nek kül­dött ké­pe­ket?…

Hal­kan csi­kor­gott a kö­röm­re­sze­lő. Ag­nés egé­szen kö­zel­ről néz­te a ke­zét, las­san for­gat­ta.

– El­lop­tam! – mond­ta. – Mi­cso­da sza­vak!

– Nem a szó szá­mít – Maga írt Jú­li­á­nak is.

– Igen, én… Jo­gom volt hoz­zá, maga nem az öccse.

Gyön­gé­den az egyik vál­lá­ra tet­tem a ke­ze­met.

– Nem vagy, na­gyon okos – mond­tam. – Sem­mit nem ér­tet­tél meg. Azt hi­szed, hogy az ele­jén ko­mo­lyan vet­tem ezt a ke­reszt­anya­sá­got? Gon­dol­kodj már egy ki­csit. Az első vo­nal­ban vol­tunk, sok­szor sem­mi dol­gunk. Ír­tak ne­künk asszo­nyok. Szó­ra­ko­zás­ból vá­la­szol­tunk ne­kik. Az ör­dög­be is, ez sok­kal kel­le­me­sebb já­ték volt, mint a kár­tya. De csak já­ték… Néha ke­reszt­anyát cse­rél­tünk. Az volt a leg­ka­pó­sabb, aki cso­ma­got is kül­dött. A re­sze­lő meg­állt.

– Én se vol­tam jobb, mint a töb­bi. Ne­kem soha nem volt időm nők­re, jó vicc­nek ta­lál­tam, hogy le­ve­le­ket ka­pok. Jó vicc­nek, de egy ki­csit meg­ha­tó­nak is. Van Ly­on­ban va­la­ki, aki ér­dek­lő­dik irán­tam. Ez le­het tré­fa, de le­het tün­dér­me­se is. Ér­ted, mit aka­rok mon­da­ni? A fiúk, ami­kor a ke­reszt­any­juk­nak ír­tak, gyak­ran fül­len­tet­tek, hí­res csa­lá­dok, baj­no­kok, gaz­dag em­be­rek fi­á­nak ad­ták ki ma­gu­kat. Ez nem járt sem­mi kö­vet­kez­ménnyel, de ott, ak­kor, olyan iz­gal­mas volt, mint egy film, s a fő­sze­re­pet a le­vél­író ját­szot­ta. Ne­kem nem sok te­het­sé­gem van a ha­zu­do­zás­hoz, ami­kor Hé­lé­ne fény­ké­pet kért tő­lem, el­küld­tem Ger­va­is ké­pe­it, ő iga­zán jó­ké­pű, nem úgy, mint én… Ennyi az egész, per­sze hogy én va­gyok Ber­nard.

Ag­nés hir­te­len fel­ug­rott.

– Nem igaz! – mond­ta. – Ezt a me­sét most ta­lál­ta ki. Maga Ger­va­is. És nem fog­ja fe­le­sé­gül ven­ni Hé­lé­ne-t!

– Na, vég­re ki­mond­tad! Nem fo­gom el­ven­ni Hé­lé­ne-t. Le­het, hogy iga­zad van. De té­ged sem fog­lak el­ven­ni.

– Mi­ért?

– Mert ez a nyo­mo­rult kis árul­ko­dás un­do­rít. Jó, fél­té­keny vagy, rend­ben van. De az nincs rend­ben, hogy lát­no­kot ját­szol. Nem­csak hár­munk­ról van szó. Arra a sok sze­ren­csét­len fic­kó­ra, – bol­dog­ta­lan nőre gon­do­lok, aki té­ged mind Is­ten­nek tart, ide­hoz­za ne­ked az erek­lyé­it, és te al­ja­sul be­csa­pod őket, ahogy en­gem is be­csap­tál, ami­kor le­ír­tad Ger­va­is-t a két sze­mölccsel, meg ami­kor meg­jó­sol­tad Ju­lia ér­ke­zé­sét.

Sá­padt volt, ar­cán sö­tét fol­tok je­len­tek meg, mint­ha ütés nyo­ma lett vol­na. Ri­adt sze­mé­vel úgy vizs­gál­ga­tott hom­lo­kom­tól a mel­le­mig, mint­ha ki akar­ná ke­res­ni azt a he­lyet, ahol be­lém vág­hat­ja a kö­röm­re­sze­lőt.

– Van ké­pes­sé­gem hoz­zá – sut­tog­ta. – Es­kü­szöm, hogy van.

– Hát per­sze, meg­ta­nul­tál né­hány dol­got ezek­ből a köny­vek­ből.

– Nem igaz. Lá­tok dol­go­kat.

– Azt sem lát­tad, hogy én va­gyok Ber­nard.

Fe­lém dob­ta a re­sze­lőt, de el­hi­bá­zott. A fém­le­mez mö­göt­tem esett le. Fel­emel­tem, és be­le­tet­tem a tok­já­ba.

– Ju­lia a nya­kam­ba ug­rott, ez nem elég bi­zo­nyí­ték?

– Ju­lia ha­lott.

– Na és?

– Vér van kö­rü­löt­ted.

Ré­me­sen mo­so­lyog­tam, ba­bo­nás fé­le­lem szállt meg újra.

– Ne! – mond­tam. – Ne pró­bálj hat­ni rám! Vége.

Las­san le­ült, te­kin­te­tét nem vet­te le ró­lam.

– Sze­ret­te­lek, Ger­va­is.

– Elég! – ki­ál­tot­tam. – Elég! Nem va­gyok Ger­va­is!

– Ger­va­is… Ber­nard…. – só­haj­tot­ta. – Ez most már nem is lé­nye­ges…Nem fo­god el­ven­ni Hé­lé­ne-t.

– Pe­dig ép­pen ezt óhaj­tom ten­ni.

– Meg fog­lak aka­dá­lyoz­ni ben­ne.

– Sze­ret­ném tud­ni, ho­gyan.

– Öt nem is­me­red úgy, mint en­gem, Ger­va­is!

Po­fon ütöt­tem. Fel­kap­ta a fe­jét. A sze­mé­ben könny csil­lo­gott.

– Bo­csáss meg, Ag­nés! – sut­tog­tam. – Nem akar­tam…

– Menj in­nen!

– Hé­lé­ne nem fog hin­ni ne­ked, ha el­me­sé­led…

– Ta­ka­rodj!

– Nem me­red majd be­val­la­ni neki, hogy el­lop­tad a fény­ké­pe­ket… Már nem vesz ko­mo­lyan té­ged. Olyan vagy neki, mint egy rossz gye­rek.

Foly­tak a könnyei, néz­tem, ahogy foly­nak. Elő­ször gyor­san, az­tán össze­gyűl­tek a szá­ja sar­ká­ban, az álla szé­lén ke­re­ken, csil­lo­gón. Így sírt min­den nő, akit ed­dig is­mer­tem, mint­ha va­la­mi össze­om­lott vol­na ben­nük, pe­dig én csak vé­de­kez­tem. Eh­hez jo­gom volt és van.

– Ag­nés… ki­csi­kém!

Nem fe­lelt. Arc­cal az ab­lak felé for­dul­va, csönd­ben át­en­ged­te ma­gát a bá­na­tá­nak, amely gyer­mek­ko­ra óta gyö­tör­te, s ta­lán töb­bet ért, mint maga az élet. Nesz­te­le­nül hát­rál­tam, mert eb­ben a pil­la­nat­ban meg­ér­tet­tem va­la­mit, amit nem lett vol­na sza­bad. Te­kin­te­tem be­fog­ta a ki­csiny, egy­sze­rű szo­bát, a hasz­na­ve­he­tet­len­né vált köny­vek­kel meg­ra­kott köny­ves­pol­co­kat. Ki­jöt­tem. Két­ség­be vol­tam esve. Egy váll­rán­dí­tás­sal meg­pró­bál­tam le­ráz­ni ezt a gyá­szos be­nyo­mást. Min­dent egy­be­vet­ve – gon­dol­tam –, csak azt kap­ja, amit ér­de­mel. Igen, nyil­ván­va­ló. De ha soha nem jöt­tem vol­na Ly­on­ba?… Megint va­la­mi gya­nús okos­ko­dás­ba kezd­tem. Vet­tem a fel­öl­tő­met, job­ban mond­va, Ber­nard-ét. Ki­men­tem a vá­ros­ba… A kö­vek­re hal­vány fényt te­rí­tett a sá­padt nap. A Saô­ne gő­zöl­gött, mint ló a szán­tás után. A dom­bok, há­zak mint­ha le­beg­tek vol­na, akár tük­rö­ző­dő ké­pek a ví­zen. Mint­ha fe­jen jár­nék. És most?… Ag­nés be­szél­ni fog, biz­to­san. Acsar­kod­ni fog rám, mint ahogy én is acsar­kod­tam őrá. El­megy a vég­ső­kig, in­kább el­vesz­ti min­den be­csü­le­tét a nő­vé­re előtt, csak hogy en­gem is el­ve­szejt­sen. Az igaz­ság mind­hár­munk­nak árt, ron­csot fog csi­nál­ni be­lő­lünk. Hi­á­ba halt meg Ju­lia. Kény­te­len le­szek odébb­áll­ni, el­búj­ni va­la­hol má­sutt; én, Char­les bá­csi szá­nal­mas örö­kö­se. Már elő­re el­ked­vet­le­ní­tett mind­az, amit csi­nál­nom kel­le­ne. Érez­tem, nem lesz elég ener­gi­ám ah­hoz, hogy ki­bír­jam ezt az újabb küz­del­met. Rá­adá­sul túl sok mil­li­ó­ról van szó! Nem hit­tem ben­ne… Men­tem a rak­part men­tén, le­szo­rí­tott ál­lal, há­tam a nap felé for­dít­va. Hála Ju­li­á­nak, ah­hoz van elég pén­zem, hogy meg­él­jek né­hány hé­tig, ha Hé­lé­ne ki­dob. Ha­csak…

Ma­gam­ban azt is­mé­tel­get­tem: sze­ret. Mond­ta. Mi­ért nem tud­tam soha el­kép­zel­ni, hogy en­gem is le­het sze­ret­ni? És ha Hé­lé­ne sze­ret, vissza fog­ja uta­sí­ta­ni a húga vád­ja­it.

Mint­ha a nap hir­te­len sok­kal me­le­geb­ben sü­tött vol­na. Per­sze már megint túl ha­mar be­ijed­tem. Ag­nés nem te­het sem­mit el­le­nem. Leg­alább­is nem je­lent­het fel. Eh­hez bi­zo­nyí­té­kok kel­le­né­nek. De meg vol­tam győ­ződ­ve ar­ról, hogy ak­kor is vissza­ret­ten­ne, ha len­ne bi­zo­nyí­ték. Nem, ő nem te­het sem­mit. És ezt na­gyon jól tud­ja. Mért sírt… mert meg­ráz­kód­ta­tás érte. Hir­te­len eszem­be ju­tott, amit még Hé­lé­ne mon­dott egy­szer: a húga ön­gyil­kos­sá­got kí­sé­relt meg. Gú­nyo­san vi­gyo­rog­tam, meg­áll­tam, ke­zem a ned­ves mell­véd­re tet­tem. De ez a gon­do­lat már be­lém fész­kel­te ma­gát. Több se kel­lett. Min­den­áron igye­kez­tem élet­ben tar­ta­ni. Kis hí­ján vissza­for­dul­tam és ha­za­ro­han­tam. Nem le­het olyan os­to­ba – gon­dol­tam ma­gam­ban rossz­ked­vű­en. Az­tán rög­tön vá­la­szol­tam is: Lát­tad a sze­mét. Már ha­lott volt. Nem bír­ta el­vi­sel­ni, hogy a lel­ke mé­lyé­re néz­zen. Be­le­ka­pasz­kod­tam a kőbe. És én, én be­le­lá­tok ma­gam­ba? Meg­ha­lok. Ez túl egy­sze­rű len­ne. Te már meg­szok­tad a ha­lált. Le­haj­tott fej­jel a mell­véd­re kö­nyö­köl­tem. Ezek­től a sza­vak­tól el­állt a lé­leg­ze­tem, el­szo­rult a tor­kom. Úgy kap­kod­tam lé­leg­zet után, mint egy szé­gyel­lős szív­ba­jos. Ki­mért lép­tek­kel foly­tat­tam cél­ta­lan sé­tá­mat. Az biz­tos, hogy nem me­gyek vissza a la­kás­ba. Hal­lot­tam a ha­ran­go­kat. Mint­ha Ju­lia te­me­té­sé­ről ad­ná­nak hírt ilyen ün­ne­pé­lye­sen. Ab­szur­dum! Nem lesz se gyász­me­net, se szer­tar­tás. Ti­tok­ban föl­de­lik el majd a tes­tét. Nyil­ván­va­ló­an egye­dül én gon­dol­tam eb­ben az órá­ban Ju­li­á­ra. Egyéb­ként ez ter­mé­sze­tes is volt, én öl­tem meg…

Hir­te­len, hát­ra­for­dul­tam. Sen­ki nem tö­rő­dött ve­lem, sa­ját ma­gam­nak vol­tam ki­szol­gál­tat­va. Hall­gat­tam a ha­ran­go­kat, a han­go­san do­bo­gó szí­ve­met, a kő­fal tö­vé­ben zúgó vi­zet. Vissza kell men­nem. Fel­tét­le­nül. Ha most rög­tön vissza­me­gyek, ta­lán még idő­ben ér­ke­zem ah­hoz, hogy… De nem! Már megint csak rá­ijesz­tek ma­gam­ra. És ha még­is…. Ha vé­gez­ni akar ma­gá­val… mi­ért tar­to­zik ez rám? Meg­áll­tam egy híd­nál. Fel­idéz­tem sze­rel­münk em­lé­két, de nem ha­tód­tam meg. Ag­nés nem élt ben­nem töb­bé. Már nem ér­de­kelt. Sem­mi nem ér­de­kelt. Eb­ben a pil­la­nat­ban ki­fe­je­zet­ten saj­nál­tam a fo­goly­tá­bort, a szö­ges­dró­tot, a fe­gyel­met. Ez a ne­kem való ko­los­tor.

Vissza­for­dul­tam. Las­san kö­ze­led­tem a ház­hoz, szin­te ön­tu­dat­la­nul, ma­ga­mat is be­csap­tam, de nem volt erőm el­len­áll­ni. A ka­pu­tól nem messze egy ku­tya szi­ma­tolt ma­ka­csul. Meg­mar­kol­tam az ál­kul­csot a zse­bem­ben. Megint le kel­lett ved­le­ni a bő­rö­met, hogy el­me­ne­kül­jek a rám ne­he­ze­dő je­lek, hí­vá­sok elől. Li­heg­ve men­tem fel. Fü­lel­tem.

– Ag­nés!

Mi­lyen sza­már vol­tam! Nem hi­het­tem ko­mo­lyan, hogy ki­tárt ka­rok­kal, jön elém. A fü­lem vi­szont na­gyon jó volt. És azt a sü­ket csön­det az üres szo­bá­ban na­gyon jól is­mer­tem.

– Ág­nes!

Már ro­han­tam. Az ajtó még csak be se volt csuk­va. Ag­nés a mos­dó­fül­ké­hez egé­szen kö­zel esett össze. Va­la­mi­lyen görcs, va­la­mi ször­nyű vo­nag­lás me­re­ví­tet­te még, tel­je­sen el­tor­zí­tot­ta. Meg­érin­tet­tem a ke­zét. Hi­deg és me­rev volt, mint a fém. A par­ket­tán te­ás­csé­sze da­rab­jai. A lé­leg­zé­sem zaja bán­tóbb volt, mint akár­mi­lyen sér­tés. El­tá­vo­lod­tam a holt­test­től, fel­öl­tőm puha uj­já­val le­tö­röl­tem a hom­lo­kom. Mé­reg. Sut­tog­tam, meg akar­tam győz­ni ma­gam ar­ról, hogy itt már nincs sem­mi ten­ni­va­ló. Csak Hé­lé­ne vissza­tér­tét kell meg­vár­ni. Ő majd tud­ja, mi a te­en­dő. Ott ma­rad­tam áll­va, össze­kul­csolt ke­zek­kel, a ha­lott­ra sze­ge­zett szem­mel, síri csönd­ben. Bá­tor Ag­nés! Ha­bo­zás nél­kül a leg­jobb meg­ol­dást vá­lasz­tot­ta. Én tit­kon örül­tem neki. Be­teg vol­tam a fáj­da­lom­tól, de érez­tem, már­is lá­ba­do­zom. Hé­lé­ne-nel min­dig ki fo­gok jön­ni. Most majd Hé­lé­ne el­vég­zi, amit kell. Ő meg tud sza­ba­dí­ta­ni et­től a holt­test­től, és biz­ton­ság­ba fog he­lyez­ni. Csak jön­ne már! El­for­dí­tot­tam a te­kin­te­tem, a fény­kép már nem volt az asz­ta­lon, de a kan­dal­ló­ban el­égett pa­pí­rok, le­ve­lek, ir­ka­la­pok nyo­ma he­vert. Ag­nés sem­mit sem akart meg­hagy­ni a múlt­ból. Fé­le­lem ka­pott el – egyéb­ként ma­gam is tud­tam, hogy nincs rá okom. Hé­lé­ne szo­bá­já­ba ju­tot­tam, utá­na be­néz­tem az összes töb­bi szo­bá­ba, sza­lon­ba, ebéd­lő­be, kony­há­ba… Nem, Ag­nés nem írt sem­mit, ami ter­he­lő le­he­tett vol­na. Vissza­men­tem a holt­test­hez, és eb­ben a pil­la­nat­ban meg­hal­lot­tam a kul­csot a zár­ban. Az ajtó be­csu­kó­dott. Foj­tott han­gon ki­ál­tot­tam:

– Hé­lé­ne… Jöj­jön!…

Fél­re­áll­tam. Meg­lát­ta Ag­nést, még mi­előtt át­lép­te vol­na a kü­szö­böt; te­kin­te­te az enyé­met ke­res­te.

– Ha­lott – sut­tog­tam. – Ép­pen most ta­lál­tam rá.

Hé­lé­ne azt tet­te, amit vár­tam tőle. A csé­sze. Össze­szed­te a da­rab­ja­it, meg­sza­gol­ta őket, és vissza­rak­ta a pad­ló­ra. Utá­na fel­emel­te a húga fe­jét.

– Így kel­lett vég­ződ­nie – mond­ta.

– Rö­vid­del maga után men­tem el – ma­gya­ráz­tam gyor­san. – Nem tu­dok sem­mit. Na­gyon kí­nos.

Fel­emel­ke­dett, össze­vont szem­öl­dök­kel húz­ta le a kesz­tyű­jét.

– El fog utaz­ni – mond­ta. – Most rög­tön. Nem sza­bad, hogy itt lás­sák…Vár­jon! Fran­che­vil­le, nem, ez túl kö­zel van… de Sa­int-Di­di­er, igen, az men­ni fog… Is­me­rek ott egy kis szál­lo­dát, vagy in­kább fo­ga­dót: a Két ke­res­ke­dő-t. A fő­nök­nek meg­mond­ja, hogy én küld­tem. Ta­lál ma­gá­nak he­lyet.

– Nem is­me­rem a kül­vá­rost. Még Ly­on­ban is alig iga­zo­dom el.

Tur­kált a tás­ká­já­ban, ki­húz­ta a no­te­szát, ki­té­pett be­lő­le egy la­pot.

– A place Bel­le­cou­rig el tud men­ni, ugye?

Apró, ezüst töl­tő­tol­lal gyor­san fel­vá­zolt egy tér­ké­pet, ke­resz­te­ket raj­zolt.

– Vil­la­mo­son megy. Át­száll a Mou­ton-híd­nál…

Meg va­gyok ment­ve. Hogy sze­ret­tem őt eb­ben a pil­la­nat­ban! – Meg­ér­tet­te?

– Tö­ké­le­te­sen. De saj­ná­lom itt hagy­ni ma­gát, Hé­lé­ne!

– Nincs szük­sé­gem ma­gá­ra. El­len­ke­ző­leg, csak aka­dá­lyoz­na.

A holt­test felé for­dult, föl­só­haj­tott.

– Sze­gény Ag­nés! Soha nem gon­dolt má­sok­ra. Va­jon mi jár­ha­tott az eszé­ben?

– Nem hív or­vost? – kér­dez­tem.

– De igen. Lan­da­is dok­tor már ke­zel­te őt két éve, az első ön­gyil­kos­sá­gi kí­sér­let után… Fi­gyel­mez­te­tett, hogy újra meg fog­ja pró­bál­ni. Nem lesz meg­lep­ve. Mi­at­ta nyu­godt va­gyok. In­kább a plé­bá­nos nyug­ta­la­nít.’

– A plé­bá­nos?

– Igen. Meg fog­ja ta­gad­ni az egy­há­zi szer­tar­tást. És ha Ag­nés csak pol­gá­ri te­me­tést kap…

Most lát­szott elő­ször Hé­lé­ne mély­sé­ge­sen meg­in­dult­nak.

– Már úgy­is min­den­ki há­tat for­dí­tott ne­künk – fe­jez­te be.

A ke­zét ke­res­tem, és he­ve­sen meg­szo­rí­tot­tam.

– Én itt va­gyok, Hé­lé­ne.

– Hát még­is fe­le­sé­gül akar ven­ni? – kér­dez­te, kis­sé re­me­gő han­gon.

– Mi­cso­da kér­dés! – mond­tam, és igye­kez­tem sér­tő­dött­nek lát­sza­ni. De hogy té­mát vál­toz­tas­sak, rög­tön hoz­zá­fűz­tem: – Nem kell ér­te­sí­te­ni a rend­őr­sé­get, ha va­la­ki ön­gyil­kos lesz?

– De igen. A fel­ügye­lő apám ba­rát­ja volt. Az­előtt sok­szor va­cso­rá­zott ná­lunk. Meg­ér­tő, ta­pin­ta­tos em­ber. Si­es­sen, Ber­nard!

– Még egy kér­dés. Tud­ni kel­le­ne, hogy ju­tott Ag­nés mé­reg­hez.

Hé­lé­ne meg­le­pett arc­cal né­zett rám.

– Hon­nan szer­zett mér­get? Hát ezek­től, akik ide­jöt­tek ta­ná­csot kér­ni. Ezek­től a hó­bor­to­sok­tól, fél­bo­lon­dok­tól! Nem ne­héz rá­jön­ni, elég vi­lá­gos.

Vál­lam­nál fog­va odébb tolt.

– Jöj­jön! Ha nem se­gí­tek ma­gá­nak, még este is itt lesz…

A szo­bám­ba men­tünk. Hé­lé­ne el­kezd­te össze­haj­to­gat­ni és bő­rönd­be rak­ni a ru­há­kat, fe­hér­ne­mű­ket. Cso­dá­la­to­san ügyes volt, min­den­re gon­dolt, Élel­mi­szer­je­gye­ket adott, meg­mu­tat­ta, me­lyik be­tűt nem vág­hat­ja le a ven­dég­lős. Vi­gyá­zott rám, még egy nagy sá­lat is a nya­kam köré te­kert.

– El ne té­ved­jen, Ber­nard!

– Nem. A tér­kép a zse­bem­ben van. Két­szer kell át­száll­nom.

Olya­nok vol­tunk, mint egy öreg há­zas­pár. El­tűnt az utol­só aka­dály is. Mi­előtt ki­nyi­tot­tam vol­na a la­kás­aj­tót, oda­tar­tot­ta az aj­kát. Meg­csó­kol­tam,

– Jó sze­ren­csét, Ber­nard!

– Bá­tor­ság, Hé­lé­ne!

– Ne fe­lejt­se el… Két ke­res­ke­dő… A fő­nö­köt Dés­iré­nek hív­ják… Dés­iré Land­reau.

Men­tem le­fe­lé a lép­csőn. A kar­fá­ra ha­jolt.

– Ha min­den be­fe­je­ző­dött… maga után me­gyek…

Vissza­sza­ladt te­le­fo­nál­ni. Bő­rönd­del a ke­zem­ben ki­ér­tem az ut­cá­ra, a ma­gá­nyos­ság szí­ven ütött. A tér­ké­pet ta­po­gat­tam, ro­pog­tat­tam a le­vél­tár­cám. Jól meg van ter­vez­ve a szö­ké­sem. Van elég pén­zem. Még­is olyan vol­tam, mint egy el­ve­szett gye­rek. Tud­tam, hogy szá­mol­ni fo­gom a na­po­kat, les­ni fo­gom az utat; gyö­tör­ni fog a nyug­ta­lan­ság ab­ban az is­me­ret­len, fo­ga­dó­ban, amíg nem lesz mel­let­tem, ve­lem, köz­tem és a vi­lág kö­zött. Nem sze­ret­tem Hé­lé­ne-t. Ta­lán egy ki­csit fél­tem is tőle. De már­is vár­tam. Fél­tem, hogy rossz vil­la­mos­ra szál­lok a Mou­ton-híd­nál, hogy nem ta­lá­lom meg Dés­iré Land­reau-t. Fél­tem et­től az éj­sza­ká­tól, amely­ben el­me­rül­tem, mint egy ki­ván­dor­ló. Szük­sé­gem volt egy kéz­re, amely erő­sen fog­ja az én ke­ze­met.