TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Talin nagyon óvatosan a pultra tette a kanalat, majd felemelte a bögrét a pultról.

– Most menj el!

Clay arra számított, hogy Talin dühös lesz, úgyhogy ez a rideg távolságtartás készületlenül érte. A lányból hatalmas önuralom sütött, akár mentál is lehetett volna.

– Talin, nézz rám!

A lány levette a melegítőberendezésről a lábast, és az italát a bögrébe öntötte. Clay megvárta, amíg Talin a forró edényt a mosogatóba tette, és csak azután ragadta meg a csuklóját. A bőre hideg és nedves volt.

– Talin?

– Mi az? – A lány ránézett. Az arca komoly volt. Clay még soha nem látta őt ilyennek. Tally mindig is tele volt életerővel, érzelemmel, ez a nyugalom és csend nem rá vallott.

A leopárd megszagolta a lányt: valami nagyon nem volt rendjén vele.

– Talin, megismersz?

– Te Clay vagy – válaszolt a lány, de nem húzta el a kezét, egyáltalán nem úgy reagált, ahogyan a férfi a korábbiak alapján várta. A nyugalma természetellenes, kísérteties volt. – Most elmehetek?

Clay a homlokát ráncolta a gyerekes kérdés hallatán. A lány hangja és beszédének ritmusa is megváltozott, olyan lett, mint hatéves kori önmaga.

– Tally, édes, ez te vagy?

– Ki lennék, te butus? – Elmosolyodott, azzal az édes, ártatlan arckifejezéssel, amit már nagyon-nagyon régen nem öltött fel. – Kérem a forró csokimat.

– Menj, ülj le a párnákra. Odaviszem neked.

A lány követte a férfi tekintetét a szoba másik felébe.

– Ez a te játszóházad?

– Igen. – Jeges rémület szorította össze Clay szívét. – Menj, édes!

A lány tökéletes bizalommal a szemében rámosolygott, majd a párnákhoz sétált, és egyik lábát maga alá húzva letelepedett.

Clay megfogta a bögrét és utánavitte. A lány mosolyogva vette el tőle az italt.

– Nyami! Te tudsz forró csokit csinálni, Clay?

Az őrszem észrevette, hogy Talin beszédmódja is egyszerűbb lett, de csak a tekintetét tudta figyelni. Ismerte ezt az arckifejezést: ez itt a húsz évvel korábbi Tally volt. Leopárd énje idegesen körbe-körbe kezdett járni az elméjében.

– Te készíttetted, Tally – mondta, összegyűjtve minden gyengédséget, amire képes volt, hogy kedvesen szóljon a lányhoz. – Nem emlékszel?

A lány összevonta a szemöldökét és ránézett.

– Dehogyis, butus! Nekem nem szabad! – Ezután a tekintete fátyolos lett. Belekortyolt a forró csokoládéba, és azután…

semmi. Meg sem mozdult. Ha Clay nem látta volna, hogy lélegzik, nem tudta volna megmondani, hogy életben van-e.

– Tally? – Megérintette a lány arcát. Semmi válasz. A leopárd énje pánikolni kezdett. Clay kétségbeesetten megmarkolta a lány arcát és maga felé fordította. – Tally, ébredj fel! – mordult rá.

A lány pillantott egyet. Majd lassan még egyet, mintha nagy erőfeszítésébe került volna. A keze reszketni kezdett. Clay elvette tőle a bögrét, mielőtt Talin leejtette volna.

– Talin, ha nem térsz vissza hozzám most azonnal…

A homlokán ráncok jelentek meg.

– Ne… parancsolgass… nekem! – megrázta a fejét, mint ahogyan a kismacskák rázzák le magukról a vizet. – Clay?

– Itt vagyok. – Meg akarta őt ölelni, de félt a lány reakciójától.

– Itt vagyok veled.

A lány szemében rémület látszott, amikor felnézett rá.

– Hogy kerültem ide? Az előbb még a pultnál álltam. – A szavain hallatszott a rémület éle, ami mélyen belevágott Clay húsába.

– Történt valami. – A férfi leült a lánnyal szemben a földre, és térdben behajlította a lábát, így körbezárta a lány remegő testét.

– Rohamom volt? – Felemelte a karját, mintha ki akarná simítani a haját, de útközben ökölbe szorította és a gyomrára szorította a kezét. – Mit csináltam?

– Talin, emlékszel arra, hogy miről beszélgettünk?

A lány elpirult.

– Ugye, nem… – kezdte cérnavékony hangon.

– Nem! – vágta rá rögtön Clay. – Nem, kicsim. Legfeljebb három percig tartott az egész. Nézd, még meleg a csokoládéd!

– A lány kezébe nyomta az italt, mert tennie kellett valamit, hogy letörölje Talin arcáról a kétségbeesett kifejezést.

Talin a bögre köré zárta az ujjait, és megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Néha olyan dolgokat teszek ilyenkor… – Az arca eltorzult a fájdalomtól. – Van, hogy idegen szobában ébredek fel. Azután el kell mennem a kórházba, és meg kell győződnöm arról, hogy az oltásaim védettséget nyújtanak… az orvosok pedig úgy néznek rám, mintha valami ribanc lennék. – Az utolsó szavakat már megtörten, suttogva mondta.

Dühös védelmező ösztön feszítette a férfi hangszálait. Minden figyelmét Tallyre összpontosította, hogy ne morduljon fel.

– Itt biztonságban vagy. Legalábbis az ilyen gyalázattól.

– A lány elveszett, fájdalmas arckifejezése darabokra törte a férfi szívét. A leopárd remegett a kíntól, miközben az ember igyekezett megadni Talinnak a gyengédséget, amire szüksége volt. – Mondd, hogy ezt tudod, kicsim!

Talin görcsösen bólintott.

– Ilyenkor nagyon megijedek, mert amikor felébredek, csak hatalmas, fekete folt van az emlékeim helyén. Mondd el, mit csináltam, hogy ne kelljen a legrosszabbat elképzelnem!

– Semmi rosszat. Úgy beszéltél, akár egy gyerek.

Ezen a lány meglepődött.

– Tessék?!

– Olyan voltál, mintha újra hatéves lennél.

– Valami rossz történt velem abban az évben. – A lány hangja elhalt, suttogássá halkult.

Clay elfojtotta a leopárd dühös ordítását. Ha Tally át tudta élni, akkor ő végig tudta ezt hallgatni. Mert bármit is mondott a lány, akkoriban ő cserbenhagyta.

– Történt már hasonló?

Talin megrázta a fejét.

– Nem tudok róla. Az egyik orvos nyomkövetőt tett rám, amikor az epizódok gyakrabban kezdtek jelentkezni. A legtöbbször… – Nyelt egyet, és belekortyolt a csokoládéba. – Szexuális töltetű. A legtöbbször szexuális töltetű dolog történik velem. Nem mindig szex, de furcsán viselkedem. Másként öltözködöm.

Clay karmai lassan kimeredtek, áttörtek a bőrén. Erőt kellett vennie magán, hogy visszaszorítsa őket.

– Ezért a sok férfi?

A lány arca szomorú volt.

– Ne próbálj újra ártatlant csinálni belőlem. Nem vagyok az.

Soha nem is voltam.

– Akkor még gyerek voltál. Nem vagy felelős azért, ami történt.

– De a felnőtt tetteimért én felelek! És valóban sok mindenkivel bújtam ágyba. Ezt nem törölheted ki a múltamból! – kiáltotta. – Az epizódok csak egy-másfél éve lettek ennyire súlyosak. Az orvosok disszociatív kórképnek nevezik. Sok pszichiátriai fogalom van arra, ami az előbb történt, ismerheted poriomániás vagy fuga állapotként is. Ez egyfajta amnézia.

Clay semmit sem tudott erről, úgy érezte, sötétben tapogatózik. A helyzetet csak rontotta, hogy a védelmező

ösztönébe hatalmas harag is vegyült. Iszonyatosan dühös volt Talinra. Hát nem tudta, hogy senki, még Talin maga sem árthat annak, aki az övé? Márpedig Tally az övé volt, már huszonöt éve, azóta, hogy először leült egy sérült leopárd mellé.

– Mesélj erről a fuga állapotról! – parancsolt rá. – Mondd el úgy, hogy megértsem!

– Azt sem tudom, én értem-e egyáltalán. – A lány odaadta Claynek a bögrét, hogy tegye félre.

A leopárd csak kis híján állta meg, hogy össze ne roppantsa azt.

– Kezdd azzal, amit értesz!

– Oké. – Talin vett egy nagy levegőt. – Fuga állapotban az ember olyan, mint a repülő robotpilótával. Legalábbis az egyik orvos így magyarázta el nekem. Az ilyen ember képes járni, beszélni, még olyan összetett cselekvésekre is, mint például autót vezetni. De mindezt tudatos kontroll nélkül.

Clay annyira vágyott megölelni a lányt, hogy az már fájt, de távol tartotta magát tőle.

– Mi váltja ki ezt?

Tally megvonta a vállát.

– Senki sem tudja pontosan. Van, akinél felborult az egyensúly az agyban. Lehet hormonális vagy szervi oka, kiválthatja tumor is…

– Nálad mi okozza?

– Nem tudom. De ahogy a betegségem súlyosbodik, úgy lesznek egyre gyakoribbak és erősebbek ezek a tudatkimaradások is.

– Elég hevesen vitatkoztunk, Tally. – Undorodott magától, amiért így felszította kettejük között az érzéki feszültséget, de amikor a lány elküldte, a leopárd énje vette át az irányítást, és az annyira haragos és önző volt, hogy az emberi lénye nem tudta visszafogni. Túl közel került a szakadék széléhez, veszélyessé vált. Rohadt veszélyessé. – Ez bárkit kiborított volna.

– Igen. – Talin nyelt egyet. – Az orvosok szerint az is lehet, hogy több tényező egyszerre okozza. A szervi megbetegedésem kiszolgáltatottabbá tesz a lelki problémákkal szemben. Az agyam már így is sérült, kevesebb kell ahhoz, hogy kiváltsa a fuga állapotot.

Clay megpróbálta ésszerűen elemezni a helyzetet.

– Amikor a nyomkövetőt viselted, képes voltál rájönni, hogy mi okozza?

– Nem igazán. – Felhúzta és átkarolta a térdét, az állát ráejtette. Gyerekesen festett így, és ez az előző epizód után zavaró volt. – Néha nem is kell hozzá semmi. Vagy legalábbis úgy tűnik. Egyszer egy gyorsvonaton kapcsoltam ki, a rengeteg ember között. Vásárolni indultam, ehelyett egy órát üldögéltem a Central Parkban.

– Ez minden?

– Igen. Fura, mi? – Megrázta a fejét. – De azt hiszem, tudod, hogy nem minden epizódom ilyen. Volt, hogy egy harlemi bárban tértem magamhoz. Éppen két idegen férfival készültem taxiba szállni.

Clay egyre inkább vörösben látta a világot, de tudta, hogy ha most magára hagyja a lányt, azzal valami nagyon törékeny dolgot zúz szét.

– Folytasd!

– Ágyak. Van, hogy idegen ágyban ébredek, ismeretlen férfi mellett. – Könnyek görögtek le Talin arcán. – Gyűlölöm! Utálom magam! De nem tudok mit tenni ellene.

– Sss… – Clay végigsimított a lány haján, miközben szétfeszítette a vágy, hogy bántsa azt, ami Talint bántja. Ez a betegség azonban gúnyolódott vele: elrejtőzött az egyetlen lény testében, akire az alakváltó soha nem emelne kezet.

– Az emlékezetkiesések néha fél napig is tartanak. A leghosszabb, amiről tudok, tizennégy órás volt. – Talin most már istenigazából sírt, csukláshoz hasonló zokogással, amitől Clay szíve vérezni kezdett.

– Gyere ide, Tally! – Megpróbált kedvesen és gyengéden szólni hozzá, de ez nem illett hozzá. A hangja nyers volt, szinte morgás. – Gyere, kicsim!

A lány kicsit közelebb húzódott hozzá, Clay pedig óvatosan előrecsúszott a térdei között ülő lányhoz. Az egyik kezével a haját simogatta, a másikat pedig görcsösen ökölbe szorította.

Olyan vadul, hogy a tenyeréből vér szivárgott, ahol a karmok felszakították a bőrét.

Mióta a DarkRiverkhez csatlakozott, Clay megtanulta, hogyan óvja a falkát, hogyan vigyázzon rájuk. Minden haragját levezette ebben a feladatban, amitől úgy érezte, jobb ember lehet belőle.

A falkatársai tudták róla, hogy magányosan jár, de egy pillanatig sem haboztak, ha a segítségét kellett kérniük. Most azonban éppen azért az emberért nem tudott tenni semmit, aki a legtöbbet jelentette a számára. Annak ellenére, hogy összekülönböztek és attól függetlenül, milyen dühös volt rá, az ő

feladata volt, hogy megvédje Talint.

– Kicsim, hagynod kell, hogy segítsek rajtad.

– Ne kezelj úgy – suttogta a lány –, mint egy beteget! – Mint Islát.

A férfi hallotta a szavakat, amiket Tally soha nem mondott volna ki hangosan.

– Sokkal nagyobb a szád ahhoz, hogy jó beteg legyen belőled.

Te Tally vagy. – A bajtársa és védence. – Szeretnéd, hogy felhívjam Saschát? – Ő nem volt túl büszke ahhoz, hogy a falka segítségét kérje. – Ő jó az ilyesmiben.

Talin ráharapott az alsó ajkára, ami már így is duzzadt volt a korábbi rágcsálástól. Clay arra vágyott, hogy megcsókolja a sajgó testrészt, végigsimítsa a nyelvével. Leopárd énje nem értette, miért nem teszi ezt.

– Nemet szeretnék mondani – válaszolt a lány, miközben a férfi a maga belső csatáját vívta. – Nem ismerem őt. Idegen számomra, és… nos, nem tudom, mit gondol rólam.

A férfi tudta, hogy Talin nem akar üres frázisokat hallani, ezért őszintén válaszolt.

– Nem éreztem rajta az ellenszenv illatát. Márpedig én rohadt jól megismerem a szagokat.

– Ez nem jelenti azt, hogy kedvel. – Talin vett egy nagy levegőt és kihúzta magát. – Nem hiszem, hogy a falkád bármelyik tagja is megkedvelne engem valaha. Nézd, mit teszek veled! – Végigsimított Clay ökölbe szorított kezén. – Vérzel.

A férfi kinyitotta az ujjait és ellazította a kezét, közben kiélvezte a lány érintésének forróságát.

– Nem ez az első alkalom és nem is az utolsó. Ne aggódj értem!

– A falkád aggódik érted – erősködött Tally. – És igazuk van.

Nem mondhatnám, hogy csupa virágos rétet és pillangókat hoztam az életedbe.

A férfi összeszorított ajakkal rámosolygott.

– Amúgy sem tudnék mit kezdeni ezekkel. – Engedett a leopárd késztetésének, és az ép kezével átfogta a lány arcát. – Én vagyok, aki vagyok. Ők pedig tudják ezt. Ha aggódnak, akkor olyan dolgok miatt, amin te úgysem tudsz segíteni.

A lány felemelte és finoman a férfi kezére fektette a tenyerét.

– De részben én is oka vagyok annak, hogy azzá lettél, aki vagy. Én, és az, amit értem tettél.

– Ez viszont is igaz. Részben az, amit tettem, tett téged azzá, aki vagy. – És amit nem tett. Clay mozdulatlanul ült, miközben a lány megszorította a kezét és a szeme elsötétedett, a bronzgyűrű

a szürke írisze körül szinte olyan élesen világított, mint a macskaszem.

– Mit gondolsz, túl tudunk ezen valaha lépni?

A férfi megvonta a vállát, énjének leopárd része erőt nyert a lány puha érintéséből és illatának lágy melegségéből. A leopárd úgy érezte, magáénak kell megjelölnie a lányt, hogy meggyőzze magát: Talin rendbe jön.

– Ki mondta, hogy túl kell lépnünk rajta?

A lány a szemöldökét ráncolta.

– Ez az egész olyan, mintha egy láthatatlan fal lenne kettőnk között.

– Nem. – Végigsimított a lány arcán, majd átfonta a nyakát.

Óvatosan, mondta magának, bánj óvatosan az erőddel. – Ez azt jelentené, hogy nem vagyunk tisztában azzal, ami történt.

Márpedig ez nem igaz. Sőt. A lány arca most már el is komorodott.

– Azt akarod mondani, hogy nem akarsz többet beszélni róla?

– Beszéddel soha semmit nem lehet megoldani. – Clay érezte a lány szívverését. Szaggatott volt és zaklatott. A félelemtől zakatolt így vagy valami más miatt? Clay biztos volt benne, hogy az utóbbi igaz, Talin abban a pillanatban nem félt tőle. – Fogalmam sincs, a nők miért szeretnek annyit beszélni mindenről.

– Örülj, hogy beszéltetlek, különben elfelejtenéd, hogy kell – próbálta viccel elütni a dolgot Talin. – Beszélni fogok Saschával.

– Senkinek nem válik hasznára, ha az agya továbbra is kihagy. – De nem most. – Addig nem, amíg ilyen nagy hátrányból indul a mentállal szemben. Sascha annyira nyugodt és magabiztos volt, annyira elegáns és szép, hogy mellette Talin szürke verébnek érezte magát.

Clay tekintete megállt a lány ajkán, és Talinnak egyszerre eszébe jutott, mi is indította el ezt az egész beszélgetést. A tenyere nyirkos lett.

– Mondtam, hogy ne nézz így rám!

A férfi pislantott egyet, de ez a zsákmányában biztos ragadozó gesztusa volt.

– Miért zavar ez téged ennyire?

– Mert tudom, hogy hozzám érsz ugyan, de még közben is gyűlölsz. – Látta az igazságot abban az érzéki, zöld szemben. – Utálsz azért, amit tettem.

– Miért? – kérdezett rá erőteljesen Clay, és a kezével továbbra is átfogta a lány nyakát. – Miért pazaroltad el ilyen könnyedén azt, amit meg kellett volna becsülnöd?

A kérdés hallatán Talin úgy érezte, gombóc nő a torkában.

– Elengednél végre?

Válaszként Clay simogatni kezdte a hüvelykjével Tally bőrét.

– Clay! – Amikor a férfi újra a szemébe nézett, Talinnak elakadt a lélegzete. Egyértelmű volt, hogy a leopárd átvette az irányítást. Ésszerűtlen félelem töltötte el a lányt, de ezúttal nem adta meg magát. – A megfélemlítés nálam soha nem működött.

A férfi mély torokhangon felmordult.

– Válaszolj a rohadt kérdésemre!

– Azért csináltam, hogy érezzek végre valamit! – fakadt ki a lány, és azt kívánta, bárcsak vissza tudna morogni a férfira. – Az egész életemet leéltem anélkül, hogy bármit is éreztem volna.

Nem szerettem Larkspurékat, nem voltak barátaim. Mindig csak tettettem, megjátszottam magam. Másra nem voltam képes.

– És sikerült? – Clay megszorította a lány tarkóját.

Talin testét kiverte a hideg verejték, de nem menekült el.

– Nem. Soha nem éreztem annyira halottnak magam, mint azoknak a férfiaknak az ágyában. Visszavonultam az elmém mélyébe, ahogyan kisgyerekként is, hogy ne kelljen átélnem, ahogyan a testemet kihasználják.

Clay szeme visszaváltozott emberivé, mintha meglepte volna, amit a lány mondott.

– Akkor miért folytattad?

– Mert azt hittem, hogy semmi másra nem vagyok jó. – Nyers, egyenes válasz volt ez, és a tiszta igazság. – Teljesen meg voltam zavarodva, Clay. Kifordított és kicsavart önmagamból az, amit Orrin tett velem. Nem tudtam feldolgozni azt a sok mérget, amit az agyamba csepegtetett. Újra és újra hallottam a hangját, amint azt mondja, nem vagyok más, csak egy ribanc.

– Örülök, hogy megöltem – jelentette ki Clay. A hangja olyan csendes volt, hogy szinte metszette a levegőt. – Csak azt sajnálom, hogy nem lassabban csináltam. Le kellett volna tépnem a farkát és meg kellett volna etetnem vele.

A lánynak felfordult a gyomra, de belefáradt már, hogy folyton meneküljön és kiábrándítsa Clayt. Ennek véget vetett.

Egy apró mozdulattal a férfi térdére fektette a kezét. Úgy tűnt, az érintés visszahozza Clayt.

– Felejtsd el végre! – suttogta, és a tekintetét végighordozta a férfi arcának éles, férfias vonalain. – Ne hagyd, hogy ez téged is megmérgezzen! Én végre kiszabadultam a múlt fogságából.

– Biztos vagy ebben?

– Nyolc éve nem fogadtam az ágyamba egyetlen férfit sem.

Ezért fájnak annyira a fuga állapotban elkövetett tetteim – vallotta be. A hazugságok ideje lejárt. – Most már tudom, hogy ennél többet érek. A terapeuta, akihez jártam, ráébresztett erre.

De a Shine gyerekek voltak azok, akik igazán megváltoztattak.

Miattuk döntöttem úgy, hogy nem folytathatom az életem úgy, ahogyan eddig.

A kimért, veszélyes ragadozó csak figyelte a lányt, a haragja látszólag áthatolhatatlan burkot vont köré.

– Sokan rosszabb körülmények közül indulnak, mint mi, de ők csak haladnak előre, folyamatosan küzdenek. Hogyan is gondoltam, hogy segíteni és vezetni tudom őket, ha én magam nem vagyok elég erős ahhoz, hogy ugyanezt megtegyem? – Talin nyelt egyet. – Ők bátrak, nagy szívük van, és az enyémek. Nem hagyhatom, hogy még egy gyerekem meghaljon, Clay.

– Mondtam már. Megtalálom ezt a fiút, Jont.

– Tudom, hogy megtalálod. – A bizalmát már nemcsak a gyermekkori emlékekre alapozta, hanem arra is, amit eddig megtudott a férfiról, amivé Clay lett. Erős. Védelmező. Szép. És nem kicsit vad. – Megbízom benned. – Ehhez a vallomáshoz nagyobb bátorságra volt szüksége, mint amennyit magáról feltételezett eddig.

A férfi szemének mélyén lángnyelvek csaptak fel.

– Visszamész az ágyba?

– Nem. – Megdermedt, és azon kezdett gondolkozni, hogy mindez hová vezet. Nem kellett alakváltónak lennie ahhoz, hogy meglássa egy férfi szemében a vágyat.

Clay mintha megérezte volna a lány félelmét, felállt és felé nyújtotta a kezét.

– Akkor gyere! Megmutatom neked az erdőmet. Ki kell innen szabadulnom.

A lány szívébe mosoly költözött, lelkét megállíthatatlanul átjárta a makacs remény.

– Az jó lenne.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Ashaya az asztala fölé vetített, holografikus térképet vizsgálta.

Az új laboratóriumának helye és a környező tanyák, farmok látszottak rajta.

– Biztos benne, hogy senki sem fogja felfedezni itt? – nézett kérdőn a fényrészecskékből álló fal túloldalán ülő férfira.

Ming Le Bon tanácsnok bólintott.

– Többhektárnyi kukoricatábla veszi körül a telepet, egyetlen, látszólag használaton kívüli út vezet oda. A levegőből a laboratórium egy düledező tanyának tűnik.

– Nézze el nekem, ha nem osztom az ön bizalmát. – Kikapcsolta a kivetítést. – Ön korábban arról is biztosított, hogy az előző laboratórium biztonságos. A szabotőr mégis gond nélkül bejutott és felrobbantotta, megsemmisítve a prototípusaimat. Nem szólva a célzott mentális támadásról, ami három vezető tudósom életét követelte.

– Ez szerencsétlen hiba volt részemről – vallotta be minden érzelem nélkül Ming. A férfi, akit annyira halálosnak tartanak az emberek, hogy a nevét is suttogva merik csak kiejteni. A mentálok nem ismerik az érzelmeket, gondolta Ashaya, de az életüket féltik.

– Ezt a hibát – folytatta Ming – nem követjük el újra. – A szeme egy kardinális mentálé, de annak is különleges: kevesebb fehér csillag látszott benne, mint a többiekében. A folyékony feketeséget csak itt-ott törte meg egy-két fehér fényfolt.

A kinézetének különlegessége nem volt köztudott, a legtöbb mentálnak fogalma sem volt arról, hogyan fest a tanácsnok. Igazi árnyék volt ő a Mentálhálón. Ashaya tudta, előtte egyetlenegy okból fedte fel a kinézetét: mert a Mentál Tanács teljesen a markában tartotta őt.

Az, hogy így manipulálják, egy embert vagy alakváltót feldühített volna, de Ashaya nem volt egyik sem. Nem érzett haragot, sem félelmet, semmilyen negatív érzést nem ismert. Ez azonban nem jelentette azt, hogy egyetértett a tanácsnokkal.

– Vázolja nekem a biztonsági intézkedéseket!

– Az ön dolga idebent van, az embereim gondoskodnak a biztonságáról.

– Tisztelettel ellent kell mondanom. – Ha most meghátrál, mindennek vége. – Tudnom kell, vészhelyzet esetén milyen lehetőségeim vannak. Ön nem ismerhet minden szempontot, amik alapján dolgozom, és így nem tudja biztosítani a prototípusok biztonságos elszállítását. Tűz esetén más intézkedéseket kell foganatosítanom, mint például földrengéskor.

Ming rezzenéstelen arccal figyelte őt. A jelenléte az egész helyiséget betöltötte, pedig nem volt nagy termetű férfi.

Leginkább a szilárd szó jellemezte. Szilárd és gyors, akár egy bérgyilkos. Az is volt, mielőtt a tanács tagja lett.

– Ön feltűnően érdeklődik a biztonsági intézkedések iránt.

– Önvédelemből. – A nő nem fordította el a tekintetét a férfiról. – Az előző támadás során szembesültem a ténnyel, hogy én vagyok az egyetlen, aki a saját biztonságomért felelni tudok.

– Biztos abban, hogy nem a szökését tervezi?

Ashaya nem jutott volna ilyen magasra a mentálvilág rideg gépezetében, ha könnyen ki lehetett volna zökkenteni a nyugalmából.

– Ezt ön sem tartja valós veszélynek. Gondoskodtak arról, hogy tökéletesen együtt kelljen működnöm önökkel.

– Ez igaz. Ön pedig nem olyan nő, aki elhamarkodott döntéseket hoz. Már ha meg nem törte az Elcsendesedést.

Ashaya tudta, hogy a tanácsnok nagyon is tudatosan terelte erre a szót.

– Biztosítom, hogy az állapotom tökéletes. – Még annál is hibátlanabb, mint a protokoll elvégzésének napján volt. Ashaya semmilyen érzelmet nem ismert. Ahol egy ember vagy alakváltó érzelmei, szíve volt, ott benne csak jég árasztott hidegséget. – Meghoztam egy döntést és kitartok mellette.

A férfi bólintott, a fény megcsillant tiszta fehér haján. Ashaya azt hallotta, hogy Ming haja és bőre a születésétől fogva ilyen.

Valószínűleg a szeme is a pigmentáció hiánya miatt volt ennyire jellegzetes, de a férfi nem volt a szó szoros értelmében vett albínó. A színtelenség és a túl sok szín közötti határon egyensúlyozott: haja és bőre fehér volt ugyan, de az arcának bal oldalán egy nagy, frissvér-színü anyajegy éktelenkedett.

– A testi tökéletességem felkeltette az ön érdeklődését – állapította meg a tanácsnok a maga különös hanghordozásában, aminek mögöttes jelentését képtelenség volt kitalálni.

– Pusztán tudományos szempontból. – Ez igaz is volt. – Miért nem javíttatta ki? Egyszerű beavatkozás lenne. – A mentálok ugyan nem törődtek sokat a megjelenésükkel, de a komolyabb tökéletlenséget nem tolerálták. Ezt Ashaya nagyon is jól tudta. Ez alól kivételt csak a nagyon erős elmével születő egyedek jelenthettek, de az engedékenység itt véget is ért. A mentátoknak nem voltak krónikusan beteg gyermekeik, senki sem volt szerencsétlen génmutáció áldozata. Ashaya ezért gondolkozott el azon, miért mutogatja Ming kendőzetlenül a genetikai tökéletlenségét.

– Ez a hatalomról szól – mondta a tanácsnok, pedig a nő nem számított válaszra. – Arról, mit érzékelnek az egyedek és ezzel szemben mi a valóság.

Ez fenyegetés lett volna?

– Értem.

– Nem, nem érti. – A férfi hangja ugyanolyan maradt. – Én azonban azt értem, hogy ön még mindig ellenzi az I-protokoll bevezetését.

– Az erről vallott nézeteimet soha nem rejtegettem. – Egy elképzelést, amely a népesség minden tagjából kiöli az egyediséget és a sokaságból arc nélküli tömeget csinál, amit néhány kiváltságos irányíthat… ezt ő soha nem lett volna képes támogatni. – Tisztáztam az álláspontomat, már amikor felkértek a program vezetésére.

– Ön a legmegfelelőbb O-mentál a feladatra.

Ezért a tanács gondoskodott arról, hogy Ashaya ne mondhasson nemet.

– Érdekes paradoxon, valóban, de ez is csak engem igazol: a szökés lehetősége kizárt.

– Így van.

Mingnek minden oka megvolt arra, hogy magabiztos legyen.

A tanács biztosítékul magánál tartotta Keenant, ezzel gondoskodott arról, hogy Ashaya együttműködjön velük.

Náluk volt a fia.