TIZENHARMADIK FEJEZET

Talin szája kiszáradt. A mentálok nagyon ügyeltek arra, hogy minden nagyvárosban ők legyenek az egyetlen erős tényező, és könyörtelenül kiirtották az ellenfeleiket. De ha Maxnek igaza volt, akkor ő nemcsak egy baráthoz fordul segítségért, hanem egy nagy hatalmú szervezet befolyásos és sok kapcsolattal rendelkező tagjához. Ez megrázó felismerés volt. Lehet, hogy Clay azt hiszi, csak azért kereste meg, mert a DarkRiver tagja?

– Ön már korábban is azt tervezte, hogy beavat minket – értette meg Clay. Közben a hüvelykujja a lány csípőjét simogatta.

Talin tiltakozott volna, de volt egy olyan érzése, hogy ez nem tudatos gesztus volt, és bármennyire is zavarta az érzékeit, valahogy mégis élvezte.

– Először találkozni szerettem volna egy magas rangú falka-taggal. Az alakváltók segítenek a sajátjaiknak, de nem voltam benne biztos, hogy foglalkoznának néhány elveszett embergyerekkel – magyarázta Max egyenesen.

– Ez még mindig nem válasz az eredeti kérdésemre.

– Erősítésre van szükségem – húzta el a száját a zsaru. – Mint mondtam, a rendfenntartók nem veszik komolyan ezt az ügyet.

Talinban feltámadt a harag, de nem szólt egy szót sem.

Mindez nem Max hibája volt.

– Azt mondja, hogy egyedül van? – kérdezett rá Clay, közben fel-le kezdte simogatni Tallyt, aki ettől majdnem reszketni kezdett. Megpróbált ugyan elhúzódni, de a férfi csak még erősebben magához szorította. A testéből áradó forróság egyszerre volt fenyegető és csábítóan biztonságot nyújtó.

– Van néhány barátom a városban, akik szükség esetén közbelépnek – válaszolt Max de igazából igen. A kórboncnokok általában nagyon tűzbe jönnek a különleges gyilkosságok miatt, és ez az eltávolított szervek okán annak számítana, de ezúttal csak száraz, tényszerű jelentéseket kaptam tőlük. Valahonnan nyomás nehezedik rájuk, de kutya legyek, ha tudom, honnan.

Főleg, ha a Shine tiszta. – Az ujjával dobolni kezdett a sörösüvegén. – Bármi miatt is voltak különlegesek ezek a gyerekek, ezt már soha nem fogjuk megtudni. Megszereztem néhány korábbi orvosi vizsgálati eredményüket, ilyet a Shine általában végzett rajtuk, amikor felvették őket a rendszerbe.

Talin talán talál bennük valamit, amit a kórboncnokok nem vettek észre. Ez nem lesz nehéz, nem hiszem, hogy megnézték egyáltalán a leleteket. – Cinikusan elmosolyodott. – A rendfenntartók a mi nagy védelmezőink.

– Nekem nincs orvosi képzettségem! – Talin dühében újra megmarkolta Clay pólóját, tenyerébe szorította a puha ruhaanyagot.

– Én ismerek valakit. – A férfi ujjai egy pillanatra megálltak, majd Clay nyersen a lány derekára szorította a kezét és megszorította. Talin gyomra összerándult, elengedte a pólót, de ott maradt, hozzásimulva. Annyira vágyott a férfira, hogy félni kezdett attól, ami kettejük között fejlődött, bármi is volt az. – Nem bánja, ha megosztom valakivel az anyagot?

– A segítségüket kértem, meg kell bíznom önökben. – Max elgondolkozott. – Tudják, mi az, ami miatt mindig is csodáltam a mentálokat?

Talin meglepődött a beszélgetés váratlan fordulatán.

– Mi?

– Lehet, hogy jéghideg szemétládák, de legalább nem bánnak rosszul a gyerekeikkel. Még soha egyetlen mentál háztartásról sem hallottam, amiben fizikailag vagy szexuálisan molesztáltak volna egy kicsit. Csak mi, állati fajok süllyedhetünk ilyen mélyre.

– Annyira ne csodálja őket! Már csecsemőkorban elkezdik bántalmazni őket. A mentálok nem érzelmek nélkül születnek, kondicionálás során válnak olyanná. A gyermekeiknek pedig nincs más választásuk, engedelmeskedniük kell, különben kényszerrehabilitációra küldik őket.

Max elkomorult.

– Rehabilitációra?

– A folyamat során kitörlik az emlékeiket, megsemmisítik a mentális képességeiket, gyakorlatilag két lábon járó holttestet csinálnak belőlük.

– Te jó ég! – Max megvonta a fejét. – De még így sem vagyok biztos benne, hogy nem ők döntöttek helyesen. Az ő gyerekeiket nem találjuk meg holtra verve.

*

Már Clay rejtekhelyéhez értek, amikor Talin még mindig azon morfondírozott magában, amit Max mondott. A férfi megnyomott egy gombot a tank vezérlésén.

– Kikapcsoltam a ház riasztórendszerét. Vonszold be magad, mielőtt itt kezdesz el horkolni!

– Nem én vagyok az, aki horkol – morgolódott Talin, miközben a bejárat felé sétált.

Tökéletes, áthatolhatatlan sötétség fogadta.

– Fényt! – vezényelt, és egyre szaporábban kapkodott levegő után. – Teljes fényerő!

Semmi sem történt.

Fojtogatni kezdte a félelem, kiszorította belőle a levegőt, miközben a lány tapogatózva kereste a falon a komputronikus vezérlőpanelt. Biztos volt benne, hogy valahol ott látta. Gyorsan meg kellett találnia, mert a sötétség már összezáródott körülötte és egyre jobban szorította. Megfull…

– Talin, lélegezz!

Megperdült, és elállt a lélegzete. A férfi szeme félelmetes, ezüstös zöld volt, teljesen olyan, mint egy macskáé.

– Te látsz a sötétben!

– Persze, hogy látok. – Ezt úgy mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. – A panel tíz centire van tőled, a bal oldalon. A középső kapcsoló.

A lány igyekezett nyugodtnak tűnni, miközben kitapogatta a központi kezelőfelületet. A plafonba szerelt fényforrásokból világosság árasztotta el a szobát.

– Nincs hangvezérlés a házadban.

A férfi felmordult.

– Szerinted ez valami palota? – Azután hozzátette: – Holnap beszereltetem a technikusokkal.

– Nem, nem kell…

– Azt mondtam, beszereltetem. – A hangján hallatszott, szinte ég a vágytól, hogy összevesszen vele.

Talin úgy döntött, inkább bájos lesz.

– Köszönöm szépen.

A férfi sötét tekintettel rápillantott, majd nekilátott kigombolni az ingét.

A lány eddig sem teljesen egyenletesen verő szíve nagyot dobbant.

– Mit csinálsz?

– Nem támadlak meg. – Megfordult, és az ingét az egyik, kanapéként szolgáló, nagy párnára hajította. – Futni megyek, és nem szeretném, hogy a ruhám szétszakadjon, amikor alakot váltok.

– Ó… – Talin nem tudta levenni a tekintetét a férfi hátán dagadó, hullámzó izomkötegekről. Clay mindig is erős volt, de most… most képes lett volna kettétörni őt, akár egy faágat. De Talin nem tudta nem csodálni az alakváltó szépségét, még aközben sem, hogy ezt gondolta. Az ujjhegye bizseregni kezdett, a combja megfeszült. Ki akarta nyújtani a kezét, hogy végigsimítson a tetováláson, ami Clay vállán látszott, meg akarta ízlelni őt…

– Tűnés! – Clay a nadrágja gombjához nyúlt.

Tally megriadt, a szíve már teljesen más okból kalapált, mint azelőtt.

– Beszélnünk kell.

– Neked aludnod kell. – A férfi elindult felé, Talin pedig megpillantotta az izmoktól dagadó mellkasát. Sötét tincsek simították az aranybarna, ragyogó bőrt és terelték a tekintetet lefelé a legelemibb, férfias módon. – Menj fel! – Összeszorította a száját, a szeme perzselt a haragtól.

A lánynak leesett az álla.

– Te még mindig dühös vagy rám. Te jó ég, hogy lehetsz ennyire makacs?!

– Sokkal több vagyok, mint dühös. – Lerúgta a cipőjét, és nekilátott letolni a nadrágját. – És nincs kedvem beszélgetni. Tűnj el, ha nem akarsz ingyen peep show-t látni!

Talin érezte, hogy vér szökik az arcába.

– Most éppen nem nagyon szeretlek.

– Jó, mert ez kölcsönös. – Clay letolta a farmerját.

Talin a létrához szaladt és felmászott rajta, közben végig érezte Clay gúnyos tekintetét a hátán. Egyrészt szívesen maradt volna és nézte volna, ahogyan a férfi csillogó színek és fények között alakot vált, azután érezni szerette volna a lelkesült izgalmat, amikor szemben találja magát egy leopárddal. Másrészről azonban annyira dühös volt, hogy a legszívesebben ordított volna. Az a Clay, akit gyermekkorában ismert, egy fontos dologban biztosan nem változott: ritkán tört csak fel belőle a düh, de szörnyen tudott duzzogni.

– Mi lesz, ha jön valaki? – kérdezte, amikor már biztonságban volt a második szinten.

– Nem fog. – A hangja szinte cukkolta a lányt, hogy merjen tovább kérdezősködni.

– De ha…

– Húzd fel a harmadik emelet feljáróját és kapcsold be a belső riasztórendszert. A kezelőfelületet a csapóajtóba rejtve találod.

Ez távol tartja majd a mumust.

A lány összevonta a szemöldökét.

– Jól van. Jó éjt! – Nem jött válasz. – Remélem, megesznek a medvék.

Egy morgás hallatszott csak fel.

Talin elégedetten mosolyogva felmászott a harmadik szintre.

A panel éppen ott volt, ahol Clay mondta. Kinyitotta az ajtaját és elkerekedett a szeme. Ez aztán komoly berendezés volt! Ha aktiválta valaki, a ház egész felső részét körbevette lézersugarakkal. A hozzáférési kód nélkül behatolót először figyelmeztette a rendszer, majd apró, helyes kis darabkákra vágta.

Hajmeresztő.

De a lány biztonságban érezte tőle magát.

*

A leopárd alakban erős és gyors Clay legszívesebben a világ végéig szaladt volna, mégis a ház közelében maradt. Ez az ő felségterülete volt, a szél minden rezdülését, minden itt lakó állatot, minden illatot ismert. És ha kellett, otthon termett, mielőtt bárki elérte volna Talint.

Abban a pillanatban azonban ő jelentette rá a legnagyobb veszélyt.

A leopárd röviden, de mogorván felmordult. Az erdő állatai elnémultak. De Clay nem vadászott, ahhoz túl ingerült volt.

Talin a bárban tűrte ugyan, hogy megérintse, de Clay végig érezte a feszültséget a testében. Mintha arra készült volna, hogy bármelyik pillanatban megtámadják. A félelme folyamatosan sértette és dühítette a leopárdot. Clay egyelőre féken tudta tartani ezt az indulatot, de egyre jobban tartott attól, hogy az egyszer feltör, és éppen olyan szörnyeteggé változtatja, amilyennek Talin látja őt.

Ez a veszély nagyon is valós volt… mert Clay más volt, mint a falka többi tagja.

Nem a félig emberi származása miatt, hiszen a DarkRiverhez több félvér is tartozott. Nem, ennek oka az volt, hogy gyermekkorát egy ragadozó alakváltó számára hihetetlenül káros körülmények között töltötte. A sok fojtogató fal között töltött évnek megvolt a hatása. Az állat ki akart szabadulni, át akarta venni az irányítást. De furcsa módon ő emberibben tudott viselkedni, mint bárki más a falkában, el tudta rejteni a leopárdját a csendes nyugodtság álcája mögé.

Isla sírva fakadt, ahányszor csak meglátta őt állat alakban, Clay pedig a hibái ellenére szerette az anyját, ezért elfojtotta leopárd énjét, de ezzel megnyomorította magát. Az alakváltók nem voltak emberek és nem voltak állatok. Egyszerre voltak mindkettő, és szükségük is volt mindkét oldalukra. Nem megélni egyik természetüket egyfajta amputáció volt számukra, Clay mégis egész gyerekkorában úgy tett, mintha ember lett volna.

Az elmúlt évtizedben azonban Clay leopárd oldala behozta a lemaradást. A férfi még mindig embernek tudta magát tettetni, de a vérszomj és az állatias vadság teljesen átjárta őt, minden napnak minden percében. Ragadozó volt, és nem látott semmi kivetnivalót abban, hogy csak a legerősebbek maradnak életben, lelkiismeret-furdalás nélkül képes volt ölni. És az ember énje egyáltalán nem akart megszabadulni az állattól.

És ebben rejlett a valódi veszély.

Lucas soha nem mondta ki ezt, ahogyan Nate sem, de mindketten tudták, hogy bár ránézésre Vaughn tűnik állatiasabbnak, igazából Clay az, aki bármikor átlendülhet a határon, aki vérengzővé válhat, és soha nem változik már vissza emberré.

Clay egy dühös mordulással megrázta a fejét, fajtájának halálos kecsességével felkapott egy vastag faágra, amelyikről látja a fényt Talin ablakában, és leheveredett. Ha vérengzővé válna, soha többé nem érinthetné meg a lányt. Ez azt jelentené, hogy feltétel nélkül átadja magát állati énjének, és elfelejt mindent, ami emberi. Egy vérengző alakváltóban a korábbi személyiségének nyoma sem marad ugyan, az elméjében azonban megtalálható néhány emlékkép a múltjáról. Ezért a vérengzők elkerülhetetlenül azokat támadták meg először, akik a falkában sokat jelentettek a számukra azelőtt.

Clay már évek óta küzdött az állati énjével. Tizennégy évesen lerázta magáról a szörnyű béklyót, amit Isla gyenge elméje erőltetett rá, és megváltozott. Megtudta, hogy kicsoda igazából, mi mindenre képes, és belekóstolt a vér és a félelem ízébe.

Megtudta, hogy énjének egy része szereti ezt. Kiélvezte hát.

Állati énjét csak még tovább dühítette, hogy ezután évekre bezárták. Amint kilépett a javítóintézet falai közül, Clay véres vadászatra indult. Aznap három szarvast gyilkolt meg, és csak a szerencséjének köszönheti, hogy azok valóban állatok voltak csak, nem pedig alakváltók. Akkoriban Clay elveszett volt, és nem ismerte fajtája örökségét, nem is tudta volna megkülönböztetni őket egymástól. Ráadásul nem is törődött vele: elvakította őt a tizenöt évnyi elfojtott és akkor feltörő vérszomj.

Idővel azután megtanulta kezelni ezt a vadságát. Az, hogy DarkRiver őrszem lett belőle, magáért beszél. De a vérengzés ott volt benne, egy lüktető kényszer. És Talin volt a férfi legnagyobb gyengéje, ő képes lett volna átlökni a túloldalra. Minden, amit a lány iránt érzett, a védelmező vágy, a harag és a vonzalom, mindez egy maró keverékké állt össze. Ahányszor Talin elhúzódott tőle, mindig eggyel közelebb lökte őt a vérengzéshez.

Aznap azonban nekitámaszkodott, és ezzel még váratlanabb reakciót váltott ki benne.

Végletes, vakító érzéki vonzalmat.

Vonzódott már hozzá, ahogyan férfi vonzódik a nőhöz, attól a pillanattól fogva, hogy a lány visszatért az életébe. De most, a bizalmának ezzel az apró jelével a vonzalomból kínzó, maró vágy lett, ami szétmarcangolta Clayt belülről, megkeményítette a farkát, hogy megjelölhesse magának a lányt. De ismerte Tallyt.

Őt szexuális téren azok árulták el, akiknek meg kellett volna védeniük.

Ezért a bizalom és a szex számára összeegyeztethetetlen fogalmak voltak. Ha Clay ebbe az irányba kényszeríti őt, talán el is veszítheti.

És ott volt még a többi férfi is. Olyan sok, hogy Talin már a nevükre sem emlékszik.

A leopárd vad és gonosz hangon felmordult.

Miért? Miért herdálta el magát Talin ilyen olcsón?!

* * *

Talin rémálmok között hánykolódott, forgolódott, aztán megnyugodott. Majd néhány perc múlva újra, és újra.

Békés arca a félelemtől összerándult, a teste megremegett, a torka elszorult. Felült, és levegő után kapkodott. Nem sikoltott.

Soha nem sikoltott. Már gyerekként sem.

Hosszú percig csak ült az ágyon, és a fényben fürdő

szobájának minden sarkát megvizsgálta. Csak akkor állt fel és húzott egy pulóvert a melegítőnadrág-ujjatlan top kombinációra, amikor már meggyőződött arról, hogy senki sem nyitotta ki a csapóajtót és senki nem jött a szobájába, amíg aludt.

Kiment a fürdőszobába és vizet locsolt az arcára, majd a füle mögé simította a haját és visszament a hálóba. Az éjjeliszekrényen álló órára pillantott. Hajnali négy volt, a rémálmok ideje. Az az idő, amikor a gyerekszobájának ajtaja oly sok éven keresztül lassan nyílni kezdett.

Megrázta a fejét, hogy megszabaduljon a szörnyű emlékektől, és a kezelőpanelhez lépett. Kikapcsolta a riasztót. Egy csésze forró csokira vágyott. Larkspurék talán nem tudták elűzni a démonait, és azt sem hagyta, hogy annyi szeretetet adjanak neki, amennyit szerettek volna, de néhány dologban nagyon sokat segítettek neki. Larkspur mama is rossz alvó volt, és hiába osont Talin halkan, ő mindig meghallotta. Talin Clay utáni életének legkedvesebb emlékei azok a pillanatok voltak, amikor hajnalban együtt ültek a konyhában és forró csokit kortyolgattak. Azelőtt pedig Clay volt az egyetlen jó, az egyetlen csodálatos dolog az életében.

Talin felnyitotta a csapóajtót, és lenézett a második szintre.

Clay égve hagyott neki egy lámpát ott, de őt, magát a lány nem látta sehol. Halkan lemászott, és amikor a padlóra ért, végignézett a szobán. A túloldalon, az ablak alatt feküdt ugyan néhány nagy párna, de a szoba üres volt. Clay biztosan odalent húzta meg magát. Talin a szemöldökét ráncolta: az első szinten lévő párnák nagyok voltak ugyan, de Clay még nagyobb volt.

Nem lehetett számára túl kényelmes azokon aludni. Lehet, hogy volt egy összecsukható vendégágya.

A kíváncsiságtól hajtva majdnem felnyitotta a lefelé vezető

csapóajtót is, de azután meggondolta magát. A lámpákat derengésről szuperfényesre kapcsolta, és a konyhába ment.

Keresgélni kezdte az összetevőket. Tejet és cukrot talált is gyorsan, de csokoládét nem.

– Hülye – dörmögte az orra alatt. Clay soha nem szerette az édességet. Tizenegyedik születésnapjára egy doboz Godiva csokoládéutánzatot kapott az anyjától, és az egészet neki adta. Ő

meg annyit evett belőle egyszerre, hogy elrontotta a gyomrát, mégis minden pillanatát élvezte.

A tejre meredt, és azt fontolgatta, hogy melegít magának egy bögrényit. De ő forró csokoládét akart! Könny szökött a szemébe.

Hülye! Hülye! De az érzelmei egyre jobban felkorbácsolódtak.

Egy idegen házban volt, Clayjel, akit már alig ismert. Valaki összetörte a kincseit: a fényképeit, és vért fröcskölt a lakása falára. A gyermekei pedig sorban haltak meg. Nem vágyott másra, csak egy perc szünetre.

Valami mozgást hallott az első szintről, és ez hirtelen kizökkentette az önsajnálatból.

Talin megdörzsölte a szemét, a konyhapultnak támaszkodott és várt, míg Clay felmászott az emeletre. A férfi haja zilált volt, és Clay, úgy tűnt, nincs valami jó hangulatban. Farmert vett ugyan, mielőtt feljött, de a legfelső gombja nyitva volt, a nadrág pedig veszélyesen alacsonyan csüngött a férfi derekán. Ez volt a másik zavaró tényező: a hirtelen érzéki vágy, amit Clay iránt érzett.

Persze meg tudta magyarázni ésszerűen: Clay a szép férfi elsőrangú példája volt. Talin le merte volna fogadni, hogy a nők csak úgy sürgölődnek körülötte, hogy rámászhassanak. Ha ehhez még hozzáteszi a sötét és titokzatos érzékiséget, egyértelmű, miért reagál rá így a teste. De hát ez Clay volt, a barátja!

Már amikor nem gyűlölte. Talin ökölbe szorította a kezét, és tudta, hogy ha a férfi akkor hangosabban ráripakodik, sírva is fakad.

– Sajnálom, hogy felébresztettelek.

A férfi a hajába túrt, és ásított egyet. A mozdulat lusta, macskaszerű bája lenyűgözte a lányt.

– Olyan puhán jársz, akár egy macska. Már ébren voltam.

– Ó… – A lány ráharapott a majdnem remegő alsó ajkára. – Nincsen csokoládéd.

– Te jó ég, te már mindig ilyen édesszájú maradsz?!

A lány bólintott, és kicsit törékenynek érezte magát.

A férfi három hosszú lépéssel mellette termett.

– Húzódj arrébb!

A lány tágra nyílt szemmel arrébb lépett, a férfi pedig kinyújtózott, hogy kinyissa az egyik felső polcot, amit Talin nem ért el. A lány pillantása a Clay jobb bicepszén lévő tetoválásra tévedt. Három karmolásnyom, a Lucas arcán lévő sebhelyekre emlékeztette.

– Mikor varrattad ki magad?

Csak egy mordulás volt a válasz. Talin kíváncsian a férfi hátára sandított, a másik tetoválást kereste, amit korábban megpillantott. Ott is volt, Clay jobb lapockáján: egy összegömbölyödött, alvó leopárd csodaszép, aprólékosan kidolgozott képe. Állat és ember egyben, gondolta Talin, és megértette, hogy a férfinak el kell fogadnia a vad énjét is. Úgy, ahogyan gyermekkorában nem tehette.

– Tetszik a macska – mondta, és nézte, ahogy Clay becsukja a szekrény ajtaját és a mellette lévőben kezd el keresgélni. – Ki csinálta?

– Egy srác, akit még a javítóból ismerek. Mára felkapott művész lett – morogta. – Hová a francba tettem?

Talin reménykedni kezdett. Lábujjhegyre állt, hogy belásson a szekrénybe.

– Csokoládé?

Clay matatni kezdett a sötétben.

– Csokoládé. – Majd elővett egy tábla csábító étcsokoládét és a lány tenyerébe nyomta.

Talin puszit tudott volna nyomni arra a morcos arcára.

– Mi az, már szereted?

– Ugyan, dehogy! Ki nem állhatom. – Clay becsukta a szekrény ajtaját és a pultnak támaszkodott. – De Sascha valóságos viszonyt folytat vele. Tőle kaptam.

– Talán azért, mert kedvel téged – vetette fel Talin, és melegíteni kezdte a tejet az apró berendezéssel, ami, szinte biztos volt benne, ökogenerátorból kapta az áramot. Clay házában mindent az erdőre tekintettel terveztek. – Örömet akart szerezni neked, és azt gondolta, a csokit mindenki szereti.

– Lehet. – A férfi ásított egy nagyot, de nem mozdult, csak állt fél méterre a lánytól, teljes, férfias szépségében. – Gyakran csinálod ezt?

– Majdnem minden éjjel. Nem alszom valami jól.

– Akkor szereznem kell még csokoládét.

– Ne! – A lány felpillantott, miközben az édességet csomagolta ki. – Nem maradhatok itt.

– Miért nem? Félsz, hogy megharaplak?

– Már megharaptál – emlékeztette komoran a lány.

– Túlélted. – Abban a pillanatban a férfi teljesen macskaszerű volt.

– Tudod, miért nem maradhatok. Felhúzzuk egymást, és nem jó értelemben. Ez nem igazán az a békés együttélés.

– Mióta vagy ennyire békeszerető? – kérdezte a férfi, majd a lábas felé intett a fejével. – Tedd bele a csokoládét!

– Mit? Ja! – Letört a táblából néhány darabot és a tejbe dobálta.

– Ez a fajta nagyon jó forró csokinak. Van, amelyiknek fura lesz az íze.

Clay a háta mögül, egy fiókból fakanalat vett elő és Talinnak adta. A lány kavargatni kezdte a csokoládét, majd föléhajolt és egy mélyet szippantott.

– Mennyei!

Clay nem szólt egy szót sem, ezért Talin megfordult. Ekkor látta, hogy a férfi fürkésző és egyértelműen érzéki tekintettel méregeti. A szíve megdobbant, elkapta a tekintetét és a füle mögé simította a haját.

– Ne csináld!

Clay eddig hanyag tartása megfeszült, mintha a visszautasítással férfiúi büszkesége sérült volna.

– Miért ne?

A hangja annyira gőgös volt, hogy Talin felcsattant.

– Csak!

– Te egy szemmel láthatóan érzéki nő vagy, én pedig egy férfi.

Vágysz rám és én is kívánlak téged. Mi a gond?

A lány keze remegni kezdett, miközben kikapcsolta a melegítőberendezést.

– Ki mondta, hogy vágyom rád? – kérdezte, és a férfi felé bökött a fakanállal. Clay felszisszent, amikor a forró cseppek a mellkasán landoltak, de nem mozdult.

– Érzem a vágyad illatát, Talin. Nedves leszel, ahányszor meglátsz félmeztelenül.

Az érzéki vágy vadul fellángolt benne, és Talin ettől megrémült. Talán ezért válaszolt ilyen hülyeséget: – Lehet, hogy minden félmeztelen férfira így reagálok.

A férfi megdermedt. Mozdulatlanul állt, és Talin úgy érezte magát, mint valami kis, erdei állatka egy ragadozóval szemben.

– Akkor könnyen szétteszed nekem a lábad, nem?