HETEDIK FEJEZET

A lány lakása előtt egy rendvédelmis autó parkolt. Clay szíve hevesen lüktetni kezdett.

Egyedül hagyta Talint, a sötétben. Talin félt a sötétben.

Undorodott magától. Éppen ki akart szállni a kocsiból, hogy megkeresse a lányt, amikor Talin kilépett az épületből egy kisebb utazózsákkal a vállán. Clayt először a megkönnyebbülés hulláma öntötte el, azután azonban harag és birtoklási vágy borotvaéles keveréke járta át. Hogy merészeli Tally veszélybe sodorni magát?

És hogyhogy nem hívta őt, amint látta, hogy valami nincs rendjén?!

Clay helyett most egy másik férfi kísérte a lányt, gallérján egy apró, aranypajzzsal, a rendfenntartó tisztek jelével. Clay az út túloldaláról figyelte, ahogy a férfi a lány hátának alsó részéhez ér a tenyerével, úgy sietteti őt a kocsi felé. Talin ellenállt, de nem húzódott el előle. A férfi arca komor volt, Clay látta rajta, hogy a lány már megint makacskodik.

Ettől persze még lehet, hogy ez a pasas volt az egyik szeretője.

A benne lakó leopárd felmordult, és a hang majdnem végigfutott Clay emberi hangszalagjain is és felszakadt belőle, betöltve a kocsit. Clay pedig kis híján hagyta is, pedig pontosan tudta, hogy hülyén viselkedik. Semmi joga nem volt arra, hogy ítélkezzen Talin felett, de ezt az elméje logikus, ésszerű, emberi oldala súgta neki. Pedig ha a lányról volt szó, Clay inkább volt birtokolni akaró vadállat, mint gondolkodó ember.

Hátratolta az ajtót, kiszállt a kocsiból és átment az úton.

Talin abban a pillanatban felkapta a fejét, hogy Clay lelépett az aszfaltra. Mintha megérezte volna a léptének rengését. Az arcán kaotikus gyorsasággal sorjáztak az érzelmek: megkönnyebbülés, meglepetés, fájdalom és az az állandó félelem.

60

Némán mondta ki Clay nevét, amikor a férfi odaért, átkarolta a nyakát és magához rántotta őt. Talin összerándult a hirtelen mozdulattól, de Clay nem törődött vele.

– Mit történt? – fordult a zsaruhoz egyértelműen kihívó hangon.

A férfi Talinra nézett.

– Ő a barátod, akit felhívtál?

– Igen – bólintott a lány.

Clay úgy döntött, belemegy a hazugságba. Később ráértek még megbeszélni ezt.

– A nevem Clay.

– Max. – A rendfenntartó felemelte a karját, és miközben kezet ráztak, Clay látta, hogy aprólékosan végigméri őt: a farmerját, pólóját és a tényt, hogy ideje lenne levágatnia a haját. – Ön vigyázni fog rá – állapította meg végül, amikor eleresztette a kezét.

Clay haragja csillapodott kicsit a kijelentés hallatán, az agya elkezdte feldolgozni és értékelni a dolgokat.

– Mitől kell megvédenem? – Úgy tűnt, hogy Max volt az egyetlen rendfenntartó a környéken, ami vagy azt jelentette, hogy nem volt komoly az ügy, vagy azt, hogy elég régen történt, és a helyszínelők már elmentek. Tehát Talinnak már órákkal ezelőtt fel kellett volna hívnia őt.

A leopárd védelmező haragja egyre csak nőtt, amint hallgatta Max beszámolóját.

– Hacsak valaki nem leli örömét abban, hogy megfélemlítse, Talin több kárt okoz valakinek, mint gondolná.

– Tudnom kell mindent, amit eddig kiderített, hogy biztosan távol tarthassam tőle ezeket a rohadékokat. – Clay érezte, hogy a lány szíve hevesen ver, akár egy rémült madárka szárnya. De nem eresztette el, Talin pedig nem akart kibontakozni a karjából.

A leopárd megnyugodott.

– Hivatalosan semmit nem árulhatok el. De ön Lucas egyik fő embere, igaz?

Clay nem lepődött meg, hogy a férfi felismerte. A DarkRiver hatalma nagy volt San Franciscóban, és a rendfenntartók dolga volt, hogy szemmel tartsák őket. Egyrészt azért, mert mentál kémek voltak, másrészt viszont valós okból. Például, hogy a mentál beavatkozás ellenére is gondoskodjanak az igazságszolgáltatásról.

Clay megjegyezte, hogy utána kell néznie ennek a férfinak, de az ösztöne azt súgta, Max a jó oldalon áll.

– Igen, a DarkRiver tagja vagyok.

A nyomozó bólintott, mintha meghozott volna egy döntést.

– Akkor azt hiszem, nem hivatalosan beszélgetnünk kellene kicsit ma, miután végeztem. Tud olyan helyet, ahol kíváncsi fülek és szemek elől rejtve maradhatunk?

– Joe bárja. – A DarkRiver terület szélén, elszigetelten állt, és csak macskák, farkasok és az ő vendégeik látogatták. Majdnem tökéletesen biztonságos volt. – Tudja, hol van? – Amikor Joe bólintott, még hozzátette: – A rögzítőegységét felejtse nyugodtan otthon!

– Vicces dolog ez. Én elég gyakran elvesztem a rögzítőegységemet – jelentette ki Max fapofával. – Találkozunk nyolc körül. Talin, ha kellek, csak hívj!

– Nem lesz önre szüksége. – Clay érezte, hogy erősebben megszorítja a lányt, érzékelte annak félelmét is, de nem tudott uralkodni ősi, állati ösztönein. – Találkozunk a bárban.

*

Talin megvárta, hogy Max elhajtson, és csak azután lökte el magától Clay karját.

– Eressz el!

A férfi lehajtotta hozzá a fejét, míg az ajka már a lány fülét súrolta.

– Megmondtam, hogy ne ugrálj! – És megharapta őt. Lassan, fájdalommentesen, alig csípte meg, de egyértelműen a fogait használta Talinon.

A lány annyira meglepődött, hogy egy percig szóhoz sem jutott. Ezalatt Clay a nagy terepjárójához vonszolta, és beültette a kocsiba. Az autót mindenki csak tanknak nevezte, bár sokkal áramvonalasabb és gyorsabb is volt a régimódi harckocsiknál.

Clay bedobta hátulra a lány csomagjait, és beszállt a lány mellé a vezetőülésre. Talin csak ekkor tudott megszólalni.

– Te megharaptál!

A férfi komoran pillantott rá.

– Éppen elégszer figyelmeztettelek. Kösd be magad.

Talin éppen ezt tette, nem azért, mert Clay ráparancsolt, hanem megszokásból.

– Nem haraphatsz meg valakit csak úgy, az utcán!

A férfi kikanyarodott az útra. Talint egyáltalán nem lepte meg, hogy manuálisan irányította a kocsit, annak ellenére, hogy komputronikus csipekkel ellátott úton jártak, ahol automatikus navigálásra is kapcsolhatott volna. A lebegő üzemmódot azonban aktiválta, a kocsi behúzta a kerekeit, és hangtalanul suhant végig a ködös úton.

– Clay? – nógatta Talin, amikor úgy tűnt, a leopárd nem válaszol a kérdésére.

– Hogyan jutottak be a lakásodba?

A lányt nem lepte meg, hogy Clay témát váltott, hiszen tudta, milyen erősek a védelmező ösztönei.

– Nem tudom. Az épület biztonsági felszerelése átlagos, de én csúcstechnológiás rendszert szereltettem az ajtómra. – Még így is csak ritkán aludta végig az éjszakát.

– Csak az ajtóra?

– Igen. Miért?… Ja, az ablakokra gondolsz? Azt hittem, éppen elég biztonságot ad, hogy a nyolcadikon lakom.

– A mentál telekinetikusok ellen nem.

– Mentál?! – Talin felnevetett. – Amennyire tudom, a teleportáció elég ritka képesség. Nem hiszem, hogy a mentálok egy ilyen átlagos emberre pazarolnák az energiájukat.

– Nem éppen átlagos – jegyezte meg morogva Clay. – De másképpen is bejuthattak az ablakon. Bármelyik mászni vagy repülni képes alakváltó könnyedén megtehette.

Talin nem gondolt erre, s most, hogy belegondolt, ez hiba volt.

– A vér még csepegett a falról, amikor odaértem. – Remegve maga köré fonta a karját.

– Meleg volt?

– Micsoda?

– A vér.

Talin majdnem elhányta magát.

– Ez meg milyen kérdés?!

– Ha friss vért használtak…

– Állj! – vágott a szavába a lány. – Állj meg!

A kocsi csikorogva megállt.

Talin kinyitotta az ajtót, kihajolt és hányt. Az elmúlt huszonnégy órában nem evett mást, csak azt a fél hamburgert Clayjel, ezért nem volt sok minden, amit kiadhatott, de ezt a gyomra nem tudta. Csak görcsölt, Talin úgy érezte, több óra hosszán keresztül, száját megtöltötte az epe keserű íze, és szinte szétszaggatta a bensőjét.

Amikor végre jobban lett, maga mellett találta Clayt: a férfi egyik kezével a haját tartotta, másikkal egy üveg vizet.

– Igyál!

Talin úgy érezte, mintha valaki motoros fűrésszel esett volna neki a torkának belülről, ezért nem utasíthatta vissza az italt. A víz jéghideg volt.

– Honnan? – kérdezte reszelős hangon.

Clay értette.

– Jegelt palackok. Minden alakváltó katona hord ilyet magával. Sok energiát égetünk el, a víz pedig tele van ásványi anyagokkal meg ilyesmivel.

Talin bólintott, és még egyszer, jóízűen belekortyolt.

– Finom.

Clay belemarkolt a lány hajába, és felemelte magához az arcát.

– Mi a fene volt ez?

Talin nem tudta rávenni magát, hogy a teljes igazságot elárulja neki, de egy másikat bevallott. A halálos, kis titkát nem fedi fel előtte. Még nem. Talán sohasem.

– Mondtam már. Gyűlölöm az erőszakot. Túl messzire mentél azzal a meleg vérrel.

Clay erősebben megmarkolta a lány haját, mielőtt elengedte, és áthatóan nézett rá.

– A halott fiúkról gond nélkül tudtál beszélni.

Talin a gyomrára szorította a kezét.

– Ez valami lelki dolog. – Erősnek kellett lennie, mert ha csak egy tapodtat is enged, Clay egyenesen a lelke mélyére vonul. – Mehetünk végre? Az emberek… – A közeli házból kikandikáló tömeg felé intett.

Clay nem törődött a kéréssel.

– Miért nem vittek el Larkspurék valakihez, aki segít feldolgozni az ilyesmit?

– Elvittek. – A lány behúzta a lábát, hátradőlt, a fejtámlának támasztotta a fejét és becsukta a szemét. – Túl zavart vagyok, nem tudtak meggyógyítani.

Az utasoldali ajtó bezáródott, és néhány másodperc múlva Talin érezte, hogy Clay beszáll a kocsiba.

– Ez baromság – jelentette ki a férfi, amikor már az úton haladtak. – Soha nem bírtad a vért. Emlékszem, majdnem elájultál, amikor felsértettem a térdem azon a kerítésen.

Talin gyomrából már ettől az ártalmatlan emléktől is feltolult az epe. Ivott egy kicsit, és a szemhéja mögött robbanó, színes foltokat figyelte.

– Egyre rosszabb lett. Azután. Csend.

Majd kisvártatva:

– Őutána vagy énutánam?

– Mit számít?! – rájött, hogy kiürült a vizes palack.

– Tényleg nem számít. A lényeg, hogy egy szaros, kis roncs vagy.

Ez fájt Talinnak.

– Na, igen.

Clay elkáromkodta magát.

– A francba is, Talin, hát semmi tartásod nincsen?!

A lány szeme felpattant.

– Csak azért sértegetsz, hogy kicsikarj belőlem valami választ?

Milyen szörnyűség ez már megint? – Dühében a hátsó ülésre dobta a palackot. – Én majdnem kihányom a belem, te meg…

– Mikor lett belőled ilyen félős kisegér? – kérdezte Clay keményen, de a tekintetét nem vette le az útról.

– Trauma, Clay. Emlékszel? Engem trauma ért.

– Engem is – válaszolt könyörtelenül a férfi. – De én nem dugtam a homokba a fejem.

A lány rögtön tudta, hogy Clay nem a gyilkosságról beszél.

– Te voltál, aki megmentettél.

A férfi kacaja nyers volt.

– Évekkel később, mint kellett volna.

– Nem. – Talin meg akarta ezt értetni Clayjel. – Orrin azelőtt soha nem fojtogatott. – Akkor azonban látni akarta, ahogy az élet lassan elszáll belőle, ahogyan a többi lányból is, akiket az udvarban eltemetett.

– Molesztált téged, Talin! Fájdalmat okozott, megérintett; olyan dolgokat kellett átélned miatta, amit egyetlen kislánynak sem lenne szabad ismernie. Kit érdekel, ha a fojtogatást a nyolcadik születésnapodra tartogatta?! Már sokkal korábban meg kellett volna állítanom!

– Nem szóltam neked. És te is csak gyerek voltál még.

– Tudnom kellett volna. Macska vagyok, éreztem a szagát rajtad.

– A nevelőapám volt. Emlékszem, azt mondtad egyszer, hogy minden gyereken érzed az apja szüleit is.

Clay nem válaszolt. Talin csak nézte a fekete borostát az állán, a hajának ébenfekete hullámait. Olyan közel volt hozzá, és mégsem merte megérinteni.

– Clay? – Szólj hozzám, könyörgött volna neki legszívesebben, beszélj! A férfi mindig is tudott vele beszélgetni, még akkor is, amikor senki mással nem.

Az őrszem megszorította a kormányt.

– Mesélj a Larkspur családnál töltött időről!

Tally megkönnyebbülten vett egy mély, reszketeg levegőt.

– Farmerek. Mindannyian. Csak Dixie nem, de ő egy farmer felesége, már két gyermeket szült neki. Ő erre vágyott.

– Kedveled Dixie-t.

– Igen. – A lány elmosolyodott. – Ő volt a családban a kisbaba, mindig édes és kedves. Mindig jött utánam, és naponta legalább egyszer megölelt, mintha… Szóval szeretem Dixie-t.

– És a többiek?

– Tanner és Sam a farm különböző részeit látják el. Rengeteg tennivaló van ott, hatalmas vállalkozás. Samara, Sam egy perccel idősebb ikertestvére az üzleti ügyeket intézi, Larkspur apuka és anyuka pedig felügyel mindenkit.

– Boldog családnak tűnnek. – Clay szeme a macskáé volt, amikor a lány felé fordult. – Miért ragadtál hát abban a szobában, miért látod még mindig, ahogyan széttépem Orrint?

Talin tudhatta volna, hogy nem tud ilyen könnyen megszökni a múlt elől.

– Megpróbáltam meggyógyulni. Úgy is tettem, mintha sikerült volna, de nem ment. Nem tudom, miért. – Bár a legutóbbi orvosi leleteit elnézve, elég jól el tudta képzelni. – Hová viszel?

– Biztos helyre.

Talin nézte, ahogy a város eltűnik a hátuk mögött.

– De hová?

– A rejtekhelyemre.

Talin szíve megállt egy pillanatra.

– Azt mondtad, oda nem viszel idegeneket.

– Most kivételt teszek.

Ettől a lánynak mosolyogni támadt volna kedve, ha…

– Ne csináld! Valószínűleg ugyanazok rabolják el a gyerekeket, akik engem is üldöznek. Ha követnek, téged és a falkádat is bántani fogják.

Clay felnevetett. Mély és férfias hangon, amibe Talin testének legbensőbb pontja is beleremegett. Az a rész, amit eddig soha senki nem ért el.

– A DarkRiver nem valami kis falka, amit csak úgy figyelmen kívül lehet hagyni. Mi uraljuk San Franciscót és környékét.

Szövetséget kötöttünk a farkasokkal. Senki nem léphet be az erdeinkbe anélkül, hogy mi ne tudnánk róla.

– Ezek okosak.

– Azt akarod mondani, hogy mi, állatok nem vagyunk okosak?

– Ne gyere nekem ezzel a faji hülyeséggel! – csapott le rá Talin. – Különben elmondom, mit is gondolok pontosan a nagy, morgós és harapós cicákról!

Clay szája széle önkéntelenül is mosolyra húzódott.

– Miau.

Meglepődött, amikor Talin torkából szinte kuncogásszerű

hang tört fel.

– Hülye!

És a lány egyszerre újra az ő Tallyje volt. Édes, vicces és erős.

Hihetetlenül erős. Az egyetlen emberi lény, aki valaha szembe mert vele szállni.

– Mi történt veled, Tally?

A nevetés egy pillanat alatt elhalt.

– Megtörtem.

*

Talin abban a pillanatban kiszúrta a szobában a virágokat, ahogy belépett a fára alacsonyan épített házba, Clay rejtekhelyére.

Kívülről az egész egy elhagyatott kunyhónak tűnt, de belül tágas és tiszta volt. Egy felhúzható létra vezetett a második szintre, ami kívülről nem is látszott.

– Harmadik emelet is van. Úgy építettem, hogy egy pillanat alatt el lehessen szigetelni az alsó szintektől. Te ott alszol.

– Ó… – nem tudta kiverni a fejéből a szép, vázában nőiesen elrendezett virágcsokrot. – Szép virágaid vannak.

Úgy látta, mintha Clay arca egy pillanatra ellágyult volna, amikor rájuk nézett.

– Faith hozta őket. Azt mondta, kell ide egy kis szín.

Talin körmei a tenyerébe vájtak, amikor meghallotta a nő nevét, aki szabadon rendezkedhet Clay házában. A férfiéban, aki fiatalabb korában szinte senkit nem engedett a maga közelébe. A virágoktól eltekintve a berendezés erősen férfias volt: minden föld tónusú, ezt csak néhol törték meg a zöld és fehér árnyalatok: a szőnyeg a padlón és a hatalmas párnák, amiket Clay a jelek szerint kanapénak használt. Érthető, gondolta a lány. A leopárd énje valószínűleg sokkal jobban élvezte, hogy összegömbölyödhet a párnán.

Az ujjai vége bizseregni kezdett az érintés emlékétől, amikor felidézte maga előtt Clay képét macska alakban.

– Sok látogatód van?

– Nem.

Tehát ez a Faith különleges. Talin keresztbe fonta a karját, és figyelte, ahogy Clay lenyitja a létrát, feláll az első fokára, és feldobja a táskáját az első emeletre. Amikor lelépett, arcán sötét elszántság látszott.

– És most mondd el az igazat!

Talin hirtelen úgy érezte, ezernyi pillangó költözött a gyomrába.

– Az igazat?

A férfi szeme elsötétedett, szinte fekete lett.

– Először azt hittem, az az oka, hogy felnőttél. De nem.

A lány nyelt egyet.

– Miről beszélsz? – Nem tudhatta. Honnan tudta volna?

– Az illatod. – A kecses, veszélyes, borotvaéles eszű ragadozó közelebb lépett hozzá, és megállt előtte. – Valami nincs rendben az illatoddal, Talin.

– Mi baja lenne az illatomnak? – A lány rettegése valódi zavarrá változott. – Olyan, mint mindig.

A férfi megkerülte, és megállt a háta mögött. Az irracionális félelem újra hatalmába kerítette Talint. Véres emlékképek és…

– Aú! – Felnyúlt, és kihúzta a hajtincset a férfi ujjai közül. – Mit csinálsz?

– Kizökkentelek a pánik rohamból.

A válasz a lány torkán akadt, amikor megérezte a nyakán Clay leheletének forróságát. A férfi már nem érintette, ő mégsem tudott mozdulni. A teste emlékezett az övére. Larkspurék előtt Clay volt az egyetlen, aki valaha szeretetteljesen érintette őt, de a férfi teljesen más helyet foglalt el a szívében, mint nevelőcsaládjának tagjai. A lelkének egy mély és elemi része volt, amit egyszerre félt és vágyott.

– Érzem rajtad a nő illatát, a félelmét, a saját illatodat, de a felszín alatt van valami romlott, valami rossz is.

Talin lelke összezsugorodott, védte magát.

– Visszataszítónak találsz.

– Nem, nem úgy romlott. Csak rossz, nem lenne szabad ott lennie. – A lány derekára tette a tenyerét. Nehéz és nagy keze volt. – Félsz, Tally?

A lány igyekezett nem remegni.

– Tudod, hogy félek. – A teste emlékezett ugyan a férfi meleg és védelmező érintésére, de arra is, milyen véres erőszakra képes.

Clay egy pillanatra megszorította őt, mielőtt elengedte. Talin várt, hogy a férfi újra elé kerüljön, de amikor felnézett rá, nem az ember sötétkék szemét látta, hanem az állat halványabb, aranyzöld tekintetét.

Nem volt felkészülve erre a változásra, hátralépett. Tenyere a falnak ütközött.

– Mi ez a rossz az illatodban, Talin?

– Nem tudom.

– Gondold ezt át újra!

Azon volt, hogy megismételje az előbbi válaszát, de ráébredt, hogy ez hazugság lenne. Összeszorította az ajkát.

– Mit számít, ha nem zavar téged nagyon?

– Mondd el!

Clay engesztelhetetlen, férfias izomtömege makacs és áthatolhatatlan falként emelkedett előtte. Ez azonban nem növelte Talin félelmét, a lány a kendőzetlen uralkodni vágyás láttán inkább feldühödött.

– Ne erőszakoskodj velem!

A férfi arcán meglepetés látszott.

– Rossz válasz. – Közelebb lépett hozzá.

Talin ki akart térni előle, de Clay megelőzte: felemelte a két karját, és a lány két oldalán a falnak támaszkodva csapdába ejtette őt. Talin érezte, hogy a szíve hevesebben ver, a tenyere izzadni kezd.

– Fenyegetéssel nem fogsz belőlem kiszedni semmit.

Clay lehajolt, míg a lány semmi mást nem látott, csak az arcát.

Hosszú, néma szünet következett.

– Bú!

Talin összerándult a halk suttogástól, és gyűlölte magát ezért.

– Nem valami kedves.

– Szerinted úgyis egy tomboló vadállat vagyok.

– Nem, én soha nem… – Megrázta a fejét. – Nem tehetek róla, hogy az agyam ezt mondja.

– Miért?

– Hogyhogy miért? – csattant fel a lány. – Így dolgozom fel a történteket. Vedd tudomásul, hogy ez van!

– Ez csak szar duma. – Még közelebb húzódott a lányhoz, a testéből áradó forróság szinte simogatta Talin bőrét. – Különben is, ahogy te feldolgozod a történteket, úgy én meg Teréz anya vagyok. Most pedig mondd el, mi a fene bajod van!

– Beteg vagyok! – ordította Talin. – Haldoklom! Tessék, most boldog vagy?