2

A szakasz másnap kora reggel kötött ki Anopopej déli partján. Az eső még az éjszaka elállt, a hajnali levegő friss volt és hűvös, a parton nyájasan sütött a nap. A katonák néhány percig a fövényen ácsorogtak, nézték, hogyan távolodik el a rohamcsónak a parttól, és indul visszafelé. Öt perc múlva fél mérföldre volt, de már szinte teljesen eltűnt, könnyű buboréknak látszott a ragyogóan csillogó, trópusi tengeren. A katonák szomorkásan bámultak utána, irigyelték a kormányost, aki alkonyatra megint a biztonságos táborban lesz, s meleg ételt eszik. Ilyen beosztás kéne – gondolta Minetta.

 

A reggel úgy csillogott, mint a frissen vert érme. A katonák ugyan egy kicsit borzongtak még, ha eszükbe jutott, hogy olyan földön állnak, ahol még nem járt senki. Az előttük elterülő dzsungel ismerősnek látszott; a fövény, amelyet szép, formás kagylók borítottak, üres volt és elhagyatott. Később bizonyára vakítóan fog csillogni a napon, pillanatnyilag azonban a part semmiben sem különbözött azoktól a partoktól, ahol eddig kikötöttek. Végignyúltak a homokon, cigarettáztak, nevetgéltek, várták, hogy megkezdődjön a felderítés. Hálásak voltak a Napnak, hogy megszárítja a ruhájukat.

Hearn kicsit izgatott volt. Néhány perc múlva megkezdik a több mint negyven mérföldes menetelést egy ismeretlen vidéken, s a negyvenből az utolsó tízet a japánok hátában kell megtenniük. Croft felé fordult, és megint rámutatott a légi felvételekről készült térképre, amelyet kiterítettek maguk közé a homokra. – Azt hiszem, őrmester, a legokosabb, ha ennek a folyónak a mentén haladunk – azzal rámutatott egy folyóra, amely néhány száz méterrel odébb ömlött a dzsungelből a tengerbe. – Legalábbis ameddig lehet. Aztán meg keresztülvágunk a dzsungelen, amíg el nem érjük a kunai-füvet.

 

– Amennyire meg tudom állapítani, más lehetőség nemigen van – felelte Croft. Hearnnek csakugyan igaza volt, s ez bosszantotta egy kicsit. Megdörzsölte az állát. – De sokkal több időbe fog kerülni, mint gondolja, hadnagy úr.

– Lehetséges. – Croft kicsit idegesítette Hearnt. Nyilvánvaló volt, hogy az őrmester sokat tud, de mindig külön meg kellett kérdezni, hogy eláruljon valamit. Nyavalyás déli. Éppen olyan, mint Clellan. Hearn a térképpel babrált. Már érezte, hogy egyre melegebb lesz a homok a lába alatt. – Csak két mérföldet kell a dzsungelben haladnunk.

 

Croft fanyarul bólintott. – Az ilyen légi felvételekben sose szabad bízni. Lehetséges, hogy az a nyavalyás kis folyó csakugyan oda visz, ahová jutni akarunk, de nem biztos. – Kiköpött a homokba. – A legokosabb, ha elindulunk, aztán majd meglátjuk, mi lesz.

– Helyes – felelte Hearn. Kicsit élesebb volt a hangja. – Akkor hát induljunk.

 

Croft a katonákra pillantott. – Hé, emberek, indulás!

A katonák hátukra vették a borjút, megpróbálták egyenletesen elosztani a súlyát, hogy ne vágja vállukat a szíj. Néhány perc múlva hosszan elnyúló sorban elindultak, s végigbaktattak a fövényen. Mikor a torkolathoz értek, Hearn megálljt parancsolt. – Mondja el nekik, mi a tervünk – fordult Crofthoz.

 

Croft vállat vont, aztán beszélni kezdett. – A folyó mentén haladunk előre, ameddig lehet. Számolnotok kell vele, hogy alaposan beleizzadtok. Aki nyafogni akar, legokosabb, ha most nyafog. – Kicsit följebb rántotta hátizsákját. – Valószínű, hogy ilyen messze nem találkozunk japánokkal, ez azonban nem azt jelenti, hogy birka módjára menjetek, s folyton csak az orrotok elé nézzetek. Mindenki tartsa nyitva a szemét.

– Rájuk meredt, sorban végignézett az arcokon, s egy kis jóleső érzés töltötte el, hogy a legtöbben lesütötték a szemüket. Rövid szünetet tartott, s megnyalta az ajkát, mintha azt kérdezné magától, mondjon-e még valamit. – Hadnagy úrnak nincs semmi mondanivalója?

 

Hearn megmarkolta karabélya szíját. – De igen, van. – Hunyorgott a napfényben. – Emberek – kezdte közömbös hangon –, nem ismerlek egyikőtöket sem, ti sem ismertek engem, lehet, hogy nincs is valami nagy kedvetek megismerni.

– Néhányan kuncogni kezdtek, s Hearn hirtelen rájuk vigyorgott. – Mindegy, az öletekbe pottyantam, mint valami csecsemő, s akár tetszik, akár nem, kénytelenek vagytok beletörődni. Nekem őszinte meggyőződésem, hogy jól kijövünk majd egymással. Igyekszem rendes lenni, de ne felejtsétek el, hogy egy idő múlva elfáradtok, én meg kénytelen leszek hajszolni benneteket, s ti szívből gyűlölni fogtok miatta. Oké, de azt se felejtsétek ám el, hogy magam is éppoly fáradt leszek, mint ti, s én fogom a legjobban gyűlölni magamat. – A katonák nevettek, s Hearn egy pillanatra úgy érezte magát, mint a szónok, aki tudja, hogy sikerült megnyernie hallgatóságát.

 

Nagyon meg volt elégedve, maga is elcsodálkozott rajta, hogy mennyire. Mégiscsak Bill Hearn fia vagyok – gondolta. – Hát akkor mehetünk.

Croft haladt az élen, s Hearn szónoklatán bosszankodott. Szerencsétlen szónoklat volt; egy szakaszparancsnoknak sose szabad haverkodnia az embereivel. Hearn csak lovat ad alájuk az ilyesmivel. Croft mindig megvetette az olyan szakasz-parancsnokokat, akik mindenáron le akarnak alacsonyodni beosztottjaikhoz; nőies, haszontalan dolognak tartotta az ilyesmit. Tönkreteszi az egész szakaszt, a fene enné meg – gondolta.

 

A folyó a közepén mélynek látszott, de a part mentén, egy körülbelül tizenöt méter széles sávon sekély volt a víz, csobogva csörgedezett a kavicsokon. A tizennégy ember libasorban haladt egymás mögött. A magasban a dzsungel fái összeértek a fejük fölött, s mire elhagyták a folyó első kanyarulatát, mintha alagútban jártak volna, amelynek lombok alkották a falait, a talaja meg iszappal volt borítva. A napfény alig szűrődött át a lombokon, levelek, indák és fák sűrű szövevényén, magába szívta a dzsungel színét, s csillogó bársonyzöld lett. A világosság elveszett a lombok közt, s olyan hangulat fogta el a katonákat, mintha egy katedrális boltívei alatt haladnának. Mindenfelől a homályos, neszekkel teli dzsungel vette körül őket, belevesztek a hangok és szagok, a dzsungel sűrű, fullasztó szövevényébe. A páfrány nyirkos szaga, a rothadás és a növekedés átható bűze minden érzéküket eltöltötte, s valami fullasztó, szinte hányingerhez hasonló érzést keltett bennük.

– A szentségit, de büdös – dörmögte Red. Előzőleg olyan sokáig éltek a dzsungelben, hogy már fel sem tűnt nekik, milyen büdös, de az éjszaka a tengeren felfrissültek érzékeik, elfelejtették, milyen nyomasztó, tapadósan, nyúlósan sűrű tud lenni a dzsungelben a levegő.

 

– Olyan szaga van, mint egy nigger nőnek – jelentette ki Wilson.

Brown idegesen nevetett. – Volt is neked nigger nőd! – Nyomott hangulatban volt; a termékenység és a rothadás átható szaga rossz előérzettel töltötte el.

 

A folyó továbbhömpölygött a dzsungelben. Már el is felejtették, milyen volt a torkolatánál, a napvilágon. Fülük belekábult a rovarok és egyéb állatok surranó neszébe, a moszkitók dühös zümmögésébe, a majmok és papagájok rekedt makogásába. Iszonyúan izzadtak; még csak néhány száz métert tettek meg, de máris elfogta őket a légszomj, s az izzadság fekete sávokban ütött ki az uniformisukon, ahol a szíjak szorították őket. A kora reggeli órában a dzsungel nyirkos párát árasztott magából; a köd derékmagasságig ért, szétvált előttük, aztán puhán, nesztelenül megint összecsukódott, ahogy a csiga húzódik vissza a házába. A menet élén haladó embereknek minden lépéshez rendkívüli akaraterőre volt szükségük. Borzongtak a hányingertől, és minduntalan meg kellett állniuk, hogy levegőhöz jussanak. Körös-körül minden csöpögött; a bambuszligetek lenőttek egészen a folyó partjáig, csipkés lombjuk beleveszett az indák és növények sűrűjébe. Az aljnövényzet fölkapaszkodott a fák törzsére, magasan a fejük fölé; a gyökerek és kövek közt sűrűn ült a fekete iszap. A víz barátságosan csobogott medrében, ez a csobogás azonban beleveszett a madarak harsány rikoltozásába és a rovarok zümmögésébe.

A katonák érezték, hogy a víz lassan, feltartóztathatatlanul átitatja bezsírozott bakancsukat, s néha egészen a térdükig felcsapott, ha egy-egy mélyebb szakaszon kellett átgázolniuk. Hátizsákjuk egyre nehezebb lett, karjuk elzsibbadt, hátuk fájni kezdett. Majdnem mindnyájan legalább tizenöt kilónyi élelmiszert meg pokrócot cipeltek a hátukon, ráadásul még két vízzel telt kulacsot, tíz töltényhevedert, két-három kézigránátot, egy puskát meg egy macsétát, vagyis összesen körülbelül harminckilónyi felszereléssel voltak megterhelve, ami egy nehéz bőrönd súlyának felelt meg. A legtöbben már az első pár száz méter után elfáradtak; körülbelül fél mérföld múlva alig tudtak lélegzethez jutni a kimerültségtől; a gyöngébbek már ott érezték szájukban a fáradtság fanyar, kesernyés ízét. Az áthatolhatatlan dzsungeltól, az egészségtelen párától, a szüntelen neszezéstől és a rovarok idegesítő zümmögésétől egyre kevésbé irtóztak. Már nem érezték olyan nagyon, milyen nyomasztó a vadon; az a homályos, ki nem mondott, ösztönös félelem, ami kezdetben fogta el őket a gondolatra, hogy egy ilyen alagúton kell végighaladniuk, egyre inkább alábbhagyott, s végül teljesen meg is szűnt, csak meneteltek kimerülten, elcsigázottan. Croft figyelmeztetése ellenére lógatni kezdték a fejüket, a lábukat nézték.

 

A folyó keskenyebb lett, és a sekély vízzel borított sáv összeszűkült, akkora lett, mint egy erdei ösvény. Már emelkedőkel is meg kellett mászniuk. A folyón felbukkant néhány kisebb vízesés is, s egy-egy kis szakaszon tajtékosan örvénylett a víz a sziklák körül. Talpuk alatt a kavicsos talaj lassanként homokossá, aztán iszapossá változott. A katonák kénytelenek voltak közelebb szorulni a parthoz, s minduntalan megakadtak az ágakban, amelyek korbácsütésként csapkodták a testüket. Egyre lassabban haladtak előre.

Az egyik kanyar után megálltak, és szemügyre vették a folyó előttük levő szakaszát. Ezen a helyen a növényzet egészen lenőtt a vízbe, s Croft egy kis töprengés után belegázolt a folyóba. A parttól körülbelül öt méterre megállt. A víz majdnem a derekáig ért, iszonyú erővel örvénylett körülötte. – Muszáj a parton maradnunk, hadnagy úr – állapította meg. Azzal nagy nehezen tovább is indult a part szegélyén, a bokrokba kapaszkodva; a víz itt is majdnem a csípőjéig ért. A katonák csak nagy kínnal tudták követni, a sor hosszúra elnyúlt. Sikerült a következő néhány száz métert a bokrokba kapaszkodva meglenniük, az ár ellen haladva. A puska minduntalan lecsúszott a vállukról, s majdnem belepottyant a vízbe, lábuk belesüppedt a folyó undorító iszapjába. Zubbonyuk éppoly nedves lett az izzadságtól, mint nadrágjuk a víztől. Nemcsak a fáradtságtól és a nyirkos levegőtől, hanem a félelemtől is izzadtak. A folyó olyan makacs ellenállást fejtett ki, mintha élőlény lett volna, amely a lábuk körül acsarkodik. Kezük vérezni kezdett a tüskéktől meg a levelektől – éles volt a szélük, mint a kés –, hátizsákjukat egyre nehezebbnek és nehezebbnek érezték.

 

Így vergődtek előre, míg a folyó megint szélesebb és sekélyebb lett. Itt már nem volt olyan heves a sodra, a víz csak térdig ért, könnyebben tudtak előrehaladni. Néhány kanyarodó után elérkeztek egy nagy, lapos sziklához, amelyet körüláramlott a folyó, s Hearn utasítást adott, hogy pihenjenek meg.

A katonák lerogytak, s néhány percig szótlanul, mozdulatlanul feküdtek. Hearn meglehetősen gondterhelt volt; érezte, milyen vadul dobog a szíve, időnek előtte kimerült, még a keze is remegett egy kicsit. Ahogy ott feküdt a hátán elnyúlva, végignézett a testén, s látta, milyen gyorsan süllyed és emelkedik a gyomra. Nem vagyok valami jó kondícióban – állapította meg, ami igaz is volt. A következő néhány nap, de főleg ez az első nagyon nehéz lesz; régen kijött a gyakorlatból. De majd rendbe jön; tudta, milyen erős.

 

Lassanként megszokta a feszültséget is, amelyet az okozott, hogy ő a szakaszparancsnok. Valahogy nagyon izgalmas érzés volt. Menet közben sokszor megállt, összerezzent egy-egy hirtelen zajra, s megborzongott, ha valamilyen rovar keresztezte az útját. Akadtak óriáspókok, amelyeknek akkora teste volt, mint egy dió, a lábuk meg arasznyi hosszú. Az embert az ilyesmi persze hogy kihozza a sodrából, észrevette, hogy Martinezt meg Brownt is legalább úgy idegesíti, mint őt. Ha az ember ismeretlen terepen kénytelen mozogni, furcsa szorongás fogja el; a járatlan dzsungelben minden lépésnél újabb nehézségekkel találkozik.

Crofton jóformán egyáltalán nem látszott, hogy kényelmetlenül érezné magát. Csakugyan klassz fickó, ez vitathatatlan. Ha nem ügyel, Croft fogja átvenni előbb-utóbb a vezetést. A baj az volt, hogy Croft tapasztaltabb nála, s ostobaság lenne ellenkezni vele; a dzsungelben való menetelés – legalábbis eddig – tapasztalt katonát igényelt.

 

Hearn felült és körülnézett. Az emberek még mindig elnyúlva hevertek a sziklán, s nyugodtan pihentek. Néhányan beszélgettek, vagy kavicsokat dobáltak a vízbe, Valsen pedig elmerülten tépdeste a leveleket a fáról, amely egészen a szikla fölé nyúlt. Hearn az órájára pillantott. Öt perce pihennek már, de még tíz perc sem fog ártani. Jó, ha elegendő pihenést engedélyez az embereinek. Megint végignyúlt a sziklán, kiöblítette a száját egy korty vízzel, aztán egy-két percig Minettával és Goldsteinnel csevegett.

Mikor Brown végre lélegzethez jutott, beszélgetni kezdett Martinezzel.

 

Nagyon le volt törve, a maláriás kelések viszketni és sajogni kezdtek a lábán, s tudta, hogy ha továbbmennek, még rosszabb lesz a helyzet. Teljesen oktalanul arról kezdett ábrándozni, milyen kellemes volna itt maradni mezítláb a napon, hogy a sebek megszáradjanak a melegben.

– Marha nehéz ügy lesz – sóhajtozott.

 

Martinez bólintott. – Öt nap szabad ég alatt. Hosszú idő van.

Brown lehalkította a hangját. – Mi a véleményed az új hadnagyocskáról?

 

Martinez vállat vont. – Oké. Egész rendes. – Úgy érezte, még meg kell gondolnia, mit felel. A többiek tudták, hogy ő jóban van Crofttal, és félt, hogy sejtik, milyen ellenségesen érez Hearnnel szemben. Crofttal eddig jól ki tudott jönni. – Talán kicsit nyájas – tette hozzá. – Szakaszparancsnok legyen gorombább.

– Ahogy elnézem, nagyon rohadt is tud lenni – mondta Brown. Még nem sikerült határozott álláspontra jutnia Hearnnel kapcsolatban. Croftot különösebben nem szerette, és érezte, hogy az is lenézi őt, de ezt már megszokta. Egy új hadnaggyal viszont muszáj vigyázni, minden tőle telhetőt meg kell tennie az embernek, s még akkor sem biztos, hogy megnyeri a tetszését. – De azért elég rendes fickónak látszik – tette hozzá kicsit barátságosabban. Alapjában véve nem a hadnagy izgatta. Cigarettára gyújtott, és óvatosan fújta ki a füstöt, tüdeje még mindig fájt az erőltetett menettől. A cigaretta sem ízlett neki, de azért tovább füstölt. – Tudod, Japcsali, biz’ isten mondom neked, valahányszor felderítésen vagyunk, szeretnék inkább közlegény lenni – bökte ki. – Ezek a fiúk itt mind azt hiszik, hogy könnyű dolgunk van, különösen a póttartalékosok. Azt hiszik, hogy az altisztnek aranyélete van, s folyton csak lóg. – Megtapogatta állán az egyik kelést. – Arra bezzeg nem gondolnak, a fene enné meg, hogy milyen felelősség nyugszik a vállunkon. Itt van például ez a Stanley. Még soha nem került nehéz helyzetbe, ezért olyan stréber, s szeretne mindenáron előlépni. Hidd el, Japcsali, én is átkozottul büszke voltam, mikor őrmester lett belőlem, de nem tudom, hogy még egyszer vállalnám-e.

 

Martinez vállat vont. Kicsit nevetségesnek találta a dolgot. – Őrmester lenni nehéz – mondta.

– De nehéz ám, az úristenit. – Brown leszakított egy levelet egy ágról, amely a szikla fölé hajlott, és elgondolkozva rágcsálni kezdte. – Az ember azt hiszi, hogy valami marha nagy dolgot csinál. Aztán lassan kikészülnek az idegei. Ide figyelj, tőled nyugodtan megkérdezhetem, mert már tudod, mi a dörgés, te elvállalnád, ha most akarnának őrmestert csinálni belőled?

 

– Tudja fene. – Pedig Martineznek nem Voltak kételyei elvállalta volna. Egy pillanatra megjelent lelki szemei előtt a három stráf az olajzöld zubbonyán, s egy kis zavart büszkeség töltötte el, mint mindig.

– Tudod, mi nyugtalanít a legjobban, Japcsali? Az, hogy kikészülnek az idegeim. Néha attól tartok, hogy megőrülök, és többet semmire se leszek használható. Érted, mire gondolok? – Brown ezen már sokat töprengett. Most némi elégedettséget érzett, hogy elmondta valakinek, mintha ezzel előre fel mentést kapott volna az esetleg bekövetkező csődért, úgy érezte, most már könnyebb lesz elviselnie, ha valóban kiderül, hogy már nem jó semmire. Bedobott egy kavicsot a folyóba, s nézte, hogyan gyűrűzik körülötte a víz.

 

Martinez titokban mélységesen lenézte Brownt. Tetszett neki, hogy Brown fél. Igaz, hogy Japcsali is fél – gondolta magában –, csakhogy Japcsali… soha nem fogja bevallani.

– Nem az a legrosszabb – mondta Brown –, ha kinyírják az embert, akkor már úgyse tud többé semmiről. De mi van akkor, ha valaki a rajából, éppen az ő hibájából akaszt meg egy golyót? Istenemre mondom, soha többé nem lehet megszabadulni a gondolattól. Emlékszel még arra a felderítésre Motomén, amikor MacPhersont kinyírták? Igazán nem én tehettem róla, de mit gondolsz, mit éreztem, az úristenit neki, amikor ott kellett hagynom? Én mentem tovább, ő meg ott maradt. – Idegesen elfricskázta a cigarettáját. – Egyáltalán nem olyan nagy dicsőség őrmesternek lenni. Az első időkben, amikor katona lettem, iszonyúan vágytam rá, hogy előléptessenek, most azonban néha már fölteszem magamnak a kérdést, hogy mi a fene hasznom lett belőle. – Gondolataiba mélyedt, aztán fölsóhajtott. – A fene érti, azt hiszem, az emberi természet az oka, ugyanakkor mégse szeretném, ha közlegény lennék. Mégiscsak valami, hogy őrmester az ember. – Ez a megállapítás mindig elégedettséggel töltötte el. – Az ember úgy érzi, hogy mégis különb a többinél. Hidd el, tisztában vagyok vele, milyen felelősség nehezedik rám, s eszem ágában sincs meghátrálni előle. Akármilyen pokoli helyzetbe kerülök is, tudom, hogy igyekszem majd helytállni, hiszen végeredményben ezért fizetnek. – Szentimentális hangulat fogta el. – Ha őrmestert csinálnak valakiből, nyilván azt mutatja, hogy megbíznak benne. És én nem akarok senkit se becsapni. Nem az a fajta ember vagyok. Szerintem az ilyesmi a legnagyobb aljasság.

 

– Muszáj kitartani – helyeselt Martinez.

– Úgy van. Micsoda disznó az, aki elfogadja a pénzt a kormánytól, aztán cserbenhagyja? Gondold csak meg, Japcsali, hazánk milyen szép vidékéről valók vagyunk mind a ketten! Restellnék úgy hazamenni, hogy ne merjek büszkén az ismerőseim szemébe nézni. Én ugyan Kansasból való vagyok, s jobban szeretem a szülőföldemet, mint Texast, de mindegy, a szentségit neki, hazánk két legszebb államából valók vagyunk. Neked sem kell szégyenkezned, Martinez, ha meg kell mondanod valakinek, hogy texasi vagy.

 

– Nem bizony. – Martinez nagyon megilletődött, hogy Brown texasinak nevezte. Szívesen tartotta ugyan texasinak magát, de sose merte annak is mondani. Valahol a lelke mélyén titkolt szorongás bujkált, emlékezett a magas, fehér emberekre, akik olyan lassan beszélnek, s olyan hideg a nézésük. Félt rágondolni, hogyan néznének rá, ha egyszer azt mondaná nekik: Martinez texasi. Jó érzése elmúlt, megint kényelmetlenül érezte magát. Jobb altiszt lenni, mint Brown, próbálta megnyugtatni magát, de szorongása ettől sem múlt el. Brownban volt valami magabiztosság, amit önmagában Martinez sosem tapasztalt; s ha ilyen emberekkel elbeszélgetett, valahogy mindig erőt vett rajta a kisebbrendűségi érzés. Tulajdonképpen ugyanolyan elfojtott rosszindulat, megvetés és félelem töltötte el, mint a szolgát, aki tudja, hogy különb a gazdájánál.

– Texas szép része lenni hazánknak – helyeselt. De hiába: jó hangulata elmúlt, nem volt kedve tovább társalogni Brownnal. Néhány pillanat múlva dünnyögött is valamit, és átment Crofthoz.

 

Brown megfordult, és körülnézett. A Polyák az egész beszélgetés alatt néhány lépésre feküdt tőlük. Le volt hunyva a szeme, s Brown gyengéden oldalba bökte. – Alszol, Polyák?

– Mi? – A Polyák felült, és ásított egyet. – Aha, azt hiszem, elszundítottam. – Valójában mindvégig ébren volt, és hallgatózott. Mindig nagyon szerette kilesni mások beszélgetéseit, nem mintha arra számított volna, hogy valami haszna lesz belőle, csak úgy szórakozásból. – Csakis így lehet igazán kiismerni valakit – mondta egyszer Minettának. Még egyet ásított. – Igen, csakugyan aludtam egyet. Mi van, indulunk?

 

– Azt hiszem, pár perc múlva igen – mondta Brown. Az előbb tisztán érezte, hogy Martinez lenézi, kényelmetlen szorongás fogta el, s most szerette volna visszanyerni lelki egyensúlyát. Végignyújtózott a Polyák mellett, és cigarettával kínálta.

– Nem, takarékoskodnom kell a tüdőmmel – hárította el a Polyák. – Még hosszú út áll előttünk.

 

– Az igaz – helyeselte Brown. – Tudod, mindig igyekeztem kieszközölni, hogy az én rajomat ne küldjék járőrbe, de úgy látszik, nem tettem helyesen. Most nem vagytok megfelelő kondícióban. – Egyáltalán nem vette észre, hogy túloz egy kicsit. Sőt, pillanatnyilag őszintén el is hitte, amit mond, és jóleső elégedettség töltötte el a gondolatra, hogy mennyire vigyáz a rajára.

– Nagyon jól tetted, hogy nem engedtél járőrbe minket. Mindnyájan hálásak vagyunk érte – felelte a Polyák. De magában azt gondolta: Micsoda szar alak! Remekül szórakozott Brownon. Mind ilyenek ezek a fickók – gondolta. Majd megőrülnek a stráfokért, aztán mikor megkapják, állandóan amiatt fő a fejük, hogy rendes embernek tartják-e őket. Tenyerébe támasztotta hosszú, hegyes állát, és hátrasimította homlokából egyenes szálú, szőke haját. – Bizony – mondta. – El se tudod képzelni, mennyire hálásak érte a fiúk a rajban, hogy olyan sok kedvezményben részesültek. Mindnyájan tisztában vagyunk vele, milyen rendes fickó vagy.

 

Brownnak hízelgett a dicséret, noha nem volt benne biztos, őszintén beszéle a Polyák. – Már régen szerettem volna mondani neked valamit. Csak néhány hónapja vagy ugyan a szakaszban, de mindig rajtad volt a szemem. Nagyon eszes fickó vagy, Polyák, és tudod tartani a szádat.

A Polyák vállat vont. – Hát igen, én már ilyen vagyok.

 

– De képzeld csak el az én munkakörömet. Ügyelnem kell rá, hogy ti állandóan jó hangulatban legyetek. Lehet, hogy nem tudod, de ez benne áll a szolgálati szabályzatban, úgy, ahogy mondom. Szerintem ha én törődöm az embereimmel, ők is törődnek velem.

– Az biztos, hogy egy emberként állunk mögötted. – A Polyák úgy gondolta, átkozott hülye volna, ha nem a feljebbvalója szája íze szerint beszélne.

 

Brown még tovább próbálkozott. – Egy altisztnek sokféle módja van ám rá, hogy kitoljon az embereivel, de szerintem az a legfontosabb, hogy rendesen bánjon velük.

Mi a fenét akarhat ez tőlem? – gondolta a Polyák. – Ez is így helyes.

 

– Igen, csak sok altiszt nem érti meg. Nyomasztó a felelősség. El se tudod képzelni, mennyi gonddal jár ez a beosztás. Nem állítom, hogy nem szívesen csinálom, hiszen az igazság az, hogy mindenért meg kell küzdenie az embernek, ha vinni akarja valamire. Másképp nem megy.

– De nem ám. – A Polyák vakarózni kezdett.

 

– Vegyük például ezt a Stanleyt. Túlságosan is dörzsölt fickó, a kelleténél is dörzsöltebb. Tudod, milyen vakmerőséget művelt a garázsban, ahol dolgozott? – Brown mindjárt el is mesélte a Polyáknak a históriát, és a következő szavakkal fejezte be: – Csakugyan furfangos dolog volt, de így csak bajba kerülhet az ember. Minden körülmények között ki kell tartani, és vállalni kell a következményeket, akármilyen fejfájást is okoznak az embernek.

– Bizony. – A Polyák megállapította, hogy eddig a kelleténél kevesebbre becsülte Stanleyt. Nem árt, hogy megtudta róla ezt a dolgot. Stanleynek vitathatatlanul több a sütnivalója, mint Brownnak. Úristen – gondolta a Polyák –, ez a szerencsétlen Brown a legjobb esetben egy benzinkútnál köt ki, s meg lesz győződve róla, hogy marha nagy üzletember. Stanleynek viszont, úgy látszik, vannak ötletei. Az embernek néha muszáj kockáztatnia egy kicsit, s ha tartani tudja a száját, csak jól sülhet el a dolog.

 

– Megyünk, emberek – kiáltotta a hadnagy.

A Polyák fölállt, és elfintorította a képét. Ha például ez a hadnagy nem volna olyan fafejű, szépen visszamennének a partra, és édesgyökeret sütnének, amíg jön értük a csónak – gondolta. De mondani csak annyit mondott: – Úgyis szükségét érzem már egy kis mozgásnak. – Brown nevetett.

 

A folyó még vagy százméteres szakaszon sekély volt, s nem gördített különösebb akadályt az útjukba. Masírozás közben Brown és a Polyák beszélgettek. – Amikor még fiatalember voltam, sok mindenről ábrándoztam – mondta Brown. – Nősülésről, gyerekekről és így tovább. De tudod, ha egy kicsit tapasztaltabb lesz az ember, rájön, hogy nincs nő a világon, akiben meg lehetne bízni.

Pontosan az ilyen Brown-fajta férfiak szokták hagyni, hogy egy nő az orruknál fogva vezesse őket – gondolta a Polyák. Akármit mond a férfi, a nőnek csak helyeselnie kell, s a szerencsétlen máris azt hiszi, hogy a spiné tökéletes.

 

– Bizony – folytatta Brown –, az ember megöregszik, és sok mindenből kiábrándul. Rájön, hogy nagyon kevés dologgal érdemes törődni a világon. – Keserű elégtétel töltötte el, mikor ezt kinyilatkoztatta. – Csupán a pénz ér valamit, én mondom neked. Hogy milyen remekül élnek egyesek, csak az tudja, aki az üzleti világban forog. Emlékszem néhány estélyre a szállodában. Úristen, micsoda nők voltak ott! Az aztán élet!

– Csakis úgy érdemes élni – hagyta rá a Polyák. Eszébe jutott egy muri, amelyet a főnöke, Lefty Rizzo rendezett; egy pillanatra behunyta a szemét, és megbizsergett az egész teste. Az a szőke, az aztán értette a dolgát. – Teljesen igazad van.

 

– Ha egyszer leszerelek – mondta Brown –, csak pénzszerzéssel fogok foglalkozni. Elegem van belőle, hogy folyton csak hajkurásszanak.

– Egyelőre bele kell törődnöd.

 

Brown a Polyákra pillantott, miközben ott gázolt mellette a vízben. Nem is olyan rossz fiú ez a Polyák – gondolta. Csak egy kicsit sovány és műveletlen. Valószínűleg soha nem viszi semmire. – És te hogy képzeled a jövődet, Polyák? – kérdezte.

A Polyák megérezte Brown hangjában a lekicsinylést. – Majd csak boldogulok valahogy – felelte kurtán. Hirtelen eszébe jutott a családja, és keserűen elhúzta a száját. Milyen ostoba polyák is volt az ő apja! Koldusszegény maradt egész életében. Eh, ettől lesz szívós az ember – gondolta. Az ilyen Brown-féle alakok hadd szájaljanak csak. De ha az embernek sikerül rátalálnia a boldoguláshoz vezető útra, okosabb, ha hallgat. Chicagóban megszedheti magát az ember; az aztán város. Nők, éktelen lárma meg csupa nagymenő. – Kell a kutyának ez a rohadt dzsungel – mondta. A víz megint mélyebb volt, a Polyák érezte, hogy a térdhajlatát csiklandozza. Ha nem kellett volna beállnia katonának, most már valószínűleg Kabriskie mellett dolgozhatna. – Eh, egye meg a fene!

 

Brown nagyon rossz hangulatban volt. Nem tudta, miért, de A nyomasztó levegő s a folyó sodrának ellenállása máris kimerítette. Megmagyarázhatatlan szorongás fogta el. – De utálom ezt a rohadt cipekedést, öcsém – mondta.

*

A folyó medre lépcsőzetesen emelkedni kezdett. Mikor megkerülték az egyik kanyart, majdnem elsodorta őket a lefelé zúduló víz iszonyú ereje. Borzasztóan hideg is volt. A katonák a parthoz lapultak, és megkapaszkodtak a folyó széléig lehajlott növényekben. – Gyerünk, gyerünk! – kiabált Croft. A part majdnem másfél méter magas volt, s alig tudtak továbbhaladni. A nedves agyagfallal párhuzamosan vonszolták magukat, szemük a dzsungel talajával volt egy magasságban. Kinyújtották a karjukat, megragadtak egy-egy gyökeret, s aztán előrelökték magukat. Mellük a partot súrolta, lábuk a vízben tocsogott. Kezük meg arcuk csupa karcolás volt, zsávolyruhájuk csupa sár. Körülbelül tíz percig így kapaszkodtak előre.

Aztán a folyó megint vízszintesen hömpölygött tovább, s libasorban masíroztak az ár ellen, körülbelül fél méterre a parttól, az iszappal küszködve. Néha-néha hatolt csak tudatukig a nedves lombok zizegése, a madarak rikácsolása, az állatok neszezése, a folyó zúgása, különben többnyire csak saját száraz lihegésüket hallották. Nagyon elfáradtak. A gyöngébbek már nem tudtak úrrá lenni tagjaik fölött, ide-oda tántorogtak a sebes áradatban, vagy hosszú másodpercekig meg se tudtak mozdulni, térdük rogyadozott a rajtuk levő súlyos teher alatt.

Újabb zuhogókhoz érkeztek, olyan sziklásak és sebes sodrúak voltak, hogy képtelenség volt átlábalni rajtuk. Croft és Hearn tárgyaltak egy percig, aztán Croft meg Brown fölkapaszkodott a partra, behatolt néhány lépésnyire a bozótba, levágott néhány erős indát, és nagy, idomtalan csomókkal összekötötte. Croft rögtön neki is állt a derekára erősíteni a kötél egyik végét. – Átviszem, hadnagy úr – mondta.

 

Hearn a fejét rázta. Eddig tulajdonképpen Croft vezette a felderítést, ezt a feladatot azonban ő is meg tudta oldani.

– Inkább megpróbálom én, őrmester.

 

Croft vállat vont.

Hearn a dereka köré kötözte az indát, és belegázolt a zuhogóba. Azt tervezte, hogy a kötelet átviszi a túlsó partra, s az emberek aztán a kötélbe kapaszkodva gázolnak át a zuhogón. Csakhogy sokkal nehezebben ment, mint gondolta. Hátizsákját és karabélyát Croftnál hagyta ugyan, de a zuhogón való átkelés még teher nélkül is rendkívüli erőfeszítést igényelt. Szikláról sziklára bukdácsolt, s többször is térdre esett. Egy ízben egészen a víz alá merült, nekivágódott a vállával egy szikla élének, s mikor megint fölbukkant, félig eszméletlenül kapkodott levegő után. Majdnem három perc kellett hozzá, hogy ötven métert megtegyen, s mikor végül a másik partra ért, teljesen kimerült, s vagy fél percig csak feküdt tehetetlenül, meg se tudott mozdulni, zihálva köhögte föl torkából a vizet. Aztán fölállt, és az indát hozzákötözte egy fatörzshöz, miközben Brown a másik végét egy bokor vastag gyökereihez erősítette.

 

A hadnagy után Croft kelt át elsőnek a folyón, a sajátján kívül átcipelte Hearn hátizsákját és karabélyát is. Aztán lassan, egyenként, az indába kapaszkodva átvergődtek a többiek is. Némelyikük ráhurkolta hátizsákját az indára, aztán megmarkolta a kötelet, s úgy araszolt át a vízen, nehezen vonszolva lábát a sebes sodrú zuhogóban, s kétségbeesetten igyekezett távol tartani magát a szikláktól. Ha sikerült volna egyenesen tartaniuk magukat, legföljebb a csípőjükig ér a víz, így azonban mindnyájan tetőtől talpig eláztak, mire a túlsó partra értek. A zuhogón túl egy kis teknőben gyűltek össze, ott ültek a vízben, lélegzet után kapkodtak, s pillanatnyilag teljesen kábultak voltak.

– Úristen! – nyögött fel néha valamelyikük. Megijedtek a víz sodrásának iszonyú erejétől. Miközben a kötél mellett átküzdötte magát, titokban mindegyik attól félt, hogy megfullad.

 

Tíz percig pihentek, aztán továbbmentek. Egy darabig nem állta útjukat több zuhogó, most azonban a folyó egy sor sziklán hömpölygött végig, s tíz-tizenöt méterenként föl kellett kapaszkodniuk egy-egy derékmagasságú sziklaperemre, óvatosan végigkúszniuk a lapján, amelyen néhány hüvelyknyi magasan folydogált a víz, aztán megint felkapaszkodni a következő sziklára. Majdnem mindnyájuknak vizes lett a puskája, a kézigránátokat pedig, amelyek a nyelüknél fogva voltak a töltényhevederek alá szorítva, minduntalan el akarta sodorni a víz. Szinte másodpercenként elkáromkodta magát halkan valaki.

A folyó medre összeszűkült. Egyes helyeken a két part mindössze öt méterre volt egymástól, s a dzsungel fái olyan alacsonyan a víz fölé hajoltak, hogy az ágak a katonák arcába csapódtak. Így haladtak vagy negyed mérföldet: lekuporodva a lombok alatt, hason csúszva a sziklalapokon. A zuhogón való átkelés minden erőt kiszívott belőlük, s a legtöbben olyan fásultak voltak, hogy a lábukat sem tudták fölemelni. Mikor egy sziklapárkányhoz értek, először földobták rá a testüket, s aztán maguk után húzták a lábukat is, mozdulataik a labancokéra emlékeztettek, azok küzdik így tovább magukat az ár ellen idején. A folyóba sok kisebb mellékfolyó is ömlött; szinte százméterenként előbukkant a dzsungelből egy kis ér vagy patak. Croft ilyenkor rendszerint megállt, s vizsgálódott egy pillanatig, mielőtt folytatta volna útját. A zuhogón való Kikelés után Hearn boldogan engedte át ismét a vezetést egy időre Croftnak; ott botladozott mögötte a többiek társaságában, még mindig képtelen volt egyenletesen lélegezni.

 

Aztán egy elágazáshoz érkeztek. A folyó két ágra szakadt. Croft töprengeni kezdett. Mivel a dzsungelben nem lehetett látni a napot, csak ő meg Martinez tudták, hogy tulajdonképpen merre haladnak. Croft már korábban észrevette, hogy a nagyobb fák északnyugat felé dőlnek; leellenőrizte az iránytűjével is, és arra a megállapításra jutott, hogy a fákat valószínűleg a forgószél döntötte meg még fiatal korukban. Úgy gondolta, hogy ez megbízható kalauz, s miközben fölfelé haladtak a folyón, egész délelőtt ellenőrizte az irányt. Meg volt győződve róla, hogy már nem lehetnek messze a dzsungel szélétől; több mint három mérföldet nyomultak előre, s a folyó nagyjából a dombok felé tartott. Most azonban lehetetlen volt eldönteni, melyik ágát kövessék; szinte derékszögben váltak el egymástól, és elképzelhető volt, hogy mindkét ág a dombokkal párhuzamosan kanyarog tovább mérföldeken át a dzsungelben. Megtárgyalta a dolgot Martinezzel, aztán Martinez kiválasztott egy magas fát, és nekiállt, hogy fölmásszon rá.

A törzsére csavarodott indákba kapaszkodva húzódzkodott egyre följebb, lábát a kiálló bütykökön vetette meg. Mikor el ért a legmagasabb villáig, óvatosan továbbkúszott az egyik ágon. Mikor fölért a tetejére, szemügyre vette a terepet. Alatta zöld bársonyszőnyegként terült el a dzsungel. A folyót nem is látta, de körülbelül fél mérföldnyire a dzsungel hirtelen véget ért, s egy sor kopár, sárga domb vezetett a Mount Anaka távoli lejtői felé. Martinez elővette iránytűjét, és pontosan megállapította az irányt. Jó érzés töltötte el: tudta, hogy olyasmit csinál, amihez igazán ért.

 

Lemászott a fáról, és beszámolt Croftnak meg a hadnagynak: – Ezen menni tovább – mutatott az egyik mellékfolyóra – két-háromszáz métert, aztán utat vágni. Egyik folyó sem menni a dombok felé. – Azzal a nyílt terep felé mutatott, amelyet a fa tetejéről látott.

– Oké, Japcsali. – Croft elégedett volt. Nem lepődött meg azon, amit hallott.

 

A szakasz ismét útnak indult. A folyónak az az ága, amelyet Martinez kiválasztott, nagyon keskeny volt, s a dzsungel majdnem teljesen összezárult fölötte. Miután száz métert haladtak, kénytelenek voltak négykézláb mászni tovább a vízben, s be kellett húzniuk a nyakukat a mélyen lelógó ágak és tüskék miatt. Végül a folyó már annyira összeszűkült, mint egy erdei ösvény, apró erecskékre szakadt, amelyek az őserdő sziklái közül szivárogtak elő. Körülbelül egy negyed mérföldet tehettek meg, amikor Croft elhatározta, hogy most már keresztülvágják magukat a dzsungelen. A folyó ága visszakanyarodott az óceán felé, értelmetlenség lett volna tovább követni. – Beosztom a szakaszt ösvényt vágni – fordult Hearn felé. – Mi ketten nem állunk be, nekünk úgyis lesz még elég dolgunk.

Hearn zihálva lélegzett. Fogalma se volt róla, hogy mi a szokás ilyen esetekben, és túl fáradt volt ahhoz, hogy gondot csináljon magának belőle. – Ahogy jónak találja, őrmester. – Utána azonban kicsit bosszús lett. Ha Crofttal van együtt az ember, túl könnyen bízza rá, hogy döntsön ő mindenben.

 

Croft az iránytűvel a kezében arra pillantott, amerre tovább tudott haladni, s körülbelül ötven méterre talált is egy fát, amely megfelelő célpontnak kínálkozott. Maga köré gyűjtötte a szakaszt, és három csoportba osztotta, négy-négy emberből állt mindegyik. – Ösvényt vágunk a dzsungelben – magyarázta el az előttük álló feladatot. – Attól a fától körülbelül tíz méterre jobbra vegyétek az irányt. Mindegyik csoport öt percig dolgozik, s tíz percig pihen. De nem szabad az egész napot ezzel töltenünk el, szóval semmi lazsálás. Mielőtt elkezdenénk, pihenünk még tíz percet, aztán te látsz neki a csoportoddal, Brown.

Negyed mérföld hosszúságú ösvényt kellett vágniuk a sűrű bozótban az indákon, bokrokon és bambuszcsoportokon át, megkerülve a vastagabb fákat, sűrű tüskebokrokon keresztül. Lassú, fáradságos munka volt. Mindig két-két ember dolgozott egymás mellett, lecsaptak a macsétával a sűrű szövevényre, s amennyire lehetett, letaposták a levágott növényzetet. Percenként átlagban két métert tettek meg. A ritkább helyeken gyorsabban ment ugyan a munka, de a bambuszcserjéken hüvelykről hüvelykre kellett keresztülvergődniük. Ahhoz, hogy a folyón végigjöjjenek, mindössze három óra kellett, s ugyanakkor délig, miután már két órája vágták az ösvényt, csak kétszáz méterrel jutottak tovább. De ez most már nem számított, hiszen mindegyiküknek csak két-három percet kellett dolgoznia negyedóránként, s így lassacskán kipihenhették magukat. Akik nem dolgoztak, végignyúltak az ösvényen, és viccelődtek. Az a tény, hogy sikerült ilyen messzire jutniuk, jókedvre hangolta őket; ösztönösen érezték, hogy a dombok már nem fognak problémát jelenteni. Miután keresztülvergődtek a vízen és az iszapon, s nem is egyszer meg voltak győződve róla, hogy sose érnek a végére, most büszkeség és öröm töltötte el őket, hogy mégis sikerült. Néhányan most először kezdtek bizakodni benne, hogy a felderítés mégiscsak sikerülni fog.

*

Roth és Minetta azonban kutyául érezte magát. Minetta a kórházban töltött hét óta még mindig rossz kondícióban volt, Roth meg sose volt valami erős. A folyóban való hosszas menetelés iszonyúan kikészítette őket, istentelenül fáradtak voltak, a pihenők sem használtak semmit, s az ösvényvágás kínszenvedés volt a számukra. Roth fél perc alatt kikészült; miután háromszor-négyszer lecsapott a macsétával, képtelen volt még egyszer fölemelni a karját. Olyan nehéznek érezte a kést, mintha fejsze lett volna. Két marokra fogva emelte a magasba, s erőtlenül ejtette rá az előtte levő ágra vagy indára. A kés szinte pillanatonként kicsúszott izzadt, érzéketlen ujjai közül, s csörömpölve hullott a földre.

Minetta ujjai fölhólyagosodtak, a macséta nyele föltörte a tenyerét, s a sebek megteltek csípős verítékkel. Hevesen, de ügyetlenül esett neki egy-egy bokornak, dühítette a növényzet makacs ellenállása, aztán rendszerint megállt, lihegett, és zihálva szidta az előtte levő nedves, kásás, zöld kuszaságot. Rothtal dolgozott együtt, s kölcsönösen akadályozták egymást a munkában. Kimerültségükben gyakran egymásnak ütköztek, s Minetta ilyenkor dühösen káromkodni kezdett. Éppoly hevesen gyűlölték egymást, akár a dzsungelt, a földerítést és Croftot. Minetta dühös volt, hogy Croft nem dolgozik velük; ez végleg betetőzte keserűségét. – Könnyű ennek a nyavalyás Croftnak kiadni a parancsot, hogy mi mit csináljunk, ha ő maga nem csinálja. Ő bezzeg nem strapálja agyon magát – dörmögte. – Ha én volnék a szakaszparancsnok, nem így bánnék az embereimmel. Együtt dolgoznék velük, ahogy illik.

Ridges és Goldstein öt méterrel mögöttük álltak. Négyesben alkottak egy csoportot, és elvileg meg kellett volna felezniük az ötperces munkaidőt. De egy-két óra múlva Goldstein és Ridges három, aztán négy percig dolgozott. Ridges dühösen nézte, hogy csapkod összevissza Minetta meg Roth a macsétával. – A szentségit neki – szidta őket –, nyavalyás városi fickók, még azt se tanultátok meg, hogy kell bánni egy vacak késsel?

 

Roth meg Minetta annyira fáradt és dühös volt, hogy nem is felelt, mire Ridges még ingerültebb lett. Ki nem állhatta az igazságtalanságot, akár másról, akár róla volt szó, s nem találta fair dolognak, hogy Goldstein meg ő többet dolgozzon, mint a másik kettő. – Én is ugyanazon a folyón jöttem végig, mint ti, és semmi ok sincs rá, hogy Goldstein meg én végezzük el a ti munkátokat is.

– Pofa be! – kiáltott hátra Minetta.

 

Croft odalépett. – Mi baj, emberek? – kérdezte.

– Semmi – felelte egy kis szünet után Ridges. Azzal nyerítve röhögött egyet, ahogy szokott. – Csak társalogtunk egy kicsit. – Noha nagyon dühös volt Minettára és Rothra, eszébe se jutott bevádolni őket Croftnál. Egy csoportba voltak beosztva, és Ridges aljasságnak tartotta volna, hogy olyasvalakire panaszkodjon, akivel együtt dolgozik. – Semmi baj – ismételte meg.

 

Ide figyelj, Minetta – mondta gúnyosan Croft. – Te Meg Roth vagytok a legnyavalyásabb, leglustább alakok, akikkel valaha is dolgom volt. Jó lesz, ha nem lazsáltok tovább. – Rideg, metsző hangja úgy csattant, mint a nyírfavessző.

Ha Minetta elég ingerült volt, meglepően bátor tudott lenni. Földhöz vágta a macsétát, és Croft felé fordult. – Nemigen veszem észre, hogy te is dolgoznál. Könnyű… – Elfelejtette, mit akart mondani, s csak azt tudta megismételni: – Nemigen veszem észre, hogy te is dolgoznál.

 

Minden hájjal megkent New York-i kölyök – állapította meg magában Croft. Dühös pillantást vetett Minettára. – A legközelebbi folyón majd te cipeled át a hadnagy rohadt hátizsákját, s akkor majd neked nem kell dolgoznod. – Dühös volt, hogy egyáltalán válaszolt Minettának, s egy pillanatra elfordult. Azért nem osztotta be magát munkára, mert úgy gondolta, hogy mint szakaszparancsnoknak takarékoskodnia kell az erejével. Nagyon meglepődött, hogy Hearn át mert kelni azon a zuhogón; mikor az indába fogódzkodva utánament, rájött, milyen erőfeszítésébe kerülhetett. A dolog dühítette, s titokban egy kis nyugtalansággal is eltöltötte. Tudta, hogy a szakasznak tulajdonképpen most még ő a parancsnoka, de ha Hearn belejön a dologba, könnyen sor kerülhet rá, hogy átveszi a parancsnokságot.

Croft azonban még önmaga előtt sem ismerte be egészen, hogy ilyesmi nyugtalanítja. Katona volt, lelkiismerete azt súgta neki, hogy veszedelmes dolog ellenséges érzületet táplálnia Hearn ellen, s tisztában volt vele, hogy bizonyos cselekedeteinek indítóokait jobb nem firtatni. Ritkán esett meg, hogy töprengett volna rajta, mit miért csinál, most azonban egészen tisztán érezte, hogy nem is szabad gondolkoznia a dolgon. S ettől még inkább dühbe gurult. Megint odalépett Minettához, és mérgesen rámeredt: – Az istenfádat, ember, meddig fogsz még nyűgösködni?

 

Minetta nem mert válaszolni. Amíg bírta, állta Croft tekintetét, aztán lesütötte a szemét. – Eh, folytassuk tovább! – szólt oda Rothnak. Fölkapták macsétájukat, és tovább csapkodták az ágakat. Croft néhány másodpercig még figyelte őket, aztán megfordult, és visszaballagott a szakasz által vágott ösvényen.

Roth úgy érezte, hogy ő a hibás. Megint elfogta a kudarc nyomasztó érzése, amelytől sose tudott szabadulni. Nem vagyok jó semmire – dünnyögte magában. Lecsapott a macsétával, de mikor a kés nekiütközött az indának, kiesett a kezéből. – Ó! – Szomorúan lehajolt, hogy fölvegye.

 

– Abbahagyhatod – szólt rá Ridges. Fölvette az egyik elejtett macsétát, és Goldsteinnel váll-váll mellett dolgozni kezdett. Ahogy Ridges nyugodt, egykedvű mozdulatokkal le-lecsapott a bokrokra, széles, zömök teste már nem látszott olyan esetlennek, inkább nagyon is mozgékonynak tűnt. Hátulról úgy festett, mint valami állat, amelyik éppen fészket készít magának. Büszke volt az erejére. Miközben hatalmas izmai ütemesen megfeszültek és elernyedtek, s a veríték végigfolyt a hátán, tökéletesen boldog volt, egészen belemerült a munkába, élvezte teste kipárolgását.

Goldstein is szívesen dolgozott, ő is élvezte biztos mozdulatait, öröme azonban nem volt egészen zavartalan. Előítélettel viseltetett a testi munka iránt. Nekem már csak mindig ilyen munka jut – gondolta szomorkásan. Újságot árult, raktárban dolgozott, aztán hegesztő lett, és mindig dühítette, hogy nem sikerül olyan munkát találnia, ahol tiszta marad a keze. Ez az előítélet mélyen gyökeredzett benne, még gyermekkori emlékeiből és a családi előítéletekből fakadt. Örült is, meg utálta is, hogy együtt dolgozik Ridgesszel. Ridgesnek ez való – gondolta –, ő közönséges paraszt, én azonban különb munkát érdemelnék. Egy kis részvéttel gondolt sorsa alakulására. Ha tanulhattam volna, ha műveltebb lennék, többre vihettem volna.

 

Még akkor is bosszankodott, amikor a következő csoport leváltotta őket. Visszabaktatott az ösvényen a puskájához meg a hátizsákjához, és mélabúsan leült. Ó, mennyi mindent tudnék csinálni! Minden különösebb ok nélkül mélységes, határtalan szánakozás fogta el önmaga iránt. Sajnálta önmagát, ez a sajnálat azonban egyre fokozódott, a végén kiáradt belőle, s elfogta a részvét az egész emberiség iránt. Aj – gondolta –, nehéz, nagyon nehéz. Nem tudta volna megmondani, hogyan jutott erre a megállapításra, de olyan igazságnak érezte, amely minden porcikáját eltöltötte.

Különben nem csodálkozott rajta, hogy elfogta a rosszkedv; már megszokta, sőt élvezte is. Napokig jókedvű szokott lenni, mindenkit szeretett, meg volt elégedve, akármilyen munkára osztották be, aztán egyszerre csak teljesen megmagyarázhatatlanul – mert a levertségét kiváltó okok mindig jelentéktelenek voltak – elfogta a melankólia, amit önmaga idézett elő.

 

Most egészen beleveszett mélabús gondolataiba. Eh, mi értelme az egésznek? Miért születik, miért dolgozik az ember? Megszületik, aztán meghal. Ez az egész? Megrázta a fejét. Ott van például a Levine család. Milyen sokat ígérő fiuk volt, ösztöndíjas a Columbia egyetemen, aztán autóbaleset érte, és meghalt. Miért? Miért történt így? Milyen keményen dolgoztak a szülei, hogy a fiút taníttathassák! Csak futólag ismerte ugyan a Levine családot, mégis szinte a könnyekig meghatódott. Miért kellett így történnie? Aztán minden összefüggés nélkül, egymás után jutottak eszébe egyéb, kisebb-nagyobb szomorú dolgok. Fölidézte emlékezetében azt az esetet, amikor a családja nagyon szegény volt, s az anyja elvesztett egy pár kesztyűt, amit kincsként őrzött. Aj – sóhajtott fel ismét. Nehéz az élet. Elfeledkezett mindenről, a szakaszról, az előttük álló felderítésről is. Vagy itt van például ez a Croft. Ugyan mi haszna az egészből? Megszületünk és meghalunk. Ez a felismerés valahogy olyan érzést keltett benne, hogy mindenen fölül áll. Megint megrázta a fejét.

Minetta ült mellette. – Mi bajod? – kérdezte nyersen, Goldstein iránt érzett rokonszenve alaposan lecsökkent, mert Goldstein Ridgesszel dolgozott együtt.

 

– Á, nem is tudom – sóhajtott Goldstein. – Csak úgy elgondolkoztam.

Minetta bólintott. – Aha. – Végignézett a dzsungelbe vágott ösvényen. Aránylag egyenesen húzódott körülbelül százméternyire, aztán megkerült egy fát, s az új csapás mentén a szakasz tagjai elnyújtózva hevertek a földön, vagy a hátizsákjukon üldögéltek. Hallotta, hogy mögötte szünet nélkül le-lecsapnak a macséták. Idegesítette a csattogás. Kicsit arrébb mozdult, mert érezte, hogy a föld nedves a feneke alatt. – Ez az egyetlen, amit a katonaságnál csinálni lehet: ülni és gondolkozni – mondta.

 

Goldstein vállat vont..– Nem mindig jó gondolkodni. Nekem például jobb, ha nem gondolkodom túl sokat.

– Én is úgy vagyok vele. – Minetta rájött, hogy Goldstein már el is felejtette, milyen keveset dolgozott Roth meg ő, s megint megszerette Goldsteint. Nem olyan haragtartó, mint a többiek. Erről eszébe jutott Crofttal folytatott szóváltása. Dühe, amely a vita közben elfogta, már elpárolgott, most már csak az esetleges következményeken járt az esze. – Ezt a disznó Croftot! – mondta hangosan. Hogy ne kelljen a következményekre gondolnia, megint dühbe lovalta magát.

 

– Croft! – mondta undorodva Goldstein. Óvatosan körülnézett. – Mikor megkaptuk ezt a hadnagyot, azt hittem, megváltozik a helyzet, olyan rendes fickónak látszott. – Goldstein hirtelen ráeszmélt, milyen nagy reményekkel töltötte el, hogy nem Croft a parancsnok többé.

– Á, nem értünk vele semmit – mondta Minetta. – Ide figyelj, én egyetlen tisztben sem bízom. Az ilyen Croft-féle fickókkal mind kesztyűs kézzel bánnak.

 

– Mégiscsak neki kéne átvennie a parancsnokságot – mondta Goldstein. – Ha egy ilyen alakra bíz mindent, mint Croft, benne maradunk a szarban.

– Croft ki nem állhat bennünket – jelentette ki Minetta. Valami homályos büszkeség töltötte el. – De én nem ijedek meg tőle. Hallhattad, hogy megmondtam neki a véleményemet.

 

– Nekem is azt kellett volna tennem. – Goldstein egészen lázba jött. Csakugyan, miért nem meri megmondani az embereknek, mi a véleménye róluk? – Túlságosan béketűrő vagyok – mondta fennhangon.

– Bizony az vagy – mondta Minetta. – Nem szabad hagynod, hogy az ilyen alakok azt csináljanak veled, amit akarnak. Meg kell kereken mondanod nekik, hová menjenek. Mikor a kórházban voltam, volt ott egy orvos, aki megpróbált kitolni velem. Alaposan megmondtam neki a véleményem. – Minetta csakugyan hitte is, amit mondott.

 

– Erre születni kell.

– Az biztos. – Minettának hízelgett Goldstein megállapítása. Már nem fájt annyira a karja, s fáradt, de jóleső megkönnyebbülés ömlött el egész testén. Goldstein rendes fickó, gondolkodó ember – állapította meg magában. – Tudod, igaz, hogy sokat hülyéskedtem, táncoltam meg csaptam a szelet a lányoknak, azt kellett volna csak látnod, mindig én voltam a társaság lelke. De igazában nem ez az alaptermészetem. Például amikor Rosie-val sétálni mentünk, igen sokszor tárgyaltunk komoly dolgokról is. Te jó ég, hogy mi mindenről beszélgettünk. Tudniillik az igazi természetem ilyen – jelentette ki. – Hajlamos vagyok a filozofálgatásra. – Ez volt az első eset, hogy így vélekedett önmagáról, s rendkívül tetszett neki a megállapítás. – Ezek közül a fiúk közül a legtöbben ugyanazt fogják csinálni majd, ha hazamennek, amit a háború előtt, folyton csak szoknyák után szaladgálnak. De mi nem olyanok vagyunk, igaz?

 

Goldstein nagyon szeretett beszélgetni, s fölocsúdott melankóliájából. – Őszintén szólva gyakran föltettem már magamnak a kérdést, érdemes-e gondolkodni? – Az orra tövétől a szája sarkáig húzódó, szomorú árkok elmélyültek, miközben beszélt, s még elgondolkozóbbnak látszott. – Talán boldogabbak lennénk, ha nem gondolkoznánk annyit. Lehet, hogy csakugyan a legokosabb élni, és élni hagyni.

– Ugyanezt kérdeztem már magamtól én is – mondta Minetta. Meghatározatlan, homályos gondolatok kavarogtak az agyában, s ugyanakkor úgy érezte, mintha valami nagy felismeréshez jutott volna el. – Tudod, néha én is elgondolkozom rajta, mi értelme az egésznek? Amikor a kórházban voltam, egyik éjszaka meghalt mellettem egy fickó. Sokszor eszembe jut.

 

– Ó, de borzasztó – mondta Goldstein. – Meghalt, és nem volt mellette senki. – Részvevően csettintett egyet a nyelvével, s hirtelen könnyek szöktek a szemébe.

Minetta csodálkozva nézett rá. – Úristen, mi van veled?

 

– Nem tudom. Csak olyan szomorú az ilyesmi. Biztos voltak szülei meg felesége is.

Minetta bólintott. – Furák vagytok ti, zsidók. Nagyobb részvétet éreztek önmagatok meg embertársaitok iránt, mint mások.

 

Roth, aki eddig szótlanul feküdt mellettük, fölemelkedett.

– Szeretném, ha engem kivételnek tekintenél. – Úgy dühítette ez az általánosítás, mintha egy részeg ember gyalázkodott volna vele.

 

– Hogy érted ezt? – förmedt rá Minetta. Roth fölidegesítette, mert eszébe juttatta, hogy pár perc múlva megint munkába kell állniuk. S titkos félelem fogta el, hogy Croft esetleg figyelni fogja őket. – Egyáltalában ki a fene kérdezett téged, Roth?

– Véleményem szerint semmiféle alapja nincs az állításodnak. – Minetta elutasító magatartása kötekedésre ingerelte Rothot. Az ilyen húszéves kölykök azt hiszik, hogy ők már mindent tudnak. Megrázta a fejét, és lassan, patetikus hangon kinyilatkoztatta: – Ez nem olyan egyszerű kérdés. Egy ilyen megállapításnak… – Megvetően legyintett.

 

Minetta azonban nagyon meg volt elégedve megállapításával, s dühös volt, hogy Roth közbeszólt. – Szerinted kinek van igaza, Goldstein? Nekem vagy ennek a temetési vállalkozónak?

Goldstein önkéntelenül elnevette magát. Ha Roth nem volt a közelében, érzett iránta bizonyos rokonszenvet, de hát Roth csakugyan mindig olyan lassan és ünnepélyesen beszélt, akármiről volt is szó. Alig lehetett kivárni, hogy befejezzen egy mondatot. Ráadásul Minetta megállapítása Goldsteinnek egyáltalán nem volt ellenszenves. – Tudja fene. De azt hiszem, sok igazság van abban, amit mondtál.

 

Roth savanyúan mosolygott. Megszokta már. Mindig mindenki ellene fordul. Régebben, amikor még az útépítésen dolgoztak, mélységesen lenézte Goldsteint, amiért olyan buzgón tevékenykedik. Árulásnak érezte. Most egyáltalán nem lepte meg, hogy Minettával ért egyet. – Semmi alapja sincs – ismételte meg.

– Csak ezt tudod fújni? – nevetett gúnyosan Minetta. – Semmi a-lap-ja sincs – utánozta.

 

– Nincs hát. Itt vagyok például én. – Roth elengedte a füle mellett Minetta szarkazmusát. – Én is zsidó vagyok, de nem vagyok vallásos. Lehet hát, hogy nem vagyok annyira tájékozott az ilyesmiben, mint te, Minetta. De honnan tudhatod, hogy én mit érzek? Semmi közöm a zsidókhoz. Én amerikainak tartom magam.

Goldstein vállat vont. – Szégyelled, hogy zsidó vagy? – kérdezte nyugodtan.

 

Roth bosszúsan fújt egyet. – Ki nem állhatom az efféle kérdéseket. – Szíve hevesen dobogott az izgatottságtól, ahogy két társa kifejezéstelen, részvétlen arcába nézett. Heves szorongás fogta el, s hirtelen megizzadt a tenyere. – Egyebet nem tudsz kitalálni? – csattant föl vékony, éles hangon.

Eh, a digók meg a zsidók mind egyformák – állapította meg magában Minetta. Minden semmiségen felizgulnak. Úgy érezte, semmi köze ehhez a vitához.

 

– Ide Figyelj, Roth – mondta Goldstein. – Mit gondolsz, miért utál úgy Croft meg Brown? Nem a személyed, hanem a vallásod miatt. Vagyis olyasmi miatt, amihez szerinted semmi közöd. – De azért Goldstein egy kis bizonytalanságot is érzett. Roth idegesítette; mindig fájlalta egy kicsit, hogy Roth zsidó, mert úgy érezte, hogy rossz benyomást tesz a gojokra.

Rothba belenyilallt, hogy Croft vagy Brown utálja. Tudta ugyan, s most mégis bántotta valahogy, így szavakba foglalva. – Én ezt azért nem mondanám – tiltakozott. – Annak semmi köze a valláshoz. – Teljesen meg volt zavarva. Vigasztaló tudat lett volna számára, ha képes lett volna elhinni, hogy Croft és Brown iránta érzett ellenszenvének csak a vallása az oka, de hát ebből újabb problémák is adódtak, baljós előérzete támadt, hogy a jövőben további sérelmek is érik. Legszívesebben befogta volna a fülét, s fölhúzta volna a térdét, hogy ne hallja a fájdalmas csipkelődést, a macséták szüntelen csattogását, a beszélgetés moraját, hogy ne legyen kénytelen óráról órára újabb erőfeszítéseket kívánó megpróbáltatásokkal szembenézni. A dzsungelt egyszerre csak szinte oltalomnak érezte, bástyának a követelések ellen, amelyeket vele szemben támasztanak. Szeretett volna megszökni társaitól, s eltűnni a dzsungelben. – Különben nem is tudom – mondta. Most csak az volt a fontos számára, hogy ne vitatkozzanak tovább.

 

Elnémultak, nekitámaszkodtak hátizsákjuknak, s ki-ki átengedte magát saját gondjának-bajának. Minetta olyan fáradt volt, hogy a fáradtság még ábrándozásában is megzavarta, s egészen elszomorodott. Eszébe jutott Olaszország, ahová gyermekkorában látogatott el a szüleivel. Nagyon kevés emléke maradt róla. Még fölrémlett előtte a falu, ahol apja született, kicsit emlékezett Nápolyra is, de minden egyéb homályba veszett.

Apja szülőfalujában a házak egy domboldalon feküdtek, szűk sikátorok és piszkos udvarok labirintusa volt az egész. A domb aljában egy kis patak csörgedezett a sziklákon, és sietett fürgén a völgybe. Az asszonyok reggelenként kosarakban vitték le a szennyes ruhát a patakhoz, és a part menti, lapos köveken mosták ki a család fehérneműjét: olyan ősi mozdulatokkal sulykolták, dörzsölték, kefélték, ahogyan a parasztasszonyok szokták átadni magukat minden munkának. Délután önként a falubeli fiúk vizet merítettek ugyanabból a patakból, s lassan cipelték dombnak fölfelé, apró, napbarnított lábukon megfeszültek az izmok az erőlködéstől, miközben fölfelé kapaszkodtak a faluba vezető ösvényen.

 

Csak ilyen apróságokra emlékezett, de ezek az emlékek is fölkavarták. Ritkán gondolt a falura, és azt a néhány olasz szót is majdnem teljesen elfelejtette már, amit valamikor tudott, de ha elfogta a rosszkedv, vagy elgondolkodott, rendszerint eszébe jutott a sikátorok házai közt izzó napfény és a mezőkön a trágya csípős, erjedt szaga.

Most, hosszú hónapok óta először gondolt rá, hogy Olaszországban is háború van, és azon kezdett tűnődni, vajon nem bombázták-e össze azt a falut. Szinte lehetetlennek érezte; azok a sziklába épült, kis vályogházak nem pusztulhatnak el soha. És mégis… Nagyon elcsüggedt. Ritkán merült föl benne a gondolat, hogy visszatér abba a faluba, most azonban egy pillanatig ez volt a leghőbb vágya. Úristen, ha szétbombázták! Nagyon elszomorodott. Néhány pillanatra filmszerűen elvonultak lelki szemei előtt a romba dőlt városok, az országutakon heverő holttestek, s szinte hallotta, hogy a látóhatáron szüntelenül, tompán dörögnek az ágyúk; s ebben a képben benne volt valahogy ez a felderítés is, de egy másik szigeten, egy másik óceánon. Mindent lerombolnak az egész világon. Egészen elhatalmasodott rajta ez az elképzelés; gondolatai szétszóródtak, aztán bizonytalanul imbolyogva visszatértek a kőhöz, amelyen ült, s megint fáradtságtól elcsigázott teste kezdte foglalkoztatni. Eh, az ember csak porszem a világban. Valahogy mindig alulmarad. Önkéntelenül maga elé képzelte az elpusztult falut, a kihűlt, romba dőlt falakat, melyek úgy merednek az ég felé, mint az elesett katonák karja. Megborzadt a gondolatra, valóságos bűntudat fogta el, mintha szülei halálát képzelte volna maga elé, s megpróbált szabadulni a nyomasztó látomástól. Éktelen düh töltötte el a mérhetetlen pusztítás gondolatára. Megint lehetetlennek érezte, hogy azok az asszonyok már nem mossák soha többé a fehérneműt ott a parti köveken. Megrázta a fejét. Ó, az a rohadt Mussolini! Ugyanakkor valami furcsa zavart is érzett; apja mindig azt mondta, hogy Mussolini felvirágoztatta az országot, és ő kétkedés nélkül elhitte. Eszébe jutottak az apja és nagybátyjai közt lefolyt diskurzusok. Olyan átkozottul szegények voltak, hogy szükségük volt valakire, aki lendítsen a helyzetükön, eszébe jutott apja egyik unokatestvére, aki valami nagykutya volt Rómában, és 1922-ben együtt masírozott Mussolinival. Minetta egész gyermekkorában erről hallott mesélni. – Minden fiatal, minden hazafi Mussolini oldalán harcolt huszonkettőben – magyarázta az apja, s Minetta olyankor arról ábrándozott, hogy ő is ott masírozik velük, és hős lesz belőle.

 

Minden összezavarodott az agyában. Csak addig tudott eligazodni, ameddig a szeme látott. És nem látott tovább a dzsungel sűrű, nedves szövevényénél. – Ó, az a rohadt Mussolini – ismételte meg, mintha meg akarta volna nyugtatni magát.

Goldstein megmozdult mellette. – Gyere, rajtunk a sor.

 

Minetta nagy nehezen talpra állt. – Az úristenit, miért nem hagyják, hogy egyszer tisztességesen kipihenje magát az ember? Hiszen csak most ültünk le, a szentségit neki! – Ridges után pillantott, aki már el is indult a keskeny, egyenetlen ösvényen; ábrándjaiból már nem maradt semmi, csak a keserűség meg a fáradtság, ami fölidézte őket.

– Gyere, Minetta! – kiáltott vissza Ridges. – Muszáj dolgozni. – Azzal feleletet se várva előrement, hogy fölváltsa a csoportot, amelyik éppen dolgozott. Ridges dühös volt és zavart. Pihenés közben ugyanis azon töprengett, nem tudná-e megtisztítani a puskáját, és rájött, hogy tíz perc alatt nem lehet tisztességesen megcsinálni. Most emiatt dühöngött. A puska nedves és sáros volt, s ha nem tudja hamarosan megtisztítani, megrozsdásodik. Mégiscsak disznóság – dünnyögte magában –, hogy az embernek sosincs ideje megcsinálni valamit, mert máris hajtják, hogy valami egyebet csináljon. Jóleső gyűlölet töltötte el a katonaság ostobasága ellen, de ugyanakkor bűntudatot is érzett. Nem törődött eléggé egy értékes holmijával, s ez bántotta lelkiismeretét. A kormány azért adta kezembe ezt a puskát, mert feltételezte, hogy vigyázni fogok rá, és nem vigyázok. A fegyver megér legalább száz dollárt – gondolta Ridges, s ez igen nagy összeg volt a szemében. Ki kellene tisztítanom, de mit csináljak, ha egyszer nem adnak rá elég időt? Nehéz probléma volt, sehogy se tudott rájönni, hogyan oldja meg. Sóhajtott egyet, fölkapta a macsétát, és dolgozni kezdett. Néhány pillanat múlva Goldstein is csatlakozott hozzá.

*

A szakasznak ötórás küszködés után sikerült kivágnia magát a dzsungelból, amelynek a szélén ismét egy folyóra bukkant. A túlsó parton már csak kunai-fűvel benőtt, itt-ott bozóttal tarkított sárga dombok vonultak észak felé. A ragyogó napfény vakítóan csillogva verődött vissza a kopár dombokról és az égbolt izzó kupolájáról. A katonák megszokták a dzsungelben uralkodó félhomályt, s most hunyorogtak, bizonytalanul érezték magukat, s kicsit iszonyodtak is az előttük álló hatalmas, nyílt térségtől. Szinte fájóan csupasz volt minden.

Ekkora térség!

Időgép – JOEY GOLDSTEIN,
A BROOKLYNI KIKÖTŐ

Huszonhét év körüli, izmos férfi, haja sima, szőke, szeme élénkkék. Erősen hajlott orra tövétől mély, szomorú barázda húzódik a szája szögletéig. Ha ez a barázda nem lenne, nagyon fiatalos volna az arca. Hadarva, őszintén s kicsit kapkodva beszél, mintha attól tartana, hogy félbeszakítják.

Az édességbolt kicsi és piszkos, mint valamennyi bolt a macskaköves utcában. Ha szitál az eső, fényesre mossa a kövezetét, és a kanálisok rései alaktalan párát pöfögnek a magasba. Az éjszakai köd eltakarja a csavargókat, a sötétben ordítozva kóborló galeriket, a prostituáltakat meg a sötét, nyirokfoltos, barna tapétás hálószobákban szeretkező párokat. Nyáron a házfalak felhólyagzanak, télen nedvesek; az egész városnegyed fölött pállott szag lebeg: az ételhulladék, a macskakövek réseiben széttaposott lószar, kátrány, füst, a negyed lakóinak fanyar verítékszaga, a melegvíz-szolgáltatás nélküli lakások szén-és gázkályháinak bűze. A szagok teljesen összekeveredtek, elvesztették egyéni sajátosságaikat.

Napközben standok állnak a járdaszélen, gyümölcsöt, zöldséget árulnak. Kopott fekete ruhás, középkorú asszonyok fogdossák erős, szakértő ujjúkkal az árut, belenyomják a körmüket, nem rohadt-e. A nők óvatosan lépnek le a járdáról, kikerülik a pocsolyákat a lefolyók körül, rámerednek a halfejekre, amelyeket a halkereskedők dobáltak ki az utcára, s megpróbálják leküzdeni a kísértést, hogy fölszedjék. A vér csillog egy darabig a macskaköveken, aztán elhalványul, egyre rózsaszínűbb lesz, s végül eltűnik a szennyvízben. Csak a halbűz marad meg, s összekeveredik a lószar, a kátrány és a csemegeboltok kirakataiban heverő füstölt húsok átható, meghatározhatatlan szagával.

 

Az édességbolt az utca végén van, parányi helyiség, a kirakat kerete ragad a mocsoktól, a festéket leette róla a rozsda. A kirakaton nagy nehezen félre lehet tolni egy kis ablakot, hogy az utcáról is vásárolhassanak, de az üveg betörött, s az édességekre rászállt a por. Odabenn keskeny márványpult, ott állnak a vevők a kopott linóleumon. Nyáron a linóleum ragadós, kihúzza a szöget a vevők cipőtalpából. A pulton két bádogfedelű üvegtartály áll görbe merőkanállal, a tartályokban cseresznye és narancslé. (A Coca-Cola még nincs divatban.) A két tartály közt egy deszkán sárgásbarna, nedves halvakocka. A legyek lusták, meg kell piszkálni őket, hogy elszálljanak.

A helyiséget lehetetlen tisztán tartani. Mrs. Goldstein, Joey anyja szorgos asszony, minden reggel és este felsöpri az üzletet, lemossa a pultot, leporolja az édességeket, és felsúrolja a padlót, de a piszok már nagyon régi, beleette magát az üzlet legkisebb repedéseibe is, akárcsak a szomszéd házban meg a szomszéd utcában. Beleette magát az élő és az élettelen tárgyak minden sejtjébe és pórusába. Az üzletet nem lehet tisztán tartani, s minden héten mocskosabb, szuvasabb lesz egy kicsit, az utcával együtt.

*

Az öreg Moshe Sefardnick a helyiség hátsó részében üldögél egy összecsukható széken. Soha semmi dolga, s különben is túl öreg, túl zavarodott már a munkához. Az öreg sose volt képes megérteni Amerikát. Túlságosan nagy, túlságosan gyors iramú az élet, a hosszú évszázadok óta elnyomott, üldözött kasztok itt elsorvadnak; a nép szinte állandóan mozgásban van. Szomszédai egy kis pénzhez jutnak, és elköltöznek az East Side-ról Brooklynba, Bronxba, az előkelő West Side-ra; néhányan meg elvesztik kis üzlethelyiségüket, s lejjebb sodródnak az utcán egy másik nyomorúságos lyukba, vagy falura mennek. Ő maga házaló volt valamikor; az első világháború előtti tavaszon a hátán cipelte áruját, gyalog rótta a New Jersey-i kisvárosok mocskos utcáit, ollót, cérnát és tűt árult. De sose értette meg Amerikát, és most, hatvanas éveiben, már idő előtt szenilis, egy parányi édességbolt hátsó részébe száműzték, gondolatai a Talmud hatalmas csarnokaiban kalandoznak. (Ha valakinek féreg van az agyában, úgy lehet eltávolítani, hogy káposztalevelet teszünk a fülére, s a féreg kimászik a káposztalevélre.)

Unokája, Joey, most hétéves, bőgve jön haza az iskolából, tiplivel a homlokán. Mama, megvertek, bibsinek neveztek.

Ki volt az? Ki vert meg?

 

Az olasz gyerekek. Egy egész banda. Megvertek.

A panasz az öreg tudatába hatol, s másfelé tereli gondolatai áramát. Az olaszok. Vállat von. Megbízhatatlan nép; az inkvizíció idején Genovába beengedték a zsidókat, de Nápolyban… Nápolyban…

Vállat von, nézi, amint az anya lemossa a vért, s ragtapaszt nyom a sebre. Ó, mein Joey.

Az öreg mosolyog magában, a pesszimisták fölényes, finom mosolyával, akik meg vannak győződve róla, hogy a helyzet csak rosszabbra fordulhat. Nu, ez az Amerika se különb. Az öreg szinte látja, hogy merednek áldozataikra a gojok.

 

Joey – szólal meg nyers, reszketeg hangon.

Tessék, nagypapa.

 

Minek neveztek a gojok?

Bibsinek.

 

A nagyapa megint vállat von. Még egy gúnynév. Egy pillanatra föltámad benne valami régen eltemetett düh. Rámered a fiú kialakulatlan vonásaira, világosszőke hajára. Amerikában még a zsidók is olyanok, mint a gojok. Szőke haj. Az öreg kihúzza magát, és megszólal; jiddisül beszél. Azért vertek meg, mert zsidó vagy – mondja. Tudod, mi az, hogy zsidó?

Igen.

 

A nagyapát forró szeretet önti el unokája iránt. Milyen csinos, milyen jó fiú! De ő már öregember, nemsokára meg fog halni, és a gyerek még túl fiatal, nem érti meg őt. Pedig mennyi bölcsességre megtaníthatná.

Nehéz meghatározni, mit jelent az, hogy zsidó. Nem faj, mondja, már nem is vallás, s talán sohase lesz nemzet. Homályosan rémlik neki, hogy a gyerek nem figyel rá, de azért tovább beszél, mintha hangosan gondolkodna.

 

Mi hát akkor? Jehuda Halevy szerint Izrael minden nemzetek szíve. Ami megtámadja a testet, megtámadja a szívet is. És a szív egyúttal a lelkiismeret is, amely megszenved a nemzetek bűneiért. Megint vállat von, már nem fontos, hogy hangosan beszél, vagy csak az ajkát mozgatva gondolkodik. Érdekes probléma, én személy szerint azt hiszem, hogy a zsidó attól zsidó, hogy szenved. Minden zsidó szenved.

Miért?

 

Hogy kiérdemeljük a Messiást? Az öreg már maga se biztos benne. A szenvedés jobbá és ugyanakkor rosszabbá is teszi az embert, mint amilyenek a gojok – gondolja.

Egy gyereknek azonban mindig felelni kell. Kihúzza magát, összeszedi gondolatait, és bizonytalanul beszélni kezd: Hogy kitartsunk. Tovább beszél, egy pillanatra minden megvilágosodik előtte. Üldözött nép vagyunk, ki vagyunk szolgáltatva elnyomóinknak. Egyik csapás a másik után ér bennünket, s ennek következtében erősebbek és ugyanakkor gyöngébbek leszünk, mint mások, jobban szeretjük és jobban is gyűlöljük a többi zsidót, mint mások. Olyan sokat szenvedtünk, hogy már megtanultuk, hogyan kell kitartani. És mindig is ki fogunk tartani.

 

A fiú jóformán semmit sem ért az egészből, csak a szavakat hallja, és elássa emlékezetébe, később talán egyszer ismét napvilágra kerülnek. Ránéz nagyapjára, a ráncos, bütykös kezekre, s észreveszi a fénytelen, öreg szemekben a haragot, a reszketeg bölcsességet. Szenvedés. Ez az egyetlen szó, amit Joey Goldstein megért. Már el is felejtette amiatti szégyenét és dühét, hogy megverték. Megtapogatja halántékán a ragtapaszt, és azon töpreng, kimehete vajon játszani.

*

A szegények nagy utazók. Mindig akadnak új üzleti lehetőségek, új munkaalkalmak, új városok, ahol élni lehet, új remények, amelyek a régi, megszokott sablon szerint füstbe mennek. Itt van például az édességbolt az East Side-on: csődbe megy; ugyanez történik egy másik, aztán egy harmadik vállalkozással is. Erre átköltöznek Bronxba, aztán ismét Manhattanbe, végül Brooklynban nyitnak édességboltot. A nagyapa meghal, az anya magára marad Joey-jal, s végül Brownsville-ben telepszik le, ott nyit édességboltot, amelynek kirakati tolóablakát éppoly nehéz kinyitni, s ahol ugyanolyan porosak az édességek.

Joey nyolc-, kilenc-, tízéves lesz, hajnali ötkor kel, újságol és cigarettát árul a munkába siető embereknek, fél nyolckor iskolába megy, aztán szinte lefekvésig az édességboltban dolgozik. Anyja is majdnem az egész napot a boltban tölti.

Az évek lassan múlnak a tartalmatlan munkában; nagyon magányos. Különös a fiú, olyan felnőttes, mondogatják a rokonok az anyjának. A fiú mohón vágyik rá, hogy tetszést arasson, jó kereskedő, a becsületes fajtából, de nincs hozzá adottsága, hogy nagy üzletember, nagymenő legyen. Csak munkás, semmi több, s az a különös, intim kapcsolat, amely anyja és közte fönnáll, semmi több, mint két, hosszú évekig együtt dolgozó ember kapcsolata.

 

Ambíciói vannak. A középiskolában megvalósíthatatlan ábrándokat sző, hogy egyetemre megy, tudós vagy mérnök lesz. Kevés szabad idejében műszaki könyveket olvas, s arról ábrándozik, hogy otthagyja az édességboltot. De amikor végül csakugyan otthagyja, megint csak munkás lesz egy áruház expedíciós osztályán, anyja meg felfogad egy fiút, az veszi át Joey munkakörét a boltban.

És nem barátkozik senkivel. Más a beszédmodora, egészen más, mint munkatársaié meg azé a néhány fiúé, akit a háztömbben ismer. Nincs benne semmi a brooklyniak rekedt, durva, szenvedélyes akcentusából. Úgy beszél, mint az anyja kicsit szertartásosan, szinte hangsúly nélkül, s előszeretettel használ a szükségesnél nagyobb szavakat. Esténként, amikor a ház előtt ül a lépcsőn, és a fiúkkal társalog, akikkel együtt nőtt fel, meg akiket hosszú éveken át látott stukklabdázni meg futballozni az utcán, nagyon is észre lehet venni a különbséget közte és köztük.

 

Oda nézz, micsoda ütközői vannak – mondja Murray.

Klassz – mondja Benny.

 

Joey kényelmetlenül mosolyog, s csak ül a lépcsőn a tucatnyi fiatalember közt, s a brooklyni fák lombjait nézi; komótos, polgári ritmusban susognak a feje fölött.

Gazdag apja van – mondja Riesel.

 

Akkor vedd el.

Két lépcsőfokkal lejjebb meg a várható baseballeredményekről vitatkoznak. Na, mit tippelsz? Lefogadjuk? Hagyd el, a múltkor is fogadtam Hack Wilsonnal, hogy a Brooklyn fog nyerni, aztán a Brooklyn szépen lefeküdt, s odalett tizenhat dolcsim. Majd marha leszek még egyszer fogadni.

 

Goldstein arcizmai már fájnak az ostoba vigyortól, amit mint kívülálló magára erőltet.

Murray oldalba böki. Miért nem jössz ki velünk a Giants meccsre?

 

Ó, nem is tudom. Sose érdekelt túlságosan a baseball.

Megint feltűnik egy lány, csípőjét riszálva sétál el előttük a brooklyni alkonyatban. Riesel, a vagány, utánaered, s ő is riszálni kezdi a derekát, a lányt majmolja. Viiih, füttyent egy nagyot, s a lány sarka kacéran, szerelemre éhesen kopog a kövezeten, mintha jelezni akarná, hogy a madárka hajlandó egy estére kirepülni a fészkéből.

 

Tyű, hogy ring a didije!

*

Ugye, te nem tartozol a Párducok közé, Joey? – kérdi a lány, aki mellette ül a murin.

Nem, de jól ismerem őket, klassz fiúk – mondja. Az idén végezte el a középiskolát, tizenkilenc éves, szeretne szőke balliszt növeszteni, de sehogy se akar kinőni.

Úgy hallottam, Larry nősülni készül.

 

Evelyn meg férjhez megy – mondja Joey.

Igen, egy ügyvédhez.

 

A pince közepén, a szabaddá tett térségen merész stílusban táncolnak, kidüllesztik a feneküket, s szemérmetlenül rángatják a vállukat. EGY RÉGI DAL CSILLAGPORÁBAN.

Táncolsz, Joey?

 

Nem. Egy pillanatra düh fogja el a többiek iránt. Ezeknek van idejük táncolni, jogot tanulni, kinyalni magukat. De dühe rögtön el is múlik. Nem érdekes az egész, de azért rosszkedvű lesz.

Bocsáss meg, Lucille, mondja a házikisasszonynak, de mennem kell, reggel korán kelek, ments ki, kérlek, az édesanyádnál.

 

S fél tizenegyig odahaza, anyja társaságában tölti a társaságtól ellopott időt, egy pohár forró tea párolog előtte egy ütött-kopott, fehér porcelán tálcán: szemmel láthatólag rossz hangulatban van.

Mi baj, Joey?

 

Semmi. És elviselhetetlen, hogy anyja tudja, mi a baja. Holnap sok a dolgom, mondja.

Jobban meg kéne becsüljenek abban a cipőgyárban, ha olyan sokat dolgozol.

*

Fölemeli a padlóról a dobozt, alája teszi a térdét, aztán hirtelen lendülettel átdobja a feje fölött. A doboz a két méter magas oszlop tetején köt ki. Az új ember ügyetlenül küszködik mellette ugyanazzal a munkával.

Ide nézz, hogy kell csinálni – mondja Joey. Le kell győzni a tehetetlenségi erőt, s ki kell használni a lendítőerőt. Nagyon fontos tudni, hogyan kell fölemelni valamit, különben sérvet meg minden egyéb nyavalyát kap az ember. Én kitanulmányoztam a módját. Erős hátizmai alig húzódnak össze, amikor a magasba hajít egy újabb dobozt. De hát hamarosan kitanulod te is, mondja jókedvűen. Az effajta munkánál sok mindenre ügyelni kell.

*

Nincs senkije. Szomorúan lapozgatja a sheffieldi technikum és más hasonló intézmények évkönyveit.

De végül is találkozik egy összejövetelen egy leánnyal, akivel el tud beszélgetni; csinos, fekete hajú, csöpp teremtés, halk, félénk a hangja, bájos kis anyajegy van az állán, kicsit föl is vág vele. Egy-két évvel fiatalabb nála, csak nemrég végezte el a középiskolát, színésznő vagy költő szeretne lenni. Ráveszi Joeyt-t, hogy Csajkovszkij-szimfóniákat hallgasson vele (az Ötödik a kedvence), a Nézz vissza, angyalt olvassa, elárusító egy nőidivat-üzletben.

Ó, nem is olyan rossz állás, mondja a lány, csak az a baj… szóval a lányok olyan műveletlenek, nem is érdemes beszélni róluk. Szívesen csinálnék valami egyebet.

 

Ó, én is, de mennyi mindent, mondja Joey.

Kellene is csinálnod, Joey, te nem vagy akárki. Úgy veszem Észre, csak mi ketten vagyunk itt gondolkodó emberek. (Nevetnek, s egyszerre valami varázslatos kapcsolat támad köztük.)

Nemsokára hosszú beszélgetéseket folytatnak a lány szüleinek nappalijában, a gesztenyebarna dívány keményre tömött párnáin. Megvitatják, mi okosabb: házasságot kötni, vagy karriert csinálni előbb; a vita tisztára akadémikus, elméleti jellegű; természetesen egyikükre sem vonatkozik igazán. Csak filozofálgatnak, az élet értelmén töprengenek. És az ifjú szerelmesek, pontosabban kifejezve az ifjú enyelgők bonyolult, tekervényes, derűs labirintusán keresztül eljutnak a világ legódivatúbb ösvényére, amely egyben a legcsalókább is, tudniillik azt hiszik, hogy egyedül ők járnak ezen az ösvényen. Mikor már jegyesek, elfelejtik, mi hozta össze őket. Fölizgatják, fölhevítik őket közös intim titkaik, a nappaliban meg olcsó éttermekben folytatott hosszú, halk beszélgetések, a mozik sötét bársonnyal bélelt barlangjában egymás kezét fogva elsuttogott szavak. Elfelejtenek majdnem mindent, ami szerelmük forrása volt, csak a hatásukat érzik. Persze beszélgetéseik is mások lesznek, új témákat vitatnak meg. A félénk, érzelmes lányokból a végén rendszerint költők lesznek, vagy elkeserednek, és magányosan iddogálnak a bárokban, a csinos, félénk és érzelmes zsidó lányok azonban rendszerint férjhez mennek, gyerekeket szülnek, minden évben híznak egy-két kilót, és inkább a régi kalapok átalakítása meg egy új fazék kipróbálása Izgatja őket, mint az élet értelme. Miután eljegyezték egymást, Natalie szóba hozza jövőjük perspektíváit.

Ó, drágám, tudod, hogy nem akarlak bosszantani, de arra nem házasodhatunk össze, amit keresel; hiszen azt nyilván nem akarod, hogy olyan lakásban éljek, ahol még melegvíz-szolgáltatás sincs. Egy asszony mégiscsak azt szeretné, hogy rendezett körülmények közt éljen, s egy szép otthon nagyon fontos dolog, Joey.

 

Értelek, Natalie, drágám – feleli Joey, csakhogy nem olyan könnyű a dolog, sokat beszélnek róla, hogy vége lesz a konjunktúrának, s nekem is az a gyanúm, hogy alighanem megint gazdasági válság következik.

Nem illik hozzád az ilyen beszéd, Joey; éppen azért szeretlek, mert olyan erős és optimista vagy.

 

Igazad van, de hát te kezdted. Ül és hallgat. Tudod, már régen meg akartam mondani, hogy van egy ötletem; arra gondolok, hogy kitanulom a hegesztést; új dolog, de azért nem olyan új már, hogy ne lenne kellőképpen megalapozva. Szerintem persze a műanyagoké meg a televízióé a jövő, de hát ez a terület még bizonytalan, meg aztán nem is vagyok elég tanult ember hozzá, ezzel mindenképpen számolnom kell.

Egész okos ötletnek látszik, Joey. A lány elgondolkozik. Nem rossz szakma, s lehet, hogy pár év múlva már saját üzleted is lesz.

 

Műhelyem.

Műhelyed, hát műhelyed, az se szégyellni való. Végeredményben… végeredményben akkor is a magad ura leszel.

 

Megtárgyalják a dolgot, s úgy döntenek, hogy Joey beiratkozik egy évre egy esti tanfolyamra, s kitanulja a szakmát. Az ötlet lehangolja Joey-t. Akkor nem találkozhatunk olyan gyakran, lehet, hogy csak két este hetenként. És nem vagyok biztos benne, hogy az ilyesmi okos dolog-e.

Ó, Joey, te nem ismersz engem. Ha én egyszer elhatározok valamit, akkor ki is tartok mellette. Tudok várni, miattam nem kell aggódnod. Gyöngéden, melegen elmosolyodik.

 

Joey számára nagyon nehéz esztendő következik. Heti negyvennégy órát dolgozik a raktárban, gyorsan bekapja a vacsorát, s igyekszik figyelni az esti iskolán a tanteremben meg a műhelyben. Éjfélkor kerül haza, lefekszik, másnap reggel alig tud felkelni. Kedden és csütörtökön este találkozik Natalie-vel, iskola után, s ilyenkor hajnali kettőig-háromig fönnmarad. A lány szüleinek nem tetszik a dolog, s Joey anyja is folyton piszkálódik.

Össze is vesznek miatta.

 

Semmi kifogásom a lány ellen, Joey, biztos nagyon csinos, de még nem vagytok olyan helyzetben, hogy összeházasodjatok, éppen a lány miatt szeretném, ha nem házasodnátok össze. Valószínűleg nem érezné jól magát egy ilyen szegényes lakásban.

Nem ismered őt, anyám, kicsit lebecsülöd; pontosan tudja, mi vár ránk, nem vakon vágunk a dologba.

 

Még gyerekek vagytok.

Nézd, mama, már huszonegy éves vagyok, és mindig rendes fiad voltam, igaz? Keményen dolgoztam, igazán megérdemlek már egy kis élvezetet, egy kis boldogságot.

 

Úgy beszélsz, Joey, mintha sajnálnám tőled. Persze hogy mindig jó fiú voltál. Bárcsak a tiéd lehetne a világ minden gyönyörűsége; csakhogy tönkreteszed az egészséged, túl későig kimaradsz, és túl nagy felelősséget veszel a nyakadba. Ó (könnyek szöknek a szemébe), én is csak azt szeretném, hogy boldog légy, értsd meg. Ha eljön az ideje, örülni fogok, ha megnősülsz, s remélem, sikerül majd olyan feleséget kapnod, amilyet megérdemelsz.

Nem érdemlem én meg Natalie-t sem.

 

Buta beszéd! Nincs lány, aki méltó lenne hozzád.

Márpedig, mama, bele kell törődnöd. Feleségül fogom venni.

 

Anyja vállat von. Nu, még egy fél év hátravan, s aztán még Állást is kell találnod, ha már kitanultad a szakmát. Csak azt szeretném, hogy addig jól fontold meg a dolgot, aztán ha itt lesz az ideje, majd meglátjuk.

Csakhogy én már döntöttem. Nincs értelme vitatkozni rajta. Biz’ isten mondom, mama, csak dühítesz vele.

 

Az asszony elnémul, néhány percig szótlanul esznek, mindketten gondterheltek, újabb érveken törik a fejüket, de nem akarják kimondani őket, mert félnek, hogy elölről kezdődik az egész. Végül az anya felsóhajt, és a fiára pillant.

Joey, ne meséld el Natalie-nek, mit mondtam, tudod jól, hogy semmi kifogásom ellene. Az anya óvatosan, félig már meggyőzve, kezd beletörődni a dologba.

*

Joey kitanulta a hegesztést, kap egy heti huszonegy dolláros állást, s összeházasodnak. Nászajándékul majdnem négyszáz dollár összejön, ebből vásárolnak egy hálószoba-berendezést egy áruházban, meg a nappaliba egy díványt és két széket.

A berendezést kiegészítik néhány képpel is. Egy kalendáriumból való silány nyomattal – legelésző teheneket ábrázol nap lementekor –, a Kék ajtó egy olcsó reprodukciójával meg egy reklámból kivágott Macfield Parrishsel. Natalie egy sarokasztalra kirakja esküvői képüket, kettős keretben van, mint valami könyvtábla. Joey anyja egy stelázsit ajándékoz nekik, meg egy csomó primitív festett csészét és csészealjat, pufók, meztelen angyalkák kergetőznek rajtuk. Letelepednek egy három szobás lakásban, nagyon boldogok, nagyon gyöngédek egymáshoz, állandóan egymást bújják. Egy év múlva Joey már heti harmincöt dollárt keres, és rendszeresen látogatják baráti körüket meg a rokonokat. Joey megtanul bridzsezni. Ritkán veszekszenek, olyankor is csak rövid ideig, s a veszekedések emlékét gyorsan eltemeti életük kellemes, monoton egyhangúsággal ismétlődő apróságainak lavinája.

Egyszer-kétszer támad csak feszültség köztük. Joey, mint kiderül, nagyon szenvedélyes, és a tudat, hogy az asszony ritkábban kívánja őt, mint ő az asszonyt, elkeserítő, néha egyenesen gyűlöletes. Ez nem azt jelenti, hogy nem sikerül szeretkezniük, vagy sokat beszélnek a dologról, sokat töprengenek rajta. Joey néha mégis csalódást érez az asszony visszautasító magatartása miatt. Nem érti az asszony nem várt hidegségét; amikor még jegyesek voltak, nagyon szenvedélyesen tudtak enyelegni.

 

Miután megszületik a fiuk, újabb problémák adódnak. Joey heti negyven dollárt keres, és szombatonként kisegít a sarki vegyesboltban a szódáspult mellett. Fáradt, gyakran gondterhelt; az asszony császármetszéssel szült, s adósságot kellett csinálniuk, hogy kifizethessék az orvost. A heg zavarja Joey-t; önkéntelenül utálkozva nézi, s az asszony észreveszi. Natalie egész élete a gyerek, boldog, ha hetekig nem mozdulnak ki hazulról. A hosszú estéken Joey nagyon gyakran kívánja az asszonyt, de visszatartja magát, s ilyenkor nyugtalanul alszik. Egy éjszaka veszekedéssel végződik a szeretkezésük.

Joey-nak van egy rossz szokása szeretkezés közben. Minden elhatározása ellenére szüntelenül arra készteti valami, hogy megkérdezze: Jó már? Az asszony semmitmondó mosollyal válaszol; s Joey-t valami határtalan düh fogja el.

 

Egy kicsit – mondja az asszony.

Joey abbahagyja, fejét az asszony vállára fekteti, pihen egy kicsit, mély lélegzetet vesz, aztán újrakezdi. S most? Most mennyire vagy, Natalie?

 

Megint az a bizonyos mosoly. Minden rendben, Joey, ne törődj velem.

Néhány percig szinte semmit sem érez, elkalandoznak a gondolatai, s eszébe jut, hátha még egy gyerekük lesz. Az első úgy született meg, hogy előbb megbeszélték a dolgot, és megállapodtak benne, hogy gyereket akarnak; most azonban nem engedheti meg magának, hogy még egy gyerekük legyen, és azon kezd töprengeni, jól betette-e az asszony a pesszáriumot. Mintha érezné. Nyugtalanság fogja el. Mikor ágyéka megfeszül, s kiüt a hátán a veríték, azonnal abbahagyja, és megint megpihen. Mennyire voltál? Ugyan, ne törődj velem, Joey.

 

Hirtelen dühbe gurul. Tudni akarom, hogy mennyire voltál!

Ó, drágám, ma éjjel úgyse fogok élvezni, de nem fontos, csináld csak tovább, egyáltalán nem fontos. A vita mindkettőjüket megalázza és lehűti. A férfi ki nem állhatja, és ízetlennek találja az egészet, ha csak ő élvez, rájön, hogy nem tudja tovább csinálni, hogy nem bír utána kudarca tudatában egész éjszaka álmatlanul heverni az ágyon.

 

Elkáromkodja magát. A fene egye meg! Ott hagyja az asszonyt az ágyban, az ablakhoz megy, és rámered a sárgásbarna rolóra. Reszket, de csak részben a hidegtől.

Az asszony melléje lép, és hozzádörgölődik, hogy fölmelegítse. Gyöngédsége afféle bizonytalan tapogatózás, ez is sérti a férfit. Anyáskodásnak érzi. Menj innen, nekem nem… nem anyára van szükségem, tör ki, s rögtön elfogja a lelkifurdalás, megiszonyodik saját szavaitól.

 

Az asszony ajka üres mosolyra húzódik, aztán hirtelen sírásra görbül. Úgy zokog az ágyon, mint egy kislány. Két éve házasok, s Joey tudja, hogy ha az asszony így mosolyog, közel van a hisztériához, a rettegéshez, s talán még undorodik is tőle. S e tudattól szinte megdermed a szíve.

Egy pillanat múlva leroskad az asszony mellé, simogatni kezdi, megpróbálja megvigasztalni, hogy ne sírjon, ujjai zsibbadtan cirógatják az asszony arcát és homlokát.

*

Reggelre már nem látszik olyan szörnyűnek a dolog, és egy hét múlva majdnem el is felejti. Pedig az ő számára azt jelenti, hogy vége, vagy legalábbis majdnem vége a házassághoz fűzött egyik reményének; Natalie számára pedig azt, hogy ezentúl kénytelen fölhevülést színlelni, hogy ne bántsa meg a férjét. Házasságuk tulajdonképpen új alapokra helyeződik. De a megfeneklésnek ez a formája nem jelent számukra különösebb veszedelmet. A gyereknek élnek, új bútordarabokat vásárolnak, kicserélik a régieket, sokáig töprengenek, ne kössenek-e életbiztosítást, s végül belemennek. Ezenkívül ott vannak még a munkájával, lassú előmenetelével, a műhelyben vele együtt dolgozó emberekkel kapcsolatos problémák. Néhányukkal eljár kuglizni, Natalie pedig belép a kerületi templom nőegyletébe, és végül még arra is ráveszi az egyletet, hogy rendezzen tánctanfolyamot. A rabbi fiatal ember, mindenki szereti, mert modern eszméket vall. Szerda esténként pótmamát fogadnak a gyerek mellé, s meghallgatják a rabbi előadásait a bestsellerekről a nőegylet társalgójában.

Egyre jobban megy nekik, meghíznak, támogatják az emigránsok segítésére alakult jótékonysági szervezetet. Őszinte, barátságos, boldog emberek, majdnem mindenki szereti őket. Mikor a fiuk nagyobb lesz, és beszélni kezd, sok örömük telik benne. Elégedettek, házasságuk úgy veszi körül őket, mint valami meleg fürdő. Nincsenek különösebb örömeik, de szomorúságuk is csak ritkán akad, s szorongató szükségbe sose kerülnek.

Kitör a háború, Joey előlép, túlórázik, megkétszereződik a fizetése. Két ízben is a sorozó bizottság elé kerül, s mind a kétszer fölmentik; 1943-ban azonban, amikor kezdik besorozni a családapákat is, meg sem próbálja felmentetni magát azon a címen, hogy hadiüzemben dolgozik. Bűntudatot érez, ha kényelmes otthonára gondol, feszélyezve érzi magát, hogy civilben járkál az utcán. Ráadásul meggyőződése is van, néha elolvassa a Post Meridiant, noha mindig azt állítja, hogy túlságosan fölizgatja. Miután alaposan megtárgyalja a dolgot Natalie-vel, főnöke tiltakozása ellenére bevonul.

 

Miközben a sorozóirodában kora reggel a fölesketésre vár, elbeszélget egy jó megjelenésű, bajszos férfival, aki szintén családapa.

Ó, nem, azt mondtam a feleségemnek, hogy maradjon csak otthon, magyarázza Joey, félek, hogy túlságosan felizgatná a dolog.

 

Borzasztó időket éltem át, mondja a másik, amíg elintéztem a dolgaimat. Gyalázat, hogy milyen keveset kaptam az üzletemért.

Néhány perc múlva megállapítják, hogy van néhány közös ismerősük. Hát hogyne, mondja az új barát, ismerem Manny Silvert, rendes fickó, két éve együtt dolgoztunk a Grossinger-nél, csak egy kicsit hebehurgya szerintem. A felesége nagyon csinos, csak jobban kéne vigyáznia a vonalaira. Emlékszem, mikor összeházasodtak, jó ideig folyton csak egymást bújták, de hát persze azért muszáj néha kitennie a lábát hazulról az embernek, másokkal is érintkezni, nem jó dolog, ha a házastársak folyton csak kettesben vannak.

 

Isten veled, megszokott világ!

Néha magányos és üres volt ugyan, de mégiscsak kikötő. Barátai voltak, emberek, akikkel azonnal megértették egymást, s a hadseregben, a kaszárnyák és táborok sivár, idegen világában Goldstein új biztonságot, új választ keres problémáira. Nyomorúságos helyzetében régi szokásai kiszáradnak, mint télen a fakéreg, nincs többé védőburok körülötte. Elkezd töprengeni, fölkutatja agyának minden zugát, és lassan kialakulnak nézetei. Napvilágra kerül az örökség, amely oly sokáig eltemetve pihent Brooklyn utcáinak oltalmazó környezetében.

(Üldözött nép vagyunk, ki vagyunk szolgáltatva elnyomóinknak… Csapás csapás után ér bennünket… Sehol sincs ránk szükség idegen földön.)

Arra születtünk, hogy szenvedjünk. S noha egész szíve-lelke, minden idegszála otthona, kikötője után sóvárog, kezd egyre szilárdabban állni a lábán, egyre szívósabb lesz.

Goldstein szembefordul a viharral.

3

A szakasz átgázolt a folyón, és összegyűlt a túlsó parton. Mögöttük nyoma sem látszott az ösvénynek, amelyet a dzsungelbe vágtak. Az utolsó húsz méteren ugyanis, amikor már látták a dombokat, csak kevés bokrot irtottak ki, s a bozót szélén már hason csúsztak át. Ha japán felderítők tévednének arra, aligha fedeznék fel az új ösvényt.

 

Hearn feléjük fordult. – Most három óra, emberek. Még hosszú út áll előttünk. Szeretném, ha a sötétség beálltáig legalább tíz mérföldet megtennénk. – néhányan morogni kezdtek. – Mi az, emberek, máris elégedetlenkednek? – kérdezte Hearn.

– Legyen egy kicsit kíméletesebb, hadnagy úr – kiáltotta Minetta.

 

– Ha ma nem tesszük meg a tíz mérföldet, meg kell tennünk holnap – mondta Hearn. Kicsit bosszús volt. – Óhajt mondani valamit az embereknek, őrmester?

– Igen, hadnagy úr. – Croft megtapogatta zubbonya átázott gallérját, és rámeredt a társaságra. – Szeretném, emberek, ha mindenki jól az agyába vésné, hol az ösvény. Könnyen meg lehet jegyezni arról a szikláról ott vagy arról a görbe fáról. Ha valamelyikőtök esetleg eltéved, visszatalál ide, csak dél felé kell haladnia, s ha eléri a folyót, tudja, hogy jobbra vagy balra kell-e fordulnia. – Egy kis szünetet tartott, és megigazította az egyik kézigránátot a töltényhevedere alatt. – Mostantól kezdve nyílt terepen fogunk haladni, be kell hát tartani a felderítésnél előírt rendszabályokat. Nem tűrök semmiféle ordítozást meg veszekedést, az istenfáját neki, okosabb, ha a szemeteket tartjátok nyitva. A dombtetőkön gyorsan és nesztelenül kell átkelni. Ha úgy baktattok, mint valami birkanyáj, rajtunk üthetnek… – Megdörzsölte az állát. – Nem tudom, tíz mérföldet tudunk-e megtenni vagy kettőt, azt előre nem lehet megmondani, én csak azt tudom, hogy rendnek kell lenni, akármekkora távolságról van szó. – A katonák közt sustorgás támadt, és Hearn egy kicsit elvörösödött. Croft alapjában véve megkontrázta.

 

– Hát akkor indulás, emberek – mondta élesen. Hosszan elnyúló, rendezetlen sorban, fáradtan baktattak előre. A trópusi nap izzón tűzött le rájuk, visszaverődött minden egyes fűszálról, egészen belekáprázott a szemük. A hőségben patakokban csurgott róluk a veríték, egyenruhájuk, amely először a csónakban ázott át a rájuk zúduló permettől, majdnem huszonnégy órája nem tudott megszáradni, nyirkosan tapadt a testükre. A veríték a szemükbe csurgott, csípett, zsávolysapkájuk átforrósodott a naptól, a magas kunai-fű az arcukba csapódott, a véget nem érő dombok kiszívtak belőlük minden erőt. Amikor fölkapaszkodtak egy-egy domboldalon, szívük vadul kalapált, lihegtek az erőfeszítéstől, lázban égett az arcuk. A dombok fölött süket, fenyegető csönd ült, s éppen azért érezték olyan kényelmetlennek, mert annyira mély és átható volt. A dzsungelben egyáltalán nem gondoltak a japánokra; minden figyelmüket a sűrű növényzet és a folyó dühödt ellenállása kötötte le. Kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy esetleg megtámadják őket.

Most azonban, a hatalmas, nyílt, néma dombokon mérhetetlen szorongás és félelem fogta el őket; még fáradtságuknál is erősebb volt. Ha völgyben jártak, a dombok komoran néztek le rájuk, ha meg dombtetőn haladtak végig, szinte pőrének érezték magukat, mert tudták, hogy sok mérföldnyi távolságból látni őket. A táj gyönyörű volt; a kanárisárga dombok lágy hullámokban, végtelen sorban nyúltak a messzeségbe, a katonák azonban nem tudtak mit kezdeni ezzel a szépséggel. Olyanok voltak, mint egy raj védtelen, apró féreg, amely a végtelen fövényen masírozik.

 

Körülbelül egy mérföldet mély, széles völgyben kellett megtenniük. A nap forrón tűzött le rájuk. A kunai-fű iszonyú magasra nőtt. Minden egyes fűszál két-három centi széles s legalább másfél méter magas volt. Néha száz métert is olyan magas fűben kellett megtenniük, hogy ki se látszottak belőle. Ez megint valami másfajta szorongással töltötte el, és még nagyobb, szinte már elviselhetetlen sietségre ösztökélte őket. Mintha egy erdőn tapogatóztak volna keresztül, amely egyszerűen nem volt megfogható. Ide-oda hullámzott, zizegve csapódott a testüknek, puha volt és hajlékony, s épp ezért undorító. Féltek, hogy szem elől tévesztik előttük haladó bajtársukat, mert csak két-három méternyire lehetett látni, így aztán szorosan egymás sarkában haladtak, s a fű élesen csapódott az arcukba. Szinte pillanatonként felriasztottak egy-egy raj szúnyogot, a rovarok tantaluszi kínokat okozva röpködtek körülöttük, összevissza csipkedték őket. A réten sok volt a pók is, hálóik minduntalan meglegyintették arcukat és kezüket, ami a katonákat szinte rohanásra késztette. Bőrüket csiklandozta a virágpor és a fűtörmelék.

Martinez mint a kilőtt nyíl vezette a szakaszt a réten. A fű a legtöbb helyen olyan magas volt, hogy nem látott ki közüle, de a naphoz igazodott, s egy pillanatra sem állt meg. Húsz perc alatt keresztül is jutottak a völgyön, s rövid pihenő után megint nekivágtak a domboknak. Itt jól jött nekik a magas fű, mert amikor fölfelé másztak, abba kapaszkodtak, mikor meg lefelé ereszkedtek, utánakaptak, ha attól féltek, hogy legurulnak. A nap továbbra is forrón tűzött le rájuk.

 

Kezdeti félelmüket, hogy esetleg az ellenséges katonák észreveszik őket, a megerőltető menetelés elfeledtette velük, de valami új, másfajta iszonyat kerítette egyre inkább a hatalmába őket. Olyan hatalmas volt a térség, s olyan néma csönd borult rá, hogy tulajdonképpen csak most eszméltek rá, hogy lakatlan, s valamilyen alamuszi módon mégis ellenállást fejt ki. Eszükbe jutott, hogy egykor állítólag bennszülöttek éltek a szigetnek ezen a részén, de jó néhány évtizede tífuszjárványban elpusztultak; akik túlélték a járványt, más szigetre költöztek. Mostanáig sose gondoltak a bennszülöttekre, legföljebb segítségnek lettek volna jók, mikor dolgozni kellett; most azonban, a napsütötte dombok sejtelmes, mély csöndjében ideges izgalom fogta el őket, néha hirtelen megálltak, aztán megint továbbsiettek, egész testükben reszkettek a fáradtságtól, Martinez olyan iszonyú iramban vezette őket, mintha üldöznék. Őt még a többieknél is nagyobb, irtózattal vegyes áhítat fogta el, mikor azokra az emberekre gondolt, akik hajdan itt éltek és haltak meg. Szinte szentségtörésnek érezte, hogy ezen a lakatlan földön jár, s fölkavarja régóta zavartalan nyugalmát.

Croftot másfajta érzés töltötte el. Az ő számára is ismeretlen volt ez a föld, s a gondolatra, hogy hosszú évek óta nem érintette emberi láb, ösztönszerűen határtalan izgalom fogta el. Az ismeretlen tájak mindig vonzották; apja farmjának környékén több mérföldes körzetben minden dombot és minden Követ ismert, s ez a szűz táj most hallatlanul izgatta. Valahányszor fölértek egy-egy domb tetejére, végtelen elégedettség töltötte el, mikor körülnézett. Ez mind az övé, ezt az egész területet ő derítheti fel a szakaszával.

 

Aztán eszébe jutott Hearn, és megrázta a fejét. Croft olyan volt, mint a jóvérű paripa, nem állhatta a zablát, s mikor arra gondolt, hogy már nem szabad, összeszorult az állkapcsa. Megfordult, és hátraszólt Rednek, aki a nyomában ügetett. – Add tovább: Gyorsabban!

A jelszót továbbadták, s a katonák – már amennyire tudtak – még nagyobb iramban haladtak előre. Minél jobban eltávolodtak a dzsungeltől, annál nagyobb szorongás fogta el őket: úgy érezték, hogy minden domb, amelyet maguk mögött hagynak, újabb akadályt jelent majd, ha visszafelé jönnek. A szakaszt valami ideges félelem hajtotta előre. Három óra hosszat masíroztak, s csak néha pihentek meg. Szótlanul is egyet gondolva hajszolták előre egymást a süket csöndben. Mikor leszállt az alkonyat, s letáboroztak éjszakára, a szakasz legerősebb tagjai is a végsőkig ki voltak merülve, holtfáradtak voltak, a gyöngébbek pedig közel álltak az ájuláshoz. Roth fél óra hosszat mozdulatlanul feküdt a földön, csak a keze meg a lába rándult meg néha, hiába próbált úrrá lenni fölöttük. Wyman összehúzódzkodva feküdt, minduntalan rájött a hányinger, de hányni nem tudott. Az utolsó két órában már csak attól való féltükben meneteltek mindnyájan, hogy lemaradnak a többitől; zaklatott idegeik átmenetileg erőt öntöttek beléjük, ez az erő azonban csalóka volt, s most, hogy megpihentek, olyan gyöngék voltak, ujjaik annyira elzsibbadtak, hogy egyszerűen nem tudták a hátizsák szíját kicsatolni és elővenni a pokrócaikat.

 

Egyikük se szólt semmit. Körbe ültek a földön, aki bírta, befalta élelmiszeradagját, ivott rá egy kis vizet, és elkészítette fekhelyét. Az egyik domb tetejének közelében, egy vízmosásban táboroztak le. Mielőtt teljesen besötétedett volna, Hearn és Croft kicsit körülnézett, hogy kiszemeljék a legalkalmasabb helyet az éjjeli őrség számára. Harminc méterrel a katonák fölött, a dombtetőről kilátás nyílt a terepre, amelyen másnap kellett keresztülvágniuk. Amióta benyomultak a dzsungelbe, most pillantották meg először a Mount Anakát. Közelebb volt hozzájuk, mint eddig bármikor, noha még mindig legalább húsz mérföldnyi távolságra lehetett. A lábuk alatt elterülő völgyön túl a dombok csak egy kis szakaszon voltak sárgák, aztán sötétebb – előbb világosbarna, aztán mélybarna – színt öltöttek, s végül fölvették a sziklafalak szürkéskék színét. A dombok fölött alkonyati köd lebegett, s eltakarta szemük elől a Mount Anakától nyugatra levő hágót, amelyen át kellett kelniük. A hegy is lassan ködbe veszett. Sötétlila színt öltött, szinte feloldódott és eltűnt az esti homályban. Csak a körvonalait lehetett élesen kivenni. A csúcs fölött néhány könnyű, sötét felhő lebegett, alakjuk beleveszett a ködbe.

Croft a szeméhez emelte látcsövét. A hegy olyannak tűnt, mint valami sziklás tengerpart, s a borongós ég, mint az óceán, amelynek hullámai a partot ostromolják. A csúcs körül lebegő felhők olyanok voltak, mint a tajték. A látcsövön keresztül Croft egyre több és több részletet fedezett fel, s egészen lenyűgözte a látvány. A hegyet, a felhőket és az égboltot tisztábbnak, hatalmasabbnak érezte, amint fagyos némaságba dermedve küzdöttek egymással, mint az eddig látott tengerek és partok bármelyikét. A sziklák szinte összebújtak a sötétben, mintha együttesen akarnának védekezni a hullámok ostroma ellen. A küzdelem látszólag végtelenül messze játszódott le, és Croftot jóleső izgalom fogta el a gondolatra, hogy másnap este talán már fönt is lesznek a csúcson. Megint mérhetetlen eksztázisba esett. Nem tudta volna okát adni, de ez a hegy valósággal kínozta, csalogatta, mintha valami régi vágyát tudta volna teljesíteni. Nagyon tiszta volt és nagyon elutasító.

 

Aztán ráeszmélt, hogy nem fogják megmászni a hegyet. Ez csalódással és dühvel töltötte el. Ha a következő nap is incidens nélkül telik el, alkonyatra átkelnek a szoroson, és soha többé nem lesz alkalma megostromolni a csúcsot. Miközben átadta a látcsövet a hadnagynak, úgy érezte, mintha becsapták volna.

Hearn nagyon fáradt volt. Baj nélkül átvészelte ugyan az erőltetett menetet, sőt úgy érezte, hogy képes volna még tovább is menni, de a testének pihenésre volt szüksége. Amúgy is komor hangulatban volt, s mikor a távcsövön keresztül szemügyre vette a hegyet, megzavarta, áhítatot, aztán félelmet keltett benne. Roppant nagy, iszonyúan nagy volt. Kicsit megborzongott, mikor látta, hogyan kavarog a köd a csúcs körül. Neki is az volt az érzése, mintha az óceán ostromolna egy sziklás partot, s önkéntelenül fülelni kezdett, hátha meghallja a titáni küzdelem zaját.

 

A messzi távolban, túl a láthatáron csakugyan ki lehetett venni valami hullámveréshez vagy talán inkább tompa mennydörgéshez hasonló zajt.

– Hallja? – Megérintette Croft karját.

 

A dombtetőn hasalva feszülten figyelni kezdtek. Megint felhangzott a távoli mennydörgés, tompán, szinte alig hallhatóan szállt feléjük a tájra boruló sötétségen keresztül.

– Ez ágyútűz, hadnagy úr. A hegy másik oldaláról hallatszik. Azt hiszem, támadnak.

 

– Igaza van. – Megint elhallgattak, aztán Hearn átnyújtotta Croftnak a látcsövet. – Nem akar még egyszer belenézni?

– Ha nincs kifogása ellene – illesztette Croft a látcsövet ismét a szeméhez.

 

Hearn ránézett. Croft arcán különös kifejezés jelent meg. Nem tudta volna megmondani, hogy miért, de hideg borzongás futott végig a hátán. Croft arca egy pillanatra egészen átszellemült, keskeny ajka szétnyílt, orrcimpái remegtek. Hearn úgy érezte, mintha belelátott volna Croftba – mintha szakadékba pillantott volna. Elfordult, és a kezét kezdte nézegetni. Croftban nem szabad bízni. Ez az egyszerű megállapítás valahogy biztonságérzettel töltötte el. Még egy pillantást vetett a felhőkre és a hegyre. Ezúttal még jobban megzavarta a látvány. A hatalmas sziklafalak fölött ködhullámok hömpölyögtek az egyre sötétedő égbolton. Az ilyen partok közelében szoktak zátonyra futni, összetörni és pillanatok alatt elsüllyedni az óceánjárók.

Croft levette szeméről a távcsövet, és visszatette tokjába. – Gyerünk, be kell osztanunk az őrséget, mielőtt teljesen besötétedik – mondta Hearn.

 

Megfordultak, és leereszkedtek a domboldalon a vízmosásban fekvő katonákhoz.