Kórus – A SEB, AMELY MINDEN PÉNZT MEGÉR

A latrina, kora reggel. Hatüléses deszka mélyen a bokrok közt, jó messze a tábortól, még ponyva sincs fölötte. Kétoldalt botra szúrt klozettpapírtekercs, konzervdobozzal letakarva.

GALLAGHER Az ilyen rohadt reggeleken, mint ez a mai is, biz’ isten nem bánnám, ha eltalálna egy golyó.

WILSON Csak az a bökkenő, a nyavalya törné ki, hogy nem választhattya ki az ember, hogy melyik részin talájja el.

STANLEY Ha ki lehetne választani, nem sokáig maradnék katona.

GALLAGHER Ugyan már, nincs olyan pont az ember testén, ahol ne fájna, ha megsebesül, még ha egymillió dollárt kapna is utána.

STANLEY Néha már azt se bánnám, ha elveszteném a fél lábam, azzal lekvittelném a háborút.

WILSON Asse jó! Ha elhaggya az ember a nyavalyás fél lábát, osztán meglovagol egy nőcit, s közben megjelenik a küszöbön a férj, hogy az istenbe szalad el? (Röhögés.)

MARTINEZ Jobb lenni talán fél kart elveszteni.

STANLEY Isten őrizz, az még rosszabb. Azt már nem szeretném. Hogy a fenébe talál állást fél karral az ember? Pláne, ha ne adj isten, mind a két karját elveszti!

GALLAGHER Mondd már, akkor eltart az istenverte kormány.

WILSON Csak ippeg a farkad nem tudod kiverni, ha kedved támad rá.

GALLAGHER (utálkozva) Pfuj.

MARTINEZ Megsebesülni oké, inkább, mint meghalni. Meghalni ronda pech.

STANLEY Mindenki ezt mondja. Egy olyan pofa, mint Ridges, egymillió dolláros sebért akár a kobakját is odaadná. (Röhögés.)

GALLAGHER Ami meg Rothot meg Goldsteint illeti, nekik akár a töküket is ellőhetnék, észre se vennék a különbséget.

STANLEY Úristen, hagyjátok már abba! Egészen libabőrös lett a hátam.

GALLAGHER Előny a hadseregnél. Egy vacak sebbel még nem szerelhet le az ember.

STANLEY Én bármikor hajlandó volnék odaadni a fél lábamat. Akár most is aláírnám a kötelezvényt.

MARTINEZ Én is. Nem is lenni olyan rossz. Togliónak könyökét lőni el, és hazamenni.

WILSON Az ám, affene enné meg! Biz’ isten mondom, emberek, én már nem is emlékszem rá, hogy nézett ki az a szaros Toglio. De azt sose fogom elfelejteni, hogy a könyöke miatt leszerelt.

Harmadik rész – NÖVÉNYEK ÉS FANTOMOK

1

A felderítők másnap délután keltek útra. Alkonyat előtt néhány órával szálltak vízre. A csónak egykettőre megkerülte a félszigetet, és szelni kezdte a habokat Anopopej nyugati csücske felé. A tenger erősen hullámzott. A kormányos igyekezett ugyan a parttól egy mérföldnyi távolságon belül maradni, a csónak azonban így is jobbra-balra dőlt, előre-hátra bukdácsolt, orral a hullámokba merült, a víz átcsapott a peremén, és végigfolyt a fenekén. Kicsi volt, ugyanolyan, amilyennel az invázió napján szálltak partra, és elég silány tákolmánynak látszott ahhoz, hogy a sziget felét körbeutazzák vele. A katonák esőköpenyeikbe burkolózva kuporogtak a priccseken, el voltak készülve rá, hogy nehéz útjuk lesz.

 

Hearn hadnagy egy darabig a csónak farában állt a kormányos mellett, onnan bámult le a hajótérbe. Kicsit fáradt volt; alig egy órával az után, hogy Dalleson közölte vele új beosztását, már meg is kapta a felderítésre vonatkozó utasításokat, s a nap hátralevő részét azzal töltötte, hogy átvizsgálta emberei fölszerelését, élelmiszert vételezett, és tüzetesen elmélyült a térképek meg menetparancsok tanulmányozásában, amelyekkel Dalleson látta el. Mindezt gépiesen, igen nagy odaadással végezte, s noha meglepődött s ugyanakkor örült is, hogy elhelyezték Cummings törzséből, úgy döntött, hogy ezen majd később gondolkodik.

Cigarettára gyújtott, és megint lenézett a négyszögletű hajótérben gubbasztó katonákra. A tizenhárom ember egy mindössze kilenc méter hosszú és két és fél méter széles területen szorongott felszerelésével – a hátizsákokkal, puskákkal, töltényhevederekkel meg kulacsokkal – a kinyitott priccseken. Hearn megpróbált ugyan egy olyan bárkát szerezni, amelyikben a priccsek be vannak építve az oldalfalakba, de nem sikerült, így aztán a priccsek majdnem az egész kihasználható hajóteret elfoglalták. A katonák ezeken kuporogtak, s felhúzták a lábukat, hogy ne érjen a hajó fenekén magasan álló vízbe. Valahányszor egy-egy hullám nagy ívben a nyakukba zúdult a csónak orra felől, önkéntelenül összerezzentek az esőköpenyek alatt.

 

Hearn az arcukat vizsgálta. Gondja volt rá, hogy azonnal megtanulja valamennyiük nevét, ez azonban még korántsem pótolta azt, hogy egyébként semmit sem tud róluk, márpedig nyilván fontos volt, hogy minél hamarabb kialakítson magának valamilyen képet mindnyájukról egyénenként is. Némelyikükkel látszólag véletlenül váltott ugyan néhány szót, megeresztett egy-két viccet is, de az ilyesmi sehogy sem volt ínyére, különben is tudta, hogy nem áll jól neki. Ha megfigyeli őket, nyilván sokkal többet meg tud állapítani róluk. Csak az volt a baj, hogy az ilyen megfigyelés hosszadalmas folyamat, s ők már holnap reggel partra szállnak, és megkezdik a felderítést. De még így is nagy fontosságú lehet minden apró részlet, amit sikerül megállapítania.

Miközben Hearn a katonák arcát vizsgálgatta, rájött, hogy valamilyen kényelmetlen érzés fogta el. Szinte fizikai érzés volt, körülbelül olyasféle bűntudat és restelkedés, amilyet hajdanában érzett, amikor a nyomornegyedekben kószált, és tudta, hogy az emberek ellenséges érzülettel méregetik. Valahányszor ránézett valamelyik katona, alig tudta megállni, hogy ne fordítsa el a tekintetét. A legtöbbjüknek kemény volt az arca; tekintetük kifejezéstelen s valahogy hűvös és távoli. Összességükben rendkívül merevek voltak és tartózkodók, mintha jelezni akarták volna, hogy már semmiféle fölösleges megterhelést vagy izgalmat nem tudnak elviselni. Bőrük sárga volt, mint a pergamen, arcuk, karjuk, lábuk csupa dzsungelben szerzett seb. Mielőtt elindultak volna, majdnem mind megborotválkoztak, s az arcuk mégis borostásnak, egyenruhájuk elhanyagoltnak látszott.

 

Croftra pillantott, akin makulátlanul tiszta zsávolyruha volt. Az őrmester a priccsén kuporgott, s gödörásásra használt kését élesítette egy kis fenőkövön, amit a zsebéből húzott elő. Hearn talán őt ismerte legjobban valamennyiük közül, pontosabban szólva délelőtt, amikor megbeszélték a felderítést, vele volt együtt a legtöbbet, de alapjában véve nem állíthatta, hogy csakugyan ismeri. Croft meghallgatta, bólogatott, időnként kiköpött, s ha feltétlenül szükséges volt, néhány higgadt szóval, halkan, szinte hangsúlytalanul válaszolgatott is neki. Croft állítólag jól kézben tartotta a szakaszt, szívós volt és rátermett, s Hearn joggal föltételezte, hogy utálja őt. Nyilván nehéz lesz együttműködni vele, mert Croft sokkal jobban érti a dolgát, mint ő, s ha nem vigyáz, erre a szakasz is hamarosan rájön. Hearn szinte lenyűgözve figyelte, hogyan feni Croft a kést. Elmerülten nézte a kezét, hideg, sovány arcán megfeszült a bőr, miközben ide-oda huzigálta a pengét a kövön. Volt valami dermesztő ebben az emberben, összeszorított, keskeny szája körül, munkájára koncentrált pillantásában. Szívós fickó, az biztos – gondolta Hearn.

A csónak kanyarodott egyet, szembefordult a hullámokkal. Hearn erősebben megmarkolta a tartórudat, mikor a csónak nekiveselkedett egy nagy hullámnak.

 

Ott volt még Brown őrmester, akit ugyancsak ismert már egy kicsit; ő volt az, aki pisze orrával, szeplős arcával, világosbarna hajával úgy festett, mint egy kisfiú. A Tipikus Amerikai Katona: az a kellemes arc, amely a hirdetési ügynökségek dohányfüstjében és katzenjammeres hangulatában született meg. Igen, Brown pontosan úgy festett, mint a plakátok mosolygó katonái, csak egy kicsit talán alacsonyabb, tömzsibb és keserűbb volt a kelleténél. Alapjában véve furcsa képe van ennek a Brownnak – állapította meg Hearn. Ha közelebbről megnézte az ember, csupa seb a bőre, szeme fénytelen, tekintete szórakozott, arca ráncos. Meglepően öregnek látszott.

Egyébként valamennyi régi katonával ez volt a helyzet. Könnyen meg lehetett különböztetni őket a többiektől. Ott volt aztán Gallagher, aki valószínűleg mindig úgy nézett ki, mint most, nyilván ő is elég régóta lehet a felderítőknél. Meg aztán Martinez, aki törékenyebbnek, érzékenyebbnek látszott a többinél. Finom vonásai idegesen rángatóztak, szeme rebegett, mikor Hearn délelőtt váltott néhány szót vele. Az a fajta ember, aki hamarosan összecsukódik, ennek ellenére valószínűleg mégis igen jó katona. A mexikóiak általában jó altisztek.

 

Aztán ott volt Wilson meg az a másik, az a Red nevű fickó. Hearn jobban megnézte Valsent. Szabálytalan, erős vonású arca volt, bőre rákvörös, ami még jobban kiemelte szeme kékségét. Nevetésének volt valami csípős, szarkasztikus éle, mint ha mindent utált volna, a jelenben és a jövőben egyaránt, szándékosan, tudatosan. Valsennel valószínűleg érdemes volna elbeszélgetni, de bizonyára megközelíthetetlen.

Így, összességükben valahogy mintha kiegészítették volna egymást. Zordabbnak, rosszindulatúbbnak hatottak, mint amilyenek egyenként lehettek. Ahogy ott feküdtek a priccseken, szinte csak az arcuk látszott élőnek az egész hajótérben. Zsávolyuk elnyűtt volt, halványzölddé fakult, a csónak oldala barna a rozsdától. Színtelen és mozdulatlan volt minden, kivéve az emberek arcát. Hearn eldobta a cigarettát.

 

Bal kéz felé feküdt a sziget, körülbelül fél mérföldre. Ezen a részen egészen keskeny volt a parti fövény, a kókuszpálmák szinte a víz széléig lenőttek, mögöttük sűrű bozót terült el, gyökerek, indák, növények, fák, lombok áthatolhatatlan labirintusa. Beljebb néhány idomtalan domb emelkedett, erdő borította őket, nem is lehetett látni a körvonalaikat. Csúnya, összevissza töredezett dombok voltak, csupasz sziklafoltokkal. Úgy festettek, mint a bölény, amikor nyáron vedlik. Hearn szinte tapinthatóan érezte a táj nyomasztó ellenállását. Ha ott is ilyen lesz a terep, ahol holnap majd partra szállnak, pokoli nehéz lesz előrejutni. Hirtelen képtelenül fantasztikusnak érezte az egész felderítést.

Egy pillanatra megint a tudatáig hatolt a motor egyenletes berregése. Erre a felderítésre Cummings küldte ki, éppen ezért bizalmatlanságot érzett az egész küldetéssel s Cummings indítékaival szemben. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy Cummings tévedésből helyeztette volna át a felderítőkhöz; biztos volt benne, hogy a tábornok ezúttal is tudta, miért csinálja, amit csinál.

 

Vagy lehetséges volna, hogy az áthelyezés gondolata Dallesontól származott? Hearn nem tudta elhinni. Azt a beszélgetést viszont, amelynek során Cummings fölvetette Dallesonnak az ő áthelyezésének az ötletét, egészen könnyen el tudta képzelni. És ez a felderítés valószínűleg csak annak a következménye, ami Cummings célja volt az egész áthelyezéssel.

Ezt azért egy kicsit túlzásnak érezte. Arra ugyan már régen rájött, milyen tartósan tud gyűlölködni, Cummings, mégse tudta elhinni, hogy egy egész szakaszt egy álló hétre lekössön csak azért, hogy kicsinyes bosszút álljon. Ezt más, egyszerűbb módon is megtehette volna; különben is Cummings sokkal körültekintőbb katonai szakember, semhogy ilyen pazarlást kövessen el. Valószínű, hogy ezt a felderítést csakugyan fontos ügynek tekinti. Hearnt tulajdonképpen az nyugtalanította, hogy a tábornok tudatában volt-e személyes indítékainak.

 

Mindenesetre kicsit hihetetlennek tűnt, hogy harmincnegyven mérföldet masírozzanak járatlan dzsungeleken és dombokon keresztül, átkeljenek egy szoroson, földerítést végezzenek a japánok hátában, s aztán szépen visszatérjenek. Minél alaposabban átgondolta a feladatot, annál nehezebbnek érezte. Igaz, hogy ő tapasztalatlan, s lehetséges, hogy a feladatot egyszerűbb lesz végrehajtani, mint gondolta, de még a legjobb esetben is igen kétes vállalkozás.

Ez egy kicsit csökkentette amiatt érzett elégedettségét, hogy áthelyezték a szakaszhoz. Tudniillik akármi volt is Cummings indítéka, nem akadhatott volna feladat, amelyet Hearn ennél szívesebben vállalt volna. Előre látta ugyan, hogy mennyi bosszúsággal, veszéllyel és csalódással fog járni, de jó érzéssel töltötte el, hogy legalább csinálhat valamit. Hosszú hónapok óta első ízben vágyott ismét egyszerűen és őszintén valamire. Ha sikerül a dolog, és úgy végződik, ahogy szeretné, nyilván létre tud hozni valamiféle kapcsolatot az embereivel. Hiszen ez egy jó szakasz.

 

Kicsit meglepődött. Meglehetősen naiv, túlságosan ideális hozzáállásnak érezte ezt a gondolatot. Abban a pillanatban, mihelyt más keretbe helyezi, kiderül, hogy nevetséges. Jó szakasz… Ugyan mire? Arra, hogy megoldjon egy feladatot egy olyan intézmény számára, amelyet mélységesen megvet, s amelynek lényegét Cummings olyan nyíltan feltárta előtte? Vagy azért jó, mert az ő szakasza, az ő gyereke? A magántulajdon-elmélet. Igen, kétségtelenül föl tudta fedezni magában bizonyos nyomait az ilyesminek. Patriarchátus! Az igazság az – vigyorodott el –, hogy ő még nem érett meg a Cummings-féle új társadalmi rendre, amelyben mindent kiosztanak, ugyanakkor senki sem rendelkezik önmagával.

Mindegy, később majd nyilván rájön saját indítékaira. Pillanatnyilag csak azt érezte, hogy neki így a legjobb, ahogy van. Hirtelen ösztönös vonzalom fogta el a szakasz legtöbb tagja iránt, és legnagyobb meglepetésére szerette volna, ha azok is viszonozzák ezt a vonzalmat. Már tett is ilyen irányú erőfeszítéseket, célozgatott rá, hogy ő is derék fickó, olyan trükköket alkalmazott, amelyeket egyes tisztektől meg az apjától tanult el önkéntelenül. Van bizonyos fajta haverkodás, amit az emberek szeretnek, s mindig eredményre is vezet, ha amerikaiakról van szó; közel kell kerülni hozzájuk, de azért nem olyan közel, hogy a dolog veszélyessé váljon, nem szabad kiengedni őket a markából. Ez a módszer Amerikában eredményesen alkalmazható, méghozzá úgy, hogy azért továbbra is csirkefogó maradjon az ember. Hearn azonban ennél többre vágyott.

 

De végeredményben vajon miért? Hogy bebizonyítsa Cummingsnak, hogy tévedett? Hearn eltöprengett ezen egy pillanatig, aztán föladta. Ördög vigye el az ilyen önelemzést! Nem érdemes olyasmin töprengeni, amit nem ismer eléggé az ember; túlságosan rövid ideje van ahhoz a szakaszban, hogy bármilyen döntésre juthasson.

Közvetlenül alatta feküdt Red és Wilson két szomszédos priccsen, beszélgettek. Valami arra késztette, hogy lemásszon hozzájuk.

 

Odaintett Wilsonnak. – Hogy van? – kérdezte. Körülbelül egy órával előbb ugyanis Wilson bajtársai éktelen röhögése közepette kénytelen volt fölmászni a csónak oldalára, és lekuporodni a peremén.

– Mán nem olyan rosszul, hadnagy úr – felelte sóhajtva Wilson. – Reméllem, hónapra legyűröm.

 

Valsen fölmordult. – Ne csinálj olyan nagy ügyet belőle. Megiszol egy gallon hashajtót, aztán meggyógyulsz.

Wilson megrázta fejét, derűs arca hirtelen elkomorult, kicsit aggodalmas kifejezés jelent meg rajta, s ez sehogy se illett nyájas vonásaihoz. – Csak azt reméllem, hogy az a nyavalyás doktor tévedett, és nem lesz szükség operációra.

 

– Mi baja? – kérdezte Hearn.

– Á, tropára mentek a beleim, hadnagy úr. Tiszta genny az egész, és a doktor szerint ki köll vágni. – Megrázta a fejét. – Eccerűen nem értem – sóhajtott föl. – Egypárszor kaptam már trippert, de semmi vót megszabadúni tűle.

 

A csónak csörömpölve, bukdácsolva haladt át egy hullámkörön, s Wilson az ajkába harapott a hirtelen belényilallt fájdalomtól.

Red cigarettára gyújtott. – Az isten szerelmére, csak nem hiszel egy rohadt mészárosnak…? – Fölállt, átköpött a csónak pereme fölött, s nézte, hogy tűnik el a nyála egy pillanat alatt a nyomdokvíz sodrában. – Kapsz néhány pirulát, hátba veregetnek, aztán megint bedugnak a hadseregbe. Ez minden tudományuk. A pirula.

 

Hearn nevetett. – Tapasztalatból beszél, Valsen? De Red nem felelt, s egy pillanat múlva Wilson megint fölsóhajtott. – Legalább ne épp ma indítottak vóna el minket, a fene enné meg. Bánom is én, akármit köll csinálni, ha köll, dógozom, ha köll, megyek felderíteni, tökmindegy. Csak ne vónék ilyen beteg.

– Hagyja a fenébe, majd csak megszabadul tőle most is – vetette oda könnyedén Hearn.

 

– Remélem, hadnagy úr – bólintott Wilson. – Nem vagyok lógós, ezt akárki bizonyíthattya, szívesebben dógozom,: mint hogy feküggyek, a hasamat süttessem vagy unatkozzam, de amióta ilyen nyavalyás állapotban vagyok, úgy érzem, szart sem érek. Semmi látszattya a munkámnak. – Azzal megrázta egyik vastag ujját Hearn előtt. A hadnagy látta, hogy csillan meg a napfény Wilson csuklóján a vörösesszőke szőrszálakon. – Igaz, hogy az elmúlt héten lazsáltam egy kicsit, Croft egész idő alatt orrolt is rám. Pokolian rohatt dolog, ha az embernek a haverja, akivel két éve egy szakaszba van, azt hiszi rúla, hogy mán csak lazsálni tud.

Red megint közbemordult. – Ne vedd annyira a szívedre a dolgot, Wilson. Majd megmondom annak a nyavalyás utásznak, hogy ne ugráltassa úgy ezt a csónakot. – A kormányosuk ugyanis az egyik utászszázadhoz tartozott. – Megmondom neki, hogy inkább szép szelíden ringasson. – Red hangjában gúny és egy árnyalatnyi bosszankodás érződött.

 

Hearn rájött, hogy Valsen egész idő alatt egyetlen szót se intézett közvetlenül hozzá. És Wilson vajon miért mesélte el neki mindezt? Alibit akart biztosítani magának a jövőre? Nem, nem úgy festett a dolog. Wilson egész idő alatt olyan elmerengve beszélt, mintha önmagának akart volna megmagyarázni valamit. Szinte nem is vett tudomást róla, Valsen pedig láthatólag nem is akart tudomást venni.

Ott egye meg a fene! Csak nem fogja rájuk erőszakolni magát! Nyújtózott, aztán ásított egyet. – Nem kell mellre szívni a dolgokat, emberek.

 

– Egen, hadnagy úr – dünnyögte Wilson.

Red most se felelt. Komor, kicsit ingerült arccal, hidegen nézett Hearn után, amikor az megint fölkapaszkodott a kormányos mellé.

*

Hearn és Wilson még beszélgetett, amikor Croft befejezte munkáját, eltette a kifent kést, aztán a priccsek közt előrevergődött a csónak orrába, a perem alá. Stanley kapott az alkalmon, és csatlakozott hozzá. Ott majdhogynem kellemesen lehetett beszélgetni, mert a padló nedves volt ugyan, a csónak orrán átcsapó víz azonban a hátsó rész felé ömlött, nem kellett tócsában állniok.

Stanley buzgón szónokolt. – Mégiscsak disznóság, hogy minden további nélkül nyakunkba varrtak egy tisztet. Nálad jobban senki sem tudja kézben tartani a szakaszt, s ahelyett, hogy téged léptettek volna elő, kaptunk egy ilyen csodagyereket.

Croft vállat vont. Hearn áthelyezése egy kicsit meghökkentette, de ezt egy világért sem vallotta volna be. Nagyon régen vezette már a szakaszt, s bizony nehéz volt beletörődnie, hogy most elöljárója van. Napközben, amikor Hearn már náluk volt, Croft kénytelen volt többször is emlékeztetni önmagát arra, hogy már nem ő áll a szakasz elején, amikor ki akart adni valamilyen utasítást.

 

Hearn az ellenfele. Anélkül, hogy önmagának is bevallotta volna, minden cselekedete mögött ez a tudat rejtőzött. Automatikusan Hearnt okolta azért, hogy hozzájuk került, és természetes, hogy rossz néven vette tőle. De a dolog még bonyolultabb is volt. Tulajdonképpen nem helyeselte Hearn iránt érzett ellenérzését, mert túlságosan régen megszokta, hogy a katonaságnál a parancs az parancs. Erkölcstelen dolognak tekintette, hogy egy parancsot ellenséges érzülettel fogadjon vagy kelletlenül hajtson végre. Különben sem változtathatott a dolgon. – Ha az ember nem tud változtatni a dolgokon, okosabb, ha tartja a pofáját – ez volt életének egyik alapelve.

Nem felelt ugyan Stanleynek, de azért jólesett neki a hízelgés.

 

– Azt hiszem, ismerem az emberi természetet – mondta Stanley –, s biztosíthatlak róla, hogy sokkal jobban örülnék, ha te vezetnéd ezt a felderítést, mint egy nyavalyás kis hadnagyocska, akit úgyszólván tálcán kaptunk.

Croft kiköpött. Stanleynek kicsit csípős a nyelve – gondolta. Persze, hiszen nagy seggnyaló, de különben nincs vele semmi baj, nem lehet semmi kifogása ellene. – Lehet – felelte.

 

– Ha jól meggondoljuk, biztos, hogy ez a felderítés istentelenül nehéz lesz. Olyan vezetőre volna szükségünk, aki érti a dolgát.

– Tulajdonképpen hogy vélekedsz erről az egész ügyről? kérdezte hanyagul Croft. Behúzta a nyakát, mert átcsapott fölöttük egy hullám.

 

Stanley gondolta, hogy Croftnak az esne jól, ha ellentmondás nélkül egyetértene a feladattal. De tudta, hogy azért vigyáznia kell, mit felel. Ha túlságosan lelkesedik, Croft bizalmatlan lesz, mert a többiek közül senki sem mutatott különösebb lelkesedést. Megtapogatta bajszát, amely még mindig ritkás és egyenetlen volt, hiába ápolta olyan gondosan. – Hát a fene tudja. Valakinek nyilván úgyis meg kellett volna csinálnia, hát mért ne csinálhatnánk meg mi. Őszintén szólva, Sam – kockáztatta meg –, lehet, hogy hülyeségnek tartod, de én egyáltalán nem bánom, hogy éppen ránk esett a választás. Az ember előbb-utóbb belefárad az örökös lógásba, s szeretne végre valami értelmeset csinálni.

Croft végigsimított az állán. – Csakugyan ez a véleményed?

 

– Igen, másnak nem mondanám meg, de csakugyan így gondolom.

– Hm. – Stanley, anélkül, hogy egészen tudatosan tette volna, az egyik legérzékenyebb húrt pendítette meg Croft lelkében. Miután egy álló hónapon keresztül csak utat építettek meg jelentéktelen biztosító járőröket tartottak, Croft idegei szinte pattanásig feszültek a tettvágytól. Örült volna bármilyen nagyobb feladatnak. Ennek meg… Rendkívül imponált neki az ötlet. Nem mutatta, de türelmetlen volt; nagyon nehezen tudta elviselni a csónakban töltött hosszú órákat. Egész délután azon töprengett, merre is fognak majd haladni, s újra meg újra fölidézte emlékezetében a terepet. A sziget déli részéről csak egy légi felvétel alapján készült térképe volt, ezt azonban már fejből tudta.

 

Aztán megint megdöbbenve eszmélt rá, hogy a szakaszt meg a felderítést már nem ő vezeti.

– Hát ami igaz, az igaz – mondta. – Én mondom neked, okos fickó az a Cummings, hogy ezt kitalálta.

 

Stanley bólintott. – A fiúk folyton nyavalyognak, hogy ők jobban tudnák csinálni a dolgokat, de hát a tábornok feladata mégiscsak nehezebb.

– Szerintem is – mondta Croft. Egy pillantást vetett maguk mögé, aztán oldalba bökte Stanleyt. – Oda nézz! – Észrevette, hogy Wilson még mindig Hearnnel társalog, s elfogta a féltékenység.

 

Stanley önkéntelenül Croft beszédmodorát utánozta. – Gondolod, hogy a jó öreg Wilson be akarja nyalizni magát?

Croft csöndesen, hűvösen elmosolyodott. – Tudja a fene. Az utóbbi időben meglehetősen lazsált.

 

– Vajon csakugyan olyan beteg? – kérdezte kétkedő hangsúllyal Stanley.

Croft a fejét rázta. – Wilsonban csak addig lehet bízni, amíg szem előtt van.

 

– Nekem is mindig ez volt róla a véleményem. – Stanley elégedett volt. Brown mindig azt mondta, hogy Crofttal senki sem tud kijönni, de úgy látszik, csak ő nem értette a módját. Croft igenis rendes fickó, csak helyes taktikával kell megközelíteni. Fontos, hogy az ember jóban legyen a feljebbvalóival.

Stanley beszélgetésük során rendkívül nagy figyelemmel hallgatta Croft minden szavát. Pontosan ezt csinálta a felderítőknél töltött első hetekben Brownnal is, most azonban már Croft iránt tanúsított ilyen odaadó figyelmet. Soha egyetlen szót sem ejtett ki előtte alapos megfontolás nélkül. Ugyanakkor ez a folyamat teljesen gépies volt nála. Tudatosan sose gondolt arra, hogy nem árt, ha egyetért Crofttal. Az adott pillanatban maga is mindig hitt abban, amit mondott; agya gyorsabban működött, mint a nyelve, s néha maga is meglepődött saját szavain. – Hát igen, furcsa egy fickó ez a Wilson – dünnyögte.

 

– Hm.

Stanleyt mégis csüggedés fogta el egy pillanatra. Hátha túl későn kezdett el barátkozni Crofttal? Most már mit ér vele, miután hozzájuk került a hadnagy? Hearn iránt érzett ellenszenvének egyik fő oka az volt, hogy hiába reménykedett Croft előléptetésében. Tudniillik azt hitte, hogy ha Croft előlép, esetleg vele töltik be a megüresedett helyet. Se Martinezt, se Brownt nem tudta elképzelni szakaszparancsnok őrmesternek. Pillanatnyilag kicsit elaludt benne a becsvágy, éppen azért, mert nem volt elég határozott. Stanley sohasem tartott egy bizonyos célt a szeme előtt; mindig csak úgy nagy általánosságban ábrándozott.

 

Beszélgetés közben Croft és Stanley egyre több hasonló vonást fedeztek fel egymásban, egyre közelebb kerültek egymáshoz. Croft már-már kezdte kedvelni Stanleyt. Nem is olyan rossz fiú ez – állapította meg magában.

Talpuk alatt meg-megremegett a padló, amikor a jármű nekicsapódott egy-egy nagyobb hullámnak. A nap már majdnem lement, az eget felhők takarták el. A levegő is lehűlt egy kicsit, s közelebb húzódtak egymáshoz, hogy cigarettára gyújtsanak.

 

Gallagher is előreküzdötte magát a csónak orrába. Ott állt mellettük szótlanul, vékony, csontos keze kicsit reszketett. Hallgatták, hogy csobog a víz a csónak fenekén. – Az egyik percben melege van az embernek, a másikban meg fázik – dörmögte Gallagher.

Stanley rámosolygott. Amióta Gallaghernek meghalt a felesége, úgy érezte, hogy tapintatosnak kell lennie vele, de nagyon nehezére esett a dolog. Alapjában véve lenézte Gallaghert, s dühös volt, mert mindig kényelmetlenül érezte magát a társaságában. – Hogy vagy, fiú? – kérdezte mégis.

 

– Jól. – Pedig Gallagher kimondottan rossz hangulatban volt. Elkomorult a szürke égbolt láttán, Mary halála óta rendkívül érzékenyen reagált az időváltozásokra, s néha olyan mélabú fogta el, hogy majdnem sírva fakadt. Alig volt benne akaraterő, s ugyanakkor maga is csodálkozott rajta, milyen kevés keserűséget érez. De azért továbbra is morcos képpel járt, néha ki is tört, csúnyán káromkodott is, de Red, Wilson meg még néhány bajtársa így is észrevette rajta, hogy megváltozott. – Igen, jól vagyok – dörmögte még egyszer. Idegesítette Stanley együttérzése, mert érezte, hogy nem őszinte. Gallagher érzékenyebb lett.

Föl is tette magában a kérdést, hogy miért állt vajon ide melléjük, s már az a gondolat is felvetődött benne, hogy visszamegy a priccséhez, de itt valamivel melegebb volt. A hajó feneke állandóan remegett a talpuk alatt, s Gallagher mérgesen dörmögte: – Meddig kell még itt szoronganunk, mint a szardíniáknak?

 

Croft és Stanley egy kis szünet után megint a felderítésről kezdett tárgyalni, s Gallagher dühösen hallgatta őket. – Tisztában vagytok vele, milyen rohadt dolog lesz? – tört ki. – Örülhetünk, ha ép bőrrel megússzuk, az isten verje meg. – Szinte azon nyomban félelemmel vegyes lelkifurdalás fogta el. Föl kell hagynom a káromkodással – gondolta. Amióta másfél hete megkapta az utolsó levelet, igyekezett megváltozni. Nagy vétek volt annyit káromkodni – gondolta, s attól félt, hogy újabb büntetés fogja sújtani.

Már az is borzadállyal töltötte el, hogy a felderítésről beszélgetnek, s a káromkodás miatt érzett lelkifurdalása csak fokozta iszonyodását. Megint elképzelte magát, amint holtan fekszik a csatatéren, s libabőrös lett tőle a háta. Tisztán látta maga előtt a halott japán katonát, akit Croft lőtt le, s aki még mindig ott hever abban a zöld vízmosásban.

 

Stanley nem vett róla tudomást. – Szerinted mit csinálunk, ha nem sikerül átjutnunk a szoroson? – kérdezte Crofttól. Fontosnak érezte, hogy mindent tudjon, hiszen sor kerülhet rá, hogy a végén neki kell átvennie a szakasz vezetését. Sose lehet tudni, mi adódhatik. Gondolatban kiszínezte, mi minden baleset történhetik velük, de csak úgy légüres térben: arra nem mert gondolni, hogy vajon ki esik el esetleg közülük.

– Hadd adjak egy tanácsot – mondta Croft. Az ilyesmi nagyon furcsán hangzott a szájából; sohase tanácsokat szokott adni. – Ha a katonaságnál nem sikerül valami úgy, ahogy az ember tervezte, meg kell próbálni másképp megcsinálni.

 

– Szóval szerinted hogy jutunk át a hegyen?

– Nem én vagyok a parancsnok. A hadnagy az. Stanley elfintorította az arcát. – Eh! – Croft mellett nagyon tapasztalatlannak érezte magát, és ezt nem is próbálta titkolni. Anélkül, hogy okát tudta volna adni, az volt az érzése, hogy Croft jobban fogja őt kedvelni, ha nem vág föl túlságosan.

 

– De ha én vezetném a szakaszt, tudnám, mit csináljak – tette hozzá Croft.

Gallagher kábultan hallgatta őket, tulajdonképpen nem is figyelt oda. Úgy érezte, hogy nem volna szabad a felderítésről beszélni; babonás lévén, tele volt gátlásokkal, véleménye szerint veszélyes volt az előttük álló harcokat emlegetni. Nyomott hangulata sehogy sem akart elmúlni, s lelki szemeivel szinte látta a szakaszt, amint fáradtan, állandó veszedelmek közt, siralmas állapotban vonszolja magát előre. Elfogta a részvét önmaga iránt, s könnyek szöktek a szemébe. Hogy visszafojtsa őket, mérgesen rászólt Stanleyre: – Azt hiszed, előre ki lehet számítani a dolgokat? Örülhetsz, ha nem lövik el a fejedet. – Majdnem megint elkáromkodta magát, de még idejében észbe kapott.

 

Ezúttal kénytelenek voltak tudomást venni a szavairól. Stanleynek eszébe jutott, milyen véletlenül, szinte nevetséges körülmények közt sebesült meg Minetta, s milyen gyötrelmes érzései támadtak akkor. Önbizalma egyszerre elpárolgott. – Túl sokat járatod a pofád – mondta Gallaghernek.

– Tehetsz nekem egy szívességet.

 

Stanley lépett egyet feléje, aztán megállt. Gallagher sokkal kisebb volt nála, nem lett volna valami nagy dicsőség megverni. Ráadásul az volt az érzése, mintha egy nyomorékkal akarna verekedni. – Ide figyelj, Gallagher, játszva laposra verhetnélek – mondta. Nem eszmélt rá, hogy Red mondta neki ezt akkor reggel, amikor partra szálltak.

– Lássuk! – De Gallagher azért nem mozdult. Félt Stanleytől.

 

Croft közömbösen nézte őket. Őt is dühítette Gallagher megjegyzése. Nem tudta elfelejteni azt a japán támadást ott a folyónál, s néha azt álmodta, hogy óriási víztömeg akar rázúdulni, s ő tehetetlenül fekszik alatta. Nem hozta ugyan összefüggésbe ezt az álmot az éjszakai támadással, de ösztönösen érezte, hogy ez az álom mit jelent: valami eddig ismeretlen gyöngeséget. Gallagher megjegyzése fölkavarta, s egy pillanatra eszébe jutott, hogy ő is meghalhat. Hülyeség ilyeneken törnie a fejét az embernek – állapította meg magában, mégse tudta elűzni magától a gondolatot. Croft általában törvényszerű dolognak tartotta a halált. Valahányszor elesett valaki a szakaszból vagy a századból, csöndes, komor elégtételt érzett, mintha bekövetkezett volna az, ami úgyis elkerülhetetlen volt. Most azonban az a gondolat nyugtalanította, hogy esetleg rajta a sor. Croftban nem volt semmi a pesszimizmusnak és a fatalizmusnak abból a furcsa keverékéből, mint például Redben és Brownban. Ő nem úgy gondolkodott, hogy minél tovább tart a háború, annál kevesebb rá az esélye, hogy élve megússza. Neki az volt a véleménye, hogy úgyis eleve elrendeltetett, hogy elesik-e valaki vagy sem, de önmagát természetesen kivételnek tartotta. Most azonban már nem volt olyan biztos benne, hogy az. Egy pillanatra elfogta a balsejtelem.

Miután mégse került sor verekedésre, szótlanul álldogáltak a csónak orrában, s szinte érezték a vékony fémlemezen keresztül, milyen iszonyú ereje van az óceánnak. Red is csatlakozott hozzájuk, s csak álltak egymás mellett némán, behúzták a nyakukat, ha egy hullám átcsapott fölöttük, s időnként megborzongtak. Stanley és Croft megint elkezdett a felderítésről beszélni, s Red kicsit dühösen hallgatta őket. Ingerlékeny hangulatban volt, mert fájt a háta. Minden idegesítette; a rohamcsónak zötykölődése és himbálózása, az összezsúfolt priccsek, a szűk helyen szorongó emberek, még Stanley hangja is.

 

– Tudod – közölte Crofttal –, azt ugyan nem merném állítani, hogy különösebben örülök ennek a felderítésnek, de hát legalább szerzek egy kis tapasztalatot. Akármilyen alacsony rangú altiszt az ember, vannak kötelességei, s bizonyos tapasztalatokra feltétlenül szüksége van, hogy teljesíteni tudja őket. – Rendkívül udvariasan beszélt, Red szerint túlságosan is, mordult is egyet megvetően.

– Csak a szemét kell nyitva tartania az embernek – mondta Croft. – A szakaszban a legtöbben úgy kóvályognak, mint a kerge birkák, folyton csak a földet nézik a lábuk alatt.

 

Red sóhajtott egyet. Stanleyt mérhetetlenül megvetette strébersége miatt, de a megvetés alatt valami más is rejtőzött, s bizonyos mértékig tudatában is volt. Egy kicsit irigykedett. S ez az ellentmondás elcsüggesztette. Eh – gondolta –, mindnyájan csak törjük magunkat, s mi a fenét érünk vele? Előre látta, hogy a következő hónapokban hogyan emelkedik Stanley egyre magasabbra és magasabbra a ranglétrán, de tudta, hogy igazán boldog akkor se lesz. Örülhetünk, ha nem kapunk golyót a hasunkba. Érezte, hogy a hátán megfeszül a bőr, önkéntelenül megfordult, és rámeredt a csónak csupasz lemezfalára. Amióta ott feküdt tehetetlenül a földön, és várta, mikor döfi le az a japán katona, minduntalan elfogta a szorongás. Éjszakánként gyakran fölriadt álmából, megfordult a pokróc alatt, s minden ok nélkül egész testében reszketett.

Mi a fenének szeretnék én altiszt lenni? – tette fel a kérdést magának. Valaki elesik az ember rajából, aztán folyton csak arra gondol az ember. Nem szeretem, ha parancsolgatnak nekem, s azt se, aki parancsolgat. Hearn felé pillantott, aki a csónak farában állt, s valami tompa düh szorongatta a torkát. Nyavalyás tisztjei! Megint fölhorkant. Rohadt, egyetemet végzett banda, futballmeccsnek nézi az egészet! Ez a hülye biztosan még örül is ennek a felderítésnek. A lelke mélyén szenvedélyesen gyűlölt a hadseregben mindenkit, aki kockára tehette az ő életét. Mi a fenét ér vele a tábornok, ha kinyírnak bennünket? Annyi, mintha eltolnának egy kísérletet. Kísérleti nyulak vagyunk.

 

Mulatott Stanleyn, s egyre nagyobb kísértést érzett, hogy kigúnyolja. Végül annyira dühbe jött, hogy megszólalt. – Hé, Stanley, azt hiszed, hogy ezüstcsillagot kapsz?

Stanley ránézett, s rögtön megfeszült benne az indulat. – Nyasgem.

 

– Arra még egy kicsit várnod kell, drágám – mondta Red. Hangosan röhögött egyet, s odafordult Gallagherhez. – A végén még ki fogják tüntetni a Bíbor Segglyuk-renddel.

– Ide figyelj, Red – kezdte Stanley, s igyekezett egy kis fenyegető élt adni a hangjának. Tudta, hogy Croft figyeli.

 

– Le vagy! – horkant fel Red. Nem volt kedve verekedni. Pillanatnyilag nem fájt ugyan a háta, de gyöngének és levertnek érezte magát. Hirtelen észrevette, hogy ő is meg Stanley is megváltozott Anopopejen; Stanley kövérebb, nyugodtabb és magabiztosabb lett, és még mindig hízott. Ő meg szánalmasan lefogyott. Emiatti elkeseredésében is, meg bizonytalansága miatt is a büszkeség arra késztette, hogy folytassa. – Nem gondolod, hogy sokat akar a szarka, Stanley?

– Mi az, összeszövetkeztetek ellenem Gallagherrel?

 

Gallagher megijedt, nem akarta, hogy belekeverjék a dologba. Az utóbbi hetekben magába zárkózott, nem vett részt semmiben. Ha néha dühösen ki is tört, utána megint visszaesett apátiájába. Most mégsem visszakozhatott: Red az egyik legjobb barátja volt a szakaszban. – Rednek nincs szüksége rá, hogy velem szövetkezzen – dünnyögte.

– Ti mind olyan csuda klassz fickóknak képzelitek magatokat, csak azért, mert valamivel régebben vagytok katonák, mint én.

 

– Lehetséges – felelte Gallagher.

Stanley tisztában volt vele, hogy el kellett volna hallgattatnia Redet, hogy el ne veszítse Croft becsülését. Csakhogy képtelen volt rá. Red gúnyolódása a várható harcokkal kapcsolatban megingatta önbizalmát; Hirtelen önkéntelenül a tudatára ébredt, hogy a harcnak még a gondolatától is irtózik. Mély lélegzetet vett. – Az idő nem alkalmas a leszámolásra, Red, de várj csak, majd ha visszamegyünk.

 

– Jó, majd írjál.

Stanleynek összeszorult az ajka, de nem tudott rá mit felelni. Croftra pillantott: teljesen mozdulatlan volt az arca. – Lennétek csak az én rajomban – mondta végül is Rednek meg Gallaghernek. Harsányan kiröhögték.

 

Croft bosszús volt. Maga se tudta, mit szeretne: nem bánta volna, ha kitör egy kis verekedés, ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy ez nem lenne valami szerencsés a szakasz szempontjából. Most mélységes megvetést érzett Stanley iránt; egy altisztnek tudnia kell, hogyan lehet sakkban tartani az embereket, és ez bizony kontármunka volt. Croft kiköpött a csónak pereme fölött. – Mi a fene, máris begerjedtetek? – kérdezte hűvösen. Dühítették az efféle fölösleges viták.

Megint hallgattak mindnyájan. A feszültség hirtelen megszűnt köztük, ahogy a nedves papírdarab beszakad a saját súlyától. Croft kivételével titokban mindnyájan örültek neki. De az előttük álló felderítés gondolata mint valami szürke lepel borult rájuk. Hallgatásba burkolóztak, ki-ki a maga gondjával-bajával foglalkozott. Az éjszaka, mint valami baljós előjel, egyre közeledett.

 

A távolban tisztán ki tudták venni a sziget fölé magasodó Mount Anakát. Hűvösen, zárkózottan emelkedett ki a lába alatt elterülő dzsungelból, csúcsa beleveszett az alacsonyan lógó felhőkbe. Az alkonyati félhomályban olyan volt, mint valami óriási, vén, szürke elefánt, amelyik mellső lábaira emelkedett, hátsó fele azonban még zöld vackán terpeszkedik. A hegy bölcsnek, hatalmasnak és iszonyú magasnak látszott, Gallagher elmerülten bámulta, megragadta a látvány szépsége, amelyet képtelen lett volna szavakkal kifejezni. A gondolat, az elképzelés, hogy van szebb, tisztább és magasztosabb dolog is a világon, mint az a semmi, amiben ő él, megremegtette, nagyon szeretett volna mondani valamit. Volt is egy pillanat, amikor talán meg is tudta volna fogalmazni legalább részben azt, amit érzett, ez a pillanat azonban gyorsan elmúlt, s csak valami homályos öröm maradt utána, az elragadtatás gyönge visszfénye. Megnedvesítette ajkát, s megint feleségét kezdte gyászolni.

Croft a lelke mélyéig megrendült. A hegy vonzotta; mintha kigúnyolta volna, mintha fel akarta volna ébreszteni becsvágyát óriási méreteivel. Ilyen tisztán eddig még nem látta. Amíg a dzsungelben voltak eldugva, a Watamai-hegylánc meredek sziklái eltakarták előlük a hegyet. Most mereven nézte, szemügyre vette körvonalait, s ösztönösen föltámadt benne a vágy, hogy megmássza, ott álljon a csúcsán, a lába alatt érezze egész hatalmas tömegét. Féktelen érzelmek tomboltak benne; áhítat, becsvágy és ugyanaz a különös, rendkívüli izgalom, amit Hennessey halálakor meg akkor érzett, amikor lemészárolta a japán foglyot. Szinte gyűlölettel meredt a hegyre, egészen megfeledkezett a körülötte levő emberekről. – Iszonyúan öreg hegy lehet – szólalt meg végül.

 

Redet csak melankólia és fáradt közöny töltötte el. Croft szavait nem is hallotta. Nyugodtan, minden érzelem nélkül nézte a hegyet. De mikor elfordította róla a tekintetét, őt is gyötörni kezdte a félelem, amely a nap folyamán a szakasz valamennyi katonáját előbb-utóbb elfogta. Akárcsak a többiek, Red is föltette magának a kérdést: vajon nem ennél a földerítésnél hagyja-e el a szerencséje.

*

Goldstein és Martinez Amerikáról beszélgetett. Véletlenül két szomszédos priccset választottak ki maguknak, s az egész délutánt fekve töltötték, magukra húzva az esőköpenyt. Goldstein határozottan boldog volt. Eddig sose került közel Martinezhez, s most, miután több órán át beszélgettek, kölcsönös bizalom ébredt bennük egymás iránt. Goldstein mindig örült, ha barátkozhatott valakivel; egyenes ember volt, s mindenkiben bízott. Annak, hogy a szakaszban olyan boldogtalannak érezte magát, fő oka az volt, hogy barátságai sohase bizonyultak tartósnak. Azok, akikkel néha hosszú, szívélyes beszélgetést folytatott, másnap rendszerint megbántották, vagy egyszerűen átnéztek rajta, s ezt sehogy se tudta megérteni. Vagy barátja az ember valakinek, vagy nem; középutat nem ismert, s képtelen volt felfogni, hogy az, akit barátjának hitt, hogy pártolhatott el tőle. Boldogtalan volt, mert úgy érezte, állandóan becsapják.

Ennek ellenére mégsem csüggedt el végleg. Alapjában véve tele volt életkedvvel, pozitív hajlamokkal. Ha megsértették érzelmeit, ha valamelyik barátjáról kiderült, hogy megbízhatatlan, egy darabig fájt ugyan neki, de majdnem mindig sikerült úrrá lennie fájdalmán, és megint optimista lett. A sorozatos csalódások, amelyek a szakaszban érték, csak óvatosabbá és előrelátóbbá tették, gondosan ügyelt minden szavára és cselekedetére. A barátkozásra való hajlama azonban képtelenné tette a védekezésre; az első olyan jelre, amelyet a barátság megnyilvánulásának tekinthetett, kész volt elfelejteni minden addigi csalódását, és a közeledést őszintén, melegen viszonozta. Most úgy érezte, hogy máris ismeri és szereti Martinezt. Ha megfogalmazta volna véleményét, nyilván azt mondta volna magában: Martinez igazán derék fickó. Kicsit hallgatag ugyan, de jóképű fiatalember. S ahhoz képest, hogy őrmester, igazán szívélyes.

– Tudod, Amerikában sok van lehetőség – mondta Martinez.

 

– Ó, de mennyire – bólintott megfontoltan Goldstein. – Már én is régóta tervezem, hogy önállósítom magam, tudniillik sokat gondolkoztam a dolgon, és rájöttem, hogy az embernek kezdeményezni kell, ha vinni akarja valamire. Sokat beszélnek a bérrögzítésről meg a biztonságról, de én azért jobban szeretek a magam ura lenni.

Martinez bólintott. – Sok pénzt keresni saját üzlettel?

 

– Néha.

Martinez elgondolkozott a dolgon. Pénz! Egy kicsit megizzadt a tenyere. Eszébe jutott Ysidro Juianinez, a bordélyház-tulajdonos, akit gyermekkorában mindig csodált. Még most is beleborzongott, ahogy visszaemlékezett rá, hogyan lobogtatott Ysidro egy vastag köteg dollárt a markában. – Lehet, hogy a háború után én is kilép a katonaságtól.

 

– Feltétlenül azt kell csinálnod – mondta Goldstein. – Úgy látom, értelmes és megbízható fiatalember vagy.

Martinez sóhajtott egyet. – Csakhogy… – Nem tudta, hogy fejezze ki magát. Mindig zavarba jött, ha be kellett vallania, hogy mexikói. Udvariatlanságnak érezte, attól tartott, hogy akinek elmondja, megsértődik, mert azt hiszi, arra akar célozni vele, hogy az illető hibájából nem sikerült jó álláshoz jutnia. Ugyanakkor titokban mindig remélte, hogy hátha tiszta vérű spanyolnak nézik.

 

– Csakhogy vagyok iskolázatlan – mondta végül is.

Goldstein sajnálkozva csóválta meg a fejét. – Hát az csakugyan elég nagy akadály. Én is mindig szerettem volna, ha egyetemi végzettségem lenne, mert nagyon érzem a hiányát. De az üzleti életben akkor is lehet érvényesülni, ha jó feje van az embernek. Én őszintén hiszek a tisztességben és becsületben; az igazán nagy emberek azzal érték el, amit elértek, hogy becsületesek voltak.

 

Martinez bólintott. Éppen azon tűnődött, mekkora szoba kell vajon egy igazán gazdag embernek ahhoz, hogy a pénzét elraktározhassa. Elegáns ruhákat képzelt maga elé, fényes cipőket, kézzel festett nyakkendőket meg egy csomó karcsú, szőke nőt, akik hűvösek, bátrak, bájosak, törékenyek, vonzóak. – Egy gazdag ember azt csinál, amihez kedv van neki – mondta áhítattal.

– Hát ha én gazdag lennék, jótékonykodni szeretnék. Meg aztán… szeretnék egészséges lenni, szeretném, ha lenne egy csinos kis házam, meg biztonságban élhetnék… Jártál New Yorkban?

 

– Nem.

– Van New Yorknak egy elővárosa, ahol szívesen ellaknék – folytatta Goldstein, s nagyokat bólogatott. – Gyönyörű szép hely, finom, művelt, kulturált emberek lakják. Nem szeretném, ha a fiam is úgy nőne fel, mint én.

 

Martinez megértően bólogatott. Neki sose voltak határozott elképzelései és vágyai, s mindig elfogta a kisebbrendűségi érzés, ha olyan emberrel beszélgetett, akinek merész, konkrét tervei voltak. – Amerika jó ország van – mondta őszinte meggyőződéssel. Egy pillanatra forró hullámként öntötte el a hazaszeretet; fölrémlett előtte egy tanterem, s szinte hallotta, ahogy a gyerekek kórusban éneklik: Csak érted élek, szép hazám. Hosszú évek óta először képzelte el magát ismét pilótának, s valami határozatlan vágyakozás töltötte el. – Nagyon jó megtanulni olvasást az iskolában – mondta. – Tanító néni azt mondani, hogy okos.

– Azt meghiszem – mondta meggyőződéssel Goldstein.

 

A tenger már nem háborgott annyira, s egyre ritkábban zúdult a nyakukba a víz. Martinez körülnézett a csónakban, fülelt egy pillanatig, elkapott néhány beszélgetésfoszlányt, aztán vállat vont. – Hosszú utazás – mondta.

Gallagher visszatért a priccséhez, amely Martinezé mellett volt, és szó nélkül lefeküdt. Goldstein kényelmetlenül érezte magát, több mint egy hónapja nem beszélt Gallagherrel. – Csoda, hogy senki sem lett tengeribeteg – szólalt meg végül. – Ezek a vacak csónakok nem ilyen hosszú útra valók.

 

– Roth meg Wyman beteg van – mondta Martinez. Goldstein büszkén kihúzta magát. – Én nem félek tőle.

Megszoktam a csónakázást. Egyik barátomnak van egy vitorlása Long Islanden, s nyáron sokszor kirándultam vele. Nagyon élveztem a dolgot. – Eszébe jutott a Sund meg körülötte a szürke homokzátonyok. – Csuda szép volt. Amerika a legszebb ország a világon.

 

– Na ne mondd, cimbora – röffent közbe váratlanul Gallagher.

Nem tehet róla, ilyen a modora – gondolta Goldstein. Biztos nem akarta megbántani. – Te csónakáztál már életedben, Gallagher? – kérdezte udvariasan.

 

Gallagher fél könyökre támaszkodott. – Hajaj. Néha West Roxburyn túl is leeveztünk a Charles folyón kenuval. A feleségemmel. – Csak miután kimondta, vette észre, hogy mit mondott. Arca tüstént elváltozott, merev, gyászos kifejezést öltött.

Ó, bocsánat – suttogta Goldstein. Semmi baj. – Gallaghert egy kis ingerültség fogta el, hogy egy zsidó sajnálja. – Felejtsük el – tette hozzá kicsit elutasítóan. Aztán megint elfogta a gyöngédség, amely lassan feloldódott az önmaga iránt érzett részvétben és jóleső sajnálkozásban. – Ide figyelj – szólalt meg hirtelen –, ugye, neked van gyereked?

 

Goldstein bólintott. – Van ám – felelte buzgón. – Már hároméves a fiam. Várj csak, mindjárt meg is mutatom a fényképét. – Egy kicsit erőlködve hasra fordult a priccsen, és hátsó zsebéből előhúzta a levéltárcáját. – Nem valami jó kép – mentegetődzött. – Pedig igazán olyan csinos gyerek, hogy el nem tudod képzelni. Odahaza van egy nagy fényképünk is róla, hivatásos fotográfus csinálta, s becsületszavamra mondom, olyan szép rajta a gyerek, hogy akár díjat is nyerhetne valamilyen szépségversenyen.

Gallagher rámeredt a képre. – Hát igen… igen, csakugyan jóképű kölyök. – Kicsit zavarba jött, kényelmetlenül érezte magát a dicséret miatt, amely önkéntelenül tolult az ajkára. Még egyszer megnézte a képet, tulajdonképpen csak most nézte meg igazán, és felsóhajtott. Mary halála óta egyetlen levelet írt haza, s kérte, küldjenek egy fényképet a gyerekéről. Azóta egyre növekvő türelmetlenséggel várta, úgyszólván szükségletté vált az életében. Sok-sok üres, tétlen órát azzal töltött, hogy a gyerekéről ábrándozott, s megpróbálta elképzelni, milyen lehet. Noha még nem írták meg neki, föltételezte, hogy fiú. – Csakugyan nagyon jóképű kölyök – mondta rekedten. Egy pillanatra megmarkolta a priccs szélét. Hogy zavarát palástolja, hirtelen kibökte: – Hé, milyen érzés, ha gyereke van az embernek?

 

Goldstein tűnődött egy pillanatig, hogy mit is válaszoljon. – Ó, igen sok… öröme telik benne az embernek. – Majdnem „nochis”-t mondott. – Meg persze sok szomorúsága is van miatta. Rengeteg törődést jelent meg persze pluszkiadást is.

– Értem. – Gallagher helyeslően bólintott.

 

Goldstein tovább beszélt. Egy kis feszélyezettséget érzett, mert Gallaghert utálta legjobban az egész szakaszban. Most maga is csodálkozott rajta, milyen baráti rokonszenvet érez iránta. Tisztában volt vele, hogy most mint zsidó beszél egy gojjal, tehát minden mozdulatát, minden szavát nagymértékben befolyásolta az a vágy, hogy minél jobb benyomást keltsen. Noha magának a puszta ténynek is örült, ha szerették, elégedettsége jórészt mindig abból a tudatból származott, hogy egy zsidót szeretnek. Így aztán igyekezett csak olyan dolgokat mondani, amiről feltételezte, hogy Gallaghernek tetszik.

S miközben a családjáról beszélt, Goldsteint automatikusan megint heves vágy fogta el, megint elveszettnek érezte magát. Emlékezetében egymás után merültek föl a képek házaséletének egy-egy boldog pillanatáról. Eszébe jutott például egy éjszaka, amikor a felesége meg ő egymás mellett feküdtek, s kuncogva hallgatták a sötétben, milyen felnőttesen horkol a kisbabájuk. – A gyerek ad értelmet az életnek – jelentette ki őszinte meggyőződéssel.

 

Martinez meghökkenve eszmélt rá, hogy hiszen ő is apa. Hosszú évek óta első ízben jutott eszébe, hogy teherbe ejtette Rosalitát. Vállat vont. Hét éve már? Vagy nyolc? Már azt se tudja. Az istenfáját! Mihelyt megszabadult a lánytól, már csak arra emlékezett, mennyi gondot és bosszúságot okozott neki.

De az a tény, hogy gyermeket nemzett, büszkeséggel töltötte el. Stramm fickó vagyok, a szentségit neki – állapította meg magáról. Legszívesebben fölkacagott volna. Martinez gyereket csinált, aztán meglépett. Olyasféle kaján elégtétel töltötte el, mint egy gyereket, ha kutyát kínoz. A fenébe is, miért állt kötélnek Rosalita? Fölcsinálta. Martinez szinte dagadozott a büszkeségtől. Gyerekes elégtétel töltötte el, amikor férfiasságára, a nőkre gyakorolt vonzerejére gondolt. Hogy a gyerek törvénytelen, csak fokozta önbecsülését; valahogy még érdekesebbnek, még nagyszerűbbnek tűnt fel önmaga előtt.

 

Elnéző, majdnemhogy leereszkedő rokonszenvet érzett Goldstein iránt. Eddig a délutánig kicsit félt tőle, s kényelmetlenül érezte magát vele szemben. Egyszer ugyanis valami nézeteltérésük támadt, és Goldstein ellenkezett vele. S az ilyen esetekre Martinez feltétlenül úgy reagált, mint egy begyulladt iskolás gyerek, akit megdorgált a tanító néni. Ezért nem érezte jól magát soha őrmesteri beosztásában. De most boldogan élvezte Goldstein rokonszenvét; már nem volt olyan érzése, hogy Goldstein akkor semmibe vette. Goldstein oké – állapította meg magában.

Megint tudatára ébredt, hogy remeg a csónak, miközben lassan átvergődik a hullámokon. Majdnem teljesen sötét volt már. Martinez ásított egyet, és még jobban összehúzódzkodott az esőköpeny alatt. Kicsit éhes volt. Töprengeni kezdett, felbontson-e egy élelmiszeradagot, vagy maradjon inkább nyugton fekve, s nem tudott határozni. Aztán eszébe jutott a felderítés, a gondolatra hirtelen elfogta a félelem, s megint éber lett. Ó – lélegzett egy nagyot. – Ne gondolj rá, ne gondolj rá – ismételgette magában.

 

Egyszerre csak észrevette, hogy Gallagher és Goldstein már nem beszélget. Fölpillantott, és látta, hogy majdnem minden ember a priccsén áll, vagy a csónak jobb oldali falának támaszkodik. – Mit nézni? – kérdezte Gallaghertől. Azt hiszem, a naplementét – felelte Goldstein. Naplementét? – Martinez felpillantott az égboltra. Majdnem fekete volt, csúf, ólomszínű esőfelhők borították. – Hol lenni naplemente? – Szétterpesztett lábbal fölállt a priccsén, és nyugat felé bámult.

A naplemente olyan csodálatosan tündöklő volt, amilyet csak a trópusokon látni. A komor esőfelhők az egész égboltot beborították, kivéve egy keskeny csíkot a látóhatár szélén. A nap már eltűnt, de sugarai színes fénysávot festettek az ég aljára, ott, ahol a vízzel összeért. S a fénysáv félkör alakú tükörképe úgy csillogott a tengeren, mint valami öböl, amelyben összemosódtak az élénk kárminpiros, aranysárga és zöld színek: különös, álomszerű öböl volt, s egy sor rosszul sikerült kolbászra emlékeztető, káprázatos bíborszínben ragyogó felhőcske húzódott fölötte. Egy idő múlva az volt az érzésük, mintha valami mesebeli szigetet látnának, amilyen csak a képzeletükben létezhetik. Minden részlete izzott, s néha szinte valóságosnak tűnt, még partja is volt, a fövény arany fényben tündökölt, s ezen a délibábparton erdő is állt, a fák a félhomályban csodálatos bíborszínbe öltöztek. Ilyen partot még sose láttak; ez is tele volt a legváltozatosabb formájú sziklákkal, a homokdombok kopárak voltak, s mintha jéggé fagytak volna, ugyanakkor mégis éltek, és melegen lüktettek. A bíbori színű háttérben rózsaszínű és lila völgyekkel teli szárazföld nyílt a végtelenbe, s olvadt bele a kikötő fölött lebegő felhőrétegbe. A tenger vize a naplemente fényében tisztán, sötétkéken csillogott, mint nyári estéken az égbolt.

 

Buja sziget, bibliai táj, rubinvörös szőlőtőkékkel, arany homokkal és lila fákkal. Nem tudták levenni róla a szemüket. Az előttük lebegő sziget olyan volt, amilyennek egy keleti uralkodó képzelheti a mennyországot, s heves, szinte fájó sóvárgást ébresztett a katonákban. Benne volt ebben a látomásban mindaz a szépség, amire mindig vágytak, mindaz az eksztázis, amit egész életükben kerestek. Néhány percre a semmibe tűntek a dzsungelben töltött reménytelen, csüggesztő, vigasztalan hónapok. Ha magukban lettek volna, talán még a karjukat is kinyújtják a látomás felé.

Nem tartott sokáig. A mesebeli part lassan, feltartóztathatatlanul beleolvadt a rájuk boruló éjszakába. Az aranyszínű homok elhalványult, szürkészöld lett, aztán fekete. A sziget elsüllyedt a tengerben, és az éjszaka dagálya elöntötte a rózsaszínű és lila dombokat. Néhány pillanat múlva nem maradt körülöttük egyéb, csak a szürkésfekete óceán, a komor égbolt s a nyomdokvíz gonoszul tajtékzó szürkésfehérje. A tajtékban apró, foszforeszkáló részecskék örvénylettek. A fekete, halott óceán mintha az éjszaka tükörképe lett volna; hideg volt, veszedelem és halál leselkedett benne. A katonák szinte érezték, hogy nyeli el őket, s néma, minden tagjukat átható borzadály járta át egész testüket. Visszamentek a priccsekhez, lefeküdtek, de még sokáig borzongtak a pokrócuk alatt.

 

Esni kezdett. A csónak tajtékot vetve szelte a habokat a sötétségben, mindössze száz méterre a sziget partjától. S mindnyájuk fölött ott lebegett a másnapi felderítés ijesztő, baljóslatú rémképe. A tenger hullámai komoran csapkodták a hajó oldalait.