Első rész – HULLÁMVERÉS

1

Senki sem tudott aludni. Mihelyt megvirrad, vízre teszik a rohamcsónakokat, a csapatok első hulláma átkel a szigetet ostromló habokon, és partra száll Anopopej fövényén. S a hajón – a konvoj valamennyi hajóján – mindenki tisztában volt vele, hogy csak órák kérdése, s jó néhányan meghalnak majd.

*

Egy katona elnyúlva hever a priccsén, behunyja a szemét, de hiába, nem képes elaludni. Körülötte görcsösen bóbiskoló emberek, horkanásaik akár a hullámverés moraja. – Nem! Nem csinálom! – kiált fel álmában valamelyikük, mire a katona kinyitja szemét, lassan körülnéz a hálóteremben, tekintete belevész a priccsek, meztelen testek, ide-oda himbálózó fegyverek és hátizsákok kusza szövevényébe. Úgy érzi, ki kell mennie a klozettre, halkan káromkodik egyet, nagy nehezen fölül, lába lelóg a priccsről, a fölötte levő ágy acélrúdja görnyedt hátába vág. Felsóhajt, az egyik, tartórúdra kötött cipője után nyúl, s lassan felhúzza. Az egymás fölött sorakozó öt priccs közül felülről a második az övé; vigyázva mászik le a félhomályban, nehogy rálépjen valamelyik alatta heverő bajtársára. Keresztülbotorkál a padlón szanaszét dobált hátizsákok és csomagok közt, meg is botlik egy puskában, elér a rekeszfalba vágott ajtóhoz. Még egy hálóhelyiségen kell végigmennie – a priccsek közt húzódó, keskeny átjáró itt is zsúfolva van holmival –, aztán elér a mosdóba.

Odabenn gőzölög a levegő. Az egyetlen édesvízzel működő tusoló, amióta a csapatokat behajózták, örökké foglalt, most is használja valaki. A katona elhalad a sós vizes tusolók előtt (ezeket senki sem használja, most is kockáznak a fülkében), és lekuporodik a latrina nedves, repedezett deszkájára. Elfelejtett cigarettát hozni, kunyerál egyet néhány lépésnyire kuporgó bajtársától. Füstöl, nézi a csikkekkel teliszórt, nedves, mocskos padlót, s hallgatja a latrina tartályán keresztülzúduló víz csobogását. Tulajdonképpen teljesen fölöslegesen jött ki, de azért csak ül tovább a deszkán, mert itt hűvösebb van, s a latrinabűz, a sós víz és a klór szaga meg a nedves fém nyirkos, szinte jóleső kipárolgása még mindig nem olyan nyomasztó, mint a hálótermek izzadságtól büdös, nehéz levegője. A katona jó darabig elüldögél, aztán lassan föláll, fölhúzza zöld zsávolynadrágját, s azon tűnődik, hogyan vergődik vissza priccséhez. Tudja, hogy ébren fogja megvárni a hajnalt, és azt gondolja magában: Bárcsak itt volna már, fütyülök rá, mi lesz, bárcsak kezdődne már! S miközben visszafelé botorkál, eszébe jut egy régi-régi hajnal, még gyermekkorából, amikor azért feküdt ébren az ágyán, mert aznap volt a születésnapja, s anyja azt ígérte, hogy zsúrt rendez a tiszteletére.

*

Wilson, Gallagher meg Croft törzsőrmester már a kora esti órákban nekiült pókerezni két törzsbeli tisztiszolgával. Hétlapos pókert játszottak. Elfoglalták az egyetlen szabad helyet a hálóteremben, ahol lámpaoltás után is látni lehetett a lapokat. De még így is ugyancsak meresztgetni kellett a szemüket, mert a fedélzetre vezető létra mellett égve hagyott egyetlen körte kék volt, s alig lehetett megkülönböztetni a piros színt a feketétől. Órák óta játszottak már, s kicsit bele is kábultak. Ha gyönge volt a leosztás, gépiesen, szinte oda se figyelve licitáltak.

Wílsonnak elejétől fogva mázlija volt, de az egyik rund után, amikor háromszor egymás után ő vitte el a kasszát, egyenesen tüneményessé vált a szerencséje. Pompás hangulatban volt. Keresztbe tett lába alatt egész halom ausztráliai font hevert, hanyagul egymásra dobálva. Noha babonából nem merte megszámolni a pénzét, tudta, hogy majdnem száz fontot nyert már össze. Kéjesen megbizsergett a torka a gondolatra, s olyasféle izgalom fogta el, amilyet mindig érezni szokott, ha bővében volt valaminek. – Az annyát neki! – szólt oda Croftnak a maga lágy, déli kiejtésével. – A végén még beledilizek ebbe az itteni pézbe. Sose fogom tudni kiszámítani, mennyit érnek ezek az átkozott fontok. Az ausszik mindent fordítva számónak.

Croft nem felelt. Vesztett is valamit, de még jobban bosszantotta, hogy egész este rossz lapjárása volt.

 

– Ugyan, eriggy a fenébe! – dörmögte gúnyosan Gallagher. – Akinek ilyen marha szerencséje van, mint neked, annak igazán fölösleges a pénzét számolgatnia! Fölnyalábolod és kész!

– Igazad van, fiú – kuncogott Wilson –, csakhogy marha erős kar kell ám hozzá. – Derűsen, szinte gyerekes jókedvvel röhintett még egyet, aztán osztani kezdett. Tagbaszakadt, harminc év körüli férfi volt, dús, aranybarna sörényéhez, egészséges, pirospozsgás, markáns arcához sehogy se illett a kerek, ezüstkeretes pápaszem: első pillantásra tudósnak vagy legalábbis komoly, rendszerető embernek látszott. Miközben osztott, látni lehetett, hogy ujjai kéjesen élvezik a lapok bizsergető tapintását. Folyton pálinkáról ábrándozott, s kicsit elkeserítette, hogy akármennyi pénzt nyert is össze, még egy félliternyit se tud venni rajta. – Biz’ isten mondom – folytatta jókedvűen nevetve –, hiába ittam annyit életemben, még az ízére se emlékszem, ha nincs a kezem ügyében egy butykossal. – Osztás közben keze megállt a levegőben, elmerengett egy pillanatig, aztán röhögött egyet. – Ez is pont olyan, mint a kefélés. Amikor csinálja az ember, olyan jó, amilyen csak lehet, aztán meg eccerűen képtelen visszaemlékezni rá, milyen vót. Ha nincs a keze ügyében, az istennek se tuggya elképzelni, milyen érzés is egy jó kis punci. Vót eccer egy nőcim a város szélén, az egyik haverom felesége, olyan klassz micsodája volt, hogy kívánni se lehet jobbat. Akárhány nővel volt is dogom, azt a kis ringyót sose fogom elfelejteni. – Elismerő mozdulattal rázta meg a fejét, keze hátával megtörölte magas, domború homlokát, végigsimított aranybarna kefefrizuráján, s jókedvűen röhincsélt. – Istenem – folytatta aztán elérzékenyülten –, mintha mézesköcsögbe mártogattam vóna az izémet. – Két kártyát osztott mindenkinek, színével lefelé, aztán fölütötte a következő lapokat.

 

Wilsonnak ezúttal gyönge leosztása volt, egy körben becsületből benn maradt, mivel ő nyert a legtöbbet, de aztán kiszállt. Ha túl lesznek a hadműveleten – gondolta –, valahogy feltétlenül kimódolja, hogy pálinkát gyártson. A Charley-században volt egy élelmezési őrmester, aki legalább kétezer ausztrál fontot keresett már vele, öt fontért adta literjét. Csak cukor, élesztő meg néhány doboz sárga-vagy őszibarackkonzerv kell hozzá. Wilson már a gondolatára is jólesően finom forróságot érzett a gyomrában. De hiszen nem is kell hozzá annyi minden! Eszébe jutott, hogy Ed bácsi melaszból meg mazsolából szokta csinálni, és egészen tisztességes itókát állított elő.

Wilson egy pillanatra azért mégis elcsüggedt. Ha csakugyan kotyvasztani akar magának valamit, egyik éjjel el kell csennie az étkezősátorból a hozzávalókat, s néhány napra el kell dugnia valahova. Meg aztán a kész kotyvaléknak is kell valami jó kis rejtekhely, ahol tárolhatja. Túl közel nem lehet a táborhoz, mert még belebotlik valaki, de túl messze sem, hátha kedve támad az embernek gyorsan leszívni belőle egy kicsit.

 

Bizony rengeteg nehézséggel jár a dolog, ha nem akar addig várni, amíg befejeződik a hadművelet, és állandó tábort nem ütnek valahol. Csakhogy ez még nagyon soká lesz. Esetleg három-négy hónap is beletelik. Wilson kezdett dühös lenni. Hogy mennyit kell törnie a fejét a katonaságnál az embernek, ha szerezni akar magának valamit!

Gallagher ebből a játszmából is hamarosan kiszállt, s dühös pillantást vetett Wilsonra. Egy ilyen ostoba tökfilkónak kell mind bezsebelnie a nagy kasszákat! Gallaghert a lelkiismeret furdalta. Legalább harminc fontot – majdnem száz dollárt – vesztett, s noha ennek a pénznek a legnagyobb részét ő maga is úgy nyerte itt a hajón, ettől nem lett könnyebb a lelkiismerete. Eszébe jutott Mary, a felesége, aki most van a hetedik hónapban, és megpróbálta felidézni őt emlékezetében. De csak a bűntudat gyötörte tovább. Milyen jogon herdálta el a pénzt, amit az asszonynak kellett volna elküldenie? Régtől fogva ismerős, mérhetetlen keserűség fogta el: minden dolga előbb vagy utóbb rosszul sül el. Önkéntelenül összeszorult az ajka. Akármihez kezdett, akármilyen keményen dolgozott, a végén majdnem mindig kudarcot vallott. Keserű érzése egyre fokozódott, s egy pillanatra teljesen a hatalmába kerítette. Gyakran megesett, hogy nagyon vágyódott valami után, szinte már a markában is érezte, de mindig kiderült, hogy az a valami csak incselkedett vele, eltűnt előle. Levy, az egyik tisztiszolga éppen kevert. Gallagher ránézett, és nyelt egyet. Ennek a zsidónak bezzeg biztos mindig mindenben szerencséje van, a nyavalya törné ki! Gallagher keserűsége hirtelen dühre váltott át, összeszorult tőle a torka, aztán cifra, szaggatott káromkodásban robbant ki belőle. – Elég! – kiáltotta. – Mi lenne, ha kiosztanád már azokat a rohadt lapokat? Épp eleget keverted már azt a szart, kezdjük! – A bostoni írekre jellemző, csúnya, nyílt e-vel beszélt, az r-jeit alig lehetett hallani. Levy ránézett, és gúnyosan utánozta: – Jó, jó, osztom má-á, kázdhetjük.

 

– Fene a hülye vicceidbe – morogta maga elé Gallagher. Zömök, hajlott hátú, csupa izom férfi volt, s éppen ezért bütykös, fanyar ember benyomását keltette. Arca – mintha csak ezt a látszatot akarta volna igazolni – sovány volt és csúnya, valamilyen súlyos bőrbetegség rajta hagyta nyomait: bőre rücskös, s csupa bíborvörös folt. Talán az arcszíne tette, bár az is lehet, hogy sértődötten görbe, hosszú, ír orra, de tény, hogy mindig dühösnek látszott. Még csak huszonnegyedik évében járt.

Legfölső lapja a kőr hetes volt. Óvatosan meggusztálta az alatta levő két lapot, látta, hogy az a kettő is kőr, s kezdett egy kicsit reménykedni. Egész este nem volt egyetlen flösse sem, s úgy érezte, most már igazán rajta a sor. Ezúttal még ők sem babrálhatnak ki velem – gondolta.

 

Wilson egy fontot hívott, s Gallagher drágított. – Rajta, hadd legyen csak szép, nagy a kassza – dünnyögte. Croft és Levy megadták a hívást, a másik tisztiszolga azonban kiszállt, mire Gallagher úgy érezte, hogy becsapták. – Mi az? – kérdezte. – Csak nem gyulladtál be? Holnap úgyis ellövik azt a nyavalyás kobakodat.

Oda se figyeltek arra, amit mondott – a bankók már lebegve hullottak az összehajtogatott pokrócra, amelyen játszottak –, Gallagher hátán azonban jeges borzongás futott végig: megborzadt, mintha istenkáromlást követett volna el. – Üdvöz légy, Mária, malaszttal teljes… – fohászkodott magában gyorsan többször egymás után. Már látta is önmagát, amint ott hever a parton, s egy véres csomó van a feje helyén.

 

Megkapta a következő lapot: pikk volt. Vajon hazaszállítják-e a holttestét – töprengett –, s ellátogat-e Mary a sírjához? Jóleső szánalom fogta el önmaga iránt. Egy pillanatra mohó vágyat érzett, hogy láthassa felesége szemében a sajnálkozást. Mary mindig megértett – gondolta, de mikor igyekezett maga elé képzelni az asszonyt, helyette egy Szűz Mária-kép jelent meg lelki szeme előtt: valamelyik szentképet ábrázoló levelezőlapról ragadt az emlékezetébe; még az egyházi iskolában vásárolt ilyeneket annak idején. Milyen hát Mary, az ő Maryje? Erőlködve igyekezett felidézni emlékezetében, megpróbálta megrajzolni képzeletben az arcát. De pillanatnyilag nem sikerült; az asszony arca úgy illant el előle, ahogy egy félig elfelejtett melódia szokott minduntalan átsiklani más, ismerősebb dallamokba.

Következőnek megint kört húzott. Ezzel már négy kőrje volt, és még kétszer volt rá esélye, hogy az ötödiket is megkapja. Szorongása fölengedett, aztán teljesen átadta helyét a játszma iránti élénk érdeklődésnek. Gallagher körülnézett. Levy összecsukta lapjait, mielőtt még a licitálás megkezdődött volna, Croft pedig két tízest mutatott föl. Egyúttal hívott is két fontot, amiből Gallagher arra következtetett, hogy van egy harmadik tízese is. De ha nem sikerül több tízest húznia – márpedig Gallagher biztosra vette, hogy nem fog sikerülni –, akkor Croft bizony csúnyán beleszalad az ő flössébe.

 

Wilson halkan röhincsélt, és hanyag mozdulattal előkotort egy bankót. Miközben a pokrócra hajította, megjegyezte: – Szó, ami szó, állati nagy kassza lesz. – Gallagher megtapogatta néhány megmaradt bankóját. – Ez az utolsó alkalom – gondolta –, hogy regresszálja magát. – Ráhívok – dünnyögte, aztán valóságos pánikba esett. Wilson három pikket mutatott föl. Hogyhogy nem vette észre előbb? Ilyen az ő szerencséje!

Wilson azonban csak megadta a hívást, és Gallagher föllélegzett. Tehát Wilsonnak még nincs meg a flösse. A legrosszabb esetben is egyformán állnak, s lehetséges, hogy Wilsonnak nincs is több pikkje dugeszben; sőt az is lehet, hogy más kombinációval próbálkozik. Gallagher bízott benne, hogy a másik kettő a következő fordulóban nem kérdezi fel. Elhatározta, hogy addig emeli a tétet, amíg csak futja a pénzéből.

 

Croft törzsőrmestert más okból fogta el az izgalom, miután fölütötték a következő lapokat. Eddig mogorván, gépiesen játszott, most azonban egy hetest húzott, s ezzel két párja lett.

Abban a pillanatban hirtelen az a szilárd meggyőződés kerítette hatalmába, hogy ő viszi el a kasszát. Valamiképpen tudta, hogy legközelebb vagy hetest, vagy tízest fog húzni, és akkor fullja lesz. Még csak kétsége sem volt a dolog felől. S az ilyen erős bizonyosságérzésnek feltétlenül jelentenie kell valamit. Pókerezés közben általában nem nagyon hitt annak az esélyében, hogy feltétlenül egy bizonyos lapot fog húzni, s különben is jól ismerte ellenfeleit. De éppen az tette számára jelentőségteljessé a pókert, hogy ennyire nem lehetett biztosra menni a játékban. Általában a tőle telhető legnagyobb rutinnal és legalaposabb felkészüléssel fogott neki mindennek, de tisztában volt vele, hogy a dolgok végső fokon a szerencséjétől is függnek. S ennek örült is. Tudniillik az a kimondatlan, de mélységes meggyőződés élt benne, hogy akármi is az, ami a történéseket irányítja, az ő pártján áll, s most, miután egy hosszú estén át közömbös lapjai voltak, végre esélyes laperőt tartott a kezében.

 

Gallagher még egy kört húzott, és Croft azt hitte, máris megvan neki a flösse. Wilson karót húzott, s ezzel nem nőtt meg három pikkjének az esélye, Croft mégis azt gondolta, hogy máris megvan a flösse, csak elhallgatja. Croftot mindig újra meg újra meglepte, hogy Wilson – kedélyes, nemtörődöm modorával ellentétben – milyen ravaszul játszik. – Két font – mondta Croft.

Wilson is két fontot dobott a kasszába, s Gallagher azonnal rávágta: – Drágítok. – Most már biztos, hogy Gallaghernek flösse van – gondolta Croft.

 

Négy fontot dobott pedáns mozdulattal a pokrócra. – Szintén. – Jóleső izgalom bizsergette meg a torkát.

Wilson jókedvűen kuncogott. – Az annya, ez csakugyan nagy kassza lesz – jegyezte meg. – Legokosabb vóna kiszállnom, de sose tudok leszokni róla, hogy ne gusztáljam meg az utolsó lapot is.

 

Croft most már szentül meg volt győződve róla, hogy Wilsonnak flösse van. Észrevette, hogy Gallagher habozik – Wilson egyik pikkje ász volt. – Drágítok – mondta be Gallagher meglehetősen elkeseredetten. Croftnak az járt az eszében, hogy ha már megvolna a fullja, egész éjjel ráhívna Gallagherre, az adott helyzetben azonban okosabbnak látta, ha tartalékol egy kis pénzt az utolsó partira.

Még két fontot dobott a pokrócon heverő rakásra, s ugyanezt csinálta Wilson is. Levy kiosztotta neki az utolsó kártyát, színével lefelé. Croft fojtott izgalommal körülnézett a félhomályos hálóteremben, rámeredt a körülöttük egymás fölött sorakozó priccsek labirintusára. Látta, hogy az egyik katona megfordul álmában. Aztán fölvette utolsó lapját. Ötös volt. Lassan, elképedve megkeverve kártyáit, egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy ekkorát tévedhetett. Fölháborodva eldobta a lapokat, még csak föl se kérdezte Wilsont. Most már kezdett dühös lenni. Szótlanul nézte, hogyan licitálnak a partnerei, s észrevette, hogy Gallagher az utolsó bankóját teszi le.

 

– Lehet, hogy szörnyű balfogást csinálok, de felkérdezlek – szólalt meg Wilson. – Mid van, fiú?

Gallagher nyersen felelt, mintha már tudta volna, hogy ő lesz a vesztes. – Mi az istent gondolsz, mim lehet? Kőr flöss, bubival.

 

Wilson felsóhajtott. – Igazán sajnálom, komám, de nekem meg pikk flössöm van, ezzel a disznóval, ni! – S rábökött az ászára.

Gallagher pár pillanatig hallgatott, csak a sötét hegek pirultak még vörösebbre az arcán. Aztán egyszerre csak kirobbant. – A kurva anyját a szerencséjének! Megint ez a csirkefogó viszi el a kasszát! – Csak ült, és remegett a dühtől.

 

A fedélzetre vezető csapóajtó mellett egy katona dühösen felkönyökölt a priccsén, és ráordított: – A hétszentségit neki, fogd be a pofád, és hagyd egy kicsit aludni az embert!

– Le vagy szarva! – üvöltött vissza Gallagher.

 

– Mindennek van határa!

Croft fölállt. Középtermetű, sovány ember volt, de olyan mereven kihúzta magát, hogy magasnak hatott. Keskeny, háromszögletű arca teljesen kifejezéstelen volt a kék villanykörte fényében, kicsi, de erős állkapcsán, rövid, egyenes orrán, sovány, izmos arcán nem tükröződött semmiféle indulat. Ritkás, fekete haja kékesen csillogott – a kék fényben a szokottnál is kékesebben –, s jeges pillantású szeme is nagyon kék volt. – Ide figyelj, ember – szólalt meg dermesztően nyugodt hangon –, okosabb, ha abbahagyod a nyafogást. Úgy játszunk, ahogy akarunk, azt a kutyaúristenit, s ha neked ez nem tetszik, nem hinném, hogy sokra mész vele, hacsak nem akarod, hogy négyünkkel gyűljön meg a bajod. Válaszul érthetetlen mormogás hallatszott a priccs felől. Croft még mindig nem vette le szemét a katonáról. – Ha csakugyan ki akarsz kezdeni valakivel, állok rendelkezésedre – tette hozzá. Halkan, tisztán tagoltan, árnyalatnyi déli akcentussal beszélt. Wilson figyelmesen nézte. Az előbb még elégedetlenkedő katona erre már egy mukkot se felelt. Croft alig észrevehetően elmosolyodott, és visszaült a helyére. – Verekedős kedvedben vagy, koma – jegyezte meg Wilson.

 

– Nem szeretem, ha egy tejfölösszájú ilyen hangot használ – felelte kurtán Croft.

Wilson vállat vont. – Hát akkor folytassuk – javasolta. – Én kiszállok – mondta Gallagher.

 

Wilsont kényelmetlen érzés fogta el. Csakugyan disznóság minden pénzét elszedni valakinek – gondolta. Gallagher alapjában véve rendes fickó, s kétszeres disznóság, ha a haverját fosztja ki az ember, akivel három hónapig egy sátorban aludt. – Ide figyelj, komám – próbálkozott –, amiért leég valaki, még nem muszáj fölrobbantania a partit. Hadd aggyak kőcsön néhány fontot.

– Nem kell. Kiszállok – ismételte meg dühösen Gallagher.

 

Wilson megint megvonta a vállát. Nem tudta megérteni az ilyen Croft-meg Gallagher-féle embereket, akik annyira komolyan veszik a pókert. Ő is szeretett ugyan kártyázni, és most nem is igen tudták volna másképp agyonütni az időt hajnalig, de azért ilyen nagy ügyet kár csinálni belőle. Jó érzés, ha egy halom pénz hever az ember előtt, de Wilson jobban örült volna egy kis itókának. Vagy egy nőnek. Szomorúan kuncogni kezdett. Egy nő! Még elérhetetlenebb álom!

*

Red sokáig ébren hevert a priccsén, aztán elunta a dolgot, s kisurrant az őr mellett, föl a fedélzetre. Olyan sokáig volt a hajófenéken, hogy odafönn szinte hűvösnek érezte a levegőt. Mély lélegzetet vett, s pár pillanatig – amíg ki nem rajzolódtak előtte a hajó körvonalai – óvatosan tapogatódzott a homályban. Sütött a hold, s egyenletes, ezüstös fénnyel vonta be a fedélzeti építményeket meg az ágyúkat. Red körülnézett. Itt már tisztán hallotta a propeller letompított csobogását, ahogy a hajó lassan, csökkentett sebességgel haladt előre, amit odalenn csak a priccs remegésén érzett. Egyszerre sokkal jobban érezte magát, mert a fedélzet majdnem teljesen kihalt volt. A legközelebbi ágyú mellett őrt állt ugyan egy matróz, a hálóteremhez képest azonban még így is teljes volt a magány.

Red a korláthoz sétált, és kinézett a tengerre. A hajó már alig haladt előre, s mintha az egész konvoj állt volna, az utat szimatolva a vízen, akár egy szagot tévesztett kopó. A távolban, a látóhatár peremén hegylánc emelkedett mind magasabbra egy szigeten, meredek csúcsot alkotott, aztán ismét lejjebb ereszkedett, egyre alacsonyabb dombok követték egymást. Az hát Anopopej – gondolta Red, aztán vállat vont. Na és? Minden sziget egyforma.

Közömbösen, minden különösebb előérzet nélkül gondolt az elkövetkező hétre. Holnap, ha majd partra szállnak, vizes lesz a lábuk, s a bakancsuk megtelik homokkal. Egyik rohamcsónakot a másik után rakják majd ki, egyik ládát a másik után cipelik néhány méternyire a partra, s dobálják halomba. Ha szerencséjük van, a japánok nem hagytak tüzérséget a szigeten, s túl sok orvlövészt sem. Iszonyúan unta már az egészet. Ez után a hadművelet után következik egy másik, aztán megint egy, nem lesz soha vége. Megdörzsölte a tarkóját, komor pillantást vetett a vízre, nyurga, sovány testének minden ízülete elernyedt. Körülbelül egy óra lehetett. Három óra múlva eldördülnek az ágyúk, és a katonák bekapnak valami forró, émelyítő reggelit.

 

Az egyetlen, amit tenni lehet: kihúzni valahogy egyik napról a másikra. A szakasznak aránylag még mázlija van, legalábbis ami a legközelebbi jövőt illeti. Valószínű, hogy egy hétig a part közelében fognak tevékenykedni, s miután az első járőrök földerítették a dzsungelbe vezető ösvényeket, a harc visszazökken a maga megszokott, elviselhető kerékvágásába. Red ismételten kiköpött, s tompa végű, hegekkel borított ujjaival megdörzsölte másik kezén a bütykös, dagadt ízületeket.

A korlátnak támaszkodó árnyalak profilja szinte csak egy hatalmas orrból meg egy hosszú, lelógó állkapocsból álló fekete pacninak látszott, ez a kép azonban megtévesztő volt, mert a holdfényben nem derült ki, milyen vörös a bőre és a haja. Az arca akár a főtt ráké, mintha mindig dühös lett volna, csak szétálló szeme csillogott szelíden, halványkéken a ráncok és szeplők sűrűjében. Ha nevetett, kilátszottak nagy, sárga, odvas fogai, s mélyről jövő, rekedt hangja jókedvűen, kihívóan harsogott. Csupa csont és kiálló bütyök volt, s noha a száznyolcvan centimétert is meghaladta, még hetven kilót sem nyomhatott.

 

Megvakarta a hasát, keze pár pillanatig tétován keresgélt, aztán megállt. Lent felejtette a mentőövét. Gépiesen felötlött benne a gondolat, hogy visszamegy érte a hajófenékre, s dühös is lett magára. – Ide jut az ember ennél a rohadt katonaságnál! Egy önálló lépést se mer tenni! – Kiköpött. – Idejének nagyobbik részét arra pazarolja, hogy vigyáz, nehogy elfelejtse, mit vertek a fejébe. – Egy pillanatig azért még habozott, ne menjene vissza a mentőövért, aztán elvigyorodott. – Eh, úgyis csak egyszer döglik meg az ember.

Ezt mondta egyszer Hennesseynek, annak a tejfölösszájúnak is, aki csak néhány héttel azelőtt került a felderítőkhöz, mielőtt a hadosztálynak erre a partraszállásra kijelölt részét behajózták. – Mentőöv! Még mit nem! Egy mentőöv miatt fájjon csak a feje Hennesseynek! – morogta most magában.

 

Egy este együtt voltak a fedélzeten, amikor felharsant a légiriadó, behúzódtak egy mentőcsónak alá, s onnan nézték, hogyan hasítják a konvoj hajói a sötét vizet, s milyen feszülten várakozik a kezelőszemélyzet a legközelebbi ágyú mellett. Egy Zero támadott, s tucatnyi fényszóró próbálta sugárkévéjébe fogni. A sok száz nyomjelző lövedék vörös mintákat rajzolt a levegőbe. Ez a légitámadás egészen más volt, mint az, amelyikben Red korábban részt vett; nem izzadt, nem érzett fáradtságot, s olyan gyönyörű és valószínűtlen volt az egész, mint egy színes film vagy színes kép a kalendáriumban. Elmerülten figyelte, s még akkor sem húzta be a nyakát, mikor egy bomba tőlük pár száz méterre eltalálta az egyik hajót, s a robbanás nyomán fakósárga legyezőként csaptak föl a lángok.

De Hennessey elrontotta a hangulatát. – Jesszusom, most jut eszembe! – szólalt meg.

 

– Micsoda?

– Nincs légpatron a mentőövemben!

 

Red nagyot röhögött. – Tudod, mit? Ha elsüllyed a hajó, ússzál ki egy szép, kövér patkány hátán a partra.

– Ez igazán nem viccelni való. Azt hiszem, legokosabb, ha felfújom. – Azzal kitapogatta a sötétben a szelepet, és felfújta a mentőövét. Red jót mulatott rajta. Ilyen tejfölösszájú alak ez a Hennessey. Persze a kiképzés az oka: valamennyi újoncnak a fejébe verik, hogy az előírásokat okvetlenül be kell tartani. Red kicsit elszomorodott. – Na, most már biztosítva vagy minden eshetőségre, Hennessey?

 

– Ami biztos, az biztos – kérkedett Hennessey. – Nem szeretem a kockázatot. Mi lesz, ha ez a hajó is találatot kap? Semmi kedvem fölkészületlenül vízbe pottyanni.

A távolban Anopopej partja lassan tovasiklott, mintha a sziget maga is egy óriási hajó lett volna. Hát persze – gondolta Red –, Hennesseynek semmi kedve felkészületlenül vízbe pottyanni. Tipikusan az a fajta fiatalember, aki már akkor gyűjti a pénzt az esküvőre, amikor még menyasszonya sincs. Ide jut az ember, ha vakon követi a szolgálati szabályzat előírásait.

 

Mélyen áthajolt a korláton, és lenézett a vízre. Noha a hajó álomkóros lassúsággal haladt, a tenger sebesen bugyborékolt és csobogott a nyomában. A hold elbújt egy felhő mögé, a víz sötét volt, rosszindulatú és iszonyúan mély. A hajót mintegy ötven méter széles fényudvar vette körül, de azon túl csak sötétség volt, olyan sűrű, áthatolhatatlan sötétség, hogy Red már nem is tudta kivenni az Anopopejen húzódó hegylánc körvonalait. A tenger sűrű, szürke tajtékot vetett, örvénylett és kavargott a hullámok mentén, amelyeket a hajó kavart maga körül. Redet egy idő múlva valami szomorkás, részvevő érzés fogta el, az a fajta hangulat, amikor az ember szinte mindent meg tud érteni, minden emberi vágyat és kudarcot. Hosszú évek óta először idézte fel emlékezetében a téli alkonyokat, amikor hazafelé tartott a bányából – piszkosfekete folt a fehér havon –, belépett a házba, s szótlanul megette a vacsorát, amit anyja mogorván eléje tálalt. Az otthoni légkör rideg volt és barátságtalan, a család tagjai egyre idegenebbé váltak egymás számára, s Red az elmúlt évek során csak keserűséggel tudott visszagondolni rá. S most, miközben a vizet nézte, mégis föltámadt benne valamiféle szánakozás, meg tudta érteni anyját, fivéreit és lánytestvéreit, akiket pedig már majdnem elfelejtett. Sok mindent megértett; szomorú, csúnya epizódok elevenedtek fel az emlékezetében azokból az évekből, amikor csavargó volt, eszébe jutott például egy részeg, akit a Brooklyn-híd közelében, a Bowery Parkba vezető lépcsőkön kifosztottak. Ez a mindent megértő szánakozás csakis az adott pillanatban foghatta el: az a sok minden, amin átment, a hajón töltött, feszült, türelmetlen várakozással teli két hét s a mostani éjszakáknak a hangulata – amikor egyre jobban közeledtek a partraszállás színhelye felé – együtt idézte elő. De ez az érzés csak néhány percig tartott. Red egyáltalán nem lepődött meg rajta: tudta, hogy megértéssel és szánakozással ő már úgysem megy semmire, s nem is érzett semmi kedvet hozzá. Ugyan mi értelme? Felsóhajtott, s a sóhajjal együtt kínzó rosszkedve is elszállt. Vannak dolgok, amiket már sose lehet helyrehozni. Túl zavaros az egész. Az ember vagy fütyül a világra, vagy minden semmiségből gondot csinál magának, mint Hennessey.

Red sem erre, sem arra nem érzett kedvet. Ha nem volt feltétlenül muszáj, nem akart senkit bántani, de megijedni se volt hajlandó senkitől. Nem is gyulladt be soha – gondolta büszkén.

 

Sokáig mozdulatlanul meredt a vízre. Soha nem volt oda semmiért. Csak azt tudta, hogy mit nem szeret. Bosszúsan fújt egyet, s hallgatta, hogyan csapódik a szél a hajónak. Minden porcikájában érezte a másodpercek múlását, amint sebesen suhantak a közelgő hajnal felé. Egyedül volt, valószínűleg hosszú hónapokig most utoljára, s kéjesen élvezte ezt az érzést. Mindig szerette a magányt.

Tulajdonképpen nem is vágyik semmire – morfondírozott tovább. Se gubára, se nőre, se másra. Ha éppen társaság kellett neki, eddig is beérte az olcsó utcalányokkal. Nem is húzza a csőbe soha senki, az biztos. Elvigyorodott, megmarkolta a korlátot, s teleszívta magát a növények buja illatával, amelyet az arcába csapódó szél a szigetről sodort magával a vízen keresztül.

*

– Mondhat felőlem akárki akármit – jelentette ki nyomatékosan Brown őrmester Stanleynek –, a nőkben nem szabad bízni. – Két szomszédos priccsen feküdtek, s halkan beszélgettek. Mikor hajóra szálltak, Stanley ügyelt rá, hogy egymás mellé kerüljenek. – Nincs a világon nő, akiben bízni lehetne – vélekedett Brown.

– Tudja fene. Szerintem azért nem egészen így van – dörmögte Stanley. – Én például biztos vagyok a feleségemben. – Sehogy se tetszett neki ez a téma. Elültette benne a kétkedés csíráit. Azonkívül tudta, hogy Brown őrmester nem szereti, ha ellentmondanak neki.

– Jó, jó – mondta Brown –, tudom, hogy rendes fiú vagy, meg okos is, de akkor sem szabad bíznod a nőkben. Vegyük csak például az én feleségemet. Nagyon szép asszony, mutattam már a fényképét.

 

– Csakugyan szemrevaló nőszemély – helyeselt buzgón Stanley.

– Mi az, hogy! Gyönyörű! No, és azt hiszed, hogy csak otthon ül, és énrám vár? Esze ágában sincs. Lófrál, és remekül szórakozik.

 

– Ezt azért nem hinném – jegyezte meg óvatosan Stanley.

– Nyugodtan elhiheted. Ne félj, nem bántasz meg vele. Én aztán tudom, miket művel, és ha egyszer hazakerülök, lesz is vele egy kis számadásom. Először csak annyit kérdezek tőle, hogy „Aztán randevúztál-e valaki mással?”, és ha bevallja, a többit már két perc alatt kiszedem belőle. De ha azt mondja rá, hogy „Ugyan, drágám, hiszen ismersz, biz’ isten nem randevúztam senkivel”, informálódom egy kicsikét a barátaimnál, és ha rájövök, hogy hazudott, hát akkor kezelésbe veszem, és alighanem lekeverek neki egyet-kettőt, mielőtt kirúgnám. – Brown ellentmondást nem tűrően megrázta a fejét. Középtermetű, kövérkés ember volt, az arca kisfiús és szeplős, az orra pisze, haja vörösesbarna. De már ráncok gyűltek a szeme köré, s maláriás kiütések éktelenkedtek az állán. Ha jobban megnézte az ember, kiderült, hogy legalább huszonnyolc éves.

 

– Hát bizony nagy disznóság lenne, ha ilyesmire kéne hazamenni – jegyezte meg Stanley.

Brown őrmester komolyan bólintott, aztán elfanyalodott a képe. – Miért? Te mit gondolsz, mire mész haza? Azt hiszed, hogy hősként fognak ünnepelni? Egy frászt! Majd jönnek a szomszédok, hogy aszongya: „Te aztán jó sokáig elvoltál, Arthur Stanley” – mire te aszondod: „Hát igen” – mire ők aszongyák: „Bizony kutya nehéz időket éltünk át, de most már majd csak rendbe gyünnek egy kicsit a dógok. Mázlid van, hogy nem voltál itthon.”

Stanley elnevette magát. – Igaz, hogy én még nem sok puskaport szagoltam – mondta szerényen –, de azért így is biztos vagyok benne, hogy azoknak a nyavalyás civileknek még csak sejtelmük sincs, mi a háború.

– De nincs ám, a szentségit! – felelte Brown. – Neked azért már van némi fogalmad róla, épp elég csetepatéban vettél részt Motomén. Biz’ isten, ha arra gondolok, hogy a feleségem nyilván most is éppen lófrál valahol, én meg itt fekszem, és vért izzadok a gondolatra, hogy mi lesz holnap, hát majd megőrülök… majd megőrülök. – Idegesen megmarkolta a két priccs közt az acélrudat, beleropogtak az ujjai. – Igaz, hogy tán nem is lesz olyan vészes. Az biztos, hogy jól megdolgoztatnak a földerítéssel, de hát egy kis munkába még nem döglünk bele. – Dühösen fújt egyet. – De azért ha Cummings tábornok holnap elém állna, és azt mondaná, hogy: „Brown, magát a háború végéig áthelyezem egy rakodóosztaghoz” – gondolod, hogy megsértődnék? Sértődne a nyavalya! Épp elég ütközetben voltam már, amikor majd egy szálig elesett mindenki, s én mondom, hogy a holnapi invázió, ha majd megkezdődik a lövöldözés a hajóról meg vissza, még csak nyomába se ér annak, ami Motoménál volt. Akkor csakugyan szentül meg voltam győződve róla, hogy ott hagyom a fogam. Máig se értem, hogy úsztam meg.

 

– Miért? Mi történt? – kérdezte Stanley. Fölhúzta a térdét, vigyázva, nehogy megrúgja a bajtársát a fölső priccsen, amely mindössze egylábnyira volt a feje fölött. Számtalanszor hallotta már a históriát, amióta a felderítőkhöz került, de tudta, hogy Brown örül, ha elmesélheti.

– Az igazság az, hogy első pillanattól fogva, amikor a szakaszt beosztották a Baker-századhoz, s be kellett ülni azokba a gumicsónakokba, tuti volt, hogy benne vagyunk a pácban. De hát mit csinálhatott volna az ember? – kérdezte Brown, s előadta, hogyan kellett egy torpedórombolóról pár órával virradat előtt gumicsónakokon vízre ereszkedniük, hogyan akadtak el az apályban, s vették észre őket a japánok. – Biz’ isten mondom, majd összeszartam magam, mikor a japcsik lőni kezdtek bennünket egy légvédelmi üteggel. Valamennyi csónakunkat találat érte, és süllyedni kezdett. Az egyik szomszédos csónakban ült a századparancsnok, azt hiszem, Billings-nek hívták. Teljesen kikészült a nyavalyás. Sírt és nyöszörgött, és megpróbált kilőni egy rakétát, hogy a torpedóromboló nyisson tüzet, és valamennyire fedezzen bennünket, de úgy remegett, hogy még a pisztoly is majd kiesett a kezéből… És akkor a cirkusz kellős közepén föláll Croft a gumicsónakjában, és ráordít: „Hé, maga szarházi, ide azt a pisztolyt!” Billings odaadja, Croft meg állva, hogy valamennyi japán tisztán láthatja a partról, kétszer egymás után elsüti a pisztolyt, aztán újratölti.

 

Stanley őszinte együttérzéssel csóválta meg a fejét. – Az a Croft aztán legény a talpán – jegyezte meg.

– Nem kifejezés! Vasból van, hidd el nekem! Az egyetlen ember, akivel sose húznék ujjat. Alighanem ő a legjobb őrmester a hadseregben. S ugyanakkor a legrosszabb is. Egyszerűen nincsenek idegei – állapította meg keserűen. – A szakasz régi tagjai közül egy sincs, akinek ne készültek volna ki az idegéi. Őszintén bevallom, azóta egyfolytában be vagyok gyulladva, akárcsak Red meg Gallagher, aki csak fél éve van ugyan a szakaszunkban, de ebben a gumicsónak dologban ő is ott volt már, s szerintem szintén réginek számít, szóval Gallagher is be van gyulladva, akárcsak Martinez, pedig nála ügyesebb felderítőt álmodni se lehet, mégis be van gyulladva, még jobban, mint én, még Wilson se olyan jókedvű, amilyennek látszik, csak nem köti senkinek az orrára. Csak Croft… Biz’ isten mondom, Croft szereti a háborút. Szereti! Nála rosszabb, illetőleg jobb felettest el se lehet képzelni; attól függ, milyen szemszögből nézi az ember. A szakaszunk tizenhét emberéből, beleszámítva az akkori hadnagyunkat is, tizenegyen elestek, köztük néhány igazán nagyszerű fiú, s mi, többiek egy álló hétig használhatatlanok voltunk utána. Croft azonban már másnap jelentkezett járőrbe, és be is osztották az A századhoz, és ott teljesített szolgálatot, amíg te, Ridges meg Toglio ide nem érkeztetek a póttartalékos keretből, s nem szervezhettek meg egy rajt belőlünk.

 

Stanleyt már csak egy szempontból érdekelte a dolog. – Mi a véleményed, kapunk annyi póttartalékost, hogy a szakasz létszáma ismét teljes legyen? – kérdezte.

– Ami engem illet – felelte Brown –, remélem, sosem. S amíg nem, addig csak egy vacak raj maradunk. De ha fel is töltenek bennünket az előírt létszámra, még akkor is csak két, nyolc-nyolc nyamvadt emberből álló raj leszünk. Azért nem jó híradós-és felderítőszakaszban lenni, mert egy ilyen szakasz két olyan rajból áll, amelyiknek a létszáma a lovassági rajokét se éri el, s ugyanakkor olyan feladatokat sóznak rá, amelyeknek a megoldásához tulajdonképpen egy normális létszámú gyalogsági szakasz kellene.

 

– Ez igaz. Meg aztán itt előlépésre sincs lehetőség – mondta Stanley. – Te meg Martinez az ezred többi szakaszaiban törzsőrmesterek lennétek, Croft meg fő-tiszthelyettes.

Brown elvigyorodott. – Tényleg, Stanley, ha megkapjuk is a póttartalékosokat, még mindig hiányzik majd egy tizedesünk. Nem gondolkoztál még a dolgon, he?

 

Stanley érezte, hogy akarata ellenére elvörösödik. – Egy fenét – dünnyögte–, hogy gondolhatnék én ilyesmire?

Brown halkan nevetett. – Pedig jó lesz gondolkoznod rajta.

 

Ezentúl óvatosabbnak kell lennie Brownnal – gondolta dühösen Stanley.

*

Mindenki ismeri egy pszichológus híres kísérletét: valahányszor enni adott egy kutyának, megszólaltatott egy csengőt. A táplálék láttán a kutya szájában magától megindult a nyálképződés.

Egy idő múlva aztán a pszichológus nem tett táplálékot a kutya elé, csak a csengőt szólaltatta meg. A kutya szájában a csengő hallatára is megindult a nyálképződés. A pszichológus még tovább ment egy lépéssel: mindenféle egyéb zajjal helyettesítette a csengőt. A kutya szájában ezekre a zajokra is megindult a nyálképződés.

Volt a hajón egy katona, aki ugyanúgy járt, mint ez a kutya. Régóta távol volt már a hazájától, és igen sok ütközetben vett részt. Félelme eleinte szoros összefüggésben volt a gránátok süvítésével és becsapódásuk robajával. De aztán a hosszú hónapok során olyan sok ijedelmet kellett kiállnia, hogy most már minden váratlan neszre páni félelem fogta el.

 

Egész éjszaka a priccsén hevert, összerezzent minden hangosabb szóra, összerezzent, ha a hajógépek zakatolásának ritmusa megváltozott, s összerezzent, ha a padlón heverő fegyverek megcsörrentek, mert beléjük botlott valaki. Idegei a végsőkig feszültek, feküdt a priccsén, csurgott róla a veríték, és rettegve gondolt az eljövendő hajnalra.

A katonát Julio Martineznek hívták, s őrmesteri rangban ő volt a „szem” a 460. gyalogezred törzsszázadának hírszerző-és felderítőszakaszában.

2

04:00-kor, néhány perccel az után, hogy a derengésnek látszó fénytünemény elenyészett, megkezdődött Anopopej ágyúzása a hadihajókról. Két másodpercenként eldördült valamennyi ágyú, s a sötétség úgy rázkódott és remegett, mint egy hullámverésben megfeneklett nagy fatuskó. A hajók tüzelés közben jobbra-balra hánykolódtak, s felkorbácsolták a vizet. A sötétség pillanatonként fölszakadt, s démoni görcsökben fetrengett.

 

Az első össztüzek után az ágyúzás rendszertelenül tovább folytatódott, s a vihart újra majdnem sötétség váltotta föl. Az ágyúbömbölés szaggatottá vált, mintha óriási tehervonatok kaptattak volna fölfelé erőlködve, meg-megrándulva valamilyen emelkedőn. Egy-egy dörrenés után már hallani lehetett a magasban elhúzó gránátok szomorú sóhajra emlékeztető süvítését. Anopopej szigetén kialudtak az itt-ott lobogó tábortüzek.

Az első gránátok a tengerbe csapódtak, s nyomukban szinte játékosan lövellt magasba a víz a messzeségben, de aztán egy sorozat korbácsként vágódott végig a parton, mire Anopopej felizzott, és lángra lobbant, mint a zsarátnok. Helyenként, ahol a dzsungel a partig ért, kisebb tüzek támadtak, s egy-egy messzebb becsapódó gránát pár száz méteres körzetben felgyújtotta maga körül a bozótot. A part most már határozott körvonalat öltött, s úgy csillogott az éjszakában, mint valami tengeri kikötő, ha messziről nézi az ember.

 

Kigyulladt egy lőszerraktár, s a part egy részét rózsaszínű fényözön árasztotta el. Mikor néhány gránát az égő raktárt telibe találta, a lángnyelvek elképesztően magasba szöktek, s haragos, barna füstfelhők formájában lebbentek tova. A gránátok egy darabig még a partot borotválták, aztán kezdtek mind beljebb nyomulni. Az ágyúzás most már kevésbé hevesen, majdnemhogy ötletszerűen, de azért kitartóan folyt. Amikor néhány hajó kilőtte valamennyi gránátját, visszafordult, kifutott a tengerre, s helyettük más hajók sorakoztak fel támadásra. A lőszerraktár még mindig lángolva égett, a parton támadt tüzek többsége azonban már csak fojtottan parázslott. Lassan pirkadni kezdett, kivilágosodott, s a hajnali köd közel sem volt elég sűrű, hogy eltakarja a partot. A szigeten, körülbelül egy mérföldnyire a parttól, egy domb tetején tüzet fogott valami, s a domb mögött a messzeségben, mint valami vörösesbarna talapzatról emelkedett ki a füstből a Mount Anaka csúcsa. A lábánál vöröslő lángokra fittyet hányva, engesztelhetetlenül terpeszkedett a sziget közepén, s nézte a tengert. Neki az ágyúzás mit sem jelentett.

*

A hajófenékben, ahol a katonák tartózkodtak, a lárma tompábban hallatszott, a hangok jobban egymásba folytak; mintha föld alatti vasút csikorgott és dübörgött volna. Reggeli után meggyújtották a halványsárga fényű villanykörtéket. Az emeletes priccseken keresztül fakón vibráltak, különös árnyékokat vetettek a rekeszfalakra, fényük meg-megvillant a katonák arcán, akik a priccsek közt várakoztak, és a fedélzetre vezető létra körül tolongtak.

Martinez szorongva figyelte a lármát. Azon sem lepődött volna meg, ha a rekeszfal, amelyen üldögélt, kisiklik alóla. Véraláfutásos szeme idegesen rebegett a halványan izzó körték fényében, s Martinez igyekezett minden külső hatás iránt érzéketlen maradni. Lába mégis automatikusan megrándult, valahányszor egy-egy erősebb moraj csapódott az acél válaszfalaknak. Látszólag minden ok nélkül egy régi sláger utolsó sorát ismételgette magában: „Fütyülök rá, ha meghalok, ha meghalok, ha meghalok.” A sárga villanyfényben egészen barnának látszott a bőre. Alacsony, karcsú, jóképű mexikói volt, haja hullámos, vonásai finomak, de élesek. Teste még így ültében is arányosnak, kecsesnek hatott, mint a szarvasé. Járás közben – akármilyen gyorsan haladt is – mindig könnyedén és kiegyensúlyozottan mozgott. Feje – akár a szarvasoké – sose volt teljesen mozdulatlan, nedvesen csillogó, barna szemét sose hunyta le egészen.

A szünet nélküli ágyúdörgés közben is hallotta, hogy egy-egy emberi hang pár pillanatra kiválik a lármából, aztán megint belevész. Valamennyi szakasz felől bábeli hangzavar hallatszott; a szakaszparancsnokok utasításai bizonytalanul, kicsit idegesítően röpködtek a füle körül, mint a bogarak. – Aztán nem szeretném ám, ha elcsellengene valamelyikőtök, ha partot érünk! Együtt maradni, ez a legfontosabb! – Martinez magasabbra húzta összeszorított térdét, és hátrább csúszott; úgy megfeszült a bőr a fenekén, hogy a farcsontja majd kilyukasztotta.

 

A felderítő-alegységben olyan kevesen voltak, hogy szinte elvesztek a többi, teljes létszámú szakasz közt. Croft azt magyarázta, hogyan kell beszállni a rohamcsónakba, s Martinez fásultan, el-ellankadó figyelemmel hallgatta. – Szóval pontosan úgy kell mindent csinálni, ahogy legutoljára gyakoroltuk – magyarázta halkan Croft. – Nem hinném, hogy valami zűr lehetne, és nem is lesz.

Red gúnyosan röhögött. – Nem hát! Csak amikor majd mind fönn leszünk a fedélzeten, a fejem teszem rá, hogy valamelyik tökfilkóra rájön a happáré, és visszaküld minket a hajófenékre.

 

– Azt hiszed, megsértődnék, ha a háború végéig itt kéne maradnunk? – kérdezte Brown őrmester.

– Pofa be! – szólt rájuk Croft. – Ha jobban tudjátok, hogy megy az ilyesmi, mint én, álljatok ide, és mondjátok el ti. – Dühösen összeráncolta a homlokát, aztán tovább magyarázott.

 

– A huszonnyolcas számú rohamcsónakba vagyunk beosztva. Valamennyien tudjátok, hogy hol van, de azért együtt megyünk föl. Ha valamelyikőtöknek hirtelen eszébe jut, hogy valamit itt felejtett, az ő baja. Nem jövünk vissza érte.

– Az ám, fiúk, nehogy itt felejtsétek a kotonokat! – szólalt meg megint Red, mire kitört a röhögés. Croft egy pillanatul látszólag megint dühbe gurult, aztán mégis azt mondta: – Wilson biztosan nem fogja itt felejteni – mire megint kitört a röhögés. – Ocsmány disznók vagytok – mordult fel mérgesen Gallagher.

 

– Hát ammá szent igaz – jelentette ki röhögve Wilson, s a többiek vele röhögtek –, hogy inkább a puskám hagynám itt, mert ha a parton netán vóna egy kupi, s ne aggy’ isten, nem vóna kotonom, biz’ én főbe lőném magam.

Martinez vigyorgott ugyan, de azért idegesítette bajtársai röhögése. – Mi baj, Japcsali? – kérdezte csöndesen Croft. Úgy néztek egymásra, mint két régi jó barát. – Á, semmi. Csak nyavalyás gyomrom nem rendben – mondta Martinez. Tisztán, de lassan, tétovázva ejtette ki a szavakat, mintha beszéd közben fordítaná spanyolból angolra, amit mond. Croft még egy pillantást vetett rá, aztán tovább magyarázott.

 

Martinez körülnézett a hálóteremben. A priccseket fölhajtották, a köztük levő átjárók szokatlanul szélesek voltak, s ez valahogy kényelmetlen érzéssel töltötte el. Pontosan olyanok – gondolta –, mint a nagy könyvtár polcai közti átjárók San Antonióban, s eszébe jutott, hogy volt egyszer ott valami kellemetlensége, valami lány gorombáskodott vele. „Fütyülök rá, ha meghalok, ha meghalok, ha meghalok” – villant át az agyán. Megborzongott. Valami szörnyűség fog történni ma vele. Az irgalmas úristen az ilyesmit valahogy mindig előre tudtára adja az embernek, s ilyenkor nagyon… nagyon résen kell lenni, nagyon vigyázni kell. A mondat végét angolul fogalmazta meg magában.

Az a lány könyvtáros volt, és azt hitte, hogy Martinez könyvet akar lopni. Martinez akkor még kisfiú volt, nagyon megijedt, és spanyolul válaszolt, a lány meg csúnyán leszidta. Martineznek megrándult a lába. Tisztán emlékezett rá, hogy a lány még meg is ríkatta. A fene belé! Ma már meg is kefélhetné! Jóleső kajánság töltötte el a gondolatra. Nyavalyás kis ringyója, köpne rá! Csakhogy a hálóterem még mindig a könyvtárra emlékeztette, s Martinezt megint a hatalmába kerítette a rettegés.

 

Füttyszó harsant, s Martinez összerezzent. – Tizenötös csónakhoz a fedélzetre! – kiáltott le valaki, mire az egyik szakasz elindult fölfelé a létrán. Martinez érezte, milyen feszültség fog el körülötte mindenkit: néma csend lett. Miért nem őket szólították elsőnek? – gondolta dühösen, mert irtózott a feszültségtől, amely a kényszerű várakozás miatt csak növekszik majd. Valami történni fog vele. Most már bizonyos volt benne.

*

Egy óra múlva végre őket is szólították. Fölmásztak a létrán, s majdnem egy teljes percig toporogtak a fedélzeten a csapóajtó mellett, csak aztán kaptak parancsot, hogy induljanak a számukra kijelölt csónakhoz. A deszkák csúszósak voltak a harmattól; káromkodva, botladozva vergődtek keresztül a fedélzeten. Mikor odaértek a daruhoz, amelyen a rohamcsónakjuk lógott, úgy-ahogy rendezett sorba álltak, és megint kezdődött a várakozás. Red didergett a hűvös hajnali levegőben. Még hat óra sem volt, s máris ugyanolyan nyomasztónak érezte ezt a napot is, mint hajnalonként mindegyiket a katonaságnál.

Megint indulnak valahová, valami ismeretlen, valami kellemetlen felé!

A hajón a partraszállási előkészületek a legkülönbözőbb stádiumban voltak. Néhány zsúfolásig tömött rohamcsónak már lent volt a vízen. Mint a pórázra kötött kölyökkutyák keringtek a hajó körül, a bennük ülő katonák fölintegettek a hajóra, arcuk valószínűtlenül rózsaszínűnek hatott a szürkére festett csónakokhoz és a tenger hajnali kékségéhez képest. A víz nyugodt és sima volt, mint az olaj. A felderítők közelében az egyik csónakba éppen akkor szállt be egy csomó katona, egy másik pedig, amelyik éppen megtelt, már kezdett leereszkedni a vízre, a daru csigái időnként nagyot csikordultak. De a legtöbb jármű mellett még csak várakoztak az emberek, éppúgy, mint ők.

 

Red válla kezdett elzsibbadni tömött hátizsákja súlyától, s puskája csöve folyton nekiütődött az acélsisakjának. Ingerlékeny hangulatban volt. – Akármennyit cipeli az ember ezt a rohadt hátizsákot, sose szokja meg – mondta.

– Jól van elosztva benne a holmi? – kérdezte Hennessey. Hangja kényszeredett volt, s kicsit remegett.

 

– Tökmindegy, hogy osztom el – mondta Red. – Legföljebb máshol fáj valamim tőle. Nem nekem találták ki a hátizsákcipelést, túl csontos vagyok hozzá. – Tovább beszélgetett Hennesseyvel, s közben néha fürkésző pillantást vetett rá, vajon ő is olyan idegese. A levegő hűvös volt, bal kéz felől a nap még mindig alacsonyan állt, s egyáltalán nem volt ereje. Kid topogni kezdett, orrában összekeveredett a hajó fedélzetének különös olaj-és kátránybűze a tenger halszagával.

– Sose szállunk már be? – kérdezte Hennessey.

 

A partot még mindig bombázták, s a sziget halványzöld volt a szürkületben. A víz szélén ritkás, vékony füstcsík húzódott.

– Ugyan már! – nevetett Red. – Hát szerinted számít ez ma valamit? Különben, azt hiszem, az egész délelőttöt itt töltjük a fedélzeten. – Közben észrevette, hogy egy csomó rohamcsónak körülbelül egy mérföldnyire köröz a vízen. – Az első támadóhullám is itt szarakodik még körülöttünk – tette hozzá előbbi szavai igazolásául. Egy pillanatra megint eszébe jutott a motomei invázió, s mintha megint elfogta volna egy Árnyalatnyi abból a páni félelemből, amit akkor érzett. Még mindig ott érezte az ujjai hegyében, milyen tapintása volt a gumicsónak szövetének, miközben feje búbjáig a vízben, görcsösen markolászta. Garatjában megint ott érezte a sós vizet, s elfogta a tehetetlen, szűkölő félelem, hogy ha kidöglik, és a japán ágyúk nem hagyják abba a tüzelést, elmerül. Megint kinézett a tengerre, s borotválatlan arca egy pillanatra egészen elkomorult.

 

A távolban a dzsungel a part közelében olyan megtépázott és pőre volt, amilyen bombázás után mindig lenni szokott. A pálmafák valószínűleg úgy állnak ott, mint lombjaiktól megfosztott oszlopok, amelyek megfeketedtek a tűzben. A látóhatár peremén a Mount Anaka szinte láthatatlanná vált a ködben: fakó szürkéskék foltja mintegy átmenet volt a tenger és az égbolt kékségének árnyalatai közt. Mialatt Red a szigetet figyelte, egy hatalmas gránát csapódott be a partra, és jóval nagyobb füstpamacsot lökött a magasba, mint az előző kettőhárom. Ezúttal könnyű lesz partra szállni – gondolta Red, de még mindig a gumicsónakokon járt az esze. – Azért nem bánnám, ha valamit épségben hagynának számunkra abból a szigetből – fordult Hennessey felé. – Ott kell élnünk egy darabig. – A reggel tele volt várakozással, a levegő szinte csípte az ember torkát. Red nagyot szippantott belőle, s lekuporodott a sarkára.

Gallagher elkáromkodta magát: – Azt a kutyaúristenit! Meddig kell még itt várakoznunk?

 

– Pofa be! – szólt rá Croft. – A híradósosztag egy része is velünk jön, és még fönt sincsenek a fedélzeten.

– Miért nincsenek? – kérdezte Gallagher. Hátrább lökte fején az acélsisakot. – Pontosan úgy fest a dolog, mintha a nyavalyás csirkefogók szántszándékkal váratnának a fedélzeten, ahol bármelyik pillanatban ellőhetik a fejünket.

 

– Te talán hallasz japán ágyútüzet? – kérdezte Croft.

– Ez még nem jelenti azt, hogy nincs ágyújuk – felelte Gallagher. Cigarettára gyújtott, és rosszkedvűen pöfékelni kezdett, markába fogva a cigarettát, mintha attól félne, hogy valaki még elveszi tőle.

 

Egy gránát süvített el a fejük felett, s Martinez önkéntelenül az egyik lövegház mellé húzódott. Pőrének érezte magát.

*

A daru bonyolult szerkezet volt, egy része messze kinyúlt a víz fölé. Ha egy katonára rá van szíjazva a hátizsák, egy mentőöv, s ezenkívül még puskát, két töltényhevedert, egy csomó gránátot, egy szuronyt meg acélsisakot is cipel, az az érzése, mintha válla és a melle csíptetőbe volna szorítva. Alig kap lélegzetet, és minduntalan elzsibbadnak a tagjai. A rohamcsónakba vezető pallón végigbillegni így majdnem olyan kockázatos vállalkozás, mint talpig páncélban sétálni egy kifeszített kötélen.

Mikor a felderítők parancsot kaptak, hogy szálljanak be a rohamcsónakba, Brown őrmester idegesen megnyalta a szája szélét. – Okosabban is megtervezhették volna ezeket – dörmögte hátra Stanleynek, miközben óvatosan végigaraszoltak a pallón. A dolognak az volt a trükkje, hogy nem volt szabad lenézni a vízre. – Azért ez a Gallagher nem rossz fiú, csak örökké elégedetlen – próbált bizalmaskodni Stanley.

– Ühüm – mondta oda sem figyelve Brown. Neki csak az járt az eszében, milyen szégyen lenne, ha altiszt létére a vízbe pottyanna. Úristen, itt biztos fenékig lemerülne az ember – gondolta. – Ki nem állhatom ezt az ügyet – mondta fennhangon.

 

Elért a rohamcsónak pereméig, és beugrott. Nehéz felszerelése nekiütődött a bokájának, majdnem orra bukott. A kis hasban, amely lassan himbálódzott a daru alatt, egyszeriben mindenkinek fene jó kedve támadt. – Most gyün a jó öreg Red – üvöltötte Wilson, s mindnyájan röhögtek, miközben Red óvatosan végiglépdelt a pallón, ráncos volt az arca, mint az aszalt szilva. Mikor elérte a csónakot, gúnyosan végignézett a benne ülőkön. – Tyű, az istenit! Hát nem eltévesztettem a házszámot! Itt senkinek sincs olyan hülye pofázmánya, hogy felderítő lehetne.

– Akkor hát ugorj a vízbe, vén bakkecske! – röhögött Wilson kedélyesen, csak úgy fröcskölt a nyála. – Jó hideg.

 

Red elvigyorodott. – Neked meg tudok egy helyet, amelyik egyáltalán nem az. Most pláne forró.

Brown azon vette észre magát, hogy röhög, mint a fakutya. Milyen jópofa társaság került össze ebben a szakaszban! Úgy érezte, mintha a legnehezebbjén már túl is lennének.

 

– Hogy száll be vajon egy ilyen bárkába a tábornok? – vetette föl a kérdést Hennessey. – Már nem magunkfajta fiatalember.

Brown vihogni kezdett. – Adnak melléje két fasza bakát, majd azok becipelik. – Kéjesen élvezte a szavai nyomán fölcsattanó röhejt.

 

Gallagher pottyant be a csónakba. – Ezt a rohadt katonaságot! – morogta. – Lefogadom, hogy ebből lesz a legtöbb baleset! – Brown harsogva röhögött. Gallagher valószínűleg még akkor is dühös pofát vág, amikor a feleségét izélgeti. Egy pillanatra elfogta a kísértés, hogy ki is mondja, amit gondolt, mire még nagyobb nevethetnékje támadt. S amikor a legjobban mulatott, egyszerre csak felrémlett előtte a felesége, amint épp ebben a pillanatban egy másik férfival hempereg az ágyban, s egy hosszú, üres percig teljesen érzéketlenül, magatehetetlenül röhögött. – Ide figyelj, Gallagher – szólalt meg aztán dühösen –, én meg azt fogadom le, hogy te még akkor is savanyú pofát vágsz, amikor a feleségeddel izélsz.

Gallagher elkomorodott, de aztán, mindnyájuk meglepetésére, ő is röhögni kezdett. – Le vagy szarva – mondta, mire még harsányabb lett a röhej.

*

A tompa orrú kis rohamcsónakok vízilovakra emlékeztettek, ahogy prüszkölve, esetlenül hasították a hullámokat. Hosszuk körülbelül tizenkét méter volt, szélességük három, formájuk mint a nyitott cipőskatulyáé, s farmotor volt a végükön. A hullámok hangos csobbanással csapódtak az orrának, az eresztékeken keresztül szivárgott a víz, s a teknőben, ahol a katonák tartózkodtak, már vagy két hüvelyk magasan csobogott. Red föladta a reménytelen küzdelmet, hogy szárazon tartsa a lábát. A csónak több mint egy órája körözött már a vízen, s Red egészen beleszédült. Néha mint a legyező zúdult a nyakukba a hideg permet, mindig váratlanul, kellemetlen volt, s elég fájdalmas is.

A támadó csapatok első hulláma körülbelül tizenöt perce partra szállt, de a fövényen kibontakozó harcból csak halványan szűrődött hozzájuk valami: mintha máglya pattogott volna a messzeségben. Valahogy távolinak és jelentéktelennek tűnt az egész. Hogy az egyhangúságot megtörje, Red néha kikukucskált a csónak pereme fölött, és a part felé lesett. Még három mérföldnyiről is teljesen elhagyatottnak látszott, de az ütközet már ki cifrázta: ritkás, ködszerű füst lebegett a víz fölött. Időnként egy-egy három zuhanóbombázóból álló kötelék húzott el fölöttük, mint a nyíl suhant a part felé, a motorok dübörgése tompa morajjá szelídülve sodródott mögöttük. Mikor a gépek lecsaptak a fövényre, alig lehetett figyelemmel kísérni őket: szabad szemmel szinte nem is látható, a napfényben vakítóan csillogó pöttyökké zsugorodtak össze. A bombáik nyomán felszálló füstpamacsok kicsinek és ártalmatlannak látszottak, s mire a robbanások döreje a víz fölött a csónakig ért, a gépek már el is tűntek.

Red megpróbálta nekinyomni hátizsákját a csónak rekeszfalának, hogy ne érezze annyira a súlyát. A szüntelen körözés az idegeire ment. Mikor végignézett a körülötte szorongó harminc katonán, és látta, milyen természetellenesen zöldnek hat az uniformisuk a csónak kékesszürke teknőjéhez képest, kénytelen volt néhány mély lélegzetet venni, aztán csak ült mozdulatlanul. Hátát kiverte a veríték.

 

– Meddig tart ez még vajon? – türelmetlenkedett Gallagher. – Mindig így van a katonasággal, az isten verné meg: rohanás, aztán várakozás, rohanás és megint csak várakozás.

Red cigarettára gyújtott, az ötödikre, mióta a vízre ereszkedtek. Nem esett jól, ízetlennek találta. – Na, mit gondolsz? – kérdezte. – Lefogadom, hogy tízig nem támadunk. – Gallagher káromkodott egyet. Még nyolc óra sem volt.

 

– Ide figyelj – folytatta Red –, ha a fejesek csakugyan értenének hozzá, hogy kell csinálni az ilyesmit, még csak most reggeliznénk, és körülbelül két óra múlva szállnánk be ezekbe a ládákba. – Lepöccintette cigarettájáról a parányi hamut. – De hát valamelyik nyavalyás hadnagyocska, aki persze még az igazak álmát alussza, igyekezett minél előbb eltávolítani minket arról az istenverte hajóról, hogy ne legyen többet gondja ránk. – Szántszándékkal jó hangosan beszélt, hogy a híradós szakasz hadnagya meghallja, s gúnyosan elvigyorodott, mikor a tiszt hátat fordított neki.

Toglio tizedes, aki Gallagher mellett kuporgott, fölnézett Redre. – A vízen sokkal nagyobb biztonságban vagyunk – kezdte buzgón magyarázni. – A csónak jóval kisebb célpont, mint a hajó, s ha így körözünk, nem is hinnétek, mennyivel nehezebben találnak el.

 

– Lófaszt – morogta Red.

– Én bizony szívesebben lennék a hajón – jelentette ki Brown. – Szerintem az sokkal biztonságosabb.

 

– Utánanéztem – vitatkozott Toglio. – A statisztika szerint partraszállás közben a vízen van a legnagyobb biztonságban az ember.

Red ki nem állhatta a statisztikákat. – Fütyülök a számaidra – mordult rá Toglióra. – Ha a statisztikákra hallgat az ember, legokosabb, ha sose fürdik, mert a fürdés túlságosan veszélyes.

 

– De hát igazán komolyan mondom – felelte Toglio. Középtermetű, testes olasz volt, a feje körte alakú: az álla szélesebb, mint a halántéka. Noha előző este borotválkozott, egész arcát sötét szőrzet borította a szeme alatt, kivéve persze széles, rokonszenves száját. – A legkomolyabban – erősködött. – Saját szememmel láttam a statisztikákban.

– Megmondom, mit csinálj a statisztikáiddal – felelte Red.

 

Toglio elmosolyodott, de azért mérges is volt egy kicsit. Nagyon rendes fiú ez a Red – gondolta –, csak egy kicsit túlságosan önfejű. Hová jutnánk, ha mindenki ilyen volna? Nem mennénk semmire. Mindent össze kell hangolni. Mint ahogy ezt az inváziót is gondosan megtervezték, s menetrendszerű pontossággal hajtják végre. A vonatok sem közlekedhetnének, ha a mozdonyvezető akkor indítana, amikor éppen kedve tartja.

A gondolat nagyon megtetszett neki, s már föl is emelte egyik vastag, izmos ujját, hogy Rednek is elmondja, mikor pár száz méterre váratlanul lecsapott egy japán gránát – fél óra óta az első –, s valóságos vízoszlop szökött a magasba. A robbanás hangja meglepően erős volt, s mindnyájan összerezzentek egy pillanatra. A becsapódást követő néma csendben Red akkorát kiáltott, hogy az egész csónak meghallotta:

 

– Na, Toglio, ha tőled függött volna az életem, biztos, hogy már egy esztendővel ezelőtt elvitt volna az ördög! – Mire olyan röhögés tört ki, hogy Toglio zavarba jött, s kényszeredetten elmosolyodott. Wilson még rá is licitált. – Bezony, Toglio – szólalt meg édeskés, kellemetlen hangján –, papíron sokféle móggyát ki lehet gondóni, hogy kéne megcsinálni valamit, aztán kiderül, hogy egyik se ér szart se. Még sose találkoztam olyannal, aki az ilyen marhaságokat komolyan vette vóna.

Nem igaz – gondolta Toglio –, nem marhaság. Szerette, ha rendben mennek a dolgok, de ezek a fickók, úgy látszik, nem tudják értékelni az ilyesmit. A Red-féle alakok mindig gúnyt űznek az emberből, ha komolyan beszél.

 

A járművük motorja hirtelen felbődült, a kis hajó hirtelen abbahagyta a körözést, és a part felé fordult. A hullámok csapkodni kezdték a csónak orrát, s valóságos Niagara záporozott a katonák nyakába. Meglepett moraj hallatszott, aztán néma csönd borult a társaságra. Croft leakasztotta válláról a puskát, és rátette az ujját a csőtorkolatra, nehogy belemenjen a víz. Egy pillanatra olyan érzése támadt, mintha vágtató ló hátán ülne. – A mindenit! – szólalt meg valaki. – Partra szállunk.

– Remélem, legalább már tiszta a terep – dünnyögte Brown.

 

Croft egyszerre volt diadalmas és levert. Mikor néhány hete megtudta, hogy a felderítőszakaszt az első hétre parti feladatra osztják be, nagy csalódást jelentett számára. S csöndes megvetést érzett emberei iránt, mert egyáltalán nem titkolták, hogy örülnek a hírnek. – Szarháziak! – dünnyögte most magában. Az olyan katona, aki fél kockáztatni az életét, fabatkát sem ér. Croft sóvárgott a felelősség után, amit a katonaságnál a vezetés jelent; ilyenkor erősnek és biztosnak érezte magát. Szeretett volna ott lenni a sziget belsejében folyó ütközetben, és dühítette, a felsőbb vezetésnek az a döntése, hogy a szakasz a parton marad utánpótlást kirakni, végighúzta tenyerét sovány, izmos arcán, és lopva körülnézett.

Hennessey a kormány közelében állt. Mikor Croft látta, milyen fehér és kifejezéstelen az arca, biztos volt benne, hogy a fiú fél, és kinevette magában. Hennessey alig tudott nyugton maradni; állandóan izgett-mozgott, s néha egy-egy váratlan zajra észrevehetően összerándult; viszketni kezdett a lába, erélyes mozdulattal megvakarta. Aztán – miközben Croft nézte – kihúzta a bal nadrágszárát a bokavédőből, fölgyűrte a térde fölé, és nagy gondosan bedörzsölte egy kis nyállal a viszkető, vörös foltot a térdén. Croft jól megnézte a szőke szőrszálakkal borított, fehér lábszárat, föltűnt neki, milyen ügyetlenül gyömöszöli vissza Hennessey a bokavédőbe a nadrág szárát, s különös izgalom fogta el, mintha valami jelentőségük lett volna e mozdulatoknak. Túlságosan óvatos ez a kölyök – gondolta.

 

Aztán szinte szenvedélyes meggyőződés fogta el: – Hennessey még ma el fog esni. – Legszívesebben hangosan elnevette volna magát, hogy izgalmát levezesse valahogy. Ezúttal biztos volt a dolgában.

De aztán hirtelen eszébe jutott az éjszakai pókerjátszma, amikor nem sikerült fullt csinálnia, zavarba jött, majd elfogta a méreg. Kicsit túlságosan is okosnak képzeled magad – gondolta. Inkább azért volt dühös, mert úgy érezte, nem bízhatik meg érzéseiben, s nem azért, mintha azt hitte volna, hogy e megérzések nem jelentenek semmit. Megrázta a fejét, visszaült, s miközben a csónak teljes sebességgel száguldott a part felé, nem gondolt semmire, csak várta, mi lesz.

 

Martinez számára a partraszállást közvetlenül megelőző perc volt a legnehezebb. Az előző éjszaka minden gyötrelme s mindaz a rettegés, amit hajnalban érzett, ebben az utolsó percben érte el tetőfokát. Irtózva gondolt a pillanatra, amikor majd a csónak orrán leereszkedik a palló, és ki kell szállnia. Attól félt, hogy mindnyájukat megsemmisíti egy gránát, vagy szemben találják magukat egy géppuskával, s az abban a pillanatban tüzet nyit, mihelyt partra teszik a lábukat. Valamennyi katona némán hallgatott, s mikor Martinez behunyta szemét, a csónak oldalának csapódó hullámok csobogása olyan nyomasztó érzéssel töltötte el, mintha víz alá merülne. Kinyitotta a szemét, s kétségbeesetten a tenyerébe vájta a körmét. – Buenos Dios – suttogta. Homlokáról szemébe csöpögött a veríték, úgy-ahogy kitörölte. Miért van ilyen halotti csönd? – töprengett magában. Csakugyan nem hallatszott egy hang sem. A katonák hallgattak, s süket csönd ereszkedett a partra is; csak a messzi távolban kerepelt valahol egy géppuska rekedten, tompán, valószínűtlenül.

Repülőgép süvített el mellettük, a dzsungel fölött felbődült a motorja, aztán tüzelni kezdett. Martinez majdnem felsikoltott a váratlan hangokra. Megint megrándult a lába. Miért nem szállnak még mindig partra? Már-már ott tartott, hogy szinte örömmel fogadta volna a megsemmisülést is, amely a parton vár rá, mihelyt leereszkedik a csónak orra.

 

Hennessey vékony, sipító hangon megszólalt: – Mit gondoltok, hamarosan kapunk postát? – s a kérdésre kórusban harsant föl a röhögés. Martinez is torkaszakadtából röhögött. Mikor lecsillapodott, halkan kuncogott egy darabig, aztán megint kitört belőle a röhej.

– Ezt a marhát! – szólalt meg Gallagher.

 

Aztán Martinez egyszerre csak arra eszmélt, hogy a csónak áll. A motor hangja megváltozott, hangosabb, ugyanakkor valamivel bizonytalanabb lett, mintha a propeller már nem érne a vízbe. Csak egy kis idő múlva jött rá, hogy partra futottak. Hosszú másodpercekig egyikük se mozdult. Aztán csörömpölve leereszkedett a csónak orra, és Martinez kábultan belegázolt a sekély vízbe. Mikor egy térdig érő hullám hátulról nekicsapódott, majdnem felbukott. Lehajtott fejjel, a vizet nézve haladt előre, s csak akkor eszmélt rá, hogy nem történt semmi baja, amikor már kinn volt a parton. Körülnézett. Még öt jármű futott partra velük egyidőben, és a katonák máris csatárláncba fejlődtek a fövényen. Látta, hogy egy tiszt közeledik feléje, aztán a hangját is hallotta, amint megkérdezi Crofttól: – Ez milyen szakasz?

– Felderítő, uram, parti munkára vagyunk beosztva. – Aztán hallotta a parancsot is, hogy várakozzanak egy kis kókuszliget mellett, nem messze a parttól. Gépiesen beállt a sorba, és Red mögött baktatott, mikor a szakasz nagy nehezen keresztülgázolt a süppedős homokon. Nem érzett semmit, csak azt, hogy a halálos ítélet végrehajtását későbbre halasztották.

 

Körülbelül kétszáz métert mentek, aztán megálltak a kókuszligetnél. Már nagyon meleg volt, s a legtöbben ledobták cókmókjukat, és elnyúltak a homokban. Már előttük is jártak ott katonák. Az első támadóhullám egységei a közelben gyülekezhettek, mert a fakó, napégette homok összevissza volt taposva, s ott volt az obligát szemét is: egy csomó üres cigarettástasak meg egypár elhajigált élelmiszerdoboz. Azok a katonák azonban már a sziget belsejében jártak, valahol a dzsungelben, s a környéken szinte alig lehetett látni valakit. Mindkét irányba elláttak vagy kétszáz méterre, amíg a part be nem kanyarodott, és a partnak ez a szakasza teljesen csöndes volt, és viszonylag üres. Lehetséges, persze, hogy valamelyik kanyarodon túl lázas tevékenység folyt, de nem tudhatták biztosan. Ahhoz még nagyon a kezdetén voltak a hadműveletnek, hogy az utánpótlás befuthatott volna, a velük egyidőben partra szállt csapatok pedig pillanatok alatt szétszéledtek. Jobb kéz felől, körülbelül száz méterre, a haditengerészet már felállított valami parancsnokságfélét, ez azonban csak egyetlen tisztből állt – egy kecskelábú kis asztal mellett ült –, s ott, ahol a dzsungel lenyúlt a partig, egy dzsip parkolt a fák fedezékében. Bal felől, a körülbelül kétszáz méterre levő kanyar tájékán a hadműveleti parancsnokságot kezdték kiépíteni. Néhány tisztiszolga fedezékeket ásott a tábornok törzsének, két katona pedig az ellenkező irányba baktatott a fövényen, telefondrótot tekert le egy nyolcvanfontos tekercsről. A víz szélén, a ragadós, nedves homokban egy dzsip robogott végig, és eltűnt valahol a haditengerészeti parancsnokságon túl. A rohamcsónakok, amelyek a hadműveleti parancsnokság másik oldalán elhelyezett, színes jelzőzászlók mellett kötöttek ki, már vissza is fordultak, és útban voltak a flotta felé. A víz nagyon kék volt, s a hajók mintha borzongtak volna a reggeli ködben. Időnként egy-egy romboló leadott néhány össztüzet, s a katonák fél perc múlva már hallották is a gránátok halk sziszegését, amint nagy ívben átrepültek a fejük fölött, a dzsungelbe. A dzsungelben pedig néha kerepelni kezdett egy géppuska, s válaszul szinte azon nyomban felhangzott egy japán golyószóró éles, szegecselésre emlékeztető kattogása.

Brown őrmester fölnézett a kókuszfákra, amelyeknek a koronáját leborotválták a gránátok. Távolabb egy másik kókuszliget teljes épségben maradt, s Brown megcsóválta a fejét. – Elég sokan túlélhették az ágyúzást – mormogta magában. – Azért ezt a szigetet nem is lőtték olyan csúnyán össze, ahhoz képest, amit Motoméval műveltek – jegyezte meg fennhangon.

 

Red keserű képet vágott. – Hát igen. Motome az más volt. – Hasra fordult a homokban, és cigarettára gyújtott. – De azért a part már büdös – állapította meg.

– Hogy lehetne büdös? – kérdezte Stanley. – Ahhoz még nem telt el elég idő.

 

– Mégis büdös – felelte Red. Ki nem állhatta Stanleyt, s noha csakugyan eltúlozta egy kicsit a dzsungelból áradó kellemetlen, de még gyönge szagot, kész volt a végsőkig kitartani állítása mellett. Érezte, hogyan ömlik el egész lényén a jól ismert levertség; fáradt volt és ingerült; ebédelni még túl korai lett volna, és túl sok cigarettát szívott el. – Nem is invázió ez – jelentette ki –, csak gyakorlat. Partraszállási manőver. – Keserűen kiköpött.

Croft derekára csatolta a tölténytartó övet, és vállára akasztotta a puskát. – Megyek, keresek valahol egy tisztet – szólt oda Brownnak. – Tartsd itt az embereket, amíg visszajövök.

 

– Megfeledkeztek rólunk a tiszt urak – mondta Red. – Akár le is fekhetünk aludni.

– Épp azért megyek utánuk – mondta Croft.

 

Red nagyot sóhajtott. – A fenébe is, miért nem hagyod, hogy legalább egy napig nyugton üljünk a fenekünkön?

– Ide figyelj, Valsen – mondta Croft –, már elegem van a nyavalygásból.

 

Red sunyi pillantást vetett rá. – Mi van? – kérdezte. – Egyedül akarod megnyerni a háborút? – Pár pillanatig féltékenyen farkasszemet néztek, aztán Croft nagy léptekkel elment.

– Nem jóval kezdesz ki – szólt oda Rednek Brown őrmester.

 

Red megint kiköpött. – Nem vagyok hajlandó senkitől se beszarni. – De azért érezte, hogy sebesebben ver a szíve. Körülbelül százméternyire néhány holttest hevert a part menti hullámokban, s egy katona a hadműveleti parancsnokságról éppen akkor kezdte kivonszolni őket a vízből, amikor Red arra nézett. Egy repülőgép cirkált a fejük fölött.

– Gyanúsan nagy a csend – szólalt meg Gallagher. Toglio bólintott. – Ások is magamnak egy gödröt. – Azzal már csatolta is le fölszereléséről az ásót. Wilson gúnyosan röhincsélni kezdett. – Okosabb, ha spórolsz az erőddel, komám – mondta.

 

Toglio mintha nem is hallotta volna, elkezdett ásni. – Én is ások egyet – sipította Hennessey, és Togliótól körülbelül húsz méterre csakugyan munkához is látott. Pár pillanatig néma csend volt, csak a két ásó surrogása hallatszott a homokban.

Oscar Ridges felsóhajtott. – Helyes – mondta –, én is beszállok. – Zavartan elnevette magát, és cókmókja fölé hajolt. Harsányan, nyerítve nevetett.

 

– Bruhaha! – utánozta Stanley.

Ridges fölnézett. – Nem tehetek rúla, én mán csak így tudok nevetni. Remélem, nem zavar senkit. – Azzal megint elnevette magát, hadd lássák, hogy nem haragszik, ezúttal azonban jóval csöndesebbre sikerült. Mivel senki nem reagált rá, ásni kezdett. Zömök, izmos teste olyan volt, mint egy tömzsi kis oszlop; alul is, felül is egyforma vastag. Kerek, pufók arca hosszú, petyhüdt állban végződött, s mindig tátva volt a szája. Szeme kicsit kidülledt, ami még csak fokozta azt a benyomást, hogy nehéz felfogású, de jóindulatú ember. Idegesítően lassú mozdulatokkal ásott, minden lapát homokot pontosan ugyanoda hajított, s mielőtt újból lehajolt volna, mindig tartott egy kis szünetet, és körülnézett. Egész lényében volt valami óvatosság, mintha megszokta volna, és számított is volna rá, hogy sületlen tréfákat űzzenek vele.

 

Stanley egy darabig türelmetlenül nézte, aztán rákezdte: – Hé, Ridges! – Ránézett Brown őrmesterre, mintha helyeslést várna tőle. – Én azt hiszem, te még a tüzet is későn hugyoznád le, ha beleültetnének.

Ridges ajkán bizonytalan mosoly jelent meg. – Meglehet – felelte csöndesen, és Stanleyt figyelte, aki odalépett melléje, és megállt a gödör fölött, hogy lássa, hogyan halad Ridges. Stanley az átlagosnál nem izmosabb, nyúlánk fiatalember volt, hosszú arcán rendszerint beképzelt, gúnyos s kicsit bizonytalan kifejezés ült. Ha nincs olyan hosszú orra, meg alatta az a gyér, fekete bajusz, akár csinosnak is lehetett volna mondani. Még csak tizenkilencedik évében járt.

 

– A szentségit! Hiszen ezzel estig sem leszel kész! – jelentette ki gúnyosan. Mesterkélten nyers hangon beszélt, mint a színész, aki azt próbálja megjátszani, hogyan beszélnek a katonák.

Ridges nem felelt. Türelmesen ásott tovább. Stanley nézte még egy darabig, s megpróbált kitalálni valami szellemességet. Kezdte nevetségesnek érezni, hogy csak áll ott tétlenül, s valami arra ösztönözte, hogy rúgjon bele egy csomó homokot a gödörbe. Ridges szó nélkül kilapátolta, még csak mozdulatainak ritmusa sem változott. Stanley érezte, hogy az egész szakasz őt figyeli. Kicsit már bánta is, hogy elkezdte a dolgot, mert nem tudta biztosan, kinek a pártján vannak a többiek. De már túl messze ment, semhogy visszakozhatott volna. Még egy csomó homokot belerúgott a gödörbe.

 

Ridges letette az ásót, és fölnézett rá. Béketűrő arcán árnyalatnyi nyugtalanság tükröződött. – Mire való ez, Stanley? – kérdezte.

– Tán nem tetszik? – hangzott Stanley gúnyos válasza.

 

– De nem ám, fiatalúr. Nem teccik.

Stanley lassan elvigyorodott. – Akkor tudod, mit tehetsz!

 

Red dühösen nézte a jelenetet. Szerette Ridgest. – Hé, Stanley! – ordította. – Törüld meg az orrod, és viselkedj úgy, ahogy felnőtt férfihoz illik!

Stanley hirtelen megfordult, és ellenséges pillantást vetett Redre. Most már csakugyan megette a fene az egészet. Félt Redtől, de mégse fújhatott takarodót.

 

– Nyasgem, komám – mondta.

– Ha már erről van szó – felelte Red vontatott hangon –, nem árulnád el, mi a nyavalyának növeszted olyan nagy gonddal azt a gizgazt ott az orrod alatt, mikor vadon is nő a lyukában? – Olyan maró gúnnyal beszélt, hogy még be sem fejezte a mondatot, s máris mindenki dőlt a röhögéstől.

 

– Az annya, ezt a Redet! – vihogott Wilson.

Stanley elvörösödött, s lépett egyet Red felé. – Nem tűröm, hogy ilyen hangon beszélj velem!

 

Red mérges volt, s égett a vágytól, hogy verekedhessen. Tudta, hogy Stanleyt játszva megrakhatja. Volt ugyan valami, ami zavarta, valami, amivel nem szívesen nézett volna szembe, mégis hagyta, hogy dühe úrrá legyen ezen az érzésen. – Ha akarom, laposra verlek, fiú! – figyelmeztette Stanleyt.

Brown fölállt. – Hé, Red! – szólt közbe. – Crofttal bezzeg nem volt merszed odaállni verekedni!

 

Red megtorpant, utálat fogta el önmaga iránt. Ez igaz. Habozott egy darabig. – Nem, vele csakugyan nem – mondta végül –, de közületek akárkivel szívesen megverekszem. – Tűnődni kezdett, csakugyan fél-e Crofttól. – Eh, le van szarva az egész – mondta, azzal ott hagyta Stanleyt.

A fiú azonban észrevette, hogy Rednek már nincs kedve verekedni, és utánament. – Csakhogy részemről ezzel nincs elintézve az ügy – jelentette ki.

 

Red ránézett. – Akkor nyasgem!

Stanley maga is meghökkent, mikor meghallotta saját szavait: – Mi az? Betojtál? – Biztosra vette, hogy ez egy kicsit túl erős volt.

 

– Ide figyelj, Stanley – felelte Red –, játszva laposra verhetnélek, de ma nincs kedvem verekedni. – Megint elfogta a méreg, de igyekezett visszafojtani. – Hagyd abba ezt a szarakodást!

Stanley sanda tekintetet vetett rá, aztán kiköpött a homokba. Erős kísértést érzett, hogy még valami cifrábbat is mondjon, de tudta, hogy úgyis az övé a diadal. Leült Brown mellé. Wilson odafordult Gallagherhez, és megcsóválta a fejét. – Sose hittem vóna, hogy Red képes visszatáncóni – dünnyögte.

 

Mikor Ridges látta, hogy nem háborgatják tovább, folytatta az ásást. Eltöprengett ugyan egy kicsit az epizódon, de aztán megnyugtatta a jóleső érzés, hogy ásó van a kezében. Pedig milyen vacak kis szerszám – gondolta. Papa jót röhögne, ha látná. Egészen belefeledkezett a munkába. Élvezte a testi erőfeszítéssel járó ismerős, kellemes érzést. Férfiember számára a munka a legjobb nyugtatószer – állapította meg magában. A gödör már majdnem teljesen elkészült, s Ridges egyenletes ritmusban, erélyes mozdulatokkal döngölni Kezdte talpával a fenekét.

Fülsértő, csattanó hang ütötte meg a fülüket, mintha légycsapóval az asztalra vertek volna. Nyugtalanul néztek körül. – Japcsi aknavető – dünnyögte Brown.

 

– Méghozzá egész közel! – morogta Martinez. Mióta partra szálltak, ezek voltak az első szavai.

A hadműveleti parancsnokság körül földre vetették magukat a katonák. Brown fülelni kezdett, s mikor meghallotta az egyre gyorsuló, vinnyogó hangot, a homokba temette az arcát. Az aknavető lövedéke mintegy százötven méterre robbant, s miközben Brown mozdulatlanul feküdt, tisztán hallotta, milyen félelmetes zúgással hasítja a gránát a levegőt, s korbácsolja szét maga körül a dzsungel lombjait. Nagy nehezen visszafojtott egy nyögést. Ez a lövedék még elég messze csapott be, de… Iszonyú pánik fogta el. Amikor megkezdődött egy-egy ütközet, mindig volt néhány pillanat, amikor Brown teljesen felmondta a szolgálatot, s ilyenkor azt csinálta, ami legelőször az eszébe ötlött. Most is, amikor a robbanás visszhangja elhalt a levegőben, izgatottan talpra ugrott. – Gyerünk, pucoljunk innen a fenébe! – ordította. – És Croft? – kérdezte Toglio.

 

Brown gondolkodni próbált. Ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy minél hamarább elkerüljön erről a partszakaszról. Támadt egy ötlete, s minden fontolgatás nélkül kapott rajta. – Neked van fedezéked, itt maradsz. Mi arrébb megyünk vagy fél mérfölddel, ha Croft visszajön, ott megtaláltok. – Elkezdte összekapkodni a holmiját, aztán egyszerre csak földhöz vágta az egészet. – Le van szarva – morogta –, később is ráér – azzal ügetni kezdett a parton. A többiek meghökkenve nézték, vállat vontak, aztán Gallagher, Wilson, Red, Stanley és Martinez hosszan elnyúló libasorban követte. Hennessey utánuk nézett, aztán Toglio és Ridges felé pillantott. A kókuszliget szélétől alig néhány méterre ásott gödröt magának, s most megpróbált belesni a ligetbe, de az olyan sűrű Volt, hogy tizenöt méternél messzebb nem lehetett látni a fáktól. Toglio fedezéke Hennesseyétől balra körülbelül húsz méterre volt, de mintha sokkal messzebb lett volna. Ridges gödre még Toglióén is túl, szinte a végtelenben. – Most mi a teendő? – kérdezte Hennessey halkan Togliótól. Legszívesebben ő is elszaladt volna a többiekkel, de nem merte megkockáztatni, félt, hogy kiröhögik. Toglio körülnézett, aztán guggolva átszaladt Hennessey gödréhez. Széles, barna arcáról dőlt a veríték. – Szerintem nagyon komoly a helyzet – jelentette ki drámai hangon, aztán belesett a dzsungelbe.

– Miért? Mi van? – kérdezte Hennessey. Mintha gombóc lett volna a torkában, és ez az érzés valahogy nem volt se kellemes, se kellemetlen.

 

– Az a gyanúm, hogy egy csomó japcsi megbújt egy aknavetővel a part közelében, és valószínűleg meg akar támadni minket. – Megtörölte az arcát. – Bárcsak a többiek is beásták volna magukat – tette hozzá.

– Ronda dolog tőlük, hogy megléptek – mondta Hennessey. Maga is meglepődött, milyen természetes a hangja.

 

– Fene tudja – mondta Toglio. – Brown sokkal tapasztaltabb, mint én. Az embernek bízni kell a fölötteseiben. – Átszitált egy kis homokot az ujja közt. – Visszamegyek a fedezékembe. Te csak maradj itt. Ha a japcsik támadnának, meg kell állítanunk őket. – Toglio fontoskodva beszélt, és Hennessey buzgón bólogatott. Akárcsak a moziban – gondolta. Homályos képek tolultak egymásra az agyában. Már látta is önmagát, amint hősiesen visszaver egy ellenséges támadást. – Oké, öcskös – mondta Toglio, és hátba veregette Hennesseyt. Aztán megint leguggolt, s elszaladt a saját fedezéke mellett Ridgeshez, s vele is beszélt. Hennesseynek eszébe jutott, hogy Red szerint Toglio csak akkor került a szakaszhoz, amikor a motomei hadművelet nehezén már túl voltak. Tűnődni kezdett, szabad-e bíznia benne.

Némán kuporgott a fedezékében, és a dzsungelt figyelte. Szája kiszáradt, minduntalan az ajkát nyalogatta; ha úgy látta, hogy megmozdult valami a bokrok közt, összeszorult a szíve. A parton síri csönd volt. így telt el egy hosszú perc, és Hennessey kezdett unatkozni. Hallotta, hogy egy teherautó fékje csikorog a fövényen, s mikor bátorságot vett magának, és hátrafordult, látta, hogy a parttól körülbelül egy mérföldre megint közeledik egy sor rohamcsónak. Nekünk küldenek segítséget – gondolta, de aztán ráeszmélt, hogy ez képtelenség.

 

Éles, csattanó hang hallatszott a dzsungelből, s a kilövést még egy követte. Aknavetők – gondolta Hennessey, s úgy érezte, csapdába került. S aztán, majdnem közvetlenül a feje fölött, fülsértő, csikorgó hangot hallott, olyasféle szívet tépő csikorgás volt, mint amikor egy autó hirtelen lefékez, hogy bele ne szaladjon a másikba. Hennessey ösztönszerűen összekuporodott a gödörben. A következő pillanatok teljesen elvesztek a számára. Irtózatos robbanást hallott – agyának szinte minden zugát betöltötte –, talpa alatt megmozdult és remegni kezdett a föld. Minden tagja megdermedt, mégis érezte, hogy sár fröcsög rá, s heves széllökés csapja meg a testét. Újabb robbanás következett, utána megint sár és földrengés, aztán újabb és újabb széllökés. Azon vette észre magát, hogy rémülten, sértődötten zokog a gödörben. Amikor még egy akna becsapódott, felsikoltott, mint egy kisgyerek: – Elég! Elég! – Aztán abbamaradt a lövöldözés. Hennessey azonban még majdnem egy teljes percig remegve lapult a gödör fenekén. Forró nedvességet érzett a combján, s első gondolata az volt, hogy megsebesült. Jóleső, megnyugtató gondolat volt, s lelki szemei előtt fölrémlett egy kórházi ágy képe. Aztán hátranyúlt, és undorral vegyes megkönnyebbüléssel fedezte fel, hogy csak összecsinálta magát.

Igyekezett nem mozdulni. Ha nem moccanok, nem mocskolom még jobban össze magam – gondolta. Eszébe jutott, amit Red meg Wilson szokott mondogatni, hogy „az embernek jól össze kell szorítania a segge lyukát”, s most jött rá, mit értettek ez alatt. Kuncogni kezdett. A gödör falai megrepedeztek, s Hennesseybe egy pillanatra belenyilallott a félelem, hogy ha újrakezdődik az aknatűz, beomolhatnak. Szagolgatni kezdte magát, és enyhe hányinger fogta el. Váltson gatyát? – töprengett. Csak egy alsónadrág volt még a hátizsákjában, s könnyen megeshetik, hogy egy álló hónapig azt kell hordania. S ha a rajta levőt eldobja, talán még meg is fizettetik vele.

 

Ugyan, dehogy fizettetik – gondolta; arra senkit se kötelezhetnek, hogy ha a tengeren túl elveszti valamilyen holmiját, kifizesse. Megint kuncogni kezdett. Hogy fog mulatni papa, ha majd elmeséli neki ezt a históriát! Egy pillanatra megjelent apja arca. Piszkálni kezdte valami, hogy szedje össze botorságát, és kukucskáljon ki a gödörből. Óvatosan fölegyenesedett; nemcsak attól félt, hogy észre találja venni az ellenség, hanem attól is, hogy még jobban összemocskolja az alsónadrágját.

Toglio és Ridges még mindig fedezéke mélyén lapult. Hennesey gyanakodni kezdett, hogy magára hagyták. – Toglio! Toglio tizedes! – kiáltotta, de csak rekedt suttogás jött ki a torkán. Választ nem kapott, s föl se merült benne a kérdés, hogy egyáltalán meghallották-e. Egyedül van – állapította meg –, teljesen egyedül, s a magányosság érzése iszonyú félelemmel töltötte el. Tűnődni kezdett, hol lehetnek a többiek. Ő még egyszer se vett részt harcban, igazán nem szép hát tőlük, hogy így cserbenhagyták. Egyre nagyobb keserűséget érzett a gondolatra, hogy nincs senki a közelében. A dzsungel sötét volt és baljóslatú, mint az égbolt, amikor fekete viharfelhők gyülekeznek rajta. Hirtelen úgy érezte, hogy egyszerűen nem bír tovább ott maradni. Kimászott fedezékéből, megmarkolta puskáját, s négykézláb kúszni kezdett, minél messzebb a gödörtől.

 

– Hová mész, Hennessey? – kiáltotta Toglio, aki hirtelen kidugta fejét a gödörből.

Hennessey összerezzent. – Megkeresem a többieket – motyogta. – Muszáj, mert összemocskoltam a gatyámat. – S elkezdett röhögni.

 

– Bújj vissza azonnal! – ordította Toglio.

A fiú visszanézett fedezékére, és érezte, hogy képtelen megint belebújni. S a part olyan tisztának és tágasnak látszott. – Nem – mondta –, mennem kell – azzal szaladni kezdett. Hallotta, hogy Toglio megint kiabál valamit, aztán nem hallott többé semmit, csak a saját lihegését. Hirtelen észrevette, hogy valami ide-oda csúszkál abban a zsákszerűségben, amelyet a bokavédő fölött kidudorodó nadrágja alkotott. Szinte eszelősen ráncigálta ki nadrágszárát a bokavédőből, s mikor az ürülék kipottyant, rohant tovább.

 

Elhaladt a jelzőzászlók mellett, ahol a rohamcsónakok kikötöttek, és észrevette, hogy a tengerésztiszt a dzsungel szélén hasal egy kis mélyedésben. Hirtelen megint felhangzott az aknavetők csattanása, s nyomban utána a közvetlen közelében kattogni kezdett egy géppuska. Gránátok robbantak üres pukkanással, mint a fölfújt papírzacskók. Úgy látszik, már űzőbe vették az aknavetős japcsikat – villant át agyán a gondolat. Aztán még hallotta a fölülről rázuhanó gránát iszonyú süvítését. Kicsit megpördült, és a földre vetette magát. Talán még a detonációt is érezte, mielőtt egy gránátszilánk kettéhasította az agyát.

*

Red talált rá, mikor az osztag visszatért, hogy csatlakozzék Toglióhoz. Az aknatüzet egy hosszú, cikcakkos futóárokban böjtölték ki, amelyet egy tartalék század ásott a part egyik távolabbi részén. Mikor megtudták, hogy a japcsi aknavető legénységét megsemmisítették, Brown kiadta a parancsot a visszatérésre. Rednek nem volt kedve senkivel se társalogni, s így önkéntelenül ő vette át a vezetést. Mikor befordult az egyik kanyarulatba, megpillantotta Hennesseyt. Arcra borulva hevert a homokban, mély hasadás volt a sisakján, s kis kerek vértócsa a feje körül. Egyik keze tenyerével fölfelé fordult, s az ujjai begörbültek, mintha meg akart volna markolni valamit. Red majdnem rosszul lett. Szerette Hennesseyt, de a szakasznak még jó néhány tagja iránt érzett effajta szeretetet – benne foglaltatott mindjárt annak a lehetősége is, hogy a végén velük is így jár. Különösen annak az éjszakának az emléke nyugtalanította, amikor a légitámadás alatt fent kuporogtak a hajó fedélzetén, és Hennessey fölfújta a mentőövét. Áhítattal vegyes borzadály fogta el egy pillanatra, mintha akkor éjjel valaki – vagy valami – ott leselkedett volna a hátuk mögött, és kiröhögte volna őket. Ott is csak sablon szerint mennek a dolgok, ahol aztán igazán nem volna szabad.

Brown Red mögé lépett, és zavartan meredt a holttestre. – Hogy is engedhettem, hogy ne jöjjön velünk? – kérdezte. Igyekezett nem gondolni saját felelősségére.

– Ki takarítja el a hullákat?

 

– A sírásó osztag.

– Hát akkor megkeresem őket, hogy vigyék el minél előbb – mondta Red.

 

Brown összeráncolta a szemöldökét. – Az a parancs, hogy maradjunk együtt. – Elhallgatott, aztán dühösen folytatta: – A kutyafádat, Red, fenemód gyáva vagy ma! Mindenkivel kikezdel, aztán visszakozol, rád jön a rapli… – Hennesseyre tekintett, és nem fejezte be a mondatot.

Red már ment is. Elhatározta, hogy aznap messze elkerüli ezt a partszakaszt. Kiköpött, s megpróbálta elfelejteni Hennessey sisakját, meg a vért, amely még mindig folydogált az acélba vágott résen keresztül.

 

A szakasz követte, s mikor visszaértek oda, ahol Togliót hagyták, valamennyien nekiláttak gödröt ásni maguknak a homokba. Toglio idegesen járkált föl-alá, s egyre azt hajtogatta, hogy többször is utánakiabált Hennesseynek, megpróbálta visszahívni. Martinez igyekezett megnyugtatni. – Oké, te igazán nem tehetsz a dologról – jelentette ki többször is. Fürge mozdulatokkal, erőlködés nélkül ásott a puha homokban, óta első ízben volt nyugodt. Hennessey halála egy csapásra eloszlatta rettegését. Most már nem történhetik semmi.

Mikor Croft visszatért, s Brown jelentette, mi történt, nem tett rá semmi megjegyzést. Brown megkönnyebbült, úgy érezte, csakugyan nem ő a hibás. Nem is gondolt rá többet.

 

Croft viszont egész nap Hennessey halálán töprengett. Később, mikor már nagyban dolgoztak a parton – utánpótlást raktak ki –, sokszor kapta magát azon, hogy ez jár az eszében. Pontosan olyan hatást váltott ki belőle, mint amikor rájött, hogy a felesége csalja. Az első pillanatokban – mielőtt még hatalmába kerítette volna a düh és a fájdalom – csak valami tompán lüktető izgalmat érzett, meg azt, hogy az élete bizonyos fokig megváltozott, sok minden nem lesz többé olyan, mint azelőtt. Most megint hasonló érzés fogta el. Hennessey hullája a mindenhatóságnak olyan perspektíváit tárta föl előtte, hogy nem is merte végiggondolni őket. Mégis egész nap ez járt az eszében, a hatalomról szőtt zavaros ábrándokat, s ugyanakkor balsejtelmek is gyötörték. Tantaluszi kínokat állt ki.

Második rész – AGYAG ÉS FORMA

1

Edward Cummings vezérőrnagy, a szigeten tartózkodó csapatok parancsnoka az előzetes eligazítások alkalmával úgy jellemezte törzstisztjei előtt Anopopejt, hogy olyan a formája, mint az okarínáé. Vitathatatlanul precíz hasonlat volt. A sziget körülbelül százötven mérföld hosszú és ötven mérföld széles törzse nagyjából ovális volt, magas hegylánc húzódott a tengelyében. S Anopopej törzséből majdnem merőlegesen nyúlt ki az okarína fúvókája, egy húsz mérföld hosszú félsziget.

 

Cummings tábornok csapatai e félsziget csúcsán szálltak partra, és a hadművelet első néhány napján körülbelül öt mérföldet nyomultak előre. A rohamcsapatok első hulláma kiugrott a csónakokból, keresztülgázolt a vízen, végigszaladt a fövényen, és beásta magát a dzsungel szélén. Az őket követő másodhullámok katonái elhaladtak állásaik mellett, és libasorban benyomultak a bozótba azokon az ösvényeken, amelyeket még a japánok vágtak. Egy-két napig alig ütköztek ellenállásba, mert a japán sereg zöme visszahúzódott a partról, mikor a hajók ágyúzni kezdtek. Az első napokban az előnyomulás tempóját csak igen rövid időre lassította le egy-egy lesből támadó, kisebb csapat, egy-egy vízmosásban vagy ösvényen felállított ideiglenes védelmi állás. A katonák óvatosan tapogatóztak előre, mindig csak pár száz métert haladtak, s mielőtt egy-egy század továbbindult volna, egész csomó járőrt küldött ki, hogy derítsék fel az előttük levő terepet. Összefüggő arcvonalról – legalábbis néhány napig – szó sem volt. A katonák kis csoportokban szivárogtak keresztül a dzsungelen, apróbb csatározásokat folytattak még náluk is kisebb csoportokkal, aztán mentek tovább. Mindent összevéve, előrenyomultak ugyan, de az egyes különálló egységek sohasem előre megszabott irányban mozogtak. Mintha egy csomó hangya ráncigált volna kínos-keservesen egy maroknyi kenyérmorzsát a fűben.

A harmadik napon elfoglaltak egy japán repülőteret. Jelentéktelen ügy volt az egész – negyed mérföld hosszú tisztás, egy bozótba rejtett kis hangár meg néhány épület, amelyet már le is romboltak a japánok –, de azért bekerült a csendes-óceáni hadijelentésekbe, és a legfrissebb hírek vége felé a bemondók is megemlítették a rádióban a sikeres akciót. A repülőteret két szakasz foglalta el: arrafelé cirkáltak a dzsungelben, megsemmisítették a tisztás védelmére hátrahagyott egyetlen géppuskát kezelő rajt, s rádión jelentették az esetet zászlóaljuk parancsnokságának. A tábornok csapatainak állásai közt aznap éjjel jött létre első ízben némi kapcsolat. A tábornok a hevenyészett repülőtér mögött néhány száz méterrel építette ki az arcvonalat, s este onnan hallgatta, hogyan lövi a japán tüzérség a repülőteret. Másnap reggel kilencig csapatai újabb fél mérföldet nyomultak előre a félszigeten, és az arcvonal megint lomhán guruló, különálló higanycseppecskékre szakadt.

 

Lehetetlen volt bármiféle rendet is tartani. Megesett, hogy két század hajnalban még úgy indult el, hogy szárnyuk teljesen összeért, s napszálltáig, amikor tábort ütöttek, egy mérföldnyire elszakadtak egymástól. A dzsungel jóval nagyobb ellenállást tanúsított, mint a japánok, és a katonák, ahol csak lehetett, igyekeztek kikerülni: patakok partján nyomultak előre, a vadon nőtt kókuszligetek viszonylag nem nagyon szövevényes bozótjában törtek utat maguknak, és örültek, ha néha-néha egy kunai-fűvel borított tisztáson haladhattak keresztül. Csakhogy a japánok a legváratlanabb időpontokban árasztották el gránátokkal a tisztásokat, így aztán a katonák végül ezeket is kerülték, és a dzsungel ritkásabb részein található szeszélyes ösvényeken botorkáltak előre.

A hadművelet első hetében vitán felül a dzsungel volt a tábornok legerősebb ellenfele. A partra szállt csapatokat figyelmeztették ugyan, hogy Anopopej őserdői félelmetesek, attól azonban, hogy ezt tudták, nem lett könnyebb a dolguk. A sűrűbb részeken a katonáknak sokszor egy álló órájukba került, míg ötven-hatvan métert előbbre jutottak. Az őserdők mélyén majdnem százméteres faóriások nőttek, legalsó ágaik is hatvan-hetven méter magasan voltak a földtől. Az alattuk levő teret ugyancsak fák töltötték ki, koronáiktól nem lehetett látni az óriás fákat. S ami kis hely még maradt, ott indák, páfrányok, vadbanánfák, satnya pálmák, virágok és bokrok fullasztó szövevénye szorongott. Nehéz leveleiket a lombok közt átszűrődő kevéske fény felé emelgetve próbáltak levegőhöz jutni, és táplálékot szívni magukba, akár a kígyók a verem fenekén. A dzsungel mélyén állandóan olyan sötét volt, amilyen nyári vihar előtt az égbolt, s szellő sem rezdült. Nyirkos, tapadt és forró volt minden: a dzsungel hatalmas, olajos faggyúcsomóra emlékeztetett, amely egyre jobban átforrósodik az óriási raktár sötét, fullasztó boltívei alatt. A növényzetet mint a láng nyaldosta a hőség, s a lombok elképesztően nagyra nőttek. A sűrűben, a nyirkos forróságban mindig hallatszott valamilyen hang. Madarak cserregtek, apró állatok visítottak, néha kígyók surrantak zizegve tova, s e sokféle lárma alatt süket, szinte tapintható csönd honolt, olyan csönd, hogy még a fű és a lombok önfeledt növekedésének neszét is hallani lehetett.

 

A dzsungel sűrűjében nem lehetett se letelepedni, se mozogni, A katonák az őserdők szélén nyomultak előre, az aljnövényzeten gázoltak át, meg a kisebb kókuszerdőkön. De még az Ilyen helyeken sem láttak húsz-harminc méternél messzebb, így aztán a hadművelet – kezdeti szakaszában – csupán kis csoportok tapogatózó mozdulataira korlátozódott. A félsziget ezen a részén mindössze egy-két mérföld széles volt, a tábornok kétezer embert állított csatasorba egyik szélétől a másikig, mégis alig alkottak csak valamennyire összefüggő láncot. Két-két száznyolcvan főből álló század közt akárhány japán katona átszivároghatott. Még ha aránylag könnyű volt is a terep, a századok csak ritkán próbáltak meg egy-egy szakaszon összefüggő arcvonalat kialakítani. Az az elképzelés, hogy majd összefüggő arcvonalat alkotnak, még akkor is csak elképzelés maradt, amikor már egy hete tapogatóztak a dzsungelben. Az előrenyomuló csapatok mögött mindenhol maradtak japánok, és a félszigetnek a tábornok által elfoglalt részén, a dzsungel minden pontján szünet nélkül folytak velük az utóvédek csatározásai, s a végén mintha az okarína egész fúvókáját tüskék borították volna. Éktelen zűrzavar uralkodott állandóan.

A tábornok mindezt előre látta, és számításba is vette. Hatezer emberének kétharmada állandóan az arcvonal mögött tevékenykedett: részben utánpótlást szállított, részben pedig biztosító járőrökbe osztva a dzsungelt fésülte át. A tábornok már a hadművelet megkezdése előtt tudta a hírszerzők jelentéseiből, hogy a japánoknak legkevesebb ötezer embere áll szemben vele, s katonái ebből az ötezerből csak néhány százzal kerültek érintkezésbe. A japán parancsnok, Toyaku tábornok nyilván hosszú távú védekezésre rendezkedett be. A szórványos légi felderítés, amelyet a hadsereg-főparancsnokság csak nagy ritkán engedélyezett Cummingsnak, mintha csak ezt akarta volna igazolni: a pilóták olyan fényképekkel tértek vissza, amelyekből kiderült, hogy Toyaku erős védőállást épített ki az Anopopej közepén húzódó hegylánctól el egészen a tengerig. Cummingsnak, miután elfoglalta a félszigetet, csapatait kilencvenfokos szögben balra kellett fordítania, hogy szembekerüljön a Toyaku által kiépített védővonallal.

 

Cummingsot épp ezért nem izgatta, hogy csak lassan nyomul előre. Mihelyt csapatai elérik a Toyaku-vonalat, a fő feladat nyilván az lesz, hogy tisztességesen ellássa őket utánpótlással, ehhez pedig út kell, amely lépést tud tartani előnyomuló katonáival. A tábornok már a partraszállás második napján arra a jogos következtetésre jutott, hogy a döntő harcokat sok-sok mérfölddel beljebb kell majd megvívnia a japánokkal. Azonnal ki is vezényelt ezer embert útépítésre. Egy tűrhető állapotban levő ösvénnyel kezdték a munkát – ezen közlekedtek a japán gépkocsik a repülőtér és a tengerpart közt –; a hadosztály műszaki alakulatai kiszélesítették, és beszórták a tengerpartról odaszállított kaviccsal. A repülőtéren túl azonban az ösvények kezdetlegesek voltak, és egy hét múlva újabb ezer embert osztottak be útépítésre.

Egy-egy mérföldnyi útszakasz a kétezer embernek három napjába került, így aztán az előnyomuló csapatok állandóan megelőzték őket. A harmadik hét végére a harci erők tizenöt mérföldnyire hatoltak a félsziget belsejébe, az út viszont csak feleaddig ért. Az utánpótlást ellátó oszlopokkal kellett szállítani, s ez majdnem újabb ezer embert vett igénybe.

 

A hadművelet minden különösebb esemény nélkül folyt tovább egyik napról a másikra, a rádió híreiben többé meg sem említették. A hadosztály veszteségei jelentéktelenek voltak, és az arcvonal kezdett végre kialakulni valahogy. A tábornok ügyelt rá, hogy a part menti dzsungelben felütött táborokban szünet nélkül foglalkoztassák az embereket és a járműveket, egyébként pillanatnyilag beérte az arcvonal mögött maradt japánok megsemmisítésével, az útépítéssel és csapatainak lassú tempóban való előrenyomulásával. Tudta, hogy a harcokra egy-két hét, legrosszabb esetben egy hónap múlva kerül sor.