9

Miután visszatértek az arcvonalból, a felderítők ismét az útépítésen dolgoztak. Az első vonalakban levő századok többször is előrenyomultak, és a hadtápterületen levő katonák úgy hallották, hogy már egészen közel vannak a Toyaku-vonalhoz. Tulajdonképpen alig tudtak valamit róla, hogyan halad a hadművelet. A napok eseménytelenül követték egymást, és a katonák már azt sem tudták megmondani, hogy néhány nappal előbb mi történt. Éjszakánként őrt álltak, szürkület után félórával fölébresztették őket, megreggeliztek, elmosták csajkájukat, megborotválkoztak, és fölkapaszkodtak a teherautóra, amely kiszállította őket a dzsungelen keresztül az útnak arra a szakaszára, ahol dolgoztak. Délben visszatértek, ebéd után ismét kimentek, és késő délutánig dolgoztak. Akkor visszajöttek, megvacsoráztak, esetleg megfürödtek a folyóban a tábor mellett, és sötétedés után nem sokkal lefeküdtek. Éjszakánként másfél óra hosszat kellett őrségben lenniük, s lassanként annyira megszokták, hogy már nem is emlékeztek rá, milyen lehet, ha nyolc óra hosszat egyfolytában alszik az ember. Beállt az esős évszak, és állandóan csuromvizesek voltak. Egy idő múlva már ezen se bosszankodtak. Szinte magától értetődőnek tartották, hogy nedves a ruhájuk, s jóformán nem is emlékeztek rá, milyen érzés volt, amikor még száraz egyenruhában jártak.

 

Visszatérésük után körülbelül egy héttel megjött a posta. Hosszú hetek óta most kaptak első ízben levelet, s egy estére megváltozott megszokott, sablonos napirendjük. Ugyanaznap este kapták meg nagy ritkán kijáró söradagjukat is. A katonák egykettőre végeztek a három üveggel, aztán csak ültek, jóformán szó nélkül. A sör korántsem volt elég ahhoz, hogy lerészegedjenek tőle; inkább csak rosszkedvűek és elgondolkozók lettek. A sör föltárta agyukban az emlékezés kapuját, elszomorodtak, s mohó sóvárgás fogta el őket valami után, amit nem is tudtak volna megnevezni.

*

Aznap este, amikor megkapták a postát, Red éppen Wilsonnal és Gallagherrel ült együtt, velük itta meg a sörét, s csak sötétedéskor tért vissza sátrába. Ő nem kapott levelet, amin különben nem is csodálkozott, hiszen már több mint egy éve nem írt senkinek, de azért mégis némi csalódottságot érzett. Loisnak sohasem írt, és nem is hallott róla. A nő még a címét se tudta. Néha, rendszerint az olyan estéken, amikor posta érkezett, mégis elfogta egy pillanatra a remény, persze teljesen ok nélkül. Igaz, hogy Loisszal való ügye lezárult, de azért…

Amíg együtt volt bajtársaival, csak még nyomottabb hangulatba került. Gallagher átlapozta a feleségétől kapott tizenöt levelet, s máris nekikészülődött, hogy írjon az asszonynak, és válaszoljon a kérdéseire. Wilson meg a feleségére panaszkodott. – Olyan istenesen megkeféltem azt az átkozott nőszemélyt, hogy a büdös életben nem fogja elfelejteni, s most állandóan azzal gyötör, hogy mér nem küldök neki a zsoldomból.

– Úgyis börtönben fogod végezni – mordult rá Red. Mire visszatért a sátrába, végleg elcsüggedt. Félrerúgott a sátor elől egy üres sörösüveget, aztán bemászott a gödörbe. Míg a sötétben kisimította összegabalyodott pokrócait, halkan szitkozódott. – Jellemző erre a rohadt katonaságra – mondta Wymannek –, három üveg sört adnak! Mindig kitalálnak valamit, amivel megkínozhatják az embert.

 

Wyman megfordult fektében, és halkan megszólalt: – Én csak egy üveggel ittam meg. Szívesen neked adom a másik kettőt, Red.

– Hálás köszönet, fiú. – Red habozott. Amióta egy sátorban laktak, valami hallgatólagos barátságféle alakult ki köztük, de az utóbbi időben Wyman egyre többször próbált közeledni hozzá. Csak kezdjen el haverkodni valakivel az ember – gondolta Red –, aztán szépen kilövik mellőle. Wyman egyre inkább Hennesseyre emlékeztette. – Jobban tennéd, ha magad innád meg, fiú – mondta –, egyhamar nem osztanak megint sört.

 

– Á, nem rajongok érte.

Red fölbontott egy üveggel, és odanyújtotta Wymannek. – Rajta, mind a ketten megiszunk egy üveggel. – Pedig ha mind a kettőt elfogadta és megitta volna, lehetséges, hogy el tudott volna aludni. Az óta az este óta, amikor előrementek az arcvonalba, állandóan kínozta a veséje, egész éjszakákat ébren töltött. S miközben álmatlanul fetrengett, gondolatban mindig újra meg újra átélte azt a pillanatot, amikor várta, hogy a japán katona átdöfje a szuronnyal. Két üveg sör azonban nagy ajándék lett volna, kicsit túlságosan is nagy. Módot adott volna Wymannek, hogy igényt tartson a barátságára. Pedig jobb, ha nincs az embernek senkije.

 

Néhány percig szótlanul iddogáltak. – Sok levelet kaptál, öcskös? – kérdezte Red.

– Egy egész csomót az anyámtól. – Wyman cigarettára gyújtott, és elfordította tekintetét.

 

– És mi van a barátnőddel, azzal a hogyishívjákkal?

– Nem tudom, ő nem írt.

 

Red elfintorította arcát a sötétben. Rájöhetett volna Wyman viselkedéséből. Elajándékozta a sörét, és egyedül emészti magát a sátorban – igazán kitalálhatta volna, hogy Wymannek valami baja van, s nem kezdett volna beszélgetni vele. – Ott egye meg a fene, öcskös, majd csak fog írni egyszer– bökte ki végül.

Wyman a pokrócával babrált. – Nem értem a dolgot, Red. Amióta ideát vagyunk, egyetlen levelet sem kaptam tőle. Odahaza az Államokban mindennap írt.

 

Red felhajtott egy korty sört. – Eh, biztos csak elvesztek a levelei a tábori postán.

– Eleinte magam is azt gondoltam, de most már nem hiszem. Amíg az elosztósátorban voltam, nem is számítottam rá, de ide már kétszer is jött posta, anyámtól mind a kétszer egész csomó levelet kaptam, tőle egyet sem.

 

Red megtapogatta az orrát, és sóhajtott egyet.

– Őszintén szólva, most már félek is a levelétől, Red. Valószínűleg a búcsúlevél lesz.

 

– Sok nő van a világon, öcskös. Annál jobb, minél előbb megtanulod.

Wyman hangja sértődötten csengett. – Nem olyan lány az, Red. Csuda klassz kis teremtés. Magam sem tudom, miért, de egészen más, mint a többi lányok.

 

Red dörmögött valamit. Wyman érzelmi kitörése megzavarta, és tudta, hogy még nincs vége. Húzott még egyet az üvegből, és fanyarul elmosolyodott. Ez a fizetség ezért a nyavalyás sörért – morogta magában. Aztán hirtelen megint maga előtt látta Wymant, amint egész este magányosan töpreng a sátorban, s egészen ellágyult a gondolatra. – Keserves dolog csak úgy ülni, és emészteni magát az embernek – mondta. Lényének azonban csak egy része érzett együtt Wymannel. A mások gondjai általában untatták. Mindenkinek be kell vernie az orrát egyszer, s úgy látszik, most Wymanen a sor.

– Hogy ismerkedtetek össze? – kérdezte.

 

– Hát Larry Nesbittnek a húga, Larry a haverom volt, már beszéltem róla, biztosan emlékszel rá.

– Aha. – Rednek rémlett valami.

 

– Szóval gyakran eljártam Larryékhez, láttam is a lányt, de akkor még egész kicsi volt, ügyet sem vetettem rá. De aztán egyszer, két hónappal azelőtt, mielőtt bevonultam volna, nem találtam Larryt otthon, s akkor figyeltem föl a lányra. Mintha valahogy hirtelen megnőtt volna. Megkérdeztem tőle, nincs-e kedve sétálni egyet, aztán leültünk a parkban, és beszélgettünk, és… – Wymannek elakadt a hangja. – Rengeteg mindenről lehetett vele beszélni, és nem is tudom, hogy történt, csak ültünk ott a parkban a padon, én elmondtam neki, hogy sportújságíró szeretnék lenni, ő meg, hogy ruhatervező. Először kinevettem, de aztán rájöttem, hogy csakugyan komolyan gondolja, s aztán sokáig beszélgettünk a terveinkről. – Kiitta a sörét.

– Rengetegen mentek el a pad előtt – folytatta Wyman –, s játszani kezdtünk, tudod, megpróbáltuk kitalálni, hogy milyen idősek, meg miből élnek, s hogy boldogok-e vagy sem. Aztán elkezdtük megtárgyalni a közös ismerőseinket, szóval nem tudtuk abbahagyni.

 

Red vigyorgott. – És aztán megkérdezted, hogy mi a véleménye rólad.

Wyman csodálkozva bámult rá. – Honnan tudod?

 

– Csak úgy sejtettem. – Rednek eszébe jutott az a park ott, a bányaváros főutcájának a végén. Egy pillanatra fölrémlett előtte Ágnes arca, s hallotta a saját hangját is: – Tudod, én nem hiszek Istenben. – Elfogta a szomorúság, s csendesen elmosolyodott. Olyan szép estéje soha nem volt több egész életében. – Milyen évszak volt? Nyár? – kérdezte Wymantől.

– Igen, kora nyár.

 

Red megint elmosolyodott. így történik ez minden nyavalyás fiatalemberrel, és mindegyik azt hiszi, hogy valami különleges élményben van része. Valószínű, hogy Wyman bátortalan kamasz lehetett, s szinte maga előtt látta, ahogy ott ül a parkban egy lány mellett, s olyan dolgokról beszél neki, amiket senki másnak el nem mondott volna. És valószínű, hogy a lány is ugyanolyan bátortalan volt, mint ő. – Tudom, mit érzel, öcskös – mondta.

– De azt is tudnod kell, hogy elárulta, hogy szeret – mondta Wyman dacosan, mintha attól félne, hogy Red kineveti. – Az után az este után állandóan együtt jártunk.

 

– S mit szólt hozzá az anyád?

– Ó, neki nem nagyon tetszett a dolog, de én nem sokat törődtem vele. Úgyis tudtam, hogy előbb-utóbb meg fogom győzni.

 

– Néha nagyon nehéz – mondta Red. – Az ember sose tudhatja, mi sül ki a dologból.

Wyman a fejét rázta. – Ide figyelj, Red, lehet, hogy ostobán hangzik, amit mondok, de amikor Claire-rel voltam, mindig úgy éreztem, hogy egyszer még lesz belőlem valaki. Egy-egy randevú után, miközben magányosan kószáltam egy darabig, a fene tudja, miért, de biztos voltam benne, hogy egy szép napon nagymenő leszek. Igen, egész biztos voltam benne. – Egy pillanatra elhallgatott, és eltöprengett azon, amit mondott.

 

Red nem tudta, mit válaszoljon. – Ajaj, öcskös, sokan éreznek ám ugyanígy.

– Nem, hidd el, Red, a mi esetünk egészen más volt. Csakugyan egészen különleges eset.

 

Red összerezzent. – Lehetséges – dörmögte. – Sokan éreznek így, aztán valamiért füstbe megy az egész, vagy egyszerűen ráunnak egymásra.

– Mi nem untunk volna rá egymásra, Red. Hiszen mondtam, hogy szeretett. – Megint töprengeni kezdett, egészen feszült lett az arca. Maga köré csavarta a pokrócot, aztán így folytatta: – Nem létezik, hogy hazudott volna, Red, nem olyanfajta lány volt. Nem olyan olcsó kis ringyó. – Megint elhallgatott, aztán hirtelen kitört. – Vagy gondolod, hogy hazudott?

 

– Ugyan, szó sincs róla – mondta Red. Úgy érezte, mintha arcul ütötték volna. – Dehogy hazudott, csak, tudod, az ember változik.

– Ő nem – mondta Wyman. – Ő nem az a fajta. – Érezni lehetett a hangjában a csalódottságot, hogy nem tudja szavakba önteni az érzéseit.

 

Red arra gondolt, hogy Wymannek az anyját is segítenie kellett volna, ha feleségül veszi a lányt, s pillanatok alatt maga elé képzelte ennek minden következményét: a veszekedéseket, az anyagi gondokat, amelyek lassan elemésztik fiatalságukat, s a végén ők is olyanná lesznek, mint azok az emberek, akik elhaladtak előttük ott, a parkban. Igen, Red már tisztán látott. S ha Wyman nem ezzel a lánnyal akad össze, hanem egy másikkal, akkor is ugyanez lett volna a helyzet, mert harminc év után minden nő ugyanúgy néz ki, és Wymanből soha nem lett volna nagymenő. Elképzelte Wyman jövőjét, és föllázadt magában. Nagyon szeretett volna valami vigasztalóbbat mondani Wymannek, mint azt, ami a meggyőződése volt; hogy nem fontos az egész. De nem tudott semmit se kitalálni, bebújt hát a pokróca alá. Fájt a háta. – Azt hiszem, öcskös, okosabban teszed, ha megpróbálsz aludni – mondta.

– Igazad van – dünnyögte Wyman.

 

S Redet megint elfogta – mint valami újra meg újra visszatérő lázroham – az az ismerős, fájó érzés, amely az öregedéssel, a szomorúsággal és a bölcsességgel jár együtt.

*

Croft és Martinez sem kapott levelet; ők nem is kaptak soha.

Ridgesnek az apja írt. A levél szemmel láthatólag nagy fáradsággal, durva, vonalas papírra íródott, mélyen belevésődtek a ceruzavonások. Ridges odaadta Goldsteinnek, hogy olvassa fel neki. így szólt: „Kedves fijam, nekem is meg mindnyájunknak nagyon hiányzol, a gabonát learatuk, kaptunk érte egy kis pénzt, valahogy megélünk belőle, hál’ istennek. Sim majdnem tizenöt centit nőt, a többi testvéreid is egészségesek, mama is elég jól bírja magát. Az öreg Henry elvesztete három holdját, nagy kár de a Társaság nem hajlandó haladékot adni. Nagyon örülünk a pénznek, amit kűttél, derék fiú vagy, minnyájunknak ez a nézetünk. Szerető apád.”

– Nagyon szép levél – mondta Ridges, mikor Goldstein a végére ért. – Papa nagyon jól tud írni.

– Csakugyan szép levél – mondta Goldstein. Újból elolvasta felesége egyik levelének utolsó sorait. „Danny tegnap érdeklődött felőled, mindig újra meg újra elmondom neki, hogy papa a katonaságnál van, s egy pillanatra sem feledkezik meg róla. Ó, Joey, olyan okos a kicsi, úgy szeretném, ha láthatnád, olyan gyorsan nő, hogy öröm nézni. Tegnap azt kérdezte: Mikor jön papa haza a bummbummozásból? Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Manny Straus megígérte, hogy csinál róla néhány fényképet…”

Goldstein fájó sóvárgással szopogatta a sörét.

*

Wilson másnap reggel még egyszer felolvastatta magának Gallagherrel felesége egyik levelét. Miközben Gallagher olvasott, többször is dühösen elnevette magát.

„Nem vagyok hajlandó tovább tűrni, mert mindig jó feleséged voltam, tudod, hogy mindig minden pénzemet odaadtam, ha kellett, és most igenis jogom van havi százhúsz dollárra. Beszéltem az elöljáróságon Wes Hopekindsszel, és azt mondta, hogy köteles vagy ideadni nekem azt a pénzt, majd a katonaság elintézi, és te nem tehetsz ellene semmit. Ha nem küldöd el magadtól, Woodrow, írok a katonaságnak, tudom a címet, mert Wes megmondta, hogy mit kell csinálnom. Elegem van belőle, hogy jó feleséged legyek, ha egyszer nem akarod megérteni…”

– Hát mit szósz ehhez a vén szarzsákhoz? – kérdezte Wilson. Dühös volt, és máris a válaszon törte a fejét. – Ma este írni fogsz neki a nevemben. Meg akarom értetni vele, hogy úgyse megy ezzel a nyavalygással semmire. – Már meg is fogalmazott magában néhány mondatot. – Okosabb vóna, ha tisztességes asszony móggyára viselkednél, és abbahagynád ezt a rohatt nyavalygást meg piszkálódást, mert különben mérget vehecc rá, hogy nem megyek vissza hozzád. – Gondolatban kitörölte a „rohadt” szót. Tudniillik valamilyen homályos okból viszolygott attól, hogy levélben ilyen közönséges szót használjon. – Sok asszony örülne, ha én vónék a férje. Ezt te is nagyon jól tudod. Ki nem állhatom az olyan asszonyt, akinek egyéb se jár az eszében, mint hogy az utósó centet is elvegye a férjitül. Előfordúhat, hogy a katonaságnál is szükségem van egy kis pízre, nem árt, ha van nálam. Nem vagyok hajlandó többet tárgyalni az anyagi támogatásról. – Wilson el volt keseredve, úgy érezte, hogy igaza van, s szinte kéjes örömmel töltötte el, mikor ilyen mondatokat megfogalmazott magában. Még sok minden megfordult az agyában, amit meg akart írni az asszonynak, és mindig megörült, valahányszor egy-egy csípősebb mondat jutott az eszébe.

 

A sátor bejáratánál ült a gödör szélén, és hunyorogva nézett a napra. – Ott van például az a másik, az a lány – mondta Gallaghernek –, az rendes teremtés. A legutóbbi postával kaptam tüle levelet, Red olvasta fel, azt írta, hogy alig várja, hogy visszamennyek Kansasba, összeházasodunk, aztán lemegyünk Délre. Az aztán asszony. Az mindig rendesen főzött nekem, megstoppolta a holmijaimat, ha szombatonként ügyeletes vótam, kikeményítette az ingeimet, és úgy szeretett, ahogy még nem szeretett senki.

Gallagher undorodva s kicsit irigyen kiköpött. – Micsoda disznó vagy. Ha már ilyen fenemód szereted, mért nem mondod meg neki, hogy nős vagy, és szakítasz vele?

 

Wilson úgy nézett rá, mintha Gallagher megőrült volna. – Mi a fenének mondanám meg neki, ember? – tiltakozott. – Mit t’om én, mit érzek maj’ akkor, ha eccer leszerelek. Leheccséges, hogy csakugyan elmegyek Kansasba, és szakítok azzal a másik asszonnyal. Az ember az ilyesmit sohase tudhattya biztosan előre. Átkozott szégyen lenne, ha elmesélném neki a dógot, aztán már nem vóna ott, amikor utánamegyek. – Megrázta a fejét, és kuncogni kezdett. – Minél kevesebbet mesél el az ember egy asszonynak, annál jobb.

Gallagher dühbe gurult. – Nyavalyás disznók, olyanok vagytok, mint az állatok.

 

– Áh.

Gallagher tovább fortyogott magában. Az ilyen Wilson-féle fickók könnyen veszik az életet, és más fizet rá. Ez nem tisztességes dolog. Igazsága tudatában, ugyanakkor irigykedve meredt a dzsungelre.

 

Egy idő múlva lecsillapodott, és ismét átnézte a postáját. Előző este csak annyi ideje volt, hogy a feleségétől kapott leveleket elolvassa. Csupa régi levél volt, a legutolsó is legalább egy hónapja kelt, s kicsit csodálkozva gondolt rá, hogy közben már valószínűleg apa lett. Az a dátum, amikor felesége szerint a gyereknek meg kellett születnie, már jó néhány napja elmúlt, de Gallagher egyszerűen képtelen volt elhinni. Mindig az volt az érzése, hogy amiről a felesége ír, ugyanaznap történik, amikor ő a levelet olvassa. Ha például az asszony azt írta, hogy másnap meglátogatja valamelyik barátnőjét, Gallagher a levél olvasása közben azt hitte, hogy Mary éppen akkor van a barátnőjénél. Az eszével persze tudta, hogy nem így van, mégis mindig úgy érezte, hogy az asszony éppen akkor teszi ezt vagy azt, amiről ír, amikor ő a leveleit olvassa.

Most átnézte a többi levelet. Átfutott egy anyjától kapott levelet, és hangosan felolvasott Wilsonnak néhány mókás részletet abból, amelyet Whitey Lydon írt neki. Aztán felbontott egy nagy, vastag borítékot, és elővett belőle egy újságot. Kis formátumú lap volt, mindössze nyolc oldal, s rosszul volt nyomva. – Ennek a lapnak szoktam dolgozni – mondta Wilsonnak.

 

– Nem is tudtam, hogy riporter voltál.

– Á, ez politikai lap. A pártvezetőség olyankor szokta kiadni, amikor választások előtt állunk. – Megnézte a dátumot. A lapot júniusban nyomták. – Hát ez bizony átkozottul régi – mondta. Mikor átfutotta a fejlécen szereplő neveket, elfogta az irigység: a hirdetési rovatot egyik barátjára bízták, aki nem volt katona. Gallagher tudta, hogy ez mit jelent. A legutóbbi választásnál, mielőtt bevonult volna, házról házra járt a kerületében, adományokat gyűjtött a lap számára. A hirdetési rovatot mindig arra bízták, aki a legtöbb pénzt szedte össze, és az illető rendszerint valamilyen iskolaszéki megbízást is kapott a kerületben. Ő csak néhány száz dollárral maradt le, s azzal vigasztalták, hogy jövőre biztos ő lesz az első.

 

– Milyen átkozott pechem van, hogy éppen most vagyok katona – mondta dühösen. Olvasgatni kezdte az újságot. Egy kövér betűkkel szedett cím fölkeltette a figyelmét.

ANDREWS ELÁRULJA A KILENCEDIK KERÜLETET!
RÚGJÁTOK KI!

Megint megkezdődött Andrews körül a nagy propaganda, akárcsak a legutóbbi választás alkalmával, amikor azzal a jelszóval indult, hogy andrews a kommunizmus ellen. Emlékeznek még rá, olvasóink?És aztán mit tett a kommunizmus ellen? S-E-M-M-I-T, legalábbis tudtunkkal. Egyik közvetlen munkatársa a CIO egyik alelnöke volt, egy másik pedig a New York-i Náciellenes Liga igazgatója, azé a ligáé, amelyik, mint olvasóink is tudják, nem volt hajlandó Coughlin Atya útmutatásait követni, és bojkottálni akarta a katolikus Francot.

Hát idefigyelj, Jimmy Andrews, te öreg csibész, vedd tudomásul, hogy a szürke, vén gebe már nem ugyanaz, mint volt, vigyázz hát, nehogy rosszul lépj. Ne tedd lóvá a közvéleményt meg a veteránokat, és gondold meg jól, mit beszélsz. Segítsd a veteránokat, és ne tedd nevetségessé őket. A körmödre nézünk, Jimmy Andrews, a kilencedik kerület választói nem tűrnek árulót. Vigyázz, hogy kikkel veszed körül magadat. A pártban nincs helye az olyan embereknek, mint te vagy. Elegünk van már ezekből az ócska trükkökből.

NEM TŰRÜNK A SORAINK KÖZT ÁRULÓT!
NINCS SZÜKSÉGÜNK KOMMUNISTÁKRA!
KI A PÁRTBÓL ANDREWSSZAL!

Gallaghert olvasás közben fojtó düh fogta el. Igen, az ilyenfajta fickókra kell vigyázni, ezekre a rohadt kommunistákra. Eszébe jutott, hogy egyszer, amikor teherautósofőr volt, az AFL megpróbálta beszervezni. Jelentette a dolgot a kerületi pártvezetőségnek, s a szervező nem jelentkezett többet. Mégiscsak furcsa, már ő maga is észrevette, hogy vannak fickók a pártban, akik a vörös munkásvezérekkel kacérkodnak, mint például a nagy Joe Durmey meg ez a Jimmy Andrews nevű fickó, márpedig árulókra semmi szükség. Legalábbis Gallaghernek ez volt a véleménye. Ugyanezek a fickók dolgoztak mindig ellene, nem csoda, hogy soha nem vitte semmire. Irigység fogta el, mikor eszébe jutott Whitey Lydon. Mindenki vitte valamire, ő meg itt csücsül a pácban. Senkiben sem szabad bízni. Ember embernek a farkasa.

 

Összehajtogatta az újságot, és a zsebébe gyömöszölte. Croft már szólította őket, előbújtak a sátrakból, és a teherautó felé baktattak, amely elszállítja őket az útnak arra a szakaszára, ahol dolgoztak. A nap még csak egy órája kelt föl, a levegő kellemesen üde, egyáltalán nem volt meleg. Gallagher emlékezetében homályosan fölrémlettek azok a kora nyári reggelek, amikor munkába indult, és a járda még friss és hűvös volt a nyári éjszakától. Már el is feledkezett az újságról, és csöndesen dudorászott magában, miközben fölkapaszkodott a gépkocsira.

*

A postán – kúp alakú sátor volt, két tábori asztal állt benne–a postakezelő éppen néhány levelet szortírozott, amelyet rossz helyre címeztek. Hennessey számára is érkezett vagy húsz levél, s vékony zsineggel átkötve ott hevert már néhány órája az asztal sarkán. A postakezelő végre fölfigyelt rájuk. Azzal szokott büszkélkedni, hogy az ezred valamennyi katonájának a nevét ismeri, s most dühös volt, mert nem tudta hová tenni Hennesseyt.

– Lehet, hogy ezt a Hennesseyt elhelyezték a törzsszázadtól? – kérdezte a segédjétől.

– Fogalmam sincs róla, de a név ismerős. – A segéd gondolkozott egy pillanatig, aztán így folytatta: – Várj csak, most jut eszembe. Hennessey aznap elesett, amikor partra szálltunk. – Fenemód élvezte, hogy neki eszébe jutott, amit a postás elfelejtett.

 

– Csakugyan – vágta rá gyorsan a postakezelő. – Mindjárt a parton kinyírták, beszéltem is róla Brownnal. – Az összekötözött levélcsomagra pillantott, sóhajtott egyet, aztán ráütötte a bélyegzőt: „Címzett elesett.” Éppen be akarta dugni a leveleket a lábánál heverő zsákba, amikor föltűnt neki a feladó. Végigfutotta valamennyi borítékot, és fölfedezte, hogy mindegyiken ugyanaz áll. – Hé, nézz csak ide – szólt oda a segédjének.

Valamennyi levélre ez volt írva feladónak: „Mama és Papa, 12 Riverdale Avenue, Tacuchet, Indiana.” A segéd elolvasta, s egy pillanatra fölrémlett előtte egy rózsás arcú öregúr meg egy ősz hajú néni: a sok ezer, alkoholmentes italokat, szájvizeket meg fogkrémeket reklámozó plakáton szereplő Mama meg Papa.

 

– Hát ez szomorú – mondta.

– Bizony szomorú.

 

– Elgondolkozhat rajta az ember – tette hozzá a segéd.

*

Ebéd után Gallagher a sátrában üldögélt, mikor Croft a nevét kiáltotta. – Mi baj? – kérdezte Gallagher.

– A lelkész szeretne beszélni veled – mondta Croft.

– Minek?

 

– Nem tudom – vont vállat Croft. – Menj csak, és keresd meg. Mire visszajössz, mi addigra már elmentünk, délután neked kell őrködnöd a táborban.

Gallagher keresztülballagott a táboron, és megállt a lelkész sátra előtt. Hevesen dobogott a szíve, s megpróbálta elfojtani magában a hirtelen föltámadt reménykedést. Még mielőtt partra szálltak volna Anopopejen, megkérdezte a lelkészt, nem volna-e szüksége véletlenül még egy kisegítőre, és a lelkész meg is ígérte, hogy majd gondolni fog rá. Gallagher számára azt jelentette volna a dolog, hogy többé nem vetik be, s gyakran ábrándozott erről a lehetőségről.

 

– Jó napot, Leary atya – mondta. – Hallom, hogy beszélni óhajt velem. – Hangja udvariasan s kissé elfogódottan csengett, s beleizzadt az erőlködésbe, hogy minél tisztelettudóbban viselkedjen.

– Ülj le, Gallagher. – Leary atya középkorú, magas, sovány férfi volt, haja szőke, hangja szelíd.

 

– Miről van szó, atyám?

– Előbb gyújts rá, fiam. – Leary atya még gyufát is adott neki. – Sok levelet kaptál hazulról?

 

– A feleségem majdnem mindennap írt, atyám. A napokban vár gyereket.

– Értem. – Leary atya hallgatott egy darabig; végighúzta ujját az ajkán, aztán hirtelen leült, s Gallagher térdére fektette a kezét. – Sajnos rossz hírem van a számodra, fiam.

 

Gallagheren végigfutott a hideg. – Mi történt, atyám?

– Tudod, fiam, sok minden van, amit nehéz megérteni. De hinnünk kell benne, hogy ami történik, helyesen történik, hogy Isten mindent tud, mindent lát, és akkor is a legjobbat cselekszi, ha nem értjük, hogy miért cselekedte.

 

Gallagher nagyon kényelmetlenül érezte magát, aztán hirtelen őrült félelem fogta el. Vadabbnál vadabb gondolatok fordultak meg az agyában. – Csak nem hagyott el a feleségem? – tört ki belőle. De rögtön el is szégyellte magát, hogy ilyet mondott.

– Nem, fiam, haláleset történt.

 

– Anyám halt meg?

Leary atya a fejét rázta. – Nem, a szüleiddel semmi baj. Gallagher arra gondolt, hogy a gyereke halt meg szülés közben. Ettől kicsit megkönnyebbült. Az még nem olyan nagy baj – villant át az agyán. Egy pillanatra ostoba módon fölmerült benne az a gondolat is, hátha mégis azért hívatta a lelkész, hogy maga mellé vegye kisegítőnek.

 

– Nem, fiam. Sajnos, a feleséged halt meg.

Gallagher mintha nem is értette volna a szavakat. Csak ült ott szó nélkül, nem gondolt semmire. Valami bogár szállt be zümmögve a sátor nyílásán, azt figyelte. – Mi-cso-da? – kérdezte.

 

– A feleséged halt meg szülés közben, Gallagher. – Leary atya elfordította tekintetét. – De a gyereket sikerült megmenteni.

– Mary nem volt nagyon erős teremtés – mondta Gallagher. Megpróbálta elképzelni, mit is jelent az a szó, hogy „halott”, s mivel csak egyetlen jelentésével találkozott eddig, úgy látta maga előtt képzeletben Maryt, rángatózva, ahogy a japán katona teste rángatózott, akit a vízmosásban öltek meg. Nem tudott erőt venni remegésén. – Meghalt – mondta. A szónak nem volt semmi értelme. Csak ült egész testében zsibbadtan; gondolatai visszavonultak agyának valamelyik rejtett zugába, s a lelkész szavai csak az érzéketlen felületet érintették. Néhány másodpercig az volt az érzése, mintha valaki másról volna szó, akihez semmi köze. Különös módon egyedül csak az járt az eszében, hogy illedelmesen kell viselkednie, s minél jobb benyomást kell tennie a lelkészre. – Ó-ó-ó! – szólalt meg végül.

 

– Csak egy rövid értesítést kaptam, de mihelyt megtudok valamit a részletekről is, azonnal közlöm veled, fiam. Borzasztó nehéz dolog ilyen távol lenni hazulról, anélkül, hogy az ember még egyszer láthatná szeretett feleségét.

– Bizony nehéz, atyám – felelte gépiesen Gallagher. Mintha derengeni kezdett volna, lassanként meg tudta különböztetni a körülötte lévő tárgyakat, és megértette, amit hallott. Az értelme azt mondta, hogy valami borzasztó dolog történt, s azt gondolta: Remélem, Mary nem fogja felizgatni magát miatta. Aztán hirtelen ráeszmélt, hogy Mary soha többé nem fogja már felizgatni magát, és meghökkent ettől a furcsa ellentmondástól; bamba tekintettel meredt a szék fatámlájára, amelyen a lelkész ült. Úgy érezte, mintha templomban volna, önkéntelenül a kezére pillantott, és megpróbált ünnepélyes képet vágni.

 

– Az élet megy tovább, fiam. Feltétlenül jelentőséget kel! tulajdonítanunk annak, hogy a gyereket megmentették. Ha óhajtod, megtudakolom, ki vette gondjaiba. Talán szabadságot is sikerül kieszközölnöm a számodra.

Gallagher hirtelen föléledt. Akkor hát találkozni fog a feleségével. Csakhogy Mary már halott; ezúttal nem borzadt vissza már úgy a gondolattól. Csak ült, és arra gondolt, milyen kellemesen sütött reggel a nap, amikor felkapaszkodott a teherautóra, és tompán felrémlett benne, hogy milyen jó volna visszatérni azokhoz a percekhez.

 

– Föl a fejjel, fiam.

– Igenis, atyám. – Gallagher fölállt. Szinte teljesen elzsibbadt a talpa, s mikor végigsimított a száján, valahogy nagyon idegennek érezte, mintha megdagadt volna. Egy pillanatra páni rémület fogta el, és eszébe jutott az a kígyó ott a barlangban. Fogadni mernék, hogy egy büdös zsidó volt az orvosa – gondolta magában, de aztán rögtön el is feledkezett a dologról. Mindenesetre valamilyen jóleső felháborodás maradt utána a lelkében. – Hát akkor… köszönöm, atyám – mondta.

 

– Menj vissza a sátradba, fiam, és feküdj le – mondta Leary atya.

– Igen, atyám. – Gallagher keresztülballagott a táboron. Majdnem teljesen kihalt volt, mert a katonák elmentek dolgozni, szinte jólesett neki, hogy egyedül van. Elért a sátrához, (bemászott a gödörbe, és végignyújtózott a pokrócon. Csak valami iszonyú fáradtságot érzett. Fájt a feje, s szinte csak úgy mellékesen felötlött benne a gondolat, nem kellene-e elővennie egy Atebrin tablettát az elsősegélycsomagjából. – Lehet, hogy maláriát kaptam – dünnyögte. Aztán fölrémlett előtte Mary arckifejezése, amikor házasságuk első napján eléje tette a tányért. Nagyon keskeny volt a csuklója, s most szinte maga előtt látta az alsókarján arányló apró pihéket.

 

– Fogadni mernék, hogy egy büdös zsidó volt az orvosa – mondta hangosan. De megijedt saját hangjától, és gyorsan hanyatt feküdt. Egyre dühösebb lett, mert továbbra is ez járt az eszébe, és egyszer-kétszer dünnyögve megismételte: – A zsidó ölte meg. – Ettől egy kicsit fölengedett benne a feszültség. Aztán elfogta az önmaga iránti szánalom, rendkívül jóleső érzés volt, s jó néhány pillanatra teljesen átadta magát neki. Zubbonya átizzadt, s minden pillanatban csikorgatni kezdte a fogát, mert ilyenkor jólesően megfeszült az állkapcsa.

Hirtelen megborzongott, s egyszer csak tudatára ébredt, hogy meghalt a felesége. Olyan iszonyú fájdalom és sóvárgás támadt benne, hogy elkezdett sírni. Néhány perc múlva eszmélt csak rá, hogy sír, s kicsit ijedten fojtotta vissza könnyeit, mert úgy érezte, nem szabad sírnia. Mintha valamilyen szigetelőréteg vette volna körül a lelkét, ez az érzése azonban csak néhány pillanatig tartott, aztán újból belehasított a fájdalom. Eszébe jutottak a vízmosásban heverő halott katonák, s megint Maryt látta maga előtt olyan pozitúrákban, amilyenekben a hullák hevertek. Megint megborzongott, elfogta az iszonyat, a hányinger és a rettegés. Megmarkolta pokrócát, és anélkül, hogy tudta volna, mit mond, azt dünnyögte magában: – Túlságosan régen nem voltam gyónni. – Hirtelen érezni kezdte, milyen büdös rajta a ruha. – Büdös vagyok, meg kéne fürödnöm – mondta. A gondolat nem hagyta nyugodni, s elhatározta, hogy lemegy a folyóhoz, és levetkőzik. Ki is lépett a sátorból, de túlságosan gyöngének érezte magát ahhoz, hogy megtegye a folyóig a száz métert, megállt Red sátra előtt, és egy kannából megtöltött vízzel egy acélsisakot. Mikor a sisakot letette a földre, eldőlt, és a víz a lábára löttyent. Levetette zubbonyát, még egyszer megtöltötte az acélsisakot, és a tarkójára öntötte a vizet. Dermesztően hideg volt, egészen beleborzongott. Öntudatlanul megint fölvette a zubbonyt, és visszatámolygott a sátrához. Körülbelül félóráig feküdt anélkül, hogy bármire is gondolt volna. A nap forrón tűzött a gumi esőköpenyekre. Gallagher elálmosodott, végül el is aludt. Álmában időnként meg-megrándult a teste.

Időgép – GALLAGHER,
A LÁZADÓ

Zömök, csupa izom férfi volt, s épp ezért kötözködő, barátságtalan ember benyomását keltette. Arca kicsi és csúnya, valami súlyos bőrbetegség rajta hagyta nyomait: bőre rücskös volt, csupa bíborvörös folt. Talán az arcszíne tette, bár az is lehet, hogy sértődötten görbe, hosszú ír orra, de tény, hogy mindig dühösnek látszott. Pedig még csak huszonnégy éves volt.

Dél-Bostonban, Dorchesterben és Roxburyben hosszú mérföldeken át sorakoznak egymás mellett a mocskos, vigasztalan, sivár, szürke faházak. A villamosok csörömpölve robognak a macskakövek és kiszáradt faházak dzsungeljében, a téglák régiek, ha erősebben megdörzsöli őket az ember, szétporlanak az ujjai alatt. Minden más szín belevész az egyetemes szürkeségbe; még az emberek arca is szürke színt öltött. Már nem zsidók, olaszok vagy írek többé; arcvonásaikat mintha egyforma szürke vakolattal kenték volna be, mind hasonlítanak egymáshoz, mind porosak. Még a beszédjüket is átitatta az a szürkeség. Mind ugyanolyan nyomasztó, fülsértő, kellemetlen akcentussal beszélnek.

A várost polgárok alapították, és nyárspolgárok kormányozzák; Bostonban látszatra minden simán gördül, minden szép, legalábbis az újságok szerint, amelyek mind egyformák, s a politikában is minden oké, mert a politikai pártok is mind egyformák. Mindenki a középosztályhoz tartozik, kivétel nélkül, le egészen a csavargókig, akik a földalattin szunyókálnak meg öklendeznek, amelyik szombat éjszakánként hajnali kettőig jár Kelet-Bostonban a Maverick Square-ig. Valamikor lázadtak, ki akartak bújni a szürke vakolat mögül, mindez azonban már beleveszett a szürkeségbe.

 

A bostoni újságok, a Herald, a Post, a Traveler, a Daily Record és a Boston-American által hirdetett nyugalom és béke alatt azonban valami gyilkos közöny s ugyanakkor valami alattomos, rosszindulatú feszültség lappang, ez tör ki a részegekből, akik Bostonban sokkal lármásabbak a földalattin, mint a világ bármelyik városában, ez a feszültség mutatkozik meg a Scollay Square-en és környékén, ahol a kéjvágy mocskos és természetellenes kiutakat keres magának a szennyben és szemétben. Ez a feszültség lappang még a közlekedésben is, amely őrjöngő, eszeveszett, lármás, és ez hág a tetőpontjára, mikor a gyerekek fölverik a mellékutcákat, meg amikor a zsinagógákat és temetőket gyalázkodó feliratokkal és rajzokkal mocskolják be. „Büdös zsidók”, köztük keresztek és horogkeresztek. – Föl vagyok háborodva, hogy ilyesmit kell hallanom – mondja Curley kormányzó meg Saltonstall és Tobin, a többi massachusettsi politikus.

*

A gyerekek kövekkel, botokkal és bokszerekkel vívnak bandaharcot egymással; télen követ tesznek a hógolyóba. Ez persze csak ártatlan mulatság, csak az egészséges ösztönök kiélése.

Hé, Gallagher, Lefty Finkelstein meg a bandája meg akar verni bennünket.

Majd megkapják a magukét a büdös disznók. (A banda tagjai nem ismernek félelmet, pedig a gyomruk mélyén ott szorong valahol.) Már régóta szeretném elkapni azt a csibészt.

 

Vigyük magunkkal Packyt, Alt meg Fingerst, majd elintézzük a rohadt zsidait.

Mikor indulunk?

 

Mi a fenének érdekel? Talán begyulladtál?

Még hogy begyulladtam? Csak haza akarok menni a botomért.

 

(Útközben elhalad egy zsinagóga mellett. „Begyulladtál?” Leköpi a zsinagógát.) Ez szerencsét hoz, Whitey.

Hé, Gallagher, üvöltik a srácok.

 

Vigyázz magadra, ha az öreged kapatos.

Odahaza anyja minden neszre összerezzen, és állandóan lábujjhegyen járkál. Az öreg a kerek asztal mellett ül az ebédlőben, amely egyúttal nappali is, összegyűri hatalmas mancsával a sárga csipketerítőt, aztán megint kisimítja az asztalon.

 

Az úristenit, biztos, hogy az ember… Rohadt disznók. Hé, PEG!

Mi az, Will?

 

Gallagher apja megdörzsölte az orrát meg az állát. Hagyd már abba ezt az örökös mászkálást itt körülöttem, járj tisztességesen, ahogy egy nyavalyás asszonynak járnia kell. Mit akartál, Will? Semmit. Menj a fenébe.

Ha az embernek olyan nagydarab melák az apja, mint Will Gallagher, okosabb békén hagyni, ha felönt a garatra. Különben szájon törül a mancsával.

 

Apja kábán ül a kerek asztal mellett, s néhányszor nagyot csap rá az öklével. A falra mered. (A megbámult képek zöld pásztorlánykákat ábrázolnak egy erdős kis völgyben. Valamilyen kalendáriumból valók.) ISTENVERTE ÉLET.

Mikor apja az asztalt veri, az oltárkép megremeg a stelázsin.

 

Nem kéne olyan sokat innod, Will.

KUSS! Fogd be azt az ostoba szád. Nehézkesen feláll, és a falhoz támolyog. Az üveg szilánkokra törik a pásztorlánykán, mikor földhöz vágja a képet. Aztán elnyúlik az elnyűtt, szürkésbarna díványon, s rámered a fényes, szürke foltra, ahol kikopott a szőnyeg. Az ember halálra dolgozza magát, és MIÉRT?

 

Felesége megpróbálja elcsenni az üveget az asztalról. HAGYD OTT!

Hátha sikerül valami más munkát kapnod, Will.

 

Persze… persze. De egyebet se tudsz, csak siránkozni, hogy ez kell meg az kell. A fűszerestől meg a hentestől. Nekem meg csak szakadjon meg a hátam azon a nyavalyás teherautón. Valami MÁS. Benne vagyok a slamasztikában, csapdába estem. TEDD LE AZT AZ ÜVEGET!

Föláll, odatántorog az asszonyhoz, és megüti. Az asszony végigzuhan a padlón, s ott fekszik mozdulatlanul, tompán, szenvtelenül nyöszörög. (Karcsú teremtés, de már agyon van csigázva.)

HAGYD ABBA EZT AZ ÁTKOZOTT NYÖSZÖRGÉST! Kábán nézi az asszonyt, aztán megtörli az orrát, és az ajtó felé botladozik. Félre az utamból, Roy. Megbotlik a küszöbben, Sóhajt egyet, aztán kitántorog az utcára, az éjszakába. Gallagher nézi az anyját. Nem érez semmit, de közel áll a síráshoz. Itt vagyok, mama. Fölsegíti. Anyja hangosan zokogni kezd, Gallagher dermedten támogatja.

Ha az öreg kapatos, okosabb, ha az ember befogja a száját – gondolja.

 

Később felmegy a szobájába, és olvasni kezd. A könyvet a kölcsönkönyvtárból vette ki. Arthur királyról és lovagjairól szól, meg a kerekasztalról. Fiú, hát persze hogy nőkről álmodozik… Ki is választ magának egy lila ruhás nőt.

Én nem leszek olyan, mint az öregem. (A kardjával fogja megvédeni a feleségét.) Az ifjúság fényes, dicsőséges korszaka. Tanárai nem figyelnek föl rá a középiskolában, komor, morózus gyerek, nem lelkesedik semmiért. Egy évvel az érettségi előtt ott is hagyja az iskolát, éppen akkor jár a vége felé a gazdasági válság, s beáll liftesfiúnak. Az örege abban az esztendőben munka nélkül lóg, anyja jár dolgozni, a cserepes tetejű, gyarmati stílusban épült ódon házakban takarít Brooklynban meg Newtonban. Esténként vacsora után rögtön lefekszik, az öreg meg lent a sarki kocsmában lesi, hogy valaki szóba álljon vele, és fizessen neki egy pohár pálinkát.

 

Roy a kerületben levő Demokrata Klub körül kezd lebzselni. A hátsó kis helyiségekben pókereznek, kockáznak, dumálnak. Az elülső nagyterembe, a bejárat mellett, gyerekek is bemehetnek. Szivarfüst, szerzsruhák, inasok. Meg lesben álló hölgyek.

Aztán a toborzó szónoklatok. Steve Macnamara például, aki valami fejes a pártban.

 

Nyissátok csak ki jól a szemeteket, fiúk. Nézzetek csak jól körül. Az embernek halálra kell dolgoznia magát, hogy megélhessen valahogy. S mit ér vele? Az egyetlen helyes út a politizálás, a politikában viheti valamire az ember, néhány évig politizáltok, bebizonyítjátok, hogy derék fickók vagytok, és máris befutottatok, a pártnak gondja lesz rátok. Még emlékszem rá, amikor olyan semmi kölyök voltam, mint ti, megmutattam, hogy tudok dolgozni, és szívesen is dolgozom, és lám, vittem is valamire. Ez nem rossz kerület, tudjátok, könnyű összeszedni a szavazatokat. Igen, helyesel Gallagher.

Ide figyelj, Roy, már régóta figyellek, nagyon derék fiúnak látszol, azt hiszem, jövőd van nálunk, csak meg kell mutatnod az embereknek, hogy hajlandó vagy dolgozni. Én tudom, hogy hajlandó vagy, de nekik is be kell bizonyítanod. Meg is mondom, mit csinálj: a jövő hónapra írták ki a választásokat, ilyenkor rengeteget kell szaladgálni, röpiratokat osztogatni, meg szükségünk van egy csomó fiúra is, akik ordítoznak egy kicsit a tömegben, ha a mi jelöltjeink szónokolnak, meg is mondjuk, mikor. Oké, rendben van.

 

Meg aztán ide figyelj, ezzel pénzt is lehet ám keresni, ha kitartasz a fiúk mellett, rengeteg munkaalkalom adódik, könnyen lehet pénzhez jutni, nagymenő leszel. Én mondom neked, és hihetsz nekem, mert tanulmányozni szoktam az embereket, hogy a pártban még sokra viheted, politikusnak való anyag vagy, tudod, van benned valami vonzerő. Majd eljövök minden este.

Helyes. Hány éves is vagy? Tizennyolc. Mire betöltöd a huszadikat, legalább tízszer annyit kereshetsz, mint most…

Hazafelé menet összetalálkozik egy lánnyal, akivel már beszélt egyszer-kétszer, s megáll egy kicsit évődni vele.

Meguntam az állásomat, jobbat kapok, böki ki. Milyet?

 

Nagyszerűt. (Hirtelen elbátortalanodik.) Nagyon, nagyon nagyszerűt.

Ugyan már, Roy, ne titokzatoskodj. Úgyis csak ugratsz. (A lány kuncog.)

Dehogy ugratlak. (Nem tud semmit se kitalálni.) Igenis, most már megtaláltam a helyes utat, jó állásom lesz.

Klassz fiú vagy.

 

Az hát. (Ránéz a lányra, tettetett közönnyel, cigarettára gyújt, nagyképű, fölvág.) Az hát. (Megint a lányra néz, s hirtelen elfogja a nyugtalanság.) Viszlát.

*

Húszéves korában kerül új állásba, egy áruházban dolgozik. (Sokat lejsztoltál, Roy, mondta neki Steve Macnamara, akárki akármit mond, a fiúk mindnyájan nagyon megbecsülnek, jó állásba fogsz kerülni. Most végre alkalma van, hogy kibökje: „Igen ám, mégis Whitey kap fizetést, pedig én is dolgoztam annyit, mint ő…” Ugyan, hallgass, Roy, hallgass, nehogy meghallja valaki, hogy ilyesmiket beszélsz, Isten ments, még azt fogják hinni, hogy elégedetlenkedsz, most, amikor már sikerült megbecsülésre szert tenned a pártban, ne kockáztasd hát ilyesmivel a dolgot.)

Egy este Cambridge-be megy, találkát beszélt meg egy lánnyal, a lány azonban felültette. Gallagher vár egy darabig, aztán kóborolni kezd az utcákon. Végigsétál a Charles folyó partján. Rohadt ringyó. Belőlem ugyan egy lány se fog többet bolondot csinálni. Mind az úrifiúk után vetik magukat, fütyülnek a magamfajta fiatalemberre, minden összeesküdött ellenem, soha nem sikerült semmi. Halálra dolgozom magam a Klubban is, és mit kapok érte?

Leül egy padra, és nézni kezdi a lassan hömpölygő vizet. A Harvard egyetem épületének kivilágított ablakai visszatükröződnek a vízben. Mindig csak marhára dolgozni, dolgozni, dolgozni, s ki az isten törődik vele? Most is szépen benne vagyok a pácban, bezzeg, ha volna gubám, eljött volna a találkára, még a lábát is szétrakta volna. Fogadni mernék, hogy valami zsidókölyökkel fut, akinek bőven van dohánya. A fene tudja, ezek a rohadt zsidók mindig csak harácsolnak, harácsolnak meg harácsolnak, az ember azt hinné, hogy ez a legfontosabb az életben. Undorító.

 

Két harvardi egyetemi hallgató halad el a pad előtt, és Gallagher egy pillanatra megdermed rémületében. Vajon szabad-e itt ülnöm? Úristen, nem kellett volna ideülnöm.

Vissza kellett fojtanom a lélegzetem, biz’ isten, Markova ugrása volt a legklasszabb, amit életemben láttam, igen, egyszerűen, kifinomultan és mégis szenzációsan csinálta, elképesztő volt, egyszerűen elképesztő.

 

Micsoda hülyék, milyen ostoba fecsegés, úgy beszélnek, mint a vénasszonyok. Megfordul, és fölnéz a Harvard egyetem épületeinek kivilágított ablakaira. Valakinek egyszerűen ki kéne irtani ezeket a banditákat. Egy darabig az autókat figyeli, amint zúgva robognak végig a Memorial Drive-on. Csak rajta, gázt bele, gázt bele, gázt bele, hajtsatok, amilyen gyorsan csak tetszik, a fene egye meg, törjétek ki azt az átkozott nyakatokat. Ez az egész Harvard egy rohadt baloldali fészek. Valakinek levegőbe kéne röpítenie ezt az egész nyavalyás helyet, az ember halálra dolgozza magát, ezek meg csak ülnek és pletykálnak, mint a vénasszonyok, s úgy élnek, mint a kiskirályok. Mért kell ennek így lennie? Eh, sehogy sincs rendjén a dolog, a legszívesebben egy szálig megfojtanám ezeket a csirkefogókat, valakinek el kéne intéznie őket, bombát kéne hajítani közéjük.

Több mint egy óra hosszat üldögél a padon, végül lecsillapodik. A folyó lustán hömpölyög, felszíne fodros, a fények úgy csillognak rajta, mint valami flitteres ruhán. A szemközti kereskedelmi iskola hálótermeinek ablakai is ki vannak világítva, fényük a vízre vetődik, s a háttérben az autók apró élőlényeknek látszanak. Érzi, hogy csírázik talpa alatt a föld a tavaszi éjszakában, érzi, milyen édes és simogató a levegő. Az égen csillagok ragyognak az éjszaka meleg, bársonyos sötétjében.

 

Úristen, milyen szép is itt. Bizonytalan vágyak ébrednek benne. De elgondolkoztató. Sóhajt egyet. Igazán gyönyörű, elgondolkoztató. Milyen jó lenne, ha egy nővel az oldalán nézhetné. Feltétlenül vinnem kell valamire.

Áhítat fogja el. Az ilyen éjszakában döbben rá az ember, hogy van Isten, s hogy milyen ostobák az ateisták. Úristen, milyen gyönyörű, milyen csodálatosan gyönyörű, az embert eltölti a remény, hogy előbb-utóbb minden rendbe jön.

S csak ül a padon, egészen elmerül az éjszakában. Én nem olyan vagyok, mint a többiek, bennem van valami rendkívüli. Megint sóhajt egyet. Fiatalember, neked… neked… szinte tapogatózva keresi a gondolatokat, mintha kézzel próbálna megfogni egy halat a vízben. Istenem, az embernek…

Roy, te nekünk való fickó vagy, nem is kell mondanom, úgyis tudod, nemsokára jövedelemhez juttatunk, s hogy lásd, milyen jó véleményünk van rólad, egy darabig egy kis szervezetben fogsz dolgozni, amelyik ugyan nem tartozik közvetlenül hozzánk (Macnamara elhárító mozdulatot tesz a kezével), Ide – anélkül, hogy neveket említenék – sokan vannak benne a fejesek közül, akik a nemzetközi összeesküvés ellen küzdenek, tudod, amit a gazdag zsidók csinálnak, hogy mindnyájan a kommunizmus hálójába kerüljünk.

 

Most heti tíz dollárra rúg a fizetése, noha csak éjszaka dolgozik. A szervezet irodája egy kétemeletes épület manzárdján van, egyetlen helyiség, egy árva íróasztallal, zsúfolva kötegekbe kötött röpiratokkal meg újságokkal. Az íróasztal mögött hatalmas zászló, rajta kereszt, és két egymásba fonódó betű: K és U.

Keresztény Unió, ez a neve a szervezetünknek, Gallagher. KERESZTÉNY… UNIÓ, most ennek dolgozol, az a célunk, hogy leverjük a rohadt összeesküvőket. Az országnak egy kis vért kell látnia, vagy félsz a vértől? – kérdezi az Íróasztal mellett ülő tagbaszakadt alak. Világosbarna szeme van, olyan a fénye, mint a tejüvegé. Az a feladatunk, hogy mozgósítsuk az embereket, és készenlétben álljunk, a nemzetközi zsidóság háborúba akar sodorni bennünket, de mi előbb kinyírjuk őket, tudod, hogy minden állást ők kaparintanak meg, s mi tétlenül tűrjük, elszalasztjuk a lehetőségeket, jól beépültek, de nekünk is vannak ám barátaink.

Gallagher újságot árul az utcasarkon (LEGFRISSEBB TUDÓSÍTÁS A NAGY NEMZETKÖZI ÖSSZEESKÜVÉSRŐL! VEGYÉK MEG KILIÁN ATYA LAPJÁT! TUDJÁK MEG, MI AZ IGAZSÁG!), titkos gyűlésekre jár, s egy sportklubban hetenként egy órát ócska Springfield-puskákkal gyakorlatozik.

Csak azt szeretném tudni, mikor kezdődik már, szeretném már látni, hogy csinálunk is valamit.

 

Ne türelmetlenkedj, Gallagher, mindenhez idő kell, mindent gondosan meg kell szerveznünk, mielőtt a nyilvánosság elé lépünk. Ha majd rendbe tesszük az országot, te is ott leszel velünk az elsők közt, befutott ember leszel.

Értem. (Éjszakánként néha nem tud aludni, nyugtalan, buja álmai vannak, szúró fájdalmat érez a mellében.) Biz’ isten, megpukkadok, ha… ha nem csinálunk végre valamit.

*

Csakhogy…

Végre sikerül egy lányt találnia magának, a hormonok már nem savanyodnak ecetté a testében.

Tudod, mondja Marynek Gallagher, te igazán klassz lány vagy, én… olyan nagyszerűen tudok veled beszélgetni. Irtó szép este van, Roy. (Végignéznek a parton, megkeresik a bostoni kikötő lámpáit, úgy villódznak, mint a csillagok a homályos, felhős égbolton. A lány fölmarkol egy kis homokot, a cipőjére hullajtja, a máglya tüzében arany fényben csillog a haja. Arca sovány és hosszú, szeplős és szomorkás, mégis bájos, majdnemhogy szépnek mondható.) Akarsz egy virslit? Inkább beszélgessünk, Roy.

 

A párok, akikkel együtt jöttek ki, eltűntek a tűz mellől, s most ott kuncognak a part sötét mélyedéseiben. Valamelyik lány tettetett ijedtséggel felsikolt, s Gallagher kényelmetlenül megfeszül a hangra: mintha a szeretkezés cuppanó neszeit is hallaná.

Igen, irtó szép este van, ismétli meg a lány szavait. Azon tűnődik, mi lenne, ha ő is lefektetné a lányt, de hirtelen elbátortalanodik. (Nem olyan lány ez, még szűz, erényes, jámbor teremtés.) Bűntudat fogja el, amiért ilyen gondolata támadt.

 

Annyi mindenről szeretnék beszélgetni veled.

Igen, Roy.

 

Hát tudod, már két hónapja együtt járunk, tulajdonképpen mi a véleményed rólam? Közben elpirul a gondolatra, hogy másik énje fizikai kielégülésre vágyik. (A parton egyre hangosabb lesz a kuncogás.) Úgy értem, hogy… szeretsz?

Nagyon klassz fiúnak tartalak, Roy, tudod, olyan vagy, mint egy igazi úriember, nem olyan szemtelen, mint a többi fiú.

 

Értem. Csalódott, és egy kicsit meg is sértődött, ugyanakkor egy kis büszkeség is eltölti. Nekem más dolgokon jár az eszem.

Tudom, te mindig olyan töprengőnek látszol, Roy, sose tudom, hogy mi jár az eszedben, pedig nagyon szeretném tudni, épp azért, mert olyan más vagy.

 

Hogy érted ezt?

Hát olyan félénk, azazhogy nem is félénk, hanem olyan kedves.

 

Csak hallanád, hogy beszélek a fiúkkal. (Nevetnek.) Ó, én azt hiszem, velük is ugyanilyen vagy, nem is tudnál más lenni. (Szórakozottan a fiú térdére teszi a kezét, aztán zavartan el is kapja.) Szeretném, ha gyakran járnál templomba. Elég rendszeresen eljárok.

Igen, de mégis nyugtalanít benned valami, nem tudom, hogy mi, olyan titokzatos vagy. Igazán? Tetszik neki a dolog.

 

Mintha-mindig dühös volnál valamiért, Roy, ez nyugtalanít. Apám beszélt rólad, és azt mondta, hogy a Keresztény Unióban vagy. Én ugyan nem értek a politikához, de ismertem egyet az ottaniak közül, Jackie Ewanst, utálatos egy alak volt. Dehogyis, nagyon rendes fiú. Különben a dolog a Klubbal van összefüggésben, tudod, ki akarnak próbálni, különben az egésznek nincs semmi jelentősége. Nem szeretném, ha bajba keverednél. Miért nem?

(A lány ránéz, tekintete türelmes, nyugodt. Ezúttal a fiú karjára teszi a kezét.) Tudod azt te jól, Roy.

 

A fiú valami feszültséget érez a torkában, szívét fájdalmas, jóleső sóvárgás tölti el. Megborzong, mikor a lány megint kuncogni kezd. Irtó klassz hely ez a City Point – mondja. (Ó, azok az értelmetlen, érzéki éjszakai ábrándozások!) Hidd el, Mary, ha biztos lennék a dolgomban – hangja határozott, érzik benne a feszültség, hogy le kell mondania valamiről –, nem lógnék velük olyan sokat, mert tudod, nagyon szeretnék többször találkozni veled. Képes volnál rá?

Gallagher a parthoz csapódó hullámok csobogását figyeli. Szeretlek, Mary, szólal meg hirtelen, de érzi, hogy kicsit merev, rideg, s valami bizonytalanság tölti el.

 

Azt hiszem, én is szeretlek, Roy.

Akkor jó. Egy idő múlva megcsókolja a lányt, először szelíden, aztán mohóbban, de lelkének egyik zugában továbbra is tartózkodó, hűvös marad. Igen, kislány, szeretlek, mondja rekedt hangon, s igyekszik kiégetni magából a kétséget. Elfordítja a tekintetét.

 

Csakugyan gyönyörű hely ez a City Point, mondja a lány.

A sötétben nem látják a partot borító szemetet, a hínárt és a hordalékot meg a kotonokat: lustán lebegnek a part menti sekélyesben, mint megannyi undorító, parányi tengeri állat.

 

Igen, elég tűrhető, mondja halkan Gallagher.

*

Hé, Roy, csakhogy látlak! Hogy van a derék öreg házasember? Hogy érzed magad, most, hogy ilyen szépen megállapodtál, mi?

Köszönöm, jól. (Kicsit didereg a hűvös szeptemberi hajnalban, amely barátságtalanul lebeg a szürke aszfalt és a mocskos faházak fölött.) Te jó ég, milyen hideg van itt kint. Bárcsak nyitnák már ki azt az istenverte szavazóhelyiséget.

Örülök, hogy eljöttél, Roy, tudod, hogy nagyon meg vagyunk elégedve veled, csak egy kicsit keveset láttunk az utóbbi időben.

 

Hát tudniillik otthagytam a Keresztény Uniót, dörmögi, s gondoltam, a többiek nem nagyon örülnének nekem.

Hát igen, nem ártott volna, ha közlöd velük, de köztünk legyen mondva, a Klub egy időre megszakította az Unióval a kapcsolatot, felsőbb nyomásra. Úgy hallottam, be akarják tiltani valamennyi államban. De a Klub mellett érdemes kitartani, nem jár rosszul az ember. Lefogadom, hogy ha nem a Keresztény Uniónál dolgoztál volna, ma te lennél itt a választásnál a fejes. De remélem, azért nincs harag köztünk, Roy?

 

Dehogy. (Kicsit dühös. Megint ott vagyok, ahonnan elindultam.) Fogadni mernék, hogy a párt gazdag zsidai fölözték le a Keresztény Unióban is a hasznot.

Lehetséges.

 

A feleségem kívánta, hogy hagyjam ott őket.

Hogy van az asszony?

 

Jól. (Szinte maga előtt látja Maryt, ahogy békén alszik, s hallja, milyen meglepően hangosan, férfiasan horkol.) Hogy sikerült a házasságod? S mivel foglalkozol mostanában?

Köszönöm, jól. Különben sofőr vagyok… mint az öregem.

(Mary csipketerítőt vásárolt az asztalra.)

Ide figyelj, ezek a rohadt vörösök, akiknek M’Gillis a vezetőjük, az a M’Gillis aki a legsötétebb ír, akit életemben láttam, képzelj csak el magadnak egy embert, aki ateista, igaz, hogy a pártban a fejeseknek nem nagyon fő miatta a fejük, de van a kerületben egy csomó szervezett munkás, és Mac azt mondja, hogy alaposan helyt kell állnunk, hogy ne szerezhessék meg a vörösök a többséget.

 

Áthozunk más kerületből is szavazókat? – kérdi Gallagher.

Persze, de én is kitaláltam valamit. (Egy zacskóból elővesz néhány üveg paradicsompürét, és a járdára önti.)

Mit csinálsz?

Majd meglátod, micsoda hatása lesz. Az ilyesminek dőlnek be az emberek. Te szépen ideállsz, osztogatod Haney propagandacéduláit, s közben rendezel egy kis színielőadást a szavazóknak. Egész biztos, hogy sikere lesz.

Csakugyan jó ötlet. (Miért nem jutott ez nekem eszembe?)

Te találtad ki?

 

Csakis. Mac valósággal odavolt, amikor elmondtam neki, föl is hívta Nolant, ő az őrmestere annak a két hülyének, aki ebben a szavazóhelyiségben őrködik majd, nem fognak semmi nehézséget támasztani.

Gallagher odaáll a paradicsompüré mellé, s mikor a szavazóhelyiség előtt megjelennek az első választók, szónokolni kezd.

 

IDE NÉZZENEK! IDE NÉZZENEK! MI TÖRTÉNT ITT! EZ ITT VÉR, EZT MŰVELIK A BECSÜLETES AMERIKAIAKKAL, AKIK MEGPRÓBÁLNAK A VÖRÖSÖK ELLEN SZAVAZNI, EGYSZERŰEN LEÜTIK ŐKET AZ IDEGENEK, AKIK M’GILLIS MÖGÖTT ÁLLNAK. IGEN, EZ M’GILLIS MŰVE, VÉR, EMBERI VÉR!

Az egyik szünetben alaposabban szemügyre veszi a paradicsompürét, és túl élénkpirosnak találja. Egy kis piszkot szór rá. (Dolgozz csak, dolgozz, aztán valamelyik agyafúrt fickónak támad egy ragyogó ötlete, ő arat le minden dicsőséget. Azok a rohadt vörösök, ők az okai minden bajomnak.)

IDE NÉZZENEK! IDE NÉZZENEK, kiáltja el magát, amikor megint feltűnik néhány szavazó.

*

Hová mész, Roy? – kérdi Mary. Hangja nyöszörgő, kötekedő, Gallagher visszafordul a küszöbről, és megrázza a fejét. Csak úgy elmegyek. Az asszony kettévágja a főtt krumplit, és lenyel egy jókora darabot. Néhány morzsa az ajkára tapad, s Gallagher valósággal dühbe jön tőle. Örökké csak krumplit tudsz zabálni? – kérdi.

De hiszen húst is ettünk máma, Roy.

Tudom, tudom. A kérdések egész áradata tolul az agyába. Szeretné megkérdezni az asszonytól, miért nem vacsorázik soha vele együtt, miért tálal először mindig neki; szeretné megértetni vele, hogy ki nem állhatja, ha megkérdezik, hová megy.

 

Csak nem a Keresztény Unió gyűlésére mész? – kérdi az asszony.

Mi közöd hozzá? (Miért nem veszel soha ruhát arra a rohadt kombinéra?)

Csak bajba keveredsz, Roy, nem szeretem azokat az alakokat, csak bajba keveredsz ott a Klubban, tudod jól, hogy amióta háború van, nem vállalnak velük semmi közösséget.

Nincs a Keresztény Unióval semmi baj. Hagyj már békén, az úristenit!

 

Ne káromkodj, Roy.

Gallagher bevágja maga mögött az ajtót, és kilép a sötétbe. Kicsit havazik, s az utcasarkokon csikorog a talpa a jeges latyakban. Tüsszent egypárat. Csak ki kell tennie néha az embernek a lábát hazulról, csak kell egy kicsit… egy kicsit szórakoznia. Bizonyos ideálokért szervezetten kell harcolni, és akkor jön az asszony, és meg akarja akadályozni. Előbb-utóbb úgyis fejes leszek ott.

 

A gyűlésteremben iszonyú a forróság, a levegőnek fémszaga van a fűtőtestektől, s a nedves ruhák kipárolgása csavarja az ember orrát. Gallagher szétmorzsol a talpával egy cigarettacsikket.

Igen, emberek, háborúban vagyunk, mondja a szónok, harcolnunk kell a hazáért, de belső ellenségeinkről sem vagyunk hajlandók megfeledkezni. Rávág a szónoki emelvényre; kereszttel díszített lobogóval van leterítve. Meg kell szabadulnunk az idegen elemektől, akik összeesküdtek ellenünk, és át akarják venni a hatalmat. Az összecsukható székeken ülő százfőnyi hallgatóság soraiból éljenzés hangzik fel. Össze kell tartanunk, különben megbecstelenítik asszonyainkat, és a vörös zsidó fasiszta Oroszország vörös kalapácsa RÁNK TÖRI AZ AJTÓT!

 

Ez aztán jól beolvasott nekik, szólal meg a Gallagher mellett ülő férfi.

Igen, igaza van Watnak. Gallagher érzi, hogy tölti el a jóleső düh.

 

Kik azok, akik minden munkalehetőségtől megfosztanak benneteket, kik próbálják megkörnyékezni asszonyaitokat, lányaitokat, sőt még az anyátokat is? Mert ezeket semmi sem tartja vissza! Kik azok, akik ki akarnak nyírni TÉGED is meg TÉGED is, mert nem vagytok se vörösök, se zsidók, és nem vagytok hajlandók fejet hajtani egy gyalázatos, semmirekellő kommunista előtt, aki nem tiszteli az Úr nevét, és semmitől sem riad vissza?

Irtsuk ki őket! – üvölti Gallagher. Csak úgy az izgalomtól.

 

Úgy van, emberek, ki is fogjuk irtani őket, a háború után komoly pártot kell szerveznünk. Itt van előttem egy csomó távirat, olyan honfitársaink küldték, akik egyben barátaink is, s mind mellettünk állnak. Ti vagytok az elsők, akik csatlakoztatok mozgalmunkhoz, s akik majd bevonulnak közületek, jól tanulják meg, hogyan kell bánni a fegyverrel, hogy aztán… később… értitek, miről van szó, emberek. Bennünket nem lehet legyőzni, egyre erősebbek és erősebbek leszünk.

A gyűlés után Gallagher besodródik egy kocsmába. A torka száraz, mellében fájdalmas feszültséget érez. Ivás közben lassan elpárolog a dühe, elkomorodik, elkeseredik.

 

Az utolsó pillanatban úgyis mindig becsapják az embert, mondja a mellette álló férfinak. Együtt jöttek ki a gyűlésről.

Tiszta összeesküvés.

 

Úgy, ahogy mondod, tiszta összeesküvés, de engem ugyan nem fognak legyőzni, én föléjük kerekedek.

Hazafelé menet megcsúszik egy pocsolyában, és derékig vizes lesz a nadrágja. Az isten bassza meg, üvölti, miközben a járdán fekszik. Összeesküdtek az ember ellen, mindig csak kitolnak vele, de engem azért se fognak legyőzni.

 

Betántorog az ajtón, leveti nagykabátját. Facsarni kezd az orra. Harsányat tüsszent, aztán káromkodik egyet.

Mary fölébred a széken, és ránéz. Te jó ég, csuromvíz vagy!

 

Ez minden, amit mondani tudsz? Én… nekem… ugyan, értesz is te hozzá!

Mindig ilyen állapotban kerülsz haza, Roy.

 

Mindenki csak el akarja nyomni az embert. Téged is csak az a rohadt pénz érdekel, hogy mennyit adok haza; hát jó, ANNYI PÉNZT FOGOK ADNI, AMENNYIT CSAK AKARSZ.

Ne beszélj így velem, Roy. Az asszonynak remeg az ajka. Kezdjél csak bőgni, rajta, bőgj csak, ismerlek. Lefekszem. Itt maradsz.

 

Nem akarok veszekedni, Roy, de nem tudom, mi van veled, csak van valami benned, amit egyszerűen nem tudok megérteni. Mit vársz hát tulajdonképpen tőlem? Azt, hogy hagyj békén.

Ó, Roy, csupa víz vagy, vesd le a nadrágod, drágám, miért kell folyton innod, hiszen csak elkeseredsz tőle. Pedig annyit imádkoztam érted, igazán mondom, olyan sokat imádkoztam. Értsd meg, hogy hagyj már békén. Leül, és néhány pillanatig mereven nézi a csipketerítőt. Eh, nem értem az egészet, semmit sem értek. Miért él az ember? Hogy holnap megint csak dolgozzon. (Valamikor karddal akarta megvédeni a lila ruhás hölgyet.) Elalszik a széken, s reggelre benáthásodik.

10

Gallagher apátiája nem múlt el. A Mary halálhírét követő napokban szinte megszállottként dolgozott az útépítésen, megállás nélkül ásta az árkokat, s ha dorongutat kellett építeniük, egyik fát a másik után döntötte ki. Minden órában tartottak egy kis pihenőt, de ő még ilyenkor is csak ritkán hagyta abba a munkát, esténként magányosan fogyasztotta el a vacsoráját, aztán becsavarta magát pokrócaiba, s térdét az álláig fölhúzva, kimerülten elaludt. Wilson néha az éjszaka kellős közepén arra ébredt, hogy Gallagher didereg, ilyenkor rádobta a maga pokrócát is, és őszintén sajnálta, hogy ilyen csapás érte Gallaghert. Gallagheren különben semmi jele nem látszott a gyásznak, azon kívül, hogy lefogyott, s a szeme bedagadt, mintha sokáig lumpolt vagy negyvennyolc óráig egyfolytában pókerezett volna.

 

A katonák igyekeztek együtt érezni vele fájdalmában, de az esemény végeredményben csak némi változatosságot jelentett az útépítéssel töltött egyhangú napjaik sorában. Egy darabig csöndes részvétet éreztek iránta, ha a közelükben volt, halkabban beszéltek, s közben meglehetősen kényelmetlenül érezték magukat. Végül aztán csak a kényelmetlen érzés maradt meg, és dühösek voltak, ha leült melléjük, mert zavarta őket, nem tudtak nyugodtan beszélgetni. Red egy kicsit restelkedett is a dolog miatt, s mikor egy éjszaka őrségen volt, alaposan át is gondolta, de csak arra lyukadt ki, hogy nem tehet semmit. Gallaghert szörnyű csapás érte, de hát ő nem tud változtatni rajta. Belebámult a sötétbe, és vállat vont. Ott egye meg a fene, Gallagher baja, nem az enyém.

Most már majdnem naponként érkezett posta, és valami borzasztó dolog történt. Gallagher továbbra is rendszeresen kapta feleségétől a leveleket. Az első levél néhány nappal a Leary atyával folytatott beszélgetés után érkezett meg, amikor megtudta, hogy meghalt az asszony; majdnem egy hónappal előbb adták fel. Aznap este Wilson hozta el a felderítőknek szóló leveleket a postasátorból, és nem tudta, átadja-e a levelet Gallaghernek. – Marha fura érzése lesz – mondta Croftnak.

 

Croft vállat vont. – Sose lehet tudni. Hátha vágyik rá. – Croft kíváncsi volt rá, mi fog történni.

Wilson hangja jóformán teljesen közönyös volt, mikor átadta a levelet Gallaghernek. – Postád van, cimbora. – De aztán zavarba jött, és elfordította a fejét.

 

Gallagher elsápadt, amikor meglátta a levelet. – Nem nekem szól – dünnyögte. – Tévedés.

– De neked, cimbora. – Wilson átölelte Gallaghert, az azonban lerázta a válláról a karját. – Akarod, hogy eldobjam? – kérdezte Wilson.

 

Gallagher megnézte a dátumot a borítékon. Kicsit megremegett. – Nem, add csak ide – tört ki. Pár lépéssel odébb húzódott, és föltépte a borítékot. De a szöveg összefolyt a szeme előtt, képtelen volt elolvasni. Remegni kezdett. Jézusmária – motyogta. Aztán sikerült néhány sort kibetűznie, és a szavak értelme lassan behatolt a tudatába. „Nagyon aggódom érted, Roy, mindenen olyan könnyen felizgatod magad. Esténként imádkozom, hogy ne történjen semmi bajod. Amikor a kicsikénkre gondolok, olyan nagyon szeretlek, de néha nem tudom elhinni, hogy hamarosan világra jön. A doktor szerint már csak három hét van hátra.” Gallagher összehajtogatta a levelet, s szinte vakon föl-alá kezdett járkálni. Állán furcsán rángatózott a vörös pattanás. – Ó, Megváltó Krisztus – mondta hangosan, s megint remegni kezdett.

Egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy Mary meghalt. Éjszakánként, amikor őrségen volt, minduntalan azon kapta magát, hogy megint a hazatérésre gondol, meg arra, hogyan fogadja majd Mary, ha újra találkoznak. Aztán tompa kétségbeesés kerítette hatalmába, és gépiesen elkezdte ismételgetni magában: Meghalt, meghalt – de sehogy se tudta elhinni. Erre fásult közönyt erőltetett magára.

 

Mikor aztán Marytől szinte kétnaponként újabb és újabb levelek érkeztek, kezdte abban a hitben ringatni magát, hogy az asszony él. Ha megkérdezték volna, mi van a feleségével, nyilván azt feleli, hogy „Meghalt”, ennek ellenére továbbra is úgy gondolt az asszonyra, mint régebben. Mikor az asszony levelében azt olvasta, hogy a gyerek tíz nap múlva esedékes, kiszámította, hányadika lesz tíz nappal az után, hogy a levelet elolvasta. Ha meg arról értesítette az asszony, hogy előző nap meglátogatta az anyját, Gallagher azt gondolta: „Az tegnap volt, körülbelül akkortájt, amikor kaját faszoltunk.” Az asszony mindennapi életéről hónapok óta már csak a leveleiből tudott, és túlságosan hozzászokott, semhogy le tudott volna szokni róla. Kezdett megint boldog lenni; éppúgy várta felesége leveleit, mint mindig, és esténként rendszerint rajtuk töprengett, mielőtt elaludt volna.

Néhány nap múlva azonban mégiscsak ráébredt a szörnyű valóságra. Mind jobban és jobban közeledett az asszony lebetegedésének napja, végül megjön hát az utolsó levél, s az asszony halott lesz. Aztán nem kap tőle többé semmit. Nem fog hallani róla. Gallagher a páni félelem és a hitetlenség érzése között ingadozott; voltak időszakok, amikor szilárdan meg volt győződve róla, hogy az asszony él, s a lelkésszel folytatott beszélgetése csak álom volt. Néha viszont, amikor több nap telt el anélkül, hogy levelet kapott volna az asszonytól, Mary megint eltávolodott tőle, és Gallagher ráeszmélt, hogy soha többé nem láthatja. Legelőször azonban valamilyen babonás hitbe ringatták a levelek; kezdte azt hinni, hogy az asszony nem halt meg, de meg fog halni, ha nem sikerül valahogy megakadályoznia. A lelkész többször is megkérdezte tőle, nem akar-e szabadságra menni. Gallagher azonban képtelen volt még csak gondolni is erre, ha hazamegy, kénytelen lesz rádöbbenni, hogy valóság, amit nem volt hajlandó elhinni.

 

Ellentétben az első napokkal, amikor szinte eszelősen dolgozott, most minduntalan el-elkóborolt a szakaszától, s hosszú, magányos sétákra indult az úton. Többször is figyelmeztették, hogy a japánok esetleg lesből megtámadhatják, Gallagher azonban nem törődött vele. Egyszer visszament egészen a táborig, majdnem tizenkét kilométert tett meg. A katonák azt hitték, hogy meg fog bolondulni; néha beszélgettek róla esténként, s Croft ilyenkor mindig megjegyezte: – Szegény fiúnak már rebeg a szemhéja. – Érezték, hogy nem tudnak segíteni rajta, s fogalmuk se volt róla, mit mondjanak neki. Red azt javasolta, hogy az ezután érkező leveleket ne adják oda neki, a többiek azonban nem mertek beleavatkozni a dologba. Szinte áhítatos irtózat kerítette őket hatalmába, mintha valamilyen megállíthatatlan folyamatnak lettek volna a szemtanúi. Most már nem zavarta őket Gallagher; csak iszonyodva figyelték, mint valami beteget, aki már nem sokáig húzza.

A postakezelő is értesült a dologról, fölkereste a lelkészt, s az megint beszélt Gallagherrel. De mikor Leary atya fölvetette, hogy talán okosabb volna, ha nem venne át több levelet, Gallagher ellenkezni kezdett. – Ha nem adják ide a leveleit, meg fog halni – dünnyögte. A lelkész nem értette, hogy ez mit jelent, de látta, milyen feszült idegállapotban van Gallagher. Zavarba jött, és azon kezdett töprengeni, ne javasolja-e, hogy küldjék kórházba, csakhogy irtózott az elmeosztályoktól, kimondott előítélettel viseltetett irántuk. Titokban szabadságot kért Gallagher számára, kérelmét azonban a főparancsnokság elutasította azzal az indoklással, hogy a Vöröskereszt már utánajárt a dolognak, s a gyereket Mary szülei vették gondozásba, így aztán végül a lelkész sem tehetett egyebet, mint hogy figyelte Gallaghert.

 

És Gallagher csak kóborolt tovább, mélyen elmerülve gondolataiba, amelyekről nem beszélt, de a katonák látták, hogy néha mosolyog, mintha valami senki más által nem ismert bölcsesség volna a birtokában. Szeme egyre vörösebb lett, szemhéjai begyulladtak. Lidércnyomásos álmok gyötörték, s Wilson egy éjszaka arra ébredt, hogy Gallagher hangosan nyög: – Édes Istenem, ne engedd, hogy meghaljon, esküszöm, hogy rendes ember leszek, esküszöm, hogy rendes ember leszek. – Wilson megborzongott, és Gallagher szájára tette a kezét. – Lidércnyomásod van, cimbora – suttogta.

– Már elmúlt. – Gallagher elnémult, de Wilson elhatározta, hogy másnap megemlíti a dolgot Croftnak, reggel azonban Gallagher olyan komoly és nyugodt volt, s olyan szorgalmasan dolgozott az útépítésen, hogy Wilson nem szólt semmit.

 

Egy-két nap múlva a felderítőket a tengerpartra vezényelték kirakodni. Gallagher előző este kapta meg felesége utolsó levelét, és most megpróbált elég bátorságot gyűjteni, hogy el tudja olvasni. Levert volt és szórakozott; ügyet sem vetett rá, miről beszélgetnek útközben a többiek a kocsiban, s nem sokkal az után, hogy a partra értek, ott is hagyta őket. Élelmiszeres ládákat kellett kirakniok egy motoros hajóból, s mikor vállára emelte a nehéz ládát, kijött a sodrából. Ledobta a földre, „Le van szarva” – dünnyögte, azzal elindult.

Croft utánaordított: – Hová mész?

 

– Nem tudom. Mindjárt visszajövök – felelte anélkül, hogy visszanézett volna, aztán mintha elejét akarta volna venni a további kérdezősködésnek, ügetni kezdett a fövényen. Miután szaladt vagy száz lépést, hirtelen fáradtság fogta el, és lelassított. A part egyik kanyarulatánál megállt, és közömbösen visszanézett bajtársai felé. Több rohamcsónak tartott berregő motorral a part felé, s a katonák két sorban álltak a kirakott ládák és a csónakok közt. A tenger fölött sűrű köd lebegett, szinte nem is lehetett látni a nyílt vízen horgonyzó néhány teherhajót. Gallagher befordult a kanyarban, s közvetlenül a part mentén megpillantott néhány rajsátrat. A sátorlapok föl voltak csavarva, s Gallagher látta, hogy a priccseken néhány katona hever és beszélget. Kábultan elolvasta a felírást: „5279. G.H. szállítóosztag.” Sóhajtott egyet, és tovább ballagott. Rohadt géhások, örökké csak lógnak, morogta maga elé, de egyáltalán nem érzett különösebb keserűséget.

Végigment a partnak azon a szakaszán, ahol annak idején Hennessey elesett. Elfogta a részvét, megállt, s átszitált az ujjai közt egy maroknyi homokot. – Szegény kölyök, még csak azt se tudta, mi a francnak jött a világra – dünnyögte. Hirtelen eszébe jutott, hogy amikor fölemelték és távolabb vitték a víztől Hennesseyt, leesett a sisakja. Tompa puffanással pottyant a földre, s csikorogva megpördült a homokban. A fiú halott, többé nem történik vele semmi. Gallagher megremegett, mert eszébe jutott a levél a zubbonya zsebében. Egy pillantást vetett a bélyegzőre, s a dátumról ráeszmélt, hogy valószínűleg ez az utolsó levél. De hátha írt még egyet – gondolta, és félrerúgott egy göröngyöt. Leült, gyanakodva körülnézett, mint valami enni készülő vadállat az odújában, aztán fölszakította a borítékot. A reccsenés az idegeibe hasított; kezdett rájönni, hogy utoljára tesz ilyen mozdulatokat. Hirtelen eszébe jutott, milyen nevetséges, hogy Hennesseyt sajnálja. – A fenébe is, nekem is van épp elég bajom – dünnyögte. A levélpapírt szánalmasan vékonynak érezte.

Miután végigolvasta a levelet, az utolsó bekezdést még egyszer átfutotta. „Roy drágám, néhány napig nem tudok majd írni, már megkezdődtek a fájások, és Jamie elszaladt doktor Newcome-ért. Borzasztóan félek, mert a doktor azt mondta, hogy nehéz szülés lesz, de azért ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy nem lesz semmi baj. Bárcsak itt lehetnél mellettem. Csak nagyon vigyázz magadra, nem szeretnék magamra maradni. Olyan nagyon szeretlek, drágám.”

Összehajtogatta a levelet, és visszadugta a zsebébe. Tompa fájdalmat érzett, homloka égett. Néhány percig nem gondolt semmire, aztán elkeseredetten kiköpött. Eh, ilyenek ezek a nyavalyás asszonyok, csak ehhez értenek, szeretlek, szeretlek, drágám, egyetlen céljuk, hogy igában tartsák az embert. Megint megremegett; hosszú hónapok óta először ismét eszébe jutott, mennyi csalódás és bosszúság érte házasélete során. Minden nőnek csak egyetlen célja van, hogy megkaparintson magának egy férfit, aztán többé nem törődik magával, a fene enné meg. Eszébe jutott, milyen sápadt volt Mary reggelenként, s alvás közben hogy megdagadt bal oldalt az álla. Házaséletük apró incidensei, kellemetlenségei úgy fortyogtak és kavarogtak az agyában, mint töltött káposzta a fazékban, mikor főni kezd. Mary rendszerint szoros hajhálót hordott odahaza, és természetesnek találta, hogy egy rojtos szélű kombinéban mászkáljon föl-alá. A legrosszabb azonban másvalami volt, amit Gallagher sohase tudott megbocsátani neki. A fürdőszoba falai vékonyak voltak, s minden hang áthallatszott, mikor az asszony odabent időzött. Házasságuk három esztendeje alatt valósággal elfonnyadt. Egyáltalán nem ápolta magát, ahogy kellett volna – gondolta keserűen Gallagher. Ebben a pillanatban még az emlékét is gyűlölte, gyűlölte a szenvedést, amit az asszony az utolsó néhány hét alatt okozott neki. Örökké csak a szerelmi etyepetye, de a fenét se törődött vele, hogy néz ki. Még egyszer kiköpött. Még csak… még csak tisztességes modora se volt. „Tartózkodást” értett ez alatt. Eszébe jutott Mary anyja, egy kövér és nagyon slampos nőszemély, s valami homályos düh fogta el a legkülönbözőbb dolgok miatt: dühítette, hogy anyósa olyan éktelenül kövér, hogy nem volt pénzük, s kénytelenek voltak egy kicsi, mocskos lakásban élni, dühítette, hogy nem használta ki a pihenőket az útépítés közben, mert felesége halála annyira fájt neki. Soha nem sikerült neki semmi, a fene enné meg. Megint eszébe jutott Hennessey, és összeszorult az ajka. Egyszerűen ellövik az ember fejét… és miért, miért? Cigarettára gyújtott, messzire elpöckölte a gyufát, s nézte, hogy esik le a homokba. Rohadt zsidók, miattuk kell háborúzni. Eszébe jutott Goldstein. Disznó alak. Képes elveszteni egy rohadt ágyút, s még akkor se fogadja el a piát, ha ingyen kínálja föl neki az ember. Nagy nehezen föltápászkodott, és továbbment. Tompa fájdalom és gyűlölet hasogatta a fejét.

 

Egy óriásalga hevert a parton. Gallagher leballagott a víz szélére, és szemügyre vette. Sötétbarna volt és nagyon hosszú, körülbelül tizenöt méter, sötét, gumiszerű felülete úgy csillogott, mint a kígyóbőr, és Gallagher összerándult az iszonyattól. Eszébe jutottak a hullák ott a barlangban. – Milyen ocsmány, részeg disznók voltunk – gondolta. Lelkiismeret-furdalást érzett, pontosabban: készakarva fölkeltette magában a lelkiismeret-furdalás érzését, mert sejtette, hogy akkor valami rosszat cselekedett. Iszonyodott az algától, s továbbment.

Néhány száz méter után letelepedett egy homokbucka tetején, ahonnan kilátás nyílt a tengerre. Vihar közeledett, és Gallagher hirtelen fázni kezdett; egy óriási, körülbelül harminc mérföld hosszú, lapos hal formájú, nagyon sötét felhő takarta el szinte az egész égboltot. Szél kerekedett, és magasra korbácsolta a homokot a parton. Gallagher csak ült, és várta az esőt, de hiába. Jólesően komor hangulatban volt, élvezte a sötét, nyomasztó színjátékot, a partnak csapódó hullámok távoli csobogását. Jóformán teljesen öntudatlanul egy nőt kezdett rajzolni a homokba. Hatalmas keblei voltak, keskeny dereka és széles, erős csípője. Alaposabban szemügyre vette, és eszébe jutott, hogy Mary mindig restelkedett apró kis mellei miatt. Egyszer meg is mondta: – Bárcsak teltebbek lennének.

 

– Miért?

– Tudom, hogy akkor jobban tetszene neked. Gallagher hazugsággal válaszolt. – Nem, nekem pontosan így tetszik.

 

Hirtelen elárasztotta a gyöngédség hulláma. Mary nagyon törékeny teremtés volt, Gallaghernek eszébe jutott, hogy néha egészen kislányosnak tűnt neki, s jókat mulatott rajta, hogy mégis milyen komoly. Halkan elnevette magát, aztán hirtelen, anélkül, hogy védekezhetett volna ellene, ráeszmélt, hogy az asszony véglegesen meghalt, soha többé nem fogja látni. A tudat fékevesztetten árasztotta el az egész valóját, mint a vízáradat, ha kinyílik a zsilip. Még hallotta, hogy zokogni kezd, de azt már nem, hogy milyen fuldokló hangok szakadnak föl kínjában a torkából, csak valami mérhetetlen szomorúságot érzett, amely lágyan beburkolta, fölszúrta lelkében a keserűség, a harag és a félelem kelevényeit, aztán ott hagyta elcsigázottan, sírva a homokon. Megint fölbukkantak Maryvel kapcsolatos kedvesebb, gyöngédebb emlékei; eszébe jutott, milyen tikkasztó, lágy, ritmikus mozdulatokkal fonódott össze forró testük, amikor szeretkeztek, eszébe jutott az asszony mosolya, ahogyan kezébe nyomta reggelenként az ételes dobozt, amikor munkába indult; eszébe jutott behajózás előtti utolsó szabadságának utolsó éjszakája, milyen szomorú, odaadó gyöngédség töltötte el őket akkor egymás iránt. Sétahajózni voltak a holdfényes éjszakában a bostoni kikötőben, s most fájón nyilallt belé az emlék, milyen szótlanul ültek a hajó tatjában, fogták egymás kezét, és gyengéd, elmélyült csöndben figyelték a nyomdokvíz sodrását. Derék lány volt. Érezte, anélkül, hogy megfogalmazta volna magában, hogy soha senki más nem értette meg őt olyan tökéletesen, s most titokban megkönnyebbült, mikor ráeszmélt, hogy mennyire megértette és mégis mennyire szerette őt az asszony. Ez megint felszakította a sebet, amit vesztesége okozott, s hosszú, hosszú percekig csak feküdt és sírt keservesen, nem tudta, hogy sír, nem érzett semmit, csak azt, hogy egész lényét teljesen betölti a szomorúság. Néha eszébe jutott az utolsó levél, s ilyenkor újra elöntötte a fájdalom hulláma. Majdnem egy óra hosszat sírhatott így.

Végül teljesen kimerült, de megtisztultnak és nyugodtnak érezte magát. Most jutott csak eszébe, hogy gyermeke van, és elkezdett tűnődni, vajon milyen, s hogy fiú-e vagy lány. A gondolat egy pillanatra végtelen örömmel töltötte el, és elhatározta, hogy ha fiú, korán edzésbe fogja. Profi baseballjátékost csinál belőle, azzal lehet keresni. Aztán elszálltak agyából a gondolatok, üresnek érezte magát, megnyugodott. Rosszkedvűen nézett a háta mögött elterülő, sűrű dzsungelre, s tűnődni kezdett, mennyit kell vajon visszafelé mennie. A szél mindig végig-végigsöpört a tengerparton, s Gallagher izgatottsága végleg elenyészett, eltűnt, mint a pára. Megint elszomorodott, s mindenféle hideg, magányos kép jelent meg az agyában, amilyen például egy szeles tengerpart lehet tél idején.

*

Gyalázat, hogy ilyen csapásnak kellett sújtania Gallaghert – gondolta Roth. A katonák egy óra pihenőt tartottak kirakodás közben, és megették élelmiszeradagjukat. Roth egy kis sétára indult a tengerparton. Nem tudta elfelejteni, hogy milyen volt Gallagher, amikor visszatért. Szeme kivörösödött, s Roth biztosra vette, hogy sírt. Azért nagyon strammul tartja magát – sóhajtott fel Roth. – Persze, faragatlan, műveletlen fickó, valószínűleg nincsenek is érzései. Roth megrázta a fejét, és tovább baktatott a fövényen. Egészen elmerült gondolataiban, annyira meggörnyedt, hogy álla szinte a mellét érte, s még jobban látszott, milyen görbe a háta.

A nagy esőfelhőt, amely délelőtt takarta az eget, elfújta a szél, s a nap forrón tűzött Roth zöld zsávolysapkájára. Megállt, és megtörölte a homlokát. Nagyon változékony ez a trópusi időjárás – gondolta –, nagyon egészségtelen, tele van miazmával a levegő. Karja meg a lába fájt a megerőltetéstől, nehéz volt a ládákat a csónaktól a rakodóhelyre cipelni. Túl öreg vagyok én már az ilyesmihez. Olyan embereknek való ez, mint Wilson, Ridges meg Goldstein, nem nekem. Fanyar mosoly játszadozott az ajka körül. Rosszul ítéltem meg azt a Goldsteint – gondolta –, termetéhez képest nagyon keménykötésű, erős fickó, csak valahogy megváltozott, nem tudom, mi történhetett vele. Állandóan rossz hangulatban van, bántja valami. Valami nincs rendjén vele, amióta az első raj visszatért a tűzvonalból; valószínűleg az változtatja meg így az embert, hogy harcba kerül. Mikor megismerkedtem vele, vidám fickó volt, naiv jólélek, azt hittem, mindenkivel ki fog majd jönni. De hát nem szabad az első benyomások alapján véleményt alkotni. Az első benyomások alapján csak az olyan beképzelt fickók ítélnek, mint Brown, azért utál most. Mert egy éjszaka túlságosan sokáig maradtam őrségen. Mintha magamnak akartam volna néhány percet ellopni. Akkor lett volna rá oka, hogy haragudjon; de hogy valaki ilyen ellenségesen tudjon viselkedni!

Roth megdörzsölte az orrát, és felsóhajtott. Én meg tudnék barátkozni velük, de hát mit csináljak, ha egyszer egyetlen közös gondolatunk sincs? Ők nem értenek meg engem, én nem értem meg őket. Ahhoz, hogy az ember összehaverkodjon velük, önbizalomra volna szüksége, azzal aztán pedig én igazán nem rendelkezem. Ha nem éppen akkor jött volna a gazdasági válság, amikor kikerültem az egyetemről… De mi értelme áltatni magam? Nem vagyok rámenős típus, akkor se vittem volna semmire. Az embernek nem szabad túl sokáig áltatnia magát. Most látom, itt a hadseregnél: tudják, hogy nem bírom úgy a fizikai munkát, mint ők, s ez elég ahhoz, hogy lenézzenek. Arról fogalmuk sincs, mi van a fejemben, nem is érdekli őket. Ugyan mit jelentenek számukra a nemesebb eszmék, mit jelent az ész? Pedig ha közel engednének magukhoz, jó barátjuk tudnék lenni, hiszen érett férfi vagyok már. Sok mindent tapasztaltam, meg tudnék magyarázni nekik bizonyos dolgokat, de hát ugyan melyikük hallgatna rám? Roth elkeseredetten csettintett a nyelvével. Mindig így volt velem. De ha sikerülne valami olyan állást találnom, amely megfelel a képességeimnek, mégiscsak vinném valamire.

 

A partnak arra a részére ért, ahol az óriásalga hevert a víz szélén. Elfogta a kíváncsiság, s odament, hogy megnézze. Óriásalga. Tulajdonképpen tudnom kellene egyet-mást róla, hiszen ez volt a főtárgyam, de sajnos már mindent elfelejtettem. A gondolat egészen elkeserítette. Mi értelme a sok tanulásnak, ha semmi sem marad meg az ember fejében? Szemügyre vette az algát, és fölemelte az elülső végét. Éppolyan, mint egy kígyó. A lehető legegyszerűbb organizmus. A hátsó végén van egy kis horgonyféle, amellyel megkapaszkodik a sziklákon, az elülsőn meg a száj, s a kettő össze van kötve. Mi lehetne ennél egyszerűbb? Kezdetleges organizmus, barna alga, persze hogy az, ha nagyon megerőltetném az agyam, minden eszembe jutna róla. Macrocystisnek vagy minek hívják. Népszerű neve az ördög cipőfűzője, vagy nem? Macrocystis Pyrifera, emlékszem, hogy előadást is hallgattunk róla. Talán még kezdhetnék valamit a botanikai ismereteimmel, még csak tizenkét éve végeztem, felfrissíthetném az emlékeimet, mostanában jobb álláshoz is lehetne jutni ebben a szakmában. Nagyon érdekes területe a tudománynak.

Elengedte az alga elülső végét. Különös növény, bárcsak eszembe jutna még valami róla. Ezekkel a tengeri növényekkel érdemes alaposabban foglalkozni – planktonok, zöld algák, barna algák, vörös algák –, magam is csodálom, milyen sok mindenre emlékszem még. Írni fogok Zeldának, megkérem, keresse meg a botanikajegyzeteimet, hátha kedvem támad ismét foglalkozni vele.

 

Elindult visszafelé, s közben a parton heverő moszatokat meg hordalékokat figyelte. Mind élettelen – gondolta –, minden csak azért él, hogy egyszer meghaljon. Már én is érzem, hogy öregszem, harmincnegyedik évemben járok, valószínűleg túl vagyok már életem felén, és ugyan mit tudok felmutatni? Van erre egy jiddis kifejezés, Goldstein biztos ismeri. De azért nem bánom, hogy nem tanultam meg egyetlen jiddis szót sem, sokkal hasznosabb felvilágosult emberekkel érintkezni, ahogy én csinálom.

Ó, hogy fáj a vállam, miért nem hagyják legalább egy napig pihenni az embert? Roth megpillantotta a távolban a katonákat, s elfogta a nyugtalanság. Ó, hiszen már dolgoznak. Ezek csak gúnyolódni tudnak az emberrel, mit mondok majd nekik? Hogy valami algát nézegettem? Úgyse értenék. Miért nem jutott eszembe, hogy hamarább visszaforduljak?

 

Roth csüggedten, félve futni kezdett.

*

– Te mi vagy… szicíliai? – kérdezte Minettától a Polyák. Együtt baktattak keresztül a fövényen. Minetta nyögve dobta le a vállán levő élelmiszeres ládát az újonnan megkezdett rakásra.

– Nem, velencei – felelte. – A nagyapám nagy fejes volt, ha éppen tudni akarod, arisztokrata Velence közelében. – Megfordultak, hogy visszatérjenek a hajóhoz. – Honnan tudsz te egyáltalán ilyesmikről? – kérdezte a Polyáktól.

– Na mit gondolsz, honnan? – mondta a Polyák. – Egész csomó digóval éltem már együtt. Többet tudok róluk, mint te.

 

– Na, azt azért nem – felelte Minetta. – Ide figyelj, másnak nem mondanám el, hiszen tudod, milyenek a fiúk, azt hinnék, hogy hazudok, pedig elhiheted, hogy igaz, becsületszavamra. Csakugyan az előkelő társasághoz tartoztunk odaát az óhazában, a nemességhez. Apám egész életében nem csinált semmit, csak vadászott. Egész kis birodalmunk volt.

– Aha.

 

– Persze, most azt hiszed, hogy az egész csak mese. Hát nézz meg jól. Látod, hogy nem úgy nézek ki, mint egy olasz, a hajam világosbarna, a bőröm meg fehér. S látnod kellene a család többi tagját, mind szőkék, még én vagyok köztük a fekete bárány. Erről lehet megismerni az arisztokratákat: egészen világos a bőrük. Még a várost is, ahonnan származunk, egyik ősömről, Minetta hercegről nevezték el.

A Polyák leült. – Mi az istennek dolgozzuk agyon magunkat, pihenjünk egy kicsit.

 

Minetta buzgón szónokolt tovább. – Ide figyelj, tudom, hogy nem hiszel nekem, de ha egyszer New Yorkba jössz, és meglátogatsz, megmutatok neked néhány családi medaliont. Apám mindig előszedte, és megmutogatta nekünk őket. Úristen, egy egész láda tele van velük.

Croft haladt el mellettük, és visszakiáltott nekik: – Hé, emberek, nyomás, ne számoljátok a tökötökön a szőrt!

 

A Polyák sóhajtott egyet, és fölállt. – Én mondom neked, hogy szar ez az egész. Mi köze hozzá Croftnak, ha lógunk egy kicsit?

– Élvezi a rangját – felelte Minetta.

 

– Mindegyik ilyen – mondta a Polyák.

Minetta bólintott. – De csak találkozzam valamelyikükkel a háború után.

 

– Ugyan, mit fogsz csinálni? Fizetsz Croftnak egy pohár pálinkát?

– Azt hiszed, félek tőle? – kérdezte Minetta. – Ide figyelj, én részt vettem az „Arany Kesztyű”-ért rendezett bokszversenyen, csak nem ijedek meg ezektől a fickóktól. – Dühítette a Polyák vigyorgása.

 

– Az egyetlen fickó, akivel te elbírnál, Roth – mondta a Polyák.

– Eh, le vagy szarva, szóba se érdemes állni veled.

 

– Nem vagyok elég művelt, mi?

Vállukra emeltek két ládát a hajóban sorakozó ládák közül, és visszaindultak a parton heverő halom felé. – Öcskös, én ezt nem bírom tovább – tört ki dühösen Minetta. – Az élettől is elmegy a kedvem.

 

– Ühüm.

– Azt hiszed, hogy közönséges senki vagyok, mi? – kérdezte Minetta. – Akkor kellett volna látnod, amikor még civil voltam. Én aztán tudtam öltözködni, létérdekem is volt, mindig én voltam a fejes, akárhol dolgoztam. Én is lehetnék most altiszt, ha úgy odavolnék a stráfokért, és nyaliznék, mint Stanley, de nem érdemes. Az embernek önérzete is van.

 

– Akkor hát mit vágsz fel? – kérdezte a Polyák. – Tudd meg, hogy én heti százötven dollárt kerestem, és saját kocsim volt. Lefty Rizzónál dolgoztam mint csendestárs. Nem volt olyan dáma, akit meg ne kaphattam volna, modellek, színésznők, jóképű kurvák. És összesen csak heti húsz órát kellett dolgoznom, azazhogy nem, várj csak, huszonötöt, minden este körülbelül négyet, öttől kilencig, hetenként hatszor, s nem volt más dolgom, csak beszedni a pasasoktól a tippszelvényeket és leadni. Na, és hallottál engem csak egyszer is panaszkodni? Minden azon múlik, hogy van a kártya megkeverve – folytatta a Polyák. – Az egyetlen, amit tehetsz, hogy dekkolsz, és tartod a pofád.

Minetta körülbelül huszonegy évesnek saccolta a Polyákot.

 

Töprengeni kezdett, vajon hazudott-e, hogy olyan sokat keresett. Minettát mindig kényelmetlen érzéssel töltötte el, hogy sose tudja, mi fordul meg a Polyák fejében, az meg szinte minden gondolatát kitalálja. Mivel nem tudott mit válaszolni, rátámadt a Polyákra. – Még hogy dekkoljak? Te talán önként léptél be a hadseregbe?

– Honnan tudod, hogy ha akartam volna, nem maradhattam volna ki?

 

Minetta fölhördült. – Onnan, hogy senki se állt volna be katonának, akinek csak egy csöpp sütnivalója is van, ha nem lett volna muszáj. – Ledobta a ládát a halom tetejére, és elindult vissza a hajók felé. – Ha már egyszer katona vagy, benne vagy a szarban. Akármi történik is veled, nem tehetsz ellene semmit. Nézd meg Gallaghert. Szegény fickónak meghalt a felesége, s most nyakig van a szarban.

A Polyák elvigyorodott. – Akarod tudni, mért érzi olyan rohadtul magát Gallagher?

 

– Úgyis tudom.

– Tudod a fenét. Volt egyszer egy unokaöcsém, akinek a felesége valamilyen baleset áldozata lett. Úristen, azt kellett volna csak látnod, mit művelt a nyavalyás. És miért? Egy nő miatt. Megpróbáltam beszélni a fejével. Ide figyelj, mondtam neki, mi az istennek vagy úgy oda? Rengeteg nő van a világon. Fél év múlva úgyis felcsípsz egyet magadnak, és arra sem fogsz emlékezni, hogy nézett ki a feleséged. Mire a nyavalyás csak rám mered, és elkezd bömbölni: Jajajaj! – én meg újból megpróbálok beszélni a fejével. S tudod, mit mondott? – A Polyák jelentőségteljesen elhallgatott.

 

– Mit?

– Szó szerint ezt mondta: Fél év múlva? Ott egye meg a fene! Mit csinálok ma éjjel?

 

Minetta önkéntelenül elnevette magát. – És azt akarod, hogy ezt elhiggyem?

A Polyák vállat vont, és fölkapott egy ládát. – Fütyülök rá, hogy elhiszed-e. Én elmondtam, és kész. – Azzal elindult. – Hé, nem tudod, hány óra?

 

– Kettő.

A Polyák felsóhajtott. – Akkor még két óra hosszat kell szarakodnunk. – Tovább baktatott a fövényen. – Várj csak, majd mesélek egyszer arról a nőről is, aki könyvet írt – mondta.

*

A földerítők délután háromkor pihentek meg utoljára. Stanley végignyúlt a homokban Brown mellett, és megkínálta cigarettával. – Tessék, vegyél csak nyugodtan, cigarettával bármikor ki tudlak segíteni.

Brown nyögött és nyújtózkodott egyet. – Öregszem, biz’ isten mondom, ebben a trópusi hőségben nem tud úgy dolgozni az ember, ahogy különben.

– Valld be, öregem, hogy unod a banánt. – Amióta Stanleyből tizedes lett, egészen másképp viselkedett Brownnal. Már nem mindenben értett egyet vele, és egyre gyakrabban heccelte. – Egy hét múlva pontosan olyan nyavalygós leszel, mint Roth – mondta.

 

– Pofa be.

– Igenis, őrmester úr, de azért ismerlek. – Maga Stanley nem vette észre, hogy megváltozott. Amikor a felderítőkhöz került, az első hónapokban rendkívül elővigyázatos volt, soha nem mondott semmit meggondolatlanul vagy határozott cél nélkül, gondosan megválogatta, hogy kivel barátkozik, és mindenben Brown tetszéséhez vagy nemtetszéséhez igazodott. Anélkül, hogy alaposabban elemezte volna a dolgot, lassanként ő is kezdte lenézni azokat, akikről Brownnak nem volt különösebben jó véleménye, s ugyanakkor célirányosnak tartotta, hogy ő is azokat kedvelje, akikről Brown elismerően nyilatkozott. Ezt azonban nem készakarva cselekedte: tudta ugyan, hogy tizedes szeretne lenni, de ezt még önmagának sem vallotta be. Brownnal kapcsolatban csupán azoknak az útmutatásoknak és figyelmeztetéseknek engedelmeskedett ösztönszerűleg, amelyeket az esze sugallt neki.

 

Brown viszont tökéletesen átlátott Stanleyn, titokban kinevette, de végül mégis ő ajánlotta tizedesi előléptetésre. Anélkül, hogy ráeszmélt volna, a hatása alá került. Jólesett neki Stanley iránta tanúsított csodálata és tisztelete, s az a nagy érdeklődés, amellyel a fiú az ő kinyilatkoztatásait hallgatta. Mindig sejtette, hogy Stanley csak nyalizik, de azt hitte, hogy átlát rajta. Amikor Croft megtárgyalta vele, hogy kiből kéne tizedest csinálni, mégis egyszerűen képtelen volt másra gondolni, csak Stanleyre. A többiek ellen mind volt valami kifogása; arra már nem emlékezett, hogy honnan ered az illetők iránti ellenszenve, holott Stanley volt az, aki beleoltotta ezt az érzést. Tulajdonképpen maga is meglepődött, amikor dicsérni kezdte Croftnak Stanleyt.

Később, amikor Stanley már hozzászokott a parancsolgatáshoz, mindnyájuk előtt nyilvánvaló lett, hogy megváltozott. Hangja fensőbbséges lett, piszkálni kezdte azokat, akik nem tetszettek neki, és Brownnal szemben is feltűnő bizalmaskodást engedett meg magának. Tudta, megint csak anélkül, hogy alaposabban elemezte volna a dolgot, hogy Brown már nem lehet többé a hasznára; amíg valamelyik őrmester meg nem sebesül vagy el nem esik, ő már csak tizedes marad. Eleinte továbbra is tiszteletet színlelt Brown iránt, továbbra is mindenben egyetértett vele, de aztán rájött, milyen képmutató, s kényelmetlen érzés fogta el. Most már ott tartott, hogy észrevette, ha Brown valamiben tévedett. Kezdett önálló véleményt alkotni, idővel már kérkedett is vele.

 

Most például kedélyesen kifújta a füstöt, és megismételte: – Igen, pontosan olyan leszel, mint Roth. – Brown nem felelt, s Stanley kiköpött. – Mondok neked valamit erről a Rothról – mondta. Már ő is éppen olyan parancsoló hangsúllyal beszélt, mint Brown. – Tulajdonképpen nem rosszindulatú, csak nincs mersze. Az a fajta fickó, akinek semmi sem sikerül, mert nem akar kockázatot vállalni.

– Ne ámítsd magad, fiú – mondta Brown. – Nagyon kevés ember hajlandó kockázatot vállalni, ha arról van szó, hogy a golyó elé kell állni.

 

– Nem, nem erre gondoltam – mondta Stanley. – Nézd meg, mire vitte a polgári életben. Ő is szeretett volna előbbre jutni, akárcsak te vagy én, de nem volt hozzá kurázsija, hogy elszántan kitartson valami mellett. Túl óvatos volt. Márpedig az embernek igen ravasznak kell lennie, ha jól akar élni.

– Ugyan, hát te mi a fenére vitted? – kérdezte Brown.

 

– Voltak esetek, amikor igenis vállaltam a kockázatot, és sikerült is elérnem, amit akartam.

Brown röhögött. – Persze, megkeféltél egy nőt, mikor nem volt otthon a férje.

 

Stanley megint kiköpött. Ezt a szokást Crofttól vette át. – Hát ide figyelj. Mikor összeházasodtunk Ruthie-val, alkalom adódott, hogy megvásároljunk egy szoba bútort egy pasastól, aki valamelyik másik államba költözött. Marha kedvező ajánlat volt, csakhogy a pasasnak készpénz kellett. Nekem nem volt, és éppen akkor nem volt az öregemnek se. Körülbelül háromszáz dolcsiért megvehettünk volna egy egész szobára való bútort, ami legalább ezret ért. Tudod, ha az ember vendégeket hív, az ilyesmi jó benyomást tesz. Na és mit gondolsz, mit csináltam? Karba tettem a kezem, siránkoztam, és elszalasztottam az alkalmat? Egy fenét. Kivettem a pénzt a garázsból, ahol dolgoztam.

– Hogy érted azt, hogy kivetted a pénzt?

 

– Ó, nem is volt olyan nagyon nehéz, csak érteni kell a módját. Én voltam ott a könyvelő, s naponta ezer dollár bevételünk volt a javításokból. Nagy garázs volt. Egyszerűen kivettem a pénzt a kasszából, s három számlát, amelynek az összege éppen háromszáz dolcsit tett ki, visszatartottam másnapig. A három kocsi délután került ki a garázsból, és aznap nem könyveltem be a számlákat, hogy a bevétel meg a kiadás összege közt ne legyen különbség. Aztán másnap bekönyveltem őket, és megint visszatartottam háromszáz dolcsi értékű számlát.

– És meddig csináltad ezt? – kérdezte Brown.

 

– Két álló hétig. Na, mit szólsz hozzá? Volt közben két nap, amikor csak két kocsit javíttattak, és én vért izzadtam, mert amikor kivettem a háromszáz dollárt, alig maradt valami a kasszában. Persze az előző napi számlákat se könyveltem el, de olyan kevés kocsit hoztak javítani, hogy szép kis cirkusz lett volna, ha valakinek eszébe jut belenézni aznap a könyvekbe.

– Na, és hogy másztál ki a dologból? – kérdezte Brown.

 

– Meg fogsz dögleni a röhögéstől. Miután megvettük a bútort, fölvettem rá háromszáz dollár kölcsönt, a bútor volt a biztosíték, a pénzt visszatettem a kasszába, a kölcsönt meg visszafizettem havi részletekben. Szóval marha olcsón hozzájutottam a bútorhoz. Lehetséges, hogy ez az ügy nem tüntet fel valami jó színben, de mindenesetre sose jutottam volna hozzá, ha nem vállaltam volna kockázatot.

– Hát ez csakugyan jó ötlet volt – ismerte el Brown. Határozottan imponált neki a dolog; erről az oldaláról még nem ismerte Stanleyt.

 

– Pedig mondhatom, sok szempontból nehéz volt végigcsinálni. – Stanleynek eszébe jutottak azok az éjszakák, amikor két álló hétig ébren feküdt az ágyában. A sötétben mindenféle aggodalmai támadtak, s iszonyúan szenvedett. Mire hajnalodni kezdett, manipulációit végleg zavarosnak és lehetetlennek érezte; gondolatban újra meg újra végigment a könyveken, és úgy érezte, valahol nem jól csinált valamit; meg volt győződve róla, hogy másnap rájönnek a csalásra. Megpróbált koncentrálni, és azon kapta magát, hogy gondolatban folyton újrakezd egy összeadást. – Nyolc meg harmincöt… nyolc meg harmincöt… leírom a hármat, marad egy. – Állandóan kavargott a gyomra, alig tudott enni. Néha verítékben úszva feküdt az ágyán, annyira hatalmába kerítette az aggodalom és a kétségbeesés. Nem értette, hogy mért nem jött rá még senki, mit művel.

Még házasélete is megsínylette a dolgot. Néhány héttel azelőtt nősült, mindössze tizennyolc éves volt, tapasztalatlan, ügyetlen, képtelen volt uralkodni idegein. Görcsösen, hirtelen gerjedt be, s gerjedelme pillanatok alatt el is múlt; nemegyszer előfordult, hogy sírva feküdt felesége karjai közt, restellte kudarcát. Nemcsak azért nősült ilyen fiatalon, mert szerelmes volt, hanem azért is, mert elbizakodott volt és beképzelt. Folyton azt mondták neki, hogy idősebbnek látszik a koránál, el is hitte, s abban a szent meggyőződésben vállalta a házassággal járó terheket, hogy minden nehézség nélkül meg tud küzdeni velük. Elbizakodottságában vásárolta meg azt a bútort is, s a félelem, hogy bajba kerül miatta, megakadályozta abban, hogy házastársi kötelességeit teljesíteni tudja. És kudarca csak növelte a másik ügy miatt érzett szorongását. Miután visszatette a pénzt, valamivel jobban ment a szeretkezés is, de az ebben való magabiztossága sohasem tért egészen vissza: tudat alatt sóvárogva gondolt a házasságkötésük előtti időkre, amikor hosszú, szenvedélyes órákon át smacizott a feleségével. Mindebből azonban nagyon keveset árult el, sohase mesélte el az asszonynak, hogyan szerezte meg a bútort, és szeretkezés közben sikerült olyan hevületet színlelnie, hogy a végén ő maga is kezdte hinni, hogy csupa szenvedély. A garázsból kilépett, egy könyvelési irodában vállalt állást, közönséges írnokként dolgozott, s egy esti tanfolyamon sajátította el a könyvelés tudományát. Közben rájött, hogy a pénzszerzésnek egyéb módjai is vannak, s készakarva nemzett gyermeket. Aztán újból anyagi gondjai támadtak, megint voltak éjszakái, amikor mozdulatlanul, verítékben úszva feküdt az ágyon, s megpróbálta kivenni a sötétségben a mennyezet négy sarkát. Reggel azonban rendszerint mindig visszatért az önbizalma, s úgy érezte, érdemes kockázatokat vállalnia.

 

– Mondhatom, sok szempontból nehéz volt végigcsinálni – ismételte meg. Az emlékek, amelyek az imént felidéződtek agyában, nem voltak valami kellemesek, mégis mérhetetlen büszkeséggel töltötték el. – Ha az ember el akar valamit érni, tudnia kell, mi a dörgés – mondta.

– Hát igen, te aztán jól tudod, hogy kell nyalizni – jegyezte meg egy kis emlékeztető hangsúllyal Brown.

 

– Ez is hozzátartozik a dologhoz – felelte hűvösen Stanley. Brownnak tehát még mindig vannak fegyverei, amelyeket ellene fordíthat.

Végignézett a fövényen heverésző katonákon, s azon törte a fejét, hogyan tudna visszavágni Brownnak. De észrevette, hogy Croft izgatottan járkál a part mentén, és fürkészve nézi a dzsungelt. Figyelni kezdte.

 

– Mit csinál ez a Croft? – kérdezte.

– Valószínűleg észrevett valami gyanúsat – felelte Brown. Azzal föl is állt. A többi földerítő is mozgolódni kezdett, ahogy az állatok kezdik ide-oda forgatni a fejüket, ha váratlan zajt hallanak, vagy ismeretlen szagot éreznek.

– Eh, Croft mindenütt gyanúsat szimatol – dörmögte

Stanley.

 

– Ez aligha tréfadolog – suttogta Brown.

Croft abban a pillanatban megeresztett egy sorozatot a dzsungelbe, és hasra vetette magát. A felderítők összerezzentek, és ők is ész nélkül hasra vetették magukat a homokban. Egy japán puska viszonozta a tüzet, mire a felderítők is vaktában lőni kezdték a dzsungelt. Stanleyről úgy csurgott a veríték, hogy képtelen volt célozni. Kábultan feküdt a földön, s önkéntelenül összerezzent, valahányszor egy golyó elsüvített a feje fölött. Mintha méh röpült volna el zümmögve a füle mellett. Elképedve eszmélt rá, hogy akármelyikük megsebesülhet. Rögtön utána meg arra gondolt, hogy ez ostobaság, s erőtlenül nevetni kezdett. Aztán hallotta, hogy mögötte valaki felordít a parton, s hirtelen abbamaradt a tüzelés. Hosszú, feszült csönd támadt, s Stanley csak nézte, milyen csillogva vibrál a levegő a homok fölött. Végül Croft óvatosan fölállt, és egy ugrással a dzsungel szélső fái közt termett. Onnan intett a legközelebb fekvő katonáknak, hogy kövessék. Stanley mereven bámult maga elé a homokba, remélve, hogy Croft nem veszi észre. Megint néma csönd lett, aztán néhány perc múlva előbukkant a bokrok közül Croft, Wilson és Martinez, s kilépett a fövényre.

 

– Kettőt kinyírtunk – mondta Croft. – Nem hiszem, hogy többen is lettek volna, mert itt hagyták volna a hátizsákjukat, mikor megpucoltak. – Köpött egyet a homokba. – Ki sebesült meg? – kérdezte.

– Minetta – felelte Goldstein. Már ott is buzgólkodott Minetta fölött, és az elsősegélycsomagból kivett kötést igyekezett a lábára szorítani.

 

– Hadd nézzem – mondta Croft. Fölhasította Minetta nadrágszárát, és megnézte a sebet. – Csak egy kis karcolás – mondta.

Minetta fölnyögött. – Ha téged találtak volna el, nem így beszélnél.

 

Croft elvigyorodott. – Életben maradsz, öcskös. – Megfordult, és végignézett a köréje gyűlt felderítőkön. – Oszolj, az istenségit! Hátha még csavarog néhány japán valahol a közelben. – A katonák idegesen, de azért megkönnyebbülten tárgyalták az esetet. Croft az órájára pillantott. – Már csak negyven percünk van, amíg megérkezik a kocsi. Oszoljatok szét a parton, és tartsátok nyitva a szemeteket. Nem folytatjuk a kirakodást.

Odafordult az egyik kishajó kormányosához, aki ott állt mellette, és megkérdezte: – Ti fogtok a ládák mellett őrködni az éjszaka?

 

– Igen.

– Azt hiszem, nemigen fogtok aludni a japcsiktól. – Cigarettára gyújtott, s ismét Minettához lépett. – Te csak maradj fekve, amíg nem érkezik meg az autó, jól szorítsd rá a kötést a lábadra, fiam, és nem lesz semmi baj.

 

Stanley és Brown hason fekve figyelték a dzsungelt, és beszélgettek. Stanley nagyon gyöngének érezte magát. Igyekezett ugyan úrrá lenni félelmén, de minduntalan eszébe jutott! milyen biztonságban érezték magukat, pedig a japánok ott voltak a közvetlen közelükben. – Sohase lehet tudni, mikor van biztonságban az ember – dünnyögte magában. Olyan iszonyú félelem fogta el, hogy alig tudott megbirkózni vele. Mintha minden idegszála meg akart volna pattanni. Úgy érezte, hogy a következő pillanatban valami őrültséget fog mondani, gyorsan odafordult hát Brownhoz, és kibökte, ami éppen az eszébe jutott: – Kíváncsi vagyok, hogy érintette a dolog Gallaghert.

– Mire gondolsz?

 

– Hát arra, hogy a megölt japánokról biztosan megint eszébe jutott a felesége.

– Ugyan – mondta Brown. – Semmi összefüggésbe nem hozta egymással a két dolgot.

 

Stanley Gallagher felé pillantott, aki nyugodtan beszélgetett Wilsonnal. – Úgy látszik, csakugyan nem érintette túlságosan a dolog.

Brown vállat vont. – Sajnálom a fiút, de én mondom neked, lehet, hogy így járt jobban.

 

– Ugyan!… Ezt nem gondolhatod komolyan.

– Ha az ember megszabadul egy nőtől, sose tudhatja, nem járt-e jól. Én nem ismertem ugyan azt az asszonyt, de Gallagher nem valami erős fickó, s valószínűleg nem nagy öröme lehetett benne a feleségének. Az asszonyok még akkor is megcsalják az embert, ha úgy megkeféli őket, hogy soha az életben nem felejtik el, igazán nem csodálkoznék hát, ha Gallagher felesége is félrelépett volna, különösen az első hónapokban, amikor már tudta, hogy gyereke lesz, és nem jár semmi kockázattal, ha egy kicsit elszórakozik valakivel.

 

– Neked folyton csak ezen jár az eszed – dörmögte Stanley. Egy pillanatig kimondottan gyűlölte Brownt. Brownnak a nők iránt tanúsított megvetése fölkorbácsolta benne a féltékenységet, a félelmet, amelyen különben rendszerint úrrá tudott lenni. Néhány másodpercig meg volt győződve róla, hogy a felesége fölszarvazza, s noha elűzte magától a gondolatot, továbbra is zavart és ideges maradt.

– Megmondom én neked, min jár az eszem – mondta Brown. – Azon, ami az imént történt. Az ember csak ül, és nyugodtan beszélget, és aztán bumm, egyik pillanatról a másikra kitör a cirkusz. Sose lehet tudni, mi éri az embert. Azt hiszed, Minetta most nincs begyulladva? Kezdi végre megtanulni, tulajdonképpen miről is van szó. Én mondom neked, hogy a japcsik egy pillanatig se fognak nyugton hagyni, s amíg haza nem kerülök, és nem teszem a lábam ismét az Egyesült Államok földjére, nem érzem magam biztonságban, mert soha nem tudhatom, mikor nyírnak ki. Egy darabig békén hagyják az embert, aztán megint kezdődik valami cirkusz.

 

Stanley érezte, hogy valami meghatározhatatlan szorongás fogja el. Tudta, hogy ez a szorongás részben halálfélelem, amit most érzett első ízben igazán, ugyanakkor azt is tudta, része van ebben a szorongásban azoknak a gondolatoknak is, amelyek közvetlenül a csetepaté kitörése előtt foglalkoztatták. A féltékenységnek is, meg a szeretkezésnek, ami soha nem hozott számára kielégülést, meg azoknak az otthoni éjszakáknak, amikor álmatlanul, a félelemtől félőrülten hevert az ágyán. Valamiért hirtelen nagyon fájdalmasnak érezte, hogy Gallagherre gondoljon, meg arra, hogy milyen hirtelen halt meg Gallagher felesége. Hiába vigyáz magára az ember – gondolta –, ha egyszerre csak hátulról leütik. Hiszen ez valóságos csapda. Nagyon rosszul érezte magát. Körülnézett, figyelni kezdte a távoli ágyúdörgést, szorongása egyre nőtt, s egy pillanatra szinte fájdalmasan elviselhetetlenné vált. Csurgott róla a veríték, s már-már nyöszörögni kezdett. A forró nap, a vakítóan csillogó homok és az ideges fáradtság, amely a tűzharc után fogta el, minden erejét kiszívta. Gyönge volt, iszonyúan félt, és nem értette, miért. Néhány meglehetősen eseménytelen járőrözésen kívül még nem vett részt komolyabb harcban. Most mégis határtalan undor és rettegés fogta el a gondolatra, mi minden vár még rá. Föltette magában a kérdést, hogyan fog majd harcba vezetni másokat, amikor ő maga ennyire fél, s ugyanakkor azt is tudta, hogy még egy stráfot kell szereznie, aztán még egyet, és ez a tudat fogja hajtani. Érezte, hogy valami baja van, mintha minden a feje tetejére állt volna benne, és halkan odasúgta Brownnak: – Ez az átkozott hőség teljesen elgyöngíti az embert. – S csak ült tovább, dőlt róla a veríték, s valami nyomasztó rettegés tartotta hatalmában.

– Te azt hiszed, hogy ismered a dörgést, pedig szó sincs róla – mondta Brown. – Azzal a garázzsal csakugyan szerencséd volt. De vajon tudtuk-e az előbb, hogy japánok vannak a közelben? Én mondom neked, Stanley, hogy veled is ugyanez volt akkor a helyzet. Honnan a fenéből tudhattad, hogy nem sül el rosszul valami? Így van ez az én szakmámban, az üzleti életben is. Vannak trükkök, vannak módok rá, hogy nagy pénzt keressen az ember, de biztosra sose lehet menni.

 

– Ez igaz – mondta Stanley. Tulajdonképpen nem is figyelt Brownra. Valami zavaros, lázadó érzés töltötte el minden ellen, ami aggasztotta, iriggyé tette, s arra kényszerítette, hogy állandóan az előmenetelt, a sikert hajhássza. Maga se tudta, miért, de anélkül, hogy szavakba tudta volna foglalni, az volt az érzése, hogy élete hátralevő részében még sok-sok olyan éjszakája lesz, amikor verítékben úszva, idegesen, álmatlanul fekszik majd az ágyán, kiszolgáltatva iszonyúan gyötrelmes képzelgéseinek.