11

A hadművelet bedöglött. A japánok kudarcba fulladt kísérlete után, hogy átkeljenek a folyón, Cummings egy hétig sikeresen előrenyomult, aztán néhány napra megállt, hogy megerősítse az állásait, és befejezze az úthálózat kiépítését. Ezt a néhány napot csak átmeneti pihenőnek szánta, mielőtt áttörné a Toyaku-vonalat, a megállás azonban végzetesnek bizonyult. Mikor ismét akcióba akart lendülni, taktikai elképzelései éppoly átgondoltak voltak, mint korábban, törzsének felkészítése éppoly alapos, a felderítés ugyanolyan tervszerű, mégsem történt semmi. Az arcvonalban harcoló csapatok most első ízben kaptak rá lehetőséget, hogy megpihenjenek, de ennél sokkal rosszabb történt: mint a fáradt állatok, elaludtak, szinte téli álomba merültek. A frontkatonákat határtalan, leküzdhetetlen letargia fogta el.

 

A pihenőt követő első két héten – intenzív járőrtevékenység és erős helyi jellegű támadások után – mindössze négyszáz métert sikerült előrenyomulnia az arcvonal egy-két szakaszán, s csak három japán előretolt állást foglalt el. Utána az arcvonalban levő századok ki-kiküldtek ugyan néhány járőrt, néha-néha rövid ideig tartó tűzharcba is keveredtek, de aztán megint visszavonultak táboraikba. Előfordult, hogy bár elfoglaltak egy-egy fontos terepszakaszt, a katonák az első komoly ellenakcióra feladták az elfoglalt területeket. A csapatok kelletlen hangulatának félreérthetetlen bizonyítéka volt, hogy a legjobb tisztek estek el. Cummings tisztában volt vele, hogy ennek mi az oka. Ha valamilyen megerősített pont ellen támadást indítottak, a katonák lemaradtak, az együttműködés nem ment, és a végén csak néhány derék tiszt és altiszt bocsátkozott harcba a nagyobb létszámú japán erőkkel, mert a katonák harc közben elpárologtak mögülük.

Cummings többször is szemlét tartott a harckerületben, és észrevette, hogy a katonák valóságos állóháborúra rendezkedtek be. Állásaikat, táboraikat igyekeztek minél kényelmesebbé tenni, vízlevezető árkokat ástak, befedték a lövészgödröket, sőt, egyes századoknál még pallót is fektettek a sárba. Ha a katonák előre akartak volna nyomulni, nem csináltak volna ilyesmit. A dolog azt jelentette, hogy egy helyben és biztonságban akarnak maradni, vagyis nagyon veszélyes változás történt magatartásukban. Ha a katonák megpihennek, és egy helyben maradhatnak annyi ideig, hogy megszokják a pihenést, utána hihetetlenül nehéz ismét harcba vetni őket. Cummings katonái úgy kuporogtak táboraikban, mint kutyák az ólban, s a tábornok tisztában volt vele, hogy ha parancsot kapnak a támadásra, dühösen ugatni kezdenek.

 

Kétségtelen volt, hogy minden nap, amely úgy telik el, hogy lényeges változás nem történik az arcvonalon, csak növelni fogja a katonák apátiáját, de Cummings tisztában volt vele, hogy pillanatnyilag tehetetlen. Nagyarányú előkészületek után, erős tüzérségi támogatással és – miután hosszas könyörgések után sikerült repülőket is kapnia – bombázók bevetésével erélyes támadást indított, harcba vetette tankjait és tartalékait is, a támadás azonban huszonnégy óra alatt megfeneklett, a katonák a legjelentéktelenebb ellenállás láttán megtorpantak, s mindössze egy negyed négyzetmérföldnyi területet foglaltak el az arcvonal egy kis szakaszán. Mikor a támadás bedöglött, számba vették a veszteségeket, és megerősítették a csak jelentéktelen mértékben módosult arcvonalat, a Toyaku-vonal még mindig ott állt, továbbra is sértetlenül, nem fenyegette semmi veszedelem. Megalázó volt.

Sőt: ijesztő. A hadtesttől és a hadsereg-főparancsnokságtól egyre türelmetlenebb hangú ukázok érkeztek. Nyilvánvaló volt, hogy a hadművelet elakadásának híre hamarosan eljut Washingtonba is, mint amikor közlekedési dugó támad valahol, s az egész útvonalon elakad a forgalom. S Cummings könnyen el tudta képzelni, milyen párbeszédek folynak majd le a Pentagon bizonyos helyiségeiben. – Mi az, mi van Anopopejjel, kinek a hadosztálya van ott, Cummingsé, aha, Cummingsé, ideje volna már leváltani, s másvalakit állítani a helyére.

 

Cummings annak idején tisztában volt vele, hogy kockázatos dolog egyheti pihenőt adni a katonáknak, de kénytelen volt vállalni a kockázatot, hogy az útépítést befejezhesse, és a dolog most visszaütött, mint a bumeráng. Ez a megrázkódtatás mély sebet ütött a tábornok önbizalmán. Gyakran szinte el se tudta hinni, mi történt, s éppúgy meg volt zavarodva és ijedve, mint a sofőr, aki egyszerre csak rájön, hogy autója nem neki engedelmeskedik, hanem akkor áll meg és indul tovább, amikor a kedve tartja. Hallott már ilyen esetekről, a harcászati szakkönyvek tele voltak hasonló, ijesztő históriákkal, de sose hitte, hogy vele is megtörténhetik ilyesmi. Egyszerűen nem tudta megérteni a dolgot. Csapatait öt héten át úgy tudta mozgatni, mintha önnön testrészei lettek volna, és most, látszólag minden ok nélkül, vagy legalábbis olyan okokból, amelyek felfoghatatlanok voltak számára, elvesztette az uralmat fölöttük. Akárhogy igyekezett lelket önteni a katonákba, újra meg újra nyúlós, ellenálló masszává estek össze, mint a mosogatórongy, amely túlságosan puha és nedves ahhoz, hogy bármilyen alakban meg tudjon maradni. Éjszakánként a tábornok álmatlanul feküdt a priccsén, s szinte elviselhetetlenül gyötörte a kudarc; néha valósággal izzott a tehetetlen dühtől. Egyik éjjel, akár a rohamából magához térő epilepsziás, órákig feküdt tehetetlenül markolászva pokrócát, s mereven bámulta a sátor keresztrúdjának homályba vesző kontúrjait. Az erő, a tettvágy, amely semerre sem talált kiutat, s ugyanakkor egyre jobban felgyülemlett benne, egész testében eláradt, és esztelen dühvel ostromolta börtöne falait. Mindent az uralma alá szeretett volna vonni, mindent, s most még hatezer embert sem volt képes megmozdítani. Akár egyetlen ember is feltartóztathatta volna.

Egy ideig kétségbeesett erőfeszítéseket tett, elindította azt a bizonyos támadást, a katonákat állandóan újabb meg újabb őrjáratokra küldte ki, de valahol a lelke mélyén, anélkül, hogy akár önmagának is bevallotta volna, iszonyúan rettegett. Egy új támadást, amelynek a tervein Dalleson őrnagy és a hadműveleti csoport napokig dolgozott, többször is elhalasztott. Mindig akadt rá valamilyen ürügy, egy-két nap múlva nagy mennyiségű utánpótlásnak kell befutnia, néhány Liberty típusú teherhajó megérkezése várható, vagy tanácsosabbnak látszott elfoglalni előbb néhány jelentéktelen földdarabkát, amely esetleg komolyan akadályozhatta volna a támadást. Az igazság azonban az volt, hogy egyszerűen félt; ha a második támadás is kudarcba fullad, végzetes lenne. Már az első is túlságosan sokba került, s ha a második is meghiúsul, hosszú hetek, esetleg hónapok kellhetnek hozzá, hogy egy harmadikat kezdeményezhessen. S addig nyilván leváltják.

 

Lelkileg kétségbeejtően elcsüggedt, testét pedig egy idő óta gyötrelmes hasmenés kínozta. Hogy leküzdje betegségét, a tiszti étkezdében igen szigorú óvintézkedéseket rendelt el, hasmenése azonban a fokozottabb tisztaság ellenére sem szűnt meg. Bosszúságát a legjelentéktelenebb ügyekkel kapcsolatban is csak nehezen tudta eltitkolni, s ez egész környezetére kihatott. Forró, nyirkos napok következtek egymás után, a parancsnokságon a tisztek minduntalan gorombán förmedtek egymásra, kisebb veszekedések is előfordultak, szidták a szűnni nem akaró hőséget meg az esőt. A dzsungel fullasztó sűrűjében szinte a levél se moccant, és odáig jutottak, hogy senkinek se volt kedve egy lépést se tenni. A hadosztály lassan, de feltartóztathatatlanul bomlásnak indult, és a tábornok képtelen volt megállítani a folyamatot.

*

A helyzet következményeit a legközvetlenebbül Hearn szenvedte meg. Az első hetekben segédtiszti tevékenységének a tábornok bizalmaskodása következtében volt valami nyugtalanító, de mégis lenyűgöző varázsa, most azonban egyszerre terhessé, megalázóvá, gépiessé vált. Kettejük viszonyában, ha nem is beszéltek róla, változás állt be, és a végeredmény az lett, hogy Hearn a legszabályosabban és vitathatatlanul alantas helyzetbe került. A tábornok már nem tekintette a bizalmasának, nem tartott neki kiselőadásokat, és a munkakörével járó feladatok, amelyeket eddig mind a ketten hallgatólagosan tréfának fogtak fel, most undorító kényszerré váltak.

Mivel a hadművelet napról napra jobban eljelentéktelenedett, a tábornok egyre szigorúbban vette a parancsnokságon uralkodó fegyelmet, és ennek Hearn itta meg a levét. Cummings minden reggel feladatának tartotta, hogy személyesen is inspiciálja sátrát, s szinte minden alkalommal megkritizálta a módot, ahogyan Hearn a tisztiszolga munkáját ellenőrizte. Ez a kritika mindig csak csöndes, gúnyos megrovás volt, egy Hearnre vetett oldalpillantás kíséretében, de Hearnt zavarta, és egyre jobban fárasztotta.

Előfordultak olyan ostoba és értelmetlen dolgok, kapott olyan feladatokat is, amelyek nyilvánvalóan sértő jelleget öltöttek, mikor többször is megismétlődtek. Egyszer például – körülbelül két héttel utolsó, hosszú beszélgetésük után, amikor sakkoztak is – a tábornok néhány pillanatig kifejezéstelen arccal meredt Hearnre, aztán így szólt: – Szeretném, Hearn, ha minden reggel friss virág lenne a sátramban. – Friss virág, tábornok úr?

 

A tábornok gúnyosan rávigyorgott. – Igen. Gondolom, épp elég akad a dzsungelben. Szóljon Clellannek, hogy minden reggel szedjen néhány szálat. Úristen, ember, ez csak elég egyszerű!

Egyszerűnek csakugyan elég egyszerű volt, de tovább növelte a feszültséget Clellan és Hearn közt, amit pedig Hearn ki nem állhatott. Úgyis kénytelen volt akarata ellenére fokozott figyelemmel ellenőrizni reggelenként Clellan buzgólkodását a tábornok sátrában, s a dolog megalázó párbajjá fejlődött köztük. Hearn nagy meglepetésére rájött, hogy a tábornok sebezhetővé tette; kezdett ügyelni rá, hogy a sátorban előírásos rend legyen; minden reggel utálkozva közeledett a tábornok sátrához, aztán, jelképesen szólva, kihúzta magát, és belépett, hogy folytassa a háborúskodást Clellannel.

 

A háborúskodást különben Clellan kezdte. Magas, sovány ember volt, valahonnan a déli államokból, határtalanul, szinte pimaszul nyugodt, s olyan öntudatos, hogy kérdezni se lehetett tőle semmit. Kezdettől fogva ellene szegült Hearn egyes utasításainak. Hearn eleinte nem vette tudomásul a dolgot, s kicsit még mulatott is azon, hogy Clellan úgy tekinti feladatát, mintha csupán a saját ügye volna, de most már tisztában volt vele, hogy ő maga is hozzájárult egy s mással az ellenségeskedéshez.

Egy reggel majdnem összevesztek. Hearn éppen akkor lépett a sátorba, amikor Clellan végzett. Hearn alaposan körülnézett, Clellan közben ott állt a tábornok priccse mellett, hanyagul lógatva kezét nadrágvarrása mellett. Hearn megtapogatta az ágyat, nagyon gondosan meg volt vetve, a második pokróc négyszögletesre hajtogatva az ágy lábánál feküdt, a párna pedig pontosan középen az ágy fejénél, a sarkai be voltak hajtva. – Szép munka, Clellan – mondta Hearn. – Gondolja, hadnagy úr? – Clellan meg se mozdult. Hearn megfordult, és a sátorlapokat vette szemügyre. Takarosan, szabályszerűen össze voltak kötözve, s mikor Hearn meghúzta az egyik zsinór végét, a csomó nem bomlott ki. Aztán kívülről körüljárta a sátrat, s a cövekeket ellenőrizte. Szabályos sorban álltak, valamennyi ugyanolyan szögben. Mivel éjszaka nagy felhőszakadás volt, Hearn tudta, hogy nyilván már Clellan igazította meg őket. Visszament a sátorba, és a deszkapadlóra pillantott: fel volt söpörve és mosva. Clellan viszont komoran meredt Hearn lábára. – Megint összemocskolja, hadnagy úr – szólalt meg.

 

Hearn megnézte sáros lábnyomait. – Sajnálom, Clellan – mondta.

– Sok munkám fekszik benne, hadnagy úr.

 

Hearn fölfortyant. – Azért nem olyan túl nehéz a munkája, Clellan.

– Ezt egyikünk sem mondhatja magáról – felelte vontatott hangon Clellan.

 

Az istenfáját! Igaz, ezt megérdemelte. Hearn megint elfordult Clellantől, s a térképasztalt vette szemügyre. A huzat simára ki volt feszítve rajta, a piros meg kék ceruzák kihegyezve, külön-külön hevertek tartóikban az asztal alsó részén. Hearn föl-alá járkált, kinyitotta a tábornok katonaládáját, megnézte, rendesen egymásra vannak-e rakva a tábornok ruhadarabjai, aztán leült az íróasztal elé, kihúzta a fiókokat, és belülről is megvizsgálta őket. Végighúzta ujját az asztal széle alatt, hogy nem poros-e. Bosszúsan dörmögve fölállt, és megvizsgálta a sátor körül futó vízlevezető árkot. Clellan már eltávolította belőle az éjszakai eső után az iszapot, az árok tiszta volt, s be volt szórva friss homokkal. Hearn megint belépett a sátorba.

– Clellan!

 

– Tessék.

– Úgy látom, minden rendben van, a virágokat kivéve. Cserélje ki őket.

 

– Ha szabad véleményt nyilvánítanom, hadnagy úr – jegyezte meg szárazon Clellan –, úgy vettem észre, a tábornok úr nem sokat törődik a virágokkal.

Hearn megrázta a fejét. – Akkor is hozzon frisset.

 

Clellan meg sem mozdult. – Éppen tegnap mondta a tábornok úr: Mondja, Clellan, kinek az ötlete volt tulajdonképpen ez a nyavalyás virág? Mondtam, hogy nem tudom, de valószínűnek tartom, hogy az öné.

– Szóval ezt mondta a tábornok úr? – Hearn mulatott magában, s ugyanakkor dühös is volt. Ezt a gazembert! Cigarettára gyújtott, és lassan kifújta a füstöt. – Azért csak cserélje ki a virágokat, Clellan. Végeredményben én kapom a letolást.

 

– Nézze, hadnagy úr, én naponként legalább tízszer találkozom a tábornok úrral. Biztos megmondaná, ha úgy találná, hogy valamit nem csináltam meg rendesen.

– Hallotta, mit mondtam, Clellan.

 

Clellan lebiggyesztette az ajkát, s kicsit elvörösödött. Láthatólag dühös volt. – Tudhatná, hadnagy úr, hogy a tábornok úr is csak ember, semmivel se különb, mint ön vagy én, semmi értelme hát begyulladni tőle.

Most már elég! Csak nem áll oda vitatkozni Clellannel? Elindult kifelé a sátorból. – Cserélje csak ki a virágokat, Clellan – szólt vissza ridegen, mielőtt kilépett volna.

 

Undorító, megalázó. Hearn komoran meredt a tábor egyenetlenül elgereblyézett talajára, miközben a tiszti étkezde felé ballagott reggelizni. S lehet, hogy így fog menni egy évig vagy kettőig, ilyen megalázó, undorító dolgot kell művelnie minden reggel, méghozzá éhgyomorra. Clellan persze nyilván élvezi a dolgot. Minden sikerült visszavágása csak növeli az önérzetét, ha meg letolja, kielégíti vele a feljebbvalói iránt érzett gyűlöletét. Néha nem is olyan rossz közkatonának lenni. Hearn félrerúgott egy követ az útból.

Ó, szegény tisztek! Hearn elvigyorodott, és odaintett Mantellinek, aki ugyancsak a tiszti étkezde felé igyekezett.

 

Mantelli átvágott hozzá, és hátba veregette. – Jó lesz, ha ma igyekszel távol tartani magad a papától.

– Miért? Mi történt?

 

– Tegnap este alapos orrot kaptunk a hadtesttől. Ráparancsoltak Cummingsra, hogy mozdítsa már meg a fenekét. Úristen! Rám akarja bízni támadás esetén a törzsszázad vezetését. – Mantelli kivette szájából a szivart, s mint valami lándzsával, a levegőbe bökött vele.

– No hiszen, te legfeljebb a kaja ellen intézhetnél támadást.

 

– Úgy, ahogy mondod. Mindig csak íróasztal mellett dolgoztam, Hollandiában, az Egyesült Államokban meg a Pentagonban. Lúdtalpam van, szemüveget hordok, meg köhögök is… Hallgasd csak meg.

Hearn tréfásan oldalba bökte. – Miért nem mondod ezt meg a tábornoknak?

 

– Az kéne csak, lenne haddelhadd. – Együtt léptek be az étkezősátorba.

Reggeli után Hearn jelentkezett a tábornok sátrában. Cummings az íróasztalnál ült, és a légierő műszaki alakulatának a jelentését tanulmányozta. – Legkorábban két hónap múlva készülnek el a repülőtérrel. Megint mást részesítenek előnyben.

 

– Kár, tábornok úr.

– Persze, azt várják, hogy repülők nélkül is megnyerjem ezt az átkozott hadműveletet. – A tábornok szórakozottan dörmögött, mintha nem is tudná, hogy ki áll előtte. – Pillanatnyilag a miénk az egyetlen akcióban levő hadosztály, amelyet nem támogat a légierő. – Gondosan megtörölte a száját, s Hearnre pillantott. – Ma reggel igen rendesen ki volt takarítva a sátor.

 

– Köszönöm, tábornok úr. – Hearn bosszankodott, hogy örül a dicséretnek.

Cummings elővett az íróasztala fiókjából egy szemüveget, gondosan megtörölgette, és föltette. Hearn csak ritkán látta szemüveggel, valahogy öregebbnek tűnt vele. Cummings egy pillanat múlva levette a szemüveget, de nem tette le a kezéből.

 

– Megkapták a pálinkaellátmányukat az alacsonyabb rangú tisztek?

– Hogy? Igen, azt hiszem.

 

– Hm. – Cummings összekulcsolta a kezét.

Hát ez meg mit jelent? – kezdett tűnődni Hearn. – Miért kérdi? – szólalt meg végül.

 

A tábornok nem felelt a kérdésre. – Ma délelőtt kimegyek a második zászlóaljhoz. Lenne szíves szólni Richmannek, hogy körülbelül tíz perc múlva jelentkezzék a dzsippel?

– Én is önnel megyek, tábornok úr?

 

– Nem. Keresse meg Hortont. Szeretném, ha lemenne a partra, és elhozna egypár ínyencfalatot a tiszti étkezde számára.

– Igenis, tábornok úr. – Hearn kicsit zavartan átment a parkolóhoz, közölte a parancsot Richmannel, a tábornok sofőrjével, aztán megkereste Horton őrnagyot, aki átadott neki egy listát, hogy mit vásároljon a kikötőben az egyik Liberty-hajóról.

 

Hearn kért három embert a törzsszázad főtörzsőrmesterétől, szerzett egy kocsit, és a tengerpartra hajtott. Máris nagy volt a meleg, a felhőkön áttörő napsugarak egészen átforrósították a dzsungelból áradó nyirkos, bűzös levegőt. Útközben néha megütötte a fülüket egy-egy ágyú dörgése, tompán, elnyújtottan morajlott mögöttük, mint forró nyári estéken a mennydörgés. Mire a félsziget csúcsára értek, Hearn egészen átizzadt.

Néhány perc múlva sikerült egy rohamcsónakot szereznie, és kifutott embereivel a nyílt tengerre, ahol a teherhajók horgonyoztak. Miután megtettek egy-két mérföldet a nyugodt tengeren, Anopopej szinte teljesen eltűnt a ködben, és a piszkossárga nap tüzes lyukat égetett a lomhán gomolygó felhőkbe. Még a vízen is elképesztő volt a hőség.

 

A rohamcsónak motorjának zúgása alábbhagyott, és a teherhajó mellé sodródtak. Mikor a csónak nekiütközött a hajó oldalának, Hearn elkapta a kötélhágcsót, és fölmászott a fedélzetre. A korlát mellől egy csomó matróz bámult le rá, kifejezéstelen arcuk, kritikus s kicsit lenéző tekintetük idegesítette Hearnt. A kötélhágcsó fokai közt visszanézett a rohamcsónakra, amely a hajó orrán levő rakodódaru felé farolt. Hearn megint megizzadt a kis testgyakorlástól, ahogy fölmászott a kötélhágcsón.

– Ki az ügyeletes a raktárban? – kérdezte az egyik matróztól, aki a korlátnak támaszkodott.

 

A matróz ránézett, aztán szó nélkül az egyik rakodónyílás felé bökött a hüvelykjével. Hearn elhaladt a matróz mellett, fölnyitotta a nehéz csapóajtót, és lemászott a létrán. Váratlan erővel csapta meg a hőség; már el is felejtette, milyen elviselhetetlen forróság tud lenni egy hajófenékben.

És persze büdös is volt. Úgy érezte magát, mint valami féreg egy ló beleiben. – Az istenit! – dünnyögte undorodva. A hajón a megszokott, állott ételszag terjengett: zsírszag meg valami undorító, avas csatornaszagféle. Szórakozottan végighúzta ujját az egyik rekeszfalon, s érezte, hogy nedves lett. Az egész hajón vékony, nyirkos olajréteg vonta be a rekeszfalakat.

 

Óvatosan elindult a szűk, gyéren megvilágított folyosón. A fémpadlón itt-ott egy rakás hadianyag torlaszolta el az utat, csak úgy hanyagul rá volt dobva egy-egy darab vitorlavászon. Egyszer megcsúszott valami síkos olajfolton, és majdnem elvágódott. – Az istenit ennek a mocsoknak! – szitkozódott. Dühös lett, végtelenül ingerült, pedig nem volt rá oka. Megállt, és indulatosan megtörölte zubbonya ujjával a homlokát. Mi az isten van velem?

„Megkapták a pálinkaellátmányukat az alacsonyabb rangú tisztek?” – kérdezte a tábornok. S Hearnben abban a pillanatban valami ingerültség támadt, és idegfeszültsége azóta se hagyott alább. Mit akart ezzel mondani a tábornok?

 

Pár pillanat múlva továbbindult a folyosón. A raktáriroda egy közepes nagyságú kabin volt a folyosó végén. Zsúfolásig tele volt élelmiszercsomagokkal, összetört ládák maradványaival meg egy halom papírral, ami már nem fért el a papírkosárban. A sarokban hatalmas, ütött-kopott deszkaasztal állt.

– Maga Kerrigan? – kérdezte Hearn az asztalnál ülő tiszttől.

 

– Eltalálta, fiacskám, mivel szolgálhatok? – Kerrigannek sovány, meglehetősen viharvert volt az arca; néhány foga hiányzott.

Hearn egy pillanatig szótlanul nézett rá, aztán megint fölforrt benne a méreg. – Nem vagyok fiacskám! – Kicsit maga is meglepődött, milyen ingerült.

– Parancsoljon, hadnagy úr.

Hearn nagy erőfeszítéssel összeszedte magát. – Egy rohamcsónak vár a hajó mellett. És itt az igénylés, hogy mi kell. Szeretném minél hamarabb megkapni, hogy ne vegyük túl sokáig igénybe egymás idejét.

 

Kerrigan átfutotta a cédulát. – A tiszti étkezde számára kell, ugye, hadnagy úr? – Hangosan kipipálta az egyes tételeket. – Öt láda whisky, egy doboz salátaolaj, egy doboz majonéz – Kerrigan komikusan mejonéznek ejtette –, két láda csirkekonzerv, egy csomag fűszer, tizenkét üveg Worcestershire, tizenkét üveg csili, egy láda paradicsompüré… – Fölnézett. – Szép kis lista. Választékos ízlésük van. Holnap biztos küldenek egy hajót néhány üveg mustárért is. – Sóhajtott egyet. – Ha olyan egyszerű volna. – Ceruzájával a legtöbb tételt áthúzta. – A whiskyt megkaphatja. Ami a többit illeti, nem vagyunk csemegekereskedők.

– Lenne szíves figyelembe venni, hogy az igénylést Horton írta alá a tábornok nevében?

 

Kerrigan cigarettára gyújtott. – Majd ha a tábornok személyesen kegyeskedik idefáradni, lehetséges, hogy begyulladok előtte. – Vidáman pillantott Hearnre. – Horton egyik embere, valami százados vagy mi, tegnap már átvette a hadosztály-parancsnokságnak járó élelmiszert. Miként ön is tudja, nem kimondottan a tiszti étkezdék számára szállítunk. Átveszik szépen az egész hadosztálynak járó élelmiszert, aztán a parton kiválogathatják maguknak, ami kell.

Hearn igyekezett fékezni magát. – Vásárlásról van szó. A tiszti étkezde pénzéből fizetek az áruért.

 

– Csakhogy én nem vagyok köteles önt kiszolgálni. És kutya legyek, ha megteszem. Ha húskonzerv kell, adhatok, amennyit akar, egy fityinget sem kell fizetnie érte. De ami ezeket az ínyencségeket illeti, javaslom, várjanak, amíg megjelenik a láthatáron egy másik hajó. Én nem árulok majonézt. – Firkált valamit az igénylésre. – Fáradjon ezzel a második számú raktárba, ott megkapja a whiskyt. Ha nem volnék kénytelen kiadni, azt se kapná meg.

– Hát akkor köszönöm, Kerrigan.

 

– Szívesen, hadnagy úr, máskor is.

Hearn végigment a folyosón, szeme szikrázott. A hajó megdőlt egy nekicsapódó hullámtól, Hearn az egyik rekeszfalnak tántorodott, és éktelenül beütötte a kezét, amikor meg akart kapaszkodni. Aztán megállt, s megint letörölte homlokáról meg a szájáról a verítéket.

 

Azért se megyek vissza ezek nélkül a vackok nélkül! Megint eszébe jutott Kerrigan mosolya, dühbe gurult, de aztán erőlködve elvigyorodott. Hát ez nem sikerült. De Kerrigan kétségtelenül bátor és mulatságos fickó. Más módja is kell legyen, hogy hozzájusson az élelmiszerekhez, és meg is fogja találni. Esze ágában sincs a tábornok elé állni, és magyarázkodni.

Belépett a 2. számú kabinba, és lemászott a lépcsőn a hűtőtérbe. Átnyújtotta az utalványt az ügyeletes katonának.

 

– Mi a fene, csak öt láda whisky?

Hearn megdörzsölte az állát. Maláriás kelevény nőtt a szája szélén, és erősen viszketett. – Mi lenne, ha a többit is kiadná, Jack? – kérdezte ösztönszerűen.

 

– Nem lehet. Kerrigan kihúzta.

– Tíz fontot kap, ha kiadja a holmit.

 

A tengerész alacsony, gondterhelt arcú emberke volt. – Akkor se tehetem. Mi lesz, ha Kerrigan rajtacsíp?

– El van foglalva az irodájában. Nem fog kijönni.

 

– Nem kockáztathatom meg, hadnagy úr. A leltározásnál rájönnek.

Hearn megvakarta a fejét. Érezte, hogy a hőségtől már csupa kiütés a háta. – Menjünk be a hűtőkamrába, szeretnék lehűlni egy kicsit. – Kinyitották az egyik nehéz ajtót, és odabenn folytatták a társalgást. Körülöttük pulykák meg sonkák lógtak a kampókon, coca-colás ládák álltak egymásra rakva. Az egyik pulyka fel volt vágva, Hearn kicsípett néhány darabkát a fehér húsból, és beszéd közben elrágta. – Tudja azt maga jól, hogy a leltározásnál nem derül ki a dolog – mondta csak úgy vaktában. – Magam is foglalkoztam ám ilyesmivel, Jack. Az élelmiszerről nem szokás leltárkönyvet vezetni.

 

– Sose lehet tudni, hadnagy úr.

– Csak nem akarja bemesélni nekem, hogy Kerrigan sose jön le, és nem faszol magának egy kis ennivalót?

 

– Akkor is kockázatos volna kiadnom önnek a holmit.

– Mit szólna tizenkét fonthoz?

 

A matróz fontolóra vette a dolgot. – Nem lehetne tizenöt? Hearnnek most már nyert ügye volt. – Tizenkettő a végső ár – förmedt rá a matrózra. – Nem alkuszom.

– Rendben, megpróbálom.

 

– Mégiscsak derék fickó maga. – Hearn kicsípett még egy darabot a pulykából, és élvezettel rágni kezdte. – Akkor hát készítse ki a ládákat, én meg hozom az embereimet, és fölvitetem velük.

– Rendben van, hadnagy úr, de siessenek, jó?

 

Hearn fölment a fedélzetre, áthajolt a korláton, és lekiáltott a rohamcsónakban várakozó három katonának, hogy jöjjenek föl a fedélzetre. Mikor felkapaszkodtak a hágcsón, levitte őket a raktárba, mindegyikük megragadott egy dobozt, és fölcipelte a fedélzetre. Három forduló után fönn volt minden, a whisky is, a csirkekonzerv is, a fűszer is; pár perc alatt berakták a holmit az emelődaru hálójába, és leeresztették a csónakba. Hearn kifizette a matróznak a tizenkét fontot. – De most aztán gyorsan, emberek – kiáltotta. Már túl volt ugyan a nehezén, de attól tartott, hogy Kerrigan megjelenik a fedélzeten, és észreveszi, hogy mégiscsak viszi a cuccot. Lemásztak a csónakba, és Hearn ráhúzott egy ponyvát az élelmiszerekre.

Már éppen el akarták lökni magukat a hajótól, mikor Hearn észrevette, hogy Kerrigan a korlát mellett áll. – Ha nem haragszik, hadnagy úr – kiáltotta –, szeretném látni, mi van a csónakban.

 

Hearn elvigyorodott. – Gyújtsd be a motort! – kiáltott oda a kormányosnak, aztán ártatlan arccal fölnézett Kerrigan-re. – Már késő, barátocskám! – kiáltotta. Csakhogy a motor köhögni kezdett, pöfögött egy darabig, aztán leállt. Kerrigan észrevette, s azonnal elindult lefelé a hágcsón.

– Gyújtsd be már azt a motort! – ordította ingerülten Hearn. Dühös pillantást vetett a kormányosra. – Indulás!

A motor megint felbúgott, beugrott egy pillanatra, aztán leállt, végül elkezdett egyenletesen berregni. A csónak faránál, a csavar körül kavarogni kezdett a víz. Kerrigan a hágcsó közepén volt. – De most már aztán gyerünk! – üvöltötte Hearn. A csónak lassan mozgásba jött, s Kerrigan ott maradt tehetetlenül lógva a hágcsón. Néhány matróz röhögve figyelte, ahogy elkezdett visszamászni a fedélzetre. – Viszontlátásra, Kerrigan! – kiáltotta Hearn. Nagyon jó kedve volt. – Az istenfáját, ember – szólt oda a kormányosnak –, az utolsó pillanatban ugratta be azt a motort. – A rohamcsónak egyenletesen szökellve szelte a hullámokat, s orrával a part felé fordult. – Sajnálom, hadnagy úr.

– Semmi baj. – Hearn érezte, hogy megkönnyebbült, rendkívül megkönnyebbült ahhoz képest, hogy milyen izgalom fogta el, amikor berakodtak a csónakba, és csodálkozva állapította meg, hogy csuromvizes. Egy hullám átcsapott a csónak orrán, és Hearn odaállt az élelmiszerhalom mellé, hadd spricceljen rá a víz. Odafent a nap keresztültört a felhőkön, a felhőtakaró úgy vált szét előtte, ahogy a papír kunkorodik fel, ha láng éri. Hearn megint megtörölte a homlokát, s érezte, hogy a gallérja nedves kötélként csavarodik a nyaka köré.

 

Tizenkét font. Nem is volt rossz üzlet. Hearn elvigyorodott. Kerrigan legalább tizenöt fontot kért volna az élelmiszerekért, de lehet, hogy húszat. Nagy szamár volt az a matróz, de a tábornok is az. Cummings arra számított, hogy csak a whiskyvel fog visszatérni. Hát persze. Hiszen éppen tegnap beszélt Horton valami élelmezési tisztről. – Azzal a csirkefogóval nem lehet szót érteni – mondta. Az az élelmezési tiszt Kerrigan volt.

A tábornok őt küldte el, hogy a tiszti étkezde számára ínyencségeket szerezzen, holott ez Horton valamelyik tisztjének lett volna a feladata. Hearn valamiképpen megérezte a tábornok indítóokait, feltétlenül megérezte, különben miért vesztegette volna meg a matrózt, s miért gurult volna dühbe, mikor Kerrigan szemtelenkedett vele. Tehát a tábornok mégiscsak hatott rá. Hearn leült a ponyvával letakart ládákra, levetette a zubbonyát, letörölte vele vizes felsőtestét, aztán – a zubbonnyal a kezében – cigarettára gyújtott.

*

Mikor a csónak partot ért, Hearn az élelmiszereket átrakatta az autóra, és három emberével elindult visszafelé. Még dél előtt a táborba érkezett, és rohant a tábornok sátrába jelentést tenni, előre élvezve, milyen csalódás éri majd Cummingsot. A tábornokot azonban nem találta a sátorban. Leült az egyik katonaládára, és undorodva körülnézett. Reggel óta, amikor Clellan rendbe rakta, semmi sem változott, a sátor nyílásán behatoló napfényben minden derékszögűnek és barátságtalannak tűnt, semmi nem utalt arra, hogy a sátorban lakik valaki. A padló makulátlanul tiszta, a pokrócok feszesre húzva a matracokon, az íróasztalon tökéletes rend. Hearn felsóhajtott, s valami bizonytalan, kényelmetlen érzés támadt benne, mint az óta a különös este óta mindig.

A tábornok erőszakos eszközökhöz folyamodik. A feladatokat, amelyekkel megbízta, könnyen végre lehetett hajtani, de mindig volt bennük valami megalázó. Cummings bizonyos értelemben jobban ismeri, mint ő önmagát. Ha valamilyen feladatot adott neki, ő feltétlenül végrehajtotta, még akkor is, ha közben disznóságot kellett csinálnia, s minden újabb alkalommal könnyebb volt elkövetnie a disznóságot. Agyafúrtan volt kigondolva. Ezt a ma délelőtti Kerrigan-ügyet több szempontból lehetett nézni. A kívülálló szemlélő számára annyit jelentett, hogy meg kellett vesztegetni valakit, meg kellett szerezni bizonyos ennivalókat, s bizony alaposan beleizzad az ember, amíg egy ilyen feladatot végrehajt. Más szemszögből nézve a dolgot, ez is azok közé az ügyek közé tartozott, amelyekben az apja szokta élvezetét lelni. – Mindenki megvásárolható, nem is egy módja van annak, hogy behálózzon valakit az ember. – Ó, bőven akadnak frázisok, amelyekkel mentegetni lehet az ilyesmit, s a tábornok most megmutatta neki, hogy ő sem áll fölül ezeken a frázisokon. Mindig ugyanaz az eset: a klubsátor, az ötvenedik, a századik variációban. – Ne felejtse el, Robert, hogy pápai diszpenzáció is van a világon. – Rendben van, de hol ez a diszpenzáció? Ő most már csak egy közönséges hadnagy, akit alulról is, felülről is szorongatnak, már arra sem képes – mint a többi tiszt –, hogy bizonyos méltósággal és tartózkodással megmaradjon az általa választott úton. Ha sokáig így folytatódik a dolog, érzelmi reakciói a félelem hatása alatt automatikussá válnak. A tábornokkal szemben valahogy mindig a rövidebbet húzza az ember. Még azon az estén is, amikor sakkoztak, ő érezte rosszul magát, és nem Cummings; ő feküdt álmatlanul a priccsén, és próbált megszabadulni a mocskos gondolatoktól.

„Megkapták a pálinkaellátmányukat az alacsonyabb rangú tisztek?” Mi a fenét akarhatott ezzel a tábornok? Hearn ösztönszerűen kinyitotta a tábornok kis bárszekrényét, és szemügyre vette a felbontott üvegeket. Cummings majdnem minden este megivott néhány ujjnyi whiskyt, s valami érthetetlen fukarságtól vezérelve, ceruzájával megjelölte a címkén, meddig van benne a whisky, mielőtt visszatette volna az üveget a helyére. Hearn ezen eddig csak mulatott, úgy tekintette, mint a tábornok természetében rejlő ellentmondások egyik jellemző kis tünetét.

 

Most azonban a whisky szintje legalább két-három ujjal lejjebb volt az üvegben, mint a legutolsó ceruzajelzés. Cummings nyilván ezt vette észre reggel, és a kérdést szemrehányásnak szánta. – Megkapták a pálinkaellátmányukat az alacsonyabb rangú tisztek? – Mintha ő, Hearn itta volna meg. De hát ez mégiscsak abszurdum! Ezt Cummingsnak is tudnia kellene.

Lehet, hogy Clellan volt a tettes. Lehet. Csakhogy nem látszott valószínűnek, hogy Clellan egy korty whiskyért kockára teszi kényelmes tisztiszolgai beosztását a tábornok mellett. Különben is elég furfangos ahhoz, hogy maga is megjelölje az üveget, ha már éppen inni akar egy kortyot.

 

Hearn hirtelen maga elé képzelte Cummingsot, amint előző este itt ül a sátrában, közvetlenül lefekvés előtt, és elgondolkozva nézegeti a whiskysüveg címkéjét. Valószínű, hogy már a kezében is volt a ceruza, tétovázott egy pillanatig, aztán – anélkül, hogy megjelölte volna a címkét – visszatette az üveget a szekrénybe. Vajon milyen lehetett abban a pillanatban az arckifejezése?

Igen ám, csakhogy ez már nem tréfa. Különösen nem az a klubsátor, a virágok meg a Kerrigan-eset után. Eddig a kis epizódig a tábornok különcködéseit felfoghatta úgy is, hogy amolyan barátok közt szokásos kötözködés. Ez azonban már rosszindulat. Méghozzá egy kicsit ijesztő. Cummings rengeteg gondja és elfoglaltsága mellett, szorongatott helyzetében is szakított rá időt, hogy ilyesmit kiagyaljon, talán azért, hogy nagyobbik csalódásáért ezzel vigasztalja magát egy kicsit.

 

De alapjában véve mindig ez volt kettejük között a viszony, eszmélt rá Hearn ebben a pillanatban. Ő volt az öleb, a kiskutya, akit a gazdája kényeztet, dédelget, aki elé nyalánkságokat hajigál, amíg az ölebnek egyszer eszébe nem jutott megharapnia. És attól fogva azzal a különös, kéjes szadizmussal gyötörte, amilyet a legtöbben csak állatok iránt szoktak érezni. Csak szórakozást jelentett a tábornok számára. Hearnt mérhetetlen düh fogta el a gondolatra, s dühe csak fokozódott, mikor ráébredt, hogy nemcsak beletörődött az öleb szerepébe, hanem titokban, még önmagának se vallva be, arról ábrándozott, akárcsak egy öleb, hogy egy szép napon egyenrangú lesz a gazdájával. És Cummings ezt valószínűleg tudta, s nagyszerűen szórakozott rajta.

Eszébe jutott egy história, amit Cummings mesélt egyszer a hadügyminisztérium egyik alkalmazottjáról, akit kirúgtak az állásából, miután előzőleg néhány kommunista irományt csempésztek az íróasztalába.

 

– Csak azt csodálom, hogy sikerült ezt megcsinálni – tudta, hogy az illető ártatlan.

– Az efféle dolgok mindig sikerülnek, Robert. Hát még mindig nem érti, milyen hatásos a Nagy Hazugság? A magafajta átlagember nem is merészeli azzal gyanúsítani azokat, akik hatalmon vannak, hogy ugyanolyan aljas ösztönökkel rendelkeznek, mint ő maga, azzal a különbséggel, hogy sokkal hatásosabban élhetik ki őket. Különben is nincs ember, aki meg merne esküdni rá, hogy ártatlan. Az igazság az, hogy mindnyájan bűnösök vagyunk. Az a bizonyos fickó egészen biztosan maga is föltette magának a kérdést, nem tartozik-e csakugyan a kommunista párthoz. Mit gondol, miért csinálhatta Hitler olyan sokáig nyugodtan a maga kis manővereit? Az együgyű diplomatamentalitás egyszerűen el se tudta képzelni, hogy nem a régi játékot játssza, bizonyos addig nem alkalmazott trükkökkel. Kívülálló megfigyelőnek kellett lenni ahhoz, amilyen például maga vagy én, hogy rájöjjön: Hitler a huszadik század emberének tipikus megtestesülése.

 

Biztos, hogy ha Cummings szükségesnek tartotta volna, maga is képes lett volna becsempészni azokat az irományokat abba az íróasztalba. Mint ahogy most is képes volt csalni a whiskycímkével. Csakhogy Hearn nem volt hajlandó sakkfigura lenni a tábornok kezében, akit tetszése szerint mozgathat. Semmi kétség. Cummings csupán játékszernek tekinti őt.

Hearn körülnézett a sátorban. Legszívesebben megvárta volna a tábornokot, hogy megmondja neki: csak azért is sikerült megszereznie a kívánt ínyencségeket; csakhogy ez meglehetősen piszkos kis diadal lett volna, s Cummings átlátott volna rajta. Lehet, hogy azt mondta volna: – Azért meg kellett erőltetnie magát egy kicsit, mi, Robert? – Hearn cigarettára gyújtott, s a papírkosárhoz lépett, hogy beledobja a gyufát.

 

Ez megint olyan ösztönszerű érzés volt: Még egy gyufaszálat se dobj a tábornok padlójára! Keze megállt a levegőben. Végeredményben mégiscsak van bizonyos határ, amelyen túl nem tűrheti, hogy a tábornok piszkálja.

Ez a tiszta padló! Ha az ember józanul, a katonai hűhó dicsfénye nélkül nézte, abszurdnak, perverznek, felháborítónak tűnt.

 

Ledobta a gyufát a tábornok katonaládái mellé, aztán szorongva, dobogó szívvel pontosan közepére hajította a cigarettát a makulátlan padlónak, rálépett a sarkával, ránehezedett és széttaposta, aztán zavartan, mégis egy kis büszkeséggel pillantott rá.

Hadd lássa csak Cummings. Éppen ideje.

*

A G-1-es sátorban a levegő déltájban már fullasztó volt. Binner őrnagy megtörölte acélkeretes szemüvegét, fontoskodva köhécselt, aztán letörölt néhány izzadságcseppet gondosan nyírt halántékáról. – Az ügy nagyon komoly, őrmester – mondta nyugodtan.

– Tudom, őrnagy úr.

Binner őrnagy egy pillantást vetett a tábornokra. Aztán dobolni kezdett íróasztalán, s megint az őrmesterre nézett, aki feszes vigyázzban állt előtte. Néhány lépésnyire a sátor egyik sarkában Cummings türelmetlenül járkált föl-alá.

 

– Ha vall, Lanning őrmester, az igen jelentősen befolyásolja majd a hadbírósági eljárást – mondta Binner.

– Nem tudom, mit kéne bevallanom, őrnagy úr – védekezett Lanning. Alacsony, meglehetősen mokány kis emberke volt, haja szőke, szeme világoskék.

 

– Megelégszünk a tényekkel – mondta Binner vontatott, bosszús hangon.

– Hát kimentünk járőrbe, és mivel ugyanarra a környékre kellett mennünk, ahol előző nap is jártunk, semmi értelmét nem láttam odáig menni.

 

– A maga feladata volt ezt elbírálni?

– Nem, őrnagy úr, nem az enyém, de láttam, hogy az embereim nem nagyon örülnek a dolognak, s mikor vagy félúton jártunk, letelepedtem a rajommal egy kis vízmosásban, vártam egy órát, aztán visszajöttem, és leadtam a jelentést.

 

– És ez a jelentés az utolsó szóig hamis volt – vágott közbe Binner. – Azt állította, hogy ott járt, ahol… amelyik pontnak még egy mérföldnyire se… volt a közelében.

Cummings dühös volt, de ugyanakkor egy kis megvetést is érzett Binner iránt, aki belegabalyodott saját szavaiba.

 

– Igenis, őrnagy úr, így van – mondta Lanning őrmester.

– Előre megfontolt szándékkal csinálta? Vagy csak úgy eszébe jutott?

 

Cummings kénytelen volt fékezni magát, hogy közbe ne szóljon, és meg ne gyorsítsa egy kicsit a vallatást.

– Nem értem a kérdést, őrnagy úr – mondta Lanning.

 

– Hányszor szegte meg már a kötelességét, amikor járőrben volt? – kérdezte Binner dühösen.

– Ez volt az első eset, őrnagy úr.

 

– Tud-e még olyan őrmesterekről a században vagy a zászlóaljban, akik ugyancsak hamis és megtévesztő jelentéseket szoktak leadni?

– Nem, őrnagy úr, nem tudok.

 

A tábornok hirtelen hozzálépett, és rámeredt. – Mondja, Lanning, vissza akar kerülni még az Államokba, vagy itt akar megrohadni egy büntetőtáborban?

– De tábornok úr – dadogta Lanning –, három éve vagyok a hadosztálynál, és…

– Nem érdekel, ha húsz évig van is nálunk. Melyik őrmester szokott még hamis jelentéseket leadni?

– Egyről se tudok, tábornok úr.

 

– Van szeretője?

– Nős vagyok, tábornok úr.

 

– Viszont akarja látni a feleségét?

Lanning elvörösödött. – Egy évvel ezelőtt elhagyott, tábornok úr. Meg is írta.

 

A tábornok cipője csikorgó hangot adott, amikor megfordult.

– Őrnagy úr, holnapra állítsa ezt az embert hadbíróság elé. – A sátor bejáratánál megállt. – Még egyszer figyelmeztetem, Lanning, okosabb, ha megmondja az igazat. Minden egyes altisztnek a nevét tudni akarom, aki ilyesmit művelt a századában.

 

– Nem tudok egyről sem, tábornok úr.

Cummings kilépett a sátorból, és keresztülvágott a táboron. Térde egészen elgyöngült a tehetetlen dühtől. Ezt a pofátlan alakot! „Nem tudok egyről sem, tábornok úr.” Az egész arcvonal ilyen altisztekből áll, mint ez a Lanning, és föltételezhető, hogy a leadott jelentések háromnegyed része hamis; még az is lehetséges, hogy a tisztek is hamis jelentéseket adnak le. S az egészben az a legborzasztóbb, hogy semmit sem tehet az ügyben. Ha nyilvánosan hadbíróság elé állítja Lanningot, az ítéletet felülvizsgálják, és a Csendes-óceán egész térségében mindenki meg fogja tudni, hogy megbízhatatlanok lettek a katonái. Még ha el is árulná Lanning a többi altiszt nevét, akkor sem léphetne föl ellenük. Azok, akiket a helyükre állítanak, valószínűleg még rosszabbak lennének. De itt egye meg a fene, ha büntetés nélkül engedi vissza Lanningot a századához. Rohadjon csak meg a szalmán. A hadbírósági eljárással várhatnak addig, amíg a hadművelet befejeződik (ha ugyan egyáltalán befejeződik egyszer), közben számtalanszor kihallgathatják és megfenyegethetik, hogy másnap vagy harmadnap bíróság elé állítják. A tábornokot dühös elégedettség töltötte el, amely szinte önmagától egyre fokozódott, s tovább folytatta útját. Ha ez nem töri meg Lanningot, vannak más eszközök is. De a katonáknak mindenképpen meg kell tanulniuk, még ha kénytelen lesz is az orrukat beleverni a szarba, hogy számukra még mindig a hadművelet mielőbbi sikeres befejezése jelenti a kisebb rosszat. Elkényelmesedtek a táborokban? Megvannak hozzá a módszerei, hogy rendet teremtsen. Akár holnap is átcsoportosíthatja az egész hadosztályt, a századokat átvezényelheti a harcterület egyik szárnyából a másikra, néhány száz méterrel módosíthatja az arcvonalat, s akkor aztán kénytelenek lesznek új fedezéket ásni, új drótakadályokat telepíteni, új sátrakat verni fel. És ha megint pallókat fektetnek le, és kényelmes latrinákat ásnak maguknak, újból átcsoportosíthatja az egész bandát. Jellegzetes amerikai magatartás: megülni egy helyben, építeni egy házat, szépen meghízni benne, és ott is dögleni meg!

 

Az egész hadosztályban meg kell szigorítani a fegyelmet. Ha a katonák még akkor is csalnak, ha járőrbe küldi őket, nyilván a kórház is tele van szimulánsokkal. Utasítást kell küldenie a tábori kórháznak, hogy minden gyanús esetben a legszigorúbban járjanak el. Túlságosan kesztyűs kézzel bánt a hadosztállyal, túl sokan szegülnek szembe a parancsaival, sőt egyenesen ellene dolgoznak. Persze, biztos boldogabbak lennének, ha más parancsnokuk lenne, afféle mészáros, aki minden cél és értelem nélkül a vágóhídra hajtja őket. Hát jó, ha nem szedik össze magukat, hamarosan megkapják a mészárosukat. Elég sokan lesnek az alkalomra.

Dühöngve lépett a sátrába, leült az íróasztala mellé, s azon vette észre magát, hogy szórakozottan firkál egy ceruzával. Levágta az asztalra, és mérhetetlen undorral meredt a priccse mellett álló térképre. Mintha az is őt gúnyolta volna.

 

De valami mintha nem lett volna rendben a sátorral. Valami megváltozott, amióta Clellan reggel kitakarította. Megfordult, s furcsa szorongással körülnézett.

– Úristen! – Félig nyögés, félig elfojtott, izgatott kiáltás szakadt ki a torkán. Fájdalommal vegyes félelem hasított bele. A padló közepén ott hevert a gyufaszál meg a széttaposott cigarettacsikk, egy fekete hamuból, elázott papírból és barna dohányból álló, undorító szenny csomó. Az íróasztalán még ott hevert a cédula, amit eddig nem vett észre.

Tábornok úr!

Vártam önre, de nem mutatkozott. A kívánt holmikat elhoztam.

Hearn

Akkor hát Hearn mocskolta be a padlóját. Hát persze. Cummings odament a gyufaszálhoz meg a csikkhez, mérhetetlen undorral fölszedte, és bedobta a papírkosárba. Egy kis fekete hamu ott maradt a padlón, szétkente a talpával. Valami arra kényszerítette, hogy akarata ellenére újra meg újra megszagolja az ujjait, noha hányingere volt a cigarettacsikk szagától.

 

Olyan görcsöt érzett a beleiben, mintha rájött volna a hasmenés; egészen beleizzadt. Átnyúlt az íróasztalon, közelebb húzta a telefont, tekert egyet a készüléken, és beleszólt a kagylóba: – Keressék meg Hearnt, és küldjék a sátramba. – Aztán erélyesen megdörzsölte bal arcát, szinte teljesen elzsibbadt.

– Ilyesmit csinálni! – Most kezdett csak igazán dühbe gurulni; ajka görcsösen összeszorult, szíve iszonyú sebesen vert, bizsergett az ujja hegye. Elviselhetetlen volt. Odalépett a hűtőszekrényhez, öntött magának egy pohár vizet, és kis kortyokban, mohón kiitta. Tomboló dühe alatt egy pillanatra valami mást is érzett, az undornak és a félelemnek valami furcsa keverékét, és még valamit, valami zavart izgatottságot, s egy pillanatra olyan szégyenkezés fogta el, mintha fiatal lány lenne, aki egy csomó idegen férfi előtt kénytelen levetkőzni. De aztán ezt az érzést elnyomta a düh; annyira elárasztotta, hogy végül minden más érzést elfojtott benne, csak állt és remegett. Ha ebben a pillanatban a keze ügyében lett volna valamilyen állat, megfojtja.

 

Dühébe azért valamiféle nyilvánvaló és tudatos félelem is vegyült; amit Hearn művelt, egyenértékű volt azzal, mintha valamelyik katonája kezet emelt volna rá. Cummings szemében Hearn cselekedete csapatai engedetlenségének, ellenállásának jelképe lett. A tisztelet és a félelem, amellyel katonái viseltettek iránta, csak racionális engedmény, mert hatalmában áll megbüntetni őket, ez pedig nem elég. Hiányzik belőlük az a másikfajta félelem, amelyik nem észokokon alapul, amikor a mindenhatóságtól rettegnek, s szinte szentségtörésnek éreznék, ha fellázadnának ellene. Az a cigarettacsikk ott a padlón fenyegetés volt, hűtlen elpártolás, éppúgy, mint Lanning árulása vagy egy japán támadás az állásai ellen, amelyet azonnal és könyörtelenül le kell törnie. Minél tovább tűri az ellenállást, annál erősebb lesz. Gyökerestül kell kiirtani.

– Látni óhajtott, tábornok úr? – Hearn lépett be a sátorba.

 

Cummings lassan megfordult, és ránézett. – Igen. Üljön le. Beszélni szeretnék magával. – Hangja hűvös volt és nyugodt. Most, hogy Hearn itt volt előtte, sikerült erőt vennie dühén, s éles, támadó fegyverré alakítania át. Megfontolt mozdulattal cigarettára gyújtott. Már nem remegett a keze, és hanyagul kifújta a füstöt. – Rég nem beszélgettünk, Robert.

– Valóban rég, tábornok úr.

Az óta az este óta, amikor sakkoztak. S ezt mind a ketten tudták. Cummings undorodva nézte Hearnt. Hearn a puszta létével arra emlékeztette, hogy életében egyetlenegyszer baklövést követett el, hogy egyetlenegyszer megengedett magának egy kis gyöngeséget, s azóta elviselhetetlennek érezte a hadnagy társaságát. „A feleségem közönséges ringyó, Robert.” Cummings egész teste megvonaglott az emlékére, s fel volt háborodva, hogy akkor mennyire elengedte magát. Akkor…

Most itt volt előtte Hearn, elterpeszkedve a tábori széken, hatalmas teste korántsem olyan ernyedt, mint amilyennek látszik, ajkát morcosan összeszorítja, s hideg tekintettel bámul rá. Volt idő, amikor a tábornok azt gondolta, hogy Hearnben van valami, az övével egyenértékű ragyogás, megvan benne a képesség a hatalomra, s el is tölti a mohó hatalomvágy, amit az életben egyedül érdemes kielégíteni; de tévedett. Hearn csupa üresség; érzelmei és indulatai felületiek. Nem vitás, hogy a cigarettát is valami ösztöntől elragadva taposta szét a padlón.

 

– Szeretnék egy kis előadást tartani magának, Robert. – Cummingsnak eddig sejtelme sem volt róla, hogyan fog eljárni. De bízott benne, hogy ösztöne majd megsúgja. És most rátalált a helyes útra. Szellemi síkra kell terelni a dolgot, vitára csábítani Hearnt anélkül, hogy tudná: ez az utolsó vitájuk. Hearn cigarettára gyújtott. – Csakugyan, tábornok úr? – Az ujjai közt tartotta a gyufaszálat, s egymásra néztek. Egy kis csönd támadt, Hearn közben a gyufaszállal babrált, aztán előrehajolt, és bedobta a hamutartóba.

Örülök, hogy ilyen rendszerető – jegyezte meg élesen Cummings.

 

Hearn fölnézett, egy pillanatig fürkészve bámult a tábornok arcába, s óvatosan mérlegelte, mit válaszoljon. – Családi örökség – felelte kurtán.

– Azt hiszem, egyet-mást még tanulhatott volna az apjától.

 

– Nem is tudtam, hogy ismeri – felelte nyugodtan Hearn.

– A típusát ismerem. – Cummings elnyúlt a széken, gyorsan a következő kérdést, amíg Hearn nincs rá fölkészülve. – Elgondolkozott már rajta, Robert, hogy miért folytatjuk ezt a háborút?

 

– Azt akarja, hogy őszintén feleljek, tábornok úr?

– Igen.

 

Hearn a combját markolászta hatalmas mancsával. – Nem tudom biztosan. A sok ellentmondás ellenére mégis azt hiszem, hogy az objektív igazság a mi oldalunkon van. Legalábbis Európában. Ideát viszont, legalábbis szerintem, imperialista szerencsejáték folyik. Vagy mi zsákmányoljuk ki Ázsiát, vagy a japánok. És azt hiszem, a mi módszereink nem olyan drasztikusak.

– Ez minden?

 

– Nem állítom, hogy előre látom a történelmi fejlődést. A helyes választ valószínűleg csak száz év múlva tudnám megadni önnek. – Vállat vont. – Csodálkozom, hogy a véleményemre kíváncsi, tábornok úr. – Pillantása megint fáradt, szándékosan közönyös lett. Tagadhatatlan, hogy Hearnben van tartás.

– Az az érzésem, Robert, hogy volna még mondanivalója.

 

– Van is. A háborúban mindig valami ozmózisféle megy végbe, vagy nevezze, ahogy akarja. A győztesek mindig hajlamosak rá, hogy átvegyék a… a… szóval, hogy átvegyék a vesztesek életformáját. Könnyen megeshetik, hogy a győzelem után mi is fasisztákká válunk, s ebben az esetben valóban nehéz felelni a kérdésre. – Mohón szívta a cigarettáját. – De nem akarok ilyen távoli jóslatokba bocsátkozni. Jobb híján úgy gondolom, nem jó, ha emberek millióit gyilkolják le csak azért, mert egy pasasra rájött a happáré.

– Igazában magát egyáltalán nem ez izgatja, Robert.

 

– Lehetséges. De amíg nem tud okosabb érvet mondani, kénytelen vagyok emellett kitartani.

Cummings rávigyorgott. Dühe most már rideg, cselekvésre elszánt elhatározássá alakult át. Észrevette, hogy Hearn bizonytalanul tapogatózik. Ha ki kellett fejtenie elképzeléseit, láthatólag mindig kényelmetlenül érezte magát, s igyekezett elkerülni a végső konklúziókat.

 

Hearn e pillanatban egészen elmerültnek látszott. – A mindig nagyobb szervezettség felé tartunk, és el sem tudom képzelni, hogyan nyerhetné meg Amerikában a baloldal a csatát. Néha már úgy érzem, hogy Gandhinak van igaza.

Cummings fölkacagott. – Oktalanabb embert nem is választhatott volna példának. Passzív rezisztencia. Eh! Ez a szerep magának lenne jó. Maga, Clellan meg Gandhi!

 

Hearn egy kicsit kihúzta magát ültében. A felhők elvonultak, a déli nap forrón, vakítóan csillogott a tábor fölött, az árnyékok éles körvonalakkal rajzolódtak ki a fölhajtott sátorlapok alatt. Cummings a ritkás lombokon keresztül tisztán ki tudta venni a kétszázötven katonából álló sort, amely egy körülbelül száz méterre levő domboldalon lassan haladt előre; ebédosztás volt.

– Szerintem – mondta Hearn – Clellan inkább az ön oldalán áll. S ha már szóba került, megmondhatná neki, hogy a virág az ön ötlete volt.

 

Cummings megint fölkacagott. Szóval ez a trükk sikerült.

Égre nyitotta szemét: nagyon is tisztában volt vele, milyen hatást tudnak gyakorolni kifejezéstelen fehér szemgolyói; aztán tettetett jókedvvel a combjára csapott. – Elég pálinkát ivott meg, Robert? – Hát persze, ez késztette rá Hearnt, hogy széttapossa a cigarettát a padlón.

 

Hearn nem felelt, de az álla alig észrevehetően megremegett.

Cummings vidáman dőlt hátra a székén. – Kicsit elkalandoztunk a tárgytól. A háború értelmét szeretném elmagyarázni magának.

 

– Kérem, parancsoljon. – Hearn éles s meglehetősen rosszkedvű hangja elárulta, hogy egy kissé ingerült. – Szeretem a háborút úgy tekinteni, mint az energiák átalakulásának történelmi folyamatát. Vannak országok, amelyek rejtett erőkkel, rejtett erőforrásokkal rendelkeznek, hogy mondjam, telítve vannak potenciális energiával. És vannak nagy koncepciók, amelyek ezt az energiát fölszabadítják, hatóképessé teszik. Egy ország kinetikai energiája a szervezettség, az erők összefogása, vagy ahogy maga szokta nevezni, fasizmus. – Kicsit arrább mozdította a székét. – Történelmileg nézve a dolgot, a jelenlegi háború célja Amerika potenciális energiáját kinetikai energiává alakítani át. A fasizmus koncepciója, ha jól meggondolja, sokkal egészségesebb, mint a kommunizmus, mert az emberek igazi természetében gyökerezik, csak nem a megfelelő országból indult el, hanem egy olyanból, amely nem rendelkezik elegendő igazi potenciális energiával ahhoz, hogy tökéletessé fejlődjék. Németországban, mivel híjával vannak a legalapvetőbb természeti kincseknek is, szükségszerűen túlzásokba estek. De az elképzelés, a koncepció akkor is egészséges. – Cummings megtörölte a száját. – Ahogy mondta, Robert, s nem is rosszul, ozmózisról van szó. Amerika azon van, hogy magáévá tegye és megvalósítsa ezt az elképzelést. Ha egyszer az ember erős központi hatalmat hozott létre, nyersanyagot halmozott föl, és hadsereget teremtett, az ilyesmi nem múlik csak el úgy nyomtalanul magától. Nemzetünk, amely eddig csupán légüres tér volt, megtelt felszabadult energiával, és nyugodtan merem állítani, hogy most jutottunk ki a történelem holt ágából.

– Vagyis miénk a jövő, mi? – mondta Hearn.

 

– Pontosan. A fölszabadult energiatömegek nem fognak többé elapadni. Maga visszariad ettől, csakhogy ez pontosan ugyanaz, mintha egyszerűen nem venne tudomást a világról. Nyugodtan állíthatom, amit állítok, mert alaposan tanulmányoztam a dolgot. A múlt században a történelem egész folyamata arra irányult, hogy az erők egyre jobban és jobban koncentrálódjanak. A mi századunkban új természeti erők jelentkeztek, kitágult a világegyetem, új politikai erőkre és új politikai szervezetre van szükségünk, hogy ezeket az erőket kiaknázhassuk. Higgye el nekem: történelmünk folyamán első ízben ébredtek tudatára Amerika vezető emberei igazi céljaiknak. Figyelje csak meg, a háború után külpolitikánk sokkal őszintébb, sokkal kevésbé álszent lesz, mint előtte volt. Nem fogjuk többé bal kezünkkel eltakarni a szemünket, miközben jobbunkkal meg akarjuk kaparintani a világuralmat.

Hearn vállat vont. – És azt hiszi, hogy a dolog olyan könnyen fog menni? Ellenállás nélkül?

 

– Az ellenállás sokkal kisebb lesz, mint gondolja. Úgy látszik, az egyetemről csak egyetlen bölcsességet hozott magával, hogy mindenki velejéig rohadt, mindenki korrupt. S ez lényegében igaz is. Csak a bűn nélkül való emberek egészségesek, márpedig az embereknek ez a fajtája kihalóban van. Én mondom, hogy jóformán az egész emberiség halott, s várja, hogy exhumálják.

– No és a kevesek? A különlegesek?

 

– Maga szerint mire vágyik legjobban az ember?

Hearn elvigyorodott, s kutató pillantást vetett Cummingsra. – Valószínűleg egy jó klassz baszásra.

 

A válasz villámcsapásként érte Cummingsot, egész teste beleborzongott. Teljesen elmerült a beszélgetésbe, szinte tudomást sem vett Hearnről, minden igyekezetével azon volt, hogy kifejtse elméletét, s ez a trágárság most fölkavarta, balsejtelemmel töltötte el. Megint dühbe gurult.

Pillanatnyilag mégis elengedte a füle mellett Hearn válaszát. – Nem hiszem.

 

Hearn megint vállat vont, hallgatása nyugtalanítóan sokat árult el.

Volt Hearnben valami megközelíthetetlen és megfoghatatlan, ami mindig ingerelte s ravasz módon zavarta a tábornokot. Puszta üresség, ahol embernek kellene lennie. E pillanatban olyan heves vágy fogta el, hogy valamilyen érzelmet keltsen Hearnben, hogy egészen összeszorult az állkapcsa. A nők nyilván szerelmi vágyat szerettek volna ébreszteni Hearnben, a tábornok viszont azt szerette volna látni, hogy Hearn fél és restelli magát, ha csak egy pillanatig is.

 

Cummings nyugodt, kifejezéstelen hangon folytatta. – Az átlagemberek össze szokták hasonlítani magukat embertársaikkal, hogy megállapítsák, alsóbb-vagy felsőbbrendűek-e azoknál. A nők nem számítanak. Ők csak afféle mutatók, mint a méterrudak, amelyekkel az ember a felsőbbrendűségét méri le.

– És minderre magától jött rá, tábornok úr? Igazán lenyűgöző elemzés.

 

Hearn szarkazmusa megint feldühítette a tábornokot. – Tisztában vagyok vele, Robert, hogy maga mindennek csak az ábécéjéig jutott el, és nem is fog soha továbbjutni. Mindig elakad valahol, visszatér oda, ahonnan kiindult, s kezdi elölről az egészet. Az igazság az, hogy az ember előtt ősidők óta mindig egy nagy látomás lebegett. Ezt először a természet vadsága és kegyetlensége homályosította el, aztán meg, mikor a természetet már kezdte leigázni, egy másik vastag lepel takarta el a szeme elől: a szegénységtől való félelem és az ellene folytatott küzdelem. A nagy látomás elhomályosult, eltorzult, de most már ott tartunk, hogy a technika előbb-utóbb lehetővé teszi a megvalósítását. – Lassan kifújta a füstöt. – Van egy igen népszerű, de téves nézet, hogy az ember valamiféle átmenet az állat és az angyal közt. Valójában az ember afelé van útban, hogy állatból istenné váljon.

– Vagyis az ember legfőbb vágya a mindenhatóság?

 

– Igen. Hogy nem a vallás, az nyilvánvaló, nem is a szerelem meg a szellemi élet; ezek csak kábítószerek, olyan élvezetek, amelyeket magunk találtunk ki magunknak, mert létünk korlátai meggátoltak abban, hogy a nagy álmot megvalósíthassuk. Hogy istenekké lehessünk. Amikor anyánk méhéből a világra küzdjük magunkat, valóban istenek is vagyunk, érzékeink határa a világmindenség. Életünkben a legnagyobb lelki megrázkódtatás akkor ér, amikor idősebbek leszünk, és rájövünk, hogy nem mi vagyunk a világmindenség.

Hearn a gallérja alá dugta az ujját. – Szerintem ez csak azt jelenti, hogy az ön legfőbb vágya a mindenhatóság, semmi többet.

 

– Meg a magáé is, akár bevallja, akár nem. Hearn hangja csak azért nem csengett nagyon élesen, mert volt benne egy kis irónia: – És mindebből milyen erkölcsi tanulságot kell levonnom?

Cummings feszültségének jellege valahogy megváltozott. Mélységesen meg volt elégedve, hogy kifejthette elméletét, boldog volt, s ez a boldogság független volt mindattól, amiért Hearnnel tulajdonképpen elkezdett beszélgetni. – Megpróbáltam megértetni magával, Robert, hogy az erkölcsi törvényeket egyedül a hatalom szabja meg, s aki képtelen ehhez alkalmazkodni, elveszett ember. Mert a hatalomnak van egy lényeges tulajdonsága. Csakis felülről lefelé hathat, s ha útközben ellenállásra talál, ez arra ingerli, hogy még nagyobb erőt fejtsen ki lefelé, s megsemmisítse az ellenállást.

 

Hearn a kezét nézte. – Még nem vagyunk a jövőben.

– A hadsereget nyugodtan tekintheti a jövő mintaképének, Robert.

 

Hearn az órájára pillantott. – Ideje ebédelni. – A sátor előtt szinte fehéren izzott a föld a delelő nap fényében.

– Majd akkor megy ebédelni, ha elbocsátom.

 

– Igenis, tábornok úr. – Hearn halkan a padlóhoz dörzsölte a talpát, s nyugodtan, de kissé bizonytalanul pillantott a tábornokra.

– Ugye maga dobta azt a cigarettát a padlómra?

 

Hearn elmosolyodott. – Gondoltam, hogy ez az oka az egész beszélgetésnek.

– A legtermészetesebb dolognak tartotta, mi? Nem értett egyet bizonyos intézkedéseimmel, s megengedett magának egy kis gyermekes csínyt. Csakhogy ez olyasmi, amit én nem vagyok hajlandó eltűrni. – A tábornok meglóbálta kezében a félig elszívott cigarettát. – Fölvenné ezt a cigarettát, ha ledobnám a padlóra?

 

– Valószínűleg azt mondanám, hogy menjen a pokolba.

– Nem tartom valószínűnek. Túlságosan elkényeztettem. Nyilván nem hiszi, hogy komolyan beszélek, ugye? Remélem, tisztában van vele, hogy ha nem venné föl, hadbíróság elé állíthatnám, és öt évig ülhetne a rács mögött.

 

– Kérdés, van-e hozzá elég hatalma.

– Van. Nyilván sok nehézséggel járna a dolog, a hadbíróság ítéletét felülvizsgálnák, s a háború után talán még egy kis botrány is kerekedne belőle. Lehet, hogy személy szerint is piszkálnának érte, de kibírnám. Ki kellene bírnom. Még ha maga győzne is a végén, akkor is minimum egy-két évet börtönben kellene töltenie, míg a dolog elintéződik.

 

– Nem gondolja, hogy ez azért túlzás?

– De mennyire, hogy az. Annak is kell lennie. Ismeri az ókori mítoszokat az isteni beavatkozásról? Ha káromkodott valaki, a villám agyonsújtotta. Az is túlzás volt egy kicsit. De ha a büntetés arányban áll az elkövetett bűnnel, a hatalom meginog. Tiszteletre és engedelmességre kényszeríteni csak egyféleképpen lehet az embereket: ha a büntetés az elkövetett bűnnél aránytalanul nagyobb. Mindezt meggondolva mit csinálna, ha megparancsolnám, hogy vegye fel a cigarettát?

Hearn megint a combját markolászta. – Nem szeretem az ilyesmit. Nem fair a játék. Ön úgy akar felülkerekedni egy köztünk folyó vitában, hogy…

– Emlékszik, mit mondtam egyszer arról az emberről, akinek puska van a kezében?

 

– Igen.

– Nem véletlen, hogy a hatalom az én kezemben van. Az sem, hogy maga ilyen helyzetbe került. Ha jobban meggondolta volna, mit csinál, nem dobta volna a padlómra azt a cigarettát. Sőt: akkor sem tett volna ilyet, ha valami handabandázó, káromkodó tábornok volnék, amilyenek a tábornokok általában lenni szoktak. Maga egyszerűen nem hiszi, hogy komolyan gondoltam a dolgot, igaz?

 

– Lehet.

Cummings Hearn lába elé dobta a cigarettát. – Tessék, Robert, parancsolom, hogy vegye föl – mondta nyugodtan.

 

Hosszú csönd támadt. Cummings érezte, milyen fájdalmasan dobog a szíve a mellében. – Remélem, fölveszi, Robert. A saját érdekében. – Azzal megint mereven Hearn szemébe nézett.

És Hearn lassan ráeszmélt, hogy a tábornok csakugyan komolyan gondolja. Látni lehetett az arcán. A felszín alatt egész sor finom, bonyolult, egymással ellentétes érzelem kavargott. – Hát, ha gúnyt akar űzni belőlem – mondta. Ez volt az első eset, amikor Cummings tisztán hallotta, hogy Hearn hangja elbizonytalanodik. A hadnagy néhány pillanat múlva lehajolt, fölvette a cigarettát, és bedobta egy hamutartóba.

 

Cummings kényszerítette magát, hogy szembenézzen a Hearn szemében tükröződő gyűlölettel. Határtalanul megkönnyebbült.

– Ha óhajt, most már mehet ebédelni.

 

– Tábornok úr! Szeretném, ha áthelyeznének egy másik hadosztályhoz. – Hearn megint cigarettára gyújtott, keze még mindig remegett.

– Azt hiszi, nincs amúgy is szándékomban? – Cummings nyugodt volt, szinte jókedvű. Hátradőlt a székén, és lassan veregetni kezdte talpával a padlót. – Őszintén szólva, nem örülnék neki, ha továbbra is a segédtisztem maradna. Még mindig nem hajlandó megtanulni a leckét. Legszívesebben hidegre tenném. Ebéd után jelentkezzen Dalleson csoportjánál, egy ideig ott fog szolgálatot teljesíteni.

 

– Igenis, tábornok úr. – Hearn arca megint kifejezéstelen volt. Elindult a kijárat felé, aztán megállt. – Tábornok úr!

– Nos? – Most, hogy már túl volt a dolgon, Cummings szerette volna, ha Hearn minél hamarabb eltűnik. A diadala felett érzett öröm kezdett eloszlani, valami sajnálatféle és furcsa kis fenntartások kavarogtak benne, szinte émelygett tőlük a gyomra.

 

– Ha nem rendeli be valamennyi katonáját, mind a hatezer embert, és nem szedeti föl mindegyikükkel a cigarettáját, mivel fog imponálni nekik?

Ez volt, ami megrontotta Cummings örömét. Most már ráeszmélt. Még mindig hátravolt a másik probléma, a nehezebbik. – Azt majd én elintézem, hadnagy. Törődjön inkább a saját dolgával.

 

Mikor Hearn eltávozott, Cummings a kezére pillantott. „Ha a hatalom ellenállásra talál, ez arra ingerli, hogy még nagyobb erőt fejtsen ki lefelé, s megsemmisítse az ellenállást.” A frontkatonák esetében ez még nem sikerült. Hearnt összetörhette, lehet, hogy az egyes embereket sikerül elintéznie, de a tömeggel más a helyzet, az még akkor is ellenáll neki. Fújtatott egyet, kicsit fáradtnak érezte magát. Kell lenni valami módjának, és meg is fogja találni. Volt idő, amikor Hearn is ellenállt neki.

Megint elfogta a diadalmámor, amit eddig elnyomott magában, s bizonyos mértékig enyhítette az utolsó hetek kudarcai miatt érzett keserűségét.

*

Hearn bement a sátrába, nem is ebédelt. Majdnem egy óra hosszat hevert a priccsén arcra borulva, perzselte a szégyen, az önutálat és a tehetetlen düh. Szörnyű megaláztatásban volt része, minden porcikájában érezte. Mikor meghallotta, hogy a tábornok keresteti, rögtön tudta, hogy valószínűleg kellemetlensége lesz, de amikor belépett a sátorba, még bízott benne, hogy nem fogja megadni magát.

És lám, mégis megijedt Cummingstól, megijedt már abban a pillanatban, amikor belépett a sátrába. Minden porcikája tiltakozott ellene, hogy fölvegye a cigarettát, és mégis fölvette, mert akaratereje egyszerűen kihagyott, elfáradt, megbénult. – A legfontosabb, hogy az embernek tartása legyen. – E tézist ő fogalmazta meg magának valamikor, egyedül e szerint élt, s jelszava mindmostanáig hasznos, majdhogynem tökéletes kalauznak bizonyult. A legfontosabb az lett volna, hogy lelki integritását soha, még ultimátum jellegű parancs esetén se hagyja megsérteni, s most ilyen ultimátum jellegű paranccsal találta szemben magát. Úgy érezte, mintha valami óriási tályog fakadt volna föl a belsejében, s a genny most megfertőzné egész vérkeringését, átjárná testének minden csatornáját, s hirtelen, ellenállhatatlan erővel egész lényét megváltoztatná. Igen, ha nem tud megfelelő ellenállást kifejteni, meghal, meghal a szó szoros értelmében, s most – nagyon kevés ilyen pillanata volt az életében – nem volt biztos benne, hogy képes az ellenállásra. Egyszerűen hihetetlennek tűnt a dolog: tudta, hogy tennie kellene valamit, de sejtelme se volt róla, mit. Elviselhetetlen pillanatok voltak; a déli hőség szinte perzselt a levegőtlen sátorban, de Hearn csak feküdt mozdulatlanul, széles állát a priccsre terített takaróba nyomva, behunyt szemmel, mintha még egyszer végig akarná gondolni mindazt, amit átélt, tapasztalt és elfelejtett, s ami most mind elszabadult, és olyan hevesen és kétségbeesetten kavargott és tombolt benne, mint megannyi túl sokáig féken tartott szörnyeteg.

– Sose gondoltam volna, hogy meghátrálok előtte.

 

Ez volt a nagy megrázkódtatás, ez volt az, amire olyan szörnyű volt ráeszmélni.

Időgép – ROBERT HEARN,
A MEDDŐ ANYAÖL

Nagydarab férfi, bozontos fekete üstöke van, hangja vékony, éles, arca széles, arckifejezése merev. Barna szeme egykedvűen, hűvösen bámul a világba rövid, tömpe, enyhén hajlott orra fölött. Erős állát hosszú, keskeny vonalú, kifejezéstelen száj szegélyezi. Csak kevés embert kedvel, s akivel szóba áll, néhány perc múlva többnyire kényelmetlenül érzi magát.

Az idegeket felkorbácsoló város a centrumban fekszik.

A felszín és az országutak már két-három ezer kilométerről feléje lejtenek. A hegyek dombokká zsugorodnak össze, fennsíkká lapulnak. Igazában senki sem érti egészen ezt a tájat, Amerika hatalmas platóját, a kis falvakat, az egyre nagyobb és nagyobb helységeket, s végül a hatalmas várost meg a feléje futó síneket.

 

Valóságos idegközpont.

(Lázas tervek, szivarfüst, szénfüst, fertőtlenítőszer-és okádékszagú magasvasút, megzavart hangyabolyra emlékeztető, ijesztő, nyugtalan nyüzsgés, olyan emberek ezreinek nagyravágyó, mohó, kapzsi tervezgetése, akiknek a jelentősége nem terjed túl egy utca, egy kávéház határain, s akiknek csak a pillanatnyi jelenhez van érzékük. A történelem fölött vállrándítással térnek napirendre; legkiesőbb szakaszai sem érnek fel hozzánk.

 

A város lakói mérhetetlenül egoisták.

Hogyan is foghatná fel valaki ebben az emberkéz alkotta gigászi mindenségben, a márvány boltívek alatt, a téglahidakon, a gyárkémények tövében, az üzleti élet központjában, hogy egyszer meghal, hogy jelentéktelen senki. Itt mindenki azt hiszi, hogy az ő halálával egyszersmind a világnak is vége. Itt az élet sokkal intenzívebb, zaklatottabb, hajszoltabb, mint bárhol a világon.)

S a gomba körül, a televényföldből a peremvárosok sokasága nő ki.

Amióta hozzátoldottuk azt az új szárnyat, huszonkét szobánk van, s csak a jó ég tudja, mi a fenét kezdünk velük, harsogja Bill Hearn. Még Ina se tudná megmondani, csak gondolja, hogy szüksége van rájuk. Hát most megvan.

De Bill, mondja Ina. (Csinos asszony, fiatalabb és karcsúbb, mint egy tizenkét éves fiú anyjától elvárná az ember. Szépnek azért mégse mondható. Ajka keskeny, vértelen, fogai kicsit kiállnak, kiszikkadt, közép-nyugati nő.)

Jó, jó, velem ki lehet jönni, mondja Bill Hearn. Nem vagyok én beképzelt, s igaz, hogy egy ócska, vacak farmról származom, de csöppet se röstelkedem miatta. Azt még belátom, hogy az embernek kell egy társalgó vagy nappali, két hálószoba, egy konyha, esetleg még egy szoba a földszinten, ahol el lehet egy kicsit szórakozni meg iddogálni, de ezzel aztán kész is, nem igaz, Mrs. Judd?

 

(Mrs. Judd kövérebb, puhább, jelentéktelenebb asszony.) Én is így gondolkozom, Mr. Hearn. Mr. Judd meg én nagyon meg vagyunk elégedve Alden Park-i lakásunkkal, egy kis lakást sokkal könnyebb rendben tartani.

Szép hely az a Germanstown. Egyszer meg kéne már látogatnunk Juddékat, Ina.

 

Amikor csak kedvük tartja, megmutatom, milyen a kilátás, mondja Mr. Judd. Elnémulnak, zavartan esznek tovább, vigyáznak, hogy az evőeszközök ne csörömpöljenek. Tudniillik gyönyörű a kilátás, teszi hozzá Mrs. Judd.

Az egyetlen hely, ahová elmenekülhetünk a chicagói hőség elől, mondja Ina. Nagyon el vagyunk maradva New Yorktól, képzeljék csak el, az egész városban egyetlen szálloda sincs, amelyiknek tetőkertje lenne. Májustól kezdve iszonyú a hőség. Alig várom, hogy kiköltözhessünk Charlevoix-ba. Solivoának ejti.

 

Michigan az igen, ott minden zöld, mondja Bill Hearn.

Megint szótlanul esznek egy darabig, aztán Mrs. Judd odafordul Robert Hearnhöz. Ahhoz képest, hogy csak tizenkét éves vagy, jó nagyra nőttél, Bobby. Idősebbnek gondoltalak.

 

Csak tizenkettő vagyok, néni. Félszegen félrekapja a fejét, amikor a pincér elébe teszi a kacsasültet.

Ó, hagyja a fenébe Bobbyt, nagyon félénk kölyök, harsogja Bill Hearn, biztos, hogy nem olyan fából faragták, mint engem. Gyér, fekete haját a koponyáján csillogó kopasz foltra simítja, kicsi, vörös orra mint valami gomb ül izzadt, kerek képe közepén.

 

Mikor kirándultunk Hollywoodba, mondja Mrs. Hearn, az egyik igazgatóhelyettes végigkalauzolt az egész Paramounton, zsidó volt a fickó, de a rendesebb fajtából. Mindenféléket mesélt a sztárokról.

Igaz, hogy Mona Vaginus akkora ringyó? – kérdi Mrs. Judd.

 

(Egy Bobbyra vetett oldalpillantás után, suttogva.) Hajaj, iszonyú nagy ringyó, pontosan olyan, amilyeneket filmeken játszik. Persze, már nem sok jövője van, mivel jóformán csak hangosfilmeket gyártanak.

Nem a legalkalmasabb hely, hogy üzleti ügyekről tárgyaljunk, Mr. Buddi Judd (Hearn nevet), gondolom, épp elege lehet belőle, de hát az igazság az, hogy ha egyszer üzletember, kénytelen az üzlettel foglalkozni, s akármilyen mulatságos, én is így vagyok vele, szóval nem ártana kihasználni az alkalmat, és megegyezni az árban. Csakhogy a Thompson-féle géppel az a bökkenő, hogy kezd elavulni, és ha megjelenik a piacon az új modell, a régit dobhatjuk a fenébe, pedig már most is kénytelen vagyok kölnit locsolni a gyáram vécécsészéibe azoknak a nyavalyás polákoknak, pedig még a mosogatórongyot se tudják megkülönböztetni a gatyájuktól, szóval kénytelen vagyok óvatos lenni a rendelésekkel. Már azon gondolkozom, ne jelentsek-e be csődöt, mert túlságosan nagy a verseny, és a maga árai ott Buddban nemigen könnyítik meg a helyzetemet.

 

Mr. Judd meg én azt tervezzük, hogy Párizsba utazunk. Szervírozzák a desszertet meg az olvadófélben levő fagylaltot.

El is felejtettem, nem volna kedve velem utazni holnap Indianapolisba, az autóversenyre? – kérdi Bill Hearn.

 

Szegény Robert, elaludt, mondja Ina, s titokban megböki könyökével a férjét.

Úristen, milyen hőség van, mondja Mrs. Judd.

*

Ina kinyújtja a kezét, és meggyújtja a lámpát az éjjeliszekrényen. Mondd, Bill, hogy kérdezhetted meg Juddéktól, hol a Mount Holyoke? Ha már nem tudsz valamit, legalább ne kérdezd meg.

Hát mi az istent csináljak, ha egyszer azt mondják, hogy a lányuk odamegy? Különben fütyülök az ilyen nyavalyás Juddokra. Szeretném, ha végre tudomásul vennéd, Ina, hogy nekem ez az egész társasági izé egyáltalán nem imponál, mert úgyis egyedül csak a pénz számít, s mivel nincs lányunk, teljesen fölösleges ilyesmivel törődnünk. Robert úgyis folyton csak a könyveket bújja, semmi haszna a társasági életből, pláne, ha te sose vagy itthon, és egy nigger szakácsnő anyáskodik fölötte.

Nagyon kérlek, Bill, ne beszélj így velem. Jó, jó, kutyából akkor se lesz szalonna, Ina. Én az üzlettel vagyok elfoglalva, te meg a társadalmi kötelezettségeiddel, és ezzel, azt hiszem, mind a ketten meg lehetünk elégedve. Szerintem mégse ártana, ha egy kicsit több időt tudnál szentelni Robertnek. Nagydarab, egészséges fiú, mégis olyan halvérű, mintha nem is volna benne élet.

 

Nyáron táborozni megy, ősszel meg beadjuk egy vidéki internátusba.

Az igazság az, hogy legalább még egy gyerekünknek kéne lennie, vagy akár egy egész csomónak.

 

Hagyjuk ezt, Bill. Ina bebújik a paplan alá.

Biz’ isten mondom, rettenetesen önző vagy, Ina.

 

Bill!

*

Nos, fiúk, mondja a táborparancsnok, az igazán jó fiúk mindig segítenek egymásnak, a jól nevelt, becsületes fiúk teljesítik kötelességeiket. Melyikőtök nem vetette be ma reggel az ágyát?

Senki sem jelentkezik. Nem te voltál, Hearn?

De igen.

 

A táborparancsnok sóhajt egyet. Sajnos, fiúk, kénytelen vagyok rossz pontot adni ennek a sátornak Robert miatt.

Nem értem, miért kell bevetni az ágyat, ha este úgyis megint szét kell bontani. A gyerekek kuncognak.

 

Mi az, Hearn, neveletlenkedsz? Micsoda felnőtt lesz belőled, ha még egy ágyat sem akarsz bevetni? És miért nem léptél elő, és vallottad be, ahogy férfihoz illik, hogy te nem teljesítetted a kötelességedet?

Eh, hagyjon békén.

 

Még egy rossz pont, mondja a táborparancsnok. Fiúk, a ti feladatotok Robertet jó modorra nevelni.

De Robert még aznap délután jóváteszi a két rossz pontot az egyes sátrak bokszcsapatai közt rendezett körmérkőzésen. Gyámoltalanul botorkál a másik fiú felé, a nehéz kesztyűktől máris fáradt a karja, kétségbeesetten hadonászik az ökleivel.

 

Apja épp aznap jött látogatóba. Húzz be neki, Robert, csak a fejét, a gyomrát, húzz be neki!

A másik fiú arcba vágja, Robert egy pillanatra megtorpan, leereszti a nehéz kesztyűket, megnyomogatja vérző orrát. Egy újabb ütéstől csöngeni kezd a füle. Ne hagyd magad, Bobby, kiáltja az apja. Egy rosszul irányzott ütés a füle mellett süvít el, ellenfelének alsó karja az arcát súrolja. Legszívesebben elsírná magát.

 

A hasába, Robert!

Lázasan nekilendül, csépelni kezd az ökleivel. A másik fiú véletlenül beleszalad egyik ütésébe, meglepődve fenékre ül, aztán lassan föltápászkodik. Robert tovább csépeli, eltalálja, a fiú megint fenékre ül, s a bíró befejezettnek nyilvánítja a mérkőzést. Bobby Hearn kiütéssel győzött, kiáltja, négy pont a Kékek javára. A fiúk ordítanak, s Bill Hearn nagy mancsaival átöleli a vállát, amikor Robert keresztülbújik a pázsiton felállított ring kötelei közt. Alaposan elintézted, Bobby, mondtam, hogy csak a hasába, az lett volna az igazi, a szentségit neki, de el kell ismernem, így is jól csináltad, nem félsz rámenni, és állod a sarat.

 

Robert kibontakozik az ölelésből. Hagyj békén, papa, hagyj magamra, azzal keresztülnyargal a füvön, be a sátrába, s igyekszik nem elbőgni magát.

*

Aztán jönnek a nyarak Charlevoix-ban, Chicago peremvárosában, a hatalmas villában, a széles, zöld gyepágyak, csöndes strandok, krikett-és teniszpályák világában, élvezi a gazdagok rejtett és hivalkodó örömeit, magától értetődőnek tartja valamennyit, és csak később jön rá, hogy nem azok. Még hat tanévet tölt a fieldmonti gimnáziumban, szaporodnak a cimborák meg a rossz pontok, időnként dorgatóriumokkal meg a „jó fiúk” számára előírt erkölcsi szabályzattal megspékelve, amelyet a keleti államok még előkelőbb középiskoláitól vettek át.

Ne csalj Ne hazudj

Ne paráználkodj Ne káromkodj

És járj rendszeresen templomba

S a háttérben persze mindig ott van Bill Hearn harsogó hangja meg húsos tenyere, s ehhez valahogy – sose érti pontosan, hogyan – hozzákapcsolódnak a szombat délelőtti táncórák meg Ina Hearn kitartó, sóvár sürgetései. Bobby, miért nem hívod meg a harmadévesek táncóráira Elizabeth Perkinst?

Anyaölben óva, védve,
Mindig selymes pázsiton…

Erre azonban csak később jön rá.

*

Az érettségijét követő héten néhány vele együtt végzett évfolyamtársával elmegy tivornyázni egy erdei víkendházba, amely egyik osztálytársának az apjáé. Emeletes víkendház beépített bárszekrénnyel.

Este összeülnek az egyik emeleti hálószobában, kézről kézre adják a pálinkásüveget, s óvatosan, felnőttesen kortyolgatnak.

Tyű, ha ezt tudná az öregem.

 

Le van szarva az öreged. Mindnyájan meghökkennek, de hát Carsons volt az, és az ő apja 1930-ban öngyilkos lett. Carsonsnak meg lehet bocsátani a dolgot.

Igyunk rá, hogy búcsút mondunk Fieldmontnak, a jó öreg fieldmonti gimnáziumnak. Jó sok időt töltöttünk ott.

 

Tagadhatatlan.

A diri nem volt rossz ember, csak sose tudtam kiigazodni rajta. Emlékeztek, milyen csinos felesége volt?

 

Igyunk rá! Úgy hallottam, tavaly egy hónapra meglépett az öregtől.

Á, fenét. Az üveg másodszor és harmadszor is körbejár.

 

Mindent összevéve, nem is éreztük olyan rosszul magunkat ott, de azért örülök, hogy vége. Csak azt szeretném, ha a Yale-re is veletek mehetnék, cimborák.

Az egyik sarokban az a fiú, aki a futballcsapat kapitánya volt az elmúlt tanévben, Hearn füléhez hajol. Szívesen visszanéznék ősszel Fieldmontba, hogy milyen csapatot tudnak kiállítani az újakból. Jegyezd meg, amit mondok: Haskell négy év múlva az amerikai válogatottban lesz. S ha már itt tartunk, Bob, szeretnék egy kis tanácsot adni neked, mert régóta figyellek. Nem használod ki az erődet, egyáltalán nem vagy rámenős, pedig a csapatban lett volna a helyed, nagydarab fickó vagy, az Isten is futballistának teremtett, csak az a baj, hogy nem érdekel a dolog, ami nagy kár, mert nem ártana megerőltetned magad egy kicsit.

 

Dugd a fejed a jegesvödörbe. Hearn berúgott, kiáltja a kapitány.

Nézzétek csak a jó öreg Hearnt ott a sarokban. Fogadni mernék, hogy kudarcot vallott Adelaide-nél.

 

Irtó jópofa lány, csak minden fiúval kikezd; fogadni mernék, hogy Lantrynek rengeteg bosszúsága volt miatta, amíg nem került Princetonba.

Á, szerintem senkinek a bátyját nem izgatja az ilyesmi. Nekem is van egy húgom, igaz, hogy nem fiúbolond, de akkor se izgatna, ha az lenne.

 

Csak azért beszélsz így, mert nem olyan, bezzeg, ha olyan lenne… Tyű, hogy szédülök ettől a vacak pálinkától. Ki rúgott be?

Jippiii! Hearn hátravetett fejjel áll a szoba közepén, s mohón nyakalja a pálinkát. Igaz, hogy berúgtam, mint a disznó, de ti talán nem?

Úristen, ez teljesen kikészült.

Rajta, kinek van mersze azt mondani, hogy ugorjak ki az ablakon? Mert megteszem! Csurog róla az izzadság, arca kivörösödött hirtelen dühében, félrelöki az egyik fiút, fölrántja az ablakot, és máris ott tántorog a párkányon. Már ugrok is!

 

Fogjátok meg!

Jippiii! Azzal már el is tűnt, kiugrott a sötétbe. Tompa puffanás, ágak recsegnek, a fiúk rémülten rohannak az ablakhoz. Mi van veled, Hearn? Megütötted magad? Hogy vagy, Hearn?

 

Fieldmont, Fieldmont über alles, üvölt föl nekik Hearn. A földön fekszik a sötétben, és nevet. Túl részeg volt, semhogy megsérüljön.

Micsoda fafej ez a Hearn, mondják a többiek. Emlékeztek, tavaly is hogy elázott?

*

Az egyetem előtti utolsó nyara csodálatos napok sorozata: strandolás a napsütötte tengerparton, varázslatos villanyfény a nyári estéken, a fürdőhely klubjának zenekara, VÁLTSON REPÜLŐJEGYET ROMANTIKUS TÁJAKRA, fiatal lányok érintése és illata, rúzs-és púderszag, a kinyitható tetejű kocsik üléseinek finom, száraz bőrszaga. Az égbolt mindig csupa csillag, a sötét fák mindig holdfénytől ezüstösek. Az autósztrádákon a fényszórók csillogó alagutat fúrnak a magasban összeboruló lombok sűrűjébe.

Barátnője van, nagy vad, az idei nyári szezon koronázatlan szépségkirálynője, Miss Sally Tendecker, a Lake Shore Drive-ról, s minden, ami vele jár: a karácsonyi meghívások, bundák, parfümök, egyetemi táncestélyek a nagyszállók színek szerint elnevezett helyiségeiben.

Bob, ilyen gyorsan egyik ismerősöm se hajt, a végén még kitöröd a nyakad.

 

Hm. Még mindig nehezen tud nőkkel társalogni, s pillanatnyilag különben is azzal van elfoglalva, hogyan vegye a kanyart. A Buick nagy ívben balra farol, visszarántja, igyekszik egyenesbe hozni, és sikerül épségben túljutnia a kanyaron. Egy másodpercre páni rémület fogta el, aztán föllélegzett, s (magában ujjongva hajtott tovább a nyílegyenes sztrádán.

Tiszta őrült vagy, Bob Hearn.

 

Lehetséges.

Mi jár most az eszedben, Bob?

 

Leállítja a kocsit az autósztráda mentén, a lány felé fordul, s hirtelen valósággal ömleni kezdenek ajkáról a szavak. Nem tudom, Sally, de néha azt hiszem… azazhogy nem is igaz, annyi minden jár az eszemben, de tulajdonképpen semmihez sincs kedvem. Csak azért megyek a Harvardra, mert az apám célzást tett rá, hogy szeretné, ha a Yale-re mennék, de nem tudom, lehet, hogy valami más oka is van, képtelen vagyok pontosan megfogalmazni, hogy mi, de ki nem állhatom, hogy folyton csak hajszolnak, eh, tudja a fene.

Sally fölkacag. Ó, Bob, te tiszta őrült vagy, valószínűleg ezért szerelmes beléd minden lány.

 

Te is szeretsz?

Na hallod! Persze hogy szeretlek, Bobby. A mellette levő ülésről feléje áradó illat kicsit túl erős, túl érett egy tizenhét éves lányhoz képest. Robert megérzi a lány évődése alatt az igazságot, föléje hajol, és dobogó szívvel megcsókolja. De a csók mögött szinte előre látja a randevúkat az összes ünnepnapokon, az egyetemi víkendeken – mindegyik ugyanilyen lesz, mint ez a nyár –, a zöld pázsitot Chicago peremvárosaiban, az apja barátaival folytatott beszélgetéseket, a fényes esküvőt.

 

Tudod, ha orvos akarok lenni, nem csinálhatok nagy terveket, mert nyolc-tíz évről van szó, és az hosszú idő.

Beképzelt vagy, Bob. Azt hiszed, érdekel? Túlságosan beképzelt vagy, ez az egész.

*

Nos, fiam, mielőtt elmész az egyetemre, szeretnék elbeszélgetni veled bizonyos dolgokról. Eddig nem sok alkalmunk volt beszélgetni egymással, de azért mégiscsak jó pajtások vagyunk, a fene vinné el, legalábbis szerintem, és most, hogy egyetemre mész, ne felejtsd el, hogy rám mindig számíthatsz. Biztos lesz majd dolgod egypár nővel, hogy a fenébe ne lenne, nem is az én fiam volnál különben; persze, mióta nős vagyok, szó sincs ilyesmiről – nyilvánvaló hazugság, de mindketten átsiklanak fölötte –, szóval ha esetleg szorult helyzetbe kerülsz, mindig számíthatsz rám, hogy a fenébe ne, az öregem is mindig azt szokta mondani, hogy „ha bajba kerülsz valamelyik szövőlánnyal, csak szólj nekem” – milyen furcsa, hogy a nagyapáról néha úgy beszélnek, mintha farmer lett volna, néha meg úgy, mintha gyártulajdonos –, szóval te is mindig erre gondolj, Bob, ne felejtsd el, hogy mindig könnyebb és egyszerűbb pénzzel elintézni egy nőt, mint elvenni feleségül, szóval csak tudasd velem a dolgot, persze a levelet személyesen nekem címezd, s minden rendben lesz. Jó.

Ami meg azt illeti, hogy orvos akarsz lenni, hát nem bánom, rendben van, sok a barátunk a környéken, csinos kis rendelőt vásárolhatunk neked, vagy berakhatunk valami vén kuruzsló helyére, aki nyugdíjba megy.

Csakhogy én kutató szeretnék lenni.

 

Kutató? Ide figyelj, Bobbo, tudod jól, hogy az ismerőseink közt nincs senki, aki akár egy egész kocsirakomány kutatót ne tudna bármikor megvásárolni vagy eladni, ez csak valami hülye ötlet, az Isten tudja, hol a fenében szedted föl, de egészen biztos, hogy leteszel róla, már most megjósolhatom. Ahogy mi látjuk a dolgot, mármint anyád meg én, a végén úgyis az üzleti életben fogsz kikötni, ahogy illik is.

Nem.

 

Jó, nem akarok vitatkozni veled, most még ostoba kölyök vagy, de eljön az idő, amikor majd másképp fogsz gondolkozni.

Az első hetekben gólyához illően zavartan bolyong a Harvard egyetem udvarán. Mindenki sokkal többet tud nála – ösztönszerű ellenszenvet érez irántuk, ügyefogyottnak, jelentéktelennek érzi magát –, a többiek könnyed modorban fecsegnek olyan dolgokról, amikkel ő csak magányosan, gondolatban szokott foglalkozni.

 

Szobatársa megpróbál közeledni hozzá: a fiú egy másik délnyugati város, egy másik vidéki gimnázium terméke. Ide figyelj, ha véletlenül összeakadsz Ralph Chestleyvel, feltétlenül ismerkedj meg vele, irtó klassz fiú. A Delphic Club tagja! Ez már egymagában is átkozottul nagy dolog; mi persze sose fogunk oda bejutni, én mondom neked, túl sok akadálya van a dolognak. Ha tudtam volna, amit most tudok, inkább valamelyik keleti egyetemre megyek, Exeterbe vagy Andowerbe, noha úgy hallottam, hogy azok nem olyan jók. De ha sikerül megfelelő barátokra szert tennünk, talán bejuthatunk a Speakers Clubba, az nem olyan nehéz, a Hasty Pudding Clubba meg egész biztosan. Az igazi persze az volna, ha a Final Clubba sikerülne bejutnunk, ámbár úgy hallottam, hogy az utóbbi időben erősen demokratizálódott.

Még nem gondolkoztam ilyesmin.

 

Rendben van, de nem árt, ha gondolkozol, alaposan meg kell fontolni a dolgot, hogy kezdi el az ember.

Az első eset, hogy Hearn fölényes. Fütyülök az egészre.

 

Jó, jó, Hearn, azért mi még kijöhetünk egymással, csak nehogy elrontsd a dolgot; úgy értem, hogy az ember könnyen tönkreteheti szobatársa esélyeit, szóval ne csinálj semmi hülyeséget; tudod, mire gondolok.

*

Az első esztendőben Hearnnek kevés alkalma nyílik hülyeséget csinálni. Elég nehezen megy neki az egyetem. Beletemetkezik a munkába, szobatársát csak nagy ritkán látja, majdnem minden délutánját a laborban tölti, este pedig tanul. Pontos munkarendet készít, még az a negyedóra is szerepel benne, amit vasárnap reggelenként az újságok képregényeinek elolvasására engedélyez magának, s benne van a szombat esti mozilátogatás is. Hosszú délutánokat kínlódik át, följegyzi a hőmérő állását meg a higrométer ingadozásait. Van a béka fejében egy ideg, azt szeretné mindenáron kiboncolni. Negyedszerre sikerül is szikéjével fölvágni a gondosan preparált és szárított békafejet, s a vékony ideg úgy csillog a béka húsa közt, mint a finom fonálként lecsurgó nyál. Diadalérzésébe egy kis csüggedtség is vegyül. Csakugyan ehhez van kedvem? Az előadótermekben önkéntelenül el-elszunnyad az órákon. Az acélkeretes szemüveget viselő tanársegéd meg a csontos arcú professzor hangja halványan duruzsol a fülében. Lecsukódik a szeme.

Szeretném, uraim, ha most egy kicsit az algákkal foglalkoznánk. Már írja is a táblára: Nereocystis Lütkeana, Macrocystis Pyrifera, Pelagophycus Porra. A tengerfenék flórájának nagyon érdekes megjelenési formái. Gondolják csak meg, kérem: nincsenek gyökereik, se leveleik, sose éri őket napfény. Az óriásalga valóságos dzsungelt képez a tenger fenekén, ott él mozdulatlanul, s közvetlenül a tenger vizéből szívja magába táplálékát.

A növényvilág burzsoája, dörmögi a Hearn mellett ülő diák, mire Hearn egyszerre éber lesz, meglepődik, hogy ugyanarra az izgalmas felismerésre jutottak. Ő maga is majdnem pontosan így fogalmazta volna meg.

 

Az alga csak viharok alkalmával sodródik néha a szárazföldre, folytatja a professzor. Normális körülmények között Úgy kell elképzelnünk, hogy a növények sűrű dzsungelében él a tenger fenekén, mindig egy helyben, saját életelemében. A növényeknek ez a speciese megmaradt a víz alatt, amíg más vízinövények kimerészkedtek a szárazföldre is. Barna színe, amely a tenger fenekén, a homályos dzsungelben előnyt jelent a számára, a ragyogó napvilágon végzetes volna. A professzor fölemel egy fonnyadt, kötélszerű barna indát. Szíveskedjenek körbeadni, uraim.

Az egyik diák föltartja a kezét. Professzor úr, mire lehet használni az algát?

 

Ó, sokféleképpen hasznosítható. Elsősorban műtrágyát gyártanak belőle. De hamuzsírt is ki lehet vonni az algából.

Az ilyen pillanatok azonban ritkák. Robert üresnek érzi magát, sóvárog a tudás után, edény, amely szeretne megtelni.

*

Lassanként megszokja a környezetet, megbarátkozik néhány egyetemistával, eljár egy-két helyre. Első egyetemi éve tavaszán kíváncsiságból elmegy a Harvardi Színjátszó Klub egyik gyűlésére. A Klub elnöke rendkívül ambiciózus, és a tervek fölött folytatott vita magas színvonalú.

Ha meggondoljuk a dolgot, egyszerűen képtelenség, amit csinálunk. Mégiscsak nevetséges, hogy ostoba zenés darabokat adunk elő. Magasabb igényeket kell támasztanunk önmagunkkal szemben.

Ismerek egy Radcliffe lányt, aki tanulmányozta Sztanyiszlavszkijt, mondja valaki vontatott hangon. Ha tisztességes programot tudnánk összehozni, őt is bevonhatnánk, s megismerkedhetnénk egy kicsit ezzel a módszerrel.

 

Remek! Csehovot fogunk játszani.

Föláll egy karcsú fiatalember, csontkeretes szemüveggel, és szót kér. Ha már csakugyan ki akarunk bújni a gubóból, akkor kérem, sőt nyomatékosan követelem, hogy adjuk elő a The Ascent of F–6-ot Csak nemrég íródott meg, még sehol se játszották. Egyszerűen nevetséges volna elszalasztanunk egy ilyen alkalmat; gondoljátok csak meg, milyen dicsőség volna, ha bemutatnánk.

 

Nem tudok egyetérteni veled Audennel meg Isherwooddal kapcsolatban, Ted, feleli valaki.

Egy zömök, fekete hajú diák beszél, igen nyomatékos hangon. Szerintem Odetset kellene játszanunk, ő az egyetlen amerikai drámaíró, aki komolyan veszi a dolgát, és legalábbis megpróbálja ábrázolni a kisemberek csalódásait és vágyait.

 

Bu-u-u-u! – kiáltja valaki.

Csakis O’Neill és Eliot jöhet szóba.

 

Eliot nem rakható egy skatulyába O’Neill-lel (derültség).

Egy teljes óra hosszat vitatkoznak, és Hearn fölfigyel a nevekre. Néhányat – Ibsent, Shaw-t meg Galsworthyt – ismer közülük, de Strindbergről, Hauptmannról, Marlowe-ról, Lope de Vegáról, Websterről, Pirandellóról sohase hallott. Folyton újabb nevek hangzanak el, s Hearn kétségbeesetten állapítja meg, hogy kénytelen lesz olvasni.

*

Tavasz végén lát neki, újra fölfedezi magának a Housman-kötetet, amely már a gimnáziumban is sok örömet szerzett neki, de olvas mellette olyan költőket is, mint Rilke, Blake és Stephen Spender. Mire hazamegy a vakációra, már az angol irodalom a szaktárgya, délutánonként sokszor előfordul, hogy tájékára se megy a strandnak, a Sally Tendeckereknek meg utódaiknak, s éjszakánként novellákat ír.

Elég gyöngécske írások, átmenetileg mégis ezek állnak érdeklődése gyújtópontjában, s arat is velük némi sikert. Amikor visszatér Harvardba, megnyeri az egyik diákfolyóirat őszi pályázatát, a díjkiosztáson részegen bámul a reflektorfénybe, de megússza a dolgot anélkül, hogy túlságosan nevetségessé tenné magát.

A változás folyamata eleinte lassú, aztán egyre inkább meggyorsul. Összevissza olvas mindenfélét, idejének nagy részét Foggnál tölti, eljár a péntek délutáni szimfonikus hangversenyekre, élvezettel szívja be az antik bútorok és metszetek kellemes, ihlető illatát és az üres söröskorsók malátaszagát az épület ódon helyiségeiben. Tavasszal Cambridge virágba borult utcáin kóborol, a Charles partján lődörög, vagy lakásának bejárata előtt beszélget, míg rá nem esteledik, és eltölti a szabadság mámorító érzése.

 

Néhányszor elmegy egy-két barátjával tivornyázni a Scollay Square-re; nagyképűen ócska holmikba öltöznek, és minden alkalommal végigjárják az összes kocsmákat és lebujokat.

De ez csak olyan előgyakorlat, mert végül is a 3. Avenue olcsó éjszakai bárjaiban kötnek ki.

 

Ha a fűrészporral felszórt padló össze van okádva, elfogja őket a lelkesedés, testvérüknek éreznek minden embert; képzeletben filmsztárokkal táncolnak. De aztán megváltozik a hangulatuk. Amikor lerészegednek, elfogja őket a késő tavaszi esték édesbús melankóliája, ráeszmélnek, hogy minden reményük és vágyuk hiábavaló, megsemmisíti a múló idő.

Úristen, nézzétek ezeket az embereket, mondja Hearn, az ő esetükben már csak állati létről lehet beszélni.

 

Miért? Mi egyébre számítottál? – mondja a barátja. Egy profithajhászásra berendezkedett társadalom melléktermékei; szemét és semmi több; gennygóc Spengler világvárosában.

Csak szajkózol, Jansen, ugyan mit tudsz te a profithajhászásra berendezkedett társadalomról? Én tudnék mesélni róla egyet-mást, nagyon bonyolult dolog az, te csak szajkózol, és kész.

 

Te is. Mindnyájan csak szajkók vagyunk. Paraziták. Melegházi virágok. A lényeg, hogy ki kell jutnunk ebből a helyzetből, csatlakoznunk kell a mozgalomhoz.

Mi az, kérdi Hearn, csak nem politikával jössz nekem?

 

Szó sincs politikáról, a politika szar, szar minden. Széles mozdulattal, megvetően legyint egyet.

Hearn tenyerébe támasztja az állát. Tudd meg, ha minden kötél szakad, beállok homokosnak, persze nem valami nyavalyás kis buzi leszek, hanem a társadalom szilárd és megbízható oszlopa, aki zöld pázsiton él. Biszexuális. Soha nem lesz holtpont az életemben. Akár férfi, akár nő, egyforma izgalmat fog jelenteni.

 

Jansen jobbra-balra ingatja a fejét. Állj be a haditengerészethez.

Köszönöm, azt nem. Semmi szükségem a magadfajta fickók gépies szerelmi életére. Tudd meg, az amerikaiakkal az a baj, hogy nem értenek a szeretkezéshez, nincs érzékük a kifinomultabb élethez, minden értelmiségiben egy Babbitt rejtőzik. Ó, de örülök, hogy sikerült megfogalmaznom, mert ez az igazság. El tudsz rólam ilyet képzelni, Jansen?

 

Mindnyájan neurotikusak vagyunk.

Hát persze.

 

Egy ideig mindent nagyszerűen éreznek. Ők a bölcsek, akik mindenen fölül állnak, kicsit romlottak, körülöttük az egész világ korrupt, de ezt csak ők tudják. Nem számít semmi egyéb, csak a Weltschmerz, a melankólia, a Weltanschauung.

De ez az önáltatás nem mindig sikerül. Én is csak szajkózok, mondja Hearn, s vannak időszakok, amikor legyőzi magában a nyegleséget, a színlelt csüggedést és a szinte jóleső önutálatot. Hiszen mégiscsak vannak dolgok, amiket véghez lehet vinni.

 

Ezen töpreng egész nyáron, és összeszólalkozik az apjával. Ide figyelj, Robert, én nem tudom, hol szedted föl ezt az egész szakszervezeti hülyeséget, de ha úgy gondolod, hogy a szakszervezet nem közönséges gengszterbanda, ha úgy gondolod, hogy a munkásaimnak nem az a jobb, ha tőlem függnek, aki Isten nevében annyi bajukból kisegítettem már őket, és karácsonykor még külön segélyt is juttatok nekik, miért nem hagyod itt ezt az egészet? Fogalmad sincs róla, miket beszélsz. Ki nem állhatom, amit csinálsz. De hát te sose fogod megérteni, mit jelent az, hogy paternalizmus.

Lehet, hogy túl erős kifejezést használok, de az az érzésem, hogy könnyű megharapni a kezet, amelyik enni ad. Kérlek, többé nem lesz gondod rám. Ugyan, hagyd már abba ezt a marhaságot. De egy sor veszekedés meg könyörgés után még a tanév megkezdése előtt visszatér az egyetemi városba, beáll mosogatónak a Georgianba, és az állást akkor se mondja föl, amikor megkezdődnek az előadások. Történnek kísérletek a kibékülésre, Ina – három év óta első ízben – meglátogatja őt Bostonban, s végül is létrejön valami kényszeredett fegyverszünet. Időnként ír haza egy-egy levelet, pénzt azonban nem fogad el, és a harmadik éve valóságos taposómalom: gólyákat toboroz a kollégiumokba, mosásra meg vasalásra gyűjt előfizetéseket, a víkendeken mindenféle cifra munkát elvállal, és a mosogatás mellett még pincéri teendőket is végez ugyanabban az étteremben. Egyik elfoglaltságát sem szereti különösebben, de érzi, hogy valami új folyamat indult meg benne, új erőforrásokat fedez fel önmagában. Föl se merül benne a gondolat, hogy pénzt fogadjon el a szüleitől.

 

Érzi, hogy ez alatt az esztendő alatt megérik, szívósabb lesz, csodálkozik rajta, és nem talál rá magyarázatot. Talán apám makacsságát örököltem. A lelke mélyén végbemenő folyamatokra, az uralkodóvá váló vonásokra rendszerint nem talál magyarázatot az ember. Tizennyolc évig légüres térben élt, a csömörlésig jóllakott azokkal a vágyakkal, amelyek minden fiatalembert eltöltenek; aztán bekerült az egyetem ismeretlen, izgalmas világába, s két nehéz évébe került, amíg sikerült kibújnia a gubóból, s tapogatózni kezdett a csápjaival. Aztán megkezdődött az a változási folyamat, amelyet sose értett meg egészen. Az apjával való véletlen összekoccanás, amely nyílt lázadássá fajult, s pillanatnyilag nem ismert határokat, még mindig csak egy része volt az egésznek, erre is csak most jött rá. És ebbe a nagy egészbe még sok minden beletartozott, amit időközben már el is felejtett.

Régi barátai még megvannak, még mindig becsüli őket, de már korántsem vonzzák úgy, mint régebben. A pincérkedés, a könyvtári búvárkodás, klubtársai korrepetálása bizonyos türelmetlenséget fejleszt ki benne. Szó, szó, minden csak üres szó, amikor már más, reálisabb dolgok is vannak; új munkatervet kell készítenie magának, s feltétlenül be kell tartania. Már csak kevés időt tölt Foggnál, s az előadásokon egyre jobban bosszankodik.

 

A hetes számnak mélységes jelentősége van Thomas Mann-nál. Hans Castorp hét évet tölt a hegyen, s miként bizonyára emlékeznek rá, első hét napjának különös jelentősége van. Legtöbb főszereplőjének a neve is hét betűből áll: Castorp, Claudia, Joachim, még Settembrini is ide sorolható, mert a neve a latin hetesből ered.

A hallgatók jámbor beletörődéssel jegyzik az előadást. Professzor úr, kérdi Hearn, miért olyan fontos ez? Őszintén meg kell mondanom, hogy én ezt a regényt rendkívül nagyképűnek és unalmasnak találtam, s véleményem szerint ez a hetes számmal való játék tipikus példája a germán miszticizmusnak, az irodalmi halandzsának. Lehet, hogy virtuóz, engem azonban hidegen hagy.

 

Szavai némi nyugtalanságot keltenek a teremben, óvatos vita kerekedik, amit a professzor tapintatosan összegez, aztán folytatja előadását. Az eset azonban jellemző a Hearnben lobogó türelmetlenségre: egy esztendővel előbb még nem nyilatkozott volna meg így.

Körülbelül egy hónapig politikával is foglalkozik. Olvas egy kis Marxot meg Lenint, belép a John Reed-társaságba, és makacs, kitartó vitát folytat tagtársaival.

Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy nyilatkozhattok így a szindikalistákról, Spanyolországban átkozottul jó munkát végeztek, és ha nem tudunk együttműködést kialakítani velük…

Hearn, te a legegyszerűbb alapfogalmakat sem veszed tudomásul. Történelmileg adott, mélységes politikai ellentét van köztünk és a szindikalisták közt. És soha nem volt még olyan időszak, amikor történelmi szempontból nézve helytelenebb lett volna a tömegeket egy elfogadhatatlan és zavaros utópiával megbomlasztani. Ha vennéd magadnak a fáradságot, hogy tanulmányozd a forradalom elméletét, rájönnél, hogy a szindikalisták a nagy erőfeszítések idején rekordot állítottak föl az ostobaságban, politikailag elzüllöttek, s hajlamosak voltak rá, hogy terrorista vezetőik segítségével szinte feudális jellegű fegyelmet építsenek ki. Miért nem tanulmányozod például Batko Mahno pályafutását 1919-ben? Rájöttél egyáltalán, hogy még Kropotkin is annyira irtózott az anarchista túlzásoktól, hogy a forradalom mellett foglalt állást?

 

Szóval, inkább veszítsük el a háborút Spanyolországban?

Mit érünk vele, ha olyan elemekkel az oldalunkon nyerjük meg, akik nem hajlandók Oroszországgal együttműködni? Mit gondolsz, meddig tudnak a jelenlegi fasiszta elnyomásnak ellenállni Európában?

 

Ez szerintem egy kicsit még távoli jövő. Robert körülnéz a hálóteremben. Az egyesület hét tagja részben a heverőn, részben a padlón fekszik, ketten egy-egy kopott székben terpeszkednek. Helyesebbnek tartom, hogy azt csináljuk, ami pillanatnyilag a legnépszerűbb, a többivel ráérünk törődni.

Ez burzsoá mentalitás, Hearn, a középosztályban elég ártalmatlan, mert az hajlamos a passzivitásra, de a kapitalista társadalomban ennek a mentalitásnak a képviselői más célokra használják ki ezt a gondolkodásmódot.

 

A gyűlés után az egyesület elnöke hosszan elbeszélget vele egy pohár sör mellett McBride kocsmájában, komoly, bagolyszerű arca meglehetősen zavart. Nézd, Hearn, be kell vallanom, nagyon örültem, mikor beléptél az egyesületünkbe, de önvizsgálatot tartottam, és rájöttem, hogy ez részemről a burzsoá ambíciók maradványa, te olyan osztályból származol, amelyet még mindig irigyelek, mert nem részesülhettem olyan jó nevelésben, mint te; mégis kénytelen vagyok fölkérni, hogy lépj ki az egyesületből, mert nem jutottál még a fejlődésnek olyan fokára, hogy jobb belátásra tudnánk bírni.

Szóval, burzsoá értelmiségi vagyok, mi, Al?

 

Sok igazság van benne, Robert. Föllázadtál ugyan a rendszer hazugságai ellen, ez azonban még csak olyan ködös lázadás. Tökéletességre törekszel, burzsoá idealista vagy, éppen ezért megbízhatatlan.

Nem idejét múlta egy kicsit ez a bizalmatlanság a burzsoá értelmiséggel szemben?

 

Nem, Robert. A marxista szemléleten alapul, és a múlt század tapasztalatai Marxnak adtak igazat. Ha valaki szellemi vagy észokokból csatlakozik a párthoz, feltétlenül otthagyja, ha az a pszichológiai klíma, amely belépésre késztette, megváltozik. Csak abból lesz jó kommunista, aki azért lép be a pártba, mert a gazdasági egyenlőtlenség napról napra újból meg újból megalázza. De te anyagi szempontból független vagy, nem kell félned semmitől, tehát nem is értheted meg helyesen a dolgokat.

Azt hiszem, csakugyan kilépek, Al. De azért barátok maradhatunk.

 

Persze. Meglehetősen zavartan kezet fognak és elválnak. Önvizsgálatot tartottam, és rájöttem, hogy ez részemről a burzsoá ambíciók maradványa. Ostoba hájgombóc, gondolja Hearn. Mulat a dolgon, de egy kis megvetést is érez. Mikor elhalad egy üzletsor előtt, tükörképe megvillan egy pillanatra az egyik kirakat üvegében, s fölfigyel fekete hajára és tompa, horgas orrára. Inkább úgy nézek ki, mint valami zsidó, nem pedig egy közép-nyugati család sarja. Ha szőke a hajam, több oka lett volna arra, hogy önvizsgálatot tartson.

De még valami egyébről is van itt szó. Tökéletességre törekszel. Lehet – de az is lehet, hogy valami másra, valami nehezebben meghatározható dologra.

*

Utolsó egyetemi évében kilép tartózkodásából, meglelő, szinte kéjes örömmel futballozni kezd az egyetem csapatában. Az egyik meccset sohase fogja elfelejteni. Az ellenfél csapatának egyik tagja áttör egy résen, egy pillanatra meghökken, s csak áll mereven, tehetetlenül, mikor Hearn szereli. Teljes erejéből támad, s a játékost kificamodott térddel kell levinni a pályáról. Hearn utánabaktat.

Hogy érzed magad, Ronnie?

Jól. Remek szerelés volt, Hearn.

 

Sajnálom. Ugyanakkor tudja, hogy igazában nem sajnálja. Egy pillanatra szinte meghökkentően jóleső érzés töltötte el, amikor észrevette, hogy a játékos tehetetlen, mintha csak arra várna, hogy megtámadják. Már cinikus örömet sem érez, amikor bekerül az egyetemi válogatott csapatba.

Más területen is változás állt be. Nevezetes személyiség lesz, mert elcsábít egy első balos úrilányt a De Wolfe Streetről. Szorosabb kapcsolatba kerül néhány egyetemistával, az az évfolyamtársa hozza össze őket, aki gólyakorában a szobatársa volt – most a Speakers Club tagja –, s ha megkésve is, de négy év után meghívják egy táncestélyre a Brattle Hallba.

 

A magányos fiatalemberek a fal mellett üldögélnek, felületesen csevegnek egy kicsit, aztán a táncosok közé vegyülnek valamelyik ismerős lánnyal vagy valamelyik ismerősük barátnőjével. Hearn unatkozik, elszív egy cigarettát, aztán még egyet, s végül lekér egy kis szőkét, aki egy nyurga, szőke klubtaggal táncol.

Megpróbál vele társalogni.

 

Szóval Betty Carretonnak hívják? És hova jár iskolába?

Ó, Miss Lucyhöz.

 

Aha. S jön a pimaszság, amelynek képtelen ellenállni. Aztán mondd, Miss Lucy arra is megtanít benneteket, hogyan őrizzétek meg a házasságig?

Mit mondasz?

 

Egyre gyakrabban lesz úrrá rajta ez a megmagyarázhatatlan gúnyolódó kedv. Valahonnan a mélységesen mély és tagadhatatlanul romlott szövedékből, abból a kollektív tudatból, amit az Allal meg Jansennel folytatott beszélgetések, a hangversenyterem, az egyetemi irodalmi körök, az esztéták szalonjai, a Cambridge csöndes mellékutcáinak modern bútorokkal berendezett nappalijaiban üldögélő emberek megnyilatkozásai jelentenek, valahonnan innen fakadt az a be nem vallott vágya, hogy a Brattle Hallban táncoljon, és unatkozzék, vagy pedig elmenjen Spanyolországba.

Egy éjszaka aztán tisztába jön önmagával. Úgy érzi, hogy teljesen közömbös számára a Brattle Hall, mert ugyanolyan másodlagos dolog az is, mint gyermekkorában a zöld pázsitok, a táncórák, az éjszakai autózások Solivoa sztrádáin, elege van belőlük. Ez a többieknek való, az arszlánoknak, azoknak minden vágya, hogy gazdagságukkal kínlódjanak, és korlátokat állítsanak föl önmaguk és a többi társadalmi osztály tagjai közt.

 

Spanyolországot pedig – ezzel is tisztában van – sose gondolta komolyan. A háború már utolsó fázisba jutott, és egyetlen porcikája sem kívánja, hogy részt vegyen benne, s ezáltal elégüljön ki.

Elérkezik az év vége, és egyszerre hűvösen és barátságosan viselkedik a szüleivel, ugyanakkor határtalanul unja is őket.

 

Most mit fogsz csinálni, Bob? Szükséged van segítségre, kérdi Bill Hearn.

Nincs. Az a tervem, hogy New Yorkba megyek. Ellison apja állást ígért.

 

New York remek hely, Bob, mondja Bill Hearn.

Négy vidám esztendő volt. És belül állandóan lázad. Menjetek, hagyjatok békén. Hagyjatok mindnyájan békén. De most már megtanulta, hogy ne mondja ki hangosan.

 

Szakdolgozatul kitűnő témát kapott: Tanulmány Herman Melville kozmikus vágyáról.

A következő két esztendőt aránylag könnyen megússza, szándékosan megjátssza „a New Yorkban élő fiatalembert”, s remekül szórakozik. Először lektor, aztán segédszerkesztő az Ellison Con-nál: Harvard New York-i kirendeltségénél, ahogy magában nevezi. Egyszobás, teafülkés lakása van a keleti negyedben, a 60. utca környékén. Ó, közönséges irodalmi szélhámos vagyok – állapítja meg magáról.

 

Be kell vallanom, rengeteget kínlódtam ezzel a könyvvel, mondja a hölgy, aki történelmi regényeket ír. Különösen Júliának, ennek a ravasz kis ringyónak az indítékain töprengtem sokat, de azt hiszem, sikerült olyan hatást elérnem vele, amilyet akartam. Egy szereplő azonban még mindig nyugtalanít, Randall Clandeborn.

Értem, Miss Helledell. Még kettőt ugyanabból, pincér. Cigarettára gyújt, és lassan körülnéz a kerek bőrüléses bokszban. Hogy mondta, Miss Helledell?

 

Maga szerint sikerült megformálnom Randallt?

Randall Clandeborn, hm. (Melyik is az?) Ó, igen, azt hiszem, nagyjából egészen jól sikerült, de azért talán még egy kicsit élesebben kellene megrajzolnia. Megtárgyalhatjuk a dolgot, ha visszamegyünk az irodába. (Ha iszik, rendszerint megfájdul a feje.) Hogy őszinte legyek, Miss Helledell, csöppet sem aggódom a figurái miatt, tudom, hogy sikerülni fognak.

 

Komolyan gondolja, Mr. Hearn? Iszonyúan sokat jelent számomra a véleménye.

Ó, nagyon sikerült mű.

 

És milyennek találja George Andrew Johannessont?

Hát az igazat megvallva, Miss Helledell, szívesebben tárgyalnék a dologról, ha előttünk volna a kézirat. Tökéletesen emlékszem valamennyi szereplőre, csak a neveket képtelen vagyok megjegyezni. Sajnos, ez gyönge oldalam; remélem, megbocsátja.

 

És közben folyton azzal a gondolattal játszadozik, hogy legszívesebben egyenként tépné ki a nő kalapjából a tollakat.

Vagy ott van az a fiatal, komoly regényíró, aki – legalábbis Hearn szerint – nem valami tehetséges.

 

Hát tudja, Mr. Godfrey, szerintem príma jó könyvet írt, csak az a kár, hogy a kiadás lehetőségei olyan korlátozottak. Most nem megy a dolog, de talán majd harminchatban. Ha a húszas években jelent volna meg, nagy sikere lett volna. George például nagyon sokra becsüli.

Aha, értem, de mégis úgy érzem, megkockáztathatnák a kiadását, hiszen annyi vacakot jelentettek meg, tudom persze, meg is kell élni valamiből, de egy kiadó létjogosultságának egyetlen igazolása mégiscsak az, ha komoly könyveket is ad ki.

 

Persze. Igazán kár. Gondterhelten szürcsölgeti az italát. Tudja, ha kedve volna esetleg egy másik regényt írni, rendkívül érdekelne bennünket. A nyári víkendek.

Feltétlenül beszélnie kell egyszer Carnesszel, isteni humora van. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy valami különösen művelt fickó, rögtön látni rajta, hogy amit tud, nem iskolában tanulta, de kertésznek szenzációs. Még a helybeliek is mint valami különlegességre néznek rá, a lancashire-i kiejtésével együtt, mondja a háziasszonya, s leteszi a poharát.

 

És a verandán keresztül áthallani minden szót. El se tudom mondani, micsoda ringyó, egyszerűen elképesztő. Ha kirándulni ment, mindig magával vitte a szeretőjét is, a szó szoros értelmében a nemi szervénél fogva; s amikor az illető a szegény kis Judy körül kezdett legyeskedni, isten bizony egy nagy partyt rendezett, amelyre mindenkit meghívott, kivéve a kis Judyt meg a corpus delictit. Délután a kiadóban:

Ma idejön, Hearn, mindnyájan meg vagyunk híva. Ellison hangsúlyozta, elvárja, hogy ott legyünk.

 

Atyaúristen!

Feltétlenül férkőzzön a közelébe, ha megivott már vagy öthat pohárral, elképesztő dolgokat tud mesélni. És beszélgessen a feleségével is, az újjal, fantasztikus nőszemély! A bárban egy harvardi évfolyamtársával: Sejtelmed sincs róla, Hearn, mit jelent Space-nek dolgozni! Ezt az alakot! Undorító, közönséges fasiszta. Az írók, akiket maga köré gyűjtött, akármilyen tehetségesek is, agyongürcölik magukat, mert félnek, hogy elbocsátja őket, s elvesztik a heti kétszázat. Én mondom, felfordul a gyomrom, mikor látom, hogy kotyvasztják össze azt a rohadt pancsot, ami Space-nek kell. Elnyomja a cigarettáját. Te miért dolgozol ebben a bandában?

 

Puszta szórakozásból.

Nem gondolod, hogy rossz helyen kezded a dolgot, ha író akarsz lenni?

 

Nem vagyok én író. Nincs hozzá elég becsvágyam.

Úristen, pedig millió embernek van. S nem tudom, ér-e valamit egy is közülük.

 

Ugyan, ki ér egyáltalán valamit?

Legokosabb, ha jól leszopja magát az ember, kefél egyet, aztán reggel fölkel valahogy.

 

Hát persze.

*

És a nők:

Hearn, mondja az asszony mély, rekedt hangon, maga olyan üres, mint egy vacak kagyló. Ha ötvenezret megkap közülünk, biztos levágatja és fölakasztja egy szögre. Megtanulta valahol, hogy kell előre-hátra mozgatni, és azt hiszi, ennyi elég is az élethez. Fekáliakomplexusa van, igaz? Egyszerűen nem bírja elviselni, hogy bármi is magához érjen. Engem valósággal megőrjített, de millió mérföldnyi távolságra van tőlem, semmi sem érinti magát, és semmit sem érdemesít arra, hogy hozzáérjen.

Ó, mondja a lány csöndesen, gyerekes, kifulladt hangon, te olyan jó vagy. Rengeteg jóság van benned, de mégis tévedsz, mert az igazi szeretet rossz; amikor kórházban feküdtem, volt néhány perc, amikor szerelmes voltam az orvosba, aztán egyáltalán nem törődtem többet vele, és amikor ideggyógyintézetben voltam, mindig arra gondoltam, hogy mindenféle emberi kapcsolat bűnös, csak a szabadság ér valamit, ezért nem kellek én se neked, mert te szabad és jó vagy.

 

A harmadiknak fuvolázó, dallamos a hangja. Ó, drágám, mi egyebet tehettem volna, mindnyájan olyan ízetlenek és színtelenek voltak, csupa ostoba kezdő, hányingerem volt tőlük, persze mind meg voltak győződve róla, hogy jobban értenek a dologhoz, mint én, de istenemre mondom, látnod kellett volna őket játék közben. Persze hogy megbuktak, de mindent tönkretettek köztem meg Eddie közt. Én játszhattam volna a naivát a Reggeli dal-ban, nem is értem, miért állok szóba veled, tiszta időpocsékolás az egész.

*

Persze vannak más esetek is. Más nők, más éjszakák, amikor addig fonódnak egymásba, míg a kéjes feszültség szinte már elviselhetetlenné válik. Akadnak hosszabb szüreti időszakok is, amikor néha hónapokig kitart egyetlen nő mellett, egyetlen viszonya van, kiismerik egymás ágyékának minden titkát, csodálatosan, mélységes odaadással és mindig másképpen szeretkeznek, buján, féktelenül vagy gyöngéden enyelegve, néha meg naivan és ártatlanul, mint két ifjú szerelmes.

De igazán tartós viszonya sohase akad.

Nem tudom megmagyarázni, mi az oka, mondja egy éjszaka valamelyik barátjának. Ahányszor csak viszonyt kezdek valakivel, mindig tudom, hogy fog végződni. Számomra minden kezdetben ott van már a vég is. S ott van minden mozdulatunkban.

Ha elmondanád a pszichoanalitikusomnak…

Ördög vigye a pszichoanalízist. Hogy attól féljek, levágják a farkamat, vagy valami ehhez hasonló, arra nem vagyok kíváncsi. A pszichoanalízis nem gyógymód, hanem megalázás, deus ex machina. Megtudom, mi a baj, és hip-hip-hurrá, boldog vagyok, mehetek Chicagóba, gyermekeket nemzek, s tízezer embert terrorizálok majd valamelyik gyárban, amit apám kegyeskedik nekem ajándékozni? Nem! Ide figyelj, ha kigyógyítanak, minden értelmetlenné válik, amit átélt és tapasztalt az ember.

 

De ha nem mész el, még betegebb leszel.

Csakhogy én nem érzem betegnek magam. Egyszerűen csak üresnek, felsőbbrendűnek. És fütyülök az egészre. Csak ki kell várni a végét.

 

Lehet. Maga sem tudja a helyes választ, nem is igen érdekli. Hónapokig csak felületes érzelmei vannak, szórakozik meg unatkozik.

Mikor Európában kitör a háború, arra gondol, hogy beáll a kanadai légierőbe, csakhogy sötétben nem lát elég jól. Addig töpreng rajta, hogy el kellene hagynia New Yorkot, amíg rájön, hogy csakugyan képtelen tovább ottmaradni. Vannak esték, amikor minden további nélkül elindul, bekóborolja Brooklynt vagy Bronxot, fölül egy buszra vagy a magasvasútra, elmegy a végállomásig, és kíváncsian járja a sötét utcákat. Még gyakrabban kóborol éjszakánként a nyomornegyedekben, s valami különös melankólia fogja el, ha meglát egy öregasszonyt, amint ott ül a ház előtt a cementlépcsőn, s tompa szemében ott tükröződik az a hatvan-hetven esztendő, amit ilyen házakban és utcákban élt le; a kemény aszfaltról mélabúsan verődnek vissza a gyerekhangok.

 

Ez arra készteti, hogy ismét bekapcsolódjon a mozgalomba, s egyik barátja segítségével szakszervezeti szervező lesz egy északi államban. Egy hónapig iskolába jár, aztán egy télen át egy gyárban dolgozik, és beszervezi a munkásokat. Aztán megint jön a robbanás. Miután a munkások többségét beszervezte, és a szakszervezetet elismerték, a vezetők úgy döntenek, hogy nem kezdenek sztrájkot.

Hearn, te nem értesz a dologhoz, nincs jogod betiltani a szakszervezetet, te csak dilettáns vagy a munkások dolgaiban, nem olyan egyszerűek azok, amilyennek te látod őket.

 

Hát akkor mi értelme volt kiépíteni a szervezetet, ha nem akarunk sztrájkolni? Csak a szakszervezeti tagdíjat lopjuk ki vele a munkások borítékjából.

Ide figyelj, én tudom, hogy kivel állunk szemben. Ha sztrájkolunk, visszavonják a szakszervezet elismerését, jó néhányunknak felmondanak, sztrájktörőket fognak bevetni, ne felejtsd el, hogy egy gyárvárosban vagyunk.

 

Akkor az egyeztető bizottság elé visszük a dolgot.

Persze, és nyolc hónap múlva a javunkra is fognak dönteni, de mi a fenét fognak csinálni addig a munkások?

 

Akkor hát miért kezdtük el a szervezkedést, és adtuk be az embereknek azt a sok maszlagot? Magasabb politikai okokból?

Te még nem tapasztaltál eleget ahhoz, hogy helyesen ítéld meg a dolgot. Jövőre már itt lenne a CIO, Starkley az egész bandájával, csupa vörös. Inkább segítened kellene elszigetelni őket, csakhogy még kölyök vagy az ilyesmihez, túl egyszerűnek képzeled a dolgokat: ezt meg azt csináljuk, ezt meg azt kapjuk érte cserébe, csakhogy meg kell mondanom, hogy így nem megy. Előbb el kell szigetelni a vörösöket.

 

A szerkesztőségi munkát megunta, ez sem megy, és más sem, döbben rá Robert. Dilettáns, aki mindig csak kerülgeti a lényeget. Minden szar, minden csak szájalás, minden mozdulatlanná dermed, ha hozzányúl az ember. S nemcsak ezzel a felismeréssel kerül szembe. Ott van még a nehezebb kérdés, fogalma sincs róla, mit akar elérni.

Csak úgy ötletszerűen visszatér Chicagóba, s néhány hétig a szüleinél lakik.

 

Nézd, Bob, semmi értelme áltatnod magad, most már dolgoztál is, tudod, mi a dörgés. Állj be hozzám. Rengeteg a hadianyag-rendelésünk Európából, a hadsereg létszámát emelik, hasznodat tudnám venni; olyan fenemód nagy vállalkozó lettem, hogy már nem is ismerem valamennyi gyárat, amelyikben részvényes vagyok, s a dolognak még mindig nincs vége. Én mondom, gyermekkorom óta minden megváltozott, most valahogy minden összefüggésben van egymással, tudod, nem is lehet áttekinteni, mégis jó érzés fogja el az embert, ha tudja, milyen nagyszerűen megy a verkli, s minden szilárdan meg van alapozva. Efelől biztosíthatlak. A fiam vagy, éppen olyan, mint én, az egyetlen ok arra, hogy olyan sokáig szarakodtál, csak az lehetett, hogy eddig nem volt elég nagy a zsákmány, hogy te is beleharapj.

Lehetséges. Robert elgondolkodik a dolgon, s érzi, hogy kavarog benne a tettvágy. Szeretnék még gondolkozni a dolgon.

 

Úgyis rohadt az egész mindenség, miért ne választhatnád a kényelmesebb utat?

Egy társaságban összetalálkozik Sally Tendecker Randolph-fal, és elbeszélget vele egy sarokban.

 

Hát bizony, Bob, megszelídültem. Két gyermekem van, és Don (Robert gimnáziumi osztálytársa) egyre hízik, nem is ismernél rá. Most, hogy látlak, eszembe jutnak a régi emlékek.

Bizonyos tapogatózó lépések után futó viszonyuk lesz, és Robert egy hónapig az asszony háza körül cselleng, aztán két hónap lesz belőle. (Ugyancsak meghosszabbította a tervezett két-három hetet.)

Komikus helyzet. Majdnem mindenki megházasodott vagy férjhez ment már, van egy-két gyereke, a gyerekek mellett nevelőnő, szüleik néha csak lefekvéskor látják őket. Szinte minden este összejövetelt rendeznek a Lake Shore Drive valamelyik házában, az asszonyok férjeket cserélnek, mindig részegek. S mindezt csak úgy találomra csinálják, a gerjedelmek hevesek ugyan, de gyakoribb az enyelgés, mint a házasságtörés.

S hetenként egyszer rendszerint mindenki mindenkivel nyilvánosan összevesz, vagy bacchanáliát rendeznek, s Robert egyre jobban unja a dolgot.

 

Nos, öreg fiú, mondja Don Randolph, te meg Sally valamikor nagyon jó barátok voltatok, lehet, hogy még most is azok vagytok, biz’ isten, nem tudom (részeg, vádló pillantást vet rá), de az igazság mégiscsak az, hogy Sally meg én szeretjük egymást, méghozzá szenvedélyesen. Tény, hogy nagy szoknyavadász vagyok, közönséges disznó, az irodában is van egy nőm, meg Alec Johnson felesége, Beverly is, te magad is láttad, amikor megálltunk a kocsival a háza előtt, atyaúristen, de nagyszerű volt, én azonban közönséges disznó vagyok, nincs bennem semmi erkölcsi tartás, és… és… (sírni kezd). Klassz gyerekeim vannak, de Sally úgy bánik velük, mint egy vadállat. Azzal föláll, és keresztültántorog a parketten, hogy lekérje Sallyt a partnerétől.

Ne igyál többet.

 

Menj innen, Don, drágám.

Randolphék már megint kezdik, kuncog valaki. Aztán Robert szédülni kezd, érzi, hogy berúgott.

 

Emlékszel, Bob, mondja Sally, tudod jól, milyen képességekkel rendelkezem, milyen tehetséges vagyok, esküszöm neked, hogy fütyülök mindenre, Don azonban lehetetlenül viselkedik. Azt szeretné, ha mindig be lennék gerjedve érte, és biz’ isten, perverz – mi mindent tudnék mesélni róla! –, és mindig rosszkedvű; egyszer másfél hónapig hozzá sem értünk egymáshoz, azt meg te is tudod, hogy nem valami nagy üzletember. Apám sokszor mondogatja is, de hát le vagyok kötve a gyerekek mellé, s hiányzik valami igazi, amibe belekapaszkodhatnék. Bárcsak férfi lennék! Az a sok tennivaló! Dorothynak fogszabályozót kell csináltatnom, meg aztán a ráktól való félelem, el se tudod képzelni, mennyire tud félni ilyesmitől egy asszony. Valahogy sose tudom elintézni a dolgaimat. Egyszer volt egy repülőhadnagyom, fiatal, de igazán csinos, nagyon kedves, ó, milyen naiv, el se tudod képzelni, milyen öregnek érzem már magam. Irigyellek, Bob, bárcsak én is férfi lennék.

*

Tudja, hogy ez se fog sokáig tartani: a Lake Shore, a konvenciók, az unalmas emberek, akikkel társalogni kell, az iroda, meg az, hogy folyton ki kell térnie anyja elől, aki meg akarja házasítani, hogy minden energiáját árurakományokra meg összeköttetések ápolására kell fordítania, unja a hadiadókat, a megvesztegethető képviselőket és szenátorokat, a pullmankocsikat, a teniszpályákat, a golfozást, a választékos szállodákat, a lakásban a likőr-és szőnyegszagot. Tulajdonképpen megelégedettnek kellene lennie, csakhogy ehhez már túl sokat tapasztalt.

Visszatér New Yorkba, egy rádiótársaságnak dolgozik, de tudja, hogy ez csak szükségmegoldás. Szinte csak úgy mellékesen, minden különösebb együttérzés nélkül sokat dolgozik az Angliai Segély érdekében, figyelemmel kíséri a lapokban a Moszkva térhódításáról szóló főcímeket, s ha nem is komolyan, de gondol rá, hogy belép a pártba. Éjszakánként néha ledobja magáról a paplant, meztelenül fekszik az ágyán, érzi, hogy árad be az ablakon a késő őszi levegő, s tompa fájdalommal hallgatja a kikötőből a ködön átszűrődő hangokat. Egy hónappal Pearl Harbor előtt belép a hadseregbe.

*

A csapatszállító hajón, amely két év múlva egy hűvös téli alkonyon siklik ki a Golden Gate hídja alatt a Csendes-óceánra, a fedélzeten áll, és San Francisco felé bámul, amelynek fényei lassan belevesznek a homályba, mint a kályhában a kialvó fatuskók parazsa. Egy idő múlva már csak a szárazföld vékony csíkját tudja kivenni, amely elválasztja a vizet az egyre sötétedő égbolttól. A hideg hullámok a hajó testének csapódnak.

Életének új szakasza. A régiben egyre csak keresett, keresett, és saját hibájából fejjel ment a falnak.

Lemászik egy fedélzeti nyíláson, és cigarettára gyújt. Azt szokták mondani: „Vágyom valami után”, ez a szólás azonban csak valami olyan jelentőséget ad egy furcsa folyamatnak, amilyennel a valóságban nem rendelkezik. Az ember igazában sose jön rá, mi hajtja előre, s egy idő múlva már nem is érdekli.

 

Ott van Amerika, tele csupa nagy várossal, a lépcsők tele szeméttel, s villanyfényben úszik minden.

(Lázas tervek, szivarfüst, szénfüst, megzavart hangyabolyra emlékeztető, ijesztő, nyugtalan nyüzsgés. Hogyan is foghatná fel valaki a márvány boltívek alatt, a téglahidakon, az üzleti élet központjában, hogy egyszer meghal?)

Most tűnik el, a víz már majdnem teljesen magába szívta a szárazföldet, feje fölött a Csendes-óceán végtelen, mélyfekete sötétsége. És elfogja a vágy a szárazföld után, amely most már végleg eltűnt szeme elől.

Nem szeretet ez, de nem is szükségképpen gyűlölet, hanem valami olyan érzés, amire egyáltalán nem számított.

 

Mindig ott van a hatalom, ami megrohanja és csábítja az embert.

Hearn fölsóhajt, s megint a korláthoz megy. Valamennyi jó eszű fiatalember – valamennyi kortársa – fejjel ment a falnak, s addig ostromolta, míg ki nem merült, és semmi nem változott.

 

Egy csomó kisemmizett… Amerika kiszikkadt, meddő öléből.