24. fejezet

Ross úgy csörtetett hátrafelé, mint egy rák, igyekezett kitörni a dühödten tekergőző tűzgolyó útjából. Egyre hátrált, amikor az egyik kezével rátenyerelt a szögbelövő pisztolyra. Megmarkolta.

A pók lángoló csíkot húzva maga után átvágtázott egy konyaktócsán. Ross nem tudta levenni a szemét erről a rémálomba illő látomásról, de közben fölemelte a pisztolyt, és mindkét kezével tartva a fegyvert, célzott.

A lángoló pók egyenesen nekivetette magát, Ross azonban meghúzta a szögbelövő ravaszát. A szög átfúrta a pókot, és egyenesen nekiröpítette a tojászsáknak. Az óriási zsákot elborították a lángok, és a kikelőfélben lévő pókok azonnal elpusztultak.

A dél-amerikai pók odaszegeződött ahhoz az oszlophoz, amelyen a zsák lógott, ott vonaglott és küzdött a lángokkal. Végül azután megdöglött.

Ross nagyot sóhajtott.

– Hála Istennek! – mondta.

– Szóra sem érdemes – hallatszott egy vidám hang a háta mögött. Delbert átverekedte magát a füstön és a lángokon, és Mollyval együtt kicipelték Rosst a pinceajtón át, amit most már kinyitottak.

Ross a végsőkig kimerülten, levegő után kapkodva botorkált ki a gyepre.

Jó kis éjszakája volt.

A kertet elözönlötték a tűzoltók, a rendőrtisztek, az ápolók és még a helyi tévéállomás, a KNMA közvetítőkocsija is megérkezett. Amott, a csűrnél Atherton holttestét hordágyon vitték ki a halottaskocsihoz.

Delbert a bejáratnál állt, fáradtan, de győzelemittasan, döglött pókok és lelkes canaimaiak társaságában.

Ross néhány yardnyira a többiektől még mindig kissé bágyadtan Chris társaságában álldogált, és a póktetemeket szemlélte.

– Elképesztő! – álmélkodott Ross. – Ez a fura fickó kinyírta az összes pókot.

– Nem az összeset – mondta Chris.

Ross kérdő pillantást vetett rá.

– De amelyiket nem sikerült elkapnia, most már az is halott vagy haldoklik – mondta Chris. – Lerövidült az életciklusuk.

Ross nagyot sóhajtott.

– Ahogy Atherton is megmondta.

Chris bólintott.

– De ha maga nem ölte volna meg a királynőt...

Mindketten összebörzadtak, nem volt kedvük továbbgondolni ezt a lehetőséget.

Bob polgármester úr is átjött. Szélesen átkarolta Ross vállát, amikor a tévékamerák rászegeződtek.

– Ross, biztosítanunk kell Canaima hűséges polgárait, hogy elmúlt a krízis – mondta, sugárzó pillantásokat lövellve a kamerákba.

Ross kibontakozott a szorításból.

– Majd máskor – mondta.

– Ne vicceljen! – erősködött a polgármester. – Mindketten egyszerű emberek vagyunk, nemdebár?

A hátuk mögött Parsons seriff részletekbe menő interjút adott az újságíróknak.

– Miután biztosítottuk a helyszínt Jenningsék csűrjénél – kezdte –, azonnal átvonultam a környező területekre, ahol vizuálisan is megbizonyosodtam róla, hogy a bűnözők valóban pusztulnak.

A polgármester odébb taszította a seriffet, hogy maga kerüljön a kamerák előterébe, és odacipelte Rosst is.

– Amikor Ross és én először kötöttünk szövetséget ebben a rendkívüli helyzetben – kezdte –, arra gondoltam, hogy az emberek belém helyezték a bizalmukat. Hogyan szolgálhatnám jobban a választóimat?

Ross lehunyta a szemét, és elnézett a kamerák mellett. Pillantása Mollyn és a gyerekeken állapodott meg, akik szomorúan nézték az égő házat.

– Molly – szólt –, ha teljesen leég, mi lenne, ha visszatérnénk a posztmodern előtti állapothoz?

– Mi lenne, ha visszaköltöznénk San Franciscóba? – javasolta Molly.

– Költözni? – kérdezte Ross. – Én jól érzem itt magam, Molly.

A nő csak bámult rá.

– De minden, amire gondoltál, beigazolódott. A legrettenetesebb félelmeid is valóra váltak. Majdnem...

– Csitt! – intette csendre gyorsan Ross.

Molly elhallgatott, és mindketten hegyezni kezdték a fülüket.

– Egy tücsök? – suttogta Molly kérdőn.

Egy kis aranyos tücsök ugrált a fűben.

Delbert odarohant, hogy akár azonnal elpusztítsa a rovarmérgével.

– Ne bántsa! – mondta Ross.

– Rendben – felelte Delbert, és odébb somfordált.

Ross átölelte a feleségét meg a gyerekeit. Tudta, hogy bár a háza lángokban áll, minden a legnagyobb rendben lesz.