16. fejezet

Miután fölrohant, hogy megnyugtassa a lányát, Henry fölhívta Delbertet, a rovarirtót.

Mintegy félórával később Delbert kisteherautója megállt a ház előtt, és úgy tűnt, a szükségesnél jóval több szerszámmal felfegyverkezve Delbert fölvonult az emeletre.

– Látja? – mutatta Henrynek az azbesztkesztyűjét. – Azbesztkesztyűre szükség van. Felér az utolsó ítélettel a csúszómászókkal szemben. PD-4-es környezetbarát rovarirtóval vontam be. Biológiailag lebomlik, szerves anyag, és látnia kellene, ahogy azok a kis dögök vonaglanak, ha csak a fuvallata is megérinti őket.

– Az a pletyka járja a városban, hogy valami pók végzett Sam Metcalffal – mondta Henry, miközben Delbert lehajolt, hogy megvizsgálja a WC környékét. – És lehet, hogy Margarettel is. Sőt az is lehet, hogy az én focista gyerekemmel is.

– Azt kétlem, Henry – mondta Delbert, még mindig a WC környékét tapogatva. Volt ott egy pók, de ügyesen elkerülte Delbert kesztyűjét. Úgy tűnt, nagyon is jól érzi magát.

– Egyszer Floridában – folytatta Delbert –, egy kollégám belenyúlt a fekete özvegyek fészkébe, tizenkét csípést kapott, de túlélte. – Fölegyenesedett, de semmit sem talált. – No persze egy életre megbénult.

– Persze – mondta Henry.

Delbert körülnézett.

– Itt nincsenek pókok – jelentette ki végül. – De végigmegyek a házon ezzel a remek pókirtó szeremmel, és mindörökre kiirtom őket! – Bólintással is nyomatékosította az imént mondottakat, aztán továbbment a folyosón, hogy átvizsgálja a hálószobákat is.

Ross, aki nagyon fáradt volt az éjszakába nyúló tanulástól, a konyhában ült egy tányér érintetlen szalonnás rántotta fölött, és telefonált.

– Igen – mondta. – Tudná nekem kapcsolni dr. Atherton mellékét?

– Még csak fél kilenc van! – türelmetlenkedett Molly. Egy kicsit már elege volt Ross új keletű pókmániájából. – Úgysem lesz még bent senki.

– Ha csak félannyira megszállottja a témának, mint amennyire gondolom, akkor ő már bent lesz – felelte Ross. – Tulajdonképpen az sem lepne meg, ha... Halló, dr. Atherton?

– Igen, itt Atherton beszél – mondta James egy hatalmas terrárium előtt ülve a California Politechnikum Kutatólaboratóriumában. – Segíthetek valamiben?

– Ross Jennings vagyok – mondta Ross. – Háziorvosként dolgozom az állam déli részén. Van egy problémám, amely összefüggésben lehet pókokkal, és ha jól tudom, ön a legnagyobb szaktekintély a nyugati parton... vagyis hát akármelyik parton...

– Ide figyeljen – mondta James –, Jennings, ugye így hívják? Mindennap kitör valamilyen pánik valahol egy kisvárosban. És ha nem lehet rá magyarázatot találni, a legegyszerűbb a pókokra hivatkozni. Az emberek bizalmatlanok mindennel szemben, aminek négynél több lába van. Mindenki ismeri a mítoszokat, a rémtörténeteket. De tudja maga, hogy a maga kisvárosának minden egyes hektárján ötven-hatvanezer pók él?

– Nem – mondta Ross. De nem is nagyon lelkesedett ezért a felvilágosításért.

– És azt tudja – folytatta James –, hogy egyetlen pók évi ezer rovart pusztít el? Az hektáronként évi legalább ötmillió rovar. Gondoljon arra, doktor úr, hogy ez a bolygó az ember számára lakhatatlan lenne a pókok nélkül.

– Dr. Atherton – sóhajtotta Ross –, nekem semmi bajom a pókokkal.

Molly, hallván, hogyan fordult a beszélgetés, elnevette magát. Ross leintette.

– De három haláleset is történt ebben a városban – mondta a professzornak –, és attól tartok, hogy még több is lesz. Ha csak egyetlen délutánra kölcsönözné nekünk a szakértelmét... nem vagyunk túl messze öntől, Canaimának hívják a várost.

– Canaima? – vágott a szavába James.

– Igen – mondta Ross. – Ismerős errefelé?

– A neve ismerősen hangzik. – James megállt, és próbált visszaemlékezni, hol is hallott „Canaimá”-ról. Aztán föladta. – Mégis, mit tehetek önért? Hol van pontosan ez a város?

Ross a győzelem jelét villantotta Molly felé, és elmagyarázta, hogyan lehet odajutni.

Amint letette a telefont, James kiment a laboratórium külső részébe, hogy szerezzen valakit, aki elmegy helyette Canaimába. Neki magának túl sok dolga volt, ezekben a napokban kutatóidejének nagy részét annak a két póknak a tanulmányozása kötötte le, amelyeket eleven állapotban hozott haza Dél-Amerikából.

Két fiatal asszisztensét találta ott, akik átszellemülten gombfociztak a mosdókagylók meg a boncasztalok között. Megköszörülte a torkát, mire a játék azonnal abbamaradt. A két kutató megszégyenülten állt.

– Collins – szólt oda James az egyiknek –, holnap is ilyen sok dolga lesz?

– N-nem – dadogott Collins. – Nem hiszem.

– Akkor jó – mondta James. – Szeretném, ha tenne nekem egy szívességet.

Delbert még mindig pókok után kutatott Beechwoodék házában. Épp most fejezte be a szerelőnyílás átvizsgálását – minden eredmény nélkül.

– A szerelőnyílás is tiszta – mondta, és bezárta a csapóajtót.

A csapóajtó tetején lévő két pók jól belekapaszkodott a fába, nehogy lepottyanjanak.

– Most mit tehetünk? – kérdezte Henry, amikor Delbert lemászott a létrán.

– Két szóban megválaszolom a kérdését – mondta Delbert. – „Megelőző megsemmisítés.”

Henry sóhajtott egyet.

– Hát, maga itt a szakértő.

Delbert elvigyorodott.

– Ezt sose felejtse el!

Delbert kiment, hogy elővegye „megsemmisítő” felszerelését a teherautójából. Hirtelen megállt, mert a bejárati lépcsőn meglátott egy különös, szürke pókot. Delbert úgy kapta elő a rovarirtóját, mint egy hatlövetűt, és leöntötte vele a pókot, jól eláztatta, még mielőtt elszaladhatott volna.

– Ez az! – mondta elégedetten. – Ez majd alaposan elintéz téged, barátocskám! – Hozzálátott, hogy visszategye a rovarirtót a helyére, a pók pedig továbbindult.

Valahogy még mindig volt benne élet.

Delbert lenyűgözve bámulta a pókot. Aztán gyorsan rálépett, és agyontaposta.

Delbert elfintorodott, amikor meglátta azt a szétpasszírozott ocsmányságot.

– Hm! Jobb lesz, ha kinyitom a saját készítésű anyagomat – mondta fennhangon. – Lehet, hogy ezek a kis dögök szívósabbak, mint gondoltam.