18. fejezet

Másnap reggel Ross átment Metcalfék házába, hogy találkozzon a többiekkel. Nagyon fáradt volt.

Parsons seriff érkezett meg utoljára, és nála volt a ház kulcsa, ő is nagyon fáradtnak és kedvetlennek tűnt.

– Vágjon egy kicsit vidámabb képet, Lloyd! – biztatta Ross. – Ha megtaláljuk azt a pókot, amelyik ezt tette, letartóztathatja.

Parsons seriff egy szót sem szólt, csak kinyitotta a bejárati ajtót. Ross bement, Briggs és Chris Collins a nyomában. A ház csöndes volt, és nyugodt. Metcalf doktor özvegye a rokonaihoz költözött.

– Milt, maga átvizsgálhatná a nappalit! – javasolta Ross. – Chris, maga nézze meg az ebédlőt! Lloyd, maga a konyhát! Én meg majd irányítom a hadműveletet. Tudják, koordinálom az eseményeket.

Parsons seriff kiment a konyhába, onnan meg egyenest a spejzba, és vett egy kis gabonapelyhet. Leült az asztal mellé, és nekiállt majszolni, egyenest a dobozból. Ő sem vágyott jobban arra, hogy találjon egy pókot, mint Ross.

Először Chris talált valamit. A ház és a pinceajtó között egy pókháló feszült. Azonnal hívta Rosst, és kint találkoztak. A pókhálón temérdek undorító mindenféle lógott, de nehéz lett volna megmondani, hogy eredetileg mik is lehettek.

– Mi az a sok szemét? – kérdezte Ross kellő távolságból.

– Maradékok – mondta Chris, miközben közelebbről megvizsgálta a háló tartalmát. – Azt hiszem, főleg tücskök részei, szárnyak meg lábak. A pókok imádják a tücsköket.

– Tudja, ez... ez elég mókás – mondta Ross, de egyáltalán nem találta viccesnek a dolgot. – Az utóbbi néhány héten senki nem hallott tücsköket Canaimában.

Ross és Chris vészjósló pillantást váltottak.

Odabent Parsons seriff elégedetten táplálkozott. De amikor belenyúlt a dobozba, hogy kivegyen magának még egy marékkal, a dobozban meglátott egy pókot. Elordította magát, szétszórta a kezében lévő gabonapelyhet, és rémülettel terhes meglepetésében elugrott az asztaltól.

A többiek odarohantak hozzá.

– Ez döglött – mondta Chris, aki először ért oda.

– Mitől dögölhetett meg? – kérdezte Briggs.

– Talán attól, hogy meglátta Lloydot! – magyarázta Ross.

Csak Parsons seriffnek nem tetszett ez az elgondolás.

Most még alaposabban folytatták a ház átvizsgálását. Briggs térden kúszott a dolgozószoba padlóján, benézett a padló minden egyes repedésébe, mialatt Ross a cipője orrával nagy merészen tíz centit fölemelt a szőnyeg végéből.

– Nem elég, ha elvisszük ezt a döglött pókot, és elkotródunk innen? – javasolta Ross.

Chris, aki épp egy festmény mögé akart benézni, elnevette magát.

– Miért? Csak nem reszket ezektől a kis vámpíroktól?

Ross arca eltorzult.

– Miért vámpírok?

Chris megvonta a vállát.

– A pókok kiszívják az áldozataik testnedveit – mondta. – De csak vicceltem – tette hozzá.

De Ross nem tudott mosolyogni.

– Athertonnak ez az expedíciója – kezdte nagyon lassan –...hogy találjon egy új pókfajt. Hova is ment?

– Venezuelába – mondta Chris, és elemelte a kép sarkát a faltól.

Egy pók egyenesen az arcának ugrott, de elvétette, és a szőnyegen landolt. Ross még messzebbre elugrott, mint maga Chris.

– Ez egy olyan? – kérdezte.

– Alaposan gyanusíthatónak látszik – mondta Chris, miközben egy nagy kristály hamutartó után nyúlt, amely egy közeli asztalon hevert.

– Közelebb lépne hozzá? – kérdezte.

Ross határozottan megrázta a fejét.

– Chris, én halálra rémülök a pókoktól.

– Ezzel mindannyian így vagyunk – mondta Chris vállrándítva. – De az agyunk kiválaszt egy közvetítő anyagot, amely segíti a szervezetünket, hogy...

– Bennem nincs ilyen közvetítő anyag – mondta Ross.

– De van – bizonygatta Chris –, mindenkiben van.

Ross mély lélegzetet vett, aztán közelebb lépett. A pók feléje vetette magát, így Chrisnek lehetősége volt arra, hogy mögé kerüljön, és ráborítsa a hamutartót. A pók dühödten verte az üveget.

– Ki bír jönni? – kérdezte Ross.

– Nagyon remélem, hogy nem – felelte Chris.

Atherton professzor néhány óra múlva megérkezett, Ross a rendelőjében várta.

– Találtak nekem egy példányt, doktor úr? – kérdezte, miután kölcsönösen bemutatkoztak.

Ross bólintott.

– Igen – mondta. – Képzelje, jártam a város temetkezési vállalkozójánál is. Azt mondta, hónapokkal ezelőtt egy olyan holttesttel akadt dolga, amilyet Irv még soha nem látott. A test ki volt száradva, egy csepp vér sem maradt benne.

James vállat rándítva kérdezte:

– És?

– Irv úgy véli, ha egy megfelelő méretű pók megfelelő ideig dolgozik a testen... – Ross nem fejezte be a mondatot, és elfintorodott.

– Egyszóval – mondta James zavarodottan –...ön úgy véli...

– Úgy vélem, tudom már, miért mondta, hogy hallott már Canaimáról: ebben a városkában lakott Jerry Manley!

James pislogott, kétszer is. Majd, mint aki magához tért, úgy mondta:

– Ő volt a fotósunk! – kiáltott fel. – A táborban halt meg, valamilyen láz vitte el, legalábbis mindannyian azt gondoltuk. De igaza van, sosem tudni...

Ross bólintott.

– Alighanem a maguk egyik venezuelai pókja potyautasként vette igénybe Manley koporsóját.

– Nos, huh..., akárhogy is, de ebben a feltételezésben lehet valami, doktor úr. Adná Isten, hogy téved!

Mindannyian Ross rendelőjébe mentek, ahol már várta őket Chris és Briggs. Chris már kirakta a boncoláshoz szükséges eszközöket: szikéket, csipeszeket, nagyítót, üveglapot és egyéb kellékeket.

Az élő pókot egy üres akváriumba tették, amelynek tetejét erősen rögzített vastag háló borította. James lehajolt, hogy az üvegen keresztül megszemlélje a pókot.

– Az Olias egyik fajtájának néz ki – mondta. – Csakhogy ez jóval nagyobb.

Ujjával megkocogtatta az üveget, mire a pók támadásba lendült.

James nyugtalan arckifejezéssel felegyenesedett.

– Ez nem jó jel – mondta. – Azt hiszem, bölcsen tennénk, ha mindenekelőtt megvizsgálnánk, mennyire erős a mérge.

James hozott magával néhány kísérleti egeret egy ketrecben, amelyet az akvárium mellé helyezett, még mielőtt nekilátott volna, hogy felboncolja a pókot. Először alkohollal elkábította az állatot.

A pók fogainál három zöld zsák látszott.

– A fogak, a fecskendők aránytalanul nagyok – jegyezte meg James. – Három óriási méregzsák! – tette hozzá ámulattal, majd egy injekciós tűt bökött az egyikbe, és felszívta annak egész tartalmát.

Ross és Briggs ámulattal vegyes viszolygással figyelték minden mozdulatát. Chris is izgatott volt.

– Ha azt nézem, mekkorák a fogak és a zsákok – tűnődött James elgondolkodva –, talán egy negyed köbcenti anyag hatásos dózis lesz. – És éppen negyed köbcentit fecskendezett be az egyik egérbe.

Együtt lesték, mi fog történni ezután.

– Tudják – tette hozzá James –, a mérges harapásnál a toxin típusa és mennyisége együttesen határozza meg a hatást. No meg persze az is; hogy hol harapja meg az áldozatot. Megbénítja vagy megöli.

Visszahelyezte az egeret a ketrecbe. A szegény kis állat körbe-körbe szaladt, majd kétségbeesetten cincogott. Egy szempillantással előbb még semmi baja sem volt, és most élettelenül hevert előttük. Szájának egyik sarkában egy csepp vér jelent meg, éppen úgy, mint a korábbi áldozatok esetében is.

Ross törte meg a dermedt csendet.

– Nézzék, én nem vagyok a téma szakembere – mondta rekedten –, de számomra egyértelműnek látszik, hogy ez a toxin ebben a dózisban halálos.

James bólintott.

– Teljesen igaza van – mondta.