15. fejezet

Amikor Ross este hazaért, Molly éppen Shelleytől búcsúzkodott. Ahogy meglátta, hogy a lánya egy idegen kocsiba száll be, Ross azonnal odarohant.

– Mi történik itt?! – kérdezte türelmetlenül.

– Shelley Bunnynál alszik ma este – magyarázta Molly nyugodtan.

– Aha! – nyögte Ross. – Vagy úgy.

– Vigyázni fogunk rá, dr. Jennings – szólt ki Becky Beechwood a vezetőülésről.

– Várjatok egy kicsit! – Ross behajolt a kocsiba, Shelleyre és Bunnyra nézett, akik a hátsó ülésen kucorogtak. – Lehet, hogy vannak itt nagyon veszélyes pókok. Azt akarom, hogy tudjatok róla. Ha látnátok egyet, ne próbáljátok megölni vagy megfogni! Csak fussatok el! Megértettétek? Fussatok!

Shelley és Bunny idegesen vihorásztak.

– Egészen biztosan azt fogjuk csinálni, dr. Jennings – mondta Becky, nem túl sok meggyőződéssel a hangjában. – Viszlát!

Amikor Becky elhajtott, Molly megsimogatta a férje vállát.

– Hosszú napod volt ma, ugye?

Ross bólintott.

– Nagyon hosszú – mondta.

Beechwoodéknál Bunny és Shelley fölmentek Bunny szobájába játszani. Átvették a pizsamájukat, és Bunny ágyán üldögéltek a kislány összes babájának és plüssállatkájának társaságában.

– Egy incifinci pók – énekelte Bunny, és mindketten kacarásztak – az ereszre fölment.

Mindketten nagyokat nevettek, és egyikük sem vette észre, hogy egy furcsa mintázatú, nagy, szürke pók ott mászott fölöttük a plafonon, a csillár felé.

– De jött egy nagy eső – énekelte Bunny –, és jól kiöntötte!

A két kislány félelemmel vegyes elragadtatásában hatalmasat sikított.

A pók húzott egy szálat, amelynek egyik végét a csillárhoz rögzítette.

– Minden útját maga szabja, ég s föld közé maga rakja – kezdte Shelley, aztán drámaian mélyre változtatott hangon folytatta: – Háza sarkában ül lopva, s vendégeit mind kifosztja.

Mi az?

–A pók! – visították megint kórusban, és hahotáztak.

Hirtelen kivágódott az ajtó. Becky állt előttük, csípőre tett kézzel.

– Ide figyeljetek! Ha nem fekszetek le azonnal – mondta –, akkor Shelley nem aludhat itt többet.

A pók már félúton volt lefelé a plafonról, de most gyorsan visszakapaszkodott, és hirtelen eltűnt valahová.

– Nem tudunk aludni – mondta Bunny.

Shelley bólintott.

– Mindig megijesztjük egymást.

– De gyerekek! – mondta Becky. – Mi lenne, ha egy darabig az én ágyamban aludnátok?

– És mi lesz veled? – kérdezte Bunny.

Shelley fölvette az egyik babát az ágyról. Egy darab pókháló lógott róla.

– Én elmegyek – válaszolta Becky. – Randevúm van.

– Neked randid van? – csodálkozott Bunny nevetve.

A pók újból leereszkedett a kifeszített fonalon, majd a Shelley kezében lévő baba felé igyekezett. Ekkor Shelley becsapta Bunny hálószobájának az ajtaját. A pók odapréselődött az ajtóhoz, aztán lepottyant a földre.

Shelleynek fogalma sem volt róla, milyen közel járt hozzá a halál.

Késő estére járt, de Ross egy olvasólámpa mellett üldögélt a sötét nappaliban, és a pókokkal kapcsolatos információtömegen próbálta átrágni magát, amely Molly faxán érkezett hozzá az ország legkülönbözőbb egyetemeiről és kutatóintézeteiből. A legtöbbjük afféle tudományos aprómunka volt, telis-tele visszataszító grafikonokkal és értelmezhetetlen statisztikákkal.

Ross valamennyit nagyon figyelmesen elolvasta, és közben kiemelte a legfontosabb részeket.

Egy kis sötét valami mászott át az ablakpárkányon. Egyre közelebb és közelebb jött, aztán egyenesen. Ross kezére ugrott. Ross visszahőkölt.

Csak egy tücsök volt az. Egy ártalmatlan, ijedtnek látszó kis tücsök, aki véletlenül betévedt a házba. Ross finoman fölemelte a kis rovart, és alaposan szemügyre vette.

– Mondd meg szépen – kérdezte Ross a tücsöktől –, hol vannak a többiek? Hová lett az összes többi tücsök?

A tücsök hallgatott. Körülvette őket a vidéki éjszaka csöndje.

Ross letette a tücsköt, és folytatta a jegyzetelést. Újra és újra ugyanaz az egy név került elő, egy bizonyos James Atherton professzoré. Nyilvánvalóan ő a legjelentősebb szakértő az egész országban. És Kaliforniában él.

Ross most már tudta, hogy másnap mi lesz az első teendője, összerendezte a papírhalmot, fölállt, és leoltotta a villanyt.

– Jó éjszakát, tücsök! – mondta. – Vigyázz magadra!

De a tücsök már elment.

Másnap reggel Becky alapos zuhanyozásba fogott, és jó hosszú időre lefoglalta a Beechwood család fürdőszobáját. Az apja hangosan kopogott az ajtón.

– Békén hagynátok egy kicsit?! – méltatlankodott Becky, és megeresztette a vizet.

Miközben a haját samponozta, nem láthatta, hogy egy szál pókháló köti össze a zuhanyfejet a csempével. A víznyomás lelökte a pókhálót a zuhanyról, amely így pontosan a fejénél végződött. Becky egyre mosta a haját, mit sem érezve az egészből.

Az a pók, amely ezt a hálót fonta, dühösen odaugrott Becky fejére, és megkapaszkodott egy hajtincsben. Becky beletúrt a hajába, és a pók lepottyant, rá az orrára.

A lány sikítani kezdett, de sokkal hangosabban, mint Shelley meg Bunny bármikor. De még mielőtt a pók megcsíphette volna, a vízsugár lesöpörte a testéről, bele a csatornába.

Becky még akkor is sikított, amikor kilépett a kádból.

A pók megrázta magát, fölmászott a falon, és eltűnt.

Becky egyre csak sikított. Nem tudta, hol a pók, de biztos volt benne, hogy még visszajön.