IX.

Legördül a függöny

Ó, a nehézségeket el kell viselni, kiált a gyáva, az ostoba, a nyúlszívű. A feladat nem lehetetlen, jóllehet nehéz. A gyávát félre kell állítani. A közönséges, könnyű feladatok a hétköznapoknak és a nyájnak valók. A ritka, hősies és isteni emberek túljutnak az út nehézségein, és a szükségből halhatatlan pálmaágat kovácsolnak. Lehet, hogy nem éred el célodat, de a versenyt mégiscsak fussad meg. Versengj utolsó leheleteddel.

Giordano Bruno: A hamvazószerdai lakoma

Kivégzése reggelén Giordano Brunot felkeresték a Lefejezett Szent János Könyörülete Testvériség tagjai. Ez a csoport mindenféle eretnekkel foglalkozott, hogy elérje azt, ami az inkvizíciónak nem sikerült, és szelíden visszavezesse a tévelygőket az egyedüli igaz hitre. A testvériség feljegyzéseiben ez olvasható:

„Az éjszaka második órájában érkezett meg a hír, hogy reggel végrehajtják az ítéletet egy megátalkodott baráton. Tehát az éjszaka hatodik órájában a Szent Orsolyában összegyűltek a vigasztalók és a káplán, majd átmentek a Nónai toronyban lévő börtönbe, bementek a kápolnába, és felajánlották a téli imádságokat. Odavitték hozzájuk a férfit, Giordano Brunot, Gioan Bruno fiát, a királyságbeli Nolából ezt a hitehagyott barátot, ezt a megátalkodottat. Nagy szeretettel a lelkére beszéltek testvéreink, valamint odahívtak két atyát Szent Domonkos rendjéből, kettőt a Jézus-rendből, kettőt az új templomból, egyet pedig a Szent Jeromosból. Bennük szeretetteljes buzgóság lobogott, és igen tanult emberek voltak. Rámutattak tévedésére, ő azonban mégis szilárdan állt egész végig átkozott makacsságában, agyát és elméjét pedig elborította az ezernyi tévedés és elbizakodott gőgösség.”¹⁰⁵

Mire gondolhatott Bruno ezekben az utolsó órákban? Vajon végső kétségbeesésbe zuhant? Arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy mindent rosszul csinált? Igazolva érezte magát, biztosnak abban, hogy gondolatai túlélik majd a lángokat? Vajon elgondolkodott azon, hogy az általa elképzelt messzi idegen világokban is elégetik-e más teremtmények az álmodozókat?

Február 19-én, csütörtökön ez ünnepnap volt Rómában reggel fél hatkor a láncra vert Brunot kivezették a Szent Orsolyából. Fehér, bokáig érő ruhába öltöztették, amelyen Szent András keresztje világított, és festett ördögök pettyeztek, akik hosszú, horgas farkukat karmazsinvörös lángokba tartották. Az utat jámborok és kíváncsiskodók töltötték meg. Sok volt a teendő az égetés körül. Egy kezdetleges napilap, az Avvisi e ricordi is megjelent nyomtatásban, hogy tájékoztassa az embereket az eseményről: „Szórakoztató bírósági égetésre lehet számítani.”

„Bruno kijelentette, hogy vértanúhalált akar halni, és lelke a füsttel együtt a paradicsomba emelkedik majd” olvashatjuk a napi összefoglalóban.¹⁰⁶

Az izgatott tömeg kézről kézre adta az újságokat, és az em

berek egymást taposták a nedves úton. Ahogy a menet haladt, Bruno is egyre élénkebbé és izgatottabbá vált. Válaszolt a gúnyolódó tömegnek, könyveiből vett idézetekkel, és az ókoriak mondásaival felelt ordítozásukra. A Szent János Testvériség vigasztalói megpróbálták elhallgattatni ezt a párbeszédet, hogy megóvják Brunot az újabb fájdalomtól és megaláztatástól, de az elítélt ügyet sem vetett rájuk. Pár perc elteltével az igazságszolgáltatás emberei megállították a menetet. Egy foglár előlépett, két másik pedig szilárdan megragadta Bruno fejét. Hosszú fémszeget szúrtak Bruno bal arcába, amelynek hegye átdöfte a nyelvét, és a jobb arcán bukkant elő. Egy másik szeggel pedig függőlegesen szúrták át ajkait. A két szeg keresztet alkotott. Sugárban ömlött a vér a köntösére, és összefröcskölte a testvériség közelben álló tagjainak az arcát is. Bruno ettől kezdve nem szólt.

Pár perc múlva a menet megérkezett a kivégzés színhelyére, a Campo dei Fiorird (Virágok mezeje), ahol az egyik sarkon, Pompeius színházával szemben már ott állt a máglya. Az őrök odavezették Brunot a vastag facölöphöz, nekilökték, majd vastag kötelet tekertek válla, mellkasa, csípője és lábszára köré. A rozsét amellyel Bruno egykor viccelődött az elítélt áliáig felhalmozták, majd a lába közé fáklyát helyeztek. A lángok hamar felcsaptak a könnyű reggeli szélben.

Állítólag sok máglyahalálra ítélt ember menekült meg úgy a lassú haláltól, hogy lefizették a hóhért, aki miközben a cölöphöz kötötte őket titokban eltörte a nyakukat.¹⁰⁷ Ez nem történt meg Brunoval, mivel amikor a tűz kezdett belekapni, a Lefejezett Szent János Könyörületének fivérei még egyszer utoljára megpróbálkoztak a férfi lelkének megmentésével. A lángokkal dacolva egyikük beugrott a tűzbe egy kereszttel, de Bruno elfordította a fejét. Másodpercekkel később a tűz belekapott a ruhájába, és összeégette a testét. A lángok sziszegésén és ropogásán túl is hallani lehetett tompa agonizálását.

Miután a tűz kialudt, kalapácsokkal porrá törték, ami megmaradt Bruno testéből, és a hamvakat a szél szárnyára bocsátották, hogy senki ne őrizhessen meg semmit az eretnekből ereklyeként. Ami az inkvizíciót illeti, ők végeztek Brunoval. Megsemmisítették a testét, az emlékét, eszméit, írásait és gondolatait tilalom alá helyezték, őt magát pedig pokolra juttatták.

A pápa semmit sem látott abból, amit Bruno a börtönben írt, és a két férfi sohasem találkozott négyszemközt, ahogy Bruno remélte. Miközben Giordano Brunot megégették ezen az 1600. február 19-i csütörtöki ünnepnapon, a tömeg ujjongott és zászlókat lengetett, a gyermekek olyan közel futottak a tűzhöz, amennyire csak mertek, a riadt anyák próbálták visszatartani őket. Amikor véget ért a látványosság, a világ pedig megszabadult egy újabb eretnektől, Bruno hamvait szétszórták egy közeli mező szélén. Ott az eső bemosta a talajba azokat a sejteket, amelyek egykor teste részeit alkották. Idővel a sejtek szétszakadtak, és atomjaikat felszívták a növények. A növényeket lelegelték az állatok, és némelyik állat bizonyára asztalra került Rómában, vagy azon is túl. Bruno más alkotórészei bekerültek a vizekbe, és a fürdőzők arcába freccsentek, vagy az ivókupákba kerültek. Ily módon talán, legalábbis az atom szintjén, maga a pápa is összevegyült az eretnekkel.

Bruno hite szerint a világmindenség végtelen és egy. Mi mindnyájan egyek vagyunk. Minden azonos minden egyébbel.

X.

Hogy volt!

Szeretném, ha a világ birtokolná munkám dicsőséges gyümölcseit, hogy felébressze a lelkét, és megnyissa a felismerését azoknak, akik meg vannak fosztva attól a fényességtől, amely és ez bizonyos korántsem az én találmányom. Lehet, hogy tévelygek, de nem hiszem, hogy szándékosan tévednék. Beszédben és írásban, ahogy tettem, nem annak a vágya vezérelt, hogy győzedelmes legyek, ugyanis mindenfajta hírnevet és hódítást Isten ellenségének, hitványságnak és dicsőség nélkül valónak tekintek, hanem az igaz bölcsesség szeretete és a helyesen gondolkodás érdekében fárasztom, vonom kínpadra és szaggatom szét magam.

Giordano Bruno

Ezzel természetesen még nem érkezett el a történet vége. Kétségtelenül egyesek ezt pusztán kezdetnek, mások pedig folytatásnak tekinthetik. Bruno bizonyára úgy gondolta volna,

hogy az égetés új életre, új ébredésre vezetett. A haláltusának vége. Ahogy élete kihunyt, másoké másutt megkezdődött. Amikor Bruno agya megsült a lángokban, a belőle felszabaduló gondolatok és eszmék fennmaradtak, és új életre keltek.

Pontosan négyszáz évvel a halála után tisztelői megemlékeztek Brunoról az égetés helyén, méltatások jelentek meg a világhálón, és a Virágok mezejétől messze-messze megjelenő napilapokban is cikkek tömege látott napvilágot a férfiról és eszméiről. Az egyik római beszámoló így írt:

Koszorúkat, rózsahalmokat fektettek le, és mind közül a legőszintébb tiszteletadásként vitatkoztak, félbeszakítottak és magyaráztak a szabad gondolat zarándokai, akik tegnap tiszteletet nyilvánítottak azon a helyen, ahol az inkvizíció négyszáz évvel ezelőtt megégetett egy kimagasló pap-filozófust. Bruno szobrának talapzatánál egy kartonpapír tábla úgy ítélte el a „gyalázatos gyilkosságot”, mintha csak tegnap történt volna. Az olasz Radikális Párt egyik tagja, Eleanora Caparrotti kijelentette: „Megbocsátottak Galileinek. Brunora még mindig várunk.” A Vatikán egy képviselője szerint az eset „szomorú epizód” volt, és „mély sajnálatra méltó ügy”.¹⁰⁸

Négyszáz évvel halála után Bruno egyikévé vált azon legendás alakoknak, akikkel a politikai paletta bármely szegletéből egyetértettek, és rengeteg csoportosulás is, amelyek érdeklődése a pusztán filozófiaitól egészen a vallási szélsőségekig terjed. A világhálón a World Socialist honlapon tízoldalas cikk található Brunoról. A NASA-val kapcsolatban álló csoportok bajba kerültek azért, mert írásaikban lekicsinylően nyilatkoztak Bruno eszméiről, és megkísérelték a férfi körül kialakult mítoszt eloszlatni. Mindeközben a Catholic Encyclopaedia (Katolikus enciklopédia) Giordano Bruno szócikkénél, a http://www. newadvent.com címen titokzatos módon egyáltalán nem említik meg Bruno kivégzését. Arcátlanul hosszasan igyekeznek kisebbíteni mind Bruno jellemének erősségét, mind pedig munkássága értékét. Bruno vélekedéseit az őt elítélő reneszánsz bíborosok szavaival tévelygésként említik.

Nem okozhat nagy meglepetést az sem, hogy az egyház hivatalos álláspontja 1600 óta változatlan. Az azóta eltelt négy évszázad alatt a Vatikán jóformán egyáltalán nem kommentálta az esetet. Ritka a Brunoval kapcsolatos bármiféle hivatalos egyházi állásfoglalás. 1889-ben a Virágok mezején támogatói önerejükből szobrot állítottak Bruno tiszteletére. A műalkotást Ettori Ferrari szobrászművész készítette. Ezt a lépést XIII. Leó pápa habozás nélkül elítélte.¹⁰⁹ Mercati bíboros az ember, aki felfedezte a Bruno római perével kapcsolatos dokumentumokat - még 1942-ben is kijelentette, hogy az egyháznak teljes mértékben joga volt megégetni Brunot, aki erre rászolgált.

Az ilyen kijelentések azonban csupán megerősítik azt, hogy micsoda hatást gyakorolt Bruno és néhány kalandos sorsú kortársa.

Az itáliai szabad filozófiai gondolkodás mutatott rá a neves tudós, Luigi Firpo döntő csatáját vívta VIII. Kelemen pápasága idején, a század utolsó évtizedében. Elszenvedte Telesio De Rerum Naturajának, valamint Bruno és Campanella összes művének elítélését. Megbénította a Giambattista della Porta, Col’Antonio Stigiola és Cesare Cremonini ellen megindult vizsgálat, Campanella hosszú börtönbűntetése, Francesco Pucci kivégzése és Bruno megégetése."⁰

Természetesen a szabad gondolat és a szellem szabadsága vértanúinak elvesztése és szenvedéseik nem tarthattak örökké. A vesztes csaták mellett a háborúnak csakis egyetlen kimenetele lehetett.

Ahhoz, hogy megértsük, mit is jelentett Bruno erőfeszítése az utána következő nemzedékek számára, nyomon kell követnünk ahogy a filozófus eszméi beszivárogtak utódai munkásságába, és mind a mai napig egész tudományágak kialakulását segítették elő. Bruno sokoldalú, bonyolult személyisége elkerülhetetlenül megihlette az őt követő gondolkodókat.

A filozófus velencei letartóztatását követő időszak természetesen veszélyes periódus volt barátai és ismerősei számára. A hatóságok azonban mégsem üldöztek vagy tartóztattak le senkit azok közül, akikkel a fogva tartottat kapcsolatba hozták. Bruno segédje, Besler eltűnt, és úgy tűnik, hogy távol tartotta magát Bruno örökségétől, mert nem is tudunk semmit a további sorsáról. Bruno némely müvének egyedül fennmaradt eredeti változatait a Besler kézírásával lejegyzett példányok jelentik. A Besler írásával lejegyzett kilenc értekezés a Norov kéziratok néven ismert anyag jelenleg Moszkvában, az Orosz Állami Könyvtárban található. Ugyanitt látható a De Magia (A mágiáról) egyetlen eredeti példánya, amelyet a szerző a titkárának dedikált. Azok a filozófusok és okkultisták, akikkel Bruno Németországban találkozott, ébren tartották a brunói filozófia iránti érdeklődést Italian kívül is. A legjelentősebb közülük Bruno egyik fiatal hallgatója, Raffaele Eglin, aki 1595-ben megjelentette mestere előadásainak gyűjteményes kiadását, holott akkor már Bruno a római inkvizíció kazamatáiban gyötrődött. Ezen korai tanítványok munkásságának nagy része azonban homályba veszett, és sok éven át Bruno tanítása is feledésbe merült. Öröksége azonban befolyásos gondolkodók csoportjaira kifejtett hatásának köszönhetően mégis fennmaradt.

Bruno munkásságát először tudományos aspektusból kell áttekintenünk. Talán furcsa, de ez jelenti számunkra a leginkább mellékes kapcsolatot eszméi és a modem gondolkodás között. Bruno a mai értelemben véve nem volt tudós. Természetfilozófiai felfogása meglehetősen lemaradt a Galilei után ismert és a felvilágosodáshoz vezető új tudománytól.

Bruno sohasem volt gyakorlati kutató, és nem gondolkodott kísérleti vagy matematikai fogalmakban. Tulajdonképpen helytelenítette kora új tudományos módszerét, amely egyre jobban összefonódott a matematikai bizonyítással.

„Kopernikusz állította túlságosan matematikus, és nem eléggé természetfilozófus.

Ebből az alapállásból megérthetjük Bruno „tudományának” igaz lényegét.

Galilei Bruno fiatalabb kortársa harminchat éves volt, amikor Brunot megégették, és ez a vértanúság mélyen megérintette. Galilei nem a tudományos módszerei miatt tisztelte Brunot, hanem azért az erőért, amely áldozatából, meggyőződéséből, látomásából és előre gondolkodásából áradt. Ezrek haltak meg vértanúként a máglyán, de Giordano Bruno egyedülálló volt. A vértanúk közül sokan meggyőződésükhöz ragaszkodó, sokan viszont valami belső láng által emésztett, bomlott elméjű emberek lehettek. Egyesek mert kényszeresen foglalkoztak a tanítás valamilyen apró részletével személyes isteni látomásuk miatt jutottak máglyára. Mások azért haltak meg, mert történetesen rosszkor voltak rossz helyen. Bruno eretneksége azonban mindent felölelt. Védelmébe vette az emberi lény autonóm gondolkodáshoz való jogát, és alternatívát kínált az ortodoxia kényszerített eszméivel szemben. Az emberiséget az előre meghatározott gondolatoktól az ész felé terelte.

Galilei habár ő is természetfilozófus volt más taktikát alkalmazott. Úttörő szerepet játszott a tudomány elsődleges eszközeinek a kísérletezés és a matematika alkalmazásában. Eszméi közvetlenül vezettek Isaac Newton munkásságához, a felvilágosodáshoz és az ipari forradalomhoz. Eredményei nyomán új technológia született, mindaz, amit manapság „modern tudománynak” nevezünk. Bruno inkább képi, mint matematikai fogalmakban gondolkodott, és a logikát, a tiszta érvelést előnyben részesítette a kísérletezéssel szemben.

Sok kutató Bruno korától egészen napjainkig az ókorba visszanyúlnak tekintette ezt a filozófiát. Egyes nézetek szerint Bruno eszméi kizárólag az ókori misztikus hagyományokban gyökereztek. Ez a kritika azonban burkoltan azt is jelenti, hogy a férfi munkássága lényegében kiábrándító módon „áltudományos”. Mások azt is felvetik, hogy képmutatóan bírálta Arisztotelészt, amikor maga is deduktív érveléshez folyamodott. Azonban Bruno látomása sokkal tágabb volt, mint amit ezek a bírálók feltételeznek. Kétségtelenül a múlt felé fordult, mert felhasználta az okkultizmust és a prisca sapientia dédelgetett fogalmát. Mindeközben azonban előre is nézett a színtiszta észérvek tudománya felé, jóllehet meghatározása nem matematikai volt. Számunkra a legfontosabb pedig éppen az, hogy ez a két látszólag összeegyeztethetetlen látomás a matematikai és az intuitív az egyesítés utáni keresgélése során ismét lehetséges partnerként tűnt fel. A kvantummechanika furcsasága és a relativitással történő egyesítés lehetősége újra felvetette a prisca sapientia koncepcióját. Manapság is él a remény abban, hogy megtalálható az egyetemes tudás, hogy a gondolkodók nem feltétlenül csak a matematikailag alátámasztott empirikus bölcsességre építkezhetnek. Egyre nagyobb az érdeklődés az intuitív megközelítés, a képi megjelenítés és a tudomány nem matematikai kifejezésformák iránt.

Galileit éppen akkor nevezték ki a padovai egyetem katedrájára, amikor Bruno Velencébe érkezett. 1592-ben, amikor Bruno már a velencei inkvizítorok előtt állt, Galilei a bíróságtól mindössze negyven kilométerre tanított és kutatott. Akkoriban Padova kisváros volt, az egyetem pedig igencsak zárt közösség.

Jóformán elképzelhetetlen, hogy Galilei és Bruno ne találkozott volna akkor, amikor Bruno 1592 elején ott tanított. A két férfi jó eséllyel eszmét is cserélhetett. A tudományos világ nemrégiben rámutatott a heliocentrikus modellt illető hasonlóságokra Bruno és Galilei álláspontjában. Tudjuk, hogy éppen ez az elmélet vezetett később Galilei peréhez és letartóztatásához. P. O. Kristeller professzor Az itáliai reneszánsz nyolc filozófusa című könyvében kijelenti: „Galilei jóval Bruno elítélése előtt olvashatta a filozófus müveit, a hasonlóság pedig Galilei és Bruno egyes elméletei között amelyek a Föld helyzetével foglalkoznak oly nagy, hogy semmi esetre sem lehet a véletlen műve.”¹¹²

Azonban akármennyire is egyezett Galilei és Bruno nézete Kopernikusz hatalmas müvének értelmezésében, mégis meglehetősen eltérően vélekedtek a végtelen világmindenség kérdéséről. Bruno kozmológiai és teológiai látomásának központi részét képezte a végtelenség fogalma, Galilei viszont úgy vélte, hogy hiábavaló erőfeszítés a végtelenen való merengés. Egyszer ki is jelentette egy barátjának:

- Az ész és a szellemi kapacitásom nem hatalmaz fel engem arra, hogy meggyőződjek akár a végességről, akár a végtelenről.

Ebben az értelemben Bruno világmindenség-értelmezése mélyebb volt, mint Galileié.

A két gondolkodó közötti legfontosabb kapcsolatot egyszerűen az a hatás jelentette, amelyet Bruno sorsa gyakorolt Galilei pályafutására és személyes életére. Vértanúságával Bruno az eretnek-filozófus mintaképévé vált. Néhány évvel a meggyilkolása után kellemetlen összehasonlításokat tettek Bruno írásai és Galilei néhány kockázatosabb megjegyzése között. Martin Hasdale Rudolf német császár udvaronca és Galilei barátja egyenesen azt írta, hogy őt azért kellene megbűntetni, mert nem méltatja eleget Brunot. A levélben rámutat arra, hogy nyilvánvaló hasonlóságokra lett figyelmes a Galilei 1610-ben megjelentetett Sidereus nunciusában (Csillagászati hírnök) olvasható magyarázatok és Bruno heliocentrikus látomása között.

Ma reggel baráti beszélgetést folytattam Keplerrel

- írta Hasdale miközben Szászország követénél ebédeltünk... Ő pedig azt mondta könyveddel [a Sidereus nunciusszal] kapcsolatban, hogy valóban felfedte isteni tehetségedet, de mégiscsak panaszra adtál okot nemcsak a német nemzetnek, hanem saját magadnak is, mert nem említed meg azokat az írókat, akik megadták a jelet, illetve az alkalmat felfedezésedhez, megnevezve köztük az itáliai Giordano Brunot, valamint Kopernikuszt és őt magát.¹¹³

Legyünk igazságosak Galileivel! Habár Bruno és mások kövezték ki az utat a Sidereus nuncius gondolatai előtt, Galileitől eltérően ezek a gondolkodók nem kínáltak semmiféle matematikai eljárást vagy kísérleti támogatást a fejtegetéseikhez. Azonkívül az is érthető, hogy Galilei nem akarta összekötni nevét Brunoéval, és nyilvánosan olyan nagy távolságot igyekezett tartani kettejük között, amekkorát csak lehetett. Galileit egyrészt nem igazán érdekelte Bruno arra való hajlama, hogy a hermetikus hagyományt összekeverje a természetfilozófia új látomásával. Ő az első nagy empirikus, az új racionalizmus zászlóvivője, aki nem kedvelte a régi tudomány, a szubjektív felfogás és az ókori hermetikus művészet vonalát. Platónhoz hasonlóan számára a matematika Isten végső kifejeződése. Platóntól eltérően azonban Galilei határozottan elvetette a misztikát.

A másik egyszerű és meglehetősen nyilvánvaló ok, amely miatt a csillagász nem kívánhatta, hogy kettejük nevét összekössék, hogy ismerte Bruno középtől balra elhelyezkedő filozófiáit és egyértelműen eretnek Kopernikusz-értelmezéseit. Galilei nagyon veszedelmes embernek tarthatta Brunot, és érthető módon nem akarta, hogy őt is körbelengje az eretnekség levegője. Ezt támasztják alá a nemrégiben megjelent Galilei-művek szerkesztői megjegyzései is: „Galilei tudatosan elválasztotta magát az akkori álpüthagoraszi irányzat okkult tudományától és misztikus racionalizmusától, amely a késői reneszánsz idején roppant módon feléledt, és csúcspontját Bruno tragikus sorsában érte el.”"⁴

Mégis elkerülhetetlen kapcsolatot találni kettejük között. Bruno pere és vallomása ráébreszthette a pápai hivatalt a Kopernikanizmus jelentette veszélyre. Ez egyértelműen kiderül abból a tényből is, hogy Kopernikusz De revolutionibusát (amely mély hatást gyakorolt Brunora és Galileire is) 1543-ban adták ki, de csak Bruno kivégzése után, 1616-ban került az Index Librorum Prohibitorumxa. Azonban ekkor Bruno és Kopernikusz már halottak voltak, úgyhogy a gyanú elkerülhetetlenül Galileire terelődött. Miután az inkvizíció figyelme a csillagász munkásságára irányult, problémás elemeket is talált a nézeteiben, és minden korábbi erőfeszítése ellenére Galilei neve mégis összekapcsolódott Brunoéval. A bizonyítékok kétségkívül amellett szólnak, hogy Galilei letartóztatása és 1633-as eretnekkénti perbefogása azért történt, mert a Vatikánban néhány nagy hatalmú személy „feltámadt Brunonak” tekintette a csillagászt. Az inkvizítorok úgy érezhették, hogy ő az újabb lépcsőfoka az egyház heterodox filozófiák eltörléséért folytatott harcában."⁵

Bruno és Galilei nagyon különböző ellenfelei voltak az inkvizíciónak, még ha a vatikáni hivatalnokok szemében mindkettejük elmélete az ortodoxia hatástalanítását és a hiten alapuló világszemlélet lebontását szolgálta is. Bruno csak részben tudományon alapuló tana többsíkú paradigma, amely magában foglalta az ellentétek a véges és a végtelen, a makrokozmikus és a mikrokozmikus, a vallás és a tudomány, az okkult és az ésszerű modellezés, a szimbolizmus és a szertartásosság, az elme és a test, a lélek és az agy különös feloldását. Galilei letisztultabb látomása sokkal prózaibb, szigorúbb, haszonelvűbb vonásokat mutatott. Bruno fenséges és logika által mérsékelt szabad kifejeződést kínált, amíg Galilei megteremtette a tiszta ész, a szabályok, a bizonyítékok, az igazságok és tételek gőzgépek, a tranzisztorok és a mikrochipek alapjait. Természetes, hogy a világ amely a makulátlan racionalizmus felé haladva egyre inkább a számok és a kísérletezések irányába fordult Galilei ajánlatát fogadta el, és Bruno emlékét hagyta feledésben.

A tizenhetedik század számára Bruno gondolatvilága Galilei tudományától eltérően semmilyen gyakorlati vagy anyagi hasznot nem kínált. Évekkel később, amikor az emberiség elérkezett a felvilágosodás küszöbéhez, a Galilei tudománya - amelynek olyan félistenség volt a bajnoka, mint Isaac Newton és Bruno látomása közötti versengésnek elkerülhetetlenül csakis egyetlen kimenetele lehetett. Sok szempontból hálásak lehetünk ezért, mert a klasszikus tudomány roppant sikeres volt világunk alapos átformálásában, mi pedig továbbra is élvezzük áldásait.

Az első győztes csata azonban nem feltétlenül jelenti a háborúban a győzelmet. 1910 körül valami különös történt a tudomány világában. A kutatók akik már leszoktak a klasszikus tudományról elkezdtek mélyebbre ásni. Kellemetlen tényeket hoztak napvilágra. A klasszikus tudományon alapuló technika működött ugyan, de arra nem volt világos magyarázat, hogy miért. A klasszikus tudósok úgy tettek, mint azok, akik naponta használják a DVD-lejátszót, de valójában nem tudják, hogy milyen áramkörök teszik lehetővé a tévékép lemezen történő tárolását, majd a tévéképernyőn való visszajátszását.

A megfigyelés pontos magyarázatának érdekében a klasszikus fizikusok rákényszerűltek az alapvető és leginkább dédelgetett fogalmak átgondolására és átértékelésére. Újra rá kellett bukkanniuk a tulajdonképpeni módszerre; arra, ahogyan gondolkodhatnak a tudományról. Felhasználták a matematikát mint a rendelkezésükre álló legjobb eszközt, de közben lehetővé tették a szabadabb, intuitívabb, ösztönösebb gondolkodást. Kevés akkori tudós volt tisztában Bruno munkásságával, mégis különösen a képi fogalomalkotással elkezdték beépíteni elméletei egy részét a saját munkamódszerükbe.

A „kísérleti gondolat” vagyis Bruno 1580-as években, az emlékezéstechnikai művészet kifejlesztését követő elképzelése elengedhetetlenné vált az elméleti kvantummechanikusok számára. Schrödinger macskáit, Heisenberg bizonytalansági tényezőjét tárta elénk. Olyan elméleteket, amelyek a világmindenségről alkotott nézetünket a véletlenszerűség és az esélyek új perspektívájába helyezte."⁶

A kvantummechanika maga is önálló klasszikus tudományággá vált, úttörői De Broglie, Dirac, Heisenberg és Bohr pedig egyre komolyabb eredményeket értek el az „oldalra gondolkodással”, a tiszta matematika és a képi megjelenítés ötvözetével. Bizonyos fokig a tudósok Galilei tanításaival ellentétesen elkezdték úgy megfogalmazni elméleteiket, ahogyan Bruno tette.

Természetesen a modem tudományt még mindig elengedhetetlenül átjárja a matematika. Az elmúlt években mégis sok elméleti gondolkodó beépítette a képi megjelenítést a munkájába, és ebben a makacs problémák leküzdésének hathatós módszerére lelt. A legjobb példa erre a huszadik század egyik legnagyobb gondolkodója, Richard Feynman, aki a Feynman-gráfokkal megalkotta az összetett szubnukleáris kölcsönhatások képi ábrázolását.

Mindenki naponta használja Bruno látomását a képi logikáról az ipari világban. Olyan társadalomban élünk, amelyet képkészítő számítógépek uralnak. A Windows szoftvert használó számítógépekkel mindnyájan képi úton gondolkodunk, és megtanuljuk megérteni a logikailag összefüggő képeken alapuló elgondolásokat. Ez pontosan ugyanaz, mint amit Bruno csinált több mint négyszáz évvel ezelőtt, amikor ókori technikákat fejlesztett tovább a memória növelésére. Ő is ezeket az eszközöket alkalmazta módszerként az összetett tudományos elgondolások kidolgozására. Lecsupaszította a kopernikuszi modellről a matematikát, és az alapokat könnyedén felfogható képek segítségével magyarázta, amelyeket azután újra felhasznált arra, hogy Kopernikuszt korábban elképzelhetetlen világok felé terelje.

Ily módon Bruno képes volt úgy ésszerűsíteni elméleteit, hogy nem használt hozzá matematikát. Egyik leginkább előretekintő értekezésében, az 1591-ben megjelent Frankfurti trilógiában (De immenso, De monade és De minimo) Bruno három és fél évszázaddal előzte meg Kari Poppert, amikor azt írta, hogy „aki filozofálni akar, annak legelőször is mindenben kételkednie kell”.

Bruno az összetett elgondolások értelmezéséhez algebra helyett manipulált képi megjelenítéseket formázott.

A tudományos szemléletben bekövetkezett változásnak köszönhetően manapság sok tudós és filozófus véli úgy, hogy a matematika nem az egyedül rendelkezésükre álló modellezési eszköz. A középpontban az az elképzelés húzódik meg, hogy a legbonyolultabb kérdések csakis a megérzés, a képi logika és az egyoldalas egyenletek felsorakoztatásával Galilei és Bruno hathatós összhangba hozatalával oldhatók meg.

Giordano Bruno bizonyára egyetértene ezzel, mert ezért küzdött a rendelkezésére álló korlátozott eszközökkel. Nem sokat foglalkozott a gyakorlati oldallal, mert mindig a dolgok okainak gyökeréhez akart eljutni, majd ebből tovább és még tovább, fel egészen a csillagokig. Galilei szabályrendszere megoldhatott ugyan hétköznapi mérnöki problémákat, de a prózai kérdésektől elszakadva világmodellje egyáltalán nem volt megfelelő, mert teljességgel képtelennek bizonyult megmagyarázni a lét igazi csodáját. A brunói természetfilozófia titokzatos módon megérintette az örökkévalót. Bruno megérintette az isteni valót, de ezt a tényt csak nagyon kevesek ismerték fel az élete során.

Egy évszázaddal Bruno halála után a nagy holland fizikus, Christiaan Huygens ösztönzőnek találta Bruno némely gondolatát, de igencsak helyénvalóan halogatta, hogy nyíltan kiálljon mellette, amíg ezeket a radikális elképzeléseket egyértelmű bizonyítékok nem támasztják alá.

„Az olyan későbbi szerzők, mint Cusanus, Brunus [sic!] és Kepler, lakókkal népesítették be a bolygókat írta Huygens fivérének, Constantine-nek írt levelében. Úgy vélték, hogy nem húsz vagy harminc világból gyűjthetnek óriási kincset, hanem akár annyiból is, amennyi a homokszemek száma a fövenyen. Talán még azt is mondjuk, hogy ez a szám meghaladja az állócsillagok számát? Némely ókori [szerző] és Jordanus Brunus ennél is tovább megy, kijelentve, hogy a szám végtelen. Valóban, számomra bizonyosnak látszik, hogy a világmindenség végtelen kiterjedésű; de amit Isten tetszése szerint a csillagok térségén túlra helyezett, az éppen annyira ismereteink, mint lakhelyünk felett álló.”"⁷

Kepler a „végtelen védelmezőjének” nevezte Brunot. Tökéletesen tisztában volt kortársa elgondolásaival, és többször is kedvezően írt róla ugyanabban a szövegben, amelyben elismerően szólt a nagy tizenötödik századi német természetfilozófusról, Nicolaus Cusanusról és Galileiről is.

Azonban Bruno, az ezerarcú kozmológus hatása, az emlékezés művészetével kapcsolatos gondolatai jelentős szerepet játszottak abban, hogy ezt a titkos tevékenységet átvették és sikerrel alkalmazták azok, akik a nyomtatás és a globális utazások korában születtek, és akik egyébként csekély érdeklődést mutattak a művészet iránt. Bruno legjelentősebb híve akit kétségtelenül lenyűgözött a filozófus életének egész drámai története Gottfried Leibniz volt.

Leibniz, akit a források gyakran „Kontinentális Newtonként” említenek, negyvenhat évvel Bruno halála után született Lipcsében. Apja morálfilozófiát tanított a lipcsei egyetemen, Gottfried pedig csodás tehetségnek bizonyult, és huszonkét esztendősen szerzett jogtudományi doktorátust, illetve írta meg Dissertatio de Arte Combinatorici (A kombinatorikus művészetről) című munkáját, amelyet a modem számítógép korai elméleti modelljének tekintenek. Leibniz olyan korban élt, amelyben a specializálódás átvette a vezető szerepet a reneszánsz polihisztor, modelltől. A tudós sokoldalúsága inkább anakronisztikus volt, mégis hatalmas szelleme és elszántsága révén még a tizenhetedik század végén is sikerrel ölthette magára egy reneszánsz mágus köpenyét.

1670-ben Leibniz már közismert és tisztelt személyiség volt Európa tudományos köreiben, de hírnevére a világ legnevesebb és leginkább tiszteletben tartott tudósával, Isaac Newtonnal a londoni Royal Society elnökével folytatott elsőségi vitája révén tett szert. A nézeteltérés a differenciál- és integrálszámítás néven ismert matematikai eljárás körül bontakozott ki. Mintegy négy évtizeden keresztül röpködtek az érvek azzal kapcsolatban, hogy kijutott el először ehhez a technikához. Támogatóik között haláluk után is tovább dúlt a vita. Manapság mindkét tudóst nagy tisztelet övezi, és általános az egyetértés abban, hogy Newton fedezte fel először a differenciál- és integrálszámítást, de Leibniz önállóan, és Newton munkájáról mit sem sejtve fej

lesztette ki saját technikáját. Ma már kevésbé fontos az a tény, hogy ki tekinthető az eljárás atyjának, mert a tudósok többsége már régen Leibniz eljárását vette át.

A differenciál- és integrálszámítás az ember által ismert legfontosabb matematikai technika.¹¹⁸ A biológiai analízistől a mérnöki tevékenységig, a mikrochipek megalkotásától a holdutazás megtervezéséig a legtöbb tudományos munka középpontjában ott találjuk.

A matematikusok nem véletlenül használják a leibnizi módszert. Newton matematikai kifejezésrendszere homályos, Leibnizé pedig kifejezetten megkönnyíti a kommunikációt, és hatékonyan használható. Leibniz úgy merült bele a jelképek használatával való memóriabővítésbe, ahogy Bruno tanította.

Leibniz Bruno módszerének átvételével komoly eredményekre tett szert, de mindez eltörpült amellett, amelyet még el akart érni. Leibniz hitt abban az arcátlan gondolatban, hogy a prisca sapientia valamilyen formában megtalálható a tiszta matematika alkalmazásával.

Körülbelül kétezer esztendővel Leibniz előtt erre már Platón is célozgatott. A tizenhetedik század végén egyes matematikusok úgy gondolták, hogy megtalálhatják a gyakorlati módszerét a világmindenség tisztán matematikai modelljének, amely végső soron elvezet majd minden tudás egységéhez. A tizennyolcadik század első éveiben Newton, Leibniz engesztelhetetlen ellenfele két mestermüvével a Principia Mathemciticával és az Opticksszal sikeresen modellezte a matematika alkalmazásával a mindenség fontos vonásait. Newton a világmindenséget geometriai arculatú mátrixnak, számokból és számszerűségekből álló szimmetriának tekintette, eredményeivel pedig ezt a vélekedést erősítette. Leibniz pontosan ugyanerre érzett rá a matematika mindent átható hatalmával kapcsolatban, és sikertelenül megpróbálta az egész világegyetem leírását néhány egyszerű és elegáns egyenlettel, amelyek mind a brunói szimbólumok és képek hierarchiáján alapultak.

Ironikusnak tűnhet, hogy Leibniz elméleti erőfeszítései kudarcot vallottak a prisca sapientia megtalálása körül, mégis segítettek kifejleszteni Galilei empirikus tételeit, amelyekbe azután Newton mechanikája lehelt életet. Ez a három tudós hatalmas lendületet adott a technológiának, és a Bruno spirituális látomásától távol eső ipari világ megalkotásának."⁹

Bruno kitörölhetetlen nyomot hagyott a szellem világának a tudománytól távol eső területein is. Leginkább olyan filozófusként ismeretes, aki a maga koráig mindenkinél többet tett a teljes szellemi szabadság gondolatának felvázolásáért. Elméleteivel olyan személyiségeket inspirált, mint Schelling, Goethe és leginkább Sámuel Taylor Coleridge. Brunohoz hasonlóan ezek a férfiak is a szabadságot, a szellemi felszabadultságot helyezték világnézetük középpontjába, és számukra is lényeges volt a vallás szabad kifejeződésének igénye. Brunohoz hasonlóan ők is párosították szent meggyőződésüket a szabad képzelőerejükkel, akaratukat és az energiájukat pedig a határok szétfeszítésére fordították. Bizonyos értelemben a tizennyolcadik század végén és a tizenkilencedik század elején kibontakozó romantikus mozgalom elindítóira is gondolhatunk úgy, mint Bruno követőire. A Coleridge-hez és Goethéhez hasonló emberek az ipari forradalomtól eltérő világképet vázoltak fel. Az acél és a gőz képviselte az eljövendő korszak sötét oldalát, a romantikusok pedig érzékelték a lélek elvesztését, látták a szellemet feloldódni a gépek füstjében, az életet felaprítódni a fogaskerekek és a gyorsuló tengelyek között. Goethét és társait nem érdekelte Bruno képi világa vagy kozmológiája, de annál inkább a szabad kifejeződésről szőtt látomása. Hite az egyetemességben és a végtelenben rabul ejtette őket. A prisca sapientia eszméje alátámasztotta álmaikat. Nem a jobb gépek elkészítése, és nem is a világegyetem működését, fejlődését magyarázó világosabb modell megalkotása hajtotta őket. A tizenkilencedik századi romantikusokat jobban érdekelték az emberek, az érzelmek és az utópikus látomások. Számukra Bruno összekapcsolódó és egymást kölcsönösen támogató eszmék mindent felölelő mozaikját kínálta, az egyesülésről szőtt ábrándja pedig költői önkívületük legvégső kifejeződéseként jelentkezett.

A reneszánsz szellemiség egy darabjának újraéledése a Punch magazin egyik 1712-es számában megjelent hirdetéssel kezdődött. Egy ismeretlen csodáló eladásra kínálta Bruno A diadalmaskodó állat elűzetése című müvének egy példányát. Ez a könyv a tizenhetedik században jóformán feledésbe merült. A hirdetés igencsak zavarba ejtőnek tűnt, és az állt benne - meglehetősen pontatlanul hogy a könyv szerzője „bevallottan istentagadó” volt.¹²⁰

A kötetet eladták, de a vevő kiléte homályban maradt. Ebből a hirdetésből és az adásvétel körüli enyhe izgalomból kitűnik, hogy Bruno igéje terjedt. Egy évszázadon belül Goethe megalkotta a Faustot, miközben többször is hivatkozott Brunora és müveire. Jacobi és Hegel heves vitákat folytatott Bruno érdemeiről (Jacobi pró, Hegel pedig kontra). Coleridge, az Essays fór the Fine Árts címmel 1812-ben megjelent hosszúra nyúlt monográfiájában egyazon fejezetben írt Arisztotelészről, Kantról, Platónról és Giordano Brunoról, a nagy ókoriakéhoz hasonlítva a Nolai ragyogását. Pár évvel később, egy önéletrajzi írásában Coleridge kijelentette, hogy a logika általa „dinamikus filozófiának” nevezett finomságait Giordano Brunotól tanulta.

Azonban a korszakban nem mindenki bolondult ennyire Brunoért és más kabbalistákért. Hegel így írt:

Ezek az emberek úgy érezték, hogy a lét teremtésének és az igazság önmagukból való levezetésének sugallata uralja őket, és ez így is volt. Izgága emberek voltak, vad és nyughatatlan jellemmel, lobogó vérmérséklettel, akik nem rendelkeztek a tudás nyugalmával. Habár az tagadhatatlan, hogy csodálatosképpen látták meg az igazat és hatalmast, de ugyanakkor afelől sincs kétség, hogy kedvüket lelték a mindenféle romlottságban, gondolataikban és szívükben éppúgy, mint külvilág felé mutatott életükben.¹²¹

Bruno legfontosabb eredménye a nem tudományos kultúra fejlődésében az emlékezet művészetével kapcsolatos munkásságából származik. Amikor Bruno 1583 és 1585 között Londonban időzött, az akkor éppen húszesztendős William Shakespearenek aki ekkortájt lett színész Stratford-on-Avonben már volt egy fia, és felesége, Anne Hathaway nemsokára ikreket szült. Nem valószínű, hogy a színész Bruno távozása előtt Londonban járt, tehát a két férfi a kapcsolatukat alátámasztó bizonyítékok ellenére majdnem bizonyosan sohasem találkozott.

A Giordano Bruno és William Shakespeare közti kapcsolatot Philip Sidney barátja, a költő és okkultista Fulke Greville jelentette, aki jól ismerte Brunot, és főszerepet kapott A hamvazószerdai lakomában.²² David Lloyd a Statesmen and Favourites of England since the Reformation című könyvében dicshimnuszt zengett Greville-ről:

„Az érdemes volta mellett szóló egyik érv az, hogy tisztelettel viseltetett mások érdemei iránt, és nem akart másképp ismert maradni az utókor előtt, mint Shakespeare és Ben Johnson mestere, Egerton kancellár patrónusa, Overall püspök lordja és Sir Philip Sidney barátja.”¹²³

A „mester” szó használatával Lloyd azt állítja, hogy Greville valamikor Shakespeare tanítója volt. Ez az elképzelés semmi esetre sem lehetetlen, hiszen Greville családja Stratford közelében élt, és a tudományos érdeklődésű Fulke Greville tíz évvel idősebb volt Shakespeare-nél. Ha ezt a gondolatmenetet továbbvisszük, akkor elképzelhető, hogy Greville Bruno munkásságának elkötelezett híve rajongását továbbadta tanítványának. Amikor pedig Shakespeare megérkezett Londonba, akkor Greville mint a londoni irodalmi körök jelentős alakja bevezette a fiatalembert barátai körébe. Így természetesen Shakespeare találkozhatott azokkal az okkultistákkal és hermetikusokkal is, akik közül sokan Bruno híveinek tartották magukat.

Úgy tűnik, hogy Bruno kettős benyomást tett Shakespearere. Először is, munkássága és személyisége hatást gyakorolt az írásaira. Ott láthatjuk az oldalakon és a sorok között Brunot, számos shakespeare-i alak álöltözetében. Jó példa erre Prospero, az elszigetelten élő varázsló, aki a világmindenség belső titkainak megfejtéséről álmodozik, vagy Biron szerelmet dicsőítő monológja a Lóvá tett lovagokban, amely Bruno egyik hasonló beszédét tükrözi A diadalmaskodó állat elűzetéséből.

A tizenhatodik századi színészek élete nem lehetett könnyű. A fizetésük alacsony volt, és több zaklatásban volt részük, mint megbecsülésben. Vándorló, gyakran veszélyekkel teli mindennapokat éltek a szellemileg megerőltető mesterségük mellett. Egy színdarabot ritkán adtak elő két egymást követő alkalommal, és a szöveg egyes részei hosszúak, nyakatekertek és nehezen megtanulhatók voltak. A színészektől elvárták, hogy több összetett szerepet is eljátsszanak egy darabban, legyen bőséges a repertoárjuk. Az emlékezőtehetség elsődleges fontosságú volt számukra. Shakespeare drámaírói pályafutása előtt - húsz éven keresztül hivatásos színészként dolgozott, és nagy hírnévre tett szert bámulatos emlékezőtehetségével. Mindezt majdnem biztosan Brunonak az emlékezés művészetéről írott könyvei alapján fejlesztette ki.¹²⁴

Bruno legmélyebb érdeklődése és legerőteljesebb gondolatai azonban nem az emlékezet vagy a tiszta filozófia iránti csodálatából, hanem a vallási szemléletmódjából fakadtak.

Legnagyobb eredményei látszólag nem összefüggő fogalmak összekapcsolásából, a tudománynak a keresztény dogmával és a hermetikának a kopernikanizmussal való elegyítéséből születtek avégett, hogy elérje a lelki-szellemi Gestaltot. Azok számára, akik Brunot olvasnak, azok az írásai a legerőteljesebbek, amelyekben tisztán szellemi dolgokkal foglalkozik.

Bruno halálának a természete és az egész életét átívelő inkvizíciós üldöztetés olyan legendát kanyarított a férfi köré, amely sikeresen átitatta a filozófiáját túlfűtött drámaisággal és dinamizmussal. Ez azonban korántsem csökkenti gondolatai erejét.

Bruno írásait nagyra értékelte Spinoza is, a történelem egyik legradikálisabb vallási gondolkodója. Egy kritikus még azt is felvetette, hogy a két férfi elképzelései helyenként olyannyira összecsengenek, hogy amikor Spinoza megírta a Rövid tanulmány Istenről, az emberről és az ő boldogságáról című klasszikus alkotását, akkor bizonyára ott heverhetett előtte Bruno Az okról, elvről és egyről egy példánya.¹²⁵

A két filozófus elméleteinek összevetése bizonyára messzire vezetne. Spinoza azt írta, hogy „megrészegült Istentől”. Mindez azt jelenti, hogy intellektuális motivációja abból a belső vágyból táplálkozott, hogy megértse az isteni igaz természetét. Nagyjából ugyanezt elmondhatjuk Brunoról is. Számára a pénz, a család, a biztonság és a kényelem úgyszólván semmit sem jelentett. Éteri és megfoghatatlan céljai voltak.

Spinoza számára a központi alapelv amely Bruno tanításaiból is kiviláglik -, hogy nincs személyes Isten. Bruno ezt egyértelművé tette, amikor ezt írta:

„[Istennek] semmi köze sincs hozzánk, kivéve, ha ő is aláveti magát a Természet hatásainak.”¹²⁶

Másutt kijelentette, hogy a személyes, földöntúli Isten mítoszát teológusok találták ki a műveletlen tömegek ámítására. A müveit filozófus és gondolkodó azonban elveti ezt a gondolatot, és panteista álláspontra helyezkedik. Rövid tanulmány Istenről, az emberről és az ő boldogságáról címet viselő művében Spinoza azzal a megjegyzéssel, hogy Isten állandóan jelen van, és nem a dolgok tünékeny oka ugyanezt visszhangozta. Vagyis Spinoza szerint Isten megteremtette a mindenséget, de nem játszik szerepet mindennapi működtetésében. Ez az elgondolás pedig Bruno elemzését tükrözi.

Giordano Bruno élete során sokszor érkezett új kezdetekhez, minden kudarc után felállt, hogy ismét küzdjön. Európa számos pontján gyújtott „intellektuális tűzet”, majd amikor a lángok túlságosan forróvá váltak, odébbállt. Ugyanígy tett halálában is. Szavai és eszméi ellenálltak a bíborosok óhajtotta megsemmisülésnek. Amikor a lángok elemésztették a testét, beindította a változások kerekét, mivel ott lebegett feje fölött az arany főnixmadár. Kétségtelen, hogy Bruno üldözőit mára elfelejtettük, eszméik a háttérbe szorultak. Eközben Bruno alakja megnőtt, örökségét ma szélesebb körben értékelik és becsülik, mint bármikor a halála óta eltelt négyszáz esztendőben. Ez a négyszáz esztendő elvezetett bennünket a Virágok mezejének szomorú hamukupacától egy türelmesebb világba. Itt a Brunohoz hasonló gondolkodók kifejthetik radikális nézeteiket, itt jó szívvel látják és kedvelik a kihívást. Itt ábrándozhatunk az egységről és a harmóniáról, amelyért Bruno meghozta a végső áldozatot.

Ennek a történetnek legmegfelelőbb záróakkordját a filozófus saját szavai jelenthetik. Egy olyan szakasz, amely akár a sírfelirata is lehetne. Az 1591-es itáliai visszatérésének évében egyik utolsó műveként megjelent De monade legnagyobb erejű gondolata. Ez a néhány sor miközben Bruno szabad emberként az utolsó külföldi útjára csomagolt kifejezi hangulatát, és összefoglalja világnézetét, örökségét és helyének jelentőségét a dolgok tágabb rendszerében.

Sokat küzdöttem. Azt hittem, képes leszek hódítani... A sors és a természet azonban eltiporta célomat és erőmet. Még ha vár is rám valami, akkor is látom már, hogy hódítani annyi, mint a sors kezébe helyeződni. Azonban volt valami bennem, bármit is tehettem, amit semmilyen későbbi évszázad nem tagadhat meg tőlem, olyasmi, ami a győztesek sajátja: haláltól nem félni, velem természeti szilárdságban egyenlőnek nem behódolni, és jobban kedvelni a bátor halált egy harc nélküli életnél.

1. FÜGGELÉK Giordano Bruno helye a történelemben

Kr. e. kb. 560-80:	Püthagorasz
Kr. e. kb. 460-370:	Démokritosz
Kr. e. 428-348:	Platón
Kr. e. 384-322:	Arisztotelész
Kr. e. 287-212:	Arkhimédész
Kr. e. 250 körül:	az első feljegyzések az alexandriai
	könyvtárról
Kr. u. 23-79:	Idősebb Plinius
Kr. u. 129-kb. 200:	Galénosz
Kr. u. 100-170:	Ptolemaiosz
Kr. u. második század:	a hermetikus szövegek keletkezésének
	feltételezhető időpontja
Kr. u. 325:	az első nikaiai zsinat
Kr. u. 450 körül:	Róma bukása
Kr. u. 450 körül:	Velence alapítása
Kr. u. 500 körül:	szervezetté válik az arab tudomány
1000 körül:	Firenze megalapítása
1206-1280:	Albertus Magnus
1225-1274:	Aquinói Szent Tamás
1210-1292 körül:	Roger Bacon
1389-1464:	Cosimo de Medici

1440 körül	az első nyomdagép
1449-1492	Lorenzo de Medici
1452-1519	Leonardo da Vinci
1473-1543	Kopernikusz
1492:	Kolumbusz felfedezi az Újvilágot
1491-1547	VIII. Henrik
1533-1603	I. Erzsébet
1536-1605	VIII. Kelemen
1542-1621	Roberto Bellarmino
1543:	megjelenik Kopernikusz műve, a De revolutionibus orbium coelestium
1548:	Giordano Bruno születése
1551-1589	III. Henrik francia király
1561-1626	Francis Bacon
1564-1616	William Shakespeare
1564-1642	Galileo Galilei
1571-1630	Johannes Kepler
1572:	a Szent Bertalan-éji mészárlás
1590 körül	Padovában megalakul az első tudományos társaság, a Pinelli-kör
1596-1650: René Descartes
1600:	Bruno máglyahalála
1609:	Galilei elsőként távcsővel megfigyeli a Holdat és a Jupiter holdjait
1616:	A De revolutionibus a tiltott könyvek jegyzékére kerül
1629-1695: Christiaan Huygens
1633:	Galilei pere
1642-1727: Isaac Newton
1662:	Londonban hivatalosan megalakul a Royal Society
1666:	az integrál- és differenciálszámítás felfedezése

1687:	megjelenik Newton müve, a Principia
	Mathematica
1704:	megjelenik Newton müve, az Opticks

II. FÜGGELÉK Giordano Bruno életének rövid TÖRTÉNETE ÉVSZÁMOKBAN

1548:	megszületik a dél-itáliai Nolában, Nápoly közelében
1554-1563:	nolai tanulmányok
1563:	belép a nápolyi Szent Domonkos-kolostorba
1576:	eretnekséggel gyanúsítják, otthagyja a kolostort
1576-1577:	velencei és padovai tartózkodása
1577-1579:	római, genovai, noli, bergamói, savonai és torinói tartózkodása
1579:	Genfben és Lyonban él. Genfben a kálvinisták perbe fogják, de ügye figyelmeztetéssel zárul
1579-1581:	a franciaországi Toulouse-ban tanít
1581-1583:	Franciaországban tanít, majd Párizsban, III. Henrik király udvarában él
1583-1585:	Francis Walsingham megbízásából kémfeladatokat lát el, előadásokat tart Oxfordban, és itt írja meg leghíresebb könyveit

1584:	Angliában megjelenik A hamvazószerdai lakoma és A diadalmaskodó állat elüzetése
1585:	rövid időre visszatér Franciaországba
1586-1588:	a németországi Wittenbergben tanít
1588-1590:	prágai és helmstedti korszaka
1590-1591:	frankfurti és zürichi korszaka
1591. ősz:	Giovanni Mocenigo meghívására Velencébe utazik
1591. november-	1592. március: a padovai egyetemen tanít
1592. május:	a velencei inkvizíció letartóztatja és perbe fogja
1593. február:	a római inkvizíció börtönének foglya
1600. február 19.	: máglyán megégetik a római Virágok mezején.

III. FÜGGELÉK Giordano Bruno jelentősebb művei

Megjelenés éve	Megjelenés helye	Cím és rövid leírás
1572	Nápoly (?)	De Arca Noé.
1576-1581 körül (elveszett)		De sfera. Toulouse-i előadás-sorozat.
1576 (elveszett)	Velence	De' segni de ’tempi. Filozófiai értekezés, amelyet Bruno a velencei per során említett.
1582	Párizs	Ars memoriae. Bruno első müve az emlékezés művészetéről.
1582	Párizs	Cantus circaeus. / # Ujabb mű az emlékezés művészetéről.

1582	Párizs	De compendiosa architectura et complemento artis Lullii. Raymond Lull eszméihez kapcsolódó mü az emlékezetről.
1582	Párizs	De umbris idearum (Az ideák árnya). Mnemonika.
1582	Párizs	Cantus Circaeus ad eam memoriae praxim ordinatus quam ipse ludiciarum appellat (Kirké éneke). Mnemonika.
1582	Párizs	II Candelaio (A gyertyás). Szatirikus színmű.
1583	Párizs	Ars reminiscendi et in phantastico campo exarandi (Az emlékezés művészete). Mnemonika.
1584	London	La cena de le ceneri (A hamvazószerdai lakoma). Elbeszélés, amelyben Bruno kifej-

		ti nézeteit a kozmológiáról és a végtelenről.
1584	London	De la causa, principle et unó (Az okról, elvről és egyről). További értekezés a végtelenről és a kozmológiáról.
1584	London	De l’infinito universo et mondi (A végtelen mindenségről és világairól). Kozmológia és egyetemes kopemikanizmus.
1584	London	Spaccio de la bestia trionfante (A diadalmaskodó állat elűze-tése). Bruno radikális szellemi modelljét magyarázó filozófiai értekezés.
1587	Párizs	Lámpás triginta statarum (A harminc szobor lámpása). Mnemonika.
1587	Párizs	De lámpádé combinatoria Lulliana (Raymond Lull összetett lámpása). Könyv

		az emlékezés művészetéről.
1590	Helmstedt	De magia (A mágiáról).
1590	Frankfurt	De imaginum, signorum et idearum compositione, ad omnia, inventionum, dispositionum et memoriae genera (A képek, jelek és ideák összetételéről). Mnemonika.
1591	Frankfurt	A Frankfurti trilógia, De immenso, De monade és De minimo. A brunói filozófia ösz-szegzése.
1591	(Befejezetlen.) Vázlat jelent meg 1590-ben    Frankfurtban, majd egy újabb Padovában 1591-ben.	De vinculis in genere (A kapcsokról általában). Bruno filozófiai és vallási nézeteinek összefoglalása.

Bibliográfia

Baigent, Michael és Leigh, Richard: The Inquisition, Viking, London, 1999

Berti, Domenico: Vita di Giordano Bruno, Torino, 1868 Bossy, John: Bruno and the Embassy Affair, Yale University Press, London, 1991 Bruno, Giordano: The Ash Wednesday Supper (Edward A. Gosselin és Lawrence S. Lermer ford. és szerk.), University of Toronto Press, 1977 Bruno, Giordano: The Expulsion of the Triumphant Beast, University of Nebraska Press, 1992 Boulting, William: Giordano Bruno: His Life, Thought and Martyrdom, London, 1914 Chamberlin, E. R.: The World of the Italian Renaissance,

Book Club Associates, London, 1982 Cochrane, Eric: Italy 1530-1630, Longman, London, 1988 Cohn-Sherbok, Lavinia: Who ’s Who in Christianity,

Routledge, London, 1998 Franzoi, Umberto: The Prisons of the Dogé ’s Palace in Venice, Electra Press, Milánó, 1997 Fowler, Alastair: Times Purpled Masquers: Stars and the Afterlife in Renaissance English Literature, Oxford University Press, 1996 Fumerton, Patrícia és Hunt, Simons (szerk.): Renaissance

Culture and the Everyday, University of Pennsylvania Press, 1999

Greenberg, Sidney (ford.): The Infinite in Giordano Bruno, New York, 1950 Gatti, Hilary: Giordano Bruno and Renaissance Science, Comell University Press, London, 1998 Hall, A. Rupert: From Galileo to Newton, Dover Publishing Company, New York, 1981 Holdén, Anthony: William Shakespeare: His Life and Work, Little Brown, London, 1999 Krieteller, P.Ő.: Eight Philosophers of the Italian Renaissance, Stanford University Press, 1964 Manchester, William: A World Lit Only hy Fire: The Medieval Mind and the Renaissance, Macmillan, London, 1993 Merback, Mitchell, B.: The Thief the Cross and the Wheel: Pain and the Spectacle of Punishment in Medieval and Renaissance Europe, Reaktion Books, London, 1999 Mercati, Angelo: II Summario dél Processo di Giordano Bruno, Studi e Testi, Vatikánváros, 1942 Naphy, William G. (szerk. és ford.): Documents of the Continental Reformation, Macmillan, London, 1996 Noprwich, John Julius: A History ofVenice, Penguin, London,

1983

Partner, Peter: The Murdered Magicians, Crucible, London, 1987

Procacci, Giuliano: History of the Italian People, Penguin, London, 1991

Rosenthal, Margaret F.: The Honest Courtisan, The University of Chicago Press, 1992 Rossetti, Lucia: The University of Padua, Edizioni Erredici, Padova, 1999

Singer, Dorothy: Giordano Bruno: His Life and Thought, New York, 1950

Spampanato, Vittore: Vita di Giordano Bruno, Messina, Olaszország, 1921

Stewart, lan, A.: Philip Sidney: A Double Life, Chatto and Windus, London, 1999 Trevor-Roper, H. R., The European Witch-craze of the Sixteenth and Seventeenth Centuries, Penguin, London, 1967

White, Michael: Leonardo: The First Scientist, Little Brown, London, 2000

White, Michael: Isaac Newton: The last Sorcerer, Fourth Estate, London, 1997 Yates, FrancesA.: The Art of Memory, Pimlico, London, 1992 Yates, Frances A.: The Rosicrucian Enlightenment, Routledge, London, 1972 Yates, Frances A.: Giordano Bruno and the Hermetic Tradition, University of Chicago Press, 1964

Magyar nyelvű ajánlott irodalom

Giordano Bruno: A végtelenről, a világegyetemről és a világokról (ford. Szemere Samu), Bukarest-Budapest, 1990

Giordano Bruno: Két párbeszéd (ford. Szemere Samu), Budapest, 1972

Giordano Bruno: A gyertyás (ford. Benedek Nándor), in: Olasz reneszánsz komédiák, Budapest, 1972., 207-384.

Leslie Dunton-Downer-Alan Riding: Shakespeare-kézikönyv (ford. Bozai Ágota), Budapest, 2004

Fónagy Iván: A mágia és a titkos tudományok története, Budapest, reprint, é. n.

Giordano Bruno és az inkvizíció. A velencei inkvizíció jegyzőkönyvei és egyéb dokumentumok, Budapest, 1952

Koltay-Kastner Jenő: Giordano Bruno a magyar irodalomban, It 1950. 2. sz. 101-107.

Márai Sándor: Erősítő, in: Történelmi regények /-//., Budapest, 2002

Raffy Ádárn: A máglya. Giordano Bruno életregénye, Budapest, 1962

Raffy Ádám: Ha Giordano Bruno naplót írt volna... Budapest, 1957

Vajda Mihály szerk.: Reneszánsz etikai antológia, Budapest,

1984

Michael White: Leonardo, az első tudós (ford. Gettó Katalin), Alexandra Kiadó, 2005

Fontosabb honlapok

Giordano Bruno könnyelműsége

www.astronomy.mps.html

Giordano Bruno, a modern világegyetem atyja

www.users.nais.com/-thack/bruno.html

New Advent

www.newadvent.org/cathen/03016a.html Giordano Bruno

www.Es.rice.edu/ES/humsoc/Galileo/Catalog/Files/bruno.html

Giordano Bruno életrajza

www.setileague.org/awards/brunoquo.html

Erin Looney: Giordano Brunoról

www.honors.unr.edu/fenimore/wt202/looney.html

John Patrick Michael Murphy: Giordano Bruno (1998)

www.infidels.org/library/modem/john murphy/giordanobruno/ html

Fred L. Wilson professzor: Tudomány és emberi értékek: Bruno, Brahe és Kepler

www. rit / edu/-fl wst v/bruno. h tml

Giordano Bruno, az elfeledett filozófus

www.aracnet.com/-atheist/hist/bruno.html

Giordano Bruno (World Socialist Web-Site) www.wsws.org/articles/200/feb200/brun-fl6.shtml

Giordano Bruno, a panteista vértanú

www.members.aol.com/pantheism/brunlife.html

Az előhírnök

www.entropy.me.usouthal.edu/harbinger/xvi/9/111/btrx.html

Történelmi kalauz (előadások a modern európai szellemtörténetről)

www.pagesz.net/stevek/intellect/lecture 8a.html

Fontosabb magyar nyelvű honlapok

Giordano Bruno-idézetek

http ://www. mcd. hu/idezetek/szerzok/bruno. html

Giovanni Sale SJ: Giordano Bruno, a filozófus, az eretnek és a mágus

http://ourworld.compuserve.com/homepages/merleg/202tal.

htm#sale

405 éve égették meg Giordano Brunot

http://www.mult-kor.hu/cikk.php?article=9179

Kaposi Márton: Giordano Bruno, a vándorhumanista

http://www.sulinet.hu/cgi-bin/db2www/ma/et_tart/

lst?kat=Agah&url=/eletestudomany/archiv/2001/0108/vandor/

vandor.html

Madarász Imre: Vértanú, szabadgondolkodó, misztikus Giordano Bruno-portrék Magyarországon

http://www.hitelfolyoirat.hu/arch/0308/muhely.html

Jegyzetek

/. fejezet: Egy máglyahalál előzményei

1    Jóllehet Brunot kiközösítették, a hivatalos iratokban mégis így nevezik: „Fr. Bruno.”

2    Vatikáni Levéltár, Római akta XXVI. Ezeket az anyagokat, illetve a velencei inkvizíció egyes iratait első ízben Vittore Spampanato tette közzé: Vita di Giordano Bruno (Messina, 1921), 599-786. o. Ezeket később felhasználta Giovanni Gentile Documenti della vita di Giordano Bruno (Firenze, 1933) című munkájában. Ezeket az iratokat kiegészítették Mercati 1942-ben megjelentetett leletei: II summario dél processo di Giordano Bruno (Studi e Testi, Vatikánváros).

3    Doc. Rom. XXIII. Ennek a szertartásnak az egyedüli célja Bruno ünnepélyes lealacsonyítása és megalázása lehetett, hiszen előzőleg már kiátkozták, vagyis évekkel ezelőtt kivetették az egyház kebeléből. Joggal feltételezhető, hogy Brunot külön erre a szertartásos megszaggatásra készült reverendába öltöztették.

4    A prior egyes vélemények szerint csak azért fenyegette meg Brunot a helyi inkvizítorral, hogy ráijesszen, és megpróbálja ,jó útra téríteni”, mielőtt túl messzire megy eretnek nézeteivel (Richard Westfall Galileo@rice.edu,

Albert Van Helden, 1995). Ha ez igaz, akkor Bruno menekülése a kolostorból eltúlzott reakció volt, és ezzel magára vonta az egyház haragját. Azonban Bruno ideológiája miatt sosem tudott volna beilleszkedni egy átlagos pap szerepébe, az ortodox állásponttól eltérő nézetei olyasvalakivé tették, aki mindig is összeütközésbe került volna a hivatalos tanítással, úgyhogy ha ekkor nem menekül el, akkor megtette volna ezt valamivel később.

II. fejezet: Prisca Theologica

5    Friedrich Engels: A természet dialektikája, 21. o.

6    Az ideológiáknak eme összecsapásával kapcsolatban Edward Gibbon: A Római Birodalom hanyatlása és bukása történetének (ez a könyv is szerepel a Vatikán Index Librorum Prohibitorumán) szerzője leplezetlen cinizmussal azt írta, hogy Nikaiában a kereszténységet egyetlen ióta osztotta meg.

7    Az ariánusok szektája még azután is sokáig fennmaradt, hogy a katolikus egyház kísérletet tett eltörlésére. Az egyik leghíresebb Ariosz-követő Sir Isaac Newton volt.

8    Erasmus népszerűsége akkora volt, hogy az egyháznak kezdetben nem is sikerült akadályokat gördítenie mestermüve, A balgaság dicsérete elé. Azonban az ellenreformáció csúcsán az inkvizíció megkezdte az anyaggyűjtést a nagy humanista szerző megvádolásához, és ez az erőfeszítés még halála után is folytatódott. 1544-ben, nyolc évvel Erasmus halála után a buzgó IV. Pál pápa ahhoz

a különös lépéshez folyamodott, hogy poszthumusz kiátkozta, majd összes müvét az Index Expurgatoriusra helyezte.

9    Az eredeti sor meglehetősen ártalmatlan. Lukács szerint: „Akkor monda az úr a szolgának: Eredj el az utakra és

a sövényekhez, és kényszeríts bejönni mindenkit, hogy megteljék az én házam.” (Károli Gáspár fordítása.)

10    Ezen kézikönyvek közül a legfontosabb a Gui állal 1324ben befejezett Practica Inquisitionis Heretice Pravitatis volt.

11    Sokáig azt hitték, hogy a boszorkányperek és oly sok ártatlan ember meggyilkolása csupán azoknak a felületes igazaknak volt az ügye, akik úgy vélték, hogy boszorkányok ezreinek álöltözetébe bújt gonosz erővel harcolnak. Ma már úgy tartják, hogy ez a szörnyűséges folyamat annak a páratlan nögyülöletnek volt a különösen elvadult kiáradása, amelyet az egyház hierarchiáján belül néhány nagy hatalmú ember tartott életben.

12    Egy ilyen szégyenteljes cselekedetet súlyosbít az a tény, hogy letartóztatása idején Szervét a vérkeringés felfedezésének határán járt, mégpedig hetvenöt évvel azt megelőzően, hogy William Harvey áttörő kutatásai eredményét 1628-ban megjelentette Exercitatio Anatomica de Motu Cordis et Sanguinis in Animalibus (Anatómiai esszé a vér és a szív mozgásáról az állatokban) című müvében.

1II. fejezet: Velence

13    Hihetetlen módon Rómának három pápája is volt

V. Sixtus 1590. augusztusi halála és VIII. Kelemen 1592. februári trónra lépése között. VIII. Orbán csak tizenkét napig uralkodott 1590 szeptemberében, XIV. Gergely tíz hónapig 1590 decembere és 1591 októbere között, végül pedig IX. Ince hatvankét napi uralma következett, ugyanennek az esztendőnek októberétől decemberéig. Mindegyik idős ember volt, és túlzott megterhelést jelentett számúkra ez a hivatal.

14    Ez a levél 1592. január 21-én kelt a brandenburgi Havekenthalban, és a bajorországi Michael Forgacznak írták. In: Acidalius, Valens; Epistle, A fratre editum, megjelent 1606-ban Frankfurtban, 10. o.

15    Mocenigo elsődleges érdeklődési területe az „emlékezés művészete”, vagyis a mnemonika volt, és ezt választotta a Frankfurtba Brunonak írt levelei témájául is. Ennek a titkos tudományágnak a tárgyalására a következő fejezetben kerül sor.

16    Doc. VI.

17    Doc. V.

18    Doc. VI.

IV. Prisca Sapienta

19 Egyes olvasók elcsodálkozhatnak azon, hogy az emberiségnek miért nem háromféle természetfilozófia, az okkult hagyomány és kereszténység szellemi fejlődésvonaláról szóltunk itt. Az utóbbit jó okkal mellőztük.

A keresztény tanítás nem fejlődik, ugyanis kőbe vésett mintákon alapul, és így képtelen a fejlődésre vagy bármi olyasminek a felkínálására, ami radikális vagy eredeti. Természetesen az okkult utat és a keresztény örökséget egyaránt hátráltatja az, hogy hiten alapuló gondolatrendszerekről van szó, de ami határozottan megkülönbözteti őket egymástól, az az, hogy a keresztény teológia hevesen ellenzi a változást vagy az újítást, ugyanakkor az okkult hagyomány a maga javára használja fel ezeket a dolgokat. Ha más nem is, de ez a megérzésre és újításra való hajlandóság egységbe kovácsolhatta a természetfilozófust

(avagy az élő szervezetekkel foglalkozó tudóst) a misztikussal vagy okkultistával, és lényegében mindketten azt tapasztalhatták, hogy csaknem teljesen összeférhetetlenek a teológiával, noha egyes alapvető irányaik közösek.

20    Az ókorban nem Arisztotelész volt az egyedüli, aki geocentrikus világmodellel állt elő. Ezt a téves elképzelést javasolta Arisztotelész kortársa, Eudoxosz is, majd Arisztotelész után fél évezreddel az alexandriai Hipparkhosz, Ptolemaiosz kortársa.

21    Lucretius, „Az atomok állandósága”, in: A dolgok természetéről {De rerutn natura, Kr. e. 60 körül).

22    Charles Mackay: „The Alchemysts”, Memoirs of Extraordinary Popular Delusions, Richard Bentley, London, 1984, 105-107.o.

23    Ott egyébként jó társaságba került. Az égitestek körforgásáról 1835-ben került le a listáról, de az 1948-as lista (az utolsó, amelyet közzétettek) még mindig tartalmazta Boyle, Hume, Hobbes, Voltaire, Zola és természetesen Bruno teljes müveit. Bruno kortársai is képviseltették magukat a listán: Campanella Napvárosa és Telesio De natura rerum iuxta propria principia című müve egyaránt felkerült rá már megjelenése időpontjában. Ennél meglepőbb lehet talán, hogy köztük szerepeltek A Római Birodalom hanyatlása és bukása, a Bovaryné, valamint Locke, Kant, Descartes, Fludd, Mill, Bergson müvei és

a modem civilizáció sok más fontos irodalmi kincse is.

24    Lásd E. McMullin: „Bruno and Copernicus”, Isis 78, 1987, 55-74. o.

25    Giordano Bruno: A hamvazószerdai lakoma (Cena de le ceneri), I. párbeszéd.

26    Erre Isaac Casaubon világított rá 1614-ben.

27    A csillagjóslást sok értelmiségi komolyabb megfontolásra sem érdemes dolognak tartotta. Leonardo megvetette

Ambrogio Varese da Rosate udvari csillagjóst, akivel Lodovico Sforza milánói herceg pártfogásával kénytelen volt együtt dolgozni, Pico della Mirandola pedig heves támadásokat írt eme mesterség ellen De Astrologia című munkájában.

28    Egyik legfontosabb könyvében a Sigillus Sigillontmban (Pecsétek pecsétje) Bruno hihetetlen éleslátással ír arról, hogy az alkimisták sohasem érnek el sikert a bölcsek köve utáni véget nem érő kutatásukban, de utazásuk során sok olyasmibe botolhatnak, ami hasznos lehet a természetfilozófusok számára is. Ez igaznak is bizonyult, mert az alkimisták semmit sem értek el, aminek tartós elméleti értéke lett volna, viszont sok értékes laboratóriumi technika és a ma is használt felszerelések legkorábbi formárnak kifejlesztése az ő müvük.

29    Giordani Bruno: De la causa, principio et unó, London, 1584. Magyarul: Párbeszédei az okról, elvről és egyről és a végtelenről, a világegyetemről és a világokról, Franklin, Budapest, 1914. Új kiadás: Helikon, Budapest, 1972

30    Emst Cassirer: Essay on Mán: Introduction to the Philosophy of Humán Culture, Berlin, 1944.

31    Bruno könyvei az emlékezés művészetének tárgyköréből: De umbris idearum (Az ideák árnyai 1582), Cantus Circaeus ad eam memoriae praxim ordinatus quam ipse ludiciarum appellat (Kirké éneke 1582),

Ars reminiscendi et in phantastico campo exarandi (Az emlékezés művészete 1583), Lámpás triginta statarum (A harminc szobor lámpása 1587) és De imaginum, signorum et idearum compositione, ad omnia, inventionum, dispositonum et memoriae genera (A képek, jelek és ideák összetételéről 1591).

32    Ezek közül sok elveszett, némelyik pedig sohasem jelent meg. Bruno legalább két színdarabot is írt. Ezek közül

legismertebb az II Candelaio (A gyertyás), a szatirikus vígjáték, amelyet első párizsi tartózkodása idején, 1582 táján írt. (Lásd a III. függeléket.)

33    A kvintettbe tartozik a De l ’infinito universo et mondi (A végtelen mindenség és világai), a nem matematikai kozmológia másik jelentős müve is.

V fejezet: A velencei per

34    Doc. I.

35    Doc. II.

36    Doc. II. A varázskönyv, amiről Mocenigo ír, a Hermész és Ptolemaiosz pecsétjei volt, amelyről tudjuk, hogy Bruno tulajdonában volt elfogásakor.

37    Doc. V.

38    Doc. I.

39    Doc. III.

40    Doc. VII.

41    Doc. XI.

42    Doc. XIII.

43    Doc. I.

44    M. S. Fr 20309, föl. 345, V. sqq. Bibliothéque Nationale.

45    A velencei per során Mocenigo azt is állította, hogy Bruno számos alkalommal megszegte tisztasági fogadalmát. Érdekes megjegyezni, hogy a velencei inkvizítorok ezzel sem foglalkoztak, ez a tény pedig tovább erősíti azt a gyanút, hogy nem akarták mindenféle mellékes dologgal elhomályosítani a központi kérdéseket.

46    Doc. IX.

47    Doc. XII.

48    Registres du Consistoire: Vol. De 1577-79. Genfi Egyetemi Könyvtár.

49    Doc. XII.

50    Doc. IX. Ezzel a hugenották és a katolikusok közti vallási konfliktusra utalt, amely az 1572-es Szent Bertalan-éji mészárlásban érte el tetőpontját.

51    Doc. IX.

52    John Bossy: Giordano Bruno and the Embassy Affair,

Yale University Press, 1991.

53    Doc. IX.

54    Doc. XVII és Doc. XI.

55    Akadhat olyan olvasó, aki elcsodálkozik azon, hogy vajon az olyan ismert eretnekeket, mint Bruno, miért nem hurcolták el Európa bármely részéből, majd kényszerítették tanai visszavonására, vagy végezték ki Rómában. Talán furcsának tűnhet, de az egyház nem kedvelte az ilyen eljárásokat. Az inkvizíció mindig azt akarta, hogy az eretnek önszántából jöjjön oda, majd jámborul vallja meg tévelygéseit, hogy mindenki lássa és hallja. Mielőtt kivégzett volna egy eretneket, az inkvizíció mindent elkövetett, amit csak tudott, hogy tanai visszavonására bírja az áldozatot, és nyíltan kijelentse, hogy hamis gondolatok tartották rabságukban egészen addig, amíg az igazság fénye felé nem kalauzolták őt.

56    Ezek a művek a Trivium (A grammatikáról, retorikáról és dialektikáról) és a Quadrivium (Az aritmetikáról, matematikáról, asztronómiáról és zenéről) voltak, amelyek együttesen alkották azt a hét könyvet, amelyet Bruno fentebb említett.

57    Doc. IX.

58    A túlzsúfolt velencei börtönök különösen kellemetlen helyek lehettek. Brunot a bűncselekményei miatt magánzárkában tartották. A hatóságok nem akarták, hogy prozelita

tevékenységet folytasson a foglyok között, és magával ragadja hallgatóságát.

Egy esztendővel Bruno bebörtönzése előtt egy előrelátó helyi orvos, Giovanni Ottato hivatalos jelentésében elítélően szólt a fogvatartottakkal szemben tanúsított bánásmódról. Egész sor problémát vetett fel a velencei börtönrendszerrel kapcsolatban, rávilágított a bentlakók körében terjedő járványok gyakoriságára, amelyet az egészségtelen körülmények, a rossz levegő, a rengeteg patkány és a romlott börtönkoszt idézett elő.