VI.

Viszályok Rómával

Minthogy Amerika szellemisége minden jelenlegi országnál és népnél inkább és olyannyira sokkal tartozik a múlt óvilági vértanúi nemes seregének, ezért ránk hárul, hogy megtisztítsuk ezeknek a vértanúknak a nevét és életét, és jelzőfényként megőrizzük őket a tiszteletteljes csodálat számára. Legjellemzőbben pedig, és talán mindannyiukat képviselve, joggal helyezhetjük manapság és a jövőben is Giordano Brunot Újvilágunk hálás szívébe és emlékezetébe.

Walt Whitman

Severina bíboros rajongott a gyilkolásért és a csonkításért. Amikor eljutott hozzá a párizsi hugenották 1572-es lemészárlásának híre, azt „nevezetes és nagyon örömteli napnak” nevezte. Amikor éppen nem Rómában intrikált, akkor Itáliában egész közösségeket zaklatva utazgatott, nyomában kínzás és gyilkolás járt. Azonban legalábbis kezdetben békén hagyta a velenceieket. A Velencéből érkező hírekre amelyek szerint

véget ért Bruno pere összehívta a római inkvizíció kongregációját, amely felett a Vatikán második számú legfontosabb embereként ő maga elnökölt.

A kongregáció 1592. szeptember 12-én ült össze, és gyorsan úgy döntött, hogy bármi áron ráveszi Velencét, hogy adja át neki a foglyot. Bruno eretneknek vallotta magát, Rómáéval vetélkedő teológiát igyekezett létrehozni, ezért magának a Szent Hivatal felügyelete alá tartozó egyházi törvénykezésnek kell ítélkeznie felette. Severina levélben kérte a velencei Collegiótól, hogy Brunot, az eretneket adják át Ancona nagytiszteletű kormányzójának, aki a foglyot őrizet mellett Rómába kísérteti.⁸⁴ A levél szeptember 17-én ért Velencébe, és Tominaso Morosini állami ülnök olvasta fel a velencei inkvizíció előtt.

A bírákat nem érte váratlanul a fordulat, de a továbbiakban is elővigyázatosan cselekedtek. Tudták, hogy nem adhatják ki Brunot a dózse személyes és hivatalos jóváhagyása nélkül, azonkívül tisztában voltak a helyzet különös érzékenységével is. Megvárták tehát a következő római postát, amellyel újabb, erőteljesebb hangvételű levél érkezett. Miután ezt szeptember 28-án felolvasták az inkvizíció Szent Bírósága előtt, a Saluzzói Gabrielle atyából és Tommaso Morosiniből álló képviseleti bizottság a kormánytanács jelenlétében találkozott Pasquale Cicogna dózséval, a Collegio dei Saviiban (a köztársaság tanácsterme). Beszámoltak a Rómából érkezett követelésekről, az inkvizítor atya pedig kifejtette az ügy részleteit.

- Bruno jelentette ki nem egyszerűen eretnek, hanem az eretnekek vezetője, szervező és lázadó. Összeadta magát a protestánsokkal, kiugrott szerzetes, aki nyíltan dicsérte az eretnek Erzsébet angol királynőt, okkult müveket írt, amelyekkel megkísérelte aláásni az egyház szentségét. Sürgetem a tanácsot, hogy a lehető legnagyobb sietséggel cselekedjen ebben az ügyben. Van egy hajónk, amely készen áll arra, hogy azonnal elszállítsa a foglyot, amint ön jóváhagyja ezt a lépést.

Pasquale Cicognát azonban nem hatották meg az inkvizítor atya szavai. Neki nem mondhatja meg a pápa, hogy mit tegyen, úgyhogy kurtán megtagadta a döntést.

- Megfontolom a kérdést válaszolta szárazon, majd miközben az inkvizíció képviselői távoztak, tüntetően más ügyekkel kezdett foglalkozni.⁸⁵

A közelmúlt többi dózséjához hasonlóan Cicogna is aggódva figyelte a reformáció óta még mindig hátráló Vatikánt, amely megújuló erőfeszítéseket tett az egyház e világi hatalmának újrakovácsolására és lelki egyeduralmának támogatására. A közelmúlt pápái katonai hadjáratokba ölték a pénzt és az erőforrásokat, amellyel értékes új területeket szereztek. Róma pillanatnyilag kétségkívül Velence szövetségese volt, de a politika a maga útján ment a félszigeten, bármikor jóformán minden előjel nélkül irányt változtathatott. Cicogna tudta, hogy kényes a kérdés, és diplomatikusan kell cselekednie, de köteles megőrizni a nemzeti büszkeséget.

A tanáccsal való találkozás délutánján az inkvizítor atya visszament a tárgyalóba, és megkérdezte, rendeződött-e már az eretnek ügye. Még nem döntöttek ebben a komoly kérdésben, és mivel egyéb fontos államügyeket is meg kellett vitatni, a tanács és a dózse alkalmasabb időpontra halasztott mindenfajta vitát.⁸⁶

A napok múltak, az inkvizítorokhoz pedig semmilyen hír sem érkezett a tanácstól, pedig a háttérben titkos lépések történtek Giordano Bruno sorsát illetően. Luigi Donato velencei követ október 10-én kapott egy október 7-én kelt levelet, amelyben az állt, hogy a pápai kérést nem teljesíthetik, mivel az sértené a velencei inkvizíció jogkörét, és elfogadhatatlan precedenst teremtene. Az egész azzal a kéréssel zárult, hogy a követ jókívánságokba csomagolva továbbítsa ezt az üzenetet a pápai hivatalnak.⁸⁷ Donato még aznap válaszolt, és kijelentette, mindent megtesz, hogy kellően diplomatikusan átadja az üzenetet, és ha bármiféle vita alakulna ki, igyekszik a tőle telhető leggondosabban eljárni.⁸⁸

Ebből is látható, hogy a tanács a velencei inkvizíciót használva ütközőként igyekezett a döntésért való felelősséget áthárítani, és az államot kihagyni a városban bebörtönzött eretnek felett kialakult politikai viszályból. Először úgy tűnhetett, hogy működik is. A velencei kormány a következő három hónapban semmit sem hallott Bruno ügyéről, aki pedig ez idő alatt elszigeteltségben, lényegében elfeledve élt cellájában.

Három nappal 1592 karácsonya előtt az ügy újra felszínre került. Az apostoli nuncius a velencei inkvizíció egy titkos összejövetelén újra felszólalt, és megismételte a Bruno ellen felhozott vádakat. Rámutatott arra, hogy a férfi nem velencei, hanem nápolyi, és már évekkel korábban is eretnekséggel vádolták Rómában és Nápolyban. Hozzátette, hogy az elmúlt években sok más hasonló ügy került át a velencei bíróságtól a Szent Római ítélőszékre, és nem árt szem előtt tartani, hogy a római bíróság a legfőbb egyházi hatóság. Érvelését alátámasztotta Bruno bűncselekményeinek elvetemült jellegével. Kijelentette, hogy a velencei hatóságok nyilván képesek megfelelően kezelni a mindennapi ügyeket, de Bruno olyan súlyos eset, hogy ezzel magának a Szent Hivatalnak kell foglalkoznia.

Ezen a napon tért vissza Donato Velencébe egy jelentéssel, amelyben beszámolt a pápával való találkozásáról. A követ szerint Kelemen ráhagyta volna Velencére, hogy foglalkozzon Brunoval, de Severina bíboros személyesen és erőteljesen közbeavatkozott. Ő volt az, aki elküldte a nunciust, hogy szóljon újra a velencei inkvizícióhoz és terjessze az ügyet újra a dózse és tanácsa elé.⁸⁹ Ezt hallva a nunciust behívatták, és röviden annyit mondtak neki, hogy a Collegio hamarosan összeül, és alaposan megfontolja Őszentsége kérését. Ezt a választ azután nyomban továbbították a türelmetlen Severina bíborosnak Rómába.

Itt már nyilvánvalóvá válhatott a dózse és tanácsa előtt, hogy Giordano Bruno kellemetlen problémája korántsem szűnt meg, és politikailag kielégítő megoldást kell találni. De vajon mitévők legyenek? Egyfelől nem akarták provokálni a pápát azzal, hogy egyetlen eretnek miatt sértő levelet írnak neki. Másfelől viszont a tanácsnak gondolnia kellett a saját Velence népe előtti tekintélyére is. A nemzeti büszkeség fontos kérdését nem lehetett szőnyeg alá söpörni.

Végül megszületett a válasz, amelyet ugyan nem a tanács, hanem egy jogász, a kor leghíresebb velencei ügyvédje az ötletességéről és hajlékony fogalmazási stílusáról nevezetes Federigo Contarini írt meg. Kétségbeesetten kiutat keresve a Bruno körüli veszedelmes politikai zűrzavarból, a tanács 1593 januárjában Contarinihez fordult. Az ügyvédnek nem tartott sokáig megoldani a problémát.

Contarini átvizsgálta a vádlott és a tanúk vallomását, a per hátterét, valamint a vita tárgyát képező anyagot, Bruno müveit. Az inkvizíció előtt Contarini így vallott:

- Bruno eretnekekkel adta össze magát, Angliába menekült, ahol a sziget szokásai szerint élt, majd Genfben folytatta kicsapongó és ördögi életét. Azonban Bruno ismerte el Contarini - kiváló és kivételes eszét bárki megirigyelheti. Müveit és éles elméjű. Mégis, eretnek cselekedetei roppant súlyosak.

Természetesen ez a nyilatkozat semmi újdonsággal nem szolgált. A velencei hivatalnokok már minden lehetségeset tudtak Bruno „kicsapongó és ördögi életéről”, és a férfi gondolatai melletti érvelés sehová sem vezette volna őket egy összecsapásban a Szent Hivatallal. A rendelkezésre álló anyagból azonban Contarini gyorsan megtalálta az ügy megoldásához vezető utat. Ezzel tisztázhatta a velencei kormányt a tömegek előtt, és leszerelte a közvélemény bármiféle akadékoskodását.

Az inkvizíció mutatott rá Contarini átsiklott két nyilvánvaló tény felett. Bruno nem velencei állampolgár, tehát először is nem számíthat Velence védelmére. Másodszor pedig ami ennél is fontosabb a kereskedelmet olyannyira szem előtt tartó velenceiek számára Bruno anélkül árusította könyveit Velencében, hogy adót fizetett volna. A vádlott folyamatosan hangoztatta abbéli szándékát, hogy az egyház fogadja vissza kebelébe, és kinyilvánította azt az óhaját is, hogy közvetlenül Őszentségéhez intézhessen beadványt. Miért akadályozná meg öt bevallott óhajának beteljesülésében ez az állam?⁹⁰

Contarini mestere volt a jogi csűrés-csavarásnak, amely kapóra jött a dózsénak, a tanácsnak és a csalódott velencei inkvizíciónak is. Contarini előadását érdekes módon azzal a kéréssel zárta, hogy részvétele maradjon titokban a közvélemény előtt. Ennek leginkább valószínű oka az lehetett, hogy a jogásznak hasznos kapcsolatai voltak a velencei értelmiségiek körében. Olyan emberek, akikkel Bruno is barátságot kötött, és akiket nem tudott volna egykönnyen meggyőzni az általa kimódolt megoldás felől.

Miután megvitatták Contarini javaslatát, behívatták a nunciust, és személyes üzenetet küldtek vele Rómába:

-Az ügy kivételes körülményeit figyelembe véve az eretnek Bruno átadatik a nunciusnak.

Ugyanezen a napon a tanács egy másik levelet is küldött a római velencei követnek, utasítva, hogy kovácsoljon akkora politikai tőkét az ügyből, amekkorát csak lehetséges. A vita végkimenetele csakis a Velence és Őszentsége közti kapcsolatok erősítését szolgálhatja.⁹¹

Azonban Giordano Bruno számára Contarini csavaros megoldása azt jelentette, hogy eltávolították Itália egyik olyan területéről, ahol esetleg esélyt kapott volna a szabadságra, és talán lehetőséget álmai zavartalan üldözésére. Másnap a foglyot kihozták cellájából, vasra verték, és maximális biztonsági óvintézkedések mellett hajóra tették, majd Anconába szállították. Onnan Bruno lóháton tette meg utolsó útját a Via Flaminia egyik leágazásán, majd tovább Rómába, ahol már várták a vatikáni börtönök.

VII.

Vér a padlón, tűz a lélekben

Az egyház mai eljárása nem azonos azzal, amit az apostolok alkalmaztak, akik prédikálással és példamutató élettel térítették az embereket. Manapság azonban aki nem akar katolikus lenni, annak bűntetést és fájdalmat kell elszenvednie, mert nem szeretetet, hanem erőszakot alkalmaznak. A világ így nem mehet tovább, mert nincs más, csak tudatlanság, és nincs olyan vallás, amely jó lenne.

Giordano Bruno

Miközben Brunot átvitték az örök várost átszelő Tiberisen, bizonyára felpillantott a Castel Sant’Ange/o (Angyalvár) hengeres tömegére. Korábban is látta már, amikor tizenhat évvel ezelőtt első ízben járt a városban. Talán eszébe jutott a történet, amelyet minden jó katolikus gyermeknek elmeséltek:

Egy szörnyű pestisjárványt követően, 590-ben, Nagy Szent Gergely pápának látomásban megjelent Mihály arkangyal a vár

tornyának tetején, és visszatolta hüvelyébe kardját. Gergely számára ez a látomás a pestis végét jelezte, és ez a zord, csúf monolit innen nyerte a nevét. A Castel Sant ’Angelo századokon át a jámborok menedéke és a bűnösök, eretnekek elképzelhetetlen fájdalmainak színtere volt. VII. Kelemen pápa a falai között húzta meg magát, amikor Rómát 1527-ben csupán hatvanhat esztendővel Bruno odaérkezése előtt feldúlták a Habsburg-csapatok. Több mint ezer éven keresztül a Vatikán minden fontosabb foglya a méteres vastagságú falak mögé került, és itt kaptak helyet az inkvizíció börtönei is. A római inkvizíció pincebörtönei a maguk idején is hírhedtek voltak, de még manapság is rémületesnek tűnnek. El sem tudjuk képzelni azokat a halálsikolyokat, amelyek egykor bent, a mindent átható sötétségben, az alacsony mennyezetü és nyirkos cellákat összekötő folyosókon visszhangzottak. A gyászos hangulat csak fokozza a félelmet, növeli az éberséget, és táplálja a belső démonokat. Aki manapság végigsétál ezeken a helyiségeken, biztos lehet abban, hogy néhány folyosóforduló után újra napfényre kerül, és beszívhatja a szabadság mámorító levegőjét. Akit azonban az inkvizíció zárt be ide, az örökre nélkülözte ezt az érzést.

Ha pedig még nem elég a klausztrofóbiából, a szagokból és a szellemekből, a tucatnyi egyforma cellán túl, egy keskeny folyosón végighaladva a látogató egy nem egészen két négyzetméter alapterületű, magas mennyezetű kamrában találhatja magát. A falakon körben kötelek és drótok lógnak. Az egyik oldalon megfeketedett rostély hever, és több mint két méter magasan falba illesztett kovácsoltvas gyűrűk láthatók. Ha becsukjuk a szemünket, szinte érezhetjük a vér ízét, a megperzselt hús bűzét, és hallhatjuk a halálsikolyokat. A fali gyűrűket folyamatosan használták, a rostélyon pedig állandóan lobogott a tűz, mivel ez volt a sötétség és a keresztény gonoszság középpontja, a római inkvizíció kínzókamrája.

Ami keveset az ártatlan hívek tudhattak ezekről a helyiségekről, attól is a hideg rázta őket. Bárki, és valóban bárki elég szerencsétlen lehetett ahhoz, hogy kinyújtóztatva kínpadra vonják, vagy egy fali gyűrűhöz bilincseljék, és fehéren izzó égetővassal találja szemközt magát. Azonban még az inkvizíciónak is megvoltak a bűntetési fokozatai, a finom különbségtételek az üldözésben. Akiket az egyház ellen elkövetett viszonylag jelentéktelen bűnökért ítéltek el, illetve akik teljes megbánást tanúsítottak, azok számára ott volt a murus largus, a tág falú, avagy a közönséges börtön. A foglyok itt találkozhattak és beszélgethettek egymással, csomagot és élelmet kaphattak a külvilágból, és kiegészíthették az állam által biztosított sovány fejadagokat. Akiket komolyabb bűnökben találtak vétkesnek vagy eretnekség miatt ítéltek el, azokra keményebb bűntetés várt, a murus strictus, vagyis a szűk falú börtön. Itt a foglyot a nap huszonnégy órájában magánzárkában tartották, ahol gyakorlatilag éheznie kellett. Az étrend az inkvizíció egyik alapító atyja, Bernard Gui szerint „a szenvedés kenyeréből és a bánat vizéből” állt. Ami pedig a legszélsőségesebb eseteket illeti, volt még egy ennél is durvább rendszer, a murus strictissimus, amelyet szuper föld alatti börtönnek nevezhetnénk, és amelyben a foglyot bokájánál és csuklójánál megbilincselték. A cellába senki sem léphetett, az élelmet az ajtórésen csúsztatták be. A bebörtönzésnek ezt a formáját azok számára tartották fenn, akiket a leginkább égbekiáltó, egyházellenes bűnök miatt ítéltek el.

Brunot a középső kategóriába sorolták. Abból a pár fennmaradt feljegyzéstöredékből tudjuk, amelyben arról számolnak be, hogy élelmet kér. Ahogy Velencében, úgy ezekben a föld alatti börtönökben fogva tartottak is a külvilágra, a barátokra, a családra vagy olyan kegyes testvériségekre voltak utalva, amelyek számára néha lehetővé tették, hogy felkeressék a citadellát. Még ilyenkor is az élelem legnagyobb része az őrök és tisztek asztalára került, és csak a maradék jutott el a foglyokhoz. Aligha meglepő tehát, hogy az inkvizíció számos vendége éhhalált halt még azelőtt, hogy egyáltalán megfelelőképpen megkínozták volna.

Mégis mivel az emberséges fenyítés látszatát akarták fenntartani a római inkvizíciónál nagyon szigorú szabályok kötötték meg a kínzást végrehajtó személy kezét. A pápai inkvizíció már a tizenharmadik században részletes utasításokkal ellátott kézikönyveket készített az inkvizítor számára, és ezek egészen addig használatban maradtak, amíg a gyakorlatot négy évszázaddal később törvénytelenné minősítették.

„A kínzást olvashatjuk a kézikönyvben a kijelölt bírák akaratával és lelkiismeretével összhangban kell lefolytatni, a jog, a józan ész és a jó lelkiismeret szerint. Az inkvizítoroknak ügyelniük kell arra, hogy a kínzási ítélet megalapozott legyen, az alábbi példa szerint.”⁹² Azonban minthogy az inkvizíció összes eljárása teljes titokban zajlott senki sem tudja pontosan, hogy milyen szörnyűségeket követtek el az Úr nevében.

Az inkvizítorok kétségtelenül rugalmasan értelmezték a szabályokat. A kézikönyv megszabta, hogy ugyanolyan módon csak egyszer szabad megkínozni egy foglyot. Azonban ez csak jelentéktelen, átmeneti akadályt jelentett, mivel hamar rájöttek, hogy ha az inkvizítor mégis meg akar ismételni egy kínzást, akkor azt pusztán az előző folytatásaként rögzítették.

Az inkvizíció működésének kezdeti időszakában a papok nem végezhettek kínzást, mert a pápa akkoriban elképzelhetetlennek tartotta, hogy megengedje a világiak lelki szükségleteinek ilyen kielégítését. A papok csak felügyeleti szerepkörben lehettek jelen, és hivatásos kínzókat alkalmaztak. 1256-ban azonban IV. Sándor pápa arra a következtetésre jutott, hogy ha minden kínzáson legalább két pap van jelen, akkor mellőzhetik a felbérelt hóhért, utána pedig még akkor is, ha a legelvetemültebb testi szenvedéseket okozták feloldozhatják egymást. A bulla így rendelkezett:

„A kolduló rendek provinciálisai jelöljenek két vagy több társat az inkvizítorok mellé, kifejezetten azzal a céllal, hogy feloldozzák őket bármiféle szabálytalanságok alól, amelyekkel találkozhatnak munkájuk végzése során.”

A kézikönyv további rendelkezése volt, hogy a fogolynak nem szabad a vérét ontani. Ennek oka nem világos, de valószínűleg abból az elgondolásból származik, amely szerint ha a foglyon vágást ejtenek és az vérzik, akkor esetleg Krisztussal azonosítja magát, és belső erőt meríthet. Az is lehetséges, hogy azért igyekeztek olyan állhatatosan kerülni a vérontást, mert úgy vélték, hogy így eltávolodnak Krisztus üldözőitől és kínzóitól, akik a keresztre feszítés során az Úr vérét ontották. Bármi is volt ennek az elferdült önkorlátozásnak az oka, pusztán annyit jelentett, hogy valamivel több képzelőerővel kellett rendelkeznie a hóhérnak. Kizárólag olyan kínzás volt megengedett, amely maximális fájdalmat okozott, ugyanakkor az áldozat testét többé-kevésbé épen hagyta.

A vízpróba során a foglyot hatalmas mennyiségű víz lenyelésére kényszerítették, rendszerint tölcséren, de olykor szájba erőltetett rongyon keresztül. Ennek egyik változatánál befogták a fogoly orrát, és a vizet lassan csorgatták le a torkán, amellyel fuldoklást idéztek elő. Az inkvizítor ekkor hagyta lélegzethez jutni a foglyot, majd rögtön újra kezdődött az egész, és addig tartott, amíg meg nem szerezték a beismerő vallomást.

Az inkvizítorok kedvence a tűzpróba volt. A teste teljes hosszában megkötözött foglyot lobogó tűz elé helyezték. Miután bezsírozták a lábát, az inkvizítor közelebb tolta az áldozatot a lángokhoz, olyannyira, hogy a lába megsüljön. Ekkor esélyt adva a fogolynak, hogy beszéljen ellenzőt helyeztek a tűz elé, majd újból elvették, ha a vallomással elégedetlenek voltak.

Astrappadónál, avagy a csigázásnál a fogoly bokáit és csuklóit a háta mögött összekötötték. Erős kötéllel felrántották a mennyezetig, és az inkvizítor tetszése szerinti ideig otthagyták függeni. Ezután minden előzetes figyelmeztetés nélkül meghúztak egy kart, a kötél elszabadult, a fogoly pedig lezuhant. A kötél csak annyit engedett, hogy a foglyot fél méterre a padlótól hirtelen megállásra kényszerítse a zuhanásban. Egyfajta bungee jumping volt ez, rugalmas kötél nélkül, amely többszörös ficamokat és rettenetes kínokat okozott.

A kerék volt az inkvizíció által alkalmazott legkorábbi, és egyben legnépszerűbb kínzóeszköz. A katolikus szélsőségesek között a Nyugat-indiai-szigeteken még 1761-ben is használták. Enyhébb változatánál a foglyot akit kezénél és lábánál fogva rákötöztek a kerékre többször is megkorbácsolták. Ha azonban a vallomás bizonytalan maradt, akkor vasrudakkal összezúzták a térdét, és eltörték a végtagjait.

Az inkvizítorok technikái közül a kínpad volt a leghíresebb. Ez az ötletes szerkezet apránként kinyújtotta a szerencsétlen fogoly testét. Az áldozat válaszai függvényében az inkvizítor az általa választott sebességgel forgatta meg a tekerőket a kínpad két végén, és ezzel addig nyújtotta az izmokat és ínszalagokat, amíg szélsőséges esetekben a végtagok kificamodtak a helyükből, a test pedig a szétszakadás határára érkezett, és a belső vérzés lassú, kínos halálhoz vezetett.

A kínzás végső formáját a legállhatatosabb, legmakacsabb foglyok, a legrosszabb fajta eretnekek számára tartogatták. A strivaletto vagy brodequins négy durva fadarabból állt, amelyet erős kötéllel kötöttek a bokához. Az inkvizítor kalapáccsal faékeket vert a deszkák és a fogoly bokái közé. Szélsőséges esetekben, amikor a fogoly továbbra sem volt hajlandó információt szolgáltatni, akár nyolc ilyen éket is beverhettek, amíg a kötelek mélyen bevágtak a lábszárba, a bokacsont pedig valósággal szétrobbant.

A foglyok azonban gyakran vallomást tettek már azelőtt, hogy megkínozták volna őket.

A kínzóeszközök puszta látványa és annak részletes leírása, hogy mi vár rájuk, érthető módon eléggé elrettentő lehetett.

Azonban némely áldozat vagy figyelemre méltó ellenállást tanúsított, vagy a vallomását nem tekintették kielégítőnek. Ezekben az esetekben az inkvizítorok a megfélemlítést, valamint a fogoly folyamatos feszültségben tartásának pszichológiai módszerét alkalmazták.

A kínzást folyamatosan elhalasztották, és időt biztosítottak, hogy az áldozat elgondolkozzon a rá váró borzalmakon. Így az inkvizítorok gyakran megszerezték azt az információt, amelyet akartak. A szerencsétlen foglyokat azért többnyire persze mégis megkínozták tűzzel, vízzel és kötéllel.

Egyes pápák komolyan megpróbálták az inkvizíció tevékenységét ellenőrzés alá vonni. 1306-ban V. Kelemen vizsgálatot rendelt el az inkvizíció kínzási módszereivel kapcsolatban, utóda, XXII. János pedig törvényeket hozatott a korlátozására. Egy 1317-es pápai rendeletben kiegészítve a szabályozást kijelentette: „Kínozni csak érett és megfontolt mérlegeléssel lehet.” Bármi is volt János szándéka, a kiegészítése hajítófát sem ért, és szinte semmi eredményt nem hozott. János ezután további utasításaiban leszögezte, hogy mielőtt a foglyot kínzásnak vetik alá, egy inkvizítornak be kell szereznie az egyházmegye püspökének jóváhagyását, feltéve, hogy ez nyolc napon belül lehetséges.

Az inkvizíció számos magas rangú tagja erőteljesen szembehelyezkedett ezzel. Bernard Gui főinkvizítor különösen nagy hangon bírálta ezt a szabályt, és azt állította, hogy gátolja az inkvizíció munkáját. Ez persze túlzott reakció volt, hiszen János rendeletének erejét az a tény is korlátozta, hogy ha a püspök engedélyét nem sikerült a kínzás előtt nyolc napon belül beszerezni, akkor az inkvizítorok a saját szakállukra is cselekedhettek.

A Bruno Castel Sant’Angelóbán töltött hét esztendejéről nagyon csekély mennyiségű hivatalos feljegyzés szól, úgyhogy nem tudjuk egyértelműen megmondani, vajon alaposan megkínozták-e. Mindazonáltal nehéz elképzelni, hogy egy ilyen előéletű ember, aki ráadásul ennyi időt töltött a római inkvizíció börtönében, ne szenvedte volna el fogva tartói és üldözői szadizmusát. Ismerjük ezeknek az embereknek a gonoszságát, és azt is tudjuk, hogy miként éreztek Giordano Bruno, talán valamennyi kor leggyűlöltebb eretneke iránt.

VIII.

Az inkvizíció börtöneiben

Bebizonyítjuk nekik, hogy gyöngék, hogy szánalomra méltó gyermekek, de a gyermeki boldogság mindennél édesebb. Félénken fognak ránk nézni, és ijedtükben hozzánk bújnak, mint a csirkék a kotlóshoz. Csodálnak bennünket, és rettegnek majd tőlünk, de büszkék is lesznek, hogy mi olyan hatalmasak és olyan okosak vagyunk, hogy meg tudunk zabolázni egy ilyen ezermilliós szilaj csordát. Elernyedve fognak remegni a haragunktól, elméjük megretten, a szemük sírós lesz, mint a gyermekeké és az asszonyoké, de egy intésünkre ugyanolyan könnyen csapnak át a vidám nevetésbe, a derűs örömbe, a boldog gyermeki énekbe. Igen, mi munkára kényszerítjük őket, de szabad óráikban gyermeki játékká alakítjuk át az életüket gyermekdalokkal, kórussal és ártatlan táncokkal. Ó, mi megengedjük nekik a bűnt is; ők gyengék és gyámoltalanok, és szeretni fognak minket, mint a gyermekek, azért, mert megengedjük nekik, hogy vétkezzenek.

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij:

A nagy inkvizítor

A feljegyzések szerint Bruno 1593. február 27-én vettetett a római inkvizíció börtönébe.⁹³ Az ezt követő csaknem hat esztendő folyamán azonban semmi közelebbit sem tudunk róla. Nem maradt fenn hivatalos feljegyzés Bruno római börtönben töltött első hat évéről. Erről az időszakról az ismereteink csupán látogatóktól származó elejtett megjegyzésekből, beszámolótöredékekből, szórványos elbeszélésekből és a korábbi eretnekek sorsának mintáit követve származnak.

Számos elmélet született erre a szokatlan tényre, de egyik sem teljesen kielégítő. Lehet, hogy Brunot egyszerűen egész idő alatt magánzárkában tartották, és az inkvizíció elé sem idézték 1593 és 1599 között. Egy másik vélekedés szerint azonban az inkvizíció ezt az időt arra használta fel, hogy információt szedjen ki a fogolyból. Azonban még ha az egyház egészen kivételesen lassan is dolgozott, hat év akkor is szokatlanul hosszú idő ennek a feladatnak a végrehajtásához. A férfi könyveinek többségét viszonylag könnyű volt beszerezni, a pápai hivatalnak pedig hatalmas források álltak rendelkezésére. Ezeket a körülményeket figyelembe véve valószínűnek látszik, hogy léteztek ugyan ilyen feljegyzések, de egyszerűen elvesztek.

VIII. Kelement, aki 1592-ben került a pápai trónra, viszonylag liberális egyházfőként tartjuk számon. Két főtanácsadója Roberto Bellarmino és Santoro di Santa Severina azonban keményvonalas nézeteket vallott a tanítás kikezdését illetően. Kelemen kiváló diplomatának mutatkozott. 1595-ben támogatta, hogy Navarrai Henriket egész Európában elfogadják törvé

nyes francia királynak, miközben sikeresen lecsillapította az ugyancsak jogos trónkövetelő spanyol Fülöp királyt. Lehetséges, hogy Kelemen titokban csodálta Bruno bátorságát és eszét, ezért vissza akarta téríteni az ortodoxiához.

A jezsuita Bellarmino a pápa személyes teológusa a Vatikán tudományosan legképzettebb személyisége, mire Bruno börtönbe került, már csaknem húsz éve volt a teológia professzora. Kelemen a tanítást érintő minden kérdésben Bellarmino bölcsességéhez fordult. Bellarmino teljességgel elvetette a kopernikuszi heliocentrikus elmélet minden vonatkozását, és a maga korában mindenkinél többet tett azért, hogy visszaszorítsa a világi értelmiség haladását. A teológus ezzel kiérdemelte az „eretnekek pörölye” melléknevet. Nem bízott a tudományban és a matematikában, Bruno kivégzése után is sokáig mindent megtett azért, hogy aláaknázza Galilei elgondolásait. Pályafutása során könyvek hosszú és változatos listáját csatolta az Index Librorum Prohibitorumhoz (tiltott könyvek jegyzéke).

A másik főtanácsadó, Severina, aki korántsem volt értelmiségi, lángoló gyűlölettel viseltetett az eretnekség minden változata iránt. Alapjában véve imperialistaként úgy képzelte el a Vatikánt, mint egyfajta földi hatalommal felruházott, Isten és az emberiség közti kapcsolatot biztosító szuperállamot. Amikor 1592-ben Kelemen bizonyult a legesélyesebb pápajelöltnek, Severina mélységesen csalódott, mert azt remélte, hogy a saját fejére kerülhet a pápai korona. Agresszív szemlélete a világról és az egyház szerepéről tovább fokozta elkeseredését, és ezáltal még inkább vérszomjassá vált.

Mivel olyan keveset tudunk arról a hat évről, amelyet Bruno a római börtönben töltött, ezért képtelenség megmondani, hogy ki felelt a vele kapcsolatos bánásmódért. Severina szeretett fájdalmat okozni, és kedvét lelte az üldözésben, ezért Giordano Bruno magára vonhatta a bíboros különös figyelmét. Ebben az esetben talán több ízben is borzalmasan megkínozhatták, és a legelképzelhetetlenebb szűkölködést kellett elszenvednie. Azonban az is éppúgy lehetséges, hogy Kelemen személyes érdeklődést mutatott iránta, és ezzel sikeresen mérsékelte Severina vadságát.

Sajnálatos módon nincs első kézből származó beszámolónk arról a bánásmódról, amelyben Brunonak része volt, és ha az inkvizíció készített is bármiféle feljegyzéseket a kínzásokról, azok eltűntek. Azt azonban tudjuk, hogy a börtönörök és az üldözők miként bántak a kortársaival és más eretnekekkel. A leginkább figyelemreméltó ezek közül Tommasso Campanella, egy olyan eretnek esete, akit Bellarmino és Severina is jól ismert, hiszen ők vetették börtönbe, és ők javasolták megkínzását.

1591-ben miközben Bruno visszatérni készült Itáliába Campanella, a peripatetikus mágus, megjelentetett egy filozófiai értekezést, amely feldühítette a Szent Hivatalt. Mindez a férfi római bebörtönzéséhez vezetett, ahol az elkövetkező negyedszázad legnagyobb részét töltötte. A börtönben magánzárkában tartották, és többször kínzásnak vetették alá. Egy barátja, akinek megengedték, hogy meglátogassa Campanellát, így írta le az állapotát: „Lábain mindenütt zúzódásnyomok vannak, fenekén szinte nincs is hús, mert apránként leszaggatták róla, hogy vallomást csikarjanak ki belőle olyan bűncselekményekről, amelyekkel megvádolták.”⁹⁴

Miközben 1594 és 1595 között az inkvizíció foglya volt, Campanellát összesen tizenkétszer kínozták meg. A legutolsó

- megdöbbentő módon mintegy negyven óráig tartott. Semmi okunk sincs azt hinni, hogy Brunoval másképpen bántak.

Bruno rengeteg időt töltött egy csaknem teljes sötétségbe és halotti csöndbe burkolózó, büdös, sírboltszerű cellában, amely télen fagyos, nyáron pedig levegőtlen lehetett.

Rengeteg ideje volt gondolkodni és emlékezni. Az emlékezés mestere számára pedig az ilyen elgondolkodás kristálytiszta, de fájdalmas emlékeket idézhetett. Egyfelől előhívhatta az elméjében tárolt milliónyi képet, összegezhette múltja részleteit, és csillapíthatta fizikai fájdalmát és a kínzó magányt. Másfelől azonban ez a képesség káros is lehetett, mivel egy ilyen erőteljes emlékezet kétségtelenül álmokat szőtt a szabadságról, előhozta a szabad levegő és a napfény emlékét, ezért minden gondolatát a menekülésre összpontosíthatta.

Bruno erős, magabiztos ember volt, aki csaknem sérthetetlen önbecsüléssel rendelkezett. Ám a magány és annak biztos tudata, hogy sohasem fogja már megtapasztalni a szabadságot, és kivégzése sem várathat sokáig magára, bizonyára mélyen megérintette. Valószínűleg sokszor kételkedett önmagában, mindannak értékében, amit korábban tett, és amit éppen akkor csinált. Mindezen túlmenően még töretlen meggyőződésével sem ismerhette fel az inkvizícióval szembeni ellenállása igazi erejét, és bizonytalanságban maradt afelől, hogy tettei milyen hatást válthatnak ki.

Vajon min töprenghetett Bruno a kevésbé gyötrő időszakaiban? Életpályáján végigtekintve mérlegelte cselekedeteit, és megkérdőjelezte az általa hozott döntéseket? Ha igen, akkor milyen következtetésekre juthatott?

Élete egyik fordulópontja azzal a döntéssel érkezett el, amikor úgy határozott, hogy követi alapelgondolását, azt az álmot, hogy felhasználja a befolyását valamelyik nemzetközi tekintéllyel bíró személyiségnek, akinek a segítségével dinamikus változást idézhet elő a hivatalos katolikus egyháznak az ő eszméihez való hozzáállásában. III. Henrik francia király volt első kiszemeltje. Az a férfi, akit Bruno a „legkeresztényibb, legszentebb, legvallásosabb és legtisztább uralkodónak” nevezett, de aki mégsem bizonyult alkalmasnak a feladatra.⁹⁵ Ezután figyelme I. Erzsébetre irányult, de ő sem volt megfelelő választás, mivel az angol királynő csupán a biztonságra és a status quo fenntartására törekedett. A királynőnek nem volt ínyére egy újabb vallási felfordulás. Céljai elérése érdekében (ezek a célok Bruno terveinél ortodoxabbak voltak) Erzsébet csupán a prózait, a már kipróbáltat és beváltat vette számításba.

Bruno elvesztette reményét ebben a vállalkozásban, amíg a politikai helyzet változásával újabb tervet nem eszelhetett ki. A bizonyítékok arra utalnak, hogy 1589 és 1591 között az Itáliába való visszatérése előtti utolsó években Bruno rövid kísérletet tett saját kultusza kialakítására. A római inkvizíció egyik névtelen tanúja így vallott:

- Bruno azt mondta, hogy korábban Luther munkáit többre tartották Németországban, de miután belekóstoltak az ő müveibe, már nem kutattak újabbak után. Azt is mondta, hogy új szektát alapított Németországban, és ha kiszabadulna a börtönből, akkor visszatérne oda, hogy jobban megszervezze. Azt szeretné, ha a nevük Giordanisti lenne.⁹⁶

Lehetséges, hogy miután megbékélt azzal, hogy egyetlen jelentős politikai vagy egyházi személyiség sincs olyan helyzetben, hogy megvalósítsa az ő társadalmi-szellemi látomását, és mielőtt reményét a pápa megtérítésébe vetette, Bruno egy ideig eljátszott a gondolattal, hogy csoportot szervez, amely egy új vallás alapjaként működne. Egy ideig talán ezt látta az egyetlen megoldásnak, amellyel begyógyítható az Európa vallási és társadalmi szerkezetén tátongó seb. Kétségtelenül léteznek olyan bizonyítékok, amelyek alátámasztják azt az elméletet, hogy maga Bruno indította útjára a rózsakeresztesek (akik 1614-ben tették közzé kiáltványukat, a Famát) misztikus testvériségét.

Minden bizonnyal nem alaptalanul hozták összefüggésbe Brunot az 1580-as évek okkult világának leghatalmasabb és legbefolyásosabb személyiségeivel, köztük John Dee-vel, akivel Bruno angliai tartózkodása során találkozott. Dee és társa, Edward Kelly ismereteink szerint főszerepet játszott a rózsakeresztes tanítás alapjainak lerakásában. Bruno pedig aki 1585ben Franciaországból Németországba utazott osztotta Dee számos nézetét és hermetikus gondolatát. Húsz évvel Bruno halála után egy jeles francia okkultista író, Gabriel Naudé széles körben elterjedt beszámolót vetett papírra, amelyben felsorolta annak a nyolc filozófusnak a nevét, akiknek eszméi szerinte a rózsakeresztes kiáltvány mögött meghúzódhattak. A listán szerepelt John Dee, Raymond Lully, Paracelsus és Giordano Bruno.⁹⁷

A rózsakeresztesek titkos társaságot alkottak, és a keresztény hermetika ikonoklaszta formáját tanították. Meggyőződésük volt a jelkép, a logika és a szertartás pszichológiailag hathatós használata. Tanításaik közül sok kifejezetten ellentétben állt a haladással, így például nagy hangsúlyt fektettek a prisca sapientiihdí. Azonban akárcsak Bruno filozófiája a rózsakeresztesek tanítása ugyancsak egyesítésről és az új természetfilozófia által felkínált izgalmas távlatok alkalmazásáról szólt. Ennélfogva korántsem véletlen, hogy sokat közülük a Royal Society alapítói között is megtalálunk, és a felvilágosodás csíráit szintén összekapcsolhatjuk a rózsakeresztesekkel.⁹⁸

Akkoriban Bruno nem szűkölködött a gazdagok és befolyásosok támogatásában. Sokan voltak olyanok, akik szívesen finanszírozták volna saját szektája megindítását, és védelmet biztosítottak volna számára olyan területeken, ahová nem ért el az inkvizíció keze. Közülük a legfontosabb az a John Wechel nevű köztiszteletben álló értelmiségi és okkultista, aki szállást szerzett Bruno számára egy frankfurti karmelita kolostorban, és mindenben segítette a filozófust.⁹⁹ Azonban még ha Brunonak lehetősége is nyílt egy potenciálisan erős szekta megalapítására és vezetésére, akkor is elvetette azt az utat. Úgy döntött, hogy új, radikálisabb és veszedelmesebb tervet készít. Valamivel több mint egy évvel Frankfurtba érkezése után újra összecsomagolta kevéske holmiját, és újabb utazásokra készült. Ezek egyike a velencei inkvizíció bíróságán ért véget.

Amikor először tekintettük át azt, amit Bruno az inkvizíciónak mondott, kissé zavarba jöttünk.

Önmagának ellentmondott, nyilvánvaló hazugságokat beszélt (ilyenek voltak kijelentései, amelyeket az okkult hagyománnyal való kapcsolatáról vallott), és hol jámbor bűnbánó, hol pedig makacs tagadó képében jelent meg. Csábító a feltevés, hogy Bruno nem volt épelméjű. Nehéz lenne ezt igazolni akkor, amikor érveléseinek tisztaságát nézzük, vagy azt, hogy pár nappal a letartóztatása előtt még velencei értelmiségiekkel folytatott filozófiai vitákat.

Ehelyett úgy tűnik, hogy Velencébe érkezésétől a tizennyolc hónappal későbbi eltávolításáig Bruno minden lépését előre kitervelte, és maga körül mindenkit ügyesen manipulált. Frankfurtból megvárakoztatta Mocenigót, játszott vele, és az ujja köré csavarta. Bruno padovai hónapjai újabb próbatételt jelentettek, amelyek további csalódást okoztak nemesi pártfogójának. Természetesen Bruno jól tudta, hogy miként működik az inkvizíció: életre szóló ellenségei voltak egymásnak. Tudta, hogy hivatalos bíróság elé akarják állítani, a forgatókönyvnek megfelelően perbe fogni a velencei kapcsolatai különösen Ciotto révén, akinek Mocenigo nyíltan beszélt a vendégéről. Brunonak pontosan tudnia kellett arról, hogy mit is tervez Mocenigo, és kiknek a zsoldjában áll.

Mivel korántsem tűnik egy őrült vallomásának, ezért világos, hogy Bruno előadása a bíróság előtt a manipulálás és az ámítás tökéletes mestermüve volt. Tiszta szívvel vonzódott az okkult világhoz, de át kellett vészelnie veszedelmekkel teli peripatetikus pályafutását, és mindig egy lépéssel ellenségei előtt járt. Azért, hogy életben maradjon és támogatást szerezzen, világi észjárásra és politikai ravaszságra tett szert. Ha figyelembe vesszük Bruno jellemét, meggyőződése szilárdságát, csalódását abbéli kudarca miatt, hogy nem sikerült egyetlen államférfit sem felhasználnia tervéhez, valamint előadása bizonyítékát a velencei bíróság előtt, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy mielőtt visszatért volna Itáliába, gondosan kiszámolta, milyen lépések szükségesek a céljához.

A férfi előre látta azokat a politikai nehézségeket, amelyeket ügye okozott a velenceieknek. Felismerte a kényes kapcsolatot Velence és Róma között, de azt is tudta, hogy a velencei inkvizíció jóval liberálisabb, mint a római. Nem becsülte le a veszélyt, és roppant elővigyázatosan vallott a per során. Csak ilyen módon lehetett biztos abban, hogy Velencében halvány esélye lesz annak, hogy eretnekként kivégezzék.

Bruno tehát számolt azzal, hogy ennek a veszedelmes játéknak kétféle kimenetele is lehet. Ha különösen szerencsés, akkor a velenceiek szabadlábra helyezik, és megmarad az esélye, hogy bántatlanul ott maradhat, és taníthat. Ha azonban a velenceiek engednek Róma nyomásának, akkor kiadják, ez pedig esélyt kínál arra, hogy közvetlen kapcsolatba kerüljön a pápával. Ha már bent lesz Kelemen fogadótermében, akkor úgy hitte képes lesz teljesíteni a küldetését, amely a Szentatya megtérítésében és a világ új hajnal felé vezetésében állt.

Számunkra ez talán meglehetősen őrült elgondolásnak tűnik, de Brunot nemcsak saját elszántsága, önbizalma és küldetéstudata fűtötte, hanem abban is hitt, hogy a körülmények jelentős módon a segítségére lehetnek. 1591 -ben Navarrai Henrik legyőzte a Katolikus Liga (a spanyol király által pénzelt szélsőséges csoportosulás) seregeit, és hadjáratot indított, amely 1598-ban meghozta neki a francia koronát. Bruno és sok más európai radikális számára ez a nagy siker azt jelentette, hogy Róma mérsékeltebb álláspontra kényszerül, és ez a vallási türelem és liberális katolicizmus új korszakának előhírnöke lehet.

Bruno az események alakulásáról frankfurti tartózkodása alatt szerzett tudomást, ugyanakkor, amikor Mocenigo invitáló levelei egyre türelmetlenebb hangot ütöttek, és értékes bátorítást ígértek. Azonban később nem sokkal azután, hogy Bruno megérkezett Velencébe és hozzálátott a terve végrehajtásához újabb lendületet kapott azzal, hogy meghallotta a megdöbbentő híreket Rómából, az okkultista Francesco Patrizival kapcsolatban.

1591-ben Patrizi megjelentette a Nova de universis philosophia című művét, amelyben kifejtette saját új filozófiáját, egyfajta liberális katolicizmust, amely ugyan nyilvánvalóan heterodox volt, de kevésbé radikális, mint Brunoé. Értekezésében Patrizi felszólította az egyházat, hogy bánjon másképpen az eretnekekkel. Javaslata szerint ha az egyház nem a fegyverek erejével fejezné ki a rosszallását, a hermetikus hagyomány és a keresztény teológia keveréke sokkal több embert vezetne el a vallási buzgalomra és jámborságra.¹⁰⁰ Ezután elkövette azt a baklövést, hogy XIV. Gergely pápának ajánlotta könyvét.

A pápa azonban a Nova de universis philosophia megjelenése után pár hónappal hirtelen elhunyt, és VIII. Kelemen került a római trónra. Amikor tudomást szerzett az értekezésről, azonnal a Vatikánba idézte Patrizit. Amikor a filozófus engedelmesen felkerekedett a Szentatya hívására, Európa-szerte felszisszentek az okkultisták. Bizonyára eltűnik majd az inkvizíció börtöneiben. Azonban Patrizinak nem esett bántódása, és ahelyett, hogy eretnekségért vádat emeltek volna ellene, katedrát kapott a római egyetemen.

Brunonak tehát lehetett némi alapja ahhoz, hogy úgy érezze, ő is képes hatni a pápára, és megváltoztatni a katolicizmus szerkezetét. Ezzel a következtetésével azonban három komoly hibát is elkövetett. Először is, Navarrai Henrik hódítása csupán sok küzdelmes évvel később csillapította a vallási feszültséget Európában, és ez a változás igencsak késve történt ahhoz, hogy hatással legyen Bruno terveire. Másodszor, Bruno túl nagy hangsúlyt fektetett Patrizi római fogadtatására. Patrizi filozófus volt, és teológiai érvei összességében kevésbé tűntek radikálisnak, mint Bruno gondolatai. Azonban és ez a döntő Patrizi

hajlékony, kompromisszumkész ember volt. Kétségtelen, hogy egyetemi előadásai megkezdése után nem sokkal megsértette az inkvizíció érzékenységét, de mégis megtartotta a katedráját, mert engedelmesen tompította előadásai hangvételét.

Bruno harmadik hibája abban állt, hogy túlbecsülte a pápa hatalmát. VIII. Kelemen értelmiségi és viszonylag liberális szellemű vezetőnek bizonyult, de a pápák többségéhez hasonlóan egymaga ő sem tudta ellenőrzése alá vonni a Vatikán ügyködéseit. Nagy hatalmú ellenfelei voltak, és olyan tanácsadókra támaszkodott, akik többségükben nála keményvonalasabb politikát követtek, különösen az eretnekség és a radikális gondolkodás terén. Bninót terve az inkvizíció börtöneibe juttatta, közel ugyan a Szent Hivatalhoz, de amikor bezárták, végtelenül erőtlenné vált.

Bruno bármiféle római tárgyalásáról a legkorábbi feljegyzés 1599. január 14-én kelt. A vádlott ekkor már kis híján öt éve és tizenegy hónapja ült a börtönben. Ekkor összeült egy nyolc bíborosból, hét koadjutorból és egy hivatalos jegyzőből álló kongregáció.

A kongregáció vezető tagjai között foglalt helyet Severina és

- a később, még ugyanebben az évben bíborosi kalapot kiérdemelt Bellarmino. A jegyzőkönyv beszámol arról, hogy Bruno könyveit a velencei per jegyzőkönyveivel együtt tanulmányozták, és ebből veszedelmes eretnekségek hosszú listáját állították össze. Ezeket felolvasták a kongregáció előtt, kiválasztották közülük a nyolc legrettenetesebbet. Feljegyzés készült arról, hogy a dokumentumokat és a kéziratokat súlyosabb torzulások felkutatása végett további tanulmányozás alá kell vetni.

Sajnálatos módon a jegyzőkönyv nem részletezi a nyolc kiválasztott eretnekséget, és ezeket a későbbi kihallgatások során sem idézték. Bruno továbbra is tagadta, hogy bármi módon eretnekként tevékenykedett volna.

A legtöbb eretnekperben ez a tagadás rávilágított volna a vádak természetére, de a Nolai esetében nem ez volt a helyzet. Sok eretnek elfogadta a felcímkézést, de Bruno eretnekségről vallott nézetei jócskán különböztek a rómaiakétól. Ő ugyanis maga is hitte a vallási alapkérdéseket (Isten léte, Krisztus jelentősége, az áldozás szentsége), ezeket rendíthetetlenül támogatta, és el kell fogadnunk azt a tényt, hogy ezek ellen mások előtt sem beszélt. Azonban Bruno vallási felfogása tágabb volt, mint az ortodoxia mellett elkötelezett bíborosoké. Bellarmino, Severina és a Bruno ellen felsorakoztatott többi bíró számára az a gondolat, hogy lehetséges élet a földön kívül is, hogy Isten nem csupán egyetlen világot teremtett, és valamilyen megfoghatatlan lelki szinten minden dolog összefügg egymással, hogy a Szentháromság pusztán fogalmi zavar eredménye, eretnekségnek tűnt. Olyasfajta kilengésnek, amelyet csakis a lángok tisztító erejével lehet helyrehozni. Bruno ezek egyikét sem tekintette eretnekségnek, és saját utánozhatatlan stílusában meg is találta a módját, hogy sikeresen egyesítse nézeteit az ortodoxia általa megbecsült elemeivel.

Három héttel később egy második, hat bíborosból, hét koadjutorból és egy jegyzőből álló kongregáció gyűlt össze, amely előtt Brunonak felelnie kellett a vádakra. A feljegyzés szerint a vádlott érveket hozott fel mind a nyolc ponttal szemben, de ezek tartalmát nem rögzíti. A jegyző írása mellett az egyedül fennmaradt töredék az a jegyzet a levéltárban, amelyet nem a jegyző vetett papírra, és abban ez áll: „Őszentsége megparancsolja és elrendeli, hogy tudassák vele Bellarmino teológiaprofesszor atya és a megbízott által, hogy mindezek az előterjesztések eretnekek, és ezeket nem most nyilvánítják annak első ízben, hanem már a legősibb egyházatyák és az apostoli szék is [azt tette]. Amennyiben ezt elismeri, jó, ha nem, akkor negyvennapos határidőt biztosítunk.”¹⁰¹

Ez az állásfoglalás egyértelmű jelzése annak a konfliktusnak, amely Bruno római bebörtönzésének hat esztendeje alatt zajlott. Szigorú hangvételű, megismétli az eretnekség vádjait, és figyelemreméltóan türelmes, mivel Brunonak itt újabb negyven napot ajánl a visszakozásra.

Azonban a negyven napból kilenc hónap, sőt több is lett. Megint csak nem tudjuk, hogy ezalatt mi történt a fogoly és a vádlók között. Az a legvalószínűbb, hogy Bruno olyan ügyességgel érvelt, hogy a bírák elbizonytalanodtak, miként is kezeljék őt az egyházjog keretein belül. Ha az elhúzódó haladék időszakában Bruno mást nem is kapott, annyit azonban biztosan, hogy vádlói megmutatták, mennyire zavartak, mennyire hiányzik belőlük az egység, és mennyire zavarják őket azok az ellentétes érzések, amelyeket ez az ember keltett bennük. Annak alapján, amit Bellarminóról tudunk, az egyházfi azzal érvelhetett, hogy az eretnek teljes mértékben romlott, vallomásai értéktelen képzelgések. Azonban szüksége volt Bruno beismerésére, állításai visszavonására és hamisságuk megerősítésére. Bellarmino előtt még nem vált világossá, hogy Brunot beismerés nélkül egyszerűen máglyára vigye. Severina olyan ember volt, aki nem foglalkozott az intellektuális játszadozásokkal, és mindent megtett annak érdekében, hogy rávegye a pápát Bruno mielőbbi megégetésére. Severina szemében ez a kenetteljes kis eretnek nem csupán tüske volt a Szentszék oldalában, hanem kézzelfogható veszedelmet jelentett az egyház stabilitására nézve. Ezek az emberek mégsem írhatták alá Bruno halálos ítéletét. Amennyire manipulálhattak és kényszeríthettek, éppen annyira szükségük volt Kelemen pápa támogatására, márpedig az ő hangja még ha meg is voltak a határai - a türelemről szólt.

A Sacro Arsenale, az inkvizítor kézikönyve arról tájékoztat minket, hogy „ha a vádlott tagadja a vádakat és ezeket nem bizonyították be teljesen, ő pedig a védelmére kijelölt időszakon belül nem tisztázta magát az eljárás eredményeként felmerült gyanúsítások alól, akkor szigorú vizsgálattal kell kiszedni belőle az igazságot”. Vagyis az eretnek kapott egy bizonyos időt a vallomástételre, és ha nem beszélt, akkor addig kellett kínozni, amíg vallomást nem csikartak ki belőle.

Majdnem bizonyos, hogy Brunot is megkínozták börtönévei alatt, és ezt a kínzást Kelemen hivatalosan jóváhagyta, ugyanakkor titokban hajtották végre őket. A Tommasso Campanella elleni eljárásnak ugyanebben a szakaszában történt, hogy kíméletlenül megcsonkították avégett, hogy tagadja meg humanista nézeteit. Kevés a kétség afelől, hogy tűzet, vizet, acélt és kötelet alkalmaztak azért, hogy Brunonál a Nap keringjen a Föld körül, és legyőzzék az Isten földön kívüli levegőjét szívó nem emberi lények szellemét.

Nincsenek jelentések, szemtanúk beszámolói, amelyek leírnák Bruno tűzzel vagy csigával való megkínzását, de az inkvizítor ujjainak nyoma és az a gonoszság, amely a sötét cellában a kínzás tűzével együtt lobbant fel, ott van abban az ellenállhatatlan makacsságban és elszántságban, amelyet utolsó hónapjaiban Bruno tanúsított. A kínzás csak megkeményítette a férfi érzéseit. Ahelyett, hogy összeomlott volna a szörnyűségek súlya alatt, inkább visszavágott azzal, hogy nem volt hajlandó engedni. Egyre elkötelezettebben vállalta a vértanúságot. Ahogy múltak a napok, ahogy érveivel az ellene felhozott vád minden pontját kivédte, és ahogy látta az Őszentségével való közvetlen kapcsolatfelvételről szőtt álom szertefoszlását, tudta, hogy a beléje vetett hit tarthatatlan, és rá új szerep vár.

1599. december 21-én Brunot újra az inkvizíció elé állították. Ezúttal kilenc bíboros, köztük Bellarmino és Severina állt vele szemben. Bruno megint megvédte gondolatait a nyolc pontba szedett eretnekséggel kapcsolatban.

„Meghallgatták őt... áll a jelentésben összes állításával kapcsolatban.”

Amikor azt kérdezték tőle, hogy most visszavonná-e nézeteit, azt felelte:

- Nem fogom. Nincs mit megtagadnom, és azt sem tudom, hogy mit is kellene megtagadnom.

Bruno, a színész már nem volt sehol. Eltűnt az a Bruno, aki levezényelte saját letartóztatását, és úgy játszadozott a velencei inkvizícióval, mint egy virtuóz hegedűs a Stradivari húrjain. Itt egy olyan ember állt, akit megkeményített a fájdalom, merevvé tett az elszántság és az elmélyedés.

Mégis, meglepő módon a bíborosok visszakoztak, Kelemen mérsékelte a dühüket. Bruno mindnyájukat dühítette, de a maguk módján ők is elszántak voltak a megtörésében. Hajlíthatatlannak mutatta magát, a testi haldoklás csupán megerősítette eltökéltségét. Másfelől kellett próbálkozniuk.

„Elhatározták tehát olvashatjuk egy fennmaradt jegyzőkönyv töredékéből -, hogy vak és hamis tanítását elétárják, és kijelöljék Hippolytus Mariát és Paulus della Mirandolát arra, hogy a nevezett testvérrel foglalkozzanak, és rámutassanak arra, hogy meg kell tagadnia javaslatait, hogy ily módon felismerje tévelygéseit, megjavuljon, és lemondjon róluk, és mutassanak meg neki minden jót, amilyen gyorsan csak lehet.”¹⁰²

Karácsony után, az új évszázadba átjutva a bíróság által kijelölt két tudós meglátogatta Brunot. Nap nap után ott üldögéltek cellájában, és boncolgatták eszméi és eretnek tanítása részleteit, amelyeket sok könyvében és előadásában kifejtett. A tudósok, a Domonkos-rend generálisa, nagytisztelendő Hippolytus Maria Beccaria atya és a rend prokurátora, Paulus della Mirandola atya Bellarmino hívei voltak. Egy olyan hatalmas személyiség, mint az újonnan kreált bíboros, nem alázkodott meg annyira, hogy személyesen is felkeresse Brunot, képviselői azonban hűségesen szolgálták gazdájukat abban a feladatban, hogy próbálják meg eltéríteni a foglyot saját meggyőződésétől, és vezessék le arról az ösvényről, amelyet önmaga számára kijelölt.

Kelemennek is szüksége volt valamilyen kapcsolatra azzal a férfival, akit senki sem tudott megtörni. Elküldte személyi gyóntatóját, Cesare Baronius bíborost, hogy beszéljen az eretnekkel. Baronius, az értelmiségi, aki akkoriban félig már elkészült tizenkét kötetes ellenreformációs propagandaművével, az Annales Ecclesiasticive 1, és a napi feloldozást megadta a pápának, részletesen beszámolt Kelemennek Brunoval folytatott beszélgetéseiről.¹⁰³ Azonban Baroniusnak egyértelműen sohasem sikerült elnyernie Bruno bizalmát, mert ha ezt megszerezte volna, akkor létrejött volna a személyes kapcsolat Kelemennel, amit Bruno áhított. Bruno és Baronius bíboros semmilyen formában sem értették meg egymást. Azonkívül Baroniusnak sehogyan sem sikerült megváltoztatnia Bruno nézeteit. Bellarmino bábjai pedig, Hippolytus Beccaria és Paulus della Mirandola ugyancsak nem jártak sikerrel vállalkozásukban.

1600. január 20-án Bruno ismét Severina, Bellarmino és a hét másik bíboros kongregációja elé állt. Megkérdezték a férfit, hogy hajlandó-e tanait visszavonni. Ő ezt határozottan megtagadta, mivel tudta, hogy már régen elmúlt az idő, amikor a máglyahalálon kívül egyébre is számíthat. Ha visszavonja tanait, akkor megégetik, de ha nem, akkor is. Nem számíthatott segítségre.

Tizenkilenc nappal később újra a bíborosok elé citálták, és utoljára feltették neki a kérdést, hogy hajlandó-e tanai visszavonására. Nem volt hajlandó. Így aztán felolvasták a hosszú és kegyetlen ítéletet:

„1599. február 4-én, egy évvel ezelőtt elhatároztatott, hogy az eretnekségek nyolc pontját újra tárják eléd, és ez tizenötödikén meg is történt, hogy ismerd el eretneknek, és vesd el őket, majd tarts bűnbánatot. De ha nem, akkor ítéljenek el megátalkodottságért az akkortól számított negyvenedik napon, és nyilvánítsd magad késznek elismerni ezt a nyolc pontot eretneknek, utáld meg és vesd el őket ott és akkor, amikor a Szent

Hivatalnak tetszik, és nemcsak ezeket a pontokat, hanem azzal a többivel kapcsolatban is mutass engedelmességet, amelyeket eléd tártak. Azonban mivel további írásokat mutattál be a Szent Hivatalnak, amelyeket Őszentségének és nekünk címeztél, kiderült belőlük, hogy megátalkodottan továbbra is ragaszkodsz az előbbiekben mondott tévelygésekhez, és az is kiderült, hogy Vercelli Szent Hivatalában téged feljelentettek már azért, mert Angliában istentagadónak tartottak, s mert készítettél A diadalmaskodó állat elüzetése címmel egy munkát. Úgyhogy 1599. szeptember 10-én további negyven napot kaptál a megbánásra, és kimondatott, hogy ezeknek a napoknak a lejártával eljárás indul ellened a szent kánonjog rendelkezései és utasításai értelmében. Mivel te mégis makacs és megátalkodott maradtál a nevezett tévelygésekben és eretnekségekben, ezért elküldetett hozzád Nagytisztelendő Hippolytus Maria Beccaria atya és Paul lsario della Mirandola atya, hogy megintsenek és rávegyenek téged arra, hogy ismerd el a legsúlyosabb tévelygéseket és eretnekségeket. Te azonban mindvégig makacs megátalkodottsággal kitartottál ezekben a tévelygő és eretnek nézetekben. Ennélfogva megvizsgáltatott az ellened emelt vád, és áttekintetett a te megátalkodott és makacs tévelygéseid és eretnekségeid megvallása, és még azok is, amelyeket mint ilyeneket tagadtál, és minden egyebet is áttekintettünk és megvizsgáltunk. Az ügyed általános kongregációnk elé került, amelyet Őszentsége jelenlétében tartottunk meg január huszadikán utoljára, miután szavaztunk, és végeredményül az alábbi ítéletet hoztuk:

A Mi Urunk Jézus Krisztus és Legdicsőségesebb Édesanyja, Örökszűz Mária nevében az ügyben és a fent nevezett ügyekben a Szent Hivatal előtt egyfelől Nagytisztelendő Giulio Monterenzi jogászdoktor, a nevezett Szent Hivatal pénzügyi kurátora, másfelől pedig te, a nevezett Giordano Bruno, vádlott, vizsgálat alá vont, perbe fogott, bűnösnek talált, makacs és megátalkodott [személy] között ebben a végső ítéletünkben, amelyet a tanács szabott meg tanácsadóinak, a nagytisztelendő atyáknak, a szent teológia mestereinek és mindkét jogtudomány doktorainak véleménye alapján, Ezennel mi, ezekben az iratokban közzétesszük, kijelentjük, kihirdetjük, kimondjuk és kijelentjük, hogy te, fent nevezett Giordano Bruno testvér makacs és megátalkodott eretnek vagy, és ennélfogva méltó a Szent Kánon, a törvények és alkotmányok összes egyházi bűntetésére, összességükben és külön-külön is, amit az ilyen megvallott, megátalkodott, makacs és konok eretnekekre szabtak, így, mint ilyet, szóban lefokozunk téged, és kijelentjük, hogy téged le kell fokozni, ezért elrendeljük és megparancsoljuk, hogy a Szent Kánonjog értelmében ténylegesen fokozzanak le mindenféle egyházi rendből, kisebből és nagyobból, amelyre felszenteltek, és taszítsanak ki téged, és kitaszítunk téged egyházi fórumunkból és szent és szeplőtelen egyházunkból, amelynek kegyelmére méltatlannak bizonyultál. Azonkívül elítéljük, elvetjük és betiltjuk összes fent nevezett és egyéb könyvedet és írásodat, mert eretnekek és tévelygők, sok eretnekséget és tévelygést tartalmaznak, és elrendeljük, hogy mindent, ami eddig került, vagy a jövőben a Szent Hivatal kezére kerül, nyilvánosan semmisítsék meg és égessék el a Szent Péter téren a lépcsők előtt, és hogy helyezzék őket a tiltott könyvek jegyzékére, és ahogy megparancsoltuk, úgy is legyen.”¹⁰⁴

Itt kezdődött a történetünk, pontosan a február 8-i kongregáció előtt. Ez alkalommal Brunonak a pápához írt személyes levelét felnyitották ugyan, de nem mutatták meg a címzettnek. Ekkor ez már amúgy sem sokat számított, az az idő elmúlt, amikor még bármi befolyásolhatta Bruno bíráinak gondolkodását. Miközben a világ új évszázadba lépett, ideges hangok erősödtek fel a Vatikánban. Új félelem költözött a bíborosok szívébe a katolikusellenes kor eljövetelét hirdető fanatikus kultuszokról szóló hírek nyomán. Egy másik esemény is cselekvésre ösztökélte az inkvizíciót. Ez az információ pedig a spanyoloktól, a Vatikán hű szövetségeseitől érkezett. Sürgetővé vált Bruno kivégzése.

Pár hónappal Bruno utolsó kihallgatása előtt a spanyol inkvizíció, az a testület, amely római megfelelőjétől függetlenül tevékenykedett, elnyomta a vallási radikális Tommasso Campanella által vezetett elégedetlen Domonkos-rendiek vallási felkelését. Campanella eretnek szerzetesek kisebb csoportját bujtotta fel, hogy tiltakozzanak rendjük ellen, és terjesszék azt a gondolatot, hogy az 1600-as esztendő az egyház globális forradalmának és a katolicizmus átalakításának évét jelöli. Ez a felkelés „calabriai lázadás” néven is ismert, mert a mai Dél-Olaszország részét képező, akkoriban spanyol fennhatóság alatt álló Calabriában kezdődött. A spanyolokat jobban izgatta az új évszázad eljövetele, mint amennyire a pápai hivatalt, Brunoban pedig veszélyforrást láttak. Az 1600-as évek elején a pápai udvarból egy házasságtörő pár spanyol területre szökött, ahol letartóztatták őket. Gyorsan megállapodtak a kölcsönös szívességekről. A párt kiadják Rómának, ha Brunot megégetik.

Azonban a Szent Hivatal már döntött Bruno sorsáról. Egyedül az volt még kérdéses, hogy mikor hajtják végre az ítéletet. A spanyol szomszédok megbékítése végett szóba került a kivégzés előrehozása, de még ekörül is bizonytalanság uralkodott. Ekkorra Kelemen elveszítette türelmének maradékát is, és már nem akadályozta bíborosai útját. Bellarminónak azonban pirruszi győzelemmel kellett beérnie: nem tudta tanai visszavonására kényszeríteni Brunot. Így érkezett el a zárójelenet, melyben egy újabb más hitüt áldoztak fel a dogma oltárán, aki csatlakozott az ortodoxia nevében lemészároltak százezreihez.

Brunot elvezették a kongregáció elől, és még aznap átadták a világi hatóságoknak, hogy felkészüljön a rá váró lángokra.