V.

A velencei per

Ha, jeles uram, ekével dolgoznék, nyájat legeltetnék, gyümölcsöst művelnék és ruhát szabnék, akkor senki sem foglalkozna velem, pillantásra sem méltatnának, és csak kevesen feddhetnének meg, én pedig könnyedén elnyerhetném mindenki tetszését. Azonban minthogy én a természet mezejét kívánom nagy vonalakban megfesteni, aggályosan ügyelek a lélek legelőire, az elme kiművelése szívügyem, és egy, az értelem köntösét viselő Daedalus vagyok, megpillantok valakit, aki tekintetét rám vetve megfenyeget engem, valakit, aki engem figyelve rám ront, egy másikat, aki hozzám férkőzve belém mar, és egy másikat, aki megragadva engem felfal. Ez nem egy személy, még csak nem is kevesek, hanem sok ilyen van, majdnem mindenki.

Giordano Bruno

Giordano Bruno pere 1592. május 26-án kezdődött a Rio di Palazzón lévő börtönnel szemközti patriarchai palotában. A római inkvizíciótól eltérően annak velencei megfelelője legalább felelős volt a kormánynak. A rómaiak jóformán bármit eltüntethettek, mert a perek titokban zajlottak. Velencében a három Savii all’eresia, állami ülnök (akik egyéves megbízást kaptak, és a per során a kormányzó irányítása alatt álltak) egyikének naponta jelentést kellett tennie bíróság tevékenységéről. Minden kihallgatáson három bíró volt jelen, akiket együttesen „A Hármaknak” neveztek. Társaságukban volt az ülnök, aki azonnal félbeszakíthatta az eljárást, ha úgy ítélte meg, hogy a per menete eltér a törvény betűjétől.

A velencei inkvizíció kihallgatásai nem puszta kirakatperek voltak. Az állam büszke volt oligarchikus berendezkedésére, és nagy hangsúlyt fektetett az eljárások pontosságára és a törvények betartására. Azonban még ha abban az időben liberálisnak is számítottak, a jogi eljárásoknak megfelelően lefolytatott efféle pereket ma aligha tartanánk elfogadhatónak. Bruno nem fogadhatott ügyvédet, és egymagának kellett válaszolnia a vádakra. Nem kapott időt a felkészülésre, nem juthatott hozzá információhoz, szövegekhez, korábbi hasonló perek anyagaihoz, és egyáltalán, semmilyen kapcsolatot sem tarthatott fenn a külvilággal. IV. Ince 1250-ben kiadott Cum negocium és Licet sicut acceptimus kezdetű bullái felhatalmazásával a bíróság semmikor sem ismertette Brunoval vádlója nevét, csupán az ellene felhozott vádakat. Azonkívül, habár önszabályozó testület volt, és tiszteletben tartották az ülnök jelenlétét, a kihallgatások jegyzőkönyveit sohasem hozták nyilvánosságra, minden eljárást titokban folytattak le, és minden résztvevőt hallgatási esküre köteleztek. Ami pedig a legriasztóbb volt, Bruno bírái jártasak voltak az információ kiszedésének művészetében a vádlottból, szakértői voltak a szavak csűrésének-csavarásának, és kiválóan tudták a tanúkat és az áldozatokat számukra ked

vezőtlen beismerésekre vezetni. Ezek az emberek olyan egyházi személyek voltak, akik olyan nézetet akartak felvázolni, amelyben az e világi valóság csekély szerepet játszik, viszont a túlvilág jelent mindent. Nem sokat törődtek a vádlott fizikai állapotával, és úgy érezték, hogy Isten nevében jóformán bármit megtehetnek. Előítélettől fűtve, roppant nyomástól hajtva, dogmákkal és meggyőződéssel táplálkozva roppant, rémületes hatalmat gyakoroltak. Habár a velencei állam bármely más nyugati társadalomnál közelebb került az egalitarianizmushoz, mégsem szabad sohasem elfelejtenünk, hogy a tizenhatodik század nagy hatalmú emberei szinte kivétel nélkül kegyetlenségük, ambícióik és szívós energiájuk révén tettek szert hatalmukra, és nem szerették, ha packáztak velük.

Bruno perét az állam felé az akkori patriarcha, Laurentio Poli, Velence egykori párizsi követe képviselte. A két másik bíró Ludovico Taberna apostoli nuncius és az inkvizítor, saluzzói Giovanni Gabrielle főtisztelendő atya volt. A képet Aloysio Fuscari, az ülnök egészítette ki. A kihallgatásig eltelő napok során a három bíró titkos konklávén elolvasta a Bruno vádlója, Giovanni Mocenigo által írt, külön számukra elkészített két jelentést.

Az elsőt, amelyet május 24-én, a Bruno letartóztatását követő napon állítottak össze, Mocenigo az őt Bruno tőrbe csalására sarkalló indítékok leírásával kezdi. „Lelkiismeretem és gyóntatom parancsa hajtott”, írta, majd a továbbiakban egyértelmű bizonyítékát adja számunkra Bruno elleni lépései bűnbánó természetének, és hogy egész végig inkvizíciós gazdáit szolgálta. „Minthogy oly nagyfokú elnézést tanúsítottak irántam, hogy megbocsátották tévelygésemet, amellyel halogattam amúgy is késedelmes vádemelésemet, ezért bocsánatért esedezem eme jeles urak előtt, mert szándékaim jók voltak, minthogy nem vihettem végbe azonnal az egész ügyet. Ugyancsak nem volt tudomásom annak az embernek a gonoszságáról, amíg nem tartottam a házamban két hónapig... és azután is jobb útra akartam téríteni, és a vele való érintkezés révén megbizonyosodhattam arról, hogy tudtomon kívül nem menekülhet el. Így aztán mindig azzal biztattam magam, hogy képes vagyok őt a Szent Hivatal ítélkezésének kiszolgáltatni. Ezt sikerült is véghezvinnem.”³⁴

Ebben az első állásfoglalásban Mocenigo megpróbálja kimosni magát valami zavarból vagy hibából, amely a folyamat közben az ő számlájára volt írható. Talán arról volt szó, hogy Mocenigo mind magát, mind pedig gazdáit arról győzte meg, hogy Bruno könnyű zsákmány lesz. Amikor pedig Bruno kezdetben visszautasította, hogy Mocenigo palotájában lakjon, az bizonyára bosszantó hátráltatást jelentett, amely késleltette az inkvizíció tervének végrehajtását.

A mentegetőzések végén Mocenigo előállt a Bruno ellen általa összegyűjtött bizonyítékokkal, melyek összeollózott darabjai kétségtelenül pontos állításokat is tartalmaztak, féligazságokkal, túlzásokkal és majdnem bizonyosan nyilvánvaló kitalációkkal megtűzdelve.

Különböző alkalmakkor, amikor otthon beszélgetett velem, azt mondta, hogy a katolikusok súlyosan hibáztathatóak azért, hogy a kenyér hússá változásában hisznek, hogy ő a mise ellensége, hogy egyetlen vallás sem tetszik neki, hogy Krisztus hitvány volt, hogy elég jól meg tudja jósolni, hogy felakasztják, mert gonoszát tett az emberek elámítására. [Bruno azt mondta], hogy nincs különbség az isteni személyek között, mert az tökéletlenség lenne, hogy a világ örök, és hogy végtelen számú világok vannak, és hogy Isten szüntelenül teremti a végtelenségeket, mert annyit óhajt belőlük, amennyit csak tud. [Bruno azt állította], hogy Krisztus csak látszólag tett csodákat, mert varázsló volt. Ugyanezt mondta az apostolokról is, és hogy ő is tudna ennyit csinálni, és még többet is.

Hogy Krisztus kimutatta, nem akar meghalni, és hogy addig halogatta, amíg csak tudta. Hogy a bűnökért nincs bűntetés, és hogy a lelkek, amelyeket a természet működése hozott létre, egyik állatból a másikba szállnak, és még a vadállatok is romlásból születnek, mint az emberek, akik újjászülettek az özönvizek után.

Ez a zagyvaság már csak a vádak széles skálája miatt is lenyűgöző. Persze Mocenigo állításainak egy része meglehetősen általános, és meglepő hasonlóságot mutat azokkal, amelyeket más ismert eretnekek ellen is felhoztak. Kétségtelenül nehéz elképzelni bárkit a kor vallásos légkörében, aki bevallja valakinek, akit alig ismer, abbéli meggyőződését, hogy ő „...a mise ellensége, hogy egyetlen vallás sem tetszik neki, hogy Krisztus hitvány volt, hogy elég jól meg tudja jósolni, hogy felakasztják, mert gonoszát tett az emberek elámítására”. Azonban más megjegyzések tökéletesen illeszkednek Bruno világnézetébe. A reinkarnáció és a lélekvándorlás nem volt idegen számára, mivel ezek a gondolatok számos ókori vallásból származtak, amelyeket meglehetősen jól ismert. Az a gondolat, hogy az ember és az állatok lényegükben egyek és ugyanazok, és „még a vadállatok is romlásból születnek, mint az emberek”, tökéletes összhangban van Bruno panteizmusával. És persze a végtelen világokról és a fizikai világ örök természetéről való beszéd Bruno elképzeléseinek velejét képezte. Azonkívül aligha lehetett meglepő dolog azt állítani, hogy Bruno elítélte a Szentháromság koncepcióját, mivel ez volt az alapja annak, amiért Bruno támogatta az arianizmust. Csak az a meglepő, hogy Brunonak ezt ilyen szélsőséges eretnekségként kellett megvallania.

Mocenigo nyilatkozata így folytatódott:

Nekilátott, hogy Az Új Filozófia néven új elrendezést alakítson ki. Azt mondta, hogy Szűz Mária nem szülhetett gyermeket, és hogy katolikus hitünk tele van az Isten fensége elleni káromlással. Hogy be kellene szüntetni a testvérek közti vitákat és állami javadalmazásukat, mert ezzel bemocskolják a földet, hogy ők ostobák, tanaik pedig ostobaságok.

Hogy nincs arra bizonyítékunk, hogy hitünket Isten jóváhagyta. Hogy a jó élethez elegendő tartózkodni attól, hogy olyat tegyünk másokkal, amit mi sem szeretnénk, hogy velünk tegyenek. Ő minden egyéb bűn elkövetését támogatja, és csoda, hogy Isten eltűri ezt a sok eretnekséget a katolikusok közt. Azt mondja, maga is szeretne megistenülni, és az egész világ követni fogja öt, hogy [Aquinói]

Szent Tamás és az összes egyháztudósok semmit sem tudtak, és hogy ő úgy fel tudná világosítani a világ első teológusait, hogy azok képtelenek lennének válaszolni.³⁵

Mocenigo azzal az emlékeztetővel fejezi be, hogy az inkvizíció összesen nem kevesebb, mint 130 vádpontot készített elő Bruno ellen, kezdve szökésével a St. Domenico-kolostorból. Hangoztatta véleményét, mely szerint Bruno az ördög hatalmába került, és hogy mások is alátámaszthatják állításait, köztük a velencei Ciotto (Giovanni Battista) könyvárus és Andrea Morosini. Mocenigo ezután ehhez a nyilatkozathoz csatolt még Brunotól ellopott tárgyakat, köztük más filozófusok három nyomtatott müvét és egy kéziratot, amelyről úgy vélte, hogy maga Bruno vetette papírra.

Mocenigo nyilatkozatának ez a része ugyancsak a tények

és a kitalálások keveréke. Igencsak valószínűtlen, hogy Bruno valaha is így nyilatkozott volna az Aquinóiról. Furcsamód van egy hívőnk (Mocenigo), aki az ortodox teológia egyik kedvenc személyiségét (az Aquinóit) használja fel arra, hogy eretnekséggel vádolja meg Brunot. De az Aquinóinak két arca volt, az egyiket a későbbi egyháziak a katolikus meggyőződés összegzéseként vették át, míg a másik, amely az európai okkultisták körén kívül ismeretlen maradt, a misztikus és alkimista arca volt. Mocenigo megint túl messzire megy, és sablonossá válik. Amikor Bruno pusztán Krisztus szavait ismétli: „tartózkodni [kell] attól, hogy olyat tegyünk másokkal, amit mi sem szeretnénk, hogy velünk tegyenek”, árulója hozzáteszi: „ő minden egyéb bűn elkövetését támogatja”.

Mocenigo állításai közül mindenesetre a legkárosabb vád az volt, hogy Bruno alá akarta ásni az egyházat, és új szektát akart alapítani. Ezt a feltételezést Mocenigo csupán szóbeszédre alapozta. Bruno szándékairól már Angliából való visszatérése óta keringtek találgatások, és egyesek azt feltételezték, hogy Bruno egyedüli lépése csakis az lehet, hogy mások példáját követi, és beavatottakat gyűjt maga köré egy új szekta megalakításához. Bruno azonban mindenkit meglepett azzal, hogy mindössze egyetlen szolgával tért vissza Itáliába.

Mindazonáltal az inkvizíció leginkább amiatt aggódott, hogy az eretnekek hatékony kihívást intézhetnek az ortodox teológiával szemben. Volt okuk bőven ezt hinni, Luther és Kálvin csak a leghíresebb és legsikeresebb példái voltak a hivatalos egyház elleni heterodox lázadásnak. Egyéb szekták százai nőttek ki a földből, és tűntek el az elmúlt évszázadokban, és az egyház keményvonalas hozzáállása csak bátorította a forradalmat. Bármilyen más vonásánál inkább dédelgette a katolikus egyház saját egyedülvalóságának gondolatát. Úgy vélték, hogy az övék az egyedüli igaz út a megvilágosodáshoz, és a pápa, aki közvetlen és bensőséges kapcsolatban van az Egyetlen Istennel, az egyedüli mennyekbe vezérlő kalauz. Az anyaszentegyház vezetői keresztesek tízezreinek életét áldozták fel mint értéktelen szemetet, az inkvizíció pedig ártatlanok tízezreit végezte ki. Lelkiismeret-furdalás nélkül vágtak rendet az emberiség soraiban azért, hogy fenntartsák a Vatikán tekintélyét és a hívek feletti hihetetlen uralmukat. Akkoriban természetesnek számított, hogy bármilyen eltérést az ortodoxiától tűrhetetlennek tekintettek. A pápa, az inkvizíció, a domonkosok és a ferencesek szemében az eretnekek bűne mindig ugyanaz volt: a status quo aláásására irányuló égbekiáltó bűncselekmény. A vádlók minden nyilatkozata arról a hitről tanúskodott, mely szerint a perbe fogott szegény ördög megpróbált rendetlenséget kelteni, és eltörölni Róma Istentől kapott hatalmát.

Mégis, furcsamód Bruno esetében Mocenigo nyilatkozata mintha félresikeredett volna, mert a levél elkészülte után felkérték, hogy készítsen egy másodikat is, mielőtt a per elkezdődne. Úgyhogy miközben Bruno a cellájában sorvadozott, mit sem sejtve arról, hogy mi fog történni vele, és teljesen elszigetelve a külvilágtól, semmit sem tudva a letartóztatását körüllengő szándékosságról, Mocenigo újabb bizonyítékok előásása végett erőltette az emlékezetét, és ezt írta:

Azon a napon, amikor Brunot lefogattam, megkérdeztem tőle, vajon megtartaná-e ígéretét arra nézve, amire nem volt hajlandó, hogy tanítson engem cserébe sok szívélyes cselekedetemért és az ajándékokért, hogy ne vádoljam be őt a sok gonosz szó miatt, amit ellenem és Jézus Krisztus urunk, valamint a katolikus anyaszentegyház ellen mondott.

Azt felelte, hogy nem fél az inkvizíciótól, mert nem sértett meg senkit sem életmódjával, és azt sem tudja felidézni, hogy bármi gonoszát mondott volna. De ha mondott is, azt csak nekem mondta,

nem volt egyetlen tanú sem jelen ilyenkor, és ennélfogva nem fél attól, hogy ezzel árthatnék neki, és még ha át is adom az inkvizíciónak, ők akkor sem kényszeríthetik arra, hogy újra felvegye a csuhát. „Tehát szerzetes vagy” mondtam. Így válaszolt: „Letettem az első fogadalmat, és így bármi lesz is, kész vagyok elrendezni a dolgokat.” Mire folytattam: „De hát hogyan akarod elrendezni ügyeidet, ha nem hiszel a legszentebb Szentháromságban, ha ilyen gonosz dolgokat mondasz Jézus Krisztusról, a mi urunkról, ha lelkeinket mocsokból alkotottnak tartod, a világon pedig mindent a sors által irányítottnak gondolsz, ahogy azt már számos alkalommal mondtad nekem? Először saját vélekedéseidet kellene elrendezned, a többi ezután már könnyen megy, és ha akarod, én megadok neked minden segítséget, amit csak tudok, hogy ezzel tisztába jöjj, noha már annyiszor megszegted adott szavad, és olyan hálátlan voltál minden jóságommal szemben. Én pedig még mindig mindenképpen a barátod akarok lenni.” Ekkor már csak azért könyörgött hozzám, hogy vegyem le bilincseit. Ha be is csomagolta dolgait, és meg is mondta nekem, hogy el akar menni, azt nem gondolta komolyan. Csupán a türelmetlenségemet akarta megfékezni, hogy okítson, amellyel folyamatosan gyötörtem, és ha szabadon engedném, akkor megtanítana mindenre, amit csak tud. Azonkívül csakis előttem fedné fel összes müvének titkát, és már újabbak megírásán töri a fejét, amelyek gyönyörűek és kivételesek lesznek. A rabszolgám lesz, és nem kér egyéb díjazást, mint amit eddig adtam neki, és ha mindenét akarom, ami a házamban van, akkor az enyém lehet, mivel

mindenképpen mindennel tartozik nekem: ő csak egy kis varázskönyvet akar megtartani, amit írásai között találtam.³⁶

Ebben az elsőnél sok szempontból hatásosabban megszövegezett beszámolóban Mocenigóval mintha elszaladt volna a ló abbéli kétségbeesett igyekezetében, hogy az inkvizíciót meggyőzze: elvégezte a számára kiszabott munkát. A nyilatkozat elején olyannyira belebonyolódik állításaiba, mintha látszólag fogalma sem volna arról, mennyire képmutató is akkor, amikor azt mondja Brunonak, hogy nem jelenti fel, ha a mágus végül beavatja őt az okkult művészetekbe. Ez a második nyilatkozat lényegében alig több, mint az első szajkózása, mivel Mocenigo egyszerűen kifogy a Bruno besározására szolgáló ötletekből és vádakból. Az a tény, hogy Bruno korábban szerzetes volt, senkinek sem volt újság, és a további utalások arra, hogy Bruno újabb eretnek szövegek megírására készül, és csupán egy „kis varázskönyvet” akar megtartani, legfeljebb átmeneti izgalmat okozhatott a bíráknak. Ugyanez igaz további felvetéseire is, melyekkel Mocenigo kétségbeesetten megpróbálta tőrbe csalni Brunot. Az éber és eltökélt Mocenigo sohasem mulasztott el egy alkalmat sem önmaga szerepének hangsúlyozására, mégis -jóllehet keményen dolgozott azon, hogy önmagát jóindulatú, hű kereszténynek láttassa, aki fel akarja világosítani az eretneket Brunoról adott jellemzése nevetségesen kusza. Bruno nyilván eretnek volt, de semmiképpen sem olyan ember, aki kegyelemért könyörög, mert egy nemes házi őrizetbe vette.

Mocenigo írásának leplezetlen amatörizmusa, valamint a jelentésben foglalt cselekmények következetlenségeinek dacára a velencei bírákat eléggé meggyőzte ahhoz, hogy jóváhagyják a letartóztatást, és perbe fogják Giordano Brunot az inkvizíció előtt, abban a hitben, hogy lépésük törvényes és igazolható. Természetesen kezdettől ezt akarták tenni, de szükségük volt

bizonyítékokra döntésük alátámasztására. Mocenigo jelentése enyhén szólva selejtes volt, azonban azoknak az embereknek, akik mit sem tudtak Bruno jelleméről (és ha egyáltalán valamit, akkor is csak nagyon keveset filozófiáiról), égtek a vágytól, hogy eretneket üldözhessenek, ez éppen megfelelt. A per másnap, 1592. május 26-án, kedden megkezdődött.

A bíróság a dózsepalota körüli épületegyüttes szívében ülésezett, az ablakok egész végig zárva voltak, az ajtókat őrizték. A bírák és az ülnök ragyogó hivatali öltözékükben ültek a magas támlájú, párnázott, emelvényre állított székeken, amelyek kis ívet alkottak a vádlott csupasz fazsámolyával velük szemben. Az egyik oldalon a tanúk álltak szemben a bíróság többi tagjával. A másik oldalon két sor szék volt a kormánytisztviselők és magas rangú közéleti személyiségek számára, akiket meghívtak, és szigorú titoktartásra köteleztek. A bírósági írnok a terem alacsonyabban fekvő részén ült, a tanúk közelében, úgyhogy mindent lejegyezhetett, amit látott és hallott.

Először Bruno belső körének egyik tagját szólították a tanúk padjára, a gyakorta Ciotto néven emlegetett Giovanni Battistát. Ciotto olyan ember volt, aki már régóta ismerte az inkvizíció által alkalmazott módszereket. Titkos irodalmi müvek terjesztőjeként, amelyek közül némely darab kétségtelenül áthágta az ortodoxia és az eretnekség közti láthatatlan vonalat, bizonyára legalább annyira fel volt fegyverkezve, mint bárki más az olyasfajta kérdésekkel szemben, mint amilyeneket Laurentio Priuli, Ludovico Taberna és az inkvizítor atya, Giovanni Gabrielle tett fel.

A sort Gabrielle atya kezdte meg azzal, hogy megkérte Ciottót, írja le, hogyan szerzett tudomást Mocenigóról és Giordano Brunoval ápolt kapcsolatairól. Ciotto tárgyilagosan felelt:

- Épp a múlt húsvéti frankfurti vásárra készülődtem, amikor Signor G. Mocenigo megtalált engem és megkérdezte, hogy odamennék-e. Azt mondta „Nálam van [Giordano Bruno], az én költségemre. Megígérte, hogy sok dologra megtanít, és ezért cserébe sok ruhát és pénzt kapott tőlem. Nem tudok zöld ágra vergődni vele. Kétlem, hogy valaha is szavahihető lett volna. Úgyhogy, mivel úgyis Frankfurtba tart, ne felejtse ezt el, és tegye meg nekem, hogy keres valakit, aki hisz benne, és hátha az rábírja ígéretei teljesítésére.” így amikor Frankfurtban voltam, több tudóssal is beszéltem, akik látogatták előadásait, amikor a városban járt, és megismertette őket módszereivel és szónoklatával. Ők erről azt mondták, hogy Giordanónak erős oldala az emlékezet és más hasonló titkok, de még sohasem látták, hogy valakivel sikert ért volna el, és tanítványai ezen a téren és más hasonlón korántsem voltak elégedettek. Mást is mondtak. Nem értették, hogyan maradhatott Velencében, amikor vallástalan embernek tartották. Ennyit hallottam, és ezt el is mondtam Ser Giovanninak, amikor visszatértem a vásárról, mire ő ezt válaszolta: „Nekem is kétségeim voltak efelől, de szeretném megtudni, hogy mit tudok kihúzni belőle azok közül az ismeretek közül, amit megígért nekem, nehogy veszni hagyjam mindazt, amit neki adtam. Azután pedig átadom majd a Szent Hivatal bíróságának.”³⁷

Ez olyan vallomás volt, amilyet óvatos ember tesz veszélyes helyzetben. A velencei hatóságok előtt bizonyára nem maradt teljesen rejtve az okkult irodalom árusítása, de nyilván nem rajongtak a kereskedelem, a várost éltető elem bármiféle korlátozása iránt, úgyhogy egymásnak ez a kényes és kölcsönös tiszteletben tartása lehetővé tette a kereskedő számára, hogy virágozzék, az egyháziak számára pedig, hogy elégedettek legyenek. Azonban az inkvizíció előtt az olyan embereknek, mint Ciotto, nagyon óvatosan kellett viselkedniük, még Velencében is. Egyfelől, ha beszámolójukkal túlzott egyetértést fejeznek ki a váddal, akkor az okkultista közösségen belül megbízhatatlannak fogják tekinteni őket, és üzletük kárt szenved. Másfelől viszont, ha túlzott támogatásban részesítik a vádlottat, akkor maguk is gyanússá válnak, és hasonló üldöztetéssel számolhatnak saját, gyakran megkérdőjelezhető ügyeiket illetően.

Ennélfogva Ciotto vallomásából nem tudunk meg sokat. Kerül bármiféle olyan megjegyzést, amellyel hozzáfűznivalók mások szájába adásával gyanút kelthet, és az is világos, hogy amit Mocenigónak mondott, annak célja a férfi lebeszélése volt a Brunohoz való ragaszkodásról. Emlékezzünk csak vissza, hogy Ciotto Bruno barátja volt, ezért ebben a vallomásban minden kísérlet arra irányult, hogy egyfelől jelentéktelenné tegye Bruno művészetét, másfelől pedig anélkül tartsa távol magát az egésztől, hogy azzal Mocenigót vagy bárki mást besározna.

A következő vallomástevő egy másik könyvkereskedő volt Bruno ismeretségi köréből, Jacobus Britanus, a középkorú antwerpeni férfi, aki már évek óta Velencében lakott, és az itáliaiak Giacomo Bertano néven ismerték. A könyvárus elolvasta Mocenigo első nyilatkozatának egy részét, amelyben Mocenigo Bruno elleni vádjai alátámasztására szerepelt a neve. Gabrielle atya hangja belehasított a bírósági terem csendjébe, amikor megismételte Mocenigo szavait:

-    „Különösen Britanus beszélt nekem róla, és a kereszténység és hitünk ellenségének nevezte. Hallotta őt teljes mértékben eretnekségeket beszélni.” Mit tud mondani erről?³⁸

Britanus, aki ugyancsak Bruno barátja volt, és akivel együtt osztoztak a hermetikus titkokban a közös ismerősök elsötétített szobáiban, elszántan nézett az inkvizítor atyára.

-    Határozottan visszautasítom ezt az állítást mondta eltökélten. Főként írással és újdonságok hiábavaló és csalóka kiagyalásával foglalkozott tette hozzá.

A bírósági írnok ezután feljegyezte, hogy a patriarcha, Laurentio Priuli fölemelkedett, és péntekig, május 29-ig elnapolta az ülést.

Május 29-én Britanust újra kérdőre vonták, ő pedig azt állította, hogy semmit sem tudott Bruno jelleméről, hogy ők alig beszéltek vallási vagy lelki dolgokról, és hogy csak felületesen ismerte. A bíróság visszavonult ebédelni, délután pedig Bruno először kapott keresztkérdéseket. Amikor Bruno leült, a bírósági írnok feljegyezte benyomásait a fogolyról: „Giordano Bruno - írta ...átlagos magasságú, gesztenyeszínű szakállal, és körülbelül negyvenesztendősnek néz ki.”³⁹

A légkör feszült, Bruno pedig nagyon ideges volt. Miközben Priuli utasította a vádlottat, hogy csakis az igazat mondja, Bruno hirtelen kifakadt:

- Megmondom én az igazat! Gyakran fenyegettek már meg a Szent Hivatallal, amit én viccnek vettem, úgyhogy meglehetősen kész vagyok előállni a magam beszámolójával.⁴⁰

Miközben beszélt, hangja remegett, kezével hadonászott maga előtt, és hevesen gesztikulált. Bruno hat napig ücsörgött kicsiny zárkájában, ahol elgondolkodott sorsán, és most, talán első alkalommal döbbent rá a helyzet súlyosságára és komolyságára. Talán első alkalommal érintették meg a távoli lángnyelvek, jutott el hozzá halványan saját égő húsának kesernyés szaga.

A bírák méricskélték az előttük álló férfit. Felszerelkeztek némely müveinek példányaival, ezeket növekvő megvetéssel olvasták, és rendelkezésükre állt egy jelentés Bruno életéről, utazásairól, eszméiről és filozófiájáról. Ahogy a bíróságon újra csönd lett, Bruno pedig, ez az alacsony, zilált öltözékű ember leült, Gabrielle előrehajolt karosszékében, és elkezdte kikérdezni. A kérdések és válaszok szünet nélkül sokáig, május 29-én estébe nyúlóan záporoztak, és ettől, valamint a kihallgatás későbbi napjaitól kezdve kialakult Brunoról egy kép, életének története, hiedelmei és meggyőződései, amelyeket akkortájt hajlandó volt megvallani. Ezek a feljegyzései képezik az egyedüli fennmaradt beszámolót Bruno életének időrendjéről.

Ami most következik, az állításainak egyvelege, ami segíthet megalkotni Bruno, az eretnek képét.

Felipe Bruno néven született Nola kisvárosban, a Nápolyhoz közeli Vezúv lábánál. A hamu a vérében volt. A kolostor, ahová küldték, a kisfiú számára elvarázsolt helynek tűnt, ahol leginkább kibontakozhatott természetes hajlandósága a tanulásra. Csak amikor idősebb lett, és még többet tanult, akkor kezdte tágabb összefüggéseiben látni a tanultak ellentmondásait: a rendellenességeket, következetlenségeket és hazugságokat.

- Egy nap mondta a bíróság előtt rendünk egyik tagjával, Montalcinóval történt beszélgetésünk során, a többi atya jelenlétében ő [Montalcino] azt mondta, hogy az eretnekek tudatlan népség, és nem használnak skolasztikus fogalmakat. Erre én azt válaszoltam, hogy kétségtelenül nem skolasztikus módon jutnak el következtetéseikhez, de mégis elérnek a lényeghez, akárcsak az egyházatyák. Ezután Ariosz nézetét kevésbé veszedelmesnek állítottam be, mint amilyennek szokás volt tekinteni, mivel általános vélekedés volt, hogy Ariosz azt akarta tanítani, hogy az Atya első teremtménye az Ige volt. Én elmagyaráztam, hogy Ariosz azt mondta: az Ige nem volt sem teremtő, sem pedig teremtmény, hanem közvetítő a teremtő és a teremtmény között. Éppen úgy, mint ahogy a kiejtett szó is közvetítő a beszélő és az általa hordozott jelentés között. Emiatt nevezik elsőszülöttnek minden más teremtmény előtt, amely által és amelyből minden dolgok vannak, nem amelybe, hanem amely által minden dolog visszatér végső céljához, ami pedig az Atya.⁴¹

1576-ban Bruno elmenekült a kolostorból, miután megfenyegették, hogy a helyi inkvizítor elé állítják, aki eretnek nézetek hangoztatásával és tiltott könyvek olvasásával vádolta volna meg. Nevet változtatott, és levetette a csuhát. Rövid ideig helyi kolostorokban kapott menedéket, de híre mindig a nyomában járt, ezért az éjszaka csendjében tovább kellett állnia, átutaznia a vaksötét vidékeken, hogy mindig éberen, mindig rettegve újabb átmeneti nyugalmat leljen.

Miután bízott abban, hogy ott ismeretlen maradhat, Rómába tartott. Szerette volna, ha ott megtelepedhet, és békésen taníthat és írhat, de csak pár hétig maradt, mielőtt újra felkerekedett volna. A hatóságok mindig csupán egy lépéssel voltak lemaradva mögötte.

- Megtudtam ismerte el hogy miután eljöttem Nápolyból, rábukkantak Szent Khrüszosztomosz és Szent Jeromos bizonyos műveire, amelyek Erasmus tiltott jegyzeteit tartalmazták, és amelyeket titokban használtam, majd megtalálásukat elkerülendő elővigyázatosságból az árnyékszékbe dobtam.⁴²

Nem sokkal ezután értesült róla, hogy in absentia kiközösítették.

Immár sehol sem volt biztonságban Itáliában. Az inkvizíciónak tett nyilatkozatában Mocenigo elbeszélte, hogy Bruno „elmondta nekem, hogy az inkvizíció 130 pontról akart vele vitázni Rómában, és hogy ő elszelelt onnan, miközben ezeket előterjesztették, mert meggyanúsították azzal, hogy bedobta a besúgót, vagy akiről azt hitte, hogy efféle, a Tiberisbe.”⁴³

Ismereteinket erről az epizódról még inkább összekeveri az az állítás, amelyet egy Guillaume Cotin nevű könyvtáros naplójában találtak, aki az 1580-as évek közepe táján találkozott Brunoval. Az eredetinek tartott naplót a tizenkilencedik században fedezték fel a Bibliothéque Nationale-ban. Ebben Cotin megjegyzi: „[1585.] december 7. Megint eljött Jordanus... már nyolc éve száműzték Itáliából, egyfelől valamiféle gyilkosság miatt, amit testvére [értsd rendtársa] követett el, és ami miatt őt magát is gyűlölni kezdték, élete pedig veszélybe került, másfelől pedig az inkvizítorok rágalmai miatt, ezek ugyanis tudatlan emberek, és mivel nem értik filozófiáját, ezért eretneknek nyilvánították.”⁴⁴

Meglepő módon a velencei (és később a római) per során a jelek szerint az inkvizítorokat meglehetősen hidegen hagyta ez az eset, és nem foglalkoztak Mocenigónak azzal a kísérletével sem, amellyel szenzációsabbá akarta tenni a Nolaival szemben felhozott állításait. Bruno kétségtelenül kapcsolatba került Róma néhány sötét figurájával. Nem szabad elfelejtenünk, hogy szökevény volt. Az ellenség karmai között élt, ugyanazokat az utakat járta, ugyanazt a levegőt szívta, mint az inkvizítorok. A szükség rákényszeríthette arra, hogy titokban éljen, bűnözők és más eretnekek között, távol a nem kívánt tekintetektől. Azonban az inkvizíciót a jelek szerint most nem érdekelték a római események, vagy megelégedtek ártatlanságával, vagy egyébként is úgy határoztak, hogy ejtik a kérdést, mert nem akarták, hogy egy állítólagos, ha időben mégoly távoli gyilkosság is árnyékot vessen az eretnekség vádjaira.⁴⁵

Akármi is volt Bruno szerepe ebben a gyilkosságban, az eset után közvetlenül határozottabban kényszerűlt cselekedni, mint bármikor, amióta kilépett a rendből. Azonnal otthagyta a fővárost, átmenetileg visszatért Felipe keresztnevéhez, és az akkoriban rendelkezésére álló forrásokkal együtt olyan messzire utazott, amennyire csak tudott, a mintegy háromszázhúsz kilométerre északra fekvő Genovába.

Itt azonban megint csak nem maradt sokáig. Genovából Torino felé vette az irányt, utána pedig Velencébe utazott. Ott éppen pestisjárvány várta, valamint holtak tízezreinek szörnyűsége. Felkerekedett tehát, és kisvártatva újból menedékre lelt, ezúttal Padovában.

- Velencét elhagyva Padovába mentem mondta Bruno a bíróinak ahol találtam néhány ismerős Domonkos-rendi atyát. Rávettek, hogy öltözzek be ismét, és rámutattak arra, hogy így mégiscsak könnyebb az utazás, mint enélkül. Ezt az ötletet forgatva fejemben Bergamóba mentem, ahol olcsó fehér anyagból csuhát készíttettem, efölött viseltem a skapulárét, amely azóta velem volt, hogy elhagytam Rómát.⁴⁶

Immár ismét szerzetesnek öltözve Bruno Padovából a körülbelül száznegyvenöt kilométerre északnyugatra fekvő Milánóba ment. Eddigre már több mint két éve úton volt, bizonyára kimerült, és kezdte érezni a megterhelés súlyát. A vándorélet ugyan szabadságot kínált, és esélyt a kalandra, ugyanakkor pokolian kemény ösvényt is jelentett annak, aki járta. Alig volt pénze, az út menti szállások pedig majdnem kivétel nélkül rémesek voltak. Bizonyára mocskos fogadókban kellett megszállnia, ahol másokkal osztotta meg a lepusztult, patkányokkal teli szobákat. Útitársai nyilván szedett-vedett alakok voltak, mivel akinek volt pénze, az jobb helyeken szállt meg. Az olcsó fogadókban az utasokat gyakorta kirabolták, sokat közülük ágyukban gyilkoltak meg, vagy a szalmával felszórt padlón vertek agyon pár pénzdarabért, esetleg késeitek meg egy pár új csizmáért. Az emberek részéről fenyegető veszedelmek mellett még a pestis és egy sor egyéb betegség is állandó veszélyt jelentett.

Azonban az efféle élet Brunot legalább sokféle emberrel is összehozta. A kolostori élet elszigeteltsége és biztonsága után most veszélyekkel került szembe, de találkozott más filozófusokkal és gondolkodókkal, vándorzenészekkel, költőkkel és színészekkel, lecsúszott kereskedőkkel és vándorprédikátorokkal is. Érintkezésbe került a világgal, és ennek hatása nyilván beáramlott gondolkodásába és írásaiba is, és sok olyan figurát szolgáltatott neki, akik később benépesítették nagyszabású könyveit, olyan karaktereket, akiken keresztül kifejthette eszméit és filozófiáit.

Milánóban Bruno találkozott Philip Sidney-vel, az angol nemesemberrel és költővel, akivel életre szóló barátságot kötött, és akinek Bruno később A diadalmaskodó állat elűzetését ajánlotta. Bekerültek a városban élő értelmiségiek egy csoportjába, olyan filozófusok közé, akik egybefűzték a vándorokkultisták, az alkimisták és az eretnek szerzetesek világát az olyan jómódú utazókéval és nemesekével, akiket érdekeltek a rejtett igazságok és a titkos kabbala.

Azonban Milánó és ez a kör, amelyhez csatlakozott, gyorsan kikerült Bruno életének látómezejéből, mert csak egy vagy két hetet töltött ott, mielőtt barátai tanácsát megfogadva elindult volna Genf felé. Ott a kálvinisták erősséget építettek ki, és menedéket nyújtottak a protestánsokkal szimpatizálóknak és néhány pápaellenes személynek is.

Kálvin János majdnem negyven évvel Bruno odaérkezése előtt alapította meg egyházát. 1579-ben Kálvin már tizenöt esztendeje a sírban volt, de hatása jóformán semmit sem csökkent. A város a protestánsok békés horgonyzóhelye lett, ők ugyanúgy „Isten Városának” nevezték, mintha Kálvin még mindig az utcáit járná. A jobbára protestáns lakosság továbbra is azt a szigorú etikai és teológiai törvénykönyvet követte, amelynek elveit Kálvin „Institúcióiban” fektette le, abban a hitben, hogy minden cselekedet és az egész élet egyedül Isten dicsőítésének céljára rendeltetett. Megvetéssel tekintettek a haladóbb vagy liberálisabb gondolkodásmódra.

Vajon éppen Bruno miért gondolta úgy, hogy pont erre a helyre kell mennie? Nyilván ismerte, milyen sors várt Szervét Mihályra alig negyedszázaddal korábban. Úgy tűnik, hogy a harmincegy esztendős Bruno számára a kíváncsiság komolyabb hajtóerőt jelentett a félelemnél.

- Gyakran mentem, hogy eretnekeket halljak prédikálni vagy vitatkozni, inkább a kíváncsiságtól hajtva, semmint gondolataik iránt érdeklődve, vagy mert hívogatónak találtam őket - mondta a velencei bíráknak genfi időszakáról. Nem is voltam elégedett. Úgyhogy felolvasás vagy prédikáció után, amikor az úrvacsorára került a sor, és a maguk módján elkezdték osztani a kenyeret, én mentem a dolgomra. Nem is részesültem soha a szentségekből, vagy figyeltem meg gyakorlataikat.⁴⁷

Bruno hamarosan elkerülhetetlenül bajbajutott a protestánsok között. Téves magabiztossággal tanítani kezdett, és első alkalommal nyíltan támadta Arisztotelészt. Kétségtelenül rosszul mérte fel a helyzetet. A kálvinisták úgy értelmezték újra a Bibliát, hogy az megfeleljen teológiai elképzeléseiknek, de bizonyos értelemben éppen olyan hagyományhűek voltak, mint a katolikusok. Hűek maradtak az arisztotelianizmushoz, és akárcsak katolikus ellenfeleik, a filozófiáját ők is teológiájuk központi pillérének, Isten fizikai világegyeteme alkalmas és pontos képmásának tekintették. Bruno tehát aligha lepődhetett meg, amikor egy erőteljesen megszövegezett Arisztotelész-ellenes értekezés megjelentetése után az egyházi hatóságok elé idézték. A városi feljegyzések szerint Bruno még ekkor is meglehetősen könnyedén látszott felfogni a dolgot. „Se nem mentegette magát, se nem ismerte be bűnösségét írja a jelentés -, ugyanis [azt állította, hogy] az ügyről nem hűen számoltak be.” A feljegyzés végső következtetése: „Úgy döntöttek, hogy alaposan megfeddik, majd utána engedik a szentségekhez járulni. A nevezett feddésben részesült, hogy megszabaduljon vétkétől, amit ő alázatosan megköszönt.”⁴⁸

Ezúttal a város vénei láthatóan megbocsátó hangulatban voltak, de Brunonak nem voltak ínyére a kálvinista eljárások. Később így írt a Genfben talált filozófusokról: „Tízfajta tanár között nem lehet találni egyet sem, aki ne alakított volna ki a maga számára egy katekizmust, készen arra, hogy a világ elé tárja, ha máris nem tárta eddig, saját magán kívül mindenfajta intézmény jóváhagyását mellőzve, minden egyébben pedig megfontolni, helyteleníteni- vagy kételkednivalót találva. Emellett nagyobbik részük a többivel sem ért egyet, kitörölné azt, amit [pedig épp csak] tegnap írt le.”

A velencei bíróság előtt pedig kijelentette:

- Olvastam Kálvin és más eretnekek könyveit, de nem azért, hogy magaménak valljam tanításukat, vagy javítsak rajtuk, mert magamnál tudatlanabbnak vélném őket, hanem csak puszta kíváncsiságból.⁴⁹

Kíváncsisága hamar kielégült, és mielőtt sorsában fordulat következett volna, Bruno bölcsen odébbállt. Ezúttal visszatért Franciaországba, ahol rövid ideig Lyonban tartózkodott, mielőtt továbbment volna Toulouse-ba.

Ez megintcsak különös választás volt. Habár a toulouse-i egyetem nevezetes volt tudományos kiválóságáról, a város maga viszont az egyik legtürelmetlenebb volt Franciaországban, makacsul ortodox és katolikus fanatikusok uralták. Itt aligha kínálkozott békés pihenőhely Bruno számára.

Azonban ne lepődjünk meg túlságosan Bruno döntésén. Valóban, ha ezen összezavarodnánk, akkor nem értettük meg Bruno jellemének igazi lényegét. Ekkortájt ugyanis önmagát egyfajta nemes menekültnek, keresztes lovagnak látta. Arra kényszerítették, hogy városról városra haladjon, mindig csak egy lépéssel üldözői előtt, őt pedig kezdte megedzeni ez a vándorélet. Ellenállt a kálvinisták üldözésének és nem hatott rá tanításuk sem, de azért ne becsüljük alá azokat a kockázatokat sem, amelyeket az ilyen döntések meghozatalával vállalt.

A jelek szerint Brunot Toulouse-ba egyszerűen az vonzotta, hogy kihívást jelentett. Tekintet nélkül doktrinális eltéréseire, tanítani kezdett ott, és máris belemerült új munkájába, megkezdte egyik legkorábbi értekezését, első érett müvét az emlékezet terén, a Clavis Magnát (A nagy kulcs). Csatlakozott egy irodalmi csoporthoz, az Academia Palatinához, és tudósként hamarosan az egyetemi hatóságok is elfogadták, sőt még azzal is kitüntették, hogy hivatalosan kinevezték: adjon elő Arisztotelészt. Azonban eretnek eszméire megint csak gyorsan fény derült, úgyhogy bajba került, és alig pár hónappal megérkezése után máris menekülni kényszerűlt. Amint azt a velencei inkvizíciónak is elmondta:

- Elmenekültem a polgárháborúk miatt, és Párizsba mentem.⁵⁰

Bruno 1581 végén érkezett a francia fővárosba. Már négy esztendeje volt úton, és sehol sem töltött hosszabb időt pár hónapnál. Kevés pénze volt, papírjai is alig voltak, amelyek javára szóltak volna ebben a megosztott katolikus városban, és továbbra is menekülnie kellett az éber vatikáni kémek és az inkvizíció ügynökei elől. Megint viperafészekbe került, talán a legveszedelmesebb helyre Itálián kívül. 1581-re Párizst már csaknem két évtizede vallásháborúk dúlták, utcái romokban hevertek, az épületek omladoztak és lakatlanul tátongtak, a népesség megoszlása pedig aránytalanul eltolódott a nők és az idősek javára, olyan sok fiatal férfit gyilkoltak meg. Olyan hely volt, ahol könnyen megesett a gyilkosság, és gyakran bűntetlen is maradt, úgyhogy újabb komor hátteret szolgáltatott Bruno furcsa mizantrópiájához, kétségbeesett, szenvedélyes küldetéséhez.

Azonban Párizs értelmiségi berkeiben Bruno már híres ember volt. Tanításait és írásait nemcsak azok mérlegelték, akik üldözték őt, hanem erősen foglalkoztatta a kabbalisták és jómódú radikálisok kicsiny, de befolyásos közösségét is, amelynek tagjait érdekelték az okkult és misztikus gyakorlatok. Miután felbátorodott azon a fogadtatáson, amelyben ezek az emberek részesítették, megkezdte nyilvános előadás-sorozatát, amellyel felhívta magára a vele szimpatizálók figyelmét a párizsi egyetemen. Meglepő gyorsasággal ajánlottak neki katedrát, és nemsokára maga Henrik király is felfigyelt rá.

- Olyan nevet szereztem magamnak, hogy egy nap III. Henrik király is magához hívatott... különleges egyetemi állást adott fizetéssel számolt be Bruno büszkén az inkvizíciónak.⁵¹

Azonban a szép idők megint csak nem tartottak sokáig. Hogyan is tarthattak volna, amikor Bruno szándékosan olyan háborús övezetbe lépett, amelyet vallási konfliktus idézett elő? Hogyan is kerülhette volna el azt, hogy ellenségeket szerezzen, amikor a részleteket illetően és az egészet szemlélve is kihívóan ismertette szélsőséges nézeteit, majd pedig mindössze maroknyi barátja támogatásával olyan tudományos állást és udvari kegyeket szerzett magának, amelyek roppant módon az előtérbe tolták? Veszélyes játékot játszott, és félelmet nem ismerve eretnekségeket hangoztatott, egyszóval ez nem tarthatott sokáig.

Kezdetben azonban az ország legnagyobb hatalmának védelmét élvezte, szoros és eredeti kapcsolatot alakított ki Henrikkel. A király individualista és önfejű ember volt, de nem ostoba. Volt, aki perverznek, élvhajhásznak tartotta, mások szerint elferdült, tébolyult, felelőtlen és erkölcstelen volt, és viszonylag rövid élete során (pár héttel harmincnyolcadik születésnapja előtt halt meg) sikerült heves reakciókat kiváltania saját népéből és a külföldiekből egyaránt. Brunot talán az vitte a közelébe, hogy útitársa volt egy meglehetősen járatlan ösvényen, és mindkét férfi lázadó szellemű volt, és szeretett eltérni a hivatalos álláspontoktól. Henrik elég szerencsés volt ahhoz, hogy királyi családba szülessen. Ezzel a háttérrel boldogan átadhatta magát saját magának. Bruno értelmi képességei egész eltérőek voltak, de nem rendelkezett Henrik kiváltságaival. Az igazság keresője volt, és valami határozottan különböző dolog hajtotta Henrik színtiszta hedonizmusánál. Mindazonáltal kettejük közt összhang uralkodott, s emiatt (és saját céljai elérése végett) Henrik felkészült arra, hogy segédkezik Brunonak. Nem nyújthatott menedéket a mágusnak, és nyíltan nem is támogathatott egy ismert eretneket, de megtette, ami tőle tellett, ellátta ajánlólevéllel, és szállást biztosított számára Michel de Castelnau, Mauvissiére grófja házában, aki francia követ volt I. Erzsébet udvarában.

Itt Bruno életének homályos útja csaknem a láthatatlanságig halványul.

Bruno több mint két esztendőt maradt Angliában, ifjúkora óta ez volt a leghosszabb időszak, amit egy helyben töltött. Tudjuk, hogy csaknem egész idejét Castelnau házában töltötte a Salisbury Courton, a Fleet Streethez közel, Westminsterben, bevezették az angol udvarba, és magának Erzsébetnek is bemutatták. Felújította Philip Sidney-hez fűződő barátságát, aki ekkortájt hírneve és sikerei csúcsán állt. Ellátogatott Oxfordba is, ahol nyilvános előadásokat tartott, és akárcsak Toulouse-ban és Párizsban, itt is begyűjtött szidalmakat a tanárok és számos hallgató részéről, úgyhogy lényegében elűzték a városból. Azt is tudjuk, hogy Bruno angliai tartózkodása idején írta legkerekebb és leginkább időtálló müveit. A legkiemelkedőbb A hamvazószerdai lakoma volt, amely a Westminster utcáin játszódó dráma köré épül fel, és felvonultat néhány olyan személyt, akivel az udvarban és az irodalmi körökben akadt dolga.

Nem nehéz rájönni, hogy mi vonzotta Angliába. Az ország az elmúlt század alatt ugyanúgy elmerült a vallási összecsapások által előidézett zavarokban, mint Európa többi része, de Anglia felett most protestáns királynő uralkodott, aki nem hajlott Kálvin felé, és akit Róma sem kedvelt (V. Pius pápa 1570ben ki is közösítette).

Angliában még mindig fortyogott a vallási zűrzavar, és ez időnként erőszakhoz vezetett a társadalom minden szintjén és teljes keresztmetszetében. Miközben Bruno zavarba ejtette Anglia liberális értelmiségijeit a mnemonikáról vallott gondolataival és Arisztotelész-ellenes filozófiájával, addig Mária, a skótok királynője egy angol várban töltötte fogsága utolsó éveit, és amikor Bruno elhagyta az országot, Máriának már csak két éve maradt hátra addig a pillanatig, amikor Fotheringhay várában a bakó lefejezte. Habár Anglia megúszta Luther forradalmának néhány pusztítóbb utóhatását, az a gyújtózsinór, amelyet Erzsébet atyja, VIII. Henrik, illetve Erzsébet féltestvére, VI. Edward gyújtott, még mindig parázslott.

Bruno mindezzel tisztában volt, de ezzel együtt Angliát olyasfajta biztonságos horgonyzóhelynek tartotta, ahol hosszabb időre megállapodhat. Azonban az angol királynőhöz fűződő kapcsolata csak súlyosbította helyzetét az inkvizíció szemében. Egy évtizeddel korábban a Szentszék kijelentette, hogy bárki, aki megöli Erzsébetet, nemcsak bocsánatot nyer, hanem különös kegyben is részesül a mennyben. Bruno perének idején az angolok már négy éve legyőzték a spanyol Armadát, népe pedig istenítette Erzsébet kirányőt, a pápa szemében azonban egyes számú közellenség volt, kiátkozott, eretnek ringyó.

Mégis, amennyire nyilvánvalóak voltak Bruno Angliába utazásának okai, annyira gyérek az értesülések ott töltött ideje nagy részéről. Manapság meggyőző bizonyítékok szólnak amellett, hogy Bruno Sir Francis Walsingham, Erzsébet főkancellárjának kémje volt. Bruno végső soron szépszámú európai kapcsolattal rendelkezett, olyan ember volt, aki, habár látszólag katolikus, megvetette a pápaság intézményét és a római egyház hatóságait. Ami pedig a legfontosabb, miközben a francia követ rezidenciáján élt, tökéletes helyzetbe került az információk átadásához.⁵² A közelmúlt kutatásai szerint rövid kémpályafutása idején Brunot „Rőzse” fedőnéven alkalmazták, amely ha más nem is azt mutatja, hogy kedvelte a vérbeli angolszász akasztófahumort, hiszen a „rőzse” végső soron arra a faághalomra utalt, amelyet a kivégzéseknél használt máglya aljára helyeztek gyújtósnak.

Bruno világpolgár volt jókora baráti körrel. Az angol udvarban a társadalmi ranglétra legmagasabb fokán álló személyekkel vegyült, de vonzotta az utca is, folytatta a hálózatépítést, az alkimisták és hermetikusok alvilágával való kapcsolatok kialakítását. Ez művészekkel és zenészekkel, költőkkel és színészekkel hozta össze. Bizonyára találkozott, és mágiáról értekezett a hírhedt John Dee-vel (Erzsébet egyik szellemi tanácsadójával), akire az emlékezet művészetének terén folytatott tanulmányai miatt tartós hatást gyakorolt.

Bruno akkor távozott Angliából, amikor rájött, hogy Erzsébet nem lesz a segítségére, úgyhogy rákényszerűlt, hogy nagyszabású tervei megvalósítására más módot találjon. Párizsba visszatérve úgy vélte, elég sokáig volt távol ahhoz, hogy kellően elhalványuljon korábbi balvégzetű kalandjai emléke. Ebben nem is tévedett, és gyorsan befolyásos barátok gyűrűje vette körül.

-    Elkísértem a követet Párizsba, ahol újabb egy esztendeig maradtam, és az ottani ismerős úriembereknél kaptam szállást és kosztot számolt be a velencei inkvizítoroknak.⁵³

Folytatta a tanítást és az írást, és lázasan keresett kiadókat új müvei számára. Ezúttal azonban hamarosan felharsantak a szembenállás hangjai. Erre az időszakra utalva Bruno ezt mondta bíráinak:

-    Nem tanítottam közvetlenül a katolikus vallás ellen, de úgy vélték Párizsban, hogy közvetve ezt teszem.

Még ha így is történt, akkor is ez volt élete egyik legtermékenyebb és leginkább az alkotás jegyében eltelt időszaka. A három év alatt, amely Angliába érkezése (1583) és Franciaországból való távozása (1585 vége) között telt el, hét új könyvet írt. Ezek némelyike elveszett, és talán soha nem is jelent meg, de négy legfontosabb müve is ezek közé tartozott: A hamvazószerdai lakoma, A diadalmaskodó állat elűzetése, A végtelen mindenség és világai, valamint Az okról, elvről és egyről. Ezek közül az első kettőt a mai napig nyomtatják Angliában, első kiadásuk után négyszáz évvel. Ami azonban talán még fontosabb, Bruno immár kezdte felismerni, hogy a védnök biztosításának esélyei vallási kereszteshadjáratához gyorsan szétfoszlottak. Henrik és Erzsébet is elvetette előterjesztéseit, Franciaország pedig lassacskán saját formát alakított ki a vallási konfliktus kérdésének átmeneti rendezésére.

A kortársakat és személyes küldetésüket, sikereiket és kudarcaikat szemlélve Brunonak bizonyára éreznie kellett, hogy élete immár válaszút elé érkezett. Ha a hallgatóság megszerzésére tett próbálkozásokat nézzük, Bruno feltehetőleg Erasmust tekintette mintának, és erőfeszítéseiben saját, változás előidézésére tett kísérleteinek paradigmáját látta. Erasmus módján

Bruno is száműzött lett, aki képtelen közvetlen kapcsolatba kerülni Rómával és az anyaszentegyházzal, kitaszították, kiközösítették, és állandóan a feje fölött lebegett az inkvizíció árnya, igaz, mindig sikerült egérutat nyernie. Egyik könyvet jelentette meg a másik után, lázító hangú előadásokban fejtette ki nézeteit, és oly látványos reakciót váltott ki mindenütt, ahová ment, amilyet csak tudott. Azonban alig ért el valamit. Bruno élete folyamán elért sikerei össze sem hasonlíthatók az Erasmusra adott össznépi reakcióval. Mai fogalmakkal mérve Erasmus Ecomium moriae-ja (A balgaság dicsérete) mindent elsöprő bestseller volt, és a müveitek körében irdatlan hatást gyakorolt. Ezzel szemben, habár tisztelettel, némely helyen pedig egyenesen tiszteletteljesen kezelték, mégiscsak kevesen olvasták Bruno műveit, azok csupán rétegsikert jelentettek. Bruno tehát tudta, hogy irányváltásra van szüksége, valamilyen más taktikával kell próbálkoznia. A gond abban állt, hogy munkássága sokkal radikálisabb volt annál, amilyen Erasmusé valaha is, és Bruno tudta, hogy gyökeres változás csakis nagy hatalmú politikai személyiségek befolyása révén jöhet létre. Miután már kétszer kudarcot vallott, immár itt volt az ideje az újfajta megközelítésnek: nyitni akart az egyház felé.

- Felkerestem a francia nunciust, főtisztelendőségét, a bergamói püspököt mondta Bruno a velencei bíróságnak. Miközben ezeknek az úriembereknek a segítségével visszafelé igyekeztem az egyházba, kikértem egy másik jezsuita tanácsát is. Ők pedig azt mondták nekem, hogy nem oldozhatnak fel a hitehagyás bűne alól... könyörögtem a nunciusnak, és buzgón kérleltem, hogy írjon őszentségének, V. Sixtusnak Rómába, hogy kieszközölje a kegyelmet, és hogy visszafogadjanak a katolikus egyház kebelébe, de ne kelljen újra felvennem a szerzetesi ruhát. Ennélfogva a nunciusnál nem volt remény, és nem is akart írni, hacsak vissza nem térek rendembe. Megemlített engem Alonzo Spagnuolo jezsuita atyának. Megvitattam az ügyemet vele, ő pedig úgy nyilatkozott, hogy szükséges lenne a bűntetés alóli feloldozást a pápától beszerezni, és hogy semmit sem lehet tenni addig, amíg vissza nem megyek a rendemhez.⁵⁴

Majdnem ugyanezt a javaslatot tették az összes hitehagyottnak, aki bűnbánatot akart tartani, és visszatérni az egyházba. 1521-ben ugyanezt az ajánlatot kiterjesztették Luther Mártonra is, aki bölcsen a Németországban maradás mellett döntött. Róma javaslata teljes egészében üres szólam volt csak, és Bruno tudta ezt. Egyértelmű volt mindenki előtt, hogy egy nápolyi kolostorba visszatérni azonnali letartóztatást, bebörtönzést, megkínzást és majdnem biztos kivégzést jelent, nem sokan akadtak olyan bolondok, akik hittek abban, hogy a római anyaszentegyháznak és őszentségének, V. Sixtusnak el lehet hinni azt, hogy bármiféle engedékenységet tanúsítanak majd az eretnekekkel szemben.⁵⁵

Bruno természetesen korántsem mondott ilyesmit a bíróság előtt. Miközben pere harmadik napján, 1592. május 29-én előadta meséjét, újfent megismételte elkötelezettségét arra, hogy megtalálja azt a módozatot, melynek révén visszatérhet az egyházba, és visszafogadják úgy, amilyen, és azzal együtt, amiben hitt. Újra biztosította bíráit, hogy sohasem jelentett semmilyen fenyegetést sem az egyházra nézve, hogy éppen ellenkezőleg, szereti a katolikus hitet, és addig akarja dicsőíteni azt, ameddig csak szabadon kifejezheti magát.

- Ekkortájt vissza akartam térni Frankfurtba, hogy beszerezzek párat bizonyos kinyomtatott müveimből, különösen, amit a hét szabad művészetről írtam, más, nyomtatásban megjelent munkáimmal együtt, és Őszentsége lábához vessem magam azokkal, amelyek mellettem szólnak, és azokkal is, amelyek nem szólnak mellettem (ugyanis megtudtam, hogy szereti az őszinte embereket).⁵⁶ Meg akartam magyarázni ügyemet, és megpróbálni feloldoztatni helytelen viselkedésem miatt, valamint jóváhagyást szerezni ahhoz, hogy papi ruhát viselhessek ugyan, de mentesen kolostori elöljáróktól. Erről beszéltem ezekben a napokban sok nápolyi atyával rendemből, akik itt voltak, különösen pedig a nocerai Fra Domenico elöljáró atyával, a nocerai Serafino atyával, Giovanni atyával, akiről nem tudom, hová való, mindenesetre a nápolyi királyság területéről, valamint egy másikkal is Atripaldából, aki levette a csuhát, de újra felvette. Az ő nevét nem tudom, a szerzetben Felice testvérnek nevezik.⁵⁷

Azonban attól kezdve, hogy felvetette: visszatérne ugyan a hithez, de fenntartaná sajátos világnézetét, a papság válasza mindig ugyanaz maradt: „Térj vissza Nápolyba vagy a Vatikánba, és majd beszélünk a dologról.”

Amikor Bruno a történet ezen részének végére ért, néma csend fogadta. A terem besötétedett, és a gyertya világánál árnyak remegtek körülötte az arcokon. Bruno Giovanni Gabrielle atyára, Laurentio Priulira, majd Ludovico Tabemára és Aloysio Fuscarira, az ülnökre pillantott, majd a hallgatóság és a tanúk felé fordult. Gabrielle atya kifejezéstelen arccal felállt, miközben hatalomtól és tekintélytől áthatott hangján csöndet parancsolt a jelenlévőknek, majd elnapolta a tárgyalást. A kimerült és nyúzott arcú Bruno pedig visszatért cellájába.

Ezen az estén kereste fel öt először valaki az egyik velencei konfratemitástól, amelynek tagjai élelmet és egyéb szükséges dolgokat vittek a börtönökbe. A legismertebb közülük a Fraterne volt, de két másik, a Scuole és a Corporazioni delle Arti is keményen dolgozott a fogvatartottak érdekében. A jótékony szervezetek tagjai látogatásokat tettek, sebeket gyógyítottak, élelmezték a foglyokat, takarókat és gyógyszereket adtak nekik. Az állam a szökés megakadályozásán túl nem érezte kötelességének, hogy a vádlottak letartóztatásán kívül egyebet is tegyen. A fogvatartottak a konfratemitások segítsége mellett csak barátaikra és rokonaikra számíthattak. Brunonak

- bár olyan hírhedt rendszerellenes személyiségnek tartották, akivel kétségtelenül különös keménységgel bántak volna a hatóságok és a gyilkos hajlamú börtönőrök valószínűleg nem lehetett rossz dolga, mert jómódú és befolyásos barátai voltak.⁵⁸ Ugyancsak ezen az estén, alig ötven méterre Bruno sötét cellájától, finom ételek és bőven folyó bor mellett titokban összegyültek a bírák, hogy megvitassák a sorsát, amely most már a kezükben volt. Nehéz dolguk volt, Gabrielle és Priuli egyre inkább aggódott saját helyzete miatt. Róma mindenáron akarta ezt az embert, és Bruno történetét hallgatva már ők is értették, hogy miért. Azonban velenceiek lévén nem adhatták ki csak úgy a pápának. Egy ilyen lépéssel mindenfelől bírálatot zúdítottak volna magukra. A velencei hazafiak gyengeséggel vádolták volna őket, akik pedig hajlottak a vallási türelemre, azok azt állították volna, hogy felszítják az előítélet lángját, a jogászok pedig azzal is előhozakodhattak volna, hogy egy ilyen lépés egyenesen törvénytelen. Azonban jó katolikusként megvetették az eretnekséget. Giordano Bruno egyértelműen veszedelmes volt. Mindenképpen több információra van szükség, tehát Mocenigót azonnal a harmadik nyilatkozat elkészítésére kell kényszeríteni. Így amikor a bíróság újra összeül, feltárhatják Bruno elvetemült és sötét mélységének minden zegét-zugát, a vádlott aljas nézetei és istentelensége napvilágra kerülhet, és senki sem kételkedhet abban, hogy mi is a következő lépés.

Mocenigo ezt írta a velencei inkvizíciónak tett harmadik nyilatkozatában:

Bruno úgy véli, hogy az egyház szeretet helyett erőszakot tanúsít az eretnekekkel szemben. A világ nem maradhat tudatlanságban és jó vallás nélkül. Tulajdonképpen a katolikus vallás elfogadhatóbb számára, mint a többi, de az egésznek át kell ala

kulnia, mert a romlás nem folytatódhat. Nézetei szerint nagyobb a tudatlanság, mint valaha, mert az emberek azt tanítják, hogy Isten a Szentháromság. Ez pedig lehetetlenség és istenkáromlás Isten felségével szemben. Amikor megmondtam neki, hogy hallgasson, és inkább azzal törődjön, amit számomra el kell végeznie, mert én katolikus vagyok, ő meg lutheránus, és képtelen vagyok őt elviselni, azt felelte, „majd meglátod, mit tesz éretted a hited”. Nevetett, és hozzátette, „Várd az ítéletet, amikor a holtak feltámadnak, és majd megkapod a jutalmadat a jó magaviseletedért.” Egy másik alkalommal pedig azt mondta, hogy „Ez a köztársaság nagy bölcs hírében áll, el kellene bánnia a szerzetesi juttatásokkal és a költségén élő barátokkal, akik mind ostobák, és bűn hagyni, hogy ekkora gazdagságot élvezzenek.” Azt is mondta nekem, hogy igencsak tetszenek neki a hölgyek, de még nem érte el Salamon számát. Szerinte az egyház maga követ el bűnt azzal, hogy bűnné teszi azt, ami nagy hasznára van a Természetnek, és mint ilyen, nézete szerint igencsak dicséretes dolog.⁵⁹

Miután másnap reggel megkapták ezt a nyilatkozatot, a bírák újrakezdték a tárgyalást. Először a helyi Fra Domenico elöljáró atyát hallgatták ki, akiben Bruno megbízott. A pap ezt vallotta a bíróság előtt:

- Ebben a hónapban, pünkösd szent ünnepén, amikor kijöttem Szent János és Szent Pál templomának sekrestyéjéből, egy világira lettem figyelmes. Először nem ismertem meg, de amikor megszólalt, és azt mondta, hogy „négyszemközt kell beszélnünk valahol”, akkor az emlékezetembe ötlött, hogy ő az egyik testvér a királyságbeli tartományban, ő a tudós Nolai

Giordano testvér. Kerestünk egy nyugodt helyet a templomban, és ott elmondta nekem az okát annak, hogy miért hagyta el rendtartományunkat, és miért ugrott ki. Fra Domenico Vita, az akkori provinciális kiközösítette őt. Beszélt nekem arról, hogy sok királyságban és királyi udvarban fordult meg, kitért a jelentős előadói tevékenységére is, de azt is elmondta, hogy mindig katolikusként élt. Amikor megkérdeztem tőle, hogy mit csinál Velencében, és miből él, akkor azt felelte, hogy csak rövid ideje tartózkodik ott, és el tudja tartani magát. Elmondta, hogy nyugodtan szeretne élni és egy könyv megírásának akarja szentelni magát, amelyet elméjében forgat. Ezt a müvet majd komoly pártfogással bemutathatná Őszentségének, és bocsánatot nyerhetne tőle. Remélte, hogy Rómában az irodalomnak szentelheti magát, talán még valamiféle előadásokat is tarthat, és megmutathatja, hogy milyen fából faragták.⁶⁰

A pap tárgyilagosan fejezte be a vallomását, és a bíróság meglehetősen csalódottnak tűnt. Az inkvizítorok ezután maguk elé idézték Brunot, hogy folytassa történetét. A vádlott a kóborlásával kezdte, amelyre akkor került sor, amikor másodszor elhagyta Franciaországot. Beszélt a németországi utazásáról, az 1586 és 1589 között Wittenbergben, Prágában és Braunschweigben töltött időszakáról, a frankfurti könyvvásáron tett látogatásáról, és Giovanni Mocenigóról. Amikor Bruno a Mocenigótól kapott leveleket említette, mindenki előtt világossá vált, hogyan került börtönbe.

- Túlságosan filozofikusan, helytelenül, nem jó keresztényhez illően fejeztem ki magam, és így is kezeltem a dolgokat. Főleg olyan kérdéseket boncolgattam, amelyek megoldását a keresztény hit értelmében Isten hatalmának, bölcsességének és jóságának kell tulajdonítani. Tanításomat az érzéki tapasztalásra és az észre, nem pedig a hitre alapoztam.⁶¹

Nehéz eldönteni, hogy Bruno vajon félelemből mondta ezt, és halványan visszavonult, vagy pusztán eltűnődött a tettein, és ez ilyen gondolatokat váltott ki belőle. Lényegében belátta, hogy eretneknek tartják, mert a nézetei igencsak távol állnak a hivatalos tanítástól, de mindez hosszadalmas és összpontosított filozofálás és elmélyült tanulás eredménye, amely mindenekelőtt nem a hitből, hanem az észből fakadt. Ez nem jelenti azt, hogy rossz katolikus.

Mégis, ez már olyasfajta beismerés volt, amelyre a bírák vártak. Ezt a jegyzőkönyvbe vett vallomást később ki lehetett forgatni, és fel lehetett használni ellene.

Túlságosan későre járt az idő a filozófiai vitához. Gabrielle és Priuli mindketten tudták, hogy az ilyesmihez tiszta elme szükséges, ezért az inkvizítor atya hétfőig, május második napjára elnapolta a tárgyalást. Akkor majd felszólítják Giordano Brunot, az eretneket, hogy tartson alapos és egyértelmű beszámolót nézeteiről.

A tárgyalás újbóli megnyitásakor Aloysio Fuscari ülnököt a három velencei Savii all’eresia közül Sebastian Barbadico váltotta le, aki eskütétel után elfoglalta helyét Gabrielle, Laurentio Priuli és az apostoli nuncius, Ludovico Taberna mellett. Ezután elővezették Brunot, és folytatódott a kihallgatás.

Feltették a kérdést, hogy vajon részt vett-e okkult összejöveteleken, amióta Velencébe érkezett.

- Amióta Velencében vagyok, sohasem tanítottam eretnek tanokat jelentette ki. Mindössze filozófiáról beszélgettem számos patríciussal, aminek ők is megmondhatói. Sok patrícius és müveit ember gyűlt össze ott [Velencében], én pedig vitába bocsátkoztam néhány könyvtárossal. Képtelen vagyok egyesével felidézni a személyeket, mert akkor sem tudtam, hogy kik is lehettek tette hozzá hűen a barátaihoz.⁶²

Ez természetesen hazugság volt, de a bíróságnak Mocenigo másodkézből származó és meg nem erősített állításain kívül - nem állt rendelkezésére bizonyíték, amellyel megcáfolhat

ta volna a vallomást. A bírák ezért ezen gyorsan átsiklottak. Brunonak ekkor elő kellett állnia müveivel, amelyekből idézhetett is. Az inkvizítorok megkezdték feltérképezni a férfi filozófiáját és nézeteit. Ennél a pontnál a vádlott mintha új lendületet kapott volna.

- Ezek a munkák mondta Bruno, egyik kezét a mellette tornyosuló könyveken nyugtatva tisztán filozófiaiak. Szerintem a szellemet fel kell szabadítani a vizsgálódásra, amely persze nem vitatja az isteni tekintélyt, hanem aláveti magát annak.⁶³

Elérkeztünk Bruno eretnekségének lényegéhez. A tudományról és filozófiáról vallott nézetei, még Arisztotelész-ellenessége is csupán másodrendű ahhoz a döntő jelentőségű kérdéshez képest, hogy ő Istenben hitt, nem pedig Rómában. Amikor kijelentette, hogy a szellemet már régóta fel kellett volna szabadítani, akkor nem az isteni tekintéllyel szállt szembe, hanem ezt valóban így is gondolta. Amíg az ortodox katolikusok semmilyen különbséget sem láttak Isten igéje és a pápa szava között, addig Bruno igenis látott. Nem sokra tartotta az egyházi szervezetet, és ezért úgy hitte, hogy minden ember csakis magának Istennek tartozik számadással. Az ilyen vélekedés azonban igencsak elfogadhatatlan volt a bíborosok számára.

Mindenesetre Bruno úgy gondolta, hogy képes lesz a hatóságokat rávenni arra, hogy megértsék és elfogadják eszméit. Ebben a tekintetben vagy képtelenül naiv volt, vagy saját egója bűvöletében vaknak mutatkozott az emberi természet realitásaival és az ellenséges erőkkel szemben. A per első napjaiban még hitt abban, hogy képes a meggyőzésre. Úgy tartotta, hogy a bírósági tárgyalóban, és a hatalom középpontjában, a Szent Városban helyet foglaló férfiak értelmes, intelligens emberek, akik bizonyára belátják majd, hogy az értelem és a hit sikeresen tud együtt is létezni. Bruno nem ismerte fel ellenségében az állatot, az álarc mögött rejtőző ördögöt, és a gonoszt a lélekben. Azt hitte, hogy az értelem legyőzheti a félelmet és az előítéletet, hogy nagyobb dicsőség vár arra, aki az Igazság megértésével eltörli a földi hatalmat. A végzetes tévedésével fegyvertelenül és mezítláb egyenesen az oroszlán torkába sétált.

- Mindig is a filozófia nyelvén és a Természet elvei szerint tanítottam, nem azt tartottam legfőképpen szem előtt, amit a Hit szerint kellett volna jelentette ki bátran. Hiszem, hogy semmi olyasmit nem követtem el, amelyért engem el lehet ítélni. Legfeljebb, hogy a vallás rovására a filozófiához ragaszkodtam, és olykor kevésbé jámbor dolgokról is szóltam a saját megvilágításomba helyezve azokat... Sosem tanítottam közvetlenül a katolikus keresztény vallással ellenkező dolgot. Közvetve, ahogyan Párizsban vélték, talán igen, de ott is megengedték, hogy bizonyos disputációkat tartsak százhúsz pontban a peripatetikusok és más közfilozófusok ellen. Ezek a felsőbb hatóság engedélyével, nyomtatásban is megjelentek. Hiszen, a hit igazságának érintése nélkül, szabad a természetes elvek alkalmazásával beszélni róluk, ugyanúgy, ahogyan Arisztotelész és Platón müveit is olvashatjuk és taníthatjuk, amelyek szintúgy, sőt sokkal inkább ellenkeznek a hittel, mint az én filozofikusan felállított és megvédett pontjaim. Ezek a gondolatok megismerhetők legutóbb Frankfurtban latinul megjelent könyveimből, a De minimo, de monade, de immenso et innumerabilibus címűből és részben a De compositione imaginumbó1 is. Ezekben különösen érthetően fejtem ki az álláspontomat, amelyet vallottam és vallók a világegyetem végtelenségéről, a végtelen isteni hatalomról. Az isteni jósághoz és hatalomhoz méltatlannak tartanám, ha egyetlen véges világot teremtett volna, miközben képes volt e világon kívül másikat és még végtelenül sokat alkotni. Ezért azt hirdettem, hogy végtelen sok, a mi Földünkhöz hasonló külön világ létezik. Püthagorasszal egyetértve a Földet éppen olyan égitestnek tartom, mint a Holdat, a bolygókat és a csillagokat, amelyek száma végtelen, és együtt végtelen összességet alkotnak a végtelen térben. Ezt nevezem én univerzumnak, amelyben számtalan világ van, és a világegyetem végtelensége kettős, mert egyrészt nagyságára, másrészt a világok végtelen sokaságára vonatkozik. Ezáltal közvetve mindenesetre egy hitigazság látszik megtámadottnak.⁶⁴

Bruno ékesszavú és tiszteletben álló tanár volt, eszméit világosan kifejtette, és a kérdésekre logikus magyarázatot adott, de azt tudnia kellett, hogy ezzel az utolsó mondattal igencsak elbagatellizálta a dolgokat. Gúnyolódott volna? Szándékosan tévedt az érzékeny területre, vagy olyannyira megszokta már világnézete heterodox természetét, hogy jóformán tudatában sem volt annak, hogy mit mondott? Gabrielle, Priuli és Taberna tanult, olvasott emberek lévén ismerték a korábbi eretnekvallomásokat és eszméket, de ez az előttük álló férfi nem csupán a teológia széleit csipkézte. Szavai olyannyira távol álltak a hivatalos tanítástól, hogy sokan egyszerűen őrültnek tarthatták Brunot.

- A mindenségen belülre helyezek egy egyetemes Gondviselést, amelynek révén minden él, növekszik, cselekszik és fennmarad a maga tökéletességében folytatta. Mindezt kettős módon képzelem el. Az egyik a lélekhez hasonlóan jelen van az egész testben és annak minden részében. Ezt Természetnek, az Isten árnyékának és lenyomatának nevezem. A másik az a felfoghatatlan mód, amelyben Isten, ez a lényeg, jelenlét és erő, mindenben és mindenek fölött van, nem részként, nem lélekként, hanem valami kimondhatatlanként. Szerintem tehát minden egy és ugyanaz az Istenségben. A teológusokkal és a legnagyobb gondolkodókkal együtt magam is három attribútumot vallók. Erő, bölcsesség és jóság, avagy ész, értelem és szeretet. A dolgok az ész révén jönnek létre, rendeződnek, és a szellem révén különülnek el, miközben harmonikus arányban állnak az egyetemes szeretet révén mindenben és mindenek felett. Nincs semmi, ami létében ne ragyogna, mint ahogyan semmi sem szép a szépség jelenléte nélkül. Semmi sem létezik elválasztva az isteni jelenléttől. Azonban az Istenségben a megkülönböztetések az okoskodó gondolkodás termékei, és nem tükrözik a valóságot.⁶⁵

A továbbiakban a vádlott számot adott arról, hogy miként szállt vitába Arisztotelésszel az Első Ők, vagyis a teremtés pillanatának kérdésében. Ezután meglehetősen kevéssé meggyőzően megpróbálta összeegyeztetni filozófiáját a Szentháromságtannal, összekapcsolva az Atyát az akarattal vagy az erővel, a Fiút vagy az Igét az értelemmel, a Szentlelket pedig a szeretettel.

-    Minden dolog tette hozzá lélek és test, lényegét tekintve halhatatlan. A szertefoszláson és újraegyesülésen kívül nincs más halál.⁶⁶

Az elégedetlen inkvizítorok folytatták a kutakodást. Tudni akarták, hogy a Szentháromságot egyetlen lényegnek, avagy különálló személyeknek tartja-e a vádlott.

Ez azonban közvetlen kihívás volt, és Bruno kitérően felelt:

-    Mit értünk személyen? kérdezte. Szent Ágoston szerint az ő korában ez a szó újnak számított.

-    Kételkedsz tehát az Egy létében, Isten létében?

-    Sohasem tettem válaszolta Bruno erőteljesen.

-    Akkor miféle Krisztus és miféle megtestesülés a hazugság? érkezett a dühös kérdés.

-    Kételyeim támadtak, és küzdöttem ezzel a kérdéssel, de sohasem tagadtam a dogmát, csupán kételkedtem jelentette ki Bruno. Hiszem, hogy az Atya és a Fiú egylényegű.⁶⁷

A vádlott szembeszállva a nyílt eretnekséggel hozzátette, hogy ifjan csupán idézte Ariosz eszméit:

-    Kimutattam, hogy Ariosz nézete kevésbé veszélyes, mint amilyennek általában tartják. Úgy vélik ugyanis, hogy Ariosz tanításaiban az Atya első alkotása az Ige. Én megmagyaráztam, hogy a filozófus szerint az Ige nem maga a teremtő, és nem is a teremtmény, hanem csupán közvetítő ezen kettő között. Éppen úgy, mint ahogy a kimondott szó is közvetítő a beszélő és az általa hordozott jelentés között.⁶⁸ Én úgy tartom, hogy van egy elkülöníthető Istenfő az Atyában, az Igében és a Szeretetben, amely az Isteni Lélek. A lényeget illetően azonban ez a három mégis egy, de sohasem tudtam megragadni azt, hogy valóban három külön Személy is. Ezért kételkedtem. Ágoston azt mondja: „Félelemmel ejtjük ki a Személy nevét, amikor isteni dolgokról beszélünk és azért használjuk, mert szükséges.” Sehol sem találtam nyomát, hogy ezt a kifejezést alkalmazták volna az Ó- vagy az Újszövetségben.⁶⁹

A tanítás részleteit illetően az inkvizítorok arra kérték Brunot, hogy fejtse ki gondolatait a megtestesülésről. Válaszul a férfi elmondta nekik, nem tudja megérteni, hogy az emberiség véges húsa hogyan keveredhetett az Igével, egy végtelen lényeggel. Azt azonban Bruno is elfogadta, hogy Krisztus testet öltött a földön, de őt inkább Isten képviselőjének, semmint Istennel egynek látta. Elismerte a csodákat mint isteni megnyilvánulásait, és tiszteletben tartotta az egyház tanítását az átlényegűlésről. Különben mi egyébért nem járult sohasem szentségekhez kiközösítése után?

Anélkül, hogy megnevezte volna értesülései forrását, Gabrielle atya megismételte Mocenigo vádját, amely szerint Bruno tagadta Krisztus isten voltát, és kijelentette, hogy az Isten fia „gonosz és hitvány” volt.

Úgy tűnt, hogy a vádlott valóban megdöbbent ennek hallatán.

-    Csodálkozom azon, hogy miként is tehetnek fel nekem ilyen kérdést. Sohasem mondtam vagy gondoltam ilyen dolgot Krisztusról. Ugyanazt hiszem róla, amit az anyaszentegyház.

A bírósági jegyző szerint Bruno sértődöttnek és levertnek tűnt, miközben folytatta:

-    Képtelen vagyok felfogni, hogyan is merülhettek fel ilyen

dolgok velem kapcsolatban. Szerintem is a Szentlélektől és Szűz Máriától született Krisztus. Ha mást bizonyítanának rám, akkor készen vagyok bármilyen bűntetésnek alávetni magam... Ismételten megpróbáltam, hogy elfogadjon az egyház. Vallottam, és most is vallom a lelkek halhatatlanságát. Azaz, hogy katolikusként fogalmazzam, az értelmes lények lelke nem száll testről testre, hanem a paradicsomba, a purgatóriumba vagy a pokolba kerül. Filozófusként azonban mélyen elgondolkodtam azon, hogy mivel a lélek test nélkül nem létezik, és a testben sem létezik talán mégis szállhat testről testre, éppen úgy, mint az anyag, egyik halomból a másikba magyarázta Bruno.⁷⁰

-    Te pedig képzett teológus vagy, és ismered a katolikus döntéseket, igaz? kérdezte Gabrielle.

Bruno elképedt.

-    Nem igazán felelte. Olyan filozófiát műveltem, amelyhez értek.

-    Szóval bíráltad a teológusokat?

-    Nem, nem tettem ezt. Elolvastam a protestáns tanításokat is, és mindig a katolikus tanítás, különösen az aquinói elvek mellett érveltem. Elolvastam az eretnek könyveket is, és kielemeztem őket. Meg kell ismerni a műveimet, mert ez áll bennük.

-    Gúnyt űztél a papokból és a szerzetesekből?

Bruno ingerülten emelte fel a karját.

-    Semmi effélét nem mondtam, és nem is gondoltam.⁷¹

A bírák ezután egyenként végigvették Mocenigo vádjait, Bruno pedig némelyiket viszolyogva, némelyiket pedig hitetlenkedve cáfolt. Egyre idegesebb volt, amit az inkvizítorok észrevettek, és ki is használtak.

-    Úgy véled, hogy Krisztus varázslással vitte végbe csodatetteit? kérdezte Gabrielle atya.

Bruno égnek emelte karját, és döbbentnek tűnt.

-    Micsoda?! kiáltotta. Ki agyalta ki ezeket a bolondságokat? Soha nem is gondoltam ilyesmit! Ó, Istenem! Mi ez? Lennék bár inkább halott, semmint ilyesmit mondjak.

A bírák ezután rátértek Brunonak az emlékezet művészetével kapcsolatos munkásságára, azt sugallva, hogy ez okkult gyakorlat.

-    Közismert okkultista vagy jelentette ki Gabrielle. Milyen kapcsolatban álltái a francia királlyal?

-    Amikor Henrik király udvarában voltam felelte Bruno

egy nap magához hívatott, hogy kifürkéssze, az emlékezet,

amellyel rendelkezem, vajon természetes eredetű, vagy pedig varázslással jutottam hozzá. A tudomására hoztam, hogy nem varázslásból származik, hanem rendszerezett tudásból.⁷²

A bírák ezután a könyvekről faggatták, amelyeket Mocenigo vett el tőle az előző héten.

-    És mi a helyzet a könyvekkel, amelyeket bizonyos, hogy olvastál? Okkult müvek, eretnekek müvei? kérdezte az inkvizítor atya.

Bruno veszélyt szimatolt, ezért megkerülte a kérdést.

-    Kétségtelenül láttam olyan elítélt munkákat, mint Raymond Lullyé és más íróké, akik filozófiai kérdésekkel foglalkoztak. Megvetettem őket is, és tanításaikat is hazudta.⁷³

-    Képtelenség mondta Gabrielle. Miféle kéziratokat találtak nálad, amikor letartóztattak? Majd belepillantott jegyzeteibe, és így folytatta: Mi az a... Hermész pecsétjei?

-    Másolóm, Herman Besler ekkortájt éppen másolatokat készített ókori, kiadatlan müvekből, többek között a Hermész pecsétjeiből válaszolta Bruno. Tudom, hogy veszedelmes anyaggal játszadoztam, de nem vettem alaposan szemügyre ezeknek a könyveknek a tartalmát, és nem olvastam a Hermész pecsétjeit sem.⁷⁴

A vádlott szavai nem győzték meg Gabrielle-t, de a bíró úgy döntött, hogy hirtelen taktikát változtat.

-    Gúnyt űztél a hitből jelentette ki, majd Mocenigót idézve hozzátette: „Várd az ítéletet, amikor a holtak feltámadnak, és majd megkapod a jutalmadat a jó magaviseletedért”. Ezek nem a te szavaid?

Bruno meglepettnek tűnt.

-    Sohasem mondtam ilyesmit. Uram, tekintsd át könyveimet. Meglehetősen világi hangvételűek ugyan, de ennek nyomát sem leled. Meg sem fordult ez a fejemben.⁷⁵

Hirtelen csend ülte meg a termet. Bruno magabiztossága egyértelműen szertefoszlott, energiája csaknem teljesen elapadt. Újra körülnézett a teremben, és látta a néma arcokat, a tanúk zavartan elkapott tekintetét. Ekkor megszólalt az inkvizítor atya.

-    Elegendő volt beismerésed ahhoz, hogy hihetőek legyenek az ellened felhozott vádak jelentette ki fagyosan. Tagadod Róma tekintélyét, megkérdőjelezed a Szentháromságot, tagadod Krisztus istenségét, vitába szállsz a teológiával, kigúnyolod az anyaszentegyházat és a papságot, támogatást nyújtasz a hitetleneknek és varázslást folytatsz. Őrizkedned kell, és teljes, nyílt és hithü gyónást tenned ahhoz, hogy visszafogadjon kebelébe az anyaszentegyház, és hithü keresztény legyél. Azonban csoda lenne, ha makacs tagadásod nem a szokásos véghez vezetne. A Szent Hivatal csupán keresztényi szeretetből fel akarja világosítani az eretnekeket, és el akarja téríteni őket gonosz útjukról az örök élet ösvényére.

A szavak lehulló vízcseppekként koppantak a csöndben. Bruno lehorgasztotta a fejét Gabrielle szózata alatt, majd lassan felnézett, és ennyit mondott:

-    Isten bocsásson meg nekem tehát. Minden egyes kérdésre adott válaszom olyannyira őszinte volt, amennyire azt emlékezetem lehetővé tette. De nagyobb megelégedésemre újra áttekintést adok életemről, és ha bármit is mondtam vagy tettem a katolikus keresztény hit ellen, akkor őszintén meggyónom. Azt mondtam, ami igaz és való, és továbbra is azt fogom mondani.

Bizonyos vagyok abban, hogy sohasem fogják rám bizonyítani az ellenkezőjét.⁷⁶

Erre Gabrielle atya felállt, és elnapolta a tárgyalást.

Bruno ha eddig nem is éjszaka, a cellája magányában biztosan felfogta a történtek súlyosságát. Gabrielle szavai csakis egyetlen dolgot jelenthettek. Az egyház bűntetést akart kiszabni rá. A maguk módján a megbánás kierőszakolásával el akarták téríteni az eretnek elméjét és lelkét, azután bebörtönözni, megkínozni, és majdnem bizonyosan megégetni. Még a mindig derűlátó, mindig elszánt Brunonak is rá kellett döbbennie arra, hogy ez a sors vár rá.

Másnap, 1592. június 3-án reggel Brunot újra elővezették. Megint felolvasták az ellene emelt vádakat, és megkérdezték, hogy beismeri-e a bűnösségét.

-Amennyiben tévedtem is, megmondtam az igazat, és sehol sem fogják azt találni, hogy ez ne így lett volna.

Krisztus istenségével kapcsolatban pedig kijelentette:

-    Amit pedig erről gondoltam, azt itt elmondtam, és sohasem beszéltem erről a kérdésről.⁷⁷

Az okkult gyakorlatok iránti tudakozódásra pedig megint elismételte, hogy megvetette ezt a művészetet, de érdeklődött a józan asztrológia iránt.

A kérdések úgy záporoztak, mint az előző napon, és újra meg újra ugyanazokat a területeket érintették. Végezetül Gabrielle így szólt:

-    Eretnekségeidet félrevezetőknek tekinted?

Bruno nyíltan válaszolt:

-    Utálok és megvetek mindenféle tévedést, amit valaha is elkövettem a katolikus hittel és az anyaszentegyház határozataival szemben. Megbánom, ha ilyesmit tettem, gondoltam, mondtam, hittem, vagy kételkedtem bármiben is, ami katolikus. Esedezem tehát ehhez a Szent ítélőszékhez, hogy gyengeségem tudatában eresszen be az egyház kebelébe, lásson el az üdvözüléshez szükséges ellenszerekkel, és mutasson könyörületet.⁷⁸

A tárgyalást három héttel elnapolták, Brunot visszavitték a cellájába, hogy újra átgondolja az elmondottakat, miközben a bírák döntöttek további sorsáról.

Gabrielle, Priuli és Taberna este megint összeültek. Mitévők legyenek ezzel az emberrel? Időnként buzgó katolikusnak láttatta magát, aki pusztán az ortodoxia közepétől tért el, de megtagadott bármiféle érdeklődést a varázslás iránt, sőt még tanítását és nézeteit is megtagadta, sutba vágva hozzájárulását a hermetikus hagyományhoz. Vallomásában azonban olykor mégis a katolikus hit alapjait illető kétségeinek adott hangot.

Tudták, hogy Bruno kiváló és csodált előadóművész, csiszolt szónok volt, aki mindig magára vonta a figyelmet. Hétköznapi fogást alkalmazott, amikor megpróbált harmadik személyben beszélni az eretnekségről, és úgy megvitatni ezeket a dolgokat, mintha csak pusztán elvi, a hittől teljességgel elválasztott kérdésekről lenne szó.⁷⁹ Azonkívül egyértelműen felvillanyozta, ha odafigyeltek rá, bár a bíráknak sikerült megijeszteniük. Azonban mihez kezdhettek állandóan változó érveivel? Tulajdonképpen mit is gondolt igazán? Meddig is ment el? Mi volt fontos számára, és mi nem?

Nyilvánvalóan hazudott, amikor a misztikus irányzatok iránti irtózásáról beszélt. Rengeteget írt a kérdésről, miközben a hermetikus ikonográfián és az ókori, kereszténység előtti vallási szimbolikán alapuló memóriarendszert tanította. Ott feküdtek a bírák előtt a könyvei. Az ilyen dolgok iránti érdeklődését semmiképpen sem palástolhatta bármiféle bűnbánattal. Brunot nem olyan fából faragták, hogy számára ismerős terepen megijedjen. Számára a kereszténység egyáltalán nem volt támadhatatlan. Bűnei beismerése határán egyensúlyozott, majd visszatáncolt. Meglehetősen nevetséges a gondolat, hogy voltak ugyan okkult könyvei, de nem olvasta azokat. Óvatosnak kellett lennie a velencei könyvkereskedőkhöz és a város egyéb közismert okkultistához fűződő kapcsolatait illetően is. Gabrielle, Priuli és Taberna jól ismerték ezeket a megbélyegzett embereket, a távolból figyelemmel kísérték őket, ezért őket is a máglyahalál fenyegette.

Tehát ha ezekről a dolgokról hazudott, a bírák elgondolkodhattak, hogy akkor ugyan milyen egyéb bűnt követhetett még el? Vajon mindaz igaz, amit Mocenigo leírt? A vádlott azt állította, hogy hitt Krisztus istenségében, de elvetette a Szentháromság ortodox jelentéstartalmát. Elfogadta azt a gondolatot, hogy Krisztus csodákat vitt végbe, és őt tekintette Isten egyedüli képviselőjének, méghozzá inkább annak, semmint a Szentháromság kifejeződésének. Ami pedig ennél is fontosabb, ragaszkodott ahhoz, hogy az értelmet a hit fölé helyezze. Nem olyan ember tehát, aki bármit is elfogad anélkül, hogy először ne gondolkodna el rajta. Veszélyes, nagyon veszélyes ember volt.

Azonban ezen túlmenően mit akart Giordano Bruno? Ismételten hangoztatta abbéli óhaját, hogy oldozzák fel, és engedjék meg neki, hogy sajátos tanítását kifejthesse. De akkor miért adott hangot a Szentháromságot illető kételyeinek? Talán örök rejtély marad gondolhatták a bírák.

Megkezdődtek a velencei per utolsó napjai. Három héttel az utolsó tárgyalás után újra egybegyűltek az inkvizítorok, ezúttal Tommaso Morosinivel, egy új állami képviselővel. Bruno jelen volt ugyan, de nem intéztek kérdéseket hozzá. A kitűnő tudóst és Bruno barátját, Andrea Morosinit szólították a tanúk padjára.⁸⁰

Andrea Morosini (akiről tudták ugyan, hogy buzgó katolikus, de ugyanakkor az okkult dolgok iránt is érdeklődik) a szükséges elővigyázatossággal ezt mondta a bíróságnak:

-    Az elmúlt pár hónapban bizonyos filozófiai könyveket kínáltak eladásra velencei könyvárusok, amelyeken Giordano Bruno neve állt. Egy olyan emberé, aki sokrétű tudásáról nevezetes. Többfelé hallottam Velencében, és Giovanni Battista könyvkereskedő is említette nekem és más úriembereknek, hogy ez az ember itt van, hátha meg szeretnénk hívni őt házainkba, hogy bizonyos urakkal és főpapokkal irodalomról és főképp filozófiáról beszélgessen. Azt mondtam, hogy jó lenne, és ő többször el is jött, hogy különböző tudományos kérdéseket vitassunk meg. Érvelését hallgatva sohasem tudtam arra a következtetésre jutni, hogy bármiféle hitellenes véleményen lenne, és ily módon amennyire én meg tudom ítélni mindig is katolikusnak tartottam őt. Amennyiben a leghalványabb gyanúja merült volna fel az ellenkezőjének, nem tűrtem volna meg jelenlétét a házamban.⁸¹

Ezután megint Ciottót szólították, akit arról kérdeztek, hogy mit gondol, mik lehettek Bruno szándékai. Ciotto azt állította, hogy Bruno akárcsak másoknak elmondta neki is, hogy szeretné, ha visszavennék az egyházba. Ezután a tanú hozzátette:

-    Személyesen Őszentségével akart találkozni Rómában, hogy bemutathassa neki legújabb müvét.⁸²

Másnap, június 26-án Bruno utoljára állt velencei bírái elé, és az inkvizítorok megtették zárónyilatkozatukat. Egy második ülnököt is meghívtak erre az alkalomra. Brunot újra emlékeztették az ellene emelt vádak súlyosságára és a Szentszék komoly gyanújára. Újra feltették a kérdést, hogy magányában nem döntött-e úgy, hogy megváltoztatja vallomását, illetve kíván-e valami kiegészítést tenni. Bruno megismételte, hogy vallomásaiban teljes egészében hű volt az igazsághoz.

-    Meg tudom érteni, hogy írásaim és vallomásaim kiváltották az eretnekség vádját jelentette ki de mindig lelkiismeret-furdalást éreztem, és az egyházba való visszatérés vágya lakozott bennem. Sohasem szándékoztam a legcsekélyebb módon sem megsérteni a Hitet. Visszatartott ettől a Szentszéktől való félelem és a szabadság szeretete.

Gabrielle azonban ezekbe a szavakba belekapaszkodva — máris lecsapott:

-Amennyiben vágyad oly őszinte lett volna, akkor nem éltél volna oly sokáig Franciaországban és más katolikus országokban, vagy akár itt, Velencében, anélkül hogy tanácskoztál volna valamelyik főpappal. Egészen mostanáig hamisan tanítottál, eretnek tanokat.

- De... felelte Bruno éppen eltökéltségem mutatja, hogy tanácskoztam katolikus atyákkal. Makulátlanul viselkedtem ebben a városban. Csupán filozófiáról beszélgettem, és önök előtt ítéltem el a protestánsokat. Csupán szabadon, kolostori kötöttségektől mentesen szeretnék élni a szülőhazámban. Mocenigo az egyedüli, aki megvádolhatott engem olyasmivel, amiket felhoznak ellenem. Ő azonban gonosz ember. Hibák után kutatok a lelkiismeretemben, de nem találok egyet sem. Készségesen megvallottam mindent, amit csak tudok.

Ekkor Bruno a padlóra vetette magát, leborult az inkvizítorok előtt, és felzokogott:

-Alázatosan kérem Isten és a bíróság bocsánatát. Csak annyit szeretnék, hogy bűntetésemet ne nyilvánosan hajtsák végre, nehogy ráirányítsam a figyelmet arra a ruhára, amelyet viselek.⁸³

Gabrielle szólt, hogy álljon fel, majd megkérdezte, van-e még valamilyen végső dolog, amit be szeretne vallani. Bruno szótlanul megrázta a fejét. A bírák felálltak, a vádlottat pedig kitaszigálták a tárgyalóból, hogy visszavigyék cellájába. A törvény őrei ismét bőséges étkezés mellett vitathatták meg az ügyet.

Ami Brunot illeti, a válság tetőpontja gyorsan közeledett. Egyértelmű volt, hogy a velencei inkvizítorok közvetlen összeköttetésben álltak Rómával. Hogyan állíthatták volna másként a bíróság előtt, hogy a pápa és a Szent Hivatal olyannyira gyanakszik Brunora? Miközben Gabrielle atya termeiben lakomáztak, mintegy négyszáznyolcvan kilométernyi távolságban a Vatikánban mások ugyancsak az eretnek Brunoról társalogtak. A pápa személyes képviselője, az inkvizítor atya, Santoro di Santa Severina bíboros figyelemmel kísérte a velencei ügyet.