III.

Velence

Gondolkodni annyi, mint képekkel játszadozni.

Giordano Bruno

Velence, amikor 1591-ben Bruno ott járt, olyan város volt, amely éppen csak éledezett egy sor politikai és természeti zűrzavart követően. Tizennégy évvel korábban a pestis majdnem a lakosság harmadával végzett, többek között a város egyik leghíresebb fiával, a festő Tizianóval is. Velence népe röpke másfél évtized alatt négy dózsét látott jönni, majd távozni, az állam pedig a nagyhatalmak Franciaország, Spanyolország, Róma közti hatalmi játszma kényes ösvényén egyensúlyozva haladt.

Egyedülálló fekvésével, melynek révén beáramolhatott a Kelet kulturális hatása, Velence a tudomány régmúltba visszanyúló hagyományát ápolta, és a kalandvágyó utazók keresztútján feküdt. Marco Polo innen indult el 1271-ben, de amit ő és más felfedezők magukkal vittek a nyugati kultúra zászlójaként, azt elhomályosította az a tudás és befolyás, amely San Marcón és a Lidón keresztülhaladva keletről áramlott nyugat felé. Azon ezer esztendő alatt, amíg Velence megőrizte globálisan kiemelkedő szerepét, az efféle tudás megváltoztatta a város külsejét, és kozmopolita-liberális hátteret teremtett. A tizenhatodik századi Európában egyedülálló módon Velencét a Collegio huszonhat tagja kormányozta, akiket ősi demokratikus szabályokkal választottak meg. A szenátorok kizárólag a leggazdagabb (nem szükségszerűen a legősibb vagy nemesi) családok tagjai lehettek, de a rendszer kifinomult biztosítékokat tartalmazott a korrupció nyilvánvaló veszedelme ellen, amely a kevésbé felvilágosult államokat fenyegette. A kizárólag nemesekből álló Tízek Tanácsa a Collegio egyfajta felsőházaként tevékenykedett.

A tizenhatodik században a katonai világhatalommá fejlődött Velence több évszázados sikeres kereskedelem babérjait tudhatta magáénak. Ennek a helyzetnek mintegy hatszáz éven át állandó vonása volt a harc a törökkel, az Oszmán Birodalommal. Velence keresztény állam volt, és hozzájárult a keresztes hadjáratokhoz, de legalább annyira volt mozgatórugója a pénz, mint Isten, és az Oszmán Birodalommal, illetve európai szomszédaival vívott harcain keresztül mindig is területei növelését igyekezett elérni. A siker és a gazdagság ragyogást és szépséget vitt egy már amúgy is dicsőséges városállamba. 1588 és 1591 Bruno Velencébe érkezésének éve között a találó nevű Ponté fivérek megépítették ma is látható formájában a Rialto hidat, a tizenhatodik század második felében pedig a dózsepalotát jócskán kibővítették, immár új börtönöket, lakosztályokat és kormányhivatalokat is magában foglalt.

Ami kapcsolatait illeti Rómával, a város urai kétségtelenül kényes kötéltáncot jártak, amikor Velence pénzügyi érdekei szembekerültek lakói hitével. Az egymást követő pápák összetűzésbe kerültek az egymást követő dózsékkal, és az erőfeszítések a kompromisszum elérésére gyakran mindenki számára kimerítőnek és drágának bizonyultak. A nantes-i ediktum komoly nyomást fejtett ki a politikai stabilitásra Európában, megbékítve a protestánsokat és a francia katolikusok egy részét, de VIII. Kelemen pápát rendkívül ideges emberré tette. A bizonytalanság légkörében Velence és Róma civakodott ugyan vitatott területek felett, de ezek kevésbé voltak jelentősek a tanbeli és ideológiai függetlenséget érintő fájdalmas összecsapásoknál. A pápa mindig arra gyanakodott, hogy Velence első osztályú vadászterepe lett a kálvinisták, lutheránusok, okkultisták és más eretnekek tarka egyvelegének. A színfalak mögött inkább gyakrabban, mint ritkábban, sima modorú diplomaták érveltek, és mindkét állam igyekezett engedményeket tenni a másiknak a nyílt konfliktus elkerülése érdekében: mindenkinek az állt érdekében, hogy amikor csak lehetett, kompromisszumot érjenek el. Olykor Velence nyert egy vitában, olykor Róma. Kelemen erővel is egyértelműsítette, hogy a Szentszék Velence lelki vezetője, de a velencei kormány elnyerte a jogot arra, hogy lehetővé tegye kereskedői számára a tiltott könyvek jegyzékén szereplő könyvek árusítását. A pápa ragaszkodott ahhoz, hogy az állam több templom építését finanszírozza, a velenceiek pedig elnyerték a jogot a kálvinista irodalom szabad megjelentetésére és terjesztésére a városban. Effajta kompromisszumok tették lehetővé a velenceiek számára az életet, és hogy fenntartsák helyüket a világban, ugyanakkor a pápa tekintélye sem csorbult, és biztonságban tudhatta magát a velenceiek felől.

Mindennek következtében Velence volt a legliberálisabb déleurópai állam, amely szívesen látta a hivatalos tanoktól eltérő filozófusokat. A velenceiek ugyanakkor sokáig bizalmatlanok voltak az inkvizícióval szemben. Mintegy ötven évvel azután, hogy IX. Gergely pápa 1231-ben megalapította az inkvizíciót, a velencei kormányok még azt sem engedték meg, hogy az inkvizítorok egyáltalán betegyék a lábukat a városba. Ezt a döntést csak akkor vizsgálták felül, amikor 1288-ban IV. Miklós pápa kiközösítéssel fenyegette meg Giovanni Dandolo dózsét abban az esetben, ha nem teljesíti a Vatikán óhajait. A velencei inkvizítorok azonban még ekkor is csak halvány másai voltak túlbuzgó római kollégáiknak. Velence még 1521-ben, a reformáció tetőpontján is nyugodtan semmibe vette a pápai rendelkezéseket. Létrehozta saját inkvizíciós szabályait, amelyek azt írták elő, hogy minden pert két püspöknek kell levezetnie, és mindenféle kínzás tilos volt. 1552 és 1594 között, azaz negyvenkét esztendő alatt mindössze 150 pert rendeztek olyan ügyek kapcsán, amelyekben velencei polgárokat vádoltak meg varázslással, boszorkánysággal és mágiával. Ezek közül csak hat végződött vádemeléssel, és a boszorkányüldözésekkel teli szégyenteljes másfél évszázad alatt egyetlen személyt sem végeztek ki vagy kínoztak meg komolyabban Velencében.

Az ilyesfajta szellemi szabadság súlyosan megterhelte a Velence és Róma közti kapcsolatokat. Amikor II. Henrik francia királyt meggyilkolták, Velence adott politikai menedéket törvényes utódjának, a protestánsokkal szimpatizáló Navarrai Henriknek. Ez felháborította a Guise-eket, feldühítette Fülöp spanyol királyt, és olyannyira felingerelte V. Sixtus pápát, hogy Velence állam kiközösítését fontolgatta. Sixtus csak azután tért magához, miután bizalmas bíborosai rámutattak, hogy a kiközösítéssel való fenyegetés a múltban pusztán mindig Velence kettőzött erejű lázadását eredményezte. A várost történelme folyamán háromszor sújtották pápai kiátkozással, 1284-ben IV. Márton, 1309-ben V. Kelemen, legutóbb pedig 1483-ban IV. Sixtus pápa, és a Vatikánnak minden alkalommal visszavonulót kellett fújnia, és vissza kellett vennie Velencét a hit berkeibe. A velencei népet mindig is éppen annyira foglalkoztatták világi ügyek, mint bármely vallásos érzület. Éppen ezen a finoman kiegyensúlyozott kapcsolatrendszeren múlt Bruno sorsa.

Brunot 1591-ben egy Giovanni Mocenigo nevű nemes hívta Velencébe. Mocenigo első levelét akkor küldte Brunonak, amikor a mágus Frankfurtban tartózkodott, ahol legújabb könyve, a kozmológiai és vallásos gondolatai számos vonását összekapcsoló De immenso népszerűsítésével foglalkozott. Mocenigo németországi kapcsolatai révén hallott Brunoról, ahol jó néhány kiadóval állt üzleti kapcsolatban. 1591 tavaszán és nyarán számos levelet küldött Brunonak, melyekben érdeklődésének adott hangot a filozófus munkásságával kapcsolatban, nyíltan és kifejezetten arra kérve őt, hogy utazzon Velencébe, és oktassa a filozófiára, amellyel eljegyezte magát. Mocenigo levelei egyre meggyőzőbbekké váltak, Brunonak tekintélyes javadalmazást kínált, amelyet tetézett a fényes elhelyezés és a fontos összeköttetések megteremtésének kilátásba helyezése is.

A Bruno peréhez kapcsolódó iratok szerint Mocenigót különösen érdekelték Brunonak az emlékezés művészetével, a Bruno által az ókoriaktól elsajátított mnemotechnikával kapcsolatos tanulmányai. Brunoval folytatott levelezésében Mocenigo azt állította, hogy olvasta a mester könyveit a témával kapcsolatban, de úgy véli, hogy képességeit igazán csak akkor fejlesztheti ki, ha közvetlen kapcsolatba lép Giordano Brunoval, és ezt a kiváltságot hajlandó jól megfizetni.

Mocenigo a Canale Grande mellett fekvő gyönyörű Campo di San Sámuelén lakott, mindjárt szemben a palazzóval, amelyben Browning később, 1889-ben elhunyt. Szenátor volt, és velencei arisztokrata családba született. Állítólag elképesztően gazdag, és a hírek szerint szeszélyes természetű volt. Az összes beszámoló álnok jellemként írja le, sokan nem bíztak benne, és sokan nem kedvelték.

Először Bruno sem méltatta válaszra Mocenigót. Erre persze mondhatnánk azt, hogy Bruno személyes történetének ismeretében csak egy őrült foglalkozott volna komolyan az Itáliába való visszatérés gondolatával, ahol bizonyosan letartóztatás és vádemelés várt rá. Mindenesetre amikor Frankfurtban az Itáliába való visszatérés mellett döntött, indítékait nem fejtette ki senki előtt sem.

Ha azonban mégis az okok után kutatunk, vajon mit találunk? Mocenigo bizonyára sóvárgott arra, hogy Bruno Velencében legyen, ami pedig Brunot illeti, egész életében nagyon kevés pénzt keresett tanítással és írással. Az a lehetőség, hogy Velencében és a közeli Padovában taníthat, amelynek hírneve mágnesként vonzotta a pénzes hallgatókat, külön mézesmadzag lehetett az ötlet mellett. Bruno azonban sem akkoriban, sem korábban nem mutatott különösebb érdeklődést a pénz iránt, és semmit sem tett vagyona gyarapítására, amikor még azelőtt adódtak számára lehetőségek, hogy Mocenigo feltűnt volna a színen.

Amikor Velencébe ért, számos tényező összjátéka tartotta ott. Ezek közül a legfontosabb IX. Ince pápa váratlan halála, amely Bruno megérkezése után pár héttel következett be.¹³ 1592. február 2-án Ippolito Aldobrandini került VIII. Kelemen néven a pápai trónra. Bíborosként Aldobrandini türelméről és együttérzéséről volt híres, Bruno pedig azt hitte, hogy ez segítheti őt megmenekülni az inkvizíciótól, és így Itáliában maradhat.

Bruno Itálián kívül élő barátai elszörnyedtek, döbbenettel és zaklatottan reagáltak arra a hírre, hogy elfogadta Mocenigo ajánlatát.

„Mondd meg nekem írta egy padovai barátjának Bruno egyik hitetlenkedő, Brandenburgban élő barátja -, igaz az, hogy a nolai Giordano Bruno, akit Wittenbergből ismertél, közietek él Padovában? Lehetséges ez? Miféle ember ez, ez a száműzött, ahogy szokta volt mondani, hogy vissza merészelt menni Itáliába? Csodálkozom, csodálkozom, képtelen vagyok elhinni, habár biztos forrásból tudok róla. Mondd meg nekem, igaz vagy hamis ez a hír?”¹⁴

Könnyű megérteni ezt a döbbenetet. Bruno sokat kockáztatott, és csakis túlzott önbizalma és önmaga túlértékelése adhatta meg neki a szükséges erőt. Talán vak volt a nyilvánvaló veszedelemmel szemben, és azt hitte, hogy elfogadásban és megbocsátásban részesül.

Sok dolog vonzotta Brunot Velencébe. Egy nemzedékkel korábban a kor egyik leghíresebb embere, Giulo Camillo a város szívében emeltette az általa az Emlékezet Színházának nevezett épületet. Camillo, ez az értelmiségi, aki egy időben a bolognai egyetem filozófiaprofesszora volt, sok szempontból oszthatta Bruno nézeteit. Kétségtelen, hogy amint megérkezett Velencébe, Bruno elkezdte keresni a Camillo gyújtotta okkult láng őrzőit.

Brunot régóta bűvkörében tartotta az okkultizmus. Az Itáliába való visszatérését megelőző évben egy Zürich közelében álló kastélyban lakott, amelynek tulajdonosa a neves alkimista Johan Heinrich Hainzell volt, aki laboratóriumot is épített ott, és költségeket nem kímélve kereste a bölcsek kövét. Pere során Bruno tagadta, hogy bármi köze lenne a misztikus mesterségekhez, de a bizonyítékot a mágiához fűződő szoros kapcsolatára megtalálhatták könyveiben, illetve az olyan hermetikusokhoz való ismert kapcsolatain keresztül, mint a híres angol mágus, John Dee. Szoros, személyes ismeretség fűzte III. Henrik francia királyhoz, aki rögeszmésen foglalkozott a mágikus hagyománnyal, és éveken át nem kisebb személyiség pártfogójaként tevékenykedett, mint Nostradamus.

Velencében a legfontosabb értelmiségi csoport az Accademia degli Uranici volt, amelyet Fabio Paolini alapított 1587-ben. Paolini megjelentetett számos jelentős müvet, ezek között volt egy, az emlékezettel foglalkozó értekezés, a Hebdomades, amely 1589-ben jelent meg Velencében. Ez nem csupán komoly agymunka volt, hanem okkult körökben valóságos bestseller, olyan szöveg, amelyre sokan úgy tekintettek, mint a velencei okkultizmus megtestesülésére. Ez a könyv nagymértékben befolyásolta Brunot saját, a kérdéskörben folytatott kutatása során.

Bruno alig érkezett meg Velencébe, máris meghívták, hogy vegyen részt az Accademia degli Uranici összejövetelein. Itt nemcsak a városon átutazó jeles alkimisták és azok a tanárok gyűltek össze, akiket a közeli Padovából vonzottak ide, hanem sok liberális gondolkodó és filozófus is, különböző vallási meggyőződésű emberek, akiket érdekelt az okkultizmus és a természetfilozófia kölcsönhatása. Velence egyik legnevesebb fia, Paolo Sarpi, Galilei barátja és elismert korai modem tudós, politikus és szervita pap ugyancsak a csoport kimagasló tagja volt, Brunot is jól ismerte.

Ez a kör olykor titkos összejöveteleket is tartott a tagok otthonaiban, ahol filozófiáról beszélgettek, olyan eszméket cseréltek, amelyek az intellektuális kalandozás homlokterében álltak, s megvitatták és értelmezték a radikális gondolkodók müveit. Az akadémia egyik vezérlő fénysugara a gazdag értelmiségi, Andrea Morosini volt, aki különösen előzékeny házigazdája volt az ilyen titkos találkozóknak, Brunot pedig (akit a velencei kabbalisták és filozófusok egyfajta zsákmánynak tekintettek) melegen üdvözölte.

Az egyéb fontos tagok közé tartoztak számosan a sikeresebb velencei könyvkereskedők közül, akik elsődleges forrásai voltak az egész Európából származó okkult és filozófiai anyagoknak. Közülük a legismertebb egy Giovanni Battista nevű fiatal sienai (akit többnyire Ciotto néven ismertek), aki a legfontosabb velencei főutcán, a Mercerián lévő Minerva könyvesbolt tulajdonosa volt. Frankfurtban találkozott Brunoval, és majdnem bizonyosan ő volt az egyik, aki kapocs volt Bruno és a velencei okkult kör között. Bruno megérkezése előtt Ciotto már terjesztette a brunói ideológiát, és árusította Párizsban és Londonban az 1580-as években nyomtatott könyveit.

Valószínűleg sohasem fogjuk megtudni, miről beszélgettek ezeken a találkozókon, a zárt ajtók mögött. Azonban ahogy a hurok szorult Bruno körül, új barátai sem foszlottak semmivé az árnyékban. Ezek a személyek hozzászoktak a konspiráláshoz és az érdeklődésükkel járó veszedelmekhez. Ugyanígy hatóságokhoz való hozzáállásuk is olyan csökönyös volt, amint azt elvárhatjuk az efféle radikális gondolkodóktól. Ezek az emberek pengeélen táncoltak, és amikor később beidézték őket, hogy az inkvizíció előtt adjanak számot Brunoról, akkor vatikáni ellenfeleikhez hasonlóan összezárták soraikat, és megvédték a közülük valót. Semmi sem szivárgott ki, semmit sem vallottak be Bruno titkos „filozófiái” közül.

Amikor Mocenigo még az elején Velencébe hívta Brunot, akkor pompás palazzójában kínált neki elhelyezést, de Bruno nem akart teljesen új pártfogója lekötelezettjévé válni, inkább a városban keresett magának szállást. Nem volt sok pénze, és nem akart könyöradományt sem elfogadni Mocenigótól, úgyhogy megérkezése után nem sokkal Bruno tanári állás után nézett. Az Accademia degli Uranici beli kapcsolatain keresztül meg is hívták tanítani a közeli Padova egyetemére.

Az 1222-ben alapított egyetem a tizenhatodik század második felében arról volt nevezetes, hogy vonzza azokat a gazdag hallgatókat, akiket egyformán vonzott a tudomány és a közelség Velence örömökkel teli palotáihoz. Ez maga volt abban az időben az itáliai Oxbridge, és a kor sok jelentős értelmiségi személyisége lépte át küszöbét hallgatóként vagy tanárként. I. Erzsébet királynő főkancellárja, Francis Walsingham is ott tanult, és 1592 elején Galilei matematikaprofesszori állást fogadott itt el.

Az út rövid volt Velencéig. Az ingázók többsége manapság a velencei Ferrovián száll vonatra, és fél órán belül ér el Padova szívébe, de lassabb és nyugodtabb utazást tehetünk hajóval. Bruno korában ez volt az egyetlen gyors összeköttetés a két város között. 1591 utolsó hónapjaiban egy rövid ideig Bruno is igénybe vette a naponta kétszer közlekedő hajójáratot, és hetente többször megtette ezt az utat, mígnem az egyetemhez közeli szállást szerzett magának Padovában.

A hivatalos előadások Padovában nagyjából ugyanolyanok voltak, mint azok, amelyeket Európa más egyetemeinek többségén tartottak. Itt előtérben maradt az arisztotelészi retorika, és a tananyag gerincét a klasszikus stúdiumok alkották. Azonban a korabeli szokásoktól eltérően azoknak a tanároknak, akik a hivatalostól eltérő nézeteket vallottak, joguk volt saját szobáikban magánórákat tartaniuk. És habár ezekre az előadásokra az egyetem hivatalosan sohasem adta áldását ezeken gyakran igen szép számmal vettek részt.

Miután már legalább fél tucat tudományos központban tanított szerte Európában, Bruno tapasztalt és magabiztos előadóvá és tanárrá vált. Kétségtelenül ékesszólása volt egyik legértékesebb adottsága, és vonzotta a fizetős hallgatókat sajátos csemegének számító Arisztotelész-ellenes kirohanásával, amelyet a kopernikuszi csillagászat sajátos értelmezésével vegyített, és a hermetikus hagyományból vett kissé merész anyaggal fűszerezett. Pár hét leforgása alatt előadásai olyannyira látogatottak és hasznot hajtóak lettek, hogy úgy döntött: egy időre otthagyja Velencét, és Padovában telepszik le, ott akarta tölteni a karácsonyt és a következő esztendő, 1592 kora tavaszát is.

Valószínű, hogy padovai tartózkodása idején Bruno kapcsolatban maradt azokkal, akiket Velencében ismert meg, és bizonyosan rendszeresen megtette a két város közti utat, figyelemmel kísérte könyvei fogyását Velencében, illetve azzal az emberrel időzött, aki meghívta, hogy térjen vissza Itáliába. Úgy tűnik, hogy a tél folyamán Giovanni Mocenigo már kezdte élvezni Bruno bizalmát, és 1592 márciusában Bruno úgy döntött, hogy visszatér Velencébe, és végleg elfogadja Mocenigo meghívását, hogy lakjon palazzójában, és fogadja el őt tanítványául.

Mégis mi a helyzet ezzel az emberrel, Mocenigóval? Nincs személyes beszámolónk tőle a Brunoval való kapcsolatról, mert az inkvizíció szabályai nem tették számára lehetővé, hogy papírra vessen emlékirataiban vagy akár csak saját naplójában olyasmit, ami Bruno letartóztatásában és perében játszott szerepére utalt volna. Mindössze az inkvizíciónak a velencei kihallgatások során tett nyilatkozataival rendelkezünk. Ezek azonban, mint majd látni fogjuk, enyhén szólva csekély betekintést engednek indítékaiba és jellemébe. Bizonyára fondorlatos és manipulatív volt, de az is egyértelmű, hogy lényegében csak eszközt jelentett a nagyobb erők kezében.

Az okkult tudományok iránti érdeklődést színlelve hízelgett Brunonak, és heves érdeklődést mutatott eszméi és munkássága iránt.¹⁵ „Mocenigo mondta később Bruno az inkvizítorainak - azt állította, hogy bőkezűen támogat majd engem, én pedig elégedett leszek vele.”

Még a körülhízelgett és jól megfizetett Brunoban is felébredhetett volna a gyanú vagy a balsejtelem. Amennyiben így történt, akkor nem mutatta, és úgy tűnik, barátai figyelmeztetéseire sem hallgatott. Tudták, hogy legkorábbi kapcsolatfelvételei előtt Brunoval Giovanni Mocenigo szinte semmilyen érdeklődést sem mutatott az okkult tudományok, az emlékezés művészete vagy bármilyen más ezoterikus tudomány iránt. Bizonyos, okoskodtak, hogy hirtelen támadt érdeklődése gyanús.

Két hónapon keresztül a két férfi egymás körül körözött. Bruno Mocenigót a mnemonika alapjaira tanította, és megvitatta vele a természetfilozófia alkotóelemeit, de Mocenigo mindig többet akart tudni. „Mocenigo nemcsak azt akarta tőlem, hogy tanítsam meg mindarra, amit tudok, hanem azt is tudni akarta, amit képtelen vagyok bárkinek is megtanítani mondta Bruno az inkvizíciónak. Állandóan életemmel és becsületemmel kapcsolatban fenyegetőzött, ha nem adom át neki tudásomat.”¹⁶

Mocenigo, úgy tűnik, veszélyes és soktényezős játékot űzött. Tudjuk, hogy évekig dolgozott a velencei inkvizíciónak, és hogy majdnem bizonyosan szoros kapcsolatban állt a római inkvizícióval, valamint egyes vatikáni főtisztviselőkkel is, akik figyelemmel kísérték Bruno pályafutását. Ezek az emberek biztatták Mocenigót arra, hogy a filozófus csapdába ejtésének szándékával kerüljön kapcsolatba Brunoval. A velencei inkvizíciónak tett nyilatkozatában Mocenigo elismerte ezt, azt állítva, hogy szándékosan csalta tőrbe Brunot, és hogy már a kezdettől csupán a vallásosság vezérelte.

Ehhez nagy körültekintés kellett Mocenigo részéről, mivel egyetlen eltévesztett lépéssel teljesen elveszthette Brunot, és komoly csalódást okozhatott római gazdáinak. Ekkor a római inkvizíció már bízhatott Mocenigo tervében, mivel látták, hogy ez az egyedüli reális esély Bruno elfogására, és aki a tizenhatodik századi Itáliában élt, tudhatta, hogy a vatikáni bíborosok és a római inkvizítorok nem szerették, ha átejtik őket.

Eközben Bruno továbbra is figyelmen kívül hagyta barátai figyelmeztetéseit. Ciotto, a könyvárus legalább mintha tudatában lett volna annak, hogy mi készül Mocenigo palazzójában a Campo di San Sámuelén. Bruno pere folyamán Ciotto elmondta a bíráknak, hogy Mocenigo szenátor nem takargatta indítékait, és magabiztosan azt mondta: „Szeretném tudni, hogy vajon mit húzhatok ki belőle [Brunoból] a nekem megígért tanítások közül, és eközben nem elveszíteni azt, amit én adtam neki, azután majd átadom a Szent Hivatal ítéletének.”¹⁷

Május 22-én, pénteken érték el a dolgok tetőpontjukat, amikor Bruno úgy határozott, hogy eljött az ideje Mocenigo és egész Velence elhagyásának. Szigorúan titokban tartotta tervét, csak titkára, egy német hallgató, Herman Besler tudott róla. Előkészítették az utazást Padovába, majd onnan tovább Frankfurtba. „Elhatároztam, hogy visszatérek Frankfurtba, és megbizonyosodom arról, hogy kinyomtatták-e müveimet” mondta pár nappal később Bruno az inkvizíciónak. Ezen az estén azonban Mocenigo váratlanul korán érkezett haza, és ott találta Brunot szobájában szolgájával együtt, amint éppen ruhákat hajtogattak az utazóládába. Beslert kiküdték, és a két férfi vitatkozni kezdett. Mocenigo azt állította, hogy Bruno nem tartotta meg a szavát, és nem tanította meg neki azt, amiért megfizette. „[Mocenigo] ragaszkodott ahhoz, hogy maradjak mondta el Bruno a bíróságon -, de én is kötöttem az ebet a karóhoz. Erre azt kezdte magyarázni, hogy nem tanítottam meg neki azt, amit megígértem. Ezután fenyegetőzni kezdett, és azt mondta, hogy talál majd kényszerítő eszközöket, ha nem maradok önszántamból.”¹⁸ Heves szóváltást követően Bruno időhöz jutott azzal, hogy azt mondta Mocenigónak: legalább még egy éjszakát marad. Ezután Mocenigo elhagyta a helyiséget, Bruno pedig lefeküdt.

Azonban már készen állt Mocenigo csapdája. Másnap hajnalban Brunot hangos zajok ébresztették fel az ajtón túlról. Pár pillanat múlva az ajtó kivágódott. Mocenigo rontott be rajta szolgájával, Bartolóval. A két férfival volt még öt vagy hat környékbeli markos gondolás. Durván kirángatták Brunot az ágyából, és sikátorok útvesztőjén át egy padlásszobába vitték a San Marco közelében. A gondolások ezután valami lépcsőhöz hurcolták, amely az alagsorba vezetett, és lerugdosták rajta. Pár óra múlva Mocenigo a kormány egy csapat katonájával tért vissza, valamint egy letartóztatási paranccsal a velencei inkvizíciótól. Bruno összes javait elkobozták, könyveit és kéziratait pedig átadták a hatóságoknak. Ezután megkötözték, és az inkvizíciónak a dózsepalotával szemben lévő börtönébe vitték. Bruno tehát a főtisztelendő atya, a velencei főinkvizítor keze között találta magát.

IV.

Prisca Sapienta

Aki filozofálni szeretne, annak először is mindenben kételkednie kell. Nem foglalhat állást egy vitában azelőtt, hogy meg ne hallgatta volna a különböző véleményeket, meg ne fontolta, össze ne vetette volna a mellette és ellene szóló érveket. Sohasem ítélkezhet vagy foglalhat állást arra alapozva, amit hallott, vagy a többség véleményére, az illető szónok korára, érdemeire vagy rangjára tekintettel, hanem a valós dolgokhoz, a csakis az ész fényében felfogható igazsághoz tartozó szerves tanításon alapuló meggyőződésnek megfelelően kell eljárnia.

Giordano Bruno

Giordano Bruno nem volt hétköznapi filozófus. Ellenzéki gondolkodó volt, mizantróp és szélsőségesen radikális értelmiségi. Egy olyan korban, amikor kevesek kivételével senkinek sem terjedtek túl a gondolatai a soron következő élelem megszerzésén és gyermekei felnevelésén, Bruno ahhoz a kicsiny csoporthoz tartozott, amely fogta a felmerülő gondolatokat, és új, gyakran igen eredeti lehetőségekké formálta őket.

Kora jó néhány értelmiségijéhez hasonlóan az ő gondolatvilága is nagyrészt a múltban, más merész filozófusok eszméiben gyökerezett. A hagyománnyal szembeszegülve Bruno egy olyan végtelen mindenség elgondolása mellett érvelt, amelyet lakott világokkal telinek képzelt el. Azt állította, hogy minden dolog bensőségesen kapcsolódik minden egyéb dologhoz, hogy olyan világegyetemben élünk, amelyben minden körforgásban van, és minden dolog összefügg. Egy olyan világegyetemben, amelyben mi Istenben létezünk, Isten pedig bennünk. Azonban még ha gondolatai túl is szárnyalták az akkor elfogadottnak tartott józan ész határait, akkor is megőrizte eredeti elköteleződését a keresztény tanítás sok alapelvéhez. Undorodott attól, amivé az egyház vált, de szerette Istenét.

Természetesen Bruno korában, azt megelőzően és utána is voltak mások, akik ugyancsak a hivatalostól eltérően gondolkodtak. Bruno számos kortársa írt miszticizmussal kevert természetfilozófiáról, és tanította is. Girolamo Cardano, Bernardino Telesio és mindenekelőtt Tommaso Campanella mind megrázták a híveket, és izgatottá tették a kíváncsiakat filozófiával elegyített nem keresztény ideológiáikkal. Azonban Brunot egyedülállóvá tette az arra való képessége, hogy fogja a természetfilozófiát, kora élő szervezetekkel foglalkozó tudományágát, és hatalmas tudásával és a kereszténység előtti vallások ideológiáinak természetes átélésével vegyítve páratlan élvezettel tanítsa az így létrejött tant. Ez a mámorító főzet részben a tudomány nem matematikai formája (akkori elnevezés szerint természetfilozófia), részben pedig lelki-szellemi tanítás volt. Bruno, akárcsak előtte mások, utána pedig több ezren, azt hitte, hogy képes lehet az elveszett harmónia mundi újrafelfedezésére, a prisca sapientát kereste, minden tudás egységét, a végső igazságot.

Legalábbis ebből a szempontból Bruno a kor gyermeke volt. A reneszánsz vége felé született, átjárta az értelmiségi Zeltgeist és ennek egyik fő alkotórésze a müveit elit körében meghonosodott meggyőződés, hogy a prisca sapienta elérhető, hogy az emberiség közeledik annak a nagy rejtett igazságnak a megszerzéséhez, amely feltár minden titkot, és elvezet a megértés új aranykorába. Ezeknek az embereknek a kereszténység által kínált leegyszerűsített mechanizmusok túlontúl korlátoltak voltak. A szellem túlnőtte a hitet, és jóval túlmozdult a középkori megcsontosodott gondolatvilágon.

Eddig a történelmi pillanatig a filozófiai okoskodás két meglehetősen eltérő ösvényt követett. Az egyik utat az a természetfilozófus választotta, aki Arisztotelész gondolatait használta fel ugródeszkának ahhoz, hogy meghatározza az anyagi világot. A másik az okkultista útja volt, amelyet olyan emberek választottak, akik szigorúan titokban, Hermész Triszmegisztosz és a kereszténység előtti világ ókori mágusainak művészetét folytatták. A két út csak ritkán keresztezte egymást különleges személyiségekben. Albertus Magnus, Roger Bacon, Aquinói Tamás és Leonardo da Vinci ilyen ritkaságnak számítanak. Az egyik ösvény követői többnyire semmibe vették, gyakorta meg is vetették a másikon járókat. Azonban Magnushoz, az Aquinóihoz vagy Da Vincihez hasonlóan Brunot más, méghozzá olyan fából faragták, amelyben találkozott ez a két szellemi útvonal, és benne ezek egyedülálló apoteózist értek el.¹⁹

Még nem teljesen világos okokból két olyan személy emelkedett ki a hellenisztikus korból, akik koruk intellektuális zászlóvivőiként toronyként magasodtak a többi klasszikus gondolkodó fölé: Arisztotelész és Platón. Arisztotelész (Kr. e. 384-322) volt az az ember, aki a természetfilozófusok gondolkodásának sarokkövét lerakta, és kétezer esztendőn keresztül uralta a tudományos korszak előtti ösvényt, formát és alakot szolgáltatva a civilizációnak. Furcsamód azonban csaknem minden szinten és nagyjából minden kérdésben végsősoron tévedett. Más görög gondolkodók jóval felsőbbrendűbb gondolatait pedig mellőzték, és hosszú időn keresztül elfeledték, a szőnyeg alá söpörte őket a végzet és Arisztotelész mohó támogatóinak ereje.

Arisztotelész munkája terjedelmét tekintve enciklopédikus. Éppen annyira érdekelte a csillagászat, mint a botanika, a logika vagy a geológia. A leggyengébb teljesítményt a később fizikának nevezett területen nyújtotta, de furcsamód éppen az ezen a téren támadt gondolatai gyakorolták a legnagyobb hatást a későbbi nemzedékekre. Leghíresebb müveit-  A keletkezésről és elenyészésről és a Fizika, amelyekben a mozgásról, az időről, az anyagról és az ég és föld birodalmáról ír megírásuk Kr. e. negyedik századi pillanatától kezdve a mintegy húsz évszázaddal későbbi felvilágosodásig a legfontosabb tudományos szövegeknek tekintették.

Arisztotelész olyan modellt írt le, amelyben a megfigyelt anyagi világot teljes egészében mindössze négy elem alkotta: tűz, levegő, víz és föld. Amennyiben ezeket hagyják megállapodni, akkor maguktól rétegekbe rendeződnek. Ez abból az egyszerű megfigyelésből adódott, hogy a víz átszeli a levegőt (vagy a levegő a felszínre igyekszik buborék formájában), a föld pedig átszeli a vizet és a levegőt (akárcsak a kő vagy más sűrűbb anyag). A tűz, fejtegette tovább, a legfelső rétegben lakozik, mert a levegőn keresztül felfelé törekszik. Ugyanezt az észjárást követve az eső lefelé hullik, mert megpróbál visszatérni jogos helyére, a levegő alatti rétegbe. Végül pedig a tűz lángjai egyértelműen felfelé emelkednek, elfoglalva saját helyüket a többi három elem fölött. Arisztotelész eszméi a tárgyak mozgásáról és annak a természetéről, amire a későbbi természetfilozófusok „erők” néven utaltak, ugyancsak zavarosak. A leghomályosabb a „mozdulatlan mozgatóról” alkotott elképzelése volt, ezt a nevet adta annak a mindenható lénynek, aki szerinte fenntartja az egek mozgását, és a Föld körül mozgásban tartja a Napot és a bolygókat.

Arisztotelész gondolatai a csillagászatról éppen ilyen zavarosak és a valóságtól gyakran elrugaszkodottak voltak. Állította, hogy a Földet sűrűbb anyag alkotja, mint amit ő „égi szférának” nevezett. Arisztotelész számára a Föld tökéletlen, durva birodalom, míg az eget és a csillagokat a titokzatos éteri ötödik elem alkotja. Ebből azon az elgondoláson alapuló geocentrikus modellt származtatott, hogy a súlyosabb, sűrűbb anyag, amelyből a földi birodalom készült, mindig a világmindenség közepe felé törekszik.²⁰ Végül pedig olyan egyszerű világmodellt javasolt, amelyben a csillagok szférákban és epiciklusokban rögzítettek a Föld körül, amely maga is szilárdan és változtathatatlanul rögzített a teremtés középpontjában, ahová Isten, minden dolog ura, minden mozgás elindítója és mindenek sorsának meghatározója helyezte. Ez a rendszer szolgáltatta a kiindulópontot Ptolemaiosznak (Kr. u. 100-170 körül) mintegy ötszáz évvel később, aki kigondolta a maga „geocentrikus világrendszerét”, amely azután tizenöt évszázadon keresztül bevett és elfogadott modellé vált.

Miközben ezek a gondolatok kijelölték az ösvényt a természetfilozófusok számára, addig érdekesebb és izgalmasabb tanítások elsikkadtak. Ezek közül a legfontosabb Démokritosz (Kr. e. 460-370) tanítása volt, amely Lucretius római történetíró (Kr. e. 95-55) verssoraiban maradt fenn. Lucretius lélegzetelállító eleganciával írta le Démokritosz filozófiájának könnyen érthető lényegét. „Azonban a dolgok immár sajátos magokból alakulnak jelentette ki. Ennélfogva születéskor minden, lényegi atomjaiból álló dologból jön a fény partjaira. Így semmi sem ugorhat elő semmiből, mivel a dolgok egyedülvalóak, nyomaik kizárólag az övék. És tavasszal miért látunk mi rózsákat, nyáron gabonát, az ősz hívása miért termel bort, ha nem azért.

mert a megfelelő atomok a megfelelő évszakban együvé áramlanak, hogy az általunk látott dolgokat felépítsék.”²¹

Démokritosz gépies világegyetemet írt le, amely azonban nagymértékben különbözött Arisztotelészétől. Ebben a modellben az anyag legalapvetőbb összetevői az atomok, és ezek hozzák létre egymás közti ütközéseikkel az összes mozgást és lendületet. Démokritosz és követői olyannyira rajongtak ezért az elgondolásért, hogy az „atomizmust” a megfigyelt világ minden vonatkozására alkalmazták, és továbbmenve még az emberi viselkedést is az atomok ütközésének következményével próbálták megmagyarázni. Ilyen gondolatmenettel, legalábbis empirikus szinten, Démokritosz egy évezreddel megelőzte korát, és Arisztotelész viszonylagos amatörizmusától teljesen eltérő szinten mozgott. Démokritosz nem értelmezte matematikailag az atomelméletet, kísérleti alátámasztást sem végzett, de lényegében elvi modellje drámai módon közelítette meg az Antoine Lavoisier és John Dalion által a tizennyolcadik század végén és a tizenkilencedik század elején kidolgozott modem modellt. Csak eltűnődni tudunk azon, hogy vajon milyen gondolatok tölthették volna meg a reneszánsz természetfilozófusok elméjét, ha Arisztotelész helyett Démokritosz lett volna a hellén „tudomány” hangja.

A hellén tudomány másik oszlopa, Platón (Kr. e. 428-348) misztikusabb világkép felé hajlott, mint nevezetes tanítványa valaha is tette. Amennyiben Arisztotelészre mint kőre és fémre, tűzre és mennydörgésre gondolunk, akkor Platón maga a leheletfinom könnyedség és álomszerű játszadozás a számokkal. Valójában Platón számára a matematika jelentett mindent. Lelkesedésében fel is írta Akadémiája ajtajára: „Ne lépjen be ide senki, aki nem ismeri a geometriát!” Azonban rögeszméjét mérsékelte egy másikkal, azzal a meggyőződésével, hogy (pusztán a Föld helyett) az emberiséget állította minden dolog középpontjába. Úgy vélte, hogy a kozmosz egyetlen élő organizmus, testtel-lélekkel és ésszel, úgyhogy Platón volt az első gondolkodó, aki azt javasolta, hogy a filozófus teremtménye, a természet tanulmányozása útján érheti el Isten mélyebb megértését. Platón és tanítványai számára a világ amelyben élünk tanulmányozása szükségszerű volt, ez a tulajdonképpeni értelme létezésünknek. Miután ezt az antropocentrikus vonalat tette meg végkövetkeztetésének, Platón úgy vélte, hogy a világmindenséget egy olyan legfelső létező alkotta és uralja, aki különleges szerepet szánt az emberiségnek. Platón ezt az elképzelést odáig vitte, hogy szerinte a bolygók is azért mozognak, hogy az idő múlását jelezzék az emberiség számára.

Azonban mindezen önkényes gondolatvilág dacára Platón gondolkodásának középpontjában egy nagy gondolat magva rejlett. Platónnak olyan dinamikus, holisztikus elképzelése volt a világegyetemről, amely ösztönzőleg hatott sok nagy gondolkodóra. A vegytiszta arisztotelianizmus durva erejét ellensúlyozta, és bátorította az elfogadását a látszólag egymásnak ellentmondó eszméknek, amelyek az ellentétek összekeveréséből fejlődtek, és mindenen átívelő, nagyszabású válaszokat kerestek. Egy nap, mintegy két és fél ezer évvel Platón után, a holisztikus gondolkodás újra az előtérbe került, ahogy a huszonegyedik századi tudósok folytatják a kutatást a prisca sapienta után. Pontosan ez ugyanis a végcélja a részecskefizikusoknak és kozmológusoknak (mint amilyen Steven Weinberg és Stephen Hawking), akik napjainkban a nagy egyesítő elmélet megalkotásán fáradoznak: ez a kvantumelmélet, a gravitáció és a relativitás elméletének egybeszabott keveréke.

Az arisztotelianizmus hamar mindenfajta racionalizmus alapjává vált, később pedig, a Krisztus utáni első évszázadok folyamán, a keresztény teológiával kötött házassága révén helyzete hihetetlenül megerősödött. Az ortodox tanítás, az „egyháztudomány” hivatalos világegyetem-modellje az arisztotelianizmus lett. A Szentírás meghatározta a lelkivilágot, az Arisztotelész fantáziája által egybefűzött hellén hagyomány pedig leírta az anyagit. Mindkettő döntő módon támogatta a másikat.

Ezt a frigyet legjobban a skolasztikusok képviselték, azok a középkori európai szerzetesek, akik sok olyan görög műnek a másolatával rendelkeztek, amelyek eredetijét európaiak először a keresztes hadjáratok során látták. Ezen eredetiek közül sok túlélte Alexandria ismétlődő felprédálását, és a lángok közül külön rájuk vadászó emberek mentették ki őket. Ezeket eladták, majd újra eladták, egészen addig, mígnem eljutottak azoknak az arab értelmiségieknek a kezébe, akik lefordították, és alapul használták fel őket saját tudományos munkásságukhoz, amely (Európa kolostorkönyvtáraival együtt) a sötét korban az emberi tudás kisszámú letéteményeseként funkcionált.

Kéziratos formában Arisztotelész eszméi, az apostolok szavai és az Ószövetség írói együttesen alkották meg a világmindenség önmagában zárt és következetes képét. E modell szerint Isten pontosan úgy teremtette a világot, ahogy az a Szentírásban áll, Ő pedig továbbra is vezérel minden tevékenységet. Minden tárgyat Isten hozott mozgásba, és ezeket isteni hatalommal felügyeli. Ily módon az egyház tanítása az isteni mindenhatóságról folyamatos és vegytiszta átmenetet képezett az olyan arisztotelészi elgondolásokba, mint amilyen a mozdulatlan mozgató.

Ezen túlmenően az ortodoxia kijelentette, hogy minden anyag négy elemből áll, mint azt Arisztotelész állította a Kr. e. negyedik században, és hogy minden anyagi tárgy egyedi és befejezett, Isten által teremtett entitás, amely a négy elem különböző kombinációiból áll. Minden tárgy bizonyos sajátos és megfigyelhető tulajdonságokkal rendelkezik, ilyen például a súly, szín, szag, hűvösség. Ezeket tekintették a tárgy egyedüli lényeges tulajdonságainak vagy arányainak, megfigyelt természetének pedig semmi köze sincs a megfigyelő érzékeléséhez. Az ortodoxia azt a régen hamisnak bizonyult arisztotelészi vélekedést is támogatta, hogy azért látjuk a dolgokat, mert szemünk részecskéket bocsát ki, amelyek beleütköznek a megfigyelt tárgyba, és hogy egy tárgy azért mozog a levegőben, amennyiben így tesz, mert előle a levegő azonnal a háta mögé áramlik, és ez előretaszítja. Bruno sorsa szempontjából a legfontosabb azonban az volt, hogy az egyház a csillagászatot teljes egészében geocentrikusán, vegytiszta arisztotelészi módon képzelte el, és Ptolemaiosz modelljét támogatta.

Ez volt akkor a természetfilozófia ösvénye, egy gyakorta nehézségekkel teli út, amely a Peloponnészosz mandulafaitól kiindulva az arab értelmiségieken és matematikusokon keresztül a sötét középkor nyirkos kövű, jéghideg könyvtáraiig vezetett. Ez a tudomány kiszivárgott, és a nagy egyetemek vezetői gyakorlatilag szó szerint átvették. Itt papok tanítottak, és a következő papnemzedék tanult, körmölt, és jóformán egy emberként elfogadott mindent kérdés nélkül.

Azonban nem mindenkit bolondítottak el. Pár bátor, makacs ember másként kezdett suttogni, ők nyilvánvaló következetlenséget láttak, és nem voltak hajlandók elfogadni azt, ami saját tapasztalatuk alapján egyértelműen hamisnak bizonyult. Ezek az emberek hozzájárultak ahhoz, hogy derengeni kezdett: valami nincs rendben a hivatalos tanítás vagy a természetfilozófia körül.

A leghíresebb ebből a kortársakból álló csoportból Aquinói Szent Tamás (1224-1274), Albertus Magnus (1200-1280) és Roger Bacon (1220-1292) volt. Írásai nagy részében Aquinói Tamás és Albertus Magnus lesújtott a hagyományos arisztotelészi vonalra, és annak a szilárd meggyőződésének adott hangot, hogy az ember a teremtés központi tárgya, és hogy a világmindenséget számára tervezte Isten. Titokban azonban az alkímia eredményeit is magukévá tették, és a tudás meglehetősen kevéssé hivatalos berkeibe is bemerészkedtek. Állítólag még olyan automatónt is szerkesztettek, amely járni és beszélni tudott, és úgy viselkedett, mint egy ember, és kísérleteket folytattak az elixir vitae megtalálására.²²

A nagy oxfordi tudós és ferences szerzetes, Roger Bacon már nyitottabb volt kísérleteit illetően, és ma számos tudománytörténész szerint az elsők között rombolta le a skolasztikusok filozófiájának eredendő korlátait. Ő volt az első, aki felismerte a kísérlet jelentőségét, és három messzire tekintő értekezést is szerkesztett (Opus Maius, Opus Minor és Opus Tertium), amelyek együttesen körvonalazzák filozófiáját és tudományágakon átívelő kísérleti technikáit. Bacon erőfeszítései kiemelt helyet biztosítottak számára a tudománytörténetben, de életében munkásságát eretneknek, Arisztotelészellenes összetevőit pedig felforgatónak tekintették. 1277-ben a ferencesek okkultizmusellenes minister generálisa növekvő gyanakvással figyelte Bacon eszméit, és amikor az angol szerzetes meglehetősen naivan megajándékozta rendje főnökét trilógiája különleges kiadásával, börtönbe vetették, ahol tizenöt évvel később meghalt.

A Baconhoz hasonló, ragyogó képességű emberek rossz korban éltek ahhoz, hogy komolyabban árthattak volna az arisztotelianizmusnak, de a reneszánsz szárba szökkenésével az egyre nagyobb számban jelentkező másként gondolkodók hangjai fölerősödtek. Leonardo da Vinci eredetileg Arisztotelész támogatója volt, míg el nem kezdte saját kísérleteit, és - akárcsak előtte Bacon meg nem tanulta, hogy amit a görög filozófus mondott a világról, az nyilvánvaló ellentétben áll a tapasztalattal. Leonardo több ezer oldalnyi feljegyzést írt, amelyben folyamatosan bírálta Arisztotelészt (Platónnak is kijutott az oldalvágásokból), de mivel ezeket a jegyzeteket titokban tartotta, életében radikális gondolataiból semmi sem vált ismertté. Leonardo halála után jegyzetei majdnem kétszáz évre elvesztek, és csak a tizenhetedik században, a felvilágosodás hajnalán kerültek elő ismét. Ennek szomorú eredményeképpen

Bruno semmit sem tudott honfitársa felfedezéseiről, amelyeket saját kora előtt egy évszázaddal tett.

Ilyen zűrzavarban és mert a kutatók többsége megtartotta magának eretnek gondolatait, vagy Baconhoz hasonlóan megsemmisítették azokat kellett a világnak várnia az eszmék és a metodológia kedvező ütközésére, mielőtt az események összefoghattak volna, hogy megváltoztassák az uralkodó nézeteket. Ez a pillanat Leonardo halála után negyedszázaddal, Roger Bacon lassú haldoklása után pedig kereken másfél évszázaddal jött el. Csak ekkor merte egy ember az irracionalitás arcába vágni az észt és a feljegyzett megfigyelést, és ezáltal átalakítani az emberi gondolkodást, eltemetni Arisztotelészt, és szétcsákányozni a keresztény teológia rothadt alapjait. Ezt az embert Nikolaus Kopernikusznak hívták.

Kopernikusz (1473-1543) lengyel pap volt, aki orvoslástant hallgatott Padovában, majd jogot a ferrarai egyetemen, és 1503-ban doktorált kánonjogból. Miközben hivatalos tanulmányait folytatta, a korábbi, illetve utána következő számos gondolkodóhoz hasonlóan a tanulás hivatalostól eltérő útját járta. Kopernikusz múzsája az égbolt volt, a csillagok mozgásának költészete, a bolygók hatalmas menete. Miután a mesterek írásai nem győzték meg, ezért a mindenség dinamikája valós természete megértésének azaz az égitestek mozgása mikéntjének - szentelte életét. Éjszakákon át az égbolt titkainak megoldásán fáradozott, napközben pedig a hivatalos vonalat követte.

Azonban akármennyire is elbűvölte ez a dolog, Kopernikusz nagyon is tudatában volt bármiféle olyan gondolat veszedelmes természetének, amely az Arisztotelész-ellenes világnézet felé sodorta volna, különösen azon az érzékeny területen, amely egy nap csillagászattá és kozmológiává válik. A tizenötödik században az egyház különös gondot fordított arra, hogy az értelmiségieket távol tartsa a világegyetem mechanizmusának bármiféle újraértelmezésétől. Ami a bíborosokat illeti, nézetük szerint az ég birodalma amit a görögök „égi szféráknak” neveztek igencsak határozottan elzárt terület volt: Isten birodalma. Valójában még az arisztotelészi totalitarianizmus puszta megkérdőjelezése is összeütközésbe került azzal a sorozattal, amit Étienne Tempier püspök akinek legalább volt képzelőereje ahhoz, hogy meglássa az episztemológia és az emberi elme kíváncsi természetének veszélyeit 1227-ben „a 219 veszedelmes tételként” határozott meg.

Kopernikusz tehát azt tette, amit bármelyik korabeli érzékeny kutató tett volna: eszméit megtartotta magának, titokban írt, és szigorúan eltitkolta legbelső gondolatait. Egy harmincesztendős időszakban, 1512-től halála évéig, 1543-ig Kopernikusz a csillagászati megfigyelések hatalmas és részletes tárházát gyűjtötte össze, mindent dokumentált és feljegyzett, pedig jóformán halványan sem gondolta, hogy valaha is közzéteszi azokat a következtetéseket, amelyeket éjszakai titkos munkálkodása során vont le.

1543-ban Kopernikusz megbetegedett, és rájött, hogy haldoklik. Titokban intézkedett afelől, hogy eretnek írásait nyomtassák ki, és jelentessék meg. Családja nem volt, így Róma senkit sem pusztíthatott el azután, hogy ő már elhunyt, tehát most már mindenki előtt feltárhatta gondolatait, akit esetleg érdekelt.

A legenda szerint De revolutionibus orbium coelestium (Az égitestek körforgásáról) című könyvének a nyomdából kikerülő egyik első példányát a szerző halálos ágyára helyezték. Ha ez tényleg igaz, akkor Kopernikusz bizonyára elégedettnek érezhette magát annak tudatában, hogy életműve végre nyomdába került, de ezután még sok esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy eszméit széles körben megértsék és értelmezni tudják, és még többnek ahhoz, hogy el is fogadják azokat.

Kopernikusz nyomdásza, egy Andreas Osiander nevű lutheránus lelkész azzal próbált elhárítani minden olyan vitát, ami bajba sodorhatta volna, hogy a szerző jóváhagyása nélkül előszót illesztett a könyvhöz. Ebben kijelentette, hogy az értekezés nem a valóságot írja le, hanem pusztán a bolygómozgások kiszámítását megkönnyítő segédlet. Azonban ezen túlmenően, habár Az égitestek körforgásáról tartalma szélsőségesen radikális volt, szövege mégis félrevezető, olykor pedig zavaros. Kopernikusz talán szándékosan írta így. Lehet, hogy a korabeli alkimisták és misztikusok lebegtek a szeme előtt, és legalábbis a felületes szemlélő számára megkísérelte tompítani a könyv hatását.

Kopernikusz elméletének középpontjában azon megfigyelése állt, hogy a csillagok és a bolygók oly módon mozognak, hogy képtelenség, hogy a Föld legyen a világmindenség központja. Ezeknek a felfedezéseknek a leírását jelentős újításokkal ugyan, de hozzákapcsolta számos hagyományos, arisztotelészi és ptolemaioszi elgondoláshoz. Ragaszkodott ahhoz az arisztotelészi gondolathoz, hogy a csillagok és a bolygók tökéletes körmozgást végeznek, és hogy egy ilyen égitestmozgás bonyolult körök kombinációit, az epiciklusokat segítségül híva magyarázható, amint azt Ptolemaiosz is sugallta a második században.

Ennél fontosabb azonban, hogy vakmerően azzal az állítással kezdte értekezését, hogy a Nap áll a világmindenség középpontjában, de azután úgy tűnik, meggondolta magát. Az első oldalak után Kopernikusz szükségtelen ködösítéssel zavarta össze az amúgy egyszerű tételt. A könyv végén a Napot enyhén félretolta a középpontból. Az ilyen köntörfalazás miatt az egész mű jóformán olvashatatlan, és időnként ellentmondásokkal terhes. A kis kötet 212 oldalából tulajdonképpen az első húsz tartalmazza a forradalmian új gondolatokat. A könyv természete miatt Az égitestek körforgásáról nem gyakorolt olyan azonnali hatást, mint amilyet kellett volna. Első megjelenése után kétségtelenül az egyház sem figyelt fel rá hetven esztendeig, és csak 1616-ban került a tiltott könyvek jegyzékére (Index Librorum Prohibitorum).²³

Kopernikusznak még így is teljesen igaza volt abban, hogy szándékait és ideológiáit, amíg hatalmában állt, összeegyeztette. Értekezésében a csillagászat vezérelveként teljes egészében elvetette Arisztotelész szavait, azokat a szavakat, amelyek olyan megdönthetetlen dogmákat rögzítettek, amelyek oly sokáig hamis képet közvetítettek a valóságról. Az emberek egóját túl sokáig csillapították azzal, amit hinni akartak, az ókor óta tanított geocentrikus modell lefojtotta a jelentéktelenség agóniáját, és úgy írta le a bolygók és más égitestek mozgását, mint amelyek a Föld körül forognak. „Mindennek közepén a Nap lakozik -jelentette ki Kopernikusz büszkén mestermüve világos és pontos kezdő oldalain. Királyi trónuson ülve uralkodik a bolygók körülötte forgó családja fölött... Ebben az elrendezésben találjuk meg tehát a világ csodálatos harmóniáját.”

Kevés mű lehetett volna gyújtóbb hatású, és fokozatosan el is érte hallgatóságát. A szájról szájra terjedő szavak döntő szerepet játszottak, és Az égitestek körforgásáról lassan, egy nemzedékkel szerzője halála után a valaha megírt leghíresebb és legellentmondásosabb könyv lett. A müveit Európa valósággal falta tartalmát, és felfedezte magának báját. Az égitestek körforgásáról számtalan példánya nyilvános égetéseken, máglyákon lett tébolyult papok áldozata. Azonban az egyház minden igyekezete ellenére az effajta könyvek nem juthattak az enyészet sorsára. Az égitestek körforgásáról máris ösztönzőleg hatott azokra, akik ki akarták nyitni elméiket, akik képesek és hajlandóak is voltak elfogadni azt a látomást, amely szembeszállt azokkal a hagyományos és kényelmes ostobaságokkal, amelyeket a római anyaszentegyház és Arisztotelész nyújthatott. Kopernikusz eretnek heliocentrikus rendszere lett az alapja a természetfilozófia egészen új megközelítésének, és szélesre tárta a szellemi áradat előtt a kapukat. Az égitestek körforgásáról világosan és megcáfolhatatlanul megmutatta, hogy Arisztotelész teljességgel tévedett az égbolt mozgását illetően.

Azonban ami még fontosabb, arra is felhívta a figyelmet, hogy ha Arisztotelész ebben tévedhetett, akkor vajon mi a helyzet a többi dolgokkal? Mi a helyzet a teológusok és a pápák által saját céljaikra előszeretettel átvett görög dogma többi részével? Talán ezek sem kevésbé légből kapottak, és nem is kevésbé félrevezetőek. Kopernikusz szavai éppen annyira megrázták a Giordano Brunohoz hasonló embereket, mint a bíborosokat és a pápát, de mindkét táborban az ellenkező hatást váltották ki.

Bruno valószínűleg először akkor hallott Kopernikuszról, amikor még novícius volt a Szent Domonkos kolostorban. Nápoly csak 1547-ben került az inkvizíció igájába, úgyhogy lehetséges, hogy a kolostor jól felszerelt könyvtárában még volt néhány, a megszokottól eltérő könyv. Alátámasztja Bruno fiatalkori elmélyülését a kopernikuszi eretnekségbe az a bizonyíték, amelyet Az égitestek körforgásáról című munkának a római Biblioteca Casanatensében nemrégiben talált tizenhatodik század közepi kiadása szolgáltatott. A könyv előzéklapján cikornyás, inkább fiatalosnak nevezhető betűkkel ami arra utal, mintha egy hallgató írta volna ez áll: „Brunus”. Persze egyáltalán nem biztos, hogy ez a könyv Brunoé volt, de annak ismeretében, hogy már zsenge korában heterodox fogalmakon törte a fejét, szelleme pedig túlnyúlt az elfogadott tudás határain, nem nehéz elképzelni őt, amint otrombán belevési nevét egy olyan könyvbe, amelyről valószínűleg azt is tudta, hogy eretnek eszméket tartalmaz.²⁴

Azonban Giordano Brunonak már nem kellett félnie a Kopernikusz tanai okozta megrázkódtatástól. Éppen ellenkezőleg, már fiatalemberként is olyannyira elsajátította Az égitestek körforgásáról című munka gondolatait, mintha egy új Biblia lett volna. Számára kétségtelenül erőt és talán még nagyobb eredeti meglátást kölcsönzött. Amint azt már fejezetünk elején is megjegyeztük, Giordano Bruno nem volt hétköznapi filozófus. Jártas volt a természetfilozófia hagyományában, de igencsak más anyagból gyúrták, mint akár azokat a tudósokat és müveit egyháziakat, akik nem feltétlenül az arisztotelészi vonalak mentén merészelték szemlélni a mindenséget. Bruno utálta azokat, akiket Arisztotelész fafejű rabszolgáinak tartott, undorodott attól az úttól, amelyen az előrehaladást ókori téveszmék gátolták. Könyveiben nyilvánvaló példák találhatók arra nézve, hogy mennyire gyűlölte a hagyományos tanítás ész nélküli elfogadását, de heves támadások találhatók A hamvazószerdai lakoma címet viselő munkájában is, amelyben egyik főszereplője a hagyományos gondolkodókra és Arisztotelész követőire a „csőcselék” szóval utal.²⁵

Azonban nagyon fontos, hogy Brunot beavatták az okkult hagyományokba, és ez az alternatív, a természetfilozófia haladásával párhuzamosan futó ösvény volt az, amelyen Bruno továbbjutott. Amikor legnagyobb müveit írta (Londonban, Párizsban és Németországban az 1580-as években), amikor tehetsége teljes virágjában kibontakozott, akkor már élete nagy részét az okkultizmus és a kereszténység előtti vallások tanításai tanulmányozásának szentelte. Készségesen felszívta a hagyományos természetfilozófiát a reneszánsz Európa értelmiségijei között keringő legújabb eszmékkel együtt. Bruno olyan edényként működött, amelybe beáramolhattak a kiforratlan ideológiák, az emberi szellem és az újító törekvések összetevői, hogy benne Gestalttá, az okkultizmus és az élő szervezetekkel foglalkozó tudomány egységéve váljanak. Mások is szolgálhattak termékeny táptalajul egy ilyen keverékhez, de senki sem tudta hozzátenni azt a különleges fűszert, amit Bruno kínált, senki sem volt megközelítőleg sem olyan bátor, sem pedig olyan elszánt.

A hermetikus hagyomány, az okkult ösvény sok évezreddel megelőzte a természetfilozófia útvonalát. Számunkra, akárcsak a reneszánsz emberei számára, a görögök tudása ősi tudásnak számított, de a misztikum, a megérzés révén felkínált tudás forrása még nála is sokkal ősibb volt.

Van, aki szerint a számos reneszánsz személyiség által oly nagy becsben tartott okkult hagyomány az ókori Egyiptomig vezethető vissza, mások a forrást még távolabbra, Atlantisz és Mu elveszett, legendás civilizációiba helyezik. A legenda szerint ezt a titkos tudást beavatottak láncolata őrizte meg. Hermésztől a kánon feltehetőleg az ókori káldeaiakra (a csillagászat művészetének megalapítóira) szállt. Ők adták tovább tudásukat egy másik mitikus személynek, Orpheusznak, akinek orphikus himnuszai sokat megőriztek az egyiptomi tudományból. Orpheusz után Zoroaszter, majd Püthagorasz, Platón és Plótinosz lett beavatott. A reneszánsz idején a tudást átvette Comelius Agrippa, Paracelsus (Theophrastus Philipus Aureolus Bombastus von Hohenheim), Giovanni Pico della Mirandola, Marsilio Ficino és sokan mások.

Habár ennek nagy része a képzelet szüleménye és legenda, arra azért van némi bizonyíték, hogy az ősi mágia és okkult tanítás egyes elemei fennmaradtak az egyiptomi civilizációból, egy Krisztust mintegy kétezer esztendővel megelőző időszakból, de ennek jelentős hányada szélsőségesen eltorzult formában érkezett a reneszánsz Európába. Még a második században is tisztelték homályos szekták az isteneket pár megmaradt egyiptomi templomban. A naptisztelet, az abban való hit, hogy a mágusok képesek varázslattal életre kelteni lélek nélküli tárgyakat, a természet szimbólumokkal és szertartásokkal való felruházása, valamint a csillagjóslásért való rajongás képezte az alaphiedelmeket. Lemásoltak, újramásoltak, megváltoztattak és modernizáltak pár ritka szöveget ebből az időből, amelyek valahogy eljutottak Alexandriába, ahol Platón, Arisztotelész és más görögök írásaival egyetemben az alexandriaiak és a rómaiak darabonként beadagolták őket az európai kultúrába.

A reneszánsz értelmiségiek számára forrásanyagaik abból a jókora erőfeszítésből származtak, amellyel igyekeztek újra felfedezni az ókoriak elveszett kincseit. Bizonyosan ez volt a reneszánsz virágkorának legjelentősebb folyamata. Manapság olyan korban élünk, amikor jobban hozzá vagyunk szokva az előretekintéshez, semmint a múltba nézéshez. A mi korunk olyan, hogy automatikusan azt feltételezzük: a jövő haladóbb, felvilágosultabb lesz, mint a múlt, hogy többet fogunk tudni, és holnap többet értünk majd meg, holnapután pedig még többet. A mi korunkban a múlt csak álságos tiszteletben részesül. Azonban a reneszánsz, amely végsősoron rendkívül fontosnak és dicsőségesnek bizonyult, olyan korszak volt, amelyben a gondolkodók a modem értelmiségiekkel homlokegyenest ellenkezően szemlélték a múltat és a jövőt. A reneszánsz emberei korokon átívelve néztek visszafelé, és sokkal kifinomultabb kultúrát láttak, meg voltak győződve arról, hogy az ókoriak még rendelkeztek hozzáféréssel a tudás tárházához és a tudományoknak az övékénél sokkal felsőbbrendű egységéhez.

Bizonyos értelemben igazuk volt. Nagyon sok minden elveszett, és még több minden ment feledésbe az alexandriai filozófusok és a tizennegyedik században a tudás újbóli felemelkedésének korszaka között. Azonban az ősi „nagy megértés” gondolata puszta fikció, az ókoriaknak ugyan megvoltak a maguk titkai, de ezek semmiképpen sem jelentették a tudás mindenen átívelő egységét, és nem volt a birtokukban a végső igazság sem.

A reneszánsz mégis egy olyan aranykor utáni vágyakozást fejezett ki, amely az ókoriak bölcsességét vette mintának. Amint láttuk, megbízottakat küldtek szerteszét az ismert világba, hogy kutassanak fel, vásároljanak meg és ha szükséges, lopjanak el minden eredeti latin és görög kéziratot vagy dokumentumot (mivel akkor még senki sem tudott az eredeti egyiptomi hieroglifákat tartalmazó sírok létezéséről). Amikor ezeket a kincseket Itáliába hozták, és lefordították, feltárult az ókori tudomány látképe Cicerótól Platónig, Homérosztól Hérónig, Arisztotelésztől Arkhimédészig, amely a reneszánsz neoklasszicizmus alapjaként szolgált.

Amint azt már a II. fejezetben említettük, ezen költséges, de roppant kifizetődő kutatás legjelentősebb pártfogói egyike a Medici család volt. A leglelkiismeretesebb Cosimo de Medici volt, aki 1389-ben született Firenzében és az egyik leggazdagabb és legnagyobb hatalmú emberré lett Európában. Annak a kornak az igazi mintaképévé válva, amelyben élt, Cosimo éppen annyi érdeklődést mutatott Horatius, mint Hippokratész iránt, és valósággal elbűvölte az okkultizmus. 1460-ban ismeretlen szerzetes állított be hozzá olyan görög szövegek gyűjteményével, amelyek elmondása szerint eredeti forrásanyagot képeztek minden okkult tudományhoz, és szerinte a végső tekintély, egy olyan ember írta őket, akit minden tudás kútfejének lehet tekinteni: Hermész Triszmegisztosz. Cosimót annyira rabul ejtette ez a történet, hogy nemcsak irdatlan pénzt fizetett ki az anyagért, hanem fel is szólította legmegbízhatóbb fordítóját, Marsilio Ficinót, hogy azonnal hagyja abba a munkát Platón müveinek majdnem befejezett fordításán, és helyette inkább összpontosítson erre az új gyűjteményre. Az eredmény, amely pár hónappal Cosimo 1464-es halála előtt készült el, a Corpus Hermeticum volt, ez a tizennégy kötetes gyűjtemény, amely nagyobb erőt öntött a kor misztikusaiba, alkimistáiba és kabbalistáiba, mint bármely más, a reneszánsz idején kinyomtatott okkult szöveg.

Azonban Cosimót valamelyest átejtették. A szövegek, amelyeket vásárolt, nem voltak eredetiek, hanem a Kr. e. második század tájáról (ez volt az az utolsó időszak, amikor az óegyiptomi vallást még nyíltan gyakorolták) származtak, és valószínűleg egy akkor már régen elveszett, ősibb és tisztább szöveg másolatai másolatainak a másolatain alapultak.²⁶ Ez azonban nem sokat számított, a korabeli érdeklődő filozófus számára a Corpus Hermeticum lényeges mű volt, és Cosimo halála után még két évszázadig az alkimisták és misztikusok munkájának alapköve maradt. Valóban, nem kisebb személyiség, mint Isaac Newton is birtokolt belőle egy példányt, amelyet sűrűn telefirkált megjegyzéseivel, és saját alkimista munkássága alapjául használta.

Abban az időszakban, amikor az európai teológusok elvesztették, majd újra megtalálták az ókori természetfilozófiát, a hermetikus hagyomány is fennmaradt, olyan okkultisták nemzedékei tartották életben és elevenen, akik mind hozzájárultak a kánonhoz és figyelték növekedését. A csillagjóslás, jövendőmondás, szimbológia, alkímia és rituális gyakorlatok (beleértve a fekete mágiát, a démonológiát és az ördögimádást is) virágzottak a korai reneszánsz idején. Bárki megtalálhatta, amit akart a hermetikus hagyományon belül, és mindenki szabadon távozhatott megszerzett kincsével, saját mágikus iránymutatójával együtt.

Bruno írásaiból kiviláglik, hogy az okkult kánon csak nagyon kis mértékben győzte meg. Számára, akárcsak az őt követő számos nagy gondolkodó számára is, az okkultizmus elsősorban hasznos eszköz volt, kulcs, amellyel a gondolkodás arénáinak kapuit nyitotta meg, valamint az emberi psziché rejtett mélységeit. Az okkult ösvény mentén hányavetin otthagyott nyomokra bukkant, amelyek megvilágosodáshoz és ihletettséghez vezettek. Az alkímia nem érdekelte Brunot, sohasem izgatta a kísérletezés és a bölcsek kövének kutatása, a korlátlan gazdagság álma sem vonzotta. Ugyancsak nem űzött rituális mágiát vagy nekromantiát, valójában gyakorta gúnyolta a praktizáló csillagjósokat és a boszorkányság irracionális tanait.²⁷

Bruno tökéletesen tisztában volt a mágikus szertartások és az okkult hagyomány erejével, de azt is tudta, hogy ennek nagy része babonaság, vad képzelet és ábrándos gondolatjáték.²⁸ Tudta, hogy a ritualisztikus mágia hozott ugyan eredményeket, de szerinte ez teljes egészében maga a rituálé hipnotikus erejének volt köszönhető. Tudta, hogy a szimbólumok és varázslások erőteljesen befolyásolhatják az elmét, az eredmények pedig a résztvevők indítékaitól függnek. Ha valakinek rontás vagy destabilizálás a szándéka, akkor az eredményt „fekete mágiának” lehet nevezni, míg a „fehér mágiát” űzők pozitív vagy legalábbis semleges eredmény elérése érdekében hajtanak végre rituális folyamatokat. Akárhogyan is, de Bruno tudta, hogy a rituálé hatalma a résztvevők szellemi és érzelmi sajátosságaiból származik, és semmi köze sincs olyan külső erőkhöz, mint a szellemek vagy ördögök. Az egyetlen működő erő magának az emberi elmének az ereje.

Bruno természetesen vonzódott az óegyiptomiak kereszténység előtti teológiájához, és ezt közelebbinek tartotta az igazság forrásához. Bruno számára az ősi tanítások tiszták és egyszerűek voltak, melyeket még nem rontott meg egy romlott szervezet. Az ortodox (értsd: hivatalos) egyházat és szervezetét romboló erőnek tartotta.

Mai felfogásunk a mágiáról és az okkultizmusról meglehetősen különbözik attól a szemlélettől, amely a reneszánsz kori emberek sajátja volt. Amennyiben egészében véve gondolunk ezekre a dolgokra, akkor hajiunk rá, hogy úgy idézzük fel az okkultizmus képét, mint valami sötét és ijesztő dologét, valamilyen horrorfilm alapkellékéét, vagy esetleg mint olyasmit, amit a Disneylandbe illőként elhessegetünk.

Azonban Bruno, aki összefoglalta a legtöbb reneszánsz értelmiségi megközelítését, az okkultizmust egyfajta eszmerendszernek tekintette, olyan elgondolások hálózatának, amelyet meg lehet csapolni annak érdekében, hogy jobban megértsük általa a mindenséget. A reneszánsz látszólag nagyon különböző diszciplínák összeolvasztásának gondolatát testesítette meg, a tizenhatodik századi értelmiség pedig ugyanígy volt az okkult dolgokkal. Sok filozófus elszórakozott a hermetikus hagyományból származó eszmék és a természetfilozófia, művészet, költészet, nyelvtudomány, retorika, orvostudomány, zene, sőt az építészet és a mérnöki tudományok ötvözésével, hogy olyan lendületet nyerjen, amely elvezethet a nagy megvilágosodáshoz.

Bruno eredményeinek középpontjában valóban az a vélekedése állt, hogy képes lesz roppant mértékben javítani a világon azáltal, hogy sikeresen elegyíti a természetfilozófiát az okkult hagyománnyal, az ókori vallásokkal és a kereszténységgel.

Kezdetben kifejlesztette Kopernikusz tanainak nem matematikai alapokon álló értelmezését. Ez számára egyfelől az elgondolások megértésének módozatát, másfelől azt az eljárást jelentette, melynek révén ki tudja fejezni Kopernikusz heliocentrikus modelljét a hallgatóknak és azoknak a laikusoknak, akik jelen voltak előadásain, és olvasták könyveit. Azonban Bruno nem állt meg Kopernikusz ilyen felszínes értelmezésénél, hanem olyan területekre is magával vitte, amelyeket senki sem gondolt volna.

Itt játszott Bruno másik rögeszméje főszerepet. Az ókori vallásokból és saját olvasmányaiból arra a következtetésre jutott, hogy a panteizmus egy szélsőséges formájához ért el. Bruno számára Kopernikusz müve egyszerűen kiindulópontként, majdhogynem metaforaként szolgált. Számára Az égitestek körforgásáról azt az alapot jelentette, amelyre az egyetemesség tanítását felépíthette. Bruno hitt a végtelen világegyetemben, egy olyan mindenségben, amely nagyobb, mint az a szűk, inkább nevetséges kis földhözragadt hely, amit az egyházatyák és a teológusok elképzeltek. Kopernikusz heliocentrikus elméletét túlságosan leegyszerűsítőnek tartotta. Sokkal modernebb látomása volt, olyan, amelyben a Nap csupán egy a végtelen égbolt számos csillaga közül. Ebben a filozófiában a földi embereket, az egész emberi fajt csupán eleven dolgok egy csoportjának kellett tekinteni a mindenségben, amelyben minden összefügg, minden összetevő függ a másiktól, és összekapcsolódik azzal.

Bruno elképzelése egyfelől a tizenhatodik században gyökerezik, másfelől viszont évszázadokkal megelőzte korát. Olyan világegyetemet látott, amelynek semmi köze sincs a hivatalos modellhez, ugyanakkor szoros kapcsolatban állt az ókori világgal és ideológiáival. Meggyőződései pedig természetesen szélsőségesen eretnekeknek számítottak. Az egyház tizenhatodik század végi teológusai által jóformán figyelemre sem méltatott Kopernikusz olyan modellt kínált, amely a hívek sokasága szerint Arisztotelész-ellenesnek és veszedelmesnek tűnt, de Bruno megfogalmazása mindent letiport, amit addig szentnek tartottak.

Bruno eretneksége sokrétű volt. Először is, a végtelen világegyetem fogalma máris Arisztotelész-ellenesnek számított, de ezen túlmenően, ha igaz leírását is szolgáltatta a mindenségnek, olyannyira ezoterikus, ködös gondolat volt, hogy képtelenség lett volna beleverni a laikusok fejébe. Az egyház az egyszerűséget hirdette a vallási doktrínákban, egy olyan világegyetem fogalma pedig, amelyben a Nap és a Föld ennyire jelentéktelenek, egyszerűen tűrhetetlen volt. Azonban még szélsőségesebb volt Bruno hite a földön élő emberektől eltérő, intelligens életformákban. 1584-es, De l'infinito universo et mondi (A végtelen mindenség és világai) című müvében Bruno ezt írta: „Számtalan nap van és végtelen sokaságú bolygó, amely ugyanúgy kering napjuk körül, mint a mi hét bolygónk a miénk körül”. Talán ez volt a legveszedelmesebb gondolat mind közül, mivel ebben benne foglaltatott az ortodox kereszténység egyik központi tételének tagadása, nevezetesen az, hogy Krisztus a világ megtisztítása és az emberiség mennybe vezérlése végett halt meg. Ha más világok is léteznek, ahol értelmes lények élnek, akkor vajon hozzájuk is küldetett valaki? Felszegezték keresztre a maguk Krisztusát? Az ötlet eléggé elképzelhetetlen volt.

Azonban Bruno még itt sem állt meg. Démokritosz hatására és az ókori indiai és egyiptomi misztikus tanításoktól befolyásolva továbbfejlesztette az egyetemességről vallott tanítását. Számára egy méh lényege elválaszthatatlan volt egy emberétől, egy szikla ásványai éppen olyan fontosak voltak, mint a pápa. Bruno számára minden dolog körforgásban állt, minden dolog függött egymástól. Ennek az igen különös gondolkodónak Isten a napsugárban és a katona kardjában, a kurtizán lélegzetében és a szent gyógyító ruhájában egyaránt létezett. „Ez az egész földkerekség, ez a csillag, egyáltalán nincs alávetve a halálnak, mert a felbomlás és a megsemmisülés sehol sem lehetséges a természetben, amely időről időre megújítja önmagát azáltal, hogy kicseréli és megváltoztatja egyes részeit. Nincs abszolút fent és lent, ahogy Arisztotelész tanította, nincs abszolút helyzet a térben, ezzel szemben egy test helyzete más testek helyzetéhez képest viszonylagos. Mindenütt szüntelen és viszonylagos változás folyik szerte az egész univerzumban, a megfigyelő pedig mindig is a dolgok középpontjában van.”²⁹

Bruno számára Kopernikusz, az egyiptomi Hórusz, Siva és a Nap egyet jelentett, egybeforrt, és csodákra volt képes. Számára ezek közül senki sem szorította háttérbe az emberiséget, ellenkezőleg: egy ilyen elgondolás energiával töltötte el, és megerősítette, kiterjesztette és kozmikus léptékben megnövelte jelentőségünket. Ernst Cassirer tizenkilencedik századi német filozófus ezt mondta Bruno megközelítéséről: „Ez a tanítás volt az első és döntőnek nevezhető lépés az ember önfelszabadítása irányába. Az ember többé nem egy véges, fizikai mindenség szűk falai közé zárt fogoly világában él. A végtelen mindenség nem emel korlátokat az emberi ész elé. Ellenkezőleg: hatalmas ösztönzést ad az emberi észnek. Az emberi szellem tudatára ébred saját végtelenségének azáltal, hogy erejét a végtelen mindenséghez méri.”³⁰ Egy nagyobb egész részei vagyunk, vélte Bruno, közvetlen kapcsolatban állunk az istenivel, mindnyájan részesei vagyunk a végtelennek. Azonban ellenfelei számára a végtelen egyszerűen eltörpítő, az egyetemesség lealacsonyító volt, és az ideológiák eme összecsapása bármi egyébnél inkább kölcsönös gyűlöletük középpontjában maradt.

Mégis, az efféle kalandozások dacára Bruno filozófiájában aligha láthatunk többet laza és áttetsző, horgonyt nélkülöző gondolathalmaznál. Azonban mentségére szóljon, hogy volt Bruno gondolkodásának egy másik összetevője is, amely a mindenségről alkotott nézetére összpontosított. Istenszeretettel, szélsőséges panteizmussal, az eredeti hit tisztaságába vetett hittel és a kopernikuszi mindenségmodellel együvé vett egy hamarosan kihalóban lévő művészetet, a hermetikus hagyomány egy ágát, amelyet manapság senki sem tekintene misztikusnak, mégpedig az „emlékezés művészetét”.

Bruno öt jelentős könyvet írt ebben a tárgykörben, és habár ezek megvilágosító hatásúak és jelentős mértékben hozzájárultak a tudományághoz, mégiscsak mindössze ötöt tesznek ki abból a mintegy ötezer szövegből, ami a témával kapcsolatban a reneszánsz idején már létezett.³¹ Az emberi történelem folyamán egészen a sajtó felfedezéséig roppant nagyra tartották a nagyszerű emlékezőtehetséget. Manapság természetesnek vesszük a képességet a hozzájutásra az információkhoz bármilyen formában. Nincs szükségünk arra, hogy felidézzük kedvenc regényünk tartalmát, mivel bármikor rendelkezésünkre áll, hogy újra elolvassuk. Nem kell emlékezetünkben őriznünk egy szimfóniát vagy egy festmény vonalait, ezek rögzítettek és lemásolhatok. Amennyiben beszédet tartunk, használhatunk súgógépet, ha tanítunk vagy prédikálunk, források sokaságára támaszkodhatunk. Azonban a nyomtatás előtti kor értelmiségijei számára szűkösen álltak szövegek rendelkezésre, és ezek is kézzel másoltak és roppant drágák voltak, kevés információt rögzítettek, és ami keveset mégis, azt gyakran nehéz volt kihámozni.

Az emlékezés művészete (avagy mnemonika) olyan tárgykör, amelyről már az ókortól fogva részletesen írtak, és a görögök, rómaiak és alexandriaiak tekintélyes erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy az emlékezés fejlesztésének módozatait kikutassák. Bruno korában ezek a technikák a kifinomultság csúcsára jutottak, de már anakronizmusba fordultak, ami a nyomtatott szó elterjedésének volt köszönhető. Számára azonban mégis komoly erőt jelentettek, újabb szálat képeztek kidolgozott filozófiai gondolkodásában.

Bruno gazdag örökséghez nyúlhatott vissza. Az emlékezés művészetéről írott első ismert könyv, az Ad Herermium Kr. e. 80 táján keletkezett, és egy névtelen római tanárnak tulajdonítják. Ez volt az egyik első olasz nyelvre lefordított könyv, példányai pedig eljutottak a kor minden nagyobb gondolkodójának könyvtárába. Ennek a művészetnek az alaptételei az évszázadok során mindvégig változatlanok maradtak. Az Aquinói és Magnus lelkes hívei voltak a mnemonikának, és bőségesen írtak is a témáról. Az alkimisták és a misztikusok, akik a különböző korokban a hermetikus ösvényt taposták, ugyancsak emlékezőtechnikákat alkalmaztak, hogy felidézzék az összetett szertartásokat és a nyakatokért kísérletek részleteit. Titkaik megőrzése végett gyakran inkább az emlékezetre bízták eredményeiket, semmint lejegyezzék azokat írásos formában.

Ennek a művészetnek a lényege a memória kibővítésére való képesség, amelyet gépies elmegyakorlatok folyamata révén lehet elérni. Ha egy összetett információsorozatra kell visszaemlékezni, akkor először különböző témákhoz kapcsolódó eltérő szakaszokra kell osztani. Ezeket azután valamiféle - esetleg hierarchikus, alfabetikus vagy időrendi sorrendbe kell állítani. Majd az összes kezelhető információdarabot egy könnyen felidézhető valamihez kell csatolni. Ez lehet hely, tárgy vagy akár személy. A legjobb példa egy változatos és hosszú név-, számvagy bármilyen más információhalmazt rögzítő lista. Először is, a listát szakaszokra kell bontani, majd az emészthetőbb falatokat hozzá kell rendelni egy-egy szobához a házban. Minden egyes szobában az illető tárgyakhoz kapcsolódnak az információdarabkák. Ha szorosan ragaszkodunk ehhez a technikához, hatalmas mennyiségű adatot lehet felidézni úgy, hogy gondolatban bebarangoljuk a házat, és

„felszedegetjük” azokat a tárgyakat, amelyekhez információt rendeltünk.

Ez bizonyára használható társasági mutatvány. Azonban Bruno, kortársai és elődei számára ez a technika és egyéb hasonló, az ókoriak által kimódolt eljárások jóval többet jelentettek puszta játszadozásnál. Bruno számára az emlékezés művészete a mindarra való visszaemlékezés és felidézés nagyra tartott művészete volt, amit tanult, és ha ezt a szimbólumok iránti okkultista odaadással is ötvözte, akkor vázszerkezetet biztosított gondosan kidolgozott keresztény-hermetikus rendszeréhez. Bruno úgy vélte, hogy a megnövelt memória óriásira dagaszthatja az egyén pszichéjének erejét, úgyhogy az emberi elme és vele együtt a lélek is megérintheti általa a világmindenség nagyobb lenyomatát.

Ennek megértéséhez lépésről lépésre sorra kell vennünk Bruno filozófiáját. Először az egyetemesség és végtelenség elgondolása alakult ki. Bruno azt állította, hogy az egyén és a faj alapvető részei egy egységnek, és hogy a mindenség bennünk van, mi pedig a mindenség részei vagyunk. Másodjára Krisztus eredeti tanítását, valamint más nagy prófétákét és ősi mágusokét elegyítette az ókori vallás tiszta formárval. Ezután következtek azok az új látomások, amelyeket a korabeli, embrionális állapotban lévő „tudomány” szolgáltatott. A természetfilozófia olyan tanítást alkotott, amely meghaladja és felülmúlja Arisztotelész hamis fogalmait, rávilágít az egyház romlottságára, és tisztázza a nikaiai zsinat okozta zűrzavart. Végül pedig ezeket az összekapcsolt fogalmakat az őket képviselő okkult szimbólumok és szertartások révén (hiszen a kereszténység is jelképek és szertartások révén jelenítette meg önmagát) meg lehetett érteni ugyan, de teljesen hozzájuk férni csak kitágított emlékezettel rendelkező elmével lehetett.

Bruno olyan világot látott maga előtt, amelyben az emberek döntő többsége alig értett meg valamit azokból a dolgokból,

amelyeket tisztelt. Az emberek többsége Istent mindenható teremtőnek és végső hatalomnak tekintette. Azonban az egyszerű emberek ugyanígy féltek a természettől, a képzelet szülte szellemvilágtól és a boszorkányságtól. Bruno úgy gondolta, hogy fel tudja emelni az emberek elméjét és lelkét ebből a méltatlan létből: egyenrangúsítja, gazdagítja és képességekkel ruházza fel őket. Szerinte mindenki, a nagy mindenség minden egyes összetevője, az Egy minden részecskéje képes a megértésre, és képes az egész felé vonzódni azért, hogy egy határtalanul jobb világ szülessék.

Bruno mintegy harminc könyvet alkotott két évtizedet felölelő írói pályafutása alatt.³² Ezekben fejlődött ki és szökkent szárba látszólag összetett (ámbár lényegét tekintve mégis csodálatosan egyszerű) tanítása. Ezeknek a könyveknek egy része, mint például utoljára megjelent müve, a De imaginum signorum et ideasum compositione (A képek, jelek és ideák összetételéről) az emlékezet művészetére összpontosít. Más, fontosabb müvek, a La Cena de le ceneri (A hamvazószerdai lakoma) és a De la caasa, principio et unó (Az okról, elvről és egyről) Arisztotelész ellen intéznek támadást, és kifejtik Bruno egyedülálló egyetemes Kopernikanizmusát. Ugyancsak nevezetes munkája az angolul 2004-ben megjelent Spaccio de la bestia trionfante (A diadalmaskodó állat elüzetése), amely utolsó tagja annak az öt könyvnek, amelyet 1584-ben Londonban írt és jelentetett meg.³³ Ebben a talán legkiforrottabb irodalmi munkájában az ókori pogány istenek közötti belső küzdelem allegóriáját használja fel, hogy belehasítson az egyház tekintélyébe, kigúnyolva, nevetség tárgyává téve és feltárva azokat a következetlenségeket és gyengeségeket, amelyeket a nikaiai zsinat által összetákolt, emberkéz alkotta vallásban látott. Utolsó müve, a De vinculis in genre (A kapcsokról általában) befejezetlenül és kiadatlanul maradt azután, hogy Velencében letartóztatták. Ebben Bruno közeljutott ahhoz, hogy átütőerejű egésszé egyesítse filozófiája különböző alkotórészeit. Ez olyan könyv volt, amely legteljesebb végrendelete lehetett volna, egy olyan mű, amelynek Itáliába visszatérve ért a végére, és amelyet megpróbált sajtó alá rendezni, miközben letartóztatás alatt állt Velencében. A De vinculis in genre képezte az alapját annak az írásnak is, amelyet benne tanait kifejtve a pápának kívánt bemutatni.

1584-ben megjelent legteljesebb müveivel, valamint a De vinculis in genre fennmaradt töredékeivel Bruno olyan értekezésgyűjteményt alkotott, amely komoly lépést jelentett egy nagy szintézis, egy mindent felölelő, eredeti mentális paradigmát képviselő új filozófia létrehozása felé. Úgy vélte, hogy nem kisebb feladat áll előtte, mint a szálak megszövése egy új vallás számára. Azonban vajon mit remélt elérni ezzel a munkával? Mi lehetett a célja két évtizednyi erőfeszítéssel, és mi maradt meg küldetéséből, miután otthagyta Frankfurtot, hogy Itáliába menjen?

Ennek megválaszolásához fel kell idéznünk a tizenhatodik században Európában eluralkodó politikai és vallási küzdelmeket. Amint láttuk, a reneszánsz Európa válaszúton álló civilizáció volt, amely éppen csak belépett a jövő globális kereskedelmébe, éppen csak belekezdett egy olyan nagyarányú terjeszkedésbe, melynek során az emberek kommunikáltak, utaztak és információkat rögzítettek, de amelyet ugyanakkor vallási villongások béklyóztak. Miközben Bruno Európában utazgatott, az ellenreformáció lendületesen tevékenykedett, a boszorkányüldözés az inkvizítorok kedvenc sportja lett, Európa pedig véres, tanbeli összetűzések és a helyi türelmetlenség által kiváltott konfliktusok sorának mocsarába süllyedt.

Az összecsapás igazi puskaporos hordóját a katolicizmus és a protestantizmus közti ideológiai szembenállás szolgáltatta, de a protestantizmus nem nyerte meg magának, ő pedig rendíthetetlenül hitt abban, hogy a felek közti megosztottságot képes lesz meglovagolni. Módszerének semmi köze sem volt a diplomáciához vagy a vitához. Mindössze annyit kellett tenni, hogy a palatáblát letörölve új oldalt nyisson, amelyre fel lehetett vázolni egy új doktrínát. Bruno meg volt győződve arról, hogy a protestáns és katolikus liberális gondolkodók megérthetik látomását, értékelik, és lényegében őszintén el is fogadják.

Jellemző módon eljárása, amellyel megpróbálta elérni ezt a célt, enyhén szólva rá vallott. Az 1580-as években nem tekintette magát Lutherhez vagy Kálvinhoz hasonlónak, de tudta, hogy képes az emberek nyelvén szólni, és azt is tudta, hogy tehetséges és rátermett tanító. Véleménye szerint úgy tudott volna jelentős nyomot hagyni maga mögött, ha a nálánál hatalmasabbakra és jobb kapcsolatokkal rendelkezőkre gyakorol hatást. Ahelyett, hogy magát tolta volna előtérbe mint egyfajta, az új kor eljövetelét beharangozó messiást, inkább olyasvalakit akart felhasználni, akit általánosan elismertek világszínvonalú államférfiként. Bruno oktatta volna, hatott volna rá forradalmi filozófiájával, és ezen a személyiségen keresztül létrejött volna az új világrend, amely elmélyült lelkiségen, egyetemességen, keresztény hermetikán alapul.

Első próbálkozása III. Henrik francia király felhasználására irányult. A két férfi kapcsolatba is került egymással, és Bruno látszólag nagy hatással volt a király gondolkodására, de történetesen a politikai nyomás (egy olyan országban, ahol évekig tetőfokára hágtak a gyilkos vallási összetűzések legszélsőségesebb megnyilvánulásai) túl nagy volt, még Henrik diplomáciai jártassága és agresszív individualizmusa számára is. Noha hitt Bruno eszméiben, Henrik mégis arra biztatta Brunot, hogy keljen át a Csatornán, ahol filozófiáit kedvezőbb fogadtatásban részesítené a viszonylag liberális gondolkodású angol udvar. Annak érdekében, hogy megkönnyítse bejutását az angol társadalom magasabb rétegeibe, Bruno közvetlenül Henrik londoni követével, Michel de Castelnau-val vette fel a kapcsolatot.

Nem lehet véletlen egybeesésnek tekinteni, hogy Bruno legjelentősebb munkásságát 1583 és 1585 között Londonban folytatta. Kibontakozhatott, magabiztos és világos fejű volt. Az egyetemes kopernikanizmus, kereszténység és az okkultizmus általa végrehajtott egybeszövése beérett, ő pedig ki tudta fejezni eredeti tanítását a dráma és a párbeszéd eszközeinek felhasználásával (ezt a technikát az ő nyomdokaiban járva később Galilei és mások is alkalmazták). Angliában újabb esélyre lelt, hogy oktasson és „megtérítsen” egy uralkodót, egy meglehetősen nagy hatalmú személyt, hogy a szükséges filozófiai anyagokkal felvértezve befolyásolja az emberek elméjét, és drámai változásokat okozzon.

Bruno számára Erzsébet testesítette meg az egyetemes, utópikus uralkodót, az egyedülit, aki képes lehetett egyesíteni és tisztázni, felvilágosítani és előrehaladni. Ő is osztozott jó néhánnyal a francia király szellemi foglalatosságai közül, és meglepte az európai vezetőket azzal, hogy térdszalagrendet adományozott Henriknek. Egy rövid időszakra, Bruno londoni tartózkodása körül, az Anglia és Franciaország közti kapcsolatok kivételesen szívélyesek voltak, még a két ország pápaságellenes szövetsége is szóba került. Azonban Bruno reményei kútba estek. Bármennyire is kedvelte Henriket Erzsébet, mégsem állt szándékában a katolikusok és protestánsok filozófián keresztül történő egyesítése. Bizonyára óhajtotta az egységet, de csak hagyományos eszközök, a diplomáciai levelezés és katonái kardpengéi révén. Erzsébet olyan uralkodó volt, aki nagymértékben támaszkodott tanácsadói és vezetői véleményére. Konzervatívabb beállítottságú miniszterei nem rajongtak azért, hogy kedveli John Dee-t, aki azonban legalább angol volt. Bruno, akit sok angol hangos, rámenős, handabandázó emberkének tartott, zavarta őket, és ellenséges érzületet váltott ki belőlük, úgyhogy miután két éven keresztül találkozgatott Erzsébettel, kiábrándultán és megtépázott önérzettel tért vissza az európai szárazföldre.

Bruno célja az volt, hogy összehozza a különböző táborokhoz tartozó liberálisokat, és ennek véghezviteléhez a megoldást abban látta, hogy a protestánsok és a katolikusok egyezzenek meg az eucharisztia jelentésében, mivel ez a koncepció mindkét hit központi kérdését alkotta. A Róma és a protestáns vallás közti összes tanbeli összeférhetetlenség közül az eucharisztia értelmezésében volt a legnagyobb az eltérés. A protestánsok azt a nézetet vallották, hogy az eucharisztia földi összetevői egyszerűen csak jelképezik az Úr húsát és vérét, de a katolikusokat ez nem elégítette ki. Róma ragaszkodott ahhoz, hogy a szentáldozás során gyakorlatilag isteni anyagból részesülés történik, az eucharisztia szentségének vételekor a kenyér és a bor valóban a Megváltó húsává és vérévé válik.

Bruno az eucharisztiát kiemelkedő példaként akarta kezelni arra nézve, hogy egy konfliktust hogyan lehet tagadni. A folyamat általa véghezvitt értelmezése egyfajta uniót jelentett. A kenyér és a bor, akárcsak a kehely és a kendő, a papi ruhák, a templom kövei és a hívek nyála egy és ugyanaz. A bor megivásával és a kenyér lenyelésével a hívő összekapcsolódik a „mindenség nagy egységével”. Ennek a harmadik útnak a megalkotásával Bruno úgy képzelte, hogy véget vethet az eucharisztiát illető egyenetlenségnek. Ha pedig ez lehetséges, akkor az összes tanbeli nézeteltérést hasonló könnyedséggel át lehet hidalni.

A hamvazószerdai lakoma valószínűleg Bruno legszélesebb körben olvasott, és egyúttal a leginkább magával ragadó müve. Egy westminsteri lakomára összpontosít, amelyre nem messze került sor attól a helytől, ahol akkoriban Bruno lakott (ez a francia követ rezidenciája volt a Fleet Street közelében). Az étkezésre meghívott vendégek londoni értelmiségiek válogatott csoportját alkották, és evés közben megvitatták vélekedéseiket, valamint vitatkoztak a Bruno elméjét leginkább foglalkoztató kérdésekről. Természetesen a lakoma allegorikus, az étel és a bor az eucharisztia anyagai, majd pedig Bruno filozófiai fejtegetésének központi alanyai. A történet egy vitával kezdődik Kopernikuszról, és közbekérdezőkön keresztül átúszik az egyetemes Kopernikanizmus kérdéskörébe, amely felveti azt a gondolatot, amit Bruno egyesítő erőnek vélt, azaz a természet egységének koncepcióját.

Bruno új követőkre lelt Angliában, és ápolta már meglévő kapcsolatait. A legfontosabb ezek közül barátsága volt, amely a híres udvaronchoz, katonához, diplomatához és költőhöz, Philip Sidney-hez fűzte, de még ez a kapcsolat sem kínálta fel számára az esélyt arra, hogy gyakorlati megoldásra leljen a katolikusok és a protestánsok közti konfliktus elsimítására. Bruno könyvei, jóllehet nagy hatásúak voltak, és a müveit elit széles körben olvasta őket, nem nyűgözték le Erzsébet királynőt, és senki mást sem, aki (Sidney-n kívül) nagy jelentőséggel bírt volna az udvarban.

Persze, hogy igazságosak legyünk Brunohoz, Európa politikai és vallási irányultságainak politikai kaleidoszkópja újra jócskán összerázódott, miközben ő Angliában tartózkodott. 1585 nyarán Henrik anyja, Medici Katalin, a hetvenhét éves és szifilisztől meggyötörtsége ellenére ragyogó képességű diplomata olyan átmeneti békéről tárgyalt a francia protestánsok és katolikusok között, ami hatékonyan távol tartotta az idegen hatalmakat fia királyságától. Habár ezek a lépések csupán ideiglenes megoldást szolgáltattak Európa vallási gondjaira, az ingatag uralkodók és törekvő politikusok figyelmét egy időre másfelé fordították. Ennek következtében 1585 októberében Bruno ismét Európában volt, és kísérletet tett arra, hogy meggyőződéseinek újabb utat találjon.

Öt éven keresztül folytatta az írást, sok helyen tartott előadásokat és tett szert jó néhány fontos új barátságra azoknak az utazásoknak a során, amelyek kitöltötték hátralevő szabad éveit. 1590-ben vagy talán már 1591 elején, Bruno arra a következtetésre jutott, hogy ha bármilyen komoly reményt táplál célja elérésére, amely a vallás szétszórt világának egyesítésére irányul, akkor az egyedüli személy, aki segítheti őt ebben, maga a pápa.

Az azt megelőző hónapok során, amikor az Itáliába való visszatérés mellett döntött, Bruno Németországban és Svájcban élt, távol Rómától, távol a veszedelemtől. Ott is maradhatott volna valamelyik ilyen helyen, ahol jómódú kabbalisták és okkultisták pártfogolták, találhatott volna magának tanári állást, és némi biztonságot élvezhetett volna. Azonban ez egyet jelentett volna a vereséggel, kapitulációval, pangással. Ezekből pedig nem kért. Ehelyett újra a nehezebb utat választotta. Belekezdett utolsó müvébe, egész kánonja hatalmas összefoglalásába, egy olyan iratba, amely összes tanítását magában foglalta, és amely szerinte magával ragadhatta és lenyűgözhette a pápát. Ez az, amiért a nemes Mocenigo meghívása éppen kapóra jött számára, és 1591 októberében összecsomagolta utazóládáit, összeszedte papírjait, és rávette titkárát, Herman Beslert arra, hogy tartson vele, majd elindult a Frankfurtból atyái földjére, abba az országba vezető úton, ahonnan tizenkét esztendővel korábban menekülnie kellett.