Michael White
Giordano Bruno, az eretnek
Köszönetnyilvánítás.........................................................
Előszó...............................................................................
I. Egy máglyahalál előzményei..................................
II. Prisca Theologica....................................................
III. Velence....................................................................
IV. Prisca Sapienta........................................................
V. A velencei per..........................................................
VI. Viszályok Rómával.................................................
VII. Vér a padlón, tűz a lélekben....................................
VIII. Az inkvizíció börtöneiben.......................................
IX. Legördül a függöny.................................................
X. Hogy volt!...............................................................
I. függelék: Giordano Bruno helye a történelemben........
II. függelék: Giordano Bruno életének rövid története évszámokban.................................................................
III. függelék: Giordano Bruno jelentősebb müvei...........
Bibliográfia......................................................................
Magyar nyelvű jánlott irodalom.......................................
Fontosabb honlapok.........................................................
Jegyzetek..........................................................................
A szerzőnek sok öröme származik az írásból: az alkotás láza, az új könyv első példányának kézhezvételekor érzett izgalom vagy akár a honorárium. Azonban miután elkészült a kézirat, ugyancsak örömet okoz köszönetét mondani mindazoknak, akik segítettek létrehozásában.
Először is köszönetét szeretnék mondani ügynökeimnek, Russ Galennek és Peter Robinsonnak, mert az ő hitük adott erőt számomra ennek a vállalkozásnak a véghezvitelében akkor, amikor a világ látszólag összeesküdött az ellen, hogy megírjam a könyvet. Ugyancsak elismerésemet szeretném kifejezni szerkesztőimnek az Atlanti-óceán mindkét partján, Andrew Gordonnak és Alán Samsonnak Londonban, valamint Jennifer Brehlnek New Yorkban. Köszönettel tartozom még a velencei dózsepalota és a vatikáni Castel Sant’Angelo munkatársainak, a londoni British Library és a velencei Museo Correr segítőkész könyvtárosainak.
Végül pedig, mint mindig, köszönetét mondok feleségemnek, Lisának, aki hagyta, hogy nélküle utazzam Olaszországba, és a gyermekeinknek, Indiának, George-nak és Noah-nak, akik számtalan esti fürdőzésen voltak kénytelenek átesni a papa nélkül.
Michael White 2001. április
Az idő mindent elvesz és mindent megad; minden csak változik, de semmi nem semmisül meg.
Giordano Bruno
Már évek óta kísért engem Giordano Bruno szelleme. Egyike azoknak a történelmi személyiségeknek, akik folyamatosan felbukkannak, mintegy kaméleonként jelen vannak más emberek történeteiben. Először akkor találkoztam vele, amikor Isaac Newton életrajzát írtam. író és misztikus szerepében tűnt fel, olyasfajta mellékszereplőként, aki elősegítette a hermetikus hagyomány, az okkultizmus tanának népszerűsítését. Newtont elbűvölte ez a titkos tudomány, és elolvasta Bruno műveit, mielőtt belefogott volna a maga titkos tanulmányaiba és alkimista kísérleteibe.
A későbbiekben, amikor egy egészen más jellegű könyvhöz végeztem kutatásokat, amely a más bolygókon lévő élet lehetőségeit vizsgálta, újra Giordano Brunóba botlottam. Úgy tűnt, hogy bőségesen akadt mondanivalója az értelmes földönkívüliek létezésének lehetőségéről, ez pedig - tekintettel arra, hogy egy tizenhatodik századi személyről beszélünk - valósággal lenyűgözött.
Majd amikor Leonardo da Vinci életrajzán dolgoztam, megint felbukkant Bruno, a Leonardo által olyannyira kedvelt holisztikus álmok egyfajta fáklyavivőjeként. Bruno, mint számomra kiderült, keveréke volt a misztikusnak, a filozófusnak és a tudósnak, és az összes tudományág egyfajta egyesítéséről, koagulációjáról írt, hogy mindenre kiterjedő áttekintést alkosson, akárcsak előtte Leonardo, utána pedig Newton.
Persze Bruno jóval több volt egy újabb filozófusnál, aki egy csokorra való eszme iránt érdeklődik. Számomra immár világosnak tűnt, hogy ez az ember a reneszánsz szellemi életének középpontjában tevékenykedett, és az emberi gondolkodás fejlődésének keresztútján állt. Bruno buzgón igyekezett mindent megismerni és kikutatni. Nem ismert el határokat, és nem fogadta el a korlátozásokat. Rendkívül intelligens és nagy műveltségű ember volt, de nem szaktudós, vagy egyetlen tudományág zseniális művelője. Bruno végtelen intelligenciájával szomjazta a kihívást, veszedelmes eszméket tárt fel, és kapcsolatokat is talált köztük, ám ami ennél is fontosabb: volt mersze és elszántsága következtetései közzétételére egy olyan korban, amelyben a mindennapok részét jelentette az üldözés, és amelyet velejéig átjárt a szemforgató ájtatosság.
Fiatalemberként Bruno beceneve a Nolai volt, amelyet a délitáliai Nápoly közelében fekvő szülőhelye, Nola után kapott. Egyszerű papként kezdte pályafutását, de kiugrott, és eretnekség gyanújával kiközösítették. Élete hátralevő részében tanított és írt, miközben bejárta Európát. Sohasem maradt egy helyben két évnél tovább, de mindennek dacára könyvek és írások tucatjait hagyta hátra. Pártfogolták néhányan a kor leghatalmasabb személyiségei közül, így III. Henrik francia király és I. Erzsébet angol királynő is. Rövid ideig kémként alkalmazták az angol udvarnál, és személyesen ismert sokat a kor leghíresebb (és gyakran leghírhedtebb) alkimistái, kabbalistái és misztikusai közül. Tevékeny, bonyolult és tépelődő ember volt, rendkívül bátor és rámenős.
Majdnem negyedszázadnyi bolyongás után Bruno visszatért Itáliába. Alig pár hónap leforgása alatt letartóztatta és eretnekként perbe fogta az inkvizíció. Majd miután a bíborosok csaknem nyolc évig fogságban tartották, és jó néhányszor megkínoztatták, máglyahalál várt rá Rómában.
Bruno meggyilkolását Európa-szerte elítélték a liberális gondolkodók, és ezzel újabb folt esett az inkvizíció és a pápai tanítóhivatal már amúgy is besározott nevén. Korántsem meglepő módon a Vatikán mindent megtett annak érdekében, hogy Bruno perének és üldözése folyamatának részleteit eltitkolja. Emiatt szinte a közelmúltig alig tudhattunk meg valamit Bruno életének utolsó nyolc évéről és perének lefolyásáról.
Bruno pere kezdetben Velencében, majd Rómában folyt. A velencei per aktái, valamint a római eljárás iratainak töredékei kivégzése után majdnem 250 évvel, 1844 és 1848 között bukkantak fel a Vatikáni Levéltárban. Ezeket első ízben 1849-ben tették közzé függelékként egy bizonyos Domenico Berti nevű tudósnak a kopernikuszi heliocentrikus rendszerről írt könyvében. Berti írta meg később Bruno első életrajzát, Vita di Giordano Bruno da Nola (1868) címmel.
Ezek a beszámolók részletes képet rajzolnak az 1592 májusa és júniusa között zajlott perről, de csak röpke bepillantást engednek abba a hét évbe, amit Bruno az inkvizíció vatikáni börtöneiben töltött, valamint abba az eljárásba, amelyet ezekben az években vele szemben lefolytattak. Manapság úgy vélik, hogy az ezekre az évekre vonatkozó anyag legnagyobb része elveszett, amikor Napóleon csapatai 1798-ban kifosztották a Vatikánt, és a pápai könyvtárakból válogatás nélkül felmarkolt iratokkal együtt visszatértek Franciaországba.
Azonban nem veszett el minden. 1925-ben Angelo Mercati bíboros lett a Vatikáni Titkos Levéltár prefektusa, aki tudomást szerzett arról, hogy mintegy negyven évvel korábban, 1887ben előkerültek Bruno perére vonatkozó iratok. Mercati megdöbbenésére következő felfedezése azt hozta napvilágra, hogy az akkori pápa, X. Leó, akkor azt parancsolta, hogy az iratokat késlekedés nélkül küldjék át hozzá, tartalmukról pedig ne szóljanak senkinek.
Az izgatott Mercati tovább kutatott, és 1940-ben megtalálta az elveszett iratokat az egy évvel korábban elhunyt XI. Pius pápa személyes iratai között. Mivel ezek az iratok tartalmazták az utolsó perek leírását és Bruno ítéletének kihirdetését, ezért rendkívül sok információt nyújtottak a Bruno-kutatóknak, de sajnálatos módon részletesen csak az 1597 és 1600-as kivégzése közti időszakról számolnak be, Bruno megjelenéseiről az inkvizíció előtt, és alig szólnak fogsága első hat esztendejéről.
1940-ben Mercati bíboros Sommario del processo di Giordano Bruno címmel tette közzé az anyagot, és ez maradt a legrészletesebb jelentés a Bruno elleni eljárásokról és az ítélethez vezető érvek csatájáról a Nolai és a bíborosok között.
Azóta más történészek fokozatosan felderítették Giordano életének és munkásságának egyéb vonatkozásait is. A hermetikus hagyomány nagy írója, a néhai Dame Frances Yates The Art of Memory című könyvével nagymértékben gazdagította tudásunkat Bruno filozófiájáról. Újabban Hilary Gatti elemezte Bruno hatását kora természetfilozófiájára Giordano Bruno and Renaissance Science című munkájában. Bruno sok szempontból mégis titok maradt. Írásainak stílusa abban a korban gyökerezett, amelyben élt, úgyhogy a modem olvasó számára esetlennek tűnhetnek, gondolatviláguk homályos. Ami az életét illeti, olyan mozaikkal állunk szemben, amelyben néhány mozzanat kitünően értelmezhető, hosszú periódusok azonban ismeretlenek, örökre elvesztek a történelemből.
Ez tehát az üldözés meséje, a harc elbeszélése: egy olyan csatáé, amelyet egyenlőtlen erők vívtak, és amelyben egyetlen ember szállt szembe a tudatlansággal, a dogmákkal és a korrupcióval. Egy egész vallás e világi ereje fordult ellene, melynek képviselői, VIII. Kelemen pápa és bíborosai mindenképpen máglyára akarták vetni Brunot. Mégis, mint majd látni fogjuk, pirusszi győzelmet arattak. Végső soron kétségbeesett emberek lépéseiről volt szó. Az ő koruk végérvényesen lezárult, míg annak az embernek az emléke és jelentősége, akinek testét megsemmisítették, a múló évekkel nőttön-nőtt.
Nagy fahasábokért: 55 solidus 6 dénár Szőlővenyigékért: 21 solidus 3 dénár Szalmáért: 2 solidus 6 dénár Négy cölöpért: 10 solidus 9 dénár Az elítéltek megkötözésére szolgáló kötelekért:
45 solidus 7 dénár Az ítélet-végrehajtóknak fejenként 20 solidus:
80 solidus
Az inkvizíció egy kivégzésének számlája
Santoro di Santa Severina bíboros, főinkvizítor egyáltalán nem volt boldog. Dermesztő volt a hideg a Vatikán kongregációs termében, és vágyakozva gondolt vissza szeretője reggeli kényeztetésére. Haja kócos volt, minden tagja fájt, és elszólították ettől a kényeztetéstől, majd (kellő tisztelettel) figyelmeztették arra, hogy mosakodjon meg, öltözzön fel, és kövesse szolgáit a kongregációs terembe, a gyalázatos eretnek, Giordano Bruno perére.
Most pedig ott állt előtte Bruno atya, ez a kis termetű, fekete hajú, sötétbarna szemű ember, vékonyan, sebhelyesen és kimerültén, arcán és testén az inkvizíció kezének nyomaival.1 1600. február 8-át írnak, Giordano Brunonak pedig kevesebb, mint tizenegy napja van hátra az életből.
A terem hatalmas és díszes volt. A nyolc bíboros, hét koadjutor és a jegyzők kényelmes, magas támlájú székeken foglaltak helyet, amelyek fél körívben álltak a vádlott körül. Hivatali szaténruhájuk szelíden omlott a bársonnyal bevont ülésekre. Severina bíboros hatalmas trónszéken ült az ív kanyarulatában, kezét a díszes karfákon nyugtatta, hosszú, csontos ujjai türelmetlenül doboltak, bíborosi gyűrűje pedig szikrázóan szórta szét a terem mögötte lévő falat uraló magas ablakokból beáramló fényt.
Az összegyűlt bíborosok közül csak kettő volt igazán fontos ember. Az egyik maga Severina bíboros. VIII. Kelemen jobbkeze sohasem heverte ki azt a kudarcot, hogy nyolc évvel korábban, közvetlenül Bruno velencei börtönéveinek legelején nem sikerült a maga számára megszereznie a pápai méltóságot. A gőgös és önző Severina akkoriban olyannyira magabiztos volt a jövőt illetően, hogy már pápai nevét is megválasztotta: ironikus módon éppen a Kelemenre esett a választása. Most pedig jobban gyűlölte az igazi Kelement, mint valaha hitte volna. Tudta, hogy a pápa hajlamos az engedékenységre Brunoval szemben. Úgy tűnt, hogy az a féleszű valamilyen megmagyarázhatatlan puhaságot tanúsít irányában, úgyhogy Severina mindent megtett, hogy keresztbe tegyen Kelemennek, és ártson Brunonak.
A másik félelmetes bíboros Roberto Bellarmino volt, egy olyan ember, aki nemcsak az eretnekeket szerette volna megégetni, hanem minden protestánst és más hitüt, ki akarta irtani minden katolikusellenes érzésnek még az írmagját is. Bellarmino teológiaprofesszor volt a Collegium Romanumban, és az a megtiszteltetés érte, hogy a pápa személyi teológusa, a Szentszéknek minden tanbeli kérdésben tanácsadója, az Ige őre lehetett. Minden tudományos csillogása ellenére Roberto Bellarmino világnézete élesen tudományellenes volt. Bruno már tizenöt éve halott volt, amikor a tiszteletre méltó bíboros kezdeményezte Galilei letartóztatását és perbe fogását. Jutalmul az egyház 1930-ban szentté avatta Bellarminót.
Bruno némán állt a tizenöt ember előtt. Severina felolvasta a vádakat, amelyek nyolc pontban eretnekségről szóltak. Ezek között szerepelt az is, hogy szerinte tévedés a kenyér hússá, a bor vérré változtatása, a szűzen szülés lehetetlen, és ami talán a legszörnyűbb volt mindezek között az a meggyőződés, hogy végtelen mindenségben élünk, és számtalan világ létezik, amelyben a hozzánk hasonló teremtményeknek saját isteneik lehetnek, akiket tisztelhetnek.
Bruno nem volt hajlandó kommentálni ezeket a vádakat. Csakis személyesen őszentsége számára van mondanivalója. A kongregáció Kelemennek címzett írásos vallomást kapott Brunotól, amelyet Bellarmino felnyitott, de esze ágában sem volt megmutatni a pápának, minthogy részletesen és kézzelfoghatóan kiderültek belőle Bruno eretnek eszméi.
A kifelé jámborságot és türelmet sugárzó Severina bíboros újra feltette a kérdést Brunonak, hogy felkészült-e eretnekségei visszavonására. Bruno erre csak a bíborosok mögötti falra függesztette a tekintetét, és nem szólt semmit. Így aztán mély, színpadias sóhajjal Severina hátradőlt, tenyerét trónusa karfájára fektette, és gyors pillantást vetett balra, Bellarminóra.
Egy pillanatig a termen tökéletes csönd lett úrrá, majd Severina lassan előrehajolt, és felolvasta őszentsége, VIII. Kelemen pápa előre elkészített nyilatkozatát: „Elrendelem és megparancsolom, hogy vigyék végig az ügyet, servatus servandis [az összes szükséges formaságokkal], hirdessenek ítéletet, és nevezett Giordanus testvért adják át a világi bíróságnak.”
Ennek kihirdetésével Brunot elvezették a teremből, hogy újabb kínzásokkal kelljen szembenéznie.
Később, de még ezen a napon, Giordano Bruno újra a bírák félkörével szemben állt. Ezúttal világi bizottság elé idézték, amelyet Róma kormányzója elnökölt az inkvizíció termében, a S. Maria sopra Minerva melletti Domonkos-rendi kolostorban. Ezt a tárgyalást azért rendezték meg, mert maga a Szentszék sohasem ítélt máglyára eretnekeket. Jellemző képmutatással ezt a feladatot mindig átengedte a világi hatóságoknak. A Szentszék Róma kormányzójának címzett hivatalos nyilatkozata is hasonló szellemben fogant:
Vegye [az eretneket] joghatósága alá, döntsön felőle, vagyis sújtsa megérdemelt bűntetésével, kérve azonban és a legnyomatékosabban esdeklünk azért -, hogy enyhüljön ítélete keménysége, és kímélje testét, ne leselkedjen rá a halál vagy a vérontás veszedelme. Így rendeljük mi, inkvizítorok és generálisok, akiknek nevei a végzés alatt szerepelnek.2
Ez a virágnyelven írt nyilatkozat lényegében utasítás volt a világi bíróság számára. Vigyék el Brunot, és égessék meg elevenen. Az évszázadok során a kormányzók és bírák sohasem haboztak végrehajtani ezt a burkolt pápai kérést, soha egyetlenegyszer sem változtatták meg az ítéletet, mert ha egyszer is figyelmen kívül hagyták volna a Szent Hivatal rendelkezését, akkor bizonyosan azonnal kiközösítették volna őket, és talán maguknak is „vérontás veszedelme” nélküli halállal kellett volna szembenézniük.
így tehát, miközben Bruno térden állt bírái előtt, Róma kormányzója kihirdette az ítéletet. Ekkor előlépett Sidonia püspöke, aki ezért a kiváltságért huszonhét scudo fizetést kapott, letépte a ruhát Bruno hátáról, megszaggatta reverendáját, lelkét pedig a pokol örök lángjaiban való gyötrődésre ítélte, ahhoz hasonlóan fokozva le jelképesen lelkét, mint ahogy a lángok emésztik majd el földi testét. A bíborosok és a világi bírák az írmagját is ki akarták irtani ennek az eretneknek, ahogy az összes többi eretnekkel is tették.3 Azt a látszatot akarták kelteni, hogy ez az ember nem is élt soha. Nagy ünnepélyességgel kívánták elégetni müveit és testét, semmivé foszlatni lelkét, és megsemmisíteni fizikai valóját.
A püspök súlyos szavai még kongtak a hatalmas teremben, elhangzott már a máglyahalál-ítélet, a kormányzó pedig azt kérdezte Brunotól, van-e valami mondanivalója.
Pár pillanatig feszült csönd uralkodott a helyiségben. A bírák és a papok a megtört emberre szegezték tekintetüket. Amikor Bruno fölemelte a fejét, szinte hanyagul tekintett körbe a termen, majd meggyötört fizikai állapotát meghazudtoló, erőteljes hangon így szólt: „ Maiori forsan cum timore sententiam in me fertis quam ego accipiam. ” [Nagyobb félelemmel hoztátok ti ezt az ítéletet, mint amilyen félelemmel én elfogadom.]
Ezzel a foglyot durván elvezették, és visszalökték abba a levegőtlen, kútszerű, egy négyzetméternél is kisebb cellába, ahol az elmúlt hét esztendő nagy részét töltötte. Lábát egy gyűrűhöz láncolták a kőpadlón. Az egyedüli hang itt a falakon lefutó jéghideg víz csöpögése és a szaladgáló patkányok nesze volt.
A hosszú, sötét órák, a napokká majd évekké dagadó órák során Giordano Bruno bizonyára alaposan elgondolkodott azon, amit tett, vagy hogy ki is ő, és mivel kell szembenéznie. Nem tartotta magát katolikusellenesnek, de hitt abban, hogy „megtérítheti” fogva tartóit, és talán még a pápát is megnyerheti eszméinek. Legalábbis kezdetben azt hitte, hogy mindez lehetséges. Tanulva és tanítva járta be Európát. Tanulmányozta a kálvinizmust, megvizsgálta Luther tanait, amelyek nagy részét hiányosnak találta. Foglalkozott az ókoriak tanításaival, fényt és szilárdságot találva a legtöbb kereszténység előtti ideológiában és hitben. Rábukkant Kopernikusz gondolataira, és saját gondolatvilágába illesztve azokat sokkal messzebb jutott, mint a lengyel szerzetes valaha is álmodta volna. Bruno arra a következtetésre jutott, hogy a világegyetem végtelen, hogy személyként nem létezhet Isten ezek az eszmék fél évszázaddal később válnak Spinoza panteista, radikálisan egyházellenes teológiájának sarokköveivé. Bruno azt is látta, hogy ebben a végtelen világegyetemben végtelen számú világoknak, végtelen sokféleségnek, végtelen lehetőségnek kell lennie. Mindez vörös posztó volt a behódolást, engedelmességet és ortodoxiát hirdető inkvizíció és a Szent Hivatal szemében.
Giordano Bruno a Vezúv lábánál fekvő Nola faluban született. Apja, Gioan, hivatásos katona volt, anyja, Fraulissa Salvolini pedig lecsúszott nemesi családból származott. Ragyogó képességű és gyakran koraérett vonásokat mutató gyermeknek tekintették, olyannyira, hogy tizenöt éves korában úgy döntöttek, elküldik a közeli, Nápolytól nem messze lévő Szent Domonkos (St. Domenico)-kolostorba, hogy megkezdje papi tanulmányait.
Ifjúként szilárd elkötelezettséget érzett a kolostori, tanító és imádkozó élet iránt, de ahogy felnőtt, a szigorú dominikánus tanítás eszméi és saját nézetei egyre távolodtak egymástól. Belement ugyan a felszentelésbe, de sohasem tudta véka alá rejteni gondolatait, csöndben őrizgetni heterodox nézeteit. Alig pár hete volt felszentelt pap, és máris felkeltette elöljárói gyanakvását, majd dühét és rosszallását a kolostorban. Nem biztos, hogy bölcsen tette, de Arisztotelész filozófiájáról vitatkozott társaival, és megpróbálta kifejteni az általa abban felfedezett számos következetlenséget. Ezután finoman kétségbe kezdte vonni a Szentháromság-tant. Mindennek tetejébe pedig Noé bárkája címmel írt egy gúnyos történetet, amely homályosan bár, de gúnyosan szólt a gondolkodást mellőző hívekről. Ráadásul azt is kijelentette, hogy talán egynémelyek, akikre az egyház az eretnekség bélyegét sütötte, akik a Szent Biblia korlátain kívül fejtették ki a vallást érintő nézeteiket, nem mind tudatlanok, és nem mind pokolravalók. Még az ariánus eretnekség iránt is érdeklődést mutatott, márpedig eszerint a Szentháromság emberi találmány, és Krisztus inkább Isten első „teremtménye”, semmint az istenség elválaszthatatlan része.
Ami azonban megpecsételte Bruno sorsát, és páriává tette a kolostorban, az annak felismerése volt, hogy tiltott szövegeket bújt, misztikusok és alkimisták írásait olvasta. Egy szerzetestársa (Bruno sohasem fedte fel kilétét) besúgta. Rajtakapták, hogy titokban Erasmust olvas, ezt pedig olyan súlyos bűnnek tekintették, hogy Ambrogio Pasque prior, aki már belefáradt alárendeltje tévelygéseibe, habozás nélkül feljelentette eretnekség vádjával a provinciális atyánál, márpedig ez olyan bűncselekménynek számított, amely bűntetésként kiátkozást, súlyosabb esetekben pedig máglyahalált vont maga után.
Akkoriban Bruno már ráébredt, hogy nem neki való a szerzetesi élet. Tudták róla, hogy kivételesen tehetséges, az ékesszólás adományával megáldott szellem, ezt még a prior sem tagadhatta. Azonban az is nyilvánvaló volt, hogy Bruno már-már veszedelmesen okos, potenciális felforgató. Mivel felismerte, hogy már szorul nyaka körül a hurok, Bruno úgy döntött, inkább elmenekül, semmint szembenéz a helyi inkvizítorral. Egy ilyen döntés persze azzal járt, hogy hontalanná vált. Sohasem tudott hosszabb ideig egy helyben megtelepedni, sohasem érezte biztonságban magát. Pár hónap leforgása alatt in absentia kiátkozták, űzött vad lett belőle, állandó éberségben kellett jövője elé néznie.4
Bruno jelleme, különösen pedig ragaszkodása szellemi szabadságához, tökéletes korabeli emberré tette. Azonban radikális nézetei miatt élete hátralévő részében végig összetűzésben maradt az egyházzal. Akárcsak utána Galilei, Bruno is rossz helyen és rossz időben született ahhoz, hogy sértetlen maradjon élete során, miközben olyan tanokat hirdetett, amelyeket a legtöbben szélsőséges eretnekségnek tekintettek. Ha Észak-Európában élt volna, mint Luther Márton, vagy akárcsak dörzsöltebb lett volna, mint Erasmus, akkor talán megérhette volna a késő öregséget. Ehelyett azonban Bruno lényegében kihívta maga ellen a sorsot, és vitákat támasztott, szemtől szemben állt ellenségeivel.
Tudta, hogy eszméi majdnem bizonyosan elfogadhatatlanok a katolicizmus számára, mivel a Vatikán önérdeke dogmákba és homályba ragadva tartotta az egyházat. Az egyház azt prédikálta, hogy az eucharisztia során tényleges, fizikai és lelki egyesülést ér el a hívő Istennel, Bruno ebben Isten vonásainak egyesítő szertartását látta. Panteisztikus filozófiájában a hívek együtt jelentik magát Istent, a kenyér és a bor pedig az istenség részei. Az egyház Arisztotelész gondolatait tartotta a fizikai világ egyedül igaz leírásának, Bruno pedig élvezetet talált abban, hogy ízekre szedje a görög filozófiát, és feltárja nyilvánvaló következetlenségeit. Az egyház önmagát tekintette az egyedüli igaz hitnek, Bruno egész életét azzal töltötte, hogy olyan filozófiát építsen fel, amely a katolicizmust a racionalizmussal, hermetikával és ókori vallásokkal ötvözi. Az egyház teljes egészében elvetette az okkultizmust (miközben boszorkányokat és alkimistákat égetett meg), Bruno az okkult ideológiákat az igazság feltárására, és így a felvilágosodás elérésére szolgáló számos járható út egyikeként használta fel. Az egyház elhomályosítani, uralni és elnyomni kívánta a veszedelmes igazságokat, valamint csakis a doktrinális alapvetéseket igyekezett a hívők elé tárni, Bruno információszabadságot, a tudás szabad áramlását akarta elérni információcseréért, vitáért és szabad gondolkodásért szállt síkra.
Felismerve, hogy nézetei és az ortodox gondolkodás közti gyökeres különbség csaknem áthidalhatatlan, Bruno bizonyára tudta, hogy már várnak rá a lángok, mindazonáltal mégis kitartott elvei mellett. Egy nemzedékkel később Galilei, összetett okokból, visszakozott, és megmentette magát a máglyától. Bruno azonban ellenállt, és ha érzelmileg meg is hátrált, nem mutatta ki. Azonban Bruno nem volt őrült, hogy vallási buzgalomtól hajtva rohanjon a máglyára, racionális ember volt, misztikus, bölcs, filozófus, és tudta, hogy mit csinál. Mégis józanul, kihívóan és hajthatatlanul nézett szembe a legrettenetesebb halállal, elképesztő bátorságról, számunkra jóformán felfoghatatlan, krisztusi elszántságról téve tanúbizonyságot.
II.
Gyengeségeink közül a legkegyetlenebb saját magunk semmibevétele.
Michel de Montaigne
Bruno élete a tizenhatodik század második felében zajlott, olyan időszakban, amelyet gyakorta a reneszánsz végének neveznek. Azonban a történészeknek a valóságban fejtörést okoz a nyugati kultúra feleszmélésének kezdetét és végpontját jelölő dátumok meghatározása. Van, aki a reneszánsz végét talán egy évszázaddal is a Newton, Descartes és Locke eszméi által a tizenhetedik század folyamán megtermékenyített felvilágosodás kivirágzása elé helyezi. Bármely meghatározás legyen is a helyes, a késő reneszánszot olyan időszaknak tekinthetjük, amelyben a világ előre megjósolhatatlan kimenetelű változásban volt. Megmaradtak a középkor béklyói, mégpedig leginkább az egyház befolyása alatt álló területeken, de Bruno felnőttkorára olyan lendületet adott a civilizációnak pár ezer szenvedélyes megszállott tevékenysége, amely végül lefékezhetetlennek bizonyult.
Kalandra és újításra szomjazó jövőbe tekintésről volt szó, új látóhatárok tárultak fel és adtak ösztönzést.
A tizennegyedik század vége felé, mintegy másfél évszázaddal Bruno születése előtt jómódú európaiak kis csoportja újdonságot, tudást, valamint (nem utolsósorban) sóvárgott tekintélyt és társadalmi hírnevet keresve kutatta át az ókoriak irodalmi és filozófiai kincsesbányáját. Megbízottakat küldtek szerteszét, hogy elveszett kéziratokra és a klasszikus kor félig mitikus személyiségei által írt latin eredetikre leljenek.
Ennek az egész tevékenységnek a gócpontja Firenze volt, ahol a Mediciek és más gazdag nemesek éheztek a tudásra, ráadásul pénzük és társadalmi ösztönzésük is megvolt ahhoz, hogy a tanulás gyakran távoli visszhangjai nyomába eredjenek. Amit összegyűjtöttek, az közvetlenül arab és török várak, homályos kolostorok, ősi, omladozó könyvtárak mélyéről származott, és ezeket a kincseket az általuk megfizetett és gondosan kiválogatott történettudósok és nyelvészek hozták napvilágra.
A legkorábbi latin klasszikusok egy részét Giovanni Boccaccio, Coluccio Salutati és Giovanni Conversini találta meg, akik kazalszám hozták Firenzébe az olyan jelentős műveket, mint Tacitus Históriai, Manilius Astronomicája és Cicero gyújtó hatású Brutusa. Azután nem sokkal később itáliai tudósok (akik közül kiemelkedik Francesco Petrarca) még a ragyogó római forrásoknál is régebbiekről szereztek tudomást, így lassacskán kezdtek feltünedezni az eredeti ógörög kéziratok, amelyeket Itáliába, elsősorban pedig Firenzébe hoztak. Az 1420-as években szövegek százai gyűltek össze maroknyi gazdag patrónus kezében, és megkezdődött ezeknek a gondolatébresztő műveknek a fordítása. A humanizmus és a reform új időszakát Arisztotelész, Platón, Püthagorasz, Euklidész, Hippokratész és Galénosz tanításai világították be, eredeti formájukban, egyszersmind feléledt az érdeklődés a tudomány, az orvoslás és a filozófia iránt.
Azonban a reneszánsz, amit Engels az „emberiség által ez idáig megtapasztalt legnagyobb haladó forradalomnak” nevezett,5 nem csak a múltból merítette energiatartalékait. A korszak összes kulcsfigurája Leonardótól Machiavelliig bizonyos szempontból egy letűnt kor teremtménye volt, mindannyiukat átjárták a középkori Európa eszméi és gondolatrendszerei, azonban a tizenötödik század közepétől (ez az „érett reneszánsz”) az ilyen úttörők az emberiség által valaha létrehozott legnagyobb és egyedülálló alkotás által birtokba vett világban éltek. Pontosan egy évszázaddal Bruno születése előtt találta fel Gutenberg a mozgatható betűket, és ezzel kezdetét vette a nyomtatás. Gutenberg híres, 42 soros Bibliája 1455 körül készült, három éven belül nyomda működött Strasbourgban is, huszonöt évvel később, 1480-ban már több mint tucatnyi nyomdász dolgozott Rómában, a tizenötödik század végén pedig százra becsülték a velencei nyomdászok számát. Ekkorra mintegy negyvenezer mű jelent meg nyomtatásban. Egy évszázaddal Bruno születése előtt még kevesebb mint harmincezer könyv létezett összesen, és ezeket mind kézzel írták. Azonban a tizenhatodik század végén, amikor már tanított és utazgatott Európában, a világ könyvállománya körülbelül ötvenmillió nyomtatott példányra rúgott.
Ez üdvös volt a szellemi haladás szempontjából, de az 1600-as esztendő világa majdnem minden egyéb vonatkozásban alig különbözött az 1450-es évétől. Az átlagos várható élettartam nők esetében huszonnégy, férfiak esetében talán huszonhét esztendő volt. Az emberek többsége éhezett és betegeskedett élete legnagyobb részében, a gazdagok pedig jobbára ugyanazoktól a szörnyűségektől szenvedtek, mint a szegények: a pestis, a háború és a dögvész szerfelett demokratikus volt. Keveseket leszámítva mindenki írástudatlan volt, nem tudott számolni, és ideje nagy részét ittasan töltötte. Az emberek túlnyomó többsége egész élete során sem utazott messzebb hazulról tizenöt kilométernél, és már-már betegesen gyanakvóan tekintettek az idegenekre. Alig valakinek volt fogalma arról, hogy milyen esztendőben is él, mint ahogy egyáltalán nem ismerték a falujukon vagy városukon túli világot sem.
Vallásukat, noha külsőségekben katolikus volt, kilenctized részben babona és földmágia, egytized részben pedig Máté, Márk, Lukács és János alkotta. A rájuk erőltetett, félig misztikus terminológiába csomagolt kereszténységet aligha értették. Ami pedig a legfőbb: a lakosság vallási képzése ókori és (az emberek többsége számára) érthetetlen nyelven, latinul folyt. A tizennegyedik századi paraszt számára a kizárólag a Biblián és ortodox szent műveken alapuló vallási oktatás jobbára üres időpocsékolás lehetett.
Az ilyen emberek számára a mindennapi élet vergődés volt, a társadalom pedig, amelyben éltek, lényegében pangott. Az orvosok piócákkal véreztették és árasztották el betegeiket, alkimisták ezrei pedig mohó álmokat szőttek arról, hogy közönséges fémeket változtatnak arannyá. Az ébredező világot patkányok által terjesztett kórokozók tartották a markukban, amelyek időről időre rendet vágtak Európa lakosságában, no meg a háborúk, amelyek szörnyűséges vámot szedtek a parasztság köréből. Eközben a képzelet és a félelem hatalmát táplálták azok a lidércnyomások, amelyekben alvilági démonok cserkészték be és mészárolták le az óvatlanokat. A dolgok csak az ipari forradalom eljövetelével, 1780 táján, azaz csaknem két évszázaddal Bruno meggyilkolása után változtak meg véglegesen.
Ezért a lassú fejlődésért tekintélyes mértékű felelősség terheli a nyugati civilizáció magján mintegy tizenhárom évszázadon át szépen fejlődő keresztény egyházat. Ugyanis amennyiben a reneszánsz világi, humanista szellemi erőfeszítése a felemelkedőben lévő emberi gondolkodást testesíti meg, akkor a keresztény egyház, és azon belül is az igazságtalan katolicizmus, annak ördögi párjaként éppen az ellenkező irányba tartott.
A reneszánsz filozófusai szinte kivétel nélkül hitükhöz hű katolikusok voltak, akik radikálisabb gondolataikat többnyire megtartották maguknak. Ha mégis közzétették azokat, mint Bruno tette félelmet nem ismerve, akkor müvüket csak szűkkörű kiválasztottak olvasták. A római egyház töretlen energiával némította el a radikális nézetek nyilvános kifejezéseit, és felkutatta bármilyen katolikusellenes filozófia szerzőjét. Habár támogatták a tágabb értelemben vett kivételezett, müveit réteg körében a szentesített teológiai ismeretek terjedését, az egyház vezetői ösztönösen ködösítők és értelmiségiellenesek voltak. Ami a bíborosokat illeti, ők féltékenyen őrködtek kivételezett földi létük felett, és úgy érezték, minél kevesebbet tudnak a világiak, annál jobb.
Kevesen kételkedhetnek abban, hogy a keresztény hit tisztasággal kezdődött, de az egyház intézménye gyorsan megfertőzte az emberi vágyakat. Bruno korában az egyház régóta a romlottság mocsarába süllyedt. Emellett az egyház alapító atyái által támogatott tanítás csak nagyon egyszerű életet tett lehetővé. Ez persze megfelelt a jobbára írástudatlan világiaknak, de meglehetősen kevéssé elégítette ki a kutató szellemű elitet. Amint a filozófusok mélyebbre hatoltak, és az induktív tudomány kiszorította a deduktív érvelést, hogy kifinomultabb elgondolást hozzon létre a világegyetem működéséről, akkor nyilvánvalóvá vált, hogy az ortodoxia nyújtotta modellek és paradigmák, amelyek több kérdést vetnek fel, mint amennyi választ adnak, nem megfelelőek. A kései reneszánsz idejére a kíváncsi értelmiség már nehézkesnek találta az egyértelműen megfigyelhető és megmérhető összeegyeztetését az egyház kínálta teológiával. A kései reneszánsz gondolkodói és az ortodox keresztény teológusok közti összeférhetetlenség gyökerei az ókorba nyúltak vissza. A konfliktus már a kereszténység felülkerekedésének legelső napjaiban is jelen volt.
Kr. u. 325-ben Konstantin császár, a nyugati civilizáció vezetője teológiai csatározások kellős közepén, tanbeli kérdésekkel terhelve és uralmának legnagyobb kihívásaival találta szemben magát. Az ok roppant egyszerű volt. A keresztény hit írásos tantételei mintát nyújtottak az egyház alapítására, és lehetővé tették a keresztény vezetők számára, hogy a Róma gyors hanyatlása által előidézett rendkívül törékeny politikai környezetben megalapozzanak egy új társadalmat. Azonban az egyház püspökei, ezek az új keresztény világban igen nagyhatalmú emberek egymás közt harcot folytattak a hit egynémely alapvető tantétele körül, amelyeket nem rögzítettek egyértelműen az evangéliumokban, és a hit szent szövegei sem rendelkeztek róluk megfelelőképpen. Ebben a bizonytalan világban pedig a vallási tanítás ügyei gyújtó hatásúnak bizonyulhattak: olyan globális tűzvészt szabadíthattak el, amely válogatás nélkül elemészthetett császárokat, királyokat és pápákat.
Annak érdekében, hogy fenntarthassa ellenőrzését kora politikai és vallási felépítménye felett, Konstantin összehívta az egyházatyák és a regionális politikusok nagy találkozóját, hogy ott dolgozzák ki a kereszténység vezérelveit, egy olyan határozott doktrínát, amely hatékonyan simítja el a nehéz kérdéseket, és ad választ a valamivel könnyebbekre. Ily módon a konszenzus útját állta a gyorsan terjedő széttagolódásnak, és a lázadókat közös istentiszteleti forma felé vonzotta.
Ezt a találkozót a mai Törökország területén található Nikaia városában tartották meg, és az első nikaiai zsinat néven vált ismertté. Kr. u. 325-ben itt hozták létre és alkották meg emberek Istent helyettesítve más emberek számára sokat azon tanok közül, amelyeket később az egyház alapvető dogmáinak tekintettek. A Nikaiában megvitatott, górcső alá vett és eldöntetett ügyek pedig nem felületes napirendi kérdések voltak, vagy árnyalatok és apróságok, hanem a hit és a keresztény vallás leglényegét érintették. Egész sor szabályt kellett alkotni a papság viselkedésére nézve, ki kellett dolgozni azt a módszert is, hogy miként számítsák ki a húsvét időpontját. Azonban a legfontosabb eredmény a hosszú viták során megoldott számos tanbeli kérdés közül az a hatalmas befolyás volt, amelyet a kereszténység jövőbeli alakulására, és ezzel együtt sok jelentős gondolkodó életére és eszméire gyakoroltak a negyedik századtól mindmáig. A zsinat résztvevői nem kevesebbről határoztak, mint Isten igazi természetéről.
Annak érdekében, hogy Istenről érthető képet alkossanak, leírták saját teológiájukat, amely egyszerre volt túlzó és a műveletlenek számára könnyen megjeleníthető. Ezt a tant, a Szentháromság tanát, Nikaia zsinati termeiben alkották és szavazták meg. A teológusok számára ez szükségesnek látszott ahhoz, hogy ésszerűsítsék a hitben az eredet és forma eltérő fenyegetéseit, és összhangba hozzák az eltérő állításokat Istenről, amelyek a keresztény tapasztalat és hit bármely kinyilatkoztatásában egyenlő szerepet játszottak. Eldöntetett tehát, hogy az egyetlen Isten az Atya, Fiú és Szentlélek. Az Atya, avagy Úr minden végső határt meghalad, halhatatlan és mindenható. Jézus Krisztus sokkal fontosabb lett, mint egy Isten által küldött egyszerű próféta, és Isten fia, avagy a testté vált Ige szintjére emelkedett, maga lett a megtestesült istenség. A harmadik összetevő, a Szentlélek képviseli minden hívőben az isteni szikrát, és a hit vagy szentség kifejeződésének egy másik megjelenési formáját. Ily módon a katolikusok számára az eucharisztia igazi átváltoztatássá lett, amelyben Jézus valós húsát és vérét fogyasztják.
Ez a radikális állásfoglalás a homousziosz (egylényegűség) tana néven lett ismert, és teljes egészében a negyedik századi teológusoknak az Isten meghatározására tett kétségbeesett álintellektuális érveléséből született. Azonban a zsinaton elnöklő Konstantinnak más dolgokat is figyelembe kellett vennie. A politikai célszerűség szempontjából Isten rendes meghatározására volt szüksége, mert Isten természetének vitatott kérdése állt a püspökök közti vita középpontjában. Az egyik táborban állt Alexandria harmincesztendős püspöke, Athanasziosz, A testet öltésről (De incarnatione, Kr. u. 318 körül) című munka szerzője, az ortodoxia szószólója, míg vele ellentétes álláspontot képviselt Ariosz, a hetvenhét éves lázadó alexandriai pap.
Ariosz hozta létre az ariánusok szektáját, amely a homoiusziosz (hasonlényegűség) tana köré épült fel. Az ariánusok elvetették azt a gondolatot, hogy Krisztus istenként egylényegű az Atyával, és kijelentették, hogy Jézus megtestesülése nem Isten egyik vetülete, hanem egyszerűen arról van szó, hogy a Fiú, jóllehet isteni és Istenhez hasonló (hasonlényegű), mégiscsak Isten teremtménye.6 Ariosz azt mondta Jézus Krisztusról, hogy „volt idő, amikor a Fiú nem volt.” (Szókratész egyháztörténete (Budapest, 1984))
A mindig is sokkal inkább politikus, semmint hittantanár Konstantin lehetővé tette a zsinat számára, hogy Athanasziosz és a homousziosz (azaz az egylényegűség) tana javára döntsön. Ettől kezdve Arioszt a hivatalos keresztény tanításnak ellentmondónak tekintették. Sokan semmibe vették ezt a döntést, és az arianizmus valóban még két évszázadig fennmaradt a nikaiai zsinat után is. Azonban a hatodik századra híveit kiszorították és csaknem a kiirtás határáig üldözték, az arianizmus pedig a föld alá vonult, és a katolikusok hamarosan a legnagyobb tanbeli eretnekségnek tekintették.7
Habár döntéseit csupán a püspökök (akik azt állították, hogy választásuk isteni ihletettségű volt) közti szavazás hozta meg, a nikaiai zsinat elérte azt, amiért összehívták, modus operandit teremtett a katolikus egyház számára, és megoldotta a kor legnagyobb teológiai problémáját. A negyedik század végén a hit működő rendszere roppant módon leegyszerűsödött: növeld meg a hatalmadat, befolyásodat és vagyonodat a vetélytárs ideológiák rovására, amint ismertté válik, máris törölj el minden versengést vagy lázongást, és ha az evangéliumok nem adnak kész mintát a változások kezelésére, akkor légy kreatív, azután pedig taníts.
A középkor folyamán a római egyház egyre inkább világi lett, és belefolyt a politikába, a lelkit olyannyira vegyítve a világival, hogy a pápa éppen annyira volt egy önálló állam feje, mint lelki vezető. A pápai törekvések finanszírozására az egyház hajlékonyan értelmezte a teológiát, és amikor az előre gyártott doktrína nem bizonyult megfelelőnek, a bíborosok pattanásig feszítették a Szentírás értelmezését.
Ennek talán legotrombább kifejeződése a búcsúcédulák alkalmazása volt a pápai pénzesládák feltöltésére. A búcsúcédulák rendszerén keresztül a bűnösök fizethettek bűneik eltörléséért, az egymást követő pápák pedig olyan tökélyre fejlesztették ezt a folyamatot, hogy a reformáció korára ez az egyszerű csel szolgáltatta a Vatikán egyik legfőbb bevételi forrását. Johann Tetzel Domonkos-rendi szerzetes egyfajta korabeli P. T. Barnum volt, aki bejárta Európát, és az általa a városokban felállított bódéból árulta a népnek a búcsúcédulákat. Még a bűnök elkövetése előtt is adott el búcsúcédulát. Ily módon egy gyilkos is feloldozást nyerhetett a tett elkövetése előtt.
A pénz, amelyebből a kereskedelemből származott (és aranypénzek millióira rúgott), nem csupán a pápák politikai törekvéseit szolgálta. A bűnösök aranyának jó része az orgiasztikus lakomák, ritka fűszerek, finom selymek és a különleges prostituáltak költségei által kiapasztott pápai pénzesládák feltöltésére kellett. A pápa és kedvenc bíborosai élvezetét Rómában a parasztság fizette meg a búcsúcédulákkal, és az egész tragikomédiát Isten szentesítette.
Ennek a vad képmutatásnak az elburjánzásakor a mélyen hívő katolikus tudós, Erasmus, aki óhajtotta a pápai tisztaságot, egy sor maróan gúnyos, tudományos alapossággal megírt támadást intézett a papság ellen, és rávilágított az igazság és a hivatalos tanítás közti ellentétre. Munkájával, amely az Ecomium moriae, A balgaság dicsérete (1509) címet viselte, és amelyet akkor írt meg, amikor barátjával, Morus Tamással Angliában tartózkodott, megdöbbentette Rómát II. Gyula pápa elleni nyílt támadásaival. Azonban a legfájóbb csapást azzal mérte, hogy az Ecomium moriae olyan népszerű könyvvé vált, hogy szélsebesen nem kevesebb, mint tucatnyi nyelvre lefordították. Ez szörnyű veszedelmet jelentett Rómára nézve, egyszerűen azért, mert a Szentszék a világiak majdnem tökéletes tudatlanságban tartásával maradt fenn oly hosszú idő óta. A vallási szövegek, így a Biblia és az imádságoskönyv is csak latinul volt hozzáférhető, az összes szertartás latinul zajlott, és ez volt a rendeletek szövegének nyelve is. Ez azt jelentette, hogy a nép döntő többségének fogalma sem volt arról, hogy mit is darál a templomban, vagy hogyan is gyakorolja hitét. Hirtelen Erasmus prózája felvetette az anyanyelv nehéz kérdését és vele együtt a gyanút is, hogy a papság minden szinten éppen olyan romlott kezd lenni, mint amilyenek feltehetőleg a bíborosok. Az Erasmus-féle értelmiségiektől, illetve a tájékozott alsópapság tagjaitól (mint Luther és Kálvin) hajtva nem meglepő, hogy a világiakban kérdések merültek fel az egyházzal szemben, és felvilágosítást követeltek.8
Azonban akármilyen radikális is volt, Erasmus (akárcsak Bruno) mégis elkötelezett maradt a katolicizmus lényege iránt. De a német Luther Márton már másként gondolkodott és cselekedett. Amikor pedig lecsapott, az egyház olyan találatot kapott, hogy csaknem romba dőlt. Az ellustult és magabiztos pápaság gondosan figyelemmel kísérte a szellemi bajkeverőket, de azt hitte, hogy mindig is képes lesz hatékonyan, kis erőfeszítéssel elfojtani a lázadásokat. Úgyhogy Gyula utóda sem figyelt fel különösebben, amikor 1517. október 31-én Luther kiszögezte kilencvenöt tételét a wittenbergi várkápolna kapujára.
1517-ben Gyula már négy esztendeje sírjában pihent, és X. Leó, Lorenzo de Medici második fia ült a pápai trónon. Jobban érdekelte saját vigadalma és a Medici család folyamatos jóléte, úgyhogy fütyült a növekvő feszültségre. Ez az önteltség akkor is megmaradt, amikor 1527-ben teuton hordák kifosztották Rómát. Csak amikor 1534-ben III. Pál lett a pápa, akkor kezdte az egyház végre felismerni azt a veszélyt, ami előtte tornyosult, és igyekezett válaszolni rá.
A lutheri reformáció észak-európai elterjedését és VIII. Henrik angol király egyre veszedelmesebb pápaellenes álláspontját kiküszöbölendő az egyház drámai eszközökhöz nyúlt. A tömegeknek a pápa szájíze szerinti kiművelésére tett kísérlet részeként 1534-ben Loyolai Ignác megalapította a Jézus Társaságát, avagy a jezsuitákat. Pár évvel később, 1545-ben összehívták a trentói (tridenti) zsinatot, és rendszertelen időközönként összejöttek, hogy kialakítsák a teológiai támadások elhárítására szolgáló pápai politikát. Az egyház hierarchiájának felső lépcsőfokain tartózkodók ezen gyűlése hatására fogták perbe majdnem egy évszázaddal később Galileit, és ennek lépései vezették Európát történelme legsúlyosabb vallási összetűzéséhez, az 1618ban kezdődött harmincéves háborúhoz.
A protestantizmus, a tudományos gondolkodás és az eretnekség növekvő árjának megállítására meghozott talán legellentmondásosabb politikai döntés a római inkvizíció létrehozása volt, amelyet 1542-ben hívott életre III. Pál. A pápai inkvizíciót véve alapul, amely a tizenharmadik század óta végezte véres munkáját, a római inkvizíció egyedüli célja a katolikus egyházzal szembeni bármiféle komoly ellenállás felkutatása és megsemmisítése volt, bármilyen formában is találjanak rá. Hivatalos kötelessége volt a nyomozás és az átnevelés, az elveszett lelkek visszatérítése az anyaszentegyházba, azonban a valóságban az inkvizíció a bosszú fegyvere, gyilkológép, tizenhatodik századi Schutzstaffel volt. Ez a szervezet több mint egymillió férfi, nő és gyermek (akkoriban a Földön élő minden kétszázadik ember) haláláért felelős. A csoport jellegzetes képviselője volt Conrad Tors, aki egyszer kijelentette: „Inkább elégetnék száz ártatlant, ha akár csak egyetlen bűnös is lenne közöttük.”
Az eredeti inkvizíciót, a pápai inkvizíciót 1231-ben hozta létre IX. Gergely pápa, és célja az albigensek (vagy katharok) megsemmisítése volt. Ez a szekta dualista világképet vallott, megvetette a testi létet, tagadta a pokol és a purgatórium gondolatát, és elvetette a katolicizmus számos alaptételét. Gergely Lukács evangéliuma 14. szakasza 23. sorának ágostoni értelmezésével igazolta az inkvizíció módszereit (így a fizikai zaklatást és a bebörtönzést), mely azt sugallta, hogy az ismert eretnekekkel szemben lehet fizikai erőszakot alkalmazni.9
Az inkvizíció virágzott Spanyolországban, a korai reneszánsz Itáliában viszont kegyvesztett lett, amikor azonban felütötte fejét a reformáció, III. Pál úgy határozott, hogy feléleszti az ősi intézményt. Új és egyre szigorodó hatalmat adott neki, majd szándékosan tágította a Szentírás értelmezését, hogy megindokolja a bűntetések széles körét, beleértve a birtokok és javak elkobzását, a magánzárkában való élethossziglani bebörtönzést, valamint a testi-lelki gyötrések úgyszólván minden fajtáját.
Képzett inkvizítorok csoportjai járták be Európa királyságait, hogy információt gyűjtsenek az eretnekség gyanújába keveredettekről. Félelem járt előttük, ők pedig kifinomult pszichológiai technikákat alkalmaztak ennek a félelemnek a felszítására. Az érkezésük előtti napokban már falragaszokon tudatták küszöbönálló jövetelüket. Az inkvizítor kámzsás szerzetesektől kísérve, ünnepélyes menetben vonult be a városba. A kémek már mindenkit azonosítottak, akire az eretnekség gyanúja hullt, és ezeket az embereket félkörben felsorakoztatták az inkvizítor előtt. Ezzel a figyelmeztető példával a helyi lakosságot felszólították arra, hogy gyónják meg bűneiket, mielőtt valamilyen titkos forrásból azok úgyis kiderülnének és bátorították az embereket arra, hogy tegyenek jelentést bárkiről, akit eretnekgyanúsnak tartanak. Ha egy vétkes tucatnyi gyanúsítottat tudott előhozni, akkor saját bűnei megbocsáttattak, ő pedig megmenekült a máglyától.
A fennmaradt kézikönyvek szerint, amelyeket az egyik legrémületesebb inkvizítor, Bernard Gui írt, az inkvizíció kétfajta általános idézést alkalmazott, az inquisitio generálist és az inquisitio speciálist.10 Az előbbire városokban és nagyobb településeken került sor, ebben nagyszámú eretnek, olykor az egész lakosság érintett volt. Az inquisitio speciális az olyan egyének ellen irányult, akik felkeltették a Szent Hivatal figyelmét. Mindkettőt kíméletlenül alkalmazták.
Az eretnekség vádjához mindössze két besúgó nyilatkozatára volt szükség. A gyanúsítottat kihallgatása idejére bebörtönözték, az inkvizíció pedig sohasem sietett. Sok ártatlan áldozat halt meg, miközben bebörtönözve várta, hogy az inkvizítor meghallgassa vallomását. Másokat halálra kínoztak, ezek kétségbeesésükben olyan bűnöket is bevallottak, amelyek elkövetésében teljesen ártatlanok voltak, és amelyekről nem is tudtak semmit. A besúgókat sohasem nevezték meg, és gyanúsítottra tett terhelő nyilatkozataik sem kerültek soha napvilágra, nehogy a megvádoltnak információja legyen arról, hogy mi ellen is kell védekeznie. A gyanúsítottak nem fogadhattak ügyvédet, és ami a legalattomosabb volt az egészben, az inkvizíció eljárásai a legteljesebb titokban zajlottak, az áldozatok gyakran egyszerűen eltűntek.
Természetesen az ilyesfajta despotizmusnak drámai hatása volt a nyugati világ politikai és társadalmi szerkezetére. Egy különösen szemléletes becslés harmincezerre teszi (több száz férfi és gyermek mellett) az inkvizíció által 1500 és 1650 között meggyilkolt nők számát. Azok a bűncselekmények, amelyeket ezek az áldozatok elkövettek, valójában nem is voltak bűncselekmények, pusztán balszerencséjük volt. Boszorkánysággal vádolták őket, ami keserű gúny, hiszen hivatalosan az egyház elvetette az okkultizmus gondolatát, azonban mégis szemet hunyt azoknak a meggyilkolása felett, akiket boszorkánysággal gyanúsítottak."
A boszorkányság rögeszméje felmérhetetlen károkat okozott az egyháznak, mert miközben az inkvizíció azzal foglalkozott, hogy ártatlan nőket hajszoljon és égessen meg egész Európában, addig majdnem teljesen megfeledkeztek Luther Mártonról.
Azonban Luther erőteljes és nagymértékben sikeres lázadása nem sokat segített az eretnekeken. A Rómától oly nagy számban elforduló protestáns szekták legtöbb vonásukban maguk sem voltak jobbak a katolikusoknál. Pápista unokafivéreikhez hasonlóan a lutheránus és kálvinista vezetőket is önérdekük és önámításuk vezérelte, úgyhogy ők is megmártóztak az erőszak és az üldözés orgiáiban. Egyik legnevezetesebb áldozatuk a figyelemreméltóan tehetséges orvos, Szervét Mihály volt, aki veszedelmesen szókimondóan adott hangot vallási nézeteinek. Ezeket az eszméket De Trinitatis Erroribus Libri
VII. (A Szentháromság tévelygéseiről) című értekezésében tette közzé, amelyben nyíltan a Szentháromság dédelgetett koncepciójának elvetésére szólított fel. 1553-ban letartóztatta a bécsi inkvizíció, de Szervét Genfbe szökött, a kálvinizmus központjába, ahol úgy vélte, menedékre lel.
Ebben a vélekedésében azonban szörnyűségesen csalatkoznia kellett. A Genfben közhivatalt ugyan nem viselő Kálvint a város lelki vezetőjének tekintették, ő pedig hallott már Szervétről. Ismerte képzettségét és kiválóságát az orvostudomány területén, és egy évtizeddel korábban maga Szervét küldte el neki a De Trinitatis Erroribus Libri VII. vázlatát. Azonban Kálvinnak sem voltak jobban ínyére Szervét vallási nézetei, mint a bécsi katolikusoknak. Ahelyett, hogy menedéket nyújtott volna neki, Kálvin letartóztatta, eretnekként perbe fogta, és halálra ítélte.
Kivégzése állítólag lassú tűzön, nyárson való pörkölést is magában foglalt, ami csak két óra elteltével végzett vele.12
Azonban az effajta kegyetlenség csak az egyik módot jelentette, ahogy a szélsőséges vallási buzgalom pusztító erővé válhat. A legkülönbözőbb felekezetekhez tartozó szélsőségesek gyilkolták honfitársaikat, a vallási hajlíthatatlanság és paranoia pedig egész nemzeteket űzött erőszakos küzdelembe, lázadásba, végső soron pedig háborúba. Ahogy a protestáns vallás vált mindenhatóvá Németországban, az üldözött protestáns kisebbségek lázongása a katolikus államokban totális háborúvá fajult.
1562-vel kezdődően ekkor Bruno tizennégy esztendős volt vallásháborúk néven ismert polgárháborúk sora söpört végig Franciaországon, és illeszkedett be egy harmincöt évig tartó európai összecsapásba, amelyben német protestánsok éppúgy részt vettek, mint itáliai és spanyol katolikusok. Párizsban és a nagyobb városokban a francia kálvinisták, a hugenották üldöztetve érezték magukat a katolikus többségtől, és ezért nagy hatalmú politikai tömörülést alkottak. A hugenották és a katolikusok közti szakítás gyújtotta meg a gyönge francia monarchia lőporoshordójának kanócát. Először IX. Károly (aki 1560 és 1574 között uralkodott), majd utóda, III. Henrik (akit egy vallási fanatikus gyilkolt meg 1589-ben) nézett szembe egymást követő erőszakos hugenotta felkelésekkel, melyeket külföldi protestáns hadseregek is támogattak. Ez az összecsapás véres tetőfokát a Szent Bertalan-éji mészárlásban érte el 1572. augusztus 24-én, amikor három nap alatt hetvenezer protestánst gyilkoltak meg. Ezután a nagy hatalmú Montmorency család révén a Politiques néven ismert mérsékelt katolikus csoport került előtérbe a politika porondján. Őket azonban háttérbe szorította egy elvakultan protestánsellenes nemesi család, a Guise, amely Szent Liga néven alakított csoportot, és hevesen ellenállt a hugenottákkal való békés megegyezés minden formájának.
1589-ben, amikor Bruno Németországban élt, egy Guise megszervezte III. Henrik francia uralkodó (Bruno egykori pártfogója és barátja) meggyilkolását. Ez a lépés elmérgesítette az amúgy is forrongó politikai helyzetet, és majdnem egy évtizedre elnyújtotta az erőszak tombolását. Kétségtelen, hogy csak 1598-ban amikor Brunot már a világtól elszigetelve, az inkvizíció börtönében tartották a kőpadlóhoz láncolva kezdett valami rendféleség körvonalazódni. III. Henrik elszánt és bátor utóda, IV. Henrik kiadta a nantes-i ediktumot, amely lelkiismereti szabadságot, törvény előtti és oktatási egyenlőséget biztosított a francia protestánsok számára, sőt még kormányhivatalt is vállalhattak.
Azonban a vallási összecsapások kiújultak. A megromlott vallás világszerte továbbra is agóniát idézett elő, úgyhogy az elrontott számlát már képtelenség volt egyensúlyba hozni. Az egyik oszlopban a vallási buzgalom építő és fejlesztő dicsőséges müveket adott számunkra. Gazdagabbak lettünk Giotto, Dante, Tiziano, Michelangelo, Milton, Palestrina és Mozart műveivel. Azonban a tartozás oszlopát sem szabad szem elől tévesztenünk: boszorkányüldözések, az inkvizíció szörnyűségei, vallásháborúk, bombák Észak-Irországban, a palesztinai halott gyermekek. Az apostolok vallási önkívületet kínáló nyelveken szóltak, de a nemzedékek elferdítették ezeket a szavakat, és olyan buzgalmat mutattak, amely a mai napig fojtogat, fullaszt és feláldoz.
A vallásháborúk durva hátteret szolgáltattak Bruno egész felnőtt életéhez, és további zűrzavarral járultak hozzá a tizenhatodik századi köznép szokásos szűkölködéséhez és küzdelmeihez. Akármerre is utazott Bruno Európában, a doktrinális türelmetlenség és az Isten nevében elkövetett, helyi járványszerű mészárlások eszébe juttatták, hogy csakis a lelki és szellemi forradalom szabadíthatja meg valaha is a vallást a gyilkosságtól, szörnyűségtől és a végtelen fájdalomtól.
Ezekkel a nézetekkel felszerelkezve Bruno az egyház ellenségévé tette magát. Kétségtelenül veszedelmes ember volt. Radikális elméleteinél talán még fontosabb volt az, hogy azért fenyegette az egyházat, mert gondolatszabadságot, a kifejezés szabadságát és a képzelet szabadságát képviselte Róma pedig gyűlölte ezt a liberalizmust, és rettegett tőle.
Távolról figyelve Bruno lépéseit, követve pályafutása alakulását, az inkvizítorok már kenegették kínpadjaikat, és szították tűzeiket arra várva, hogy zsákmányuk rossz mozdulatot tesz. Várták a napot, amikor kezükbe kerül, és belép abba az árnyékvilágba, amelyből nem lehetett menekvés számára. Bruno nem is okozott nekik csalódást.