Ő így szólt: – Kíváncsian tanulmányoztam a keresztények meg a zsidók tanítását. Azt is tudom, mi a gnózis, kik a manicheusok és mi az isteni sugárzás. De minél többet tudok, annál nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy az egész csak oktalan locsogás. Nekem más céljaim, más szándékaim vannak. Az akaratom erejével akarom formálni a világot. Az iszlám fegyver a kezemben a keresztények ellen. Ezért vallom az iszlámot, de ne beszélj nekem Istenről, nehogy a nevetéstől megpukkadjon a hasam.

Elbeszélése furcsa gondolatokat ébresztett bennem, és lehetővé tette, hogy jobban megértsem Murad szultánt. Egy boldogtalan embert láttam benne, aki Isten elől az élvezetekbe és az esztelen részegeskedésbe próbált menekülni, de sohasem tudta elfelejteni azt a szent embert, akit dőre gyerekfejjel keresztre feszíttetett. Hiányzott belőle a hit képessége, de sem az epikureusok tanítása, sem a vak költő feltétlen tagadó felfogása nem tudta megvigasztalni. Ezért megpróbált az emberi ész határain belül a lehető legnyájasabb és legigazságosabb uralkodó lenni, de éjszakánként a saját kiáltozására riadt fel, és újra látta maga előtt a haldokló dervis arcát, és hallotta híveinek a kiáltását: „Atyám, jöjjön el a te országod!”

Éppen ezért Murad szultánra mint emberre és felebarátomra tudtam gondolni, és mély részvétet tudtam táplálni iránta, de az ifjú Mohameddel szemben valamilyen megmagyarázhatatlan félelmet és borzadályt kezdtem érezni, mintha egészen más fajta ember lenne, mint én. Kettőnk között semmi közös nem lehetett, s még a gondolataink sem követték ugyanazt a pályát. Sok kérdésben keresztülláttam rajta, és jól megértettem természetének a hibáit, becsvágyát, hiúságát és hidegvérű érzéketlenségét az állatok és az emberek szenvedései iránt. Kivételes tehetségét, értelmét és gyors felfogóképességét is meg lehetett érteni, de amint nagy, sárgás szemét és füstszínű arcát nézegettem, félelmetes érzés gyötört, hogy több rejlik benne, mint ezek a természetbeli tulajdonságok, valami kiszámíthatatlan és titokzatos, ami meghaladta felfogóképességemet.

Miután hallottam elbeszélését a keresztre feszített Musztafa dervisről, egyre gyakrabban fordultam meg a dervisek kolostorában, hogy a vezetőikkel beszélgessek. Újra meg újra makacsul faggattak, hogy nem vagyok-e beavatott, mivel másként nem tudták magyarázni az életmódomat, a mértékletességemet és a befolyásomat az emberekre meg az állatokra. Miután határozottan tagadtam ezt, az udvarukra vittek, hogy megmutassák, miként hódítják el magukat körbe-körbe forogva, és erősen vérző sebeket vágnak magukra, fájdalmat nem érezve. De ők maguk gúnyosan nevettek az ilyen előadásokon, és ezt mondták:

– Ez az ostobák, az együgyűek meg a tanulatlan pórnép számára van. A beavatottak tudása ennél magasabb, mi pedig nem nézzük le a keresztényeket, mert köztük is vannak beavatott szent emberek. Minél magasabb tudásra teszünk szert, annál jobban kinyílik a szemünk, mígnem a beavatottak tudják, hogy valamennyi országban ugyanazt az Istent imádják. Ők földi szemmel látják Istent és a saját testükben érzik Istent, és ez a tudás legmagasabb foka. Miután erre szert tett, a szent ember betegeket gyógyíthat meg, anélkül hogy megérintené őket, és vakokat tehet látóvá, és a ruhadarabjai is képesek betegeket gyógyítani, a halála után pedig a csontjaiban is gyógyító erő rejlik.

És ezt is mondták még: – Valljuk az egy Istent és a Prófétát, a Koránt és a hagyományt, és követjük az igaz utat. A tudósok és a bírák egész életükben a Koránt és a hagyományt tanulmányozzák, s a szemük világát is tönkreteszik vele, ugyanúgy, ahogyan a keresztény tudósok a Bibliát olvassák és az egyházatyákat magyarázzák. De ahhoz, hogy az emberből tudós legyen, csak szorgalomra és jó emlékezetre van szüksége. Ezzel szemben a beavatott számára a legmagasabb szintű tudásban megnyílik, s megvilágosodik, hogy az írásokkal együtt minden e világi csupán példabeszéd Istenről, míg ő Istenben él, Isten pedig őbenne. Ezért tudásának hiábavalóságát megsejtve számos uléma öreg korában lemond a méltóságáról és bírói tisztségéről, hogy csatlakozzék hozzánk, és hogy a mi tudásunkba beavassák. Miért ne térnél át te is az iszlámra és miért ne csatlakoznál hozzánk, hiszen titokban úgyis beavatott vagy már. Ezt látjuk a szemedből meg az arcodról, és bennünket nem tudsz rászedni.

És képtelenek voltak elhinni, hogy nem vagyok beavatott, hanem nyíltan beszéltek hozzám, hogy rászedjenek, hogy én is ugyanolyan nyíltan beszéljek, és hogy kifürkésszék az én titkomat. De nekem nem volt más titkom, mint az, hogy azt az utat követem, amit magam választottam.

Így telt el néhány év. 1447 tavaszán hallottam, hogy Jenő pápa meghalt, és hogy a bíborosok olyan férfiút választottak új pápának, akiről tudtam, hogy pénztárnokként húsz éven át szolgálta hűségesen Albergati bíborost. Firenzében hallottam, hogy támogatta a humanistákat, és azt mondta, hogy az embernek nem lehet magasabb célja, mint a könyvek gyűjtése és maradandó épületek építése. A bor volt a gyengéje, mert minden étkezésnél fehér- és vörösbort is szokott inni. Elöljárója iránti tiszteletből mint pápa az V. Miklós nevet vette fel. De bizonyára voltak olyan képességei, amelyekről sejtelmem sem volt, mivel Bázelben Félix pápa az ő javára lemondott méltóságáról, és így végre befejeződött a bázeli egyházi zsinat és a kereszténység szakadása. Mindjárt a következő évben Hunyadi egy új keresztes sereg élén megtámadta Szerbiát, de Murad szultán Rigómezőn ismét legyőzte őt. Ugyanazon az őszön az utolsó reményét is elveszítve így halt meg Konstantinápolyban Johannész császár. A trónöröklés kérdésében nyílt viszály tört ki az uniót ellenzők és az unió hívei között. Demetriosz herceg leplezetlenül az unió ellenzői mellett foglalt állást, a szerzetesek és a papok pedig azt bizonygatták, hogy ő bár fiatalabb, mint Konsztantinosz, mégis inkább jogosult a trónra, mert akkor született, amikor az apja már császár volt. Ennek az lett a következménye, hogy az ismerősöm, Phrantzész Drinápolyba utazott, hogy arra kérje Murad szultánt, erősítse meg Konsztantinosz császárságát. Ezt Murad örömest megtette, és így Konsztantinosz herceget megkoronázták városában, Moreában, ahonnan Konstantinápolyba utazott, Demetriosz herceget küldve a maga helyére Moreába. Azt mesélték, hogy csak idős anyjának, Iréne császárnénak a könyörgései akadályozták meg a fegyveres harcot a fivérek között.

Ettől kezdve azt láttam, hogy Mohamed egyre gyakrabban tanulmányozta Konstantinápoly térképét és a város falairól készített rajzokat. Titkos megbízottai voltak Konstantinápolyban, akik pontos híreket küldtek neki a falak minden tatarozásáról, az unió hívei és ellenfelei közötti cselszövésekről és az új császár, Konsztantinosz házasságkötési terveiről. Kétszer nősült már, de a felesége mindkét esetben gyermekágyban meghalt. Most a trapezunti császár leányának a kezét próbálta megkérni, de a trapezunti császárnak éppen elég gondot okoztak saját országának az ügyei, semhogy egy házassággal az ingadozó Konstantinápoly szövetségeséül akarta volna elkötelezni magát.

Murad szultán a maga részéről küldöttséget indított útnak, hogy Szulkadri uralkodójának a leányai közül válasszák ki a legszebbet Mohamed törvényes feleségéül. Ez az önmagában véve jelentéktelen török származású uralkodó olyan régi és előkelő családból származott, hogy még Egyiptom szultánja is az egyik leányát választotta feleségül. Mohamed megszokta, hogy a vágyait háremének a rabnőivel elégítse ki, ugyanolyan szilajul és féktelenül, ahogyan vadászott és lovagolt, így hát nem vágyódott házasságra. Éppen ellenkezőleg, annak bizonyságául, hogy mentes az előítéletektől, és ebben is Nagy Sándort utánozva, nyíltan választott kísérőiül szép fiúkat is. De megítélése szerint a házassági terv azt mutatta, Murad szultán már érezte, hogy közeledik az ő órája. Ez a vélekedése megerősítést nyert, amikor 1450 nyarán Murad érte küldött, hogy kísérje el őt albániai hadjáratára. Albánia megerősített városait árulás következtében Kasztriota György kaparintotta meg, egy renegát, aki korábban a szultán szolgálatában állt, és aztán újra a keresztény hitre tért. Elismerte a nápolyi királyt Albánia királyának, és Velence ellen is hadat viselt. Nagypolitikai fondorlataival és a törökök felett aratott győzelmeivel már komoly veszélyt jelentett az oszmánoknak, ezért Murad kötelességének érezte, hogy leverje, noha belefáradt már a hadjáratok gyötrelmeibe.

De ha az öregedő és fáradt Murad azt hitte, hogy egyetértésre jut nyakaskodó fiával, ha magával viszi a hadjáratra, akkor tévedett. Nagy örömömre nekem nem kellett elkísérnem Albániába, mert nem szerettem volna keresztények ellen harcolni, hanem Drinápolyban maradhattam, onnan pedig Brusszába utazhattam, hogy fogadjam a Szulkadriból fényes kísérettel érkező menyasszonyt. Albániában több város elfoglalása után a hadsereg Kruja falai alatt rekedt, és az ostrom hiábavalónak bizonyult, noha Mohamed kedvére öntethetett ágyúkat, és ki is próbálhatta őket az ostromban. A mendemondák, amelyek a seregtől érkeztek Drinápolyba, arról regéltek, hogy Murad és Mohamed mindenben más véleményen volt. Muradnak sikerült ostromzár után megadásra bírnia az egyik várat, szabad elvonulást ígérve a várból a helyőrségnek. Mohamed le akarta kaszaboltatni az albánokat, akik letették a fegyvert, azzal indokolva a döntését, hogy a keresztények megmutatták Várnában, hogy a nekik adott ígéreteket ugyanúgy nem érdemes megtartani, ahogyan maguk a keresztények is fittyet hánytak a szerződésekre. Murad azonban betartotta a szavát, így Krujában Kasztriota megkapta az égetően szükséges segédcsapatot. Vitájuk után apa és fia napokig nem beszélt egymással.

Így tehát a hadjárat Albánia kifosztására és feldúlására szorítkozott, és ősszel a hadsereg dolgavégezetlenül tért vissza Drinápolyba. Murad szultán fényes lakodalmat rendezett a fiának és a szulkadri hercegkisasszonynak, ám apa és fia közt éppúgy nem volt semmiféle érzelmi kapcsolat, miként Mohamed sem érzett semmi vonzalmat szépnek magasztalt menyasszonya iránt, amikor a kardjával felemelte az aranyfüsttel ékesített arcról a menyasszonyi fátylat. Muradról látszott már, hogy beteg ember. Nehezen kapott levegőt, és a legkisebb erőfeszítéstől is elkékült az arca. Halil, az öreg és tapasztalt nagyvezír aggódott az állam ügyeiért, mivel egyetlen célja a béke megszilárdítása volt. De Murad hetente egyszer még mindig összegyűjtötte maga körül a költőket és a tudósokat, a zenészeket s a táncosnőket a drinápolyi tó szigetére, és velük borozgatott. Mikor az egyik ilyen esti mulatozáson a színe elé rendelt, ezekkel a szavakkal fordult hozzám.

– Egy dúvadat neveltem utódomul. Előtte semmi sem szent, senkinek a tanácsait nem tartja tiszteletben, és az ígéretét aszerint tartja be vagy szegi meg, amennyire hasznot húz belőle. Amikor a sárgás szemét nézem, úgy érzem, hogy reng a föld a lábam alatt. Eljárt fölöttem az idő, és számomra csak az a vigasz marad, hogy nekem már nem kell megérnem, amikor majd hozzá hasonló férfiak uralkodnak az országban. Már csak az ő bosszúságára élek, és valahányszor rám néz, tudom, hogy hidegvérrel a halálomat kívánja. Fáradt vagyok az életkorom miatt, elfárasztott a testem, és többé semmi sem tud örömet szerezni nekem.

A lakodalmi ünnepség után Mohamedet visszaküldte Magnéziába. A tavasz tulipánjai még nem nyíltak ki a mezőkön, amikor Halil nagyvezír gyorsfutára három nap alatt téve meg lóháton az utat Drinápolyból Magnéziába, leborult Mohamed előtt, uraként köszöntötte és jelentette, hogy Murad szultán szívszélhűdés következtében hirtelen meghalt. Sohasem felejtem el azt a borzalmas, ujjongó kifejezést, ami Mohamed arcát beragyogta. – Aki engem szeret, kövessen! – kiáltotta. Az istállók felé futott, kiabálva, hogy nyergeljék fel a paripáját, a hátára pattant, és lobogó köntössel egymaga lovagolt el. Kísérőin úrrá lett a döbbenet, és mindössze néhány testőre vágtatott utána. Választás előtt álltam. Miközben a többiek még egymással vitatkoztak és a gyorsfutárt faggatták, én az istállóba mentem, és kiválasztottam egy gyors, szívós lovat, amelyen már azelőtt is lovagoltam, és ami bízott bennem. Nem hittem, hogy már az út elején utolérem szélsebes arabs ménjét, de feltételeztem, hogy türelmetlenségében a kifulladásig sarkantyúzza a paripáját és szorult helyzetbe kerül majd, amikor lovat váltana.

De nem tudom megmagyarázni, miért követtem őt így, minden tétovázás nélkül és ilyen ösztönösen. Hiszen nem szerettem őt. Ám bennem kényszer volt a követése. Beszéltem a lovamhoz, szép szavakkal biztattam, és minden figyelmemet a lovaglásra összpontosítottam, semmi egyébre nem gondolva. Néhány óra múlva magam mögött hagytam a testőrök hosszúra nyúlt oszlopát a Gallipoliba vezető úton. Még látótávolságra sem értek a nyomába, paripáik pedig már kimerültek.

Amikor a nap ijesztő vörösen lenyugodott a fekete hegyek mögött, a gyorsfutárok lovainak váltási helyén megpillantottam Mohamed fehér paripáját. A rabszolgák szalmával csutakolták, a minden ízében reszkető lovat, amit Mohamed nem hajszolt ugyan halálra, de a végső határig kimerítette az erejét, és aztán otthagyta. Én is lovat váltottam, a felnyergelt paripák közül a legjobbat választottam. Az éji sötétben és a holdfénytől csalóka úton vadul lovagolva követtem az oszmánok jövendőjét, és lovam patáinak dübörgése elhallgattatta a dombokon a sakálok ugatását. Amikor keleten fellángolt a kelő nap, megpillantottam lobogó köntösét, és a lovam hosszú árnyéka kísértetként erőlködött a trójai síkságon keresztül. A por keserű sóíze marta a torkomat, de nem éreztem a tagjaim fáradtságát. Éppen ellenkezőleg, úgy éreztem magam, mintha a testemtől különvált árnyként követtem volna a másik árnyát a halál síkságán.

Amikor a szél az orromba fújta a tengerszagot, az ő paripája botladozni kezdett, és utolértem őt. Ő a zablával visszafogta a paripáját, és a portól meg a fáradtságtól szürke arcára riadt kifejezés ült ki, amikor rám ismert. – Hát valamennyiük közül éppen te értél utol engem? – kiáltott fel. – Te, aki szánod az embereket meg az állatokat, és lenézed a hatalmat? Milyen előjel ez?

Lendületemmel a lovam alá tiporhattam és megölhettem volna őt. Talán sikerült volna valamelyik halász bárkáján a görögök kezében lévő szigetre jutnom, de ugyan ki vagyok én, hogy megakadályozzam a sors folyását? Csupán kérlelhetetlen kísérője voltam, hogy meg ne feledkezzék arról, valami több is van, mint ő vagy én, vagy bármely földi hatalom és erő. Ezért követtem őt, ezért hordoztak a hátukon a paripák. Ez a bizonyosság árasztott el a virradat valószínűtlen pillanatában a Gallipoliba vezető úton.

Így szóltam hozzá: – Föld és tenger ura, oszmánok uralkodója, most a tiéd a hatalom, de valahányszor megállsz, hogy visszanézz, azt látod majd, hogy életed végéig a sarkadban lovagol az emlékeztető.

Sárgásan villogó szemmel így kiáltott fel: – Akkor pedig életem végéig soha többé nem fogok visszanézni! – Pálcájával a lovára suhintott, és újra eszeveszett vágtába kezdett. Hátramaradva követtem, hogy kitérjek haragja elől. Miután még egyszer lovat váltottunk, délre a Gallipoli-tengerszoros partjára értünk, miután egyetlen nap alatt szinte szárnyalva tettük meg az esztelen utat. Ő megállt, hogy bevárjon, és a török őrök a tengerszoroson átevezve az erődbe vezettek bennünket. Ő egyenesen a fürdőbe ment, többé egyetlen szót sem szólva hozzám, s két napig várakoztunk kísérőinek megérkezésére. Időközben érkezéséről üzenetet küldött Drinápolyba a nagyvezírnek.

Fényes kíséret élén, de ő maga egészen egyszerűen öltözve lovagolt aztán Mohamed Drinápolyba mértékletes napi járóföldet téve meg. Lehorgasztott fejjel lovagolt, mint aki a gondolataiba mélyedt, s amikor a nép minden faluban és éjszakai szálláshelyen összecsődült, hogy köszöntse őt, az emberek hirtelen elhallgattak, és beérték azzal, hogy a földre vessék magukat, anélkül hogy kiáltozva magasztalták volna őt. „Az apját gyászolja”, mondogatták, „ne zavarjuk mély bánatában”.

Ám amikor útközben először nyitotta szóra a száját, Mohamed Konstantinápoly gyűröttre fogdosott térképét kérte, amit mindig magával vitetett. Mialatt öreg tanítómestere emlékezetből Korán-szúrákat recitált neki a vigasztalására, ő a térképet nézegette.

Drinápoly alatt menetünk fogadására kilovagolt az ország minden előkelősége, a vezírek, az európai és az ázsiai tartományok helytartói, a hadbírák, az ulémák és a dervisek sejkjei. Hangtalanul csatlakoztak menetünkhöz, s miután félszáz lépésnyire megközelítettük a város kapuját, megállították paripáikat, leszálltak a nyeregből, torkukból a gyász kiáltásait hallatták, majd letérdeltek, homlokukat a földre szorították és földet szórtak magukra. A legöregebbek és a leghosszabb szakállúak a gyász őszinte könnyeit ejtették, a jó Muradra meg a saját jövendő sorsukra gondolva. De a fiatalabbak a szemük sarkából Mohamed viselkedését figyelték, eleinte óvakodva attól, hogy gyászukat túl hangosan juttassák kifejezésre.

De Mohamed leugrott a paripa hátáról, ő is a földre vetette magát, port hintett magára és sírva fakadt. A saját szememmel láttam, amint kövér könnycseppek gördültek le sárgás orcáján, s ez a gyász még hevesebb kinyilvánítására ösztönözte az aggastyánokat. Amikor úgy látta, hogy elég volt, Mohamed felemelkedett, egyiktől a másikhoz lépett, tisztelettel megcsókolta az ulémák és a sejkek vállát, és megengedte, hogy a többiek kezet csókoljanak neki. Aztán újra a paripák hátára ültünk, és a síró és jajgató emberekkel szegélyezett utcákon a szerájba kísértük őt.

A következő napon a derekára övezték Oszmán kardját, aztán a dívánterembe kísérték, ahol az alacsony trónusra ült, miközben a fiatal férfiak héjákként rajzoltak körülötte, a korábbi rangsort felrúgva, minden arckifejezését feszült figyelemmel kísérve, s arra törekedve, hogy a lehető legközelebb kerüljenek hozzá. Az öregek beérték azzal, hogy félrehúzódva ácsorogjanak, és Halil nagyvezír szakálla reszketett félelmében. Hiszen kétszer taszította ki Mohamedet a hatalomból és kétszer bírta rá Muradot a visszatérésre, így hát semmi jóra sem számíthatott Mohamedtől.

Mohamed már betöltötte a huszonegyedik évét és megtanult uralkodni az arckifejezésén, úgyhogy senki sem tudott bármit is leolvasni zárkózott arcáról. Miután körülnézett, úgy tett, mint aki meglepődött, és ezt kérdezte az eunuchok elöljárójától: – Miért távolodtak el tőlem az én vezíreim? Szólítsd őket, és mondd meg Halilnak, hogy álljon a maga helyére. Remélem, hogy a birodalom oszlopai továbbra is az ország támaszául szolgálnak.

Erre lehetett a legkevésbé számítani, ennél meglepőbb nem is történhetett. Halil a megdöbbenéstől ostoba arckifejezéssel futott, hogy Mohamed elé vesse magát és megcsókolja a kezét. Mohamed meghatódást színlelve azt mondta, reméli, hogy Halil tapasztalatai és jó tanácsai pótolják majd mindazt, ami belőle még hiányzik. Miután a birodalom előkelőségei visszaálltak a szokás által kijelölt korábbi helyükre, és a fiatal férfiak csalódottan a terem falaihoz húzódtak félre, Mohamed a gyásztól megtört hangon jelentette ki, hogy mindenben atyja politikáját fogja folytatni, meg fogja erősítem az általa kötött békeszerződéseket, és az egy igaz Istent meg Prófétáját, Mohamedet hívta, hogy jóakaratának legyenek tanúi.

Miután az ázsiai helytartót elküldte, hogy atyja holttestét díszmenetben kísérje Brusszába, a szultánok temetkezési helyére, a dívánt feloszlatta és a hárembe ment, hogy fogadja atyja törvényes feleségeinek részvétnyilvánításait. Hosszasan beszélgetett nevelőanyjával, Marával, a szerb despota leányával, aki őt annak idején megtanította a keresztények imádságaira és keresztény tanítómestereket szerzett neki. Megígérte, hogy visszaküldi őt az apjához, hogy megszilárdítsa a békét Szerbiával. Gazdag ajándékokat és több város jövedelmét ígérte nevelőanyja eltartására azzal a feltétellel, hogy sohasem köt újabb házasságot.

Aztán a szinopéi hercegnőn volt a sor, aki néhány évvel korábban fiút szült Muradnak. Miközben ő könnyeket ejtve és bánatában a kezét tördelve állt Mohamed előtt, berohant a terembe az egyik rabszolganője, és szörnyülködve azt kiabálta, hogy a hercegnő távozása után Mohamed szultán egyik eunuchja a szultán parancsára behatolt a hercegnő szobájába, a kisfiút a fürdőbe vitte, és ott egy íj idegével megfojtotta. Mohamed felpattant ültéből és elborzadva esküdött a Koránra, hogy semmi efféle parancsot nem adott, és követelte, hogy vezessék a tettest a színe elé. A fiatal eunuch diadalmas mosollyal jelent meg, és mérhetetlenül elképedt, amikor Mohamed kemény szavakkal förmedt rá és gyilkossággal vádolta. Amikor ő mentegetőzni próbált, a többi eunuch szájon verte, és Mohamed meg a szerencsétlen anya szeme láttára megfojtotta. Aki ismerte Mohamedet, gyanította, hogy az eunuch az ő parancsára járt el, és a gyilkosság jutalmául hidegvérrel elhallgattatta az egyetlen kellemetlen tanút, mivel a kis herceg, aki törvényes házasságból született, felnőve versenghetett volna Mohameddel a hatalomért, hiszen Mohamed csak egy rabnő fia volt, és az oszmánok között megszokottak voltak a testvérháborúk. De Mohamed osztozott az anya gyászában, megesküdött, hogy semmi köze sincs a bűnhöz, és azt ígérte, hogy Anatólia helytartójához adja feleségül, hogy megszabaduljon tőle.

A gyanú eloszlatására és a bizalom megerősítésére a szerájban Mohamed a következő hónapokban úgy viselkedett, mint egy angyal, türelmesen hallgatta az öreg vezírek tanácsait, barátságot és igazságosságot mutatott az előkelőek és a közrendűek iránt, ajándékokat osztott a janicsároknak, fogadta a külföldi államok követeit és az ő részvétnyilvánításaikat, újra megerősített minden békeszerződést, amit az apja kötött. Elsőként Konstantinápolyból Konsztantinosz császár követe járult a színe elé. Még évekkel azelőtt Konstantinápolyba, a bizánci császárhoz menekült védelmet keresve Orhán, Mohamed unokaöccse, aki fiatal, becsvágyó férfiú volt, és akiben Oszmán vére csörgedezett. A bizánci császároknak érdekükben állt, hogy egy ilyen menekültet védelmükbe vegyenek és fogva tartsanak, hogy szükség esetén, ha veszély fenyegetett, örökösödési háborút robbantsanak ki az oszmánok között. Miután megfogadta, hogy atyja módjára megőrzi a békét Bizánccal, Mohamed kötelezte magát, hogy a rangjához illő eltartást biztosít Orhánnak, és erre a célra több város jövedelmét jelölte ki, összesen háromszázezer ezüstöt. Konsztantinosz követe nagyot tévedett, amikor a gyengeség jelének vélte Mohamed nyilvánvaló békevágyát. Mohamed fiatal volt még, s már kétszer elkergették a trónról, s alázatos viselkedésével még az oszmánok legtapasztaltabb államférfiak is tagadhatatlanul zavarba hozta.

A tavasz folyamán megerősítette a békét Raguzával, Havasalfölddel, a rhodoszi lovagokkal, a galatai genovaiakkal és a tengeri szigetekkel, s alárendeltségük jeleként beérte a korábbi adókkal. Végül a nyár derekán két lovag érkezett Drinápolyba a Magyarország kormányzójaként megerősített Hunyadi képviseletében, felajánlva annak a fegyvernyugvásnak az újabb három évre történő meghosszabbítását, amit még Murad kötött, miután a Rigómezőn legyőzte Hunyadit. Így szemlátomást a béke és a kölcsönös szeretet kora látszott felvirradni az oszmánok országára, ahol a trónt Murad öreg oszlopai tartották. De miután a magyarok elmentek, Mohamed nem tudta titkolni diadalmámorát. Szükségét érezte, hogy beszéljen, ezért ilyen szavakkal fordult hozzám: – Mindent elértem, amit akartam. Csak még egy rövid hadjárat kell, hogy lássam, hogyan engedelmeskednek nekem a janicsárok. Aztán készen állok.

– Ki ellen akarsz hadakozni? – kérdeztem.

Ő vidáman nevetve így felelt: – A karamaniai Idrahim tapogatódzik, hogy milyen erős vagyok, és újra megszállta azokat a határ menti területeket, amelyeket atyám az országhoz csatolt. De ő is megöregedett, és nem hiszem, hogy ellenállásba ütközöm, ha azt látja, hogy komoly is tudok lenni. Oly gyakran lázadt fel, hogy puszta kíváncsiságból most is képtelen volt ellenállni a kísértésnek. De ennél jobbat nem is kívánhatok. Hiszen láthatom menetelni a janicsárokat.

– Konstantinápoly falai az egekig magasodnak – szóltam –, és egymás után verték véresre rajtuk a fejüket nálad is hatalmasabb moszlimok. A prófétád saját zászlótartója is Konstantinápoly alatt esett el, és egy birodalom, amely ezer évet kibírt, nem fog összeomlani attól, hogy te bezörgetsz. A kereszténység nem hagyja összeomlani, és a kereszténység ma már nincs kettészakadva, mint még néhány évvel ezelőtt volt. Az Anglia és Franciaország közötti háború a végéhez közeledik, a német császár pedig Miklós pápával tárgyal, hogy a pápa kezéből kapja meg a koronáját. A segélynyújtási egyezmény Konstantinápoly megsegítésére kötelezi a pápát. Még mielőtt gondolnád, a keresztények hajóhada elfoglalhatja Gallipolit és a Boszporuszt, kettévághatja az országodat, és egy újabb keresztes sereg masírozik Drinápoly felé.

– Éppen ezért. Ez a veszedelem soha többé nem fog megismétlődni. Sietős a dolgom.

– Megesküdtél a békére.

– A keresztények maguk szolgáltatták nekem a legjobb példát arra, hogy a legszentebb esküt is meg lehet szegni.

– Ugyan mi akadályoz engem abban, hogy megszökjem tőled vagy hogy írásban figyelmeztessem Konsztantinosz császárt, óvakodjék tőled?

Sárgás szeme derűsen megvillant, s ő felnevetett. – Senki sem hinne neked, mert az emberek maguk vakítják el a szemüket, hogy a remény kedvéért ne lássák a valóságot. Az emberek azt hiszik el, amiben reménykednek, és nekem sikerült meggyőznöm a világot arról, hogy gyenge ember vagyok és szeretem a békét. Én, a fiatal, gyáva férfiú hogyan is szállhatnék szembe a bölcs tanácsadókkal, mikor atyám még hatalmának teljében sem mert Konstantinápolyhoz nyúlni? Nem, senki sem hinne a figyelmeztetéseidnek. Kövess csak továbbra is engem, mint emlékeztető, hogy mulattass az ostobaságoddal!

Kegyeinek jeléül kinevezett a kutyák ápolójának, mert a genovaiak néhány szép kutyát küldtek neki ajándékba, és ő azt hitte, hogy ezek inkább engedelmeskednek egy kereszténynek, mint egy moszlimnak. Az ázsiai csapatokat már Karamania ellen küldte, ő maga a janicsárokkal együtt indult a háborúba. Nekem el kellett kísérnem, mivel magával vitte sólymainak és kutyáinak mind az ötezer gondozóját, hogy a hadjárat alatt vadászhasson. A karamaniai Ibrahim azonban, amint megjelentek az ázsiai csapatok s nekiláttak feldúlni Karamaniát, és hírt hallott a szultán közeledéséről, tüstént észhez tért, gyorsan kiürítette az általa megszállt területeket, és követeket küldött, hogy békét kérjen, megüzenvén, hogy csak tréfált, amikor korábbi területeit visszakövetelte.

Mindenki csodálkozására és a janicsárok bosszúságára Mohamed beérte a békével, és új egyezményt kötött Nagy Karamannal. A hadsereg helyben tábort ütött, Mohamed vadászni ment, az ázsiai csapatok parancsnoka pedig egy görög leányt ajándékozott neki rabszolganőnek, akit könnyűfegyverzetű csapatai raboltak el. A leány előkelő családból származott, s azt mesélték az eunuchok, hogy olyan szép, mint egy festmény. „Orcája mint a tulipán s a homloka elefántcsont”, magasztalták. „A hangja édesen szól, mint a fülemüle éneke, a szultán pedig elvesztette miatta a lelki nyugalmát, sóhajtozik és verseket ír, és egy pillanatra sem akarja szeme elől veszíteni.”

Miután meghallották, hogy Karamaniában háborúba keveredett, az esztelen görögök kapzsiságukban újra küldöttséget indítottak Mohamedhez a hadi táborba, hogy panaszt tegyenek, miszerint a városok, amelyeket a szultán kijelölt, bizony nem fizették be az adóikat Orhán eltartására. Ezenkívül pedig háromszázezer ezüst túlságosan kis összeg ahhoz, hogy méltóságának megfelelően tartsanak el egy Oszmán-nemzetségbeli herceget, mondták, és arra kérték Mohamedet, hogy emelje a kétszeresére ezt az összeget. Ellenkező esetben Konsztantinosz császár kénytelen fontolóra venni, hogy elengedje Orhán herceget, mivel ilyen sokba kerül az eltartása. A követek dölyfösségükben azt is elárulták, hogy a Trapezuntban tartózkodó Phrantzész tanácsára Konsztantinosz küldöttséget indított Szerbiába, hogy megkérje Mara szultána kezét, hogy ily módon Szerbia despotája a szövetségesévé váljék, ő pedig hasznot húzzon az özvegy szultána busás életjáradékából.

Miután mindezekről hallottam, nem állhattam meg, hogy szóba ne elegyedjem azokkal az előkelő és kevély görögökkel: – Minden szavatokkal a saját sírotokat ássátok – mondtam nekik.

Halil nagyvezír, aki mindenáron meg akarta őrizni a békét abban a hiedelemben, hogy egy támadás Konstantinápoly ellen háborúba sodorja az egész kereszténységet s így romlásba viszi az oszmánok birodalmát, elkomorult a görögök esztelenségétől, és akkora haragra gerjedt, hogy a szakállát tépte, és maga elé hívatta őket. – Jaj nektek, ti vak és esztelen görögök! – mondta. – Hát nem tanúsítottam mindig jóindulatot irántatok? De ti tulajdon vesztetekre alattomossággal és cselszövéssel fizettek a jóért. Nem ismeritek új uramat. Ha Konstantinápoly megmenekül tőle, akkor Isten csakugyan könyörületesebb hozzátok, mintsem megérdemlitek. Még alig száradt meg a tinta az egyezményen, amit kötöttetek, és már oktalan fenyegetésekkel próbáltok ijesztegetni bennünket. Uram már nem egy gyámoltalan gyermek. És ugyan mit tudtok tenni, ti szerencsétlenek? Ám kiáltsátok ki Orhánt Bulgária királyának, ám hívjátok át a magyarokat a Duna innenső partjára, majd meglátjátok, mi lesz a következménye!

De Mohamed továbbra is alázatosságot színlelt, és szórakozottan szagolgatta a kezében tartott rózsát, mintha csak türelmetlenül igyekezett volna vissza a sátrába a szép rabnőjéhez. Barátsága felől biztosította a görögöket, és azt mondta, hogy hamarosan visszatér Drinápolyba. Ott lesz alkalmuk rá a görögöknek, hogy előadják neki a kívánságaikat, és előre megígérte nekik, hogy fontolóra veszi, miként teljesítheti őket a legjobban. A görögök tehát diadalittasan távoztak, Mohamed pedig bezárkózott a sátrába, és két napig nem is mutatkozott a janicsárok előtt. A janicsárok kifogytak a béketűrésből. Zajongani kezdtek, felrúgták a fazekaikat, megverték a szultán eunuchjait, és a szultán sátra előtt kórusban kezdték kiabálni, hogy legalább pénzt adjon nekik, ha már gyávaságában győzelmek és zsákmány helyett beérte egy szégyenletes békével. Ezereskapitányuk nem volt képes megfékezni őket, talán nem is akarta, mert láttam, hogy nevet az emberei mögött. Amikor a szultán nem mutatkozott, a janicsárok egyre közelebb furakodtak a sátorhoz, és szégyenletes fenyegetéseket üvöltöztek. – Ló hátára szállj az ágyból! – kiáltozták. – Vagy talán a rabnő ölelését választod a dicsőség helyett?

Miután egy ideig ordítoztak, Mohamed lassú léptekkel előjött a sátrából, emelt fővel, ökölbe szorított kézzel megállt előttük, s lassan végighordozta tekintetét rajtuk. A zajongó és hahotázó janicsárok hirtelen elhallgattak, s hátrahúzódtak tekintete elől, úgyhogy egy üres félkör keletkezett körülötte. – Azzal vádoltok, hogy a szerelem kedvéért megfeledkezem a háborúról, és a kormányzási teendőkről, meg az uralkodói kötelességeimről – szólt a szultán. – Jól van, ítéljétek meg ti magatok, a saját szemetekkel, megéri-e mindezt a szerelmem.

Hátrafordult a sátra felé, és a karjánál fogva kihúzta azt a tizenhét éves görög leányt, maga elé taszította, és egyetlen rántással letépte róla a ruhát, lemeztelenítve őt a janicsárok sóvár tekintete előtt. A janicsárokból szinte egyszerre tört fel a sóhaj, és a hátul állók az előttük állók hátára kapaszkodtak, hogy jobban lássák, mert ifjúságának teljes virágzásában az a görög leány olyan szép volt, mint a tavasz, amint a szégyen könnyeivel a szemében mosolyogni próbált a kegyetlen katonákra, akik vágytól égő szemmel meredtek rá. Néhányan ismét felnevettek, és kiabálni kezdtek: – Jól választottál, Mohamed, szívesen cserélnénk ágyat veled! A leány többet ér, mint a görögök meg a karamániak, és már nem is csodálkozunk a viselkedéseden!

De Mohamed nem mosolygott. Fogvicsorgatva szólt: – Ha bennem nem bíztok, akkor bízzatok a kardomban! – Hirtelen megragadta a leány haját, az övéből kirántotta a kardját, és egyetlen csapással levágta a leány fejét, még mielőtt a szerencsétlen gyermek akár csak a kezét is fel tudta volna emelni védekezően. A szultán a szép, vérző fejet szilajul a janicsárok arcába dobta, és ezt kiáltotta: – A kardom a szerelem kötelékeit is el tudja vágni! Kövessétek a kardomat, nem fogjátok megbánni!

Azzal megfordult, és visszatért a sátrába. A megdöbbenéstől elnémult janicsárok a földre dobták a leány fejét, és egymásra pislogva hátrahúzódtak. Még aznap Mohamed maga elé hívatta a janicsárok ezereskapitányát, öklével leütötte, és a botjával addig ütlegelte, amíg egyáltalán képes volt a kezét megmozdítani. Éjszaka a férfiúnak a fejét vétette, és elsüttetett egy ágyút annak jeléül, hogy a büntetés végrehajtatott. A következő reggel a janicsárok már új ezereskapitánynak engedelmeskedtek, és Mohamed, a szabályzattól eltérve, minden solymászát és kutyagondozóját a janicsárok csapataihoz rendelte. – Hagyjuk békében a szarvasokat meg a vízimadarakat – mondta –, hogy nemesebb vadra vadásszunk!

Ugyanakkor parancsot adott, hogy a következő tavasszal Európa és Ázsia minden tartományából küldjék a Boszporusz partjára a legügyesebb kőműveseket, valamint szállítsanak oda követ, meszet és a mész égetésére faszenet. Könnyű volt kitalálni, hogy erődítményt akar építeni a Boszporusz Európa felőli partjára, hogy a keresztények elől elzárja a fekete-tengeri kereskedelmet, és minden körülmények között biztosítsa a hadsereg átkelését. Az Ázsia felőli partot már erődítmény védte.

Miután ez a parancs ismeretessé vált Konstantinápolyban, a görögök észhez tértek, és Konsztantinosz császár gyorsan követeket küldött Drinápolyba, hogy közöljék, minden követeléstől elállnak Orhán eltartását illetően, sőt adófizetést ajánlanak fel a szultánnak, ha felhagy azzal a szándékával, hogy elzárja a Boszporuszt. A tengerszoros európai partja Bizánc régi földje, s ha oda erődítményt építenek, azt Konsztantinosz császár kénytelen a béke megsértésének és az egész főváros ellen irányuló fenyegetésnek tekinteni. Mohamed még arra sem volt hajlandó, hogy fogadja a követeket, hanem ezt üzente nekik:

– Európa és Ázsia partja a szultán földje, a bizánci császár hatalma pedig nem terjed túl városának a falain. Döntésem oka a görögök saját álnoksága, mivel a várnai csata előtt megpróbálták megakadályozni atyámat, hogy átkeljen a Boszporuszon, hogy így elpusztítsanak engem. Ilyen eset soha többé nem ismétlődhet meg, és az erődítmény, amit tervezek, semmiképpen sem fenyegeti Konstantinápoly biztonságát, hanem éppen ellenkezőleg, elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy biztosítsa az oszmánok közlekedési útvonalát Európa és Ázsia között. Ezt az erődítményt atyám felépíttette volna, ha lett volna ideje rá, ezért én csak az ő akaratát teljesítem. Akadályozzatok meg benne, ha tudtok, de ha még egyszer követek próbálnak a színem elé kerülni, hogy erről beszéljenek, elevenen nyúzatom meg őket.

Ám a görögök egyáltalán nem maradtak magukra, hogy ügyük érdekében szót emeljenek. Murad szultán egész öreg hivatalnoki gárdája, elsőnek Halil nagyvezír szállt szembe a tervvel, kifejtve, hogy a Boszporusz lezárása valamennyi nyugati ország kereskedelmi érdekeit sérti, s azon aggodalmának adott hangot, hogy ez előbb-utóbb háborúhoz vezet Konstantinápollyal. Egyik a másik után szakállát simogatva hosszan és szépen beszélt, emlékeztetve arra, mennyire hajszálon múltak Murad győzelmei is, miután a magyar keresztes csapatok benyomultak az oszmánok területére. – Nem csupán Konstantinápolyról van szó – mondták. – Az egész kereszténység ellenünk fordul, Konstantinápoly pedig falainak köszönhetően meg tudja védeni magát, hadseregünk viszont két tűz közé kerül, amitől a legjobban tartottunk.

De Mohamed képmutatóan így felelt: – Atyám akarata számomra szent. Hogyan sérthetném meg az ő utolsó kívánságát? – Murad szultán valamikor valóban beszélt róla, hogy egy erődítménnyel le lehetne zárni a Boszporuszt, de elállt a kockázatos vállalkozástól, attól tartva, hogy magára haragítja a kereszténységet. De Mohamed ily szavakkal folytatta: – Az oszmánok birodalma düledező építmény marad, amíg Konstantinápoly nem lesz a birtokunkban. Ha késlekedünk, elszalasztjuk a kedvező pillanatot, és a kereszténységnek lesz ideje, hogy felkészüljön ellenünk. Azon a napon, amelyen a nyugati országok kellő egyetértésre jutnak és elég erősek lesznek, azon a napon támadni is fognak. Ezért semmit sem vesztünk, ha magunk támadunk.

Télen a szeráj békepártra és háborús pártra szakadt, Mohamed pedig megmutatta, hogy akarata hajlíthatatlan, mint a vas, ha egyszer elhatározásra jutott. Halil nagyvezír megnyugtató híreket küldött Konstantinápolyba, bizonygatva, hogy ő továbbra is a keresztények barátja és magyarázgatva, hogy az oszmánok birodalmának biztonságához valóban szükséges az erődítmény a Boszporusz partján, s ezért egyáltalán nem fenyegető vagy ellenséges cselekedet Konstantinápollyal vagy a nyugati országokkal szemben. – Ő még fiatal és könnyen fellelkesül – magyarázta. – Hagyjuk, hadd kapja meg az erődítményét, ha már ezt akarja, de mindkét részről ügyeljünk, nehogy okot szolgáltassunk egymásnak a háborúra.

Mohamed teljes mértékben tájékozott volt a békepárt és Halil kétszínű játékáról, de csak nevetett, mert az ő célját szolgálta. – Aki megteszi az első lépést, annak kell megtennie a következőt is – mondta. – Az első lépés a legnehezebb, s ha majd eljön az ideje, ok is adódik a háborúra. Ezt bizonyítja a mézcseppről szóló mese is.

Rendkívül jókedvű lett, amikor azt hallotta, hogy Halil ilyenformán beleegyezett az erődítmény építésébe, és elmondta nekem ezt a mesét: – Az erdész kutyájával tért haza az erdőből, és megállt a kereskedő boltjánál, hogy egy korsó mézet vegyen. Amikor a kereskedő a mézet a korsóba töltötte, egy csepp méz az útra pottyant. Odaszállt egy légy, hogy felszívja. A tető csurgójáról pedig egy madár szállt le, hogy a legyet elkapja. Látta ezt a kereskedő macskája és a madár után vetette magát, de a vadász kutyája nyakon csípte a macskát és egyetlen harapással megölte. Ezt a kereskedő rossz néven vette, és egy kővel úgy halántékon ütötte a vadászt, hogy az meghalt. A vadász rokonai rárontottak a kereskedő boltjára, és bosszúból őt is megölték meg a családját is, a boltot pedig kifosztották. Ekkor az egész falu lakossága rátámadt a vadász rokonaira, míg a végén már a két falu állt hadban egymással. Hidd el nekem, hogy a ravasz ember, mihelyt elhatározásra jut, megtalálja azt a csepp mézet a viszálykodás kirobbantásához.

Konsztantinosz császár házassági tervei megint füstbe mentek, mert Mara, a szultán özvegye Szerbiában apácafátylat öltött, és kolostorba vonult. Phrantzész Trapezuntból folytathatta az útját, hogy a grúz hercegnő kezét kérje meg, akinek az apját harcias és gazdag férfiúnak mondták. Konsztantinosz már magára haragította Velencét, melynek dózséja felajánlotta neki a leánya kezét, és így elvesztett egy hatalmas szövetségest, de ennek nem ő maga volt az oka, hanem a szerzetesek meg a nép, akik nem tudták volna elviselni a gondolatot, hogy a császár latin nővel kössön házasságot. Arra is lett volna alkalma, hogy a legbefolyásosabb uniót nyerje meg magának, ha a saját városában hajóhada parancsnokának, Notarasz nagyherceg szép leányát veszi feleségül, de ő úgy vélekedett, hogy nagyobb előnyökkel járhat számára egy másik házasság, ekképpen aztán a leány apjában titkos ellenséget szerzett magának.

Phrantzész ősszel valóban visszatért Konstantinápolyba Grúzia fejedelmének követével. Hosszú alkudozás után az a becsvágyó hegylakó beleegyezett, hogy százezer arany hozományt adjon a leányának, és szükség esetén fegyveres segítséget nyújtson Konstantinápolynak. Konsztantinosz császár aranypecsétjével erősítette meg a jegyességet, és úgy határozott, hogy Phrantzész tavasszal menjen el a menyasszonyért. De Mohamed csak hahotázott, amikor erről az eljegyzésről hallott. – Császári védencem, Konsztantinosz lassú ember – mondta. – Mindennel elkésik, mert határozatlan, és maga sem tudja, hogy mit akar. Délibábot kerget, de tavaszra már az odújába zárom, és szomorú lesz az ébredése.

A Boszporusz térképét meg a keresztények és a mohamedánok által épített erődítések terveit és rajzait nézegette, és tapasztalt építőmesterektől kért tanácsokat, ám mégis mindent a saját feje szerint tervezett. Türelmetlen volt, és nem várta ki a magyarázatok végét. A kereskedőket és a követeket faggatva igyekezett világos képet nyerni a nyugati országok politikai viszonyairól. – A kereszténység veszedelmes, de lassú és egymás közt viszálykodó ellenfél – mondta. – Az én parancsom annyi idő alatt szólítja egybe a hadsereget, amennyi időre a keresztényeknek a tárgyalások megkezdéséhez és az egymás közti marakodáshoz van szükségük. Amit akarok, azt elhatározom, és ha döntöttem, villámgyorsan lesújtok, még mielőtt ők akár csak tisztában lennének a szándékaimmal.

Télen felkészítette a hajóhadát Gallipoliban. Márciusban a birodalom minden részéből a bírák vezetésével összegyűltek a kőművesek és az építőmesterek a Boszporusz ázsiai partján az ázsiai csapatok védelmében. A hajóhad elvitorlázott Gallipoliból Konstantinápoly előtt, és a Boszporusz partján vetett horgonyt, hogy biztosítsa a csapatok és az építőanyagok átszállítását a tengerszoroson. Az Európa felőli parton a földművesek meg a halászok zavartan és tanácstalanul nézték, hogyan szállnak partra a török csapatok, és kezdik letiporni a vetéseiket és lebontani fából épített viskóikat a leendő erődítmény útjából. A nők kiabáltak, sírtak és a kezüket tördelték, amikor azt látták, hogy az építők Mihály arkangyal templomába mennek, és dorongokkal meg feszítővasakkal kezdik kibontani a köveket, és a szép oszlopokat, hogy az erődítményhez építőanyagot szerezzenek.

Konstantinápolyban Konsztantinosz császár összehívta tanácsadóit a Blachernai palotába. Már szegény császár volt, hatalma a bizánci császárok hajdani hatalmának csupán csak árnyéka. De voltak hatalmas falai, ágyúi és tűzfegyverei, és az Aranyszarv kikötőjében számos csatahajója. Talán lassú ember volt, de mindenesetre kiváló katona. Minthogy azonban mindig mindenben balszerencsével járt, ezért túlságosan hallgatott azoknak a tanácsaira, akiket önmagánál okosabbnak tartott. Mohamednek olyan pontos értesülései voltak mindarról, ami a Blachernai palotában történt, hogy szóról szóra el tudta mesélni, ki mit mondott.

Konsztantinosz császár határozottan kijelentette: – Küszöbönáll a háború. Ettől kezdve csak rosszabbodhat a helyzetünk, bármit tegyünk is. Ha a szultán erődítménye elkészül, néhány ezer lépésre a falaktól legyőzhetetlen támaszpontja lesz ezen a parton, és a legjobb hajóhad sem lesz képes többé megakadályozni abban, hogy lezárja a Boszporuszt, kiéheztessen bennünket, s biztosítsa az ázsiai csapatok szabad átkelését a tengerszoroson. De a törökök békepártja erős, a szultánt gyűlölik, s nem bíznak benne, így az első kudarc végzetessé válhat számára. Ezért javaslom, küldjünk azonnal követeket, a nyugati országoktól kérjünk segítséget, bocsássuk szabadon Orhánt, hogy szítson lázadást az oszmánok között, zárjuk be a város kapuit, indítsuk útnak a hajóinkat, hogy a Boszporuszon semmisítsék meg a törökök hajóit, és akadályozzuk meg az építőanyagok szállítását. Ha megkíséreljük, semmit sem vesztünk, ám minél tovább késlekedünk, napról napra annál tarthatatlanabbá válik a helyeztünk.

De a szerzetesek meg a papok tüstént kiáltozni kezdtek: – Nem kell segítség a nyugati országokból! Akkor elfogadnánk az uniót és megtagadnánk a hitünket. Isten átka sújtana le ránk, és Isten átka szörnyűbb a szultán leggonoszabb szándékánál.

Notarasz nagyherceg ezt mondta: – A törökök hajóhadában hat nehéz hadihajó és számtalan kisebb gálya van. Esztelenség lenne felingerelni őket, és egy elkerülhetetlen vereség a tengeri csatában csak a gyengeségünket bizonyítaná. Mohamed szultán egész magatartásával azt tanúsította, hogy meg akarja őrizni a békét, és a vezírei nem járulnának hozzá a háborúhoz Konstantinápoly ellen. Ő maga állítja, hogy az erődítménye egyáltalán nem fenyegeti Konstantinápoly biztonságát. Kisfiú korában nagyon megrémült, amikor azt hitte, hogy a keresztes sereg Drinápoly felé menetel, mi pedig megakadályoztuk Murad szultánt abban, hogy Ázsiából csapatokat hozzon a megsegítésére. Mindez csupán Johannész császár vakmerő ingerlésének a következménye, és ezt el kell viselnünk. Mint a törökök barátai megtarthatunk valamit, de ha készakarva háborút kezdünk ellenük, akkor mindent elvesztünk, még azokat a befolyásos barátainkat is, akik ott vannak a szultán közvetlen környezetében.

– Mohamed szultán nem támadóként lép fel, hanem békés célokkal. Barátságosan szólt a partvidék lakosaihoz, és török ezüstpénzzel kárpótolta őket lerombolt épületeikért. A nyugati országok maradék rokonszenvét is elveszítjük, ha készakarva magunk indítunk háborút ellene – érvelt Phrantzész.

– Aki kardot fog, kard által vész el – vélekedtek a szerzetesek. – Krisztus mellettünk áll, és itt vannak nekünk a szentek csontjai meg a chorai Istenanya csodatevő képe. Maradjunk meg igaz hitünkben, akkor semmi rossz nem érhet bennünket.

A tanácskozás veszekedéssé fajult a Szentlélek kettős eredetéről, és végül valamennyien egyhangúlag és könnyeket ejtve könyörögtek Konsztantinosz császárhoz, hogy álljon el esztelen szándékától, és ne ingerelje a törököket. Ennek az lett a következménye, hogy Konsztantinosz császár megengedte, hogy a Boszporusz partjának görög lakossága élelmiszereket adjon el a törököknek, nem zárták be a kapukat, és a törökök szabadon járhattak-kelhettek a városban, bevásárolva s Konstantinápoly látványosságait nézegetve, már amennyire erre Mohamed szultántól engedélyt kaptak.

Mert Mohamed szultán lázasan siettette az építőmunkát, megszabta a kőművesek mindennapi szakmányát, és a saját példájával buzdította a birodalom előkelőségeit, hogy köveket görgessenek és meszet hordjanak az építkezés színhelyére. A birodalom oszlopai közül ki-ki viselhette a saját tornyának a költségeit az erődítménynél, a falakról pedig maga Mohamed gondoskodott, úgyhogy a munka gyorsításából lelkes versengés kerekedett, amennyiben valamennyien versengtek a kegyeiért. A teherhajók éjjel-nappal szinte megállás nélkül szállították a köveket és gerendákat át a tengerszoroson. A keresztények templomait és kőépületeit lerombolták, és a falakba beépítették a hajdanvolt pogány templomok törött oszlopait is. A falak tíz és tizenöt láb szélesek lettek, és a szultán megkövetelte, hogy naponta egy emeletnyi követ építsenek be, úgyhogy a görögök szörnyülködésére az erődítmény elképzelhetetlen gyorsasággal, szinte szemmel láthatón nőtt.

A munka lázas igyekezete mindenkire ráragadt, senki sem tudott tétlen maradni, még akkor sem, ha akarta volna. Mintha a szultán megbabonázta volna egész környezetét, senki sem kérdezte többé, miért építik ezt a borzalmas erődítményt. A tavaszból forró nyár lett, és a tulipánok elhervadtak a dombokon, de a Boszporusz legkeskenyebb pontján mindig friss szél fújdogált, és az áramló víz lehűtötte a levegőt. Az egyik napon a mészporban és a kövek dübörgése közepette észrevettem Halil nagyvezírt, amint egy rúddal egy kerek márványoszlop jókora darabját görgette a hatalmas part menti torony felé, aminek a költségeit neki kellett viselnie. Az ingujját feltűrte, szakállát pedig az öve alá dugta. Nyögve, zihálva és verítékezve forgatta a rudat, és az erőfeszítéstől nagy orra kivörösödött. Az oszlopdarab egy gödörbe gurult, amelyből önerejéből nem tudta kimozdítani, ám mindenkinek annyira sietős volt a dolga, hogy senkinek sem jutott eszébe a segítségére sietni. Odamentem hozzá, rudamat a kő alá nyomtam, és segítettem neki, hogy az oszlopot a gödörből kigörgesse. Lihegve törölte le a verítékét a szeméről, rám nézett, és ezt kérdezte: – Nem te vagy a szultán keresztény kutyafelvigyázója?

– Valóban csak egy hitvány keresztény vagyok, bár a ti ruhátokat viselem, mosakszom és nem szegem meg az imádságaitokat – feleltem.

– Egyáltalán nem nézem le a keresztényeket. Vannak köztük bölcs férfiak. Még ettem is keresztényekkel együtt, és megengedtem nekik, hogy a saját szokásuk szerint imádkozzanak – mondta.

Barátságosan nézett rám az öregember rövidlátó szemével, megköszönte a segítségemet, és sokat sejtetően így szólt: – Mindkettőnknek szigorú ura van. Ha egyszer valami majd nyomja a szívedet, járulj a színem elé, és bízd rám a gondjaidat.

Aznap az esti ima után Mohamed szultán a színe elé hívatott. Éppen evett, nyomorúságos, poros fedél alatt, piszkos ruhában és kisebesedett kézzel de a legszebb kínai porcelánedényekből. Így szólt hozzám: – Még egyszer sem kértél szabadságot tőlem, hogy a városba menj. De bizonyára kíváncsi vagy arra a ragyogó városra, amelyről oly sok csodálatos dolgot mesélnek. Láttalak, amint szorgalmasan dolgoztál. Ezért holnap szabadnapot kapsz, hogy a városba menj, és keresztény templomokban imádkozz Istenedhez. De estefelé, mielőtt a kaput bezárnák, vissza kell térned.

– Nem félsz, hogy megszököm? – kérdeztem.

Ő úgy tett, mintha meglepődnék, és így válaszolt: – A görögök császárával kötött egyezmény arra kötelezi őt, hogy szolgáltassa vissza az oszmánoknak a szökött rabszolgákat. Ezt bizonyára tudod. De miért szöknél meg? Hát nem tanúsítottam irántad a legnagyobb barátságot és engedékenységet? Hiszen a sarkamban vagy, mint emlékeztető, ha egyszer majd vissza akarok pillantani.

– Mit akarsz hát tőlem, mit csináljak? – kérdeztem.

– Azt mesélték nekem – mondta –, hogy áll a görög császár szolgálatában egy Orbán nevű híres ágyúöntő. Elégedetlen a bérével, és a fukar görögök nem hagyják olyan nagy ágyúkat önteni, amilyeneket szeretne. Ez az ember felébresztette a kíváncsiságomat. Szólj hát neki jót rólam, és biztasd, hogy jöjjön hozzám és igyekezzék a színem elé kerülni, akkor talán fogadom őt.

A különböző népekből számos keresztény állt Mohamed szolgálatában mint kereskedő, íródeák, vagy a kincstár alkalmazásában, mivel megengedte nekik, hogy hitüket megtarthassák. Néhány évi szolgálat után többen közülük áttértek az iszlámra, vagy azért, hogy nagyobb előnyökhöz jussanak, vagy pedig őszintén meggyőződve arról, hogy az iszlám jobb a kereszténységnél. Ezért önmagában véve semmi rendkívüli nem volt Mohamed kérésében. Mégis rossz sejtelmeket ébresztett bennem. Míg én tétováztam, ő türelmetlenül így szólt: – Te magad a saját kezeddel görgetted a köveket, és a hátadon hordtad a habarcsot, mint egy öszvér. Ha egyetértesz az erődítményemmel, akkor az ágyúkat is el kell fogadnod az erődítménybe. És nincs senkim, aki olyan nagy ágyúkat tudna vagy merne önteni, amilyeneket akarok. Konstantinápolyban van elegendő ágyú, és ha Konsztantinosz császár fukarságában nem akarja a szolgálatában tartani azt a kiváló férfiút, akkor nekem bizonyára jogomban áll magamhoz hívni őt. Hiszen ez semmivel sem károsítja meg Konstantinápolyt.

A porcelántáljára mutatott, és így folytatta: – A könyörületes Allahra, hát nem látod a saját szemeddel, hogy Konsztantinosz császár annyira meg van győződve békés céljaim felől, hogy mindennap a saját asztaláról küldi a legfinomabb ételeket, hogy nehéz munkámban tápláljon? Ellenszolgáltatásként őröket állítottam, akadályozzák meg a gondatlan hajcsárokat abban, hogy a lovakat ráengedjék a görögök vetéseire. Látod, előítélet nélkül eszem a keresztények ételét, és nem félek attól, hogy meg van mérgezve. Ilyen őszinte és baráti kapcsolat áll fenn a görögök császára és köztem. Csak te gondolsz rosszat felőlem.

– Hát esküszöl... – kérdeztem, de a szavak a torkomon akadtak.

Ő nyájasan nézett rám, enyhén megcsóválta a fejét, mint aki meg akar róni a gyanakvásomért, és így szólt: – Allahra, a mindenhatóra és prófétájára, Mohamedre, az angyalokra és a Koránra esküszöm, hogy nincs semmi rossz szándékom Konstantinápollyal. Eddig kétségtelenül bizonyos veszélyt jelentett az oszmánok birodalmára, de ennek az erődítménynek a felépítése minden időkre kielégíti az igényeimet, és biztosítja a békét. Miért bocsátkoznék egy esztelen kalandba, és miért ingerelném magam ellen a kereszténységet? Több hasznom van a görögök barátságából, amióta ők meggyőződtek őszinte békeakaratom felől, és felhagytak az örökösen fenyegető cselszövésekkel az oszmánok ellen. Hiszen te magad is tudod, és ugyan ki ne tudná, hogy a görögöknek befolyásos védelmezőik vannak a saját táboromban. Hasonlóképpen nekem is vannak megbízható barátaim Konstantinápolyban, az udvarban és a szerzetesek között egyaránt. Valamennyien csak békét akarunk, hogy elkerüljük a nyugati országok beavatkozását egymás közötti baráti viszonyunkba.

Konstantinápoly térképére mutattam, amely ki volt terítve mellette a kövekre még evés közben is, és ezt kérdeztem: – Hát akkor miért van előtted Konstantinápoly térképe?

Ismét a fejét csóválta és nyájasan válaszolt, mint aki meg akar győzni a saját butaságomról: – Konstantinápoly erős falaival minden idők leghatalmasabb erődítménye. Miért ne tanulnék belőle, amikor magam is erődítményt építek? Nem vagyok annyira büszke, hogy ne tanulhatnék a keresztényektől, amint te is jól tudod. Ezért és csakis ezért kísér el engem ilyen hűségesen ez a régi térkép.

Úgy nézett rám, mint aki jól mulat az arckifejezésemen. Emlékezetembe idéztem, hogyan tisztázta magát esküdözéssel, miután a fürdőben megfojtatta a kisfiút, emlékezetembe idéztem a tizenhét éves görög leány fejét, amitől a janicsárok is elborzadtak, és a szívem mélyén tudtam, hogy ebben a könyörtelen férfiúban senki sem bízhat meg. De olyan meggyőzően esküdözött, olyan feltétlen őszinteség kifejezésével a szemében, hogy szemtől szembe mégis kénytelen voltam félig hinni benne. Természetes emberi felfogóképességemet meghaladta, hogy egy ember ilyen hidegvérűen esküdözhet és hazudhat. Arra gondoltam, hogy bizonyára megváltozott, amióta uralkodó lett belőle és tapasztalta az útjában emelkedő valamennyi nehézséget. A béke olyan szó, amelynek nem lehet ellenállni, mivel magam is ebben reménykedem. Azzal, hogy tétovázásra késztetett, már meg is nyert magának, és ezt észre is vette. Mosolyogva bólintott. – Tedd, amit mondtam!

Másnap mindjárt kora reggel, miután mindenki felemelkedett az imádkozásból és munkába indult, a kikötőpartra mentem, és egy lovat béreltem, hogy Konstantinápolyba lovagoljak. Néhány fiatal eunuch elkísért, és semmi bajom sem lett belőle, hogy török ruhát öltöttem magamra, mert Konstantinápoly lakosai tisztelték a törököket és udvariasabbak voltak hozzájuk, mint a latinokhoz. Sőt a törököktől méltányosabb fizetséget kértek az evezésért és az árucikkekért, mint a latinoktól. Miután tapasztalták, hogy beszélek görögül, már a kapunál több görög verődött össze a paripáink körül, hogy a szolgálataikat felajánlják nekünk. Fogták a lovam kantárát, és egymással versengve bizonygatták, hogy a törököket jobban kedvelik a latinoknál. Az unióra hajló pátriárkát is leváltották, és inkább megvannak pátriárka nélkül, semhogy elfogadják a Szentlélek kettős eredetét. Fogdosták az eunuchok finom ruháját, és magasztalták a szultán igazságosságát, hogy visszatartotta a csapatait a görögök vetéseinek és szőlőinek a letaposásától, hogy megtiltotta a fosztogatást, és hogy jó árat fizetett a megvásárolt élelmiszerekért. – Elhisszük, hogy a szultán jó barátként jött és nem ellenségként – mondták. – A táborban nagyobb rendet tart, mint mi az utcáinkon. A sors rendelése, hogy szomszédokként éljünk egymás mellett a törökökkel, és mi jó szomszédoknak akarunk bizonyulni.

Ilyen hízelgően beszéltek Mohamed szultánról, és egy hosszú szakállú szerzetes is csatlakozott hozzájuk, aki azt mondta, hogy a görögök hálával tartoznak Mohamed szultánnak, mivel az egész birodalomban szabad vallásgyakorlatot engedélyezett a keresztényeknek, és e tekintetben türelmesebb volt a görögök saját császáránál, aki kedvezett az eretnek latinoknak.

De amint továbblovagoltam a drinápolyi kaputól a városon át vezető hosszú úton, nem az ő szavaikra gondoltam. Tizenöt évvel korábbi konstantinápolyi érkezésemre gondoltam, meg arra, hogy azóta minden mennyire megváltozott. Lent az Aranyszarv partján láttam a Blachernai paloták és a kertek falait, elhaladtam az Apostolok templomának szent kupolája mellett, láttam a Hippodrom romjait, és megállítottam paripámat az oszlopokkal körülvett téren a hatalmas Szófia-templom előtt. Külsőleg semmi változás nem történt a városban. Még mindig ott volt a korától megroggyant, szürkén düledező épület, amelyben annak idején a könyvesbolt volt. Azon tűnődtem, Anna vajon talán kolostorba vonult-e vagy pedig férjhez ment valamelyik egyszerű göröghöz? Vajon él-e még az apja, vagy pedig meghalt? De nem éreztem vágyat, hogy kérdezősködjem. Ifjúságom tudásvágya kihunyt. Harminchárom éves voltam, a legszebb férfikorban, de nem volt bennem reménység, és ezért az életemnek sem volt semmilyen tudatos célja. Körülöttem a többieknek, a vargáknak és a halárusoknak, a pénzváltóknak és a teherhordóknak volt reménységük, sőt még a moszlimoknak is, mert ők hittek.

A paripámat megállítva hosszasan néztem a templom mérhetetlenül nagy kupolájára, amely a városon kívülről és Ázsia partjairól is messziről látszott. Arra gondoltam, hogy ez a legnagyobb, amit ember valaha is épített Isten dicsőségére, ez a világ csodája. A föld is megrendülne és a kupola a hódító fejére omlana, ha egy török valaha is belépne ebbe a templomba. De látva, hogy kíváncsian nézegetjük a templomot, futva jött elénk egy szerzetes, és felajánlotta, hogy szerény ajándék ellenében megmutatja nekünk a templom valamennyi csodálatos látványosságát. Az eunuchok követték, miután megállapodtunk, hol és mikor találkozunk, hogy együtt lovagoljunk vissza a táborba.

Lelovagoltam a hadikikötőbe, és az öntöde mellett megtaláltam az ágyúöntő Orbán lakását. Széles vállú, erősnek és egyszerűnek látszó férfiú volt, és egy kissé ittas, mivel tétlenül töltötte az időt. Nyomban megerősítette, hogy nincs munkája, és elégedetlen azzal a hitvány bérrel, amit a görögök fizetnek neki, elégedetlen a szállásával és általában a görögökkel. – A görögök sokat ígérnek, de a végén ígéreteiknek a felét vagy még annál is többet lealkudnak – panaszkodott. – Hamis ígéretekkel csábítottak ide Magyarországról a császár szolgálatába. Bármilyen nagy ágyút tudnék önteni, de a görögöknek nincs elég pénzük fémre, és azt mondják, hogy semmi hasznuk sem lenne ekkora nagy ágyúkból, meg hogy egy ilyen ágyú megtöltéséhez csupán a lőpor többe kerül, mint amennyit nekik módjukban áll költeni rá. Ezenkívül vannak tudósaik, akik papiroson tollal bizonygatják, hogy a legnagyobb ágyúk felrobbannak, amikor elsülnek, vagy hogy nem képesek kiröpíteni a lövedéket, hanem a kilövéskor csak maguk elé ejtik az ágyúgolyót. Én erről semmit sem tudok, mert nem vagyok ágyúmester, és semmit sem tudok az ágyúk lőtávolságáról és célzási pontosságáról. Én csak egy öntőmester vagyok, de mint öntőmester a legkiválóbb a világon. Ezenkívül igaz keresztény vagyok, és bizonyára a törökök is jobban bánnának velem, mint ezek az átkozott görög eretnekek. A mesterlegényeim is átkot kiáltanak rám, amikor másként vetek keresztet, mint ők.

De elkeseredettségétől és ittasságától függetlenül csúnyán megijedt, és kezdte hányni magára a keresztet, amikor azt mondtam, hogy Mohamed szultán a színe elé szólítja, hogy jó feltételeket kínáljon neki, ha a szolgálatába áll. – Ezt a dolgot alaposan fontolóra kell venni – mondta. – Ilyen komoly esetben semmiképpen nem szeretnék elhamarkodottan dönteni. – Egyszerű arca hirtelen felragyogott, fütyörészni kezdett, és így folytatta: – Ha ezt elmondom a görögöknek, akkor talán felemelik a béremet. Már a hitetlenekhez is eljutott a hírem, hát ilyet még nem hallottam!

Az én szememben tanulatlan és ostoba embernek tűnt, aki túl sokat képzelt magáról. Ha egyszer a görögök tudósai és az ágyúkhoz értő stratégái értéktelennek tartották a képességeit, akkor aligha válhat a görögök kárára, ha átáll a szultán szolgálatába. Megkönnyebbült szívvel ezt mondtam: – Mohamed szultán bőkezű, amikor jó szolgálatokat jutalmaz, de szigorúbb, mint hiszed, azokkal, akik nem képesek teljesíteni az ő kívánságait vagy a saját ígéreteiket. Ha egy kicsit is kételkedsz a képességeidben, okosabb lesz Konstantinápolyban maradnod, mert ha az ágyúid használhatatlannak bizonyulnak, ő karóba húzat vagy lenyakaztat téged.

Ő riadtan megérintette vastag nyakát, és így felelt: – A görögök hamis gyanakvásukkal nagy csorbát ejtettek a jóhíremen és mesterségbeli tudásomon. Csupán azért szeretném megönteni a legnagyobb ágyút, amit valaha is látott a világ, hogy megmutassam nekik, mire vagyok képes. A görögök ugyanolyan eretnekek, mint a törökök, és ugyanabba a pokolba jutnak, ha nem rosszabb helyre. Ezért, ha a törökök szolgálatába állok, talán nem követek el nagyobb bűnt, mintha a görögöket szolgálnám. De a szülőföldemen, Magyarországon azt mesélték, hogy a törökök a csecsemőket is megölik, emberhúst esznek, és pokoli vágyukban korától és nemétől függetlenül mindenkit megerőszakolnak, aki a kezükbe kerül, és utána még meg is mosakszanak. Megtarthatom-e egyáltalán keresztény hitemet közöttük? A szultánnak legalább kétszeres bért kellene fizetnie nekem, hogy egyáltalán fontolóra vegyem, átállok-e az ő szolgálatába vagy sem.

Azt mondtam, hogy mindent úgy tisztázhatna a legjobban, ha maga menne el a szultán táborába, és igyekezne a színe elé jutni. Én a magam részéről elmondtam, hogy az oszmánok között tanultabb és udvariasabb férfiakat találtam, mint a kereszténység országaiban, mivel az ő Istenük előtt a szúnyog és az elefánt erénye ugyanannyit nyom a mérlegen. Ő álmélkodva kérdezte, hogy valóban vannak elefántok is a szultán táborában. Szeretett volna egy ilyen fenevadat látni, mert eddig még sosem látott elefántot. Rájöttem, hogy fölösleges tovább beszélgetnem vele, és búcsút vettem tőle, biztatva, hogy tartsa észben a szultán ajánlatát.

Miután elváltam tőle, a Márvány-tenger partján emelkedő falhoz lovagoltam az üresen álló régi palota közelébe, és megkerestem azt a tornyot, amelyben a görögök a török Orhán herceget tartották fogságban. Az őrök beengedtek, miután pénzt adtam nekik és miután megvizsgáltak, hogy nincs-e elrejtve fegyver a ruhám alatt. Orhán herceg török szolgái és eunuchjai sokkal csökönyösebbek voltak, de végül győzött Orhán kíváncsisága, és a színe elé bocsátott, ám a szolgák egész idő alatt lefogva tartották mind a két karomat, mialatt ő hozzám beszélt. Békés, lusta és kényelemszerető, már középkorú férfiú volt, kerek, puha arcában sötét, töprengő szemmel.

– Bocsásd meg ezeket az elővigyázatossági rendszabályokat – mondta. – Oly sokszor akartak már megmérgezni engem, és annyi orgyilkost küldtek, hogy az életemre törjön, hogy nagyon szeretnék vigyázni magamra, tudván, hogy urunk, a szultán táborából jöttél. Ő küldött talán, és hajlandó lesz végre megfizetni a jogos járadékomat? Nézz körül, hogy a saját szemeddel lásd és elmondhasd, milyen nyomorúságban kell élnie a saját vér szerinti unokabátyjának a görögök szegénysége és fukarsága miatt. Nem tudom megérteni, miért késnek az egyezményben és esküvel megerősített összegek, és hamarosan kénytelen leszek arra gyanakodni, hogy ő csak ürügyeket keres, hogy mentesüljön a fizetés alól, és ennek megfelelően jár el. Ezt mondd meg neki.

Körülnéztem, és úgy láttam, a kényelméhez semmi sem hiányzott. A szobát drága szőnyegek és puha vánkosok díszítették, és a torony nyitott ablakaiból a lehető legcsodálatosabb kilátás nyílt a nyári hőségben fodrozódó tengerre. Kövér és jól táplált volt, és drága ruhákba öltözött.

– Engem senki sem küldött – szóltam. – Puszta kíváncsiságból látni akartam azt az egyetlen férfiút, akit a görögök szabadon bocsáthatnak, hogy versenyre keljen a hatalomért Mohameddel, és akinek a puszta neve a kellő pillanatban két katonai táborra szakíthatja a birodalmat.

– Hát vannak barátaim a táborban? – kérdezte lelkendezve. – Beszélnek-e rólam? Talán titkos barátaim küldtek téged a színem elé? Mondd hát szaporán, mi járatban vagy?

– A barátaidról nem tudok – feleltem. – De ha akarsz valamit, azonnal tedd meg. Ha egyszer Mohamed szultán meghódítja Konstantinápolyt, egy rézgarast sem ér többé az életed. Ezt bizonyára tudod.

Kitört belőle a nevetés, kezével a térdét csapkodta, és felkiáltott: – Aha, hát ezt akarja! Tehát megpróbál kicsalogatni ezek közül a biztonságos falak közül, hogy a kezébe kerítsen és megölessen. Nem, ennyire ostoba nem vagyok. Mint a görögök foglya jól érzem magam és teljes biztonságban vagyok, s puszta ittlétem kezeskedik Konstantinápoly biztonságáért. Ő sohasem merne háborút indítani, amíg én itt vagyok és életben vagyok. Ezért hitványság és szemérmetlenség, hogy a görögök ilyen rosszul bánnak velem.

– Hát akkor isten veled! – köszöntem el. – Csak látni akartalak. Láttalak, és elmondhatom, hogy benned nincs meg sem az akarat, sem a bátorság, hogy szerencsét próbálj.

Ő még jobban nevetett, és felkiáltott: – Pontosan így van! Ezt meséld el neki, és kérd fel, hogy fizesse meg, amivel nekem tartozik. Nem, ingerléssel csak egy ostobább embert csalhatsz kelepcébe, de engem nem.

Így a saját szememmel győződtem meg róla, hogy még Orhán sem hitte el, hogy Mohamed veszélyessé válhat Konstantinápoly számára. Eszembe jutott Mohamed esküje, és megint kétkedni kezdtem. Mi okom volt az aggodalomra és arra, hogy kísérteteket lássak fényes nappal, ha egyszer nálam bölcsebb és ravaszabb emberek, minden politikai cselszövést ismerő férfiak másként értékelik a dolgokat, mint én? De a szívemben nyugtalanság lappangott. Ezért a visszavezető úton a Blachernai palotához lovagoltam, és a császári őrök készségesen beengedtek, mivel a ruhám alapján töröknek néztek. Phrantzész után kezdtem tudakozódni, s miután jelentették neki, hogy Mohamed szultán keresztény kutyagondozója szeretne beszélni vele, késedelem nélkül fogadott, a legnagyobb és a legkifinomultabb udvariasságot tanúsítva irántam. Tizenöt év alatt nagyon megöregedett, arcát mély barázdák szabdalták, és lefogyott, mintha valamilyen belső kórságban szenvedett volna. Tapasztalt udvaronctekintete ismerősnek találta az arcomat, noha azonnal nem emlékezett rá, hol és mikor találkoztunk. Miután emlékeztettem hajóutunkra Krétától Konstantinápolyig, felragyogott az arca és megölelt, de aztán megdöbbent és gyanakodva nézegette török öltözékemet. Elmondtam, hogy Cesarini bíboros szolgálatában álltam mint a titkára, és a várnai csatában a törökök rabszolgája lettem. Mialatt beszéltem, ő egyre zavartabbnak tűnt, és végül így szólt:

– Sajnos a legjobb akarattal sem segíthetek rajtad. A jelenlegi körülmények között a legkisebb okot sem merjük szolgáltatni a szultánnak az elégedetlenségre. Egy egyezmény arra kötelez bennünket, hogy szolgáltassuk vissza a szökött rabszolgákat. És magad is beláthatod, hogy az udvarban betöltött méltóságom miatt mindenkinek szálka vagyok a szemében. Semmiképpen sem tehetem ki magamat kellemetlenségeknek, még a régi barátság kedvéért sem. Inkább Galatában próbálkozz. Ott megfordulnak talján és spanyol hajóskapitányok, akik olykor hajlandók az elkobozás veszélyének és a nagy bírságoknak kitenni a hajójukat, ha jó árat kapnak érte. Van pénzed?

Azt feleltem, hogy a szultán kegyeit élvezve van elég pénzem szerény szükségleteimre, de ő teljesen félreértette a szavaimat. Jószívű ember volt, a két kezét zavartan egymáshoz dörgölte, és kényszeredetten így szólt: – Ha valóban bajban vagy, kölcsönözhetek neked valami méltányos összeget. De figyelmeztetlek, hogy azok a galatai kalózok és kalandorok elszedhetik a pénzedet, és jutalom ellenében átadhatnak a szultánnak vagy más országokban adhatnak el rabszolgának.

– Meghat a barátságod, kegyelmes Phrantzész úr – mondtam. – De egyáltalán nem szöktem meg a szultán rabságából, és talán nem is tervezek szökést. Miután kiválasztottam az utamat, Isten rendelt az ő rabszolgájának, és nem kívánok lázadozni Isten akarata ellen.

Ő kissé távolabb húzódott tőlem, gyanakodva méregetett, és szórakozottan, mint akinek másutt jár az esze, így szólt: – Krisztus és a szent Istenanya áldjon meg és óvjon téged a jámborságodért. Mindannyiunknak ott kell imádnunk Istent, ahova Ő állított bennünket. De hát akkor mi dolgod van velem?

– Ismerem uramat, Mohamedet – feleltem. – Heves természete, nyugtalansága és kíméletlensége aggodalommal tölt el Konstantinápoly jövőjét illetően. Ez az új Róma az egész kereszténység szent városa. Keresztény hitünk itt találkozott Görögország bölcsességével, és a tudósok itt aggatták Krisztusra a misztikus tudás szellős és csillogó öltözékét. Nem szeretném, ha a béke hazug biztosítékaitól és hamis esküvésektől csábítva Konstantinápoly és a császárod a vesztébe rohanna.

De Phrantzész csak még jobban zavarba jött, az ajtóhoz ment, hogy kikukucskáljon, és nyugtalanul tekintett maga körül, mint aki attól tart, hogy kihallgatják. Kezét kérlelőn a karomra tette, és fennhangon így szólt: – Nem értem, mit akarsz mondani. A szultánod és a császárom között a lehető legjobb baráti viszony áll fenn, és nem szeretnénk alaptalan gyanakvással megbántani a szultánt. Ő indulatos és gyanakvó természetű, és könnyen haragra gerjed, mint minden ifjú. Ám világosan kifejezésre juttatta, hogy bánja a féktelen szavakat, amelyeket olykor okkal vagy ok nélkül mondott a görögökről, és kijelentette, hogy a világon épp elég meghódítandó terület akad, nem szükséges neki a barátai városára áhítoznia. Ezért császárom határozottan a kölcsönös bizalom és a béke politikáját választotta, és az udvar meg az egyház is felsorakozott ennek támogatására. Hasonlóképpen Konstantinápoly egész népe, az előkelőségek és az alacsonyabb rendűek is, a csapszékek fiatal söpredékének a kivételével, amelynek nincs semmi vesztenivalója és amely éppen ezért részeg fejjel badarságokat fecseg összevissza a mi vesztünkre. De az ilyesféle zagyvaságokat egyetlen értelmes embernek sem illik meghallgatnia. Ezért megtagadom, hogy hallgassalak.

Amikor észrevette, hogy elkedvtelenedem, békítően hozzáfűzte: – Hiszen nem is ismerlek téged, és nem lehetek meggyőződve szándékaid őszinteségéről. A szultánod környezetében is vannak szilaj ifjak, akik szívesen kihasználnának bármilyen jelentéktelen összezördülést, hogy türelmetlen urukat háborúra biztassák. Ám beszélj akár az angyalok nyelvén, akkor sem hagyjuk magunkat olyasmire csábítani, amit a szultán részünkről a bizalmatlanság vagy az ellenségeskedés jelének értelmezhetne.

– Ebben az esetben semmi mondanivalóm sincs – jegyeztem meg. – Valamennyien békét kívánunk, és a magam számára az lenne a legnagyobb öröm, ha szívem nyugtalansága indokolatlannak bizonyulna. De mégis azt hiszem, hogy a szultán sem veheti rossz néven, ha kijavíttatjátok és vízre bocsátható állapotba hozzátok azokat a hajóitokat, amelyek a kikötőben korhadoznak, és ha kissé tataroznátok falaitok bástyáit, még mielőtt a vénségtől összeomlanának.

Ő megkönnyebbült, hogy az egész vitatkozást befejeztem, és élénk csevegésbe kezdett: – Az isten szerelmére, nem is sejted, milyen sokba kerül egyetlen hadihajó felszerelése! Aztán meg a várnai csata előtt Johannész császár az állam minden pénzét a külső falak tatarozására és újjáépítésére, meg a sáncárok kiásására és a hozzá tartozó víztárolók kitisztítására költötte. De mi hasznunk belőle? Az ő cimborálása a nyugati országokkal meg az a végzetes uniós egyezmény csak a széthúzásra szoktatta népünket, és elrontotta jó viszonyunkat a törökökkel. Magad is tudod, mi történt Várnában, s történjék is bármi, ezt az adósságot törlesztjük.

Rám pillantott, hangnemet váltott, és kérkedni kezdett: – Ezenkívül a tatarozások után a falaink kiváló állapotban vannak, és nem is vagyunk egészen szegények. Jövő tavasszal hajóra szállok, hogy Grúzia fejedelmének a leányát hozzam el Bizánc baszilisszájául. Sejtheted, hogy ebből milyen előnyök származnak, ha egészen bizalmasan elárulom neked, hogy a fejedelem pusztán közvetítési ajándékként négy véggel ígért a legfinomabb selyemből, ami már ott is ötszáz aranyba kerül végenként. Ezenkívül a grúzok jobb keresztények, mint a hatalomra sóvárgó latinok, és olyan katonák, hogy láttam ott egy férfiút, aki a kardjával könnyedén kettévágott egy ökröt. Ha bennünket valamilyen veszély fenyegetne, elég fegyverest kapnánk Grúziából a falaink védelmére, noha soha többé semmilyen veszély nem fenyegethet, hiszen az oszmánok védelme alatt élünk, mint az ő barátaik.

Fölösleges lett volna elmondanom, hogy az erődítmény felépítése után a szultán könnyen elsüllyeszt minden hajót, ami a Fekete-tenger felől érkezik, mivel ezt ő maga is tudta. Ezért csupán ennyit mondtam: – A farkas és a bárány barátsága a természet ritka szeszélye.

De ő kifinomult udvaroncként csak mosolygott, és a mosolya kissé dölyfös volt, és helyesbítőn ezt mondta: – Megfeledkezel arról, hogy az ezeréves Bizáncról beszélsz, amely Hispániától Perzsiáig uralta a világot. Inkább a fiatal, türelmetlen farkas és az öreg, tapasztalt oroszlán barátságáról beszélj.

– Fogatlan és a vénségtől vak oroszlán – mondtam. Pergamenszáraz arca enyhén elpirult, de még mindig tudott mosolyogni. – Menj békével – szólt. – Semmilyen sértés, semmilyen provokáció nem csábíthat bennünket meggondolatlan tettekre vagy nyilatkozatokra. Tiszta a lelkiismeretünk, és a tiszta lelkiismeret többet jelent minden falnál és erődítésnél.

Mialatt ő ily szépen és őszintén, ám teljesen elvakultan beszélt, mintha jelenést láttam volna, látásom végtelenné tágult. Egy pillanatra felülről szemléltem egész eddigi életemet, a világ eseményeit és az emberek kicsiny voltát, s mindezekben az eseményekben a test erejét. Sírgödör volt a világ, és a sír világában csak a dúvad meg a féreg törvénye uralkodott, semmi más nem létezett, úgyhogy a sír világa fölött csak olyan ember uralkodhatott, aki a dúvad meg a féreg törvényeit vallotta és semmi mást. Mohamednek bizonyára megvolt a maga látomása, mivel arra született és nevelkedett és gyakorolta magát, hogy a sír világa fölött uralkodjék, és ennél többre nem tartott igényt. Ezért neki a természet kényszeréből diadalmaskodnia kellett, ahogyan a legerősebb és a legravaszabb állat is legyőzi a többieket. De engem eltávolított tőle az a körülmény, hogy nem értettem meg, milyen örömet vagy elégedettséget jelenthetett neki a halál világában aratott diadal.

– Phrantzész – mondtam –, a halál világában csak a halál fegyvereivel lehet harcolni, és ebben a harcban nincsenek győztesek, csupán vesztesek vannak. Az az egyetlen eszköz, hogy mondjunk le mindenről, hogy forduljunk el, és ne fejtsünk ki ellenállást a gonosszal szemben. A halál világában nincs különbség jó és rossz között, hanem minden rossz. Más út nincs, mint a teljes lemondás útja, de önerejéből egyetlen ember sem válhat szentté.

Ő megértőn bólintott, és így szólt: – Amíg élet van, addig remény is van. Ne engedjük át magunkat a reménytelenség hatalmának. Az bűn.

Így beszéltünk, mintha két külön világból valók lettünk volna, és egyáltalán nem értettük meg egymást. Vagy látomásom hatalmában én talán megértettem őt és bánkódtam miatta, de ő nem értett meg engem. Mégis tovább próbálkoztam: – Csak a reménytelenségből fakadhat élet. A reménytelenségben van Isten. A legmélyebb, a legszörnyűbb, a legfeneketlenebb reménytelenségért kell imádkoznom, hogy rátaláljak Istenre. Ezt csak most értem meg, és köszönetet mondok neked, hogy erre megtanítottál.

Könnyes szemmel megfordultam, hogy utamra menjek, de ő sietett engesztelőn megérinteni kezével a karomat, nyugtalan szemmel nézett rám, és ezt mondta: – A szorongás korában élünk, ez így megy évről évre. Fiatalon könnyű gúnyosan mosolyogni és semmiben sem hinni, verssorok szépségével, karénekkel és elmés filozófiával vigasztalódni. De amikor az életkor és a szorongás növekszik, és törökök zárnak körbe bennünket, a félelem halálbiztosan Istenhez hajt bennünket, úgyhogy az egész kereszténységben nem találhatsz olyan várost, amelyben izzóbb hit lenne, mint Konstantinápolyban ezekben az időkben. A gyermekek jövendőt mondanak, a nők eleven szemükkel látják Krisztust a maga fényességében, és a szerzetesek szent révületben prédikálnak, megtérítve a közönyösöket meg a hitetleneket. Mindezek közepette még a legfelvilágosultabb és leginkább kétkedő elme sem maradhat hideg. Sokan vagyunk férfiak, akik azelőtt csak az ajkunkkal hittünk, de most összegyűlünk, bevalljuk a bűneinket, és útmutatásért imádkozunk a nehéz államügyekben is. El sem tudod képzelni, milyen kimondhatatlanul vigasztaló békesség lesz úrrá a szívünkön, amikor a diplomáciai iskolázottság és a megfontolt számítások helyett bizalommal Krisztusnak engedheted át a döntést. Ezért a szorongás és a félelem korában talán boldogabb vagyok, mint a kétkedés napjaiban, amikor még nem ismertem a félelmet. Nem, Isten nem engedheti meg Konstantinápoly összeomlását, ebben feltétlenül hiszek, és ez a hitem nem szégyenülhet meg, mert akkor maga Isten kerülne szégyenbe.

Nem akartam hinni a fülemnek. – Tehát Konstantinápolyt istenként imádod? – kérdeztem. – Te, a gondolkodó, a filozófiában jártas férfiú, az életedet, a vagyonodat, a barátaidat, a városodat nem tudod különválasztani Istentől?

Ő csak szánakozva rázta a fejét, és ezt mondta: – Te latin vagy, és sohasem fogsz megérteni bennünket, görögöket. Fölösleges újrakezdenünk a vitát Isten szubsztanciájáról.

Tehát barátságban váltunk el, de nem értettük meg egymást. Leverten bandukoltam át a nyári lombos kerteken, és láttam, hogy a beomlott szökőkutakban megnyálkásodott a víz. Az őrök, akik tisztelettel adóztak török öltözékemnek, elővezették a lovamat, és a drinápolyi kapuhoz lovagoltam. Volt még időm. Ezért senkitől sem akadályozva felmentem a lépcsőn a toronyba, végigsétáltam a belső fal ormán, és láttam hatalmas, bevehetetlen bástyáival az öreg falat, amely víztől vízig húzódott, ameddig csak ellátott a szemem. Ezt falaival és alacsonyabb bástyáival egy újabb erődítés védelmezte. De a falban repedések voltak, amelyekben bokrok vertek gyökeret. A hatalmas sáncárokban itt-ott állt a víz, de a legnagyobb része száraz volt, s ott az őrség katonái kis veteményes kerteket létesítettek. A bástyákon kis rézágyúk és farönkökre erősített tűzcsövek voltak. Az őrök felálltak, és tisztelettudóan köszöntöttek, amint elsétáltam mellettük. Minden idők erődítési tudományának leghatalmasabb erőfitogtatása ezen a forró nyári délutánon a legszomorúbb béke korszakát élte. Hosszú fű verte fel a nagy fal ormát, és kecskék meg szamarak legelésztek rajta. De az egész látszólagos béke és lanyhaság ellenére is éreztem, hogy ezek a falak mérhetetlenül nagy erőt képviselnek. Most aludtak, de hirtelen felébredhettek, hogy tüzet, köveket, dárdákat és nyílvesszőket okádjanak, és a leghosszabb ostromlétrák is csak szalmaszálaknak tűnhettek, ha ezeknek a falaknak a szédítő magasságához támasztották őket. Ezeréves birodalom ereje és tapasztalatai szunnyadtak a lábam alatt. Miután néhány ezüstpénzt adtam az őröknek, leereszkedtem a falról, és a kapunál már várt rám a két eunuch. Az orcájuk kipirult, hangosan beszéltek, és nyilván ittak, bár erősen illatozó édességet rágcsálva igyekeztek ezt eltitkolni. Jártak a rabszolgapiacon is, és mesélték, sok szép leányt láttak, bár véleményük szerint túlságosan magas volt az áruk. Álmélkodtak a görögök szegénységén is, mivel a különböző országokból ideszállított rabszolgákon kívül a város saját lakosai is kimentek alkudozni a rabszolga-kereskedőkkel, hogy a gyermekeiket eladják rabszolgáknak. Miközben beszéltek, egymás közt nevetgéltek, és olyan pillantásokat vetettek rám, mintha valamilyen titokzatos dolog mulattatta volna őket. Míg megkerültük az Aranyszarvat, s az édesvizű tócsákon átgázolva a dombokon keresztül visszalovagoltunk a Boszporusz partjára, mégis sikerült kijózanodniuk, és ismét hallgatásba burkolóztak.

Miután a lovakat a hajcsárokra bíztuk, még az esti ima előtt időben a táborba értünk. Az imádság után kihallgatásra mentem Mohamed szultánhoz. Hosszasan megvárakoztatott. A csillagok kigyúltak, az ég sötétkékre váltott, és a vizek fölött eljutott a fülembe a súlyos evezők hangja, miután a tábor zajai elcsendesedtek. Végre Mohamed a színe elé hívatott. Megfürdött és könnyű, drága ruhába öltözött. A sátor függönyei mögül a zenészek halk zeneszóval szórakoztatták. Elmondtam neki, hogy találkoztam Orbánnal, s azt is, hogy ő mit mondott nekem. Puha vánkosain heverészve szórakozottan hallgatott, két kezét a feje alá téve, sárgás szemét álmodozón félig behunyva. – Ülj mellém – mondta, mintha el akart volna csábítani, noha túl öreg és szakállas voltam ahhoz, hogy elcsábítson.

– Fiatal vagyok – mondta. – Huszonkét éves. Évszázadokkal ezelőtt az ifjú Sándor éppen így heverészett a csillagos éjszakában ugyanennek a víznek a partján. Minden tudományt és minden bűnös szenvedélyt ismert, meghódította a világot, mindkét világrész istenévé nyilváníttatta magát és meghalt, mielőtt álmainak a lángja kihunyt volna. Mondd, te kutyaápoló, Indiát hódítsam meg vagy Európát? Ezen az éjszakán számomra minden könnyű.

– Mindened megvan, amit ember kívánhat – feleltem. – Puszta szavad számtalan ember életét vagy halálát jelenti. Még ha egyre többet kérve fárasztanád is a szívedet és meg is hódítanád az egész ismert és ismeretlen világot, akkor sem tudnál meghódítani engem. És amikor kihuny majd ifjúságod lángja, meg fog keseredni az örömöd, még akkor is, ha a sátradat a csillagok között vernék fel.

– Igen, igen, te csalfa emlékeztető – mondta. – Milyennek találtad Orhán unokafivéremet? És miért nem hoztad el nekem a fejét, hogy az ezer aranyra rászolgálj? És milyen cselt szőttél Konsztantinosz császár tanácsadójával a Blachernai palotában?

– Előtted semmi sem marad titokban – mondtam, megértve, hogy kémeket küldött utánam, és kimondhatatlan megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, amikor felfogtam, hogy egy pillanat múlva már meghalhatok, és így megszabadulhatok minden gyötrő gondolatomtól. Ösztönösen keresztbe tettem a kezem, és éreztem, hogy mosoly ül ki arcomra. Hosszú ideje nem tudtam mosolyogni. Ő az arcomat kémlelte, és csalódottan felsóhajtott: – Te aztán bolond ember vagy, a legbolondabb, akivel valaha is találkoztam. Ugyan mi örömöm lenne belőle, ha megölnélek, mikor magad vágysz a halálra? Csak a gondolatmenetedet nem értem. Mit gondoltál, mi hasznod lehet a figyelmeztetéseidből, és tényleg azt képzelted, hogy befolyásolhatod az események menetét, ha egyszer sorjázni kezdtek? Nálam az akarat és a kezdeményezés, ezért csak én uralkodom az események fölött, s az események uralkodnak a többieken. Bármit tegyél is, te is csak az én céljaimat szolgálod, mert az események uralkodnak fölötted, és nem te uralkodsz az események fölött.

Szomorúság fogott el, amikor rájöttem, hogy szándékában sincs megbüntetni engem. Elmondtam hát neki, mit gondolok Orhán hercegről meg hogy a görögök milyen politikát választottak Phrantzésszel együtt. Végül ezt mondtam: – Most már belátom, hogy tévedtem, amikor a halál világának az ügyeibe próbáltam beleavatkozni. Ezt akkor értettem meg, amikor Phrantzésszel beszéltem, s még jobban megértem most, amint dúvad szemedet nézem. Amikor hatni akarok az eseményekre, csak az események rabszolgájává szegődöm, elkötelezem magam és elvesztem a szabadságomat, ahogyan te is elkötelezted magadat, s amikor a halál világához kötötted magadat, elvesztetted a szabadságodat, miként bárki más.

Ő megdöbbenésében felpattant ültéből, s így kiáltott: – Tévedsz, kedves kutyagondozóm. Amikor az akaratommal uralkodom az eseményeken, az események fölé emelkedem, szabadabban, mint bármelyik más ember. Csak az enyém a választás, és mindenki másnak engem kell követnie. Neked is engem kell követned, és a parancsaimat teljesítve te is a rabszolgámnak kötelezed el magadat.

– Miért ne engedelmeskednék neked – feleltem –, hiszen minden jelentéktelen, amit teszel, míg én el nem kötelezem irántuk magamat. De honnan tudod, hogy választási szabadságod nem csak képzelgés-e, s te elkerülhetetlenül követed az eseményeket, amelyek sorát már előtted megszabták? Vagy ha ezt nem hiszed, akkor honnan tudod, hogy a tudtodon kívül nem a csillagok gondolatai irányítják a te gondolataidat, megkötve a te akaratodat?

Ő rövid töprengés után így szólt: – Semmi kifogásom sincs ellene, hogy a csillagok gondolatait gondoljam, ha egyszer uralom és az akaratommal a hatalmamba kerítem mindazt, ami ezen a világon történik. A szabadságomat nem köti meg semmilyen hit, előítélet, vágy, félelem vagy remény, és előttem semmi sem szent, csak a saját akaratom és céljaim. Ez tesz engem a világ urává, és amikor uralkodom, én vagyok a legszabadabb ember a világon. Az egyetlen szabad ember.

– Szabadságod a dúvad szabadsága – feleltem.

Ő elgondolkodott és bólintott: – Pontosan így van. Szabadságom a dúvad szabadsága.

– Az én szabadságom nagyobb a te szabadságodnál – mondtam. – Ez Isten szabadsága, mert engem semmi más nem köt, csak a bennem lévő Isten.

– Még egy szót és felvágatom a hasadat és kikotrom a koponyádat kíváncsiságomban – nevetett fel bosszúsan –, hogy megtaláljam ezt a szabadságodat meg ezt az Istent, akiről beszélsz.

– Könyörületes tett lenne – mondtam. – Szabadságom szenvedés és gyötrelem, és Isten nagyobb fájdalmat okoz nekem bármely testi fájdalomnál. Szenvedésemet és kínomat mégsem cserélném el a te szabadságodra és örömödre, noha nem éreztem örömet sem ifjúságomban, sem férfi létem napjaiban, mert számomra az öröm is szenvedés volt.

Az illatozó lámpa fényében ő engem nézett arányló szemével, drága ruhájában, fiatalon és szépen, enyhén megcsóválta a fejét, és így szólt: – Nagy Sándor a tanítómesterével, Arisztotelésszel furcsa állatokat, növényeket és a természet minden szeszélyét összegyűjtötte. Én embereket gyűjtök a mulattatásomra, különböző színű leányokat és fiúkat, minden országból a legszebbeket. Van egy olyan hosszú szakállú aggastyánom, akinek a dereka köré kell tekernie a szakállát. Van egy olyan férfi, akinek mindkét lábán hat ujja van. De a legritkább természeti szeszély te vagy számomra, kutyagondozóm. Igazi kincs vagy számomra, mert ráérő pillanataimban rajtad próbálhatok ki mindent, ami az eszembe jut.

– Mindkettőnket köt az ember tartozása, és ezt nem tudjuk leróni. De kétféle ember van, építők és dervisek. Az építők önmagukon kívül találják meg a céljukat. Ezért egy és ugyanazon dolog az építés meg a rombolás. A dervisek a saját bensőjükben keresik a céljukat, egyesek úgy, hogy tudással és filozófiával gyarapítják magukat, mígnem alaktalanná híznak, mások egyre csak rostálják magukat, egészen az üresség határáig. Te építő vagy, én dervis vagyok, de az ember tartozásától egyikünk sem szabadul meg.

Ő ujjai hegyével kereszt irányban könnyedén végigsimította a nyakamat, s így szólt: – Ó, ne vígy engem a kísértésbe!

Két nappal később Orbán ágyúöntő eljött a városból, és a szultán színe elé kéredzkedett. Felvitték az építők közé a magasra emelt fal ormára, s ő tátott szájjal nézte a szultánt, aki köntösének ujját feltűrve állt, s mészporos arcán veríték vájt barázdákat. A kövek dübörgése és az építők lármája meg a kőművesek nyögései közepette kiabálva beszéltek egymással. Mohamed szultán a Boszporuszra és átellenben az ázsiai parton emelkedő erődítményre mutatott, és azt kérdezte, hiszi-e Orbán, hogy tud akkora ágyúkat önteni, hogy azok lövedékei a legnagyobb hajót is elsüllyesszék, amely engedély nélkül próbálna elhajózni az épülő erődítmény mellett. Orbán a fejét vakargatta, alkudozni próbált, és azt felelte, hogy ez a béren múlik. A szultán megkérdezte, mekkora bért akar, Orbán pedig hosszas tétovázás után ígéretet tett, hogy megpróbálkozik vele, ha a szultán a kétszeresét fizeti annak a bérnek, amit a görögöktől kap.

– De nem szabad felakasztanod sem lenyakaztatnod engem, ha nem sikerül – sietett hozzátenni. – Öntök én ágyúkat akkorákat, amekkorákat csak akarsz, ha van elég pénzed fémre, sőt megöntöm a legnagyobb ágyút is, amit valaha öntöttek ezen a világon. De nem kezeskedem érte, hogy messzire repül a lövedék és milyen pontosan talál célba, mert ezt csak kipróbálással lehet utólag tisztázni, és ebbe a dologba nem akarok belekeveredni. Az ágyúval veszélyesebb lőni, mint ágyút önteni, bár természetesen az öntésnél is nagy veszedelem forog fenn, ha az ember nem érti a mesterségét. De az ágyúimmal olyan szörnyű dörgést és füstöt biztosítok, hogy attól még a legnagyobb hajó is megretten és kiköt. Mint nagy hadvezér, bizonyára tudod, hogy ágyúzáskor a borzadály és a felhők rengése nagyobb annál a tényleges kárnál, amit az ágyú okoz.

A szultánt elfogta a türelmetlenség, és így szólt: – A Prófétára, a Koránra és a szent angyalokra esküszöm, hogy nem köttetlek fel és nem is nyakaztatlak le, még akkor sem, ha a munkád eredménye csak vasmedve lenne. Még kétszer annyi bért kapsz, mint amennyit kérsz, és ezenkívül minden sikerült ágyúért a lövedék súlyának megfelelő külön jutalmat. Agyúfémet már beszereztettem, és a galatai genovaiak még annyit szállítanak, amennyire csak szükséged van. Kapsz téglát meg faszenet, és száz, ötszáz vagy ezer rabszolgát, amennyit csak akarsz, ha munkához látsz és nem késlekedsz.

Orbán gyanakodva nézett rá, zavartan vonogatta szögletes vállát, és ezt mondta: – Tudod-e, hogy miket beszélsz? Nem lenne jobb talán aludni egyet rá vagy legalábbis enni, mielőtt olyan szörnyű összegekkel dobálóznál, hogy még a gondolatától is elborzadok.

De a szultán türelmetlenül megbökte az öklével, hogy menjen már, és utasította a kincstárnokát, hogy fizessen ki neki ezer ezüst előleget. Miután Orbán erősen kétkedve távozott, Mohamed haragosan nézett utána, és így szólt: – Ez az ember lassú és ostoba, de semmi sem gátol engem abban, hogy karóba húzassam, ha csalódást okoz nekem.

Miután a zsák ezüstöt az ölébe vette, Orbán szemlátomást felélénkült, kezdett figyelmesen szemlélődni, és ezt mondta: – Amit az apa megtakarít, a fia eltékozolja, de lássuk, meddig futja az erszényéből. A fukar görögök többször is megmértek minden font fémet, és minden garasról több nyugtatványt kellett íratni nekik, és a rabszolgák élelmezési elszámolásából mindig perpatvar keletkezett. De most úri módon élünk. Ha neki sietős a dolga, én is tudom kapkodni a lábam és szórni az ő pénzét, mert a sietség mindig többe kerül, mint a higgadt megfontolás.

A szállítási nehézségek elkerülésére az erődítmény közelében a száraz déli domboldalt választotta öntödéjének helyéül, és kezdett parancsokat osztogatni, amelyek azt mutatták, hogy járatos a mesterségében. Már az első öntőformájának a megtöltéséhez olyan sok viaszra volt szüksége, hogy Galatában egyből felszökött a viasz ára, és talján, görög meg zsidó kereskedők kezdtek rajzani körülötte, felajánlva a szolgálataikat, mivel nyereséget szimatoltak. És ha egyszer munkához látott, Orbán nem kímélte magát, sem a többieket, hanem éjjel-nappal dolgozott, és csak a szultán kifejezett parancsára volt hajlandó tiszteletben tartani a törökök imaperceit, miután a dervisek panaszkodtak rá. Építkezési területén kötéldarabbal a kezében járkált, megadva a ritmust a rabszolgáknak, de minden szokással ellentétben húst is követelt az élelmezésükre, úgyhogy a rabszolgák kedvelték. Amikor a kemencéit rakták, saját kezűleg választott ki minden téglát, hogy hibátlanok legyenek, és maga keverte az agyagot az öntőformáihoz. Neki nem felelt meg az ágyúfém, amit készen kikeverve kapott a szultántól, hanem ő maga akarta összekeverni a tiszta rezet meg az ónt, hogy a lehető legszívósabb fémet nyerje. Más anyagokat is beszerzett az ágyúfémhez, de a keverést szakmai titokként magának őrizte meg. És vadászokat is küldött, hogy kígyókat gyűjtsenek az Ázsia felőli dombokról, azt állítva, hogy minden húszfontnyi fémhez egy kígyó vérére van szüksége. Ezek miatt a titkos ismeretei miatt jobban tisztelték a törökök, mint minden más tudásáért.

Az erődítménynél ugyanolyan szilaj ütemben folyt a munka a felhőtlen nyári napok izzó hőségében is. A föld kiszáradt, mintha felperzselték volna, és a lovak meg a szamarak hajcsárainak egyre távolabb kellett legelőt keresniük. A tábor területe ekképpen nőttön-nőtt. Közeledett az aratás ideje, de a janicsárok a lakossággal teljes egyetértésben őrizték a görögök vetéseit, a szultán parancsára megakadályozván, hogy a lovak letiporják. Konsztantinosz a maga részéről naponta a saját konyhájáról küldött ételt a szultánnak s a nagyvezírnek, és hagyta, hogy a görögök élelmiszereket árusítsanak a táborban, nehogy a törökök csábítást érezzenek a görög vidék kifosztására.

A félig kész bástyák már fenyegetőn magaslottak a húsz láb széles falak szögletében, amikor Mohamed ezekkel a szavakkal fordult hozzám: – Az erődítményem már kibírna egy ostromot, és kezdődik a görögök aratása. – Szavai semmit sem jelentettek, de a kezében méztől ragadós édességet tartott, s rám pillantva hagyta, hogy egy csepp méz a poros földre hulljék. Nyomban egész légyfelhő vette körül.

A következő napon nagy zűrzavar támadt a táborban, és azt mesélték, hogy a görögök megtámadván a pásztorokat egyet meg is öltek közülük. Társai végighordozták a táboron a véres testet, panaszos kiáltásokat hallatva. Valamely félreértés vagy hanyagság folytán a kerteknél és a mezőkön nem történt meg a janicsárok őrségváltása, és a ménes letiporta a gabonaföldet. A görögök ütlegelték a lovakat, amiben a hajcsárok igyekeztek megakadályozni őket, és az így támadt csetepatéban azt a fiatal hajcsárt egy kővel fejbe verték. Mohamed éppen azon a napon vitette át magát a Boszporuszon az ázsiai partra, és este sem tért vissza. A táborban egész éjszaka suttogás és mozgás volt, s itt-ott kisebb csoportokban fegyveres férfiak surrantak ki a táborból, hogy lesbe álljanak a görögök szántóföldjeinél. Amikor jöttek a görögök sarlóval, hogy levágják a gabonát, rájuk vetették magukat, és negyven férfit megöltek közülük. A csetepatéban néhány török is életét vesztette.

Mohamed nappal tért vissza kirándulásáról aranydíszes evezős csónakján, baldachinja alatt szórakozottan a hűs vízbe lógatva a kezét. A vezírek, elsőként Halil, elébe futottak a partra a szakállukat tépdesve, de a janicsáraga és a hajcsáruk elöljárója is követte őket, bosszúért kiáltozva a görögökre. Miután meghallgatta ellentmondó beszámolóikat, a szultán a legnagyobb megdöbbenést mutatta, nyomban erős janicsáralakulatokat rendelt ki a tábor őrzésére, és sietett igazságot szolgáltatni.

– A csalárd és ellenséges érzületű görögök a hibásak – mondta indulatosan. – A kárról senki sem tehet, de ahelyett hogy a színem elé járultak volna panaszt emelni, és kárpótlást kérni letiport szántóföldeikért, vérszomjas természetüket elárulva saját kezűleg akartak igazságot szolgáltatni, és szörnyűmód megöltek egy ártatlan embert. Nem vádolhatom a társait, hogy bosszút akartak állni érette, hanem megértem igazságos érzéseiket. Negyven hitetlen élete valójában kis ár egy igazhitű életéért. De mint uralkodónak meg kell büntetnem titeket, amiért felfordulást okoztatok. Ezért megparancsolom, hogy mindenki, aki részt vett a csetepatéban, mondjon el egymás után három szúrát. A görögök császárától azonban teljes jóvátételt akarok követelni a hajcsárom életéért, és biztosítékokat, hogy ettől kezdve féken tartja vérszomjas alattvalóit.

De mégsem kellett magának beleavatkoznia az események folyásába, mert a kő már akadálytalanul gördült tovább. A falvakból elmenekült görögök a városba futottak, hogy a vérfürdőről beszámoljanak, és ott heves felháborodás támadt a könnyen indulatba jövő görögök között. A törökök eddigi békés magatartása több szájaskodót megtévesztett, és alábecsülték a törökök erejét, a legharciasabbak meg a legbátrabbak pedig, miként Konsztantinosz császár is, kezdettől fogva erőszakkal szerették volna megakadályozni az erődítmény építését. A csapszékekben és a kikötői semmittevők közt felbőszült szerzetesek kezdtek bosszút prédikálni a törökökre, és a város kapuin hamarosan ezerfős fegyveres, lázongó férficsapat hömpölygött kifelé, akik közül többen ittasak voltak. Teljesen céltalan és véletlen azért mégsem volt ez az esztelen próbálkozás, bár később nem sikerült tisztázni, kik terveitek ki és kik vezették, mert valamennyien odavesztek. Nyilván azt hitték, hogy rajtaütéssel benyomulhatnak a táborba és felgyújthatják. Legalábbis Orbán ágyúöntödéjében nagy károkat okozhattak volna, úgyhogy egy hónapi munka ment volna veszendőbe, és talán tönkrement volna az éppen olvadó, nagy mennyiségű fém is.

De nem jutottak el a táborig, noha sikerült félreszorítaniuk az útjukból a janicsárok előretolt őrszemeit. A kirobbant tusakodásban a janicsárok kardjukkal a legtöbbjüket könnyen lekaszabolták, a megfutamodókat pedig az utánuk lovagló szpáhik a szultán parancsára könyörtelenül megölték. Miután a tábor védelmét megerősítette, a szultán kivezényelte a lovasságot, hogy a falvakból meg a szántóföldekről űzzék el a görögöket, és az erőszakos támadás megtorlásául gyújtsák fel a házaikat.

Éjszaka a város körül mindenütt tüzek lángoltak, és a rémült parasztok jószágukkal meg a gabonarakományukkal a városba hajtottak. A városban és környékén teljes volt a zűrzavar, és teljes bizonyossággal senki sem tudta, valójában mi is történik.

Reggel Mohamed szultán mintha új ember lett volna. Az imától felállva felkapta a fejét, a szeme izzott és sárgás arca elsötétült a vértolulástól. Mintha a türelmetlenségtől aludni nem tudván egész éjjel csak bort ivott volna. Keményen munkába küldte az építőket meg a kőműveseket, a tábor őrzésére hadrendbe állíttatta a janicsárokat, összehívta a dívánt, és megparancsolta, hogy vezessék elő a paripákat, hogy a vezírek tanácskozását lóháton tartsák meg. Ennek hallatára a janicsárok lelkes kiáltozásba kezdtek: – Allah! Allah! – De az öreg tanácsadók mind és Murad szultán egykori barátai elkomorultak, Halil nagyvezír pedig a köntöse szélét fogva járult Mohamed elé, kérlelve, hogy türtőztesse magát. Az oszmánok szokása szerint a lóháton tartott díván azt jelentette, hogy háborúról és békéről fognak tanácskozni.

Amikor a lovakat elővezették, a többi vezír és parancsnok és a kincstár elöljárói a szultán és Halil körül gyülekeztek. Halil ezt mondta: – Megesküdtél a békére, és a görögök császára nem vétkes ebben a zavargásban. Emlékezz rá, hogy a görögök atyád barátai, és ne feledkezz meg róla, hogy egyetlen elhamarkodott döntés arra kényszerítheti a görögöket, hogy újra a latinokhoz forduljanak segítségért. Birodalmad nem bírja ki a kereszténység teljes súlyát, és a falaikon belül nem árthatsz a görögöknek. Nincs értelme a hadiállapotnak, s csak a kereskedelmet meg a baráti viszonyt teszi tönkre. Tartózkodj tehát bármely döntéstől, amíg a görög császár, a barátunk nem küld hozzád tárgyaló küldöttséget, hogy bocsánatot kérjen az alattvalói által okozott kellemetlen esemény miatt.

Halk hangon beszélt, de Mohamed lovaglópálcájával hevesen dörgölte a térdét, és nagy hangon felkiáltott: – Ezt az egészet sokszor hallottam már. A szakálladra mondom, szemlátomást jobban kedveled a görögöket, mint az oszmánokat, jobban szereted a hitetlen kutyákat, mint Allahnak és prófétájának, Mohamednek a sugárzó dicsőségét. A görögök békeakaratát leleplezte tegnap a tábor ellen indított váratlan támadásuk, hajcsáraim megöléséről és lovaim bántalmazásáról nem is beszélve. A görögök császára a keresztények politikáját folytatja, ami szerint a jobb kéznek nem kell tudnia, mit tesz a bal. Ezt bizonyítja a támadás pontosan kitervelt időpontja, amikor éppen ágyúkat kezdtem önteni, és amikor az erődítményem még nincs védhető állapotban. De Allah a legjobb védelmező, és Ő szégyent hozott a görögök cselszövéseire.

Miközben beszélt, körülnézett, mintha várt volna valamire, és nekem is úgy tűnt, hogy csak azért beszélt ily hosszasan, hogy az időt húzza. De Halil ujjongva mutatott a víz felé, és felkiáltott: – Látod, a császári csónak a parthoz evez, és kétségtelenül a görögök követeit hozza. Meg kell hallgatni őket, mielőtt eredménytelen és veszedelmes háborúba sodornád a birodalmat, ami egy ilyen csekélység miatt pusztulást hozhat az oszmánokra. – A szakállát simogatta, és mosolyogva nézett körül. – Hát nincs igazam? – kérdezte.

Több aggastyán buzgón bólogatott, és Halil túlzott önbizalma azt mutatta, hogy még mindig szilárdan bízik abban, hogy a békepárt erősebb a háborús pártnál. De az ifjú Mohamed szája kegyetlen mosolyra húzódott, és színlelt beletörődéssel ezt mondta: – Legyen meg az akaratod, és hallgassuk meg, mi a császár követeinek a mondanivalója.

De amikor a csónak a parthoz evezett, kiderült, hogy csak a Blachernai palota konyhájának a csónakja, amellyel mindennap ételt hoztak a szultán és a nagyvezír asztalára. A csónakból erősen verítékező és a félelemtől szürke arcú eunuch szállt ki, az ölébe vette a súlyos kosarat, és rogyadozó lábbal elindult, hogy a nagyvezír sátra felé vigye, ki akarván kerülni bennünket. A ruházata rendetlen volt és az arcán ütések nyomai látszottak, de az volt a legfurcsább és a leggyanúsabb, hogy a csónak ugyanakkor már fordult is, hogy gyorsan visszaevezzen Galata felé, meg sem várva őt, s a Boszporusz hajlata mögött el is tűnt a szemünk elől.

Az öreg, ravasz Halil szemöldökét összevonva pillantott a szultánra, és félelmében elszürkült az arca. De Mohamed úgy tett, mint aki meglepődött, és így szólt: – Görög barátaid nyilván téged keresnek, Halil, és nem engem. Hívd csak ide, hogy én is lássam, mi dolga van veled a császár küldöttének, mivel kettőtök között bizonyára nincs semmi, amit előlem el akarnál titkolni.

– Erről semmit sem tudok, ez az ember csak a Blachernai konyhájának az eunuchja. De a görögök császára feltehetőleg a jóindulatát tanúsítja azzal, hogy továbbra is a saját konyhájáról küld nekem ételt, ahogyan neked is küldött – felelte Halil.

– A te helyedben, Halil, többé nem kóstolnám meg azt az ételt, amit a görögök küldenek – intette Mohamed.

De a csauszok a karjánál fogva már a szultán és Halil elé vezették az eunuchot. Ő térdre rogyott, és kiejtette az öléből a kosarat, úgyhogy valamennyien láttuk, hogy a kosárban szép zöld levelek közé rakva egy ritka szép hal volt. Az eunuch rémülten Mohamedre pillantva ezekkel a szavakkal fordult Halil felé: – Uram, a baszileusz küldi neked ezt a szép halat a saját konyhájáról, hogy barátságát bizonyítsa neked, és hogy te is a barátságodat bizonyítsd neki.

Mohamed lehajolt, hogy a kopoltyújánál fogva a halat kiemelje a kosárból, de olyan súlyos volt a hal, hogy mind a két kezével meg kellett fognia. Úgy tett, mint aki nagyon megdöbbent, felemelte a halat, hogy mindenki lássa, és felkiáltott: – Allahra, az egy igaz Istenre, ilyen súlyos halat még sohasem fogtam a kezemben!

A halat az egyik kezével a térdén tartva, előhúzta az övéből a tőrét, és felhasította a hal hasát. Csilingelő áradatként a hal hasából több száz bizánci aranypénz gurult egy kupacba a földre. Az eunuch reszketett félelmében, lerítt róla, hogy bűnös, de Halil dadogva védekezett: – A megkövezett sátánra, semmit sem tudok erről!

A szultán megvetően elébe dobta a földre a halat, és így szólt: – Szedd össze, ami a tied, Halil, hiszen megszolgáltad a béredet! Csak beszélj továbbra is szépen és meggyőzően a görögök érdekében.

A fejével intett a csauszoknak, akik a hóna alá nyúlva felemelték az eunuchot, félrevitték, s mielőtt még ellenkezhetett vagy kiálthatott volna karddal a fejét vették. Mohamed szultán hirtelen felpattant a lovára, és dühösen így kiáltott: – Kövessenek azok, akik jobban szeretik az oszmánok dicsőségét, mint a hitetlen görögöket! – A zabláját megrántva megfordította drágán felszerszámozott paripáját és elvágtatott, a díván tagjai pedig gyorsan a paripájukért kiáltottak és követték őt. A megdöbbenéstől dermedten csak Halil maradt még egy pillanatig állva, és kezével a nyakát tapogatta. De aztán vállat vonva így szólt: – Ezt szabad. Uram ravaszabb nálam. – Takarékos emberként mindenesetre utasította a szolgáit, hogy szedjék össze azt a nagy halom pénzt, elővezettette a paripáját, öregemberes körülményeskedéssel felkapaszkodott a hátára, az elnémult és gyanakvó sokaságon át a díván után poroszkált. De oly nagy tiszteletnek örvendett, hogy még a távozása után sem merészelt senki egyetlen rossz szót sem szólni róla, hanem egymásra pillantva minden előkelő férfiú ment a maga dolgára.

A díván tanácskozása nem tartott sokáig. Befejeztével Mohamed szultán indulatos szavakkal megszégyenítő levelet mondott tollba Konsztantinosz császárnak, a béke és a szerződések megszegésével és védtelen törökök aljas legyilkolásával vádolta meg, és bejelentette, hogy ettől kezdve hadban áll vele, és fegyveres erővel védi meg a táborát meg a Boszporusz partján épülő erődítményét. Miközben a levelet mondta tollba, rettenetes dörgés és robaj rázta meg az egész tábort, mert Orbán buzogánnyal kiverte az öntőnyílások ékeit, és a folyékony fém az óriási öntőformába folyt, útjában elégetve a viaszt. Ilyen nagy öntési feladatot eddig még sohasem kíséreltek meg az oszmánok országában. Ezért a szultán kifutott a sátrából, és a levél letisztázását és lepecsételését a nisandzsi gondjaira bízta. A szörnyű dübörgés megrémítette az egész tábort, úgyhogy az erődítmény bástyáin félbeszakadt a munka. Az egyik rabszolga leesett a falról és a nyakát szegte, és egy egész sereg janicsár a földre vetette magát, hogy imádkozzék.

Orbán keze, arca és felsőteste tele volt perzselésekkel meg hólyagokkal, és minden segéde messzire futott a kemencék mellől. De figyelmesebb hallgatózás után, örömében mosolyra derült az arca, s a dübörgéstől még mindig bedugult füllel üvöltve közölte, hogy az öntés nyilvánvalóan sikerült, a forma nem hasadt szét és a kemencén sem keletkeztek repedések. Már csupán három napig kellett várni, amíg a fém kihűl, de ő időközben elő akarta készíteni a következő formát.

A kemence és az egész föld a pokol borzalmas forróságát árasztotta magából, de Mohamed félelem nélkül közelebb lépett, és amint abban a felperzselt pusztaságban álltunk, miközben a legközelebb álló nézők elborzadva még mindig több száz lépésnyire ácsorogtak, az ő arcán félelmetes ujjongást láttam tükröződni, úgyhogy oly szép volt, mint egy bukott angyal. Lábával a földet rugdosva így kiabált: – Te pokol, köpd ki nekem a torkodból a világ legnagyobb ágyúját! Valami újra vágyom, és Allah nevére a villámot is letépem az égről, hogy Konstantinápoly falait ledöntsem.

Amint így, a tömegtől távolabb álltunk, Halil kihasználta az alkalmat, és a megperzselt földön óvatosan közeledett a szultánhoz. Mélyen fejet hajtott, és így szólt: – Uram, megszégyenítettél a díván szeme előtt, és tisztelem a bölcsességedet, de a tulajdon szívedben bizonyára nem gyanakszol rám, hogy áruló lennék.

Rám pillantott, mintha szerette volna, ha távozom, de Mohamed nemtörődöm módon így szólt: – Vele ne törődj, ő csak az én emlékeztetőm. De tagadod, hogy elfogadtál ajándékokat a görögöktől?

– A méltóságom folytán természetesen kaptam ajándékokat a görögöktől – felelte Halil –, hiszen a jobbodra emeltél engem, és senkinek sem illik ajándék nélkül a színem elé járulnia. De készségesen átengedem neked mindazt a pénzt, amit az évek folyamán a görögöktől kaptam, és ennek a többszörösét költöttem a vagyonomból az erődítményed part menti bástyájára, hogy eleget tegyek az akaratodnak. Hiszen a te tulajdonod mindenem, amim van, csupán kölcsön kaptam tőled. Ne gyanakodj hát, hogy a pénz meg az ajándékok miatt beszéltem a görögök mellett. Jussanak eszedbe mindazok a szolgálatok, amiket neked és előtted atyádnak tettem, és lásd be, hogy én csak az oszmán birodalom érdekében beszélek, nehogy fiatalságod meggondolatlanságában romlásba döntsd.

Mohamed annyira felbőszült, hogy az arca felpuffadt, és így ordított: – Nekem hatalmamban áll, hogy akkor kezdjek el és fejezzek be egy háborút, amikor akarom. Tanulj a leckéből, amit ma kaptál tőlem, és ne beszélj többé erről a kérdésről. Különben arra ingerelsz, hogy megragadjam az ősz szakálladat, és lecibáljam a fejed a válladról, és ezért engem vajmi kevesen rónának meg, miután látták, mi történt ma reggel.

De Halil is dühbe gurult, úgyhogy reszketni kezdett a feje. – Az a konyhai csónak tegnap került a kezed közé, és a csauszok egész éjszaka kínozták az eunuchot, hogy alávesse magát az akaratodnak. A pénz, amit bevarrattál a hal hasába, saját kincstáradból származik, és talán még azt a görög halászt is megtalálnám, aki kifogta azt a halat. Engem nem csapsz be és önmagadat sem, s nekem is van fülem, még ha nem hall is meg mindent, de te sem hallasz meg mindent, noha hallani véled.

Mohamed fürkészőn méregette, és bizonyára sejtette, hogy Halil a rangja meg a tapasztalatai jóvoltából még hatalmas erőkkel rendelkezik a törökök körében. Miközben Halil indulatba jött, ő visszanyerte önuralmát, hirtelen nyájasan elmosolyodott, kezét az öreg ember vállára tette, és tréfásan megrázta. – Sohasem feledem el, Halil, az oszmánok országának tett szolgálataidat – mondta kétértelműén. – Ez a tréfa maradjon köztünk, mert rászolgáltál a figyelmeztetésre. Mindenesetre éppen elég tanú bizonyíthatja, hogy nyáron a görögöktől súlyos ezüstedényeket kaptál, hogy szólj az érdekükben. Még nem ismersz eléggé engem, és nem bízol bennem, Halil. Különben azt is tudnád, hogy az oszmánok birodalmának a javát akarom.

Csillogó szemmel, mereven nézte Halilt, szemrehányóan megcsóválta a fejét, és így folytatta: – Bízz bennem, öreg! Talán csak figyelmeztetni akarom a görögöket. Talán mégis meghagyom nekik a békét, ha elegendő biztosítékot adnak, hogy többé nem zavarják az erődítési munkálatokat. Előbb tanítsa meg őket a hadiállapot arra, hogy hol a helyük. Közöld csak velük ezeket a szavaimat, ha akarod, nehogy felbuzduljanak, és meggondolatlan tárgyalásokba kezdjenek a nyugati országokkal, hogy Rómától kapjanak segítséget. Ebben az esetben ők maguk kényszerítenének rá, hogy szétzúzzam őket. Aki megéri, majd meglátja, mi történik.

Mereven Halilra nézve, megfontoltan megismételte: – Aki megéri. Ha Allah úgy akarja, te is olyan sokáig élsz, hogy megláthatod, mi fog történni. – Körülötte perzselten szaglott a föld, és a földből még szörnyebb hőség áradt, mint az izzó égboltról. Halil mélyen meghajolt Mohamed előtt, és lehajtott fejjel távozott.

Hosszan néztem Mohamedet, minden kitágult bennem, és hirtelen jelenésszerűen kettesben maradtam vele a pokol izzása és a holtra égett föld kellős közepén. A sötétség komoran szép, félelmetes angyalává növekedett szememben, akinek a gonosz tudása nagyobb az emberi tudásnál, de azért mégsem éri el az isteni tudást. Az ajkam elhidegült, és olyan érzés lett úrrá rajtam, mintha elszakadtam volna halandó testemtől. – Jusson eszedbe, hogy csak ember vagy! – mondtam.

– Honnan tudod, hogy csak ember vagyok? – gúnyolódott Mohamed, s hirtelen az erejére ébredt férfi büszke nevetése szakadt fel belőle. – Honnan tudod, emlékeztetőm?! – kiáltotta, és a föld izzott és égésszagot árasztott a lába alatt.

VIII

Miután Mohamed hadüzenetét megkapta, Konsztantinosz császár bezáratta Konstantinápoly kapuit és minden törököt elfogatott, aki a városba jött, rémült tanácsadóinak a tiltakozásával mit sem törődve. A görögök falvait feldúlták és lakosaikat megölték ugyan, de még a törökök sem tartották lehetségesnek, hogy valódi háború törjön ki. Az udvar több semmittevője ment a városba bevásárolni, és megbámulni a város látványosságait, s ugyanígy egész sereg görög kereskedő is szokása szerint elment a táborba, hogy élelmiszereket áruljon. Így telt el három nap. Az erődítményen folytatódott a lázas munka, és Orbán hozzáfogott egy újabb ágyú öntéséhez, miközben arra várt, hogy az első kihűljön. Külsőleg minden békésnek tűnt. A harmadik napon Konsztantinosz szabadon engedte az elfogott törököket, és követeket küldött Mohamedhez, megmagyarázván, hogy csupán a béke többszöri megsértése miatt záratta be a városkapukat, de a maga részéről a béke és a barátság fennmaradását kívánja.

– De – figyelmeztetett követei által – ha Isten nem ad békevágyat a szívedbe, akkor Isten oltalmára bízom magam, és megvédem a városomat meg a lakóit, amíg az erőmből futja.

Mohamed a maga részéről a követek tudomására hozta, hogy e szavakat a görögök hadüzenetének tekinti. – Allah a tanúm rá – mondta –, hogy őszintén és becsületesen akartam a békét, és a béke megőrzésére törekedtem. Belefáradtam a görögök képmutató álnokságába. A császár egész nyáron át gabonát halmozott fel a városban. Itt az ideje, hogy levegye végre az álarcát, és az egész világnak megmutassa vérszomjas ábrázatát. Táboromban az oszmánok kiontott vére bizonyítja, hogy ennek a háborúnak császárotok az oka. Jussanak az eszébe hitének szavai: ki kardot fog, kard által vész el. Allah legyen a döntőbírónk, és tegyen bizonyságot a kard, hogy kettőnk közül kinek van igaza.

A görög követek szörnyülködve kiáltozták, hogy teljesen félreértette az üzenetüket, de ő hevesen felpattant a trónusáról, toporzékolva rájuk kiáltott, hogy hallgassanak el, és megparancsolta, hogy korbáccsal kergessék ki őket a táborból. Elagyabugyálva és sebekkel borítva tértek vissza városukba a görög főrendiek, s ezzel Mohamed elvette a kedvüket a tárgyalások folytatásától, amelyek alátámaszthatták volna a békepárt öreg vezéreinek az érveléseit a háború ellen.

Az óriási ágyút, amit Orbán öntött, kivontatták, és az erődítmény tenger felőli bástyáján szerelték fel, amely bástya építési költségeit Halilnak kellett fedeznie. Az ágyú torkába be tudott mászni egy férfi, és ötszáz fontos kőgolyókat lehetett kilőni belőle. Az első lövéstől megrendült a föld, és a dörgés elhallatszott Konstantinápolyig. A lövedék a Boszporusz Ázsia felőli partjának a közelébe repült, és szörnyű nagy vízoszlopot csapott fel.

Augusztus vége felé elkészült az erődítmény, s csak a tornyok tetejéről hiányzott még az ólomborítás. A szultán helyőrséget vezényelt az erődítménybe, összegyűjtötte a lovasságát, és Konstantinápoly felé lovagolt. Lovasságának védelmében nyíltávolságnyira közelítette meg a falakat, és az Aranyszarvtól a Márvány-tengerig lovagolt, hosszú percekre meg-megállva, hogy szemügyre vegye a falakat, a bástyákat és a kapukat, összehasonlítva ezeket a rajzaival meg a térképeivel és feljegyzéseket diktálva róluk. Olyan közel mentünk a falakhoz, hogy láttuk a tornyokból figyelő őrök arcát. De a görögök egyetlen lövést sem adtak le, nehogy felbőszítsék a szultánt. Ám a vastag falak önmagukért beszéltek. Hegymagasan emelkedtek előttünk, és a falakat védelmező sáncárok most tele volt a város ciszternáiból beleengedett sötét vízzel. A szultán leglelkesebb követői is elkomorultak, amint azokat az óriás falakat szemlélték, a világ csodáját, amit az évszázadok folyamán senki sem volt képes lerombolni.

Estefelé Mohamed a színe elé hívatta Orbánt, és így szólt: – Az ágyúk, amiket öntöttél, képesek elsüllyeszteni a legnagyobb hajót is, amelyik vám fizetése nélkül akarna végighajózni a Boszporuszon. De még ezek is túlságosan kicsik. Tudnál-e akkora ágyút önteni, ami ezeket a falakat a földre döntené?

A siker Orbán fejébe szállt. Bizakodva nézte a lenyugvó naptól bearanyozott falakat, és így válaszolt: – Ha eleget fizetsz nekem, öntök én neked akkora ágyút, amelyik még Bábel falait is porrá zúzná.

Ekkor Mohamed külön testőrséget rendelt mellé, amelynek a parancsnoka a saját fejével felelt érte, és kíséret nélkül ezentúl egyetlen lépést sem tehetett. Ezt Orbán nagy dicsőségnek tartotta, de miután a messzeségbe nézett Konstantinápoly felé, bánatosan így szólt: – Ha a császár legalább negyedannyit fizetett volna, mint ez a pazarló ifjú, sohasem kellett volna otthagynom Konstantinápolyt.

Mielőtt visszatért volna Drinápolyba, Mohamed kegyeskedett fogadni a pérai genovai kereskedők küldöttségét. Ők emlékeztették azokra a jó szolgálatokra, amelyeket a nyár folyamán tettek neki, és bizonygatták, hogy a küszöbönálló háborúban a feltétlen semlegességhez fogják tartani magukat. Mohamed készségesen megígérte nekik, hogy tiszteletben tartja kereskedelmi jogaikat, és kijelentette, hogy velük szemben nincs semmiféle követelése s nézeteltérése sincs velük.

De miután befejezte az erődítményét és felszerelte, s miután tüntetően ellovagolt Konstantinápoly falai előtt, Mohamed szélnek eresztette a hadseregét, mintha elérte volna a célját, ő maga pedig átköltözött a Fekete-tenger partvidékére, hogy békésen vadászgasson. Ott kapta az üzenetet, hogy Orbán ágyúi az első lövéssel elsüllyesztettek egy nagy velencei hajót, amely árpával megrakva akart végighajózni a Boszporuszon, nem húzta be a vitorláit, és nem járult hozzá, hogy átvizsgálják. A kőlövedékek szalmaszálként törték el a legerősebb hajópallókat is. Az erődítmény parancsnoka csónakot küldött a vízre, és a törökök kimentették a hajó kapitányát, egy bizonyos velencei Antonio Rizzót, az íródeákját és néhány tucat tengerészt. Amikor a szultán elé vitték őket, Rizzo nagy hajójának elvesztése miatti bánatában őrjöngve a szakállát tépdeste és Velence tengeri hatalmával fenyegette a szultánt.

Mohamed kegyetlen mosollyal méregette, és így szólt: – Allah könyörületes és irgalmas. Az erődítményem előtt a Boszporuszon várhatod meg szülőfölded hadihajóinak az érkezését.

A fiatal íródeákot a szolgálatában tartotta és eunuchhá heréltette. A kapitányt és a tengerészeket visszaküldte az erődítménybe, jóllehet Velence konstantinápolyi bailója gyorsan követet küldött, hogy Rizzót kiváltsa. A parti dombon Rizzót elevenen karóba húzták, és körülötte tucatnyi tengerészt kettébe hasították. A többi tengerészt Mohamed szabadon elengedte, hogy elmeséljék Konstantinápolyban, mi történt. Amíg volt Rizzóban élet, az a fékezhetetlen tengerész szörnyű átkokat ordítozott, amelyek a vízen is áthallatszottak, míg egy janicsár a férfias bátorságát tisztelve, oda nem ment éjjel, hogy agyonszúrja. Ám ettől kezdve a Boszporuszon vitorlázó hajók kapitányai elhitték, hogy a szultán komolyan veszi a dolgot, az erődítmény magasságában bevonták a vitorláikat, hagyták, hogy átvizsgálják a hajójukat, és megfizették a szultán által megszabott vámot. Csak az egyik genovai kereskedő színlelte a vitorlák leeresztését és hagyta, hogy az erős áramlás elsodorja a hajóját az erődítmény mellett az ágyúk lőtávolságán túlra.

Eközben Konstantinápolyban lázas izgalom uralkodott. Az emberek előjeleket láttak a viharokban és a vérszínű naplementékben, a szerzetesek jóslatokat prédikáltak, azt mesélték, hogy a szentképek verítékeztek, és az ikonok véres könnyeket ejtettek. Sokan átengedték magukat az ernyedt reménytelenségnek, és semmilyen intézkedést sem foganatosítottak a jövő érdekében, mivel szerintük úgysem lehetett megakadályozni azt, aminek be kellett következnie. Mások viszont azzal a gondolattal vigasztalódtak, hogy a szultán felhagy a háborúval, mivel a város környékén látszólag ismét béke honolt. Ritkaságszámba mentek azok a gazdagok, akik a velencei és a genovai hajókkal elmenekültek a városból. Az öreg udvaroncok elpuhult ésszerűséggel arra biztattak, hogy mellőzni kell minden olyan intézkedést, ami még jobban felingerelheti Mohamed szultánt. Azzal érveltek, hogy a császár még egyszer megvásárolhatja a békét, ha engedményeket tesz. Az ezeréves birodalom nem omolhat össze egy vakmerő ifjú terve miatt, amelyeket a saját közvetlen köreiben is öreg, tapasztalt tanácsadók egész sora ellenez.

De ingadozó, lobbanékony, korától beteges, fanatikus és elpuhult népétől körülvéve Konsztantinosz császár végre felhagyott minden tétovázással, és határozottan cselekvéshez látott. Rómába küldte a követeit Miklós pápához, hogy emlékeztesse a segélynyújtási egyezményre, amit Jenő pápa idejében kötöttek Firenzében. Most, a legnagyobb baj pillanatában a szerzetesek és az egész nép ellenkezésével nem törődve kihirdeti az uniót, ha ez a nyugati országok segítségének az ára. Követeinek fel kellett keresniük minden fejedelmet és uralkodót, segítséget kérve, és kijelentve, hogy eljött a sorsdöntő pillanat. „Ha Konstantinápoly elesik, a törökök előtt nyitva áll az út Itáliába, és Róma lesz a soron következő”, hagyta meg a követeinek, hogy mondják meg a pápának. Magyarországra is elküldte a követeit, hogy arra kérje Hunyadit, szegje meg a törökökkel kötött békeszerződést, és a határokon átkelve indítson támadást. Mindenekelőtt a fivéreitől kért segítséget, akik Moreában uralkodtak.

Élelmiszereket vásároltatott, gabonát és étolajat, ahonnan csak beszerezhetett, és a császári kincstárt kiüríttette a falak tatarozására, hajítógépek meg lőfegyverek vásárlására. A templomoknak és a kolostoroknak elrendelte, hogy adják át ezüstből és aranyból készült szent edényeiket a pénzverdének, megígérve, hogy ezek árának a négyszeresét téríti vissza a háború után. Tétovázás nélkül összegyűjtette építőmestereivel a városon kívüli temetőkből a sírköveket a falak javítására és megerősítésére. „Rossz csillagzat alatt születtem, és nem sok szerencsém volt életemben”, mondta a mendemondák szerint. „De ez nem akadályoz abban, hogy az utolsó leheletemig harcoljak városommal együtt, ha ez Isten akarata.”

Mohamednek pontos tudomása volt mindenről, ami Konstantinápolyban történt, s titkos tudósítói még a nyugati országokban is figyelték a görögök követeit és hiábavaló tárgyalásaikat a királyokkal meg a fejedelmekkel. Miklós pápa csupán a hazájából az unió miatt száműzött és Jenő pápa által bíborosi rangra emelt Izidor orosz érseket küldte Konstantinápolyba, hogy kísérje figyelemmel az unió megvalósítását, megígérve, hogy az unió megvalósítása után tavasszal felállít egy hajóhadat, és segédcsapatokat küld Konstantinápolyba. Izidor novemberben meg is érkezett Konstantinápolyba Leonardo mütilénéi érsekkel és a Khioszban meg Mütilénében toborzott néhány száz íjásszal. Karácsony havában a Szófia-templomban az ünnepi szentmisén végre felolvasták a tizenkét évig pihentetett uniós egyezményt. Az istentisztelet celebrálásánál Izidor érsek mellett ott állt Georgiosz pátriárka, akit a görögök leváltottak. Az udvari előkelőségek némán és sápadt arccal vettek részt a szertartáson, amely a pápa hatalmának rendelte alá az egyházukat és az ő lelkiismeretük ellenére elismerte a Szentlélek kettős eredetét. De a templomot körülvették a tömegek, amelyeket a szerzetesek tüzeltek fel, átkot és halált kiáltva a hitehagyottakra, és pusztulást jövendölve a császárnak, aki elhagyta apáinak hitét, hogy ezzel múlandó előnyökhöz jusson. Amikor az arisztokrácia távozott a templomból, Notarasz nagyherceg tüntetőleg a templom elé állt, és fennhangon ezt mondta: – Inkább a törökök turbánja, mint a pápa mitrája!

Ez a jelmondat suttogásként terjedt el a nép körében, és ezt ismételgette Georgiosz Szkholariosz, aki a Markosz Eugenikosztól örökölt harag éltetőjévé vált, és visszavonult szerzetesnek a Pantokrátor-kolostorba, hogy imádsággal és böjttel vezekeljen azért a bűnéért, hogy Firenzében aláírta az uniós egyezményt. Szerzetesként a Gennadiosz nevet vette fel, és rémítő jóslatokat prédikált a Konstantinápolyt fenyegető pusztulásról, míg Konsztantinosz császár meg nem parancsolta, hogy maradjon a cellájában. Csakhogy levelekkel és szószólók útján folyamatosan uszította a szerzeteseket és a népet, az unió kihirdetése után pedig megátkozta a Szófia-templomot, úgyhogy az üresen maradt az istentisztelet idején, s a nép irtózva kerülte el még hatalmas kupolájának az árnyékát is.

„Inkább a törökök turbánja, mint a pápa mitrája!”, zúgta a nép Konstantinápolyban, és a császár építőmesterei a saját zsebükbe süllyesztették a falak tatarozására rendelkezésükre bocsátott pénz nagy részét. Időközben az oszmánok valamennyi kikötőjében lázas sietséggel építették a hadihajókat, Drinápolyban pedig Orbán előkészült minden idők legnagyobb ágyújának az öntésére. Mohamed szemére nem jött többé álom, hiába tologatta vánkosát ágya egyik oldaláról a másikra. Előfordult, hogy az éj közepén talpra ugrott, és a színe elé hívatta ágyúmestereit, építőmestereit és építészeit, hogy a Konstantinápoly falairól készített rajzokat tanulmányozzák. Januárban visszatért az új palotájába Drinápolyba. Ötven pár ökör vontatta a palota elé az ágyút, amit Orbán öntött. Abroncsokkal óriási gerendákból épített talpra erősítették, a szultán pedig hírnököket küldött, hogy a lakosságot figyelmeztessék a próbalövés dörrenésére, nehogy az egész város pánikba essék.

Három láb volt az ágyú torkolatának átmérője és kerek kőlövedékei ezerötszáz fontot nyomtak. Mint öntödei munka minden idők csodája volt, és Orbán elképzelése szerint napjában három lövést volt képes leadni. A kezeléséhez ötven tüzérre volt szükség. A szultán udvarának minden előkelőségét és tudósát összehívatta, hogy megnézzék az ágyú működését. Óvatosságból Orbán felszólította a nézőket, hogy néhány száz lépésnyi távolságra álljanak meg, keresztet vetett magára, egy hosszú rúd végére erősített kanócra tüzet csiholt. A kanócot a lehető legtávolabbról dugta a gyújtóserpenyő nyílásába. Az óriáságyú torkából mérhetetlenül nagy tűzcsóva csapott ki és füstfelhő takarta el szemünk elől a palotát. Lábunk alatt rengett a föld, és több néző elvágódott. A dörgéstől bedugult a fülünk, és a városból jajveszékelés hallatszott. De a füst eloszlását meg sem várva Mohamed megsarkantyúzta a dördüléstől megvadult paripáját, és a lövedék nyomába száguldott. Mi futva követtük, és úgy ezerlépésnyire találtunk rá, amint mereven nézte azt a hatlábnyi mély gödröt, amit a lövedék vájt, amikor a földbe csapódott.

Megparancsolta, hogy Orbánnak adjanak első osztályú díszkaftánt és tízezer ezüstöt, és összehívatta a dívánt az ülésterembe. De a dívánon kívül ugyanakkor a színe elé szólíttatta udvarának minden magas rangú hivatalnokát, rabszolgákat és szabad embereket, a legvitézebb parancsnokokat, veterán janicsárok egész sorát, az iszlám drinápolyi tudósait, a dervisek elöljáróit és a sejkeket, valamit udvari költőit, úgyhogy a több száz fős sereg zsúfolásig megtöltötte a tróntermet. Mindez nyomban az ágyú elsütése után történt, amikor sok fül még el volt dugulva a dörgéstől, és a tudósok meg a dervisek a Koránból szúrákat kiáltoztak Allah mindenhatóságát magasztalva és Orbán ágyúját a természet csodájaként dicsőítve.

Eddig minden előkészületet bizonyos titoktartás övezett, és Mohamed hivatalosan nem közölte szándékát a dívánnal, noha mindenki sejtette. Hagyta várakozni az előkelőségeket, amíg el nem ült minden suttogás, zaj és csodálkozó megnyilvánulás, és síri csend nem támadt, akkor a terembe lépett, és zárkózott, sötét arccal helyet foglalt a trónusán. Miután leült, sárgás szemét végigjártatta a körülötte lévőkön, és a nyomasztó várakozás közepette világosan lehetett érezni, hogy a teremben félelem uralkodik. Valamennyien önvizsgálatot tartottak, hogy tudatosan vagy öntudatlanul mit tettek haragjának felkeltésére, és a hideg terem mintha halálos verítéket izzadt volna magából. Mindenki félt tőle, többen gyűlölték is, de ez a huszonkét esztendős ifjú felnőtt már annyira, hogy az akaratával uralkodni tudjon félelem és harag fölött.

Végül lábát keresztbe vetve beszélni kezdett, trónusán csak úgy szikráztak a különböző színű drágakövek. Allah nevében felidézte ősapái nagy tetteit, Oszmánnal és az álmával kezdve, meg a négyszáz lovasával, akikből a hódítók népe sarjadt. A kevéske magból hatalmas fa nőtt ki, amely egyszer még az egész világot be fogja árnyékolni. Emlékeztetett magának a Prófétának a jövendölésére is, amely szerint Konstantinápoly, a városok királynője az iszlám hatalmába fog kerülni. – A baszileuszok hatalma összeomlott – mondta –, korhadt és féregrágta a tíz évszázada fennálló császárság. Már csak az utolsó erőfeszítésre van szükség. Moszlimok, Allah megengedte nekem, hogy a villámokat tépjem le az égboltról, s velük romboljam le a győzhetetlen falakat, és az oszmánok hadserege még sohasem volt ilyen erős, mint most. Megérett az idő, eljött a pillanat, ezt számtalan jóslat tanúsítja.

A hangja izzón visszhangzott a nagy teremben. Nem bírta türtőztetni magát. Felpattant ültéből. Égő dúvadszemmel felkiáltott: – Allah az egyetlen Isten és Mohamed az Ő prófétája! A Próféta saját szavaival ígérte meg a paradicsomot mindenkinek, aki elesik a hitetlenek ellen vívott szent háborúban. Allah paradicsoma és ezen a földön halhatatlan hírnév vár mindenkire, aki engem követ. De a győztesre a falakon belül évszázadok összegyűjtött kincsei várnak, és a leggyönyörűbb szüzek meg a legszebb fiúk esnek a győztesek zsákmányául. Nincs több idő a tétovázásra. Maga Bizánc császára, az álnok Konsztantinosz esküdött bosszút a fejemre, tárgyaló követeket küldve a nyugati országokba, hogy az ő hajóhadukat hívja segítségül. Ezért elengedhetetlenül fontos a szent háború meghirdetése, a hadsereg egybehívása, Konstantinápoly ostromának megkezdése és falainak lerombolása, még mielőtt a nyugati országok a széthulló birodalom segítségére siethetnek.

Félbeszakította beszédét, égő szemmel körülnézett, s magyarázón folytatta: – Tudom, hogy voltak köztetek ingadozók és bölcs kétkedők, akik az országunkat fenyegető veszedelmeket emlegették, ha Konstantinápollyal háborúba keveredünk. Allah és az egész hadsereg a tanúm rá, hogy én egyebet sem kértem, mint békét, és csak az volt a célom, hogy a hadseregnek szabad átkelést biztosítsak a Boszporuszon, atyám kívánságát teljesítve, hogy soha többé ne ismétlődhessék meg olyan szerencsétlenség, mint Várnánál. Allah a tanúm rá, hogy a görögök maguk rúgták fel a békét és tüzelték fel ellenünk a nyugati országokat. A sok széthúzás és az egymás elleni hadakozás után a nyugati országok hatalmas fejedelmei egyetértésre jutottak, és hamis hitű pápájuk újra hatalmának a tetőpontján van. Álnok számításból a görögök a Boszporusz partján épített erődítményemet használták fel ürügyként a háború megkezdésére, s hogy panaszos segélykiáltásaikkal és közös hamis hitükre hivatkozva ily módon újabb keresztes hadjáratot indítsanak. Ezért ez a pillanat halálos veszélyt jelent az oszmánok egész birodalmára, s a legnagyobb veszély pillanatában nincs helye a kölcsönös gyanakvásnak meg habozásnak. Választásunk csak a legnagyobb dicsőség és az oszmánok legnagyobb diadala, vagy pedig az egész birodalom pusztulása lehet. A görögök csalárd politikájának ez lett a következménye. Számomra nincs más választás. De minden erőnket, teljes akaratunkat és teljes hitünket latba vetve, és a görögöket megelőzve győzelmet ígérek nektek, nagyobb győzelmet, mint amilyet dicső ősapáink valaha is arattak, a legnagyobb győzelmet, amit a Korán ígér, és amit maga a Próféta a saját szavával erősített meg.

Újra elhallgatott, s közben izzott, mint a parázs. Nem bírva tovább türtőztetni magát, kirántotta a kardját, és hatalmas hangon kiáltotta: – Meghódítom Konstantinápolyt vagy meghalok! Ez a döntésem. Aki engem szeret, kövessen engem!

Ekkor a trónteremben megtört a csend, amit a szokás meg a félelem szabott meg, kitört a vihar, és a szavaktól megigézve, mint akik eszüket vesztették, az öreg emberek is kiáltásokban törtek ki, a fiatalok pedig egymást ölelgetve fogadkoztak, hogy győznek vagy meghalnak Konstantinápoly falai alatt. A tudósok és a dervisek Allah nevét kiáltozták, régi jóslatokat hirdetve a hangorkánban. Mohamed félelmetesen mosolyogva kivillantotta fehér fogait és egész teste remegett a feszültségtől meg az erőfeszítéstől.

A következő napokban kengyelfutók indultak útnak, hogy Drinápolyba egybehívják a hadsereget. Számtalan dervis és híres tanítómester indult vándorútra a birodalom minden sarkába, hogy szent háborút hirdessenek, és minden igazhitűt arra biztassanak, hogy adja el a köntösét, vegyen kardot, és csatlakozzék a hadsereghez Konstantinápoly elfoglalására.

A szultán elárulta a célját, és szándékait illetően semmi sem maradhatott többé titokban. Az óriáságyú dörgése után udvarát kész tények elé állította, nem adva több lehetőséget Halil nagyvezírnek és a békepárt öregjeinek vitákra meg a figyelmeztetésekre. Többé senki nem mert morogni. Az oszmánok birodalmának fel kellett készülnie a legnagyobb erőpróbára, és Halil nagyvezír a pérai genovai kereskedőkkel megüzente Konsztantinosz császárnak, hogy többé nem képes megakadályozni az ostromot. Konsztantinosz válaszul még egy levelet küldött a szultánnak. „Most már világos, hogy inkább a háborút akarod, mint a békét”, írta. „Ezért most Istenhez fordulok, és csak benne bízom. Ha Ő úgy akarja, hogy foglald el a várost, ezt senki sem tudja megakadályozni. Visszaadom a szavadat, és felmentelek minden egyezmény és ígéret alól, amiket mindketten esküvel erősítettünk meg. Bezártam városom kapuit, és az utolsó csepp véremig védelmezem a népemet. Legyen szerencsés a hatalmad addig a napig, amelyen az igazságos Isten, legfőbb bíránk mindkettőnket az ítélőszéke elé nem szólít, és dönt a kettőnk ügyében.”

Egy hideg februári éjszakán Mohamed szultán felébresztetett álmomból, és a színe elé hívatott. A palota fölött fekete szél sóhajtozott, és reszkettem a hidegtől, amint átmentem az udvarokon. Ő már teljesen fel volt öltözve, és fel-alá járkált a hálószobájában a lámpások imbolygó fényében, mintha mámor és szenvedély kerítette volna a hatalmába. – Nem jön álom a szememre, emlékeztető – panaszolta. – Emberi idomok nem csillapítanak le, a bor nem részegít meg, a zenészeket elkergettem magamtól. A szívemben egyetlenegy vágy van, és ettől porrá égek, ha nem tudok elaludni. Beszélj hát nekem, hogy jó álmom legyen!

S én e szavakat mondtam neki: – Láncaid erősebbek az evezőpadhoz kötött gályarab láncainál. Minden tetted egyre erősebb láncokba ver téged, úgyhogy soha többé nem szabadulsz tőlük!