I

Miután megszöktem, Franciaországon és Burgundián át egészen a Rajnáig vándoroltam. A szénát már betakarították. Nagy volt a hőség, a földeken verejtékező férfiak egy szál rongyos ingben vágták sarlóval a gabonát. A nők a juhokat nyírták. Az Oroszlán jegyében vándoroltam.

Az éjszaka legsötétebb óráiban a városban aludtam a temető fala mellett. Az öreg fákról beszűrődött álmomba a fülemüle éneke. Napkeltekor kukorékolni kezdtek a kakasok. Amikor felébredtem, a reggel vörös fényében először a halál képeit pillantottam meg a temető falán. A csontember táncolt, egy püspököt ragadva magával.

Amint folytattam vándorlásomat keletnek a hegyek felé, a halál árnyékát láttam minden emberben, akivel találkoztam. Az arató férfi testén a csontváz körvonalai rajzolódtak ki. A nő rózsás mosolyából a koponya vicsorgott rám. A halál játszott a gyermekek között a patak partján. Minden embernek, akivel találkoztam, egyszer meg kellett halnia. A halál az ember egyetlen feltétlen ura. Az épületek is öregedtek, még a legtartósabbak is, hogy egyszer összeomoljanak. Körülöttem a mosolygó nyár is ugyanolyan tovatűnő volt az idő ölelésében, mint nyugtalan éjszakai álmom a fülemüle énekével.

A halandóság világában vándoroltam. Tizenhét éves voltam, szabad és nagyon boldog. Dalolva vándoroltam.

Déltájban mit sem sejtve a Fiatalság forrásához tévedtem, és megálltam a kerítésnél, hogy körülnézzek, mert senki sem kergetett el. Volt ott sok szép ló, amelyeket kifogtak a kocsik elől és a rétre engedtek, hogy legeljenek. A szolganép öltözősátrakat állított fel és étkezőasztalokat terített meg.

A medence mellől már messziről kürtök és dobok vidám muzsikája hallatszott, amelybe a fürdőzők kiáltozása és nevetése keveredett.

A faragott kövek szegélyezte nagy és tágas fürdőmedencében több tucat ember fért el. A közepén szökőkút állt. Vándorlásom során sok fürdőmedencét láttam, amelyekben öreg, beteg és nyomorék emberek a forró iszapban s a csodatevő vízben kerestek gyógyulást bajaikra. Ám a Fiatalság forrásáról nyomban látszott, hogy nem betegek gyógyhelye, hanem előkelő és módos emberek nyári szórakozóhelye volt. Körülötte elkényeztetett kutyák futkároztak, cölöpökön aranykalitkáikban tarka madarak repkedtek, a medence partján pedig néhány szemfényvesztő mulattatta a fürdőzőket.

A fürdőzők nem voltak sem öregek, sem pedig rútak, hanem férfiak a legszebb férfikorban és nők, akiknek kerek keblén és tejfehér testén semmi szégyellnivaló sem akadt. A férfiak dévajkodva tapogatták a nőket, akik tessék-lássék elhúzódtak a szemérmetlen kezek elől, vagy pedig vizet fröcsköltek a bortól pirosló arcokba. Némelyek ételt, gyümölcsöt és bort hozattak a vízen ringatózó asztalra. Mások kockát vetettek, a nők pedig visongattak örömükben, valahányszor magasabb pontszámú dobás sikeredett. Az illendőség kedvéért a legtöbb férfi valamilyen ruhadarabot tekert a derekára, ám a legfiatalabb és legszebb nőket csak a hajuk takarta. Kiderült ez, amint a felkavart vízből gyakorta és nagy készségesen lépkedtek a medence szélére, s valamely dolgok elvégzésére belibbentek a bársonyfüggöny mögé az öltözősátorba.

A csupasz testrészek villogása a vízben, s a kürtök és a dobok muzsikája közepette tobzódó élvezetek és életöröm olyan pogány látványt nyújtott, hogy azt hihettem, nimfák és szatírok fürdőznek. A nap aranyló pasztákban sütött át a fák védelmező lombkoronáján, s én csak ott ácsorogtam és elbűvölten szemlélődtem, bár egész idő alatt attól rettegtem, hogy jönnek a gonosz szolgák és elkergetnek, ha túl sokáig időzöm. De nem voltam képes folytatni az utamat, és a halálra sem gondoltam többé. Hamarosan egy nőre terelődött a figyelmem, aki derékig a vízben ült, könyökét a medence peremére támasztotta, szép és büszke arcát egy könyv felé fordította és elmélyülten olvasott, ügyet sem vetve a többiek dévajkodására.

Már nem volt egészen fiatal, erről árulkodott telt válla és csípője, amelyet védőn körbefont nedves, szőke haja. A nyakában vékony gyöngysor volt, mintha a hivalkodásról még a fürdőzés idejére sem tudott volna lemondani. Egyszer csak egy izmos, fekete szemű férfi lépett a háta mögé és nekidőlt, mintha a válla fölött bele akart volna olvasni a könyvbe, ám ehelyett a nő hóna alá nyúlva ujjaival a mellbimbóját kezdte tapogatni. A nő hátra se fordulva közönyösen félrelökte a férfi kezét, mint aki figyelemre sem méltatja a közeledést. A férfi elbizonytalanodott és tovagázolt a vízben, a nő pedig folytatta az olvasást, ajkával hangtalanul formálva a szavakat.

Nagyon szép nő lehetett, legalábbis egy érett férfi szemében, ám én nem a szépségére figyeltem. A kíváncsiság és a vágy szorításában csak a könyvet néztem, amelynek díszes lapjait szórakozottan forgatta vékony ujjaival. Találgattam, vajon milyen könyv lehet. Az ilyen nők, mint ő, aligha lapozgatnak imakönyvet az életöröm ezen forrásánál. Nem hihettem, hogy ért a filozófiához, s azt sem nagyon gondolhattam, hogy tud latinul. Ezért végül is úgy döntöttem, hogy a könyv bizonyára olyasféle hitvány szerelmi história, amilyeneket az orvosok ajánlanak kiélt férfiaknak, hogy lankadó férfiasságukat felhevítsék.

De a könyv az könyv. Már több hete semmit sem olvastam, mert ahhoz hogy megszökhessem, el kellett adnom még azt a néhány nyomorúságos könyvet is, amiket magam másoltam le hulladék papirosra s kötöttem fatáblákba. Vándorlás közben be kellett érnem azzal, hogy olyasmiket ismételgessek magamban, amiket kívülről tudtam, és hogy új szavakba öltöztessem azokat a gondolatokat, amelyek szavait időközben elfelejtettem. Éhes voltam, ám minden ínycsiklandozó ételnél, amit mellettem a szolgák a medencéhez vittek, sokkal jobban vágyódtam a könyv után, amit az a telt idomú mezítelen nő olvasott a medence szélére könyökölve. Ezért aztán minden egyébről megfeledkezve csak azt bámultam mereven a kerítés mögül.

A nő bizonyára megérezte, hogy kitartóan figyelem, mert hirtelen felemelte a fejét, és egyenesen rám nézett. Ibolyakék szeme volt, egymástól kissé távol ülő, s ez arcának töprengő kifejezést kölcsönzött. Ebben a pillanatban az ingerkedő férfiak egyikének sikerült átölelnie az előle menekülő nő derekát, és egymással birkózva mindketten a vízbe pottyantak, a medence szélére és a könyv lapjaira fröccsentve a vizet. Ösztönösen kétségbeesett mozdulatot tettem, mintha el akarnám hárítani a bajt, és rosszallóan felkiáltottam. A nő még mindig engem nézett, kitért a visongó pár útjából, fogta a könyvet, és hanyag mozdulattal lerázta róla a vizet. Hirtelen elmosolyodott, s én annyira meghökkentem, hogy a hátam mögé pillantottam, mielőtt felfogtam volna, hogy rám mosolygott.

Csúnyán megijedtem. Első gondolatom az volt, hogy szaporán felkerekedem, és folytatom utamat, ám a könyv annyira megigézett, hogy tétován visszamosolyogtam rá, készen arra, hogy futásnak eredjek, ha valami rossz szándéka lenne velem. Ő le nem vette a szemét rólam, s egyre csak a könyvet rázogatta, nem tudván, hogyan kell bánni a könyvekkel. Szorongás fogott el, aggódtam a könyv miatt. Ezért aztán nem is tétováztam tovább, amikor öntudatosan mosolyogva hívogatólag intett vékony ujjaival, hanem a kapu felé kerültem, senkitől fel nem tartóztatván bementem és leereszkedtem a medencéhez.

Először is kivettem a kezéből a könyvet, s mivel más eszköz nem volt kéznél, az ingem ujjával kezdtem gondosan szárítgatni a benedvesedett oldalakat. Bosszankodva láttam, hogy néhány helyen már elmaszatolódott a tinta, ugyanakkor nem kis csodálkozással állapítottam meg, hogy a szöveg mégiscsak latin volt, formailag dialógus, és egészen szépen másolták le, díszes iniciálékkal. Lopva a címoldalára lapoztam. Szerzőként Laurentius Valla nevét olvastam, az első dialógusnak pedig De voluptate* volt a címe.

– Istentelenség, egyenesen bűn – mondtam – könyvet hozni egy ilyen pogány mulatság színhelyére, hogy összemaszatolják. Ezeket a lapokat forró vasalóval kell kisimítani. De mégis örökre rajta marad a kegyelmed könnyelmű gondatlanságának a nyoma.

Aggódva a könyvet szemléltem és nem őt, olyan forró vágy vett erőt rajtam, hogy olvashassam, mivel sem a szerzőt, sem a művet nem ismertem.

– Nagyon szigorú vagy egy csekély értelmű nőhöz, szép ifjú – mondta alázatosan, de a hangjában mosoly bujkált. – Komor és elmarasztaló tekinteted megijeszt. Szerzetes vagy talán, avagy gyógyító prédikátor? Ugyan milyen vezeklést követelsz tőlem? Hiszen védtelenül és csupaszon állok előtted, és minden tekintetben ki vagyok szolgáltatva neked.

Rápillantottam. Szemében mesterkélt komolyság tükröződött. Szemérmességet színlelve felemelte a kezét, hogy kerek mellét eltakarja. Vékony, hegyes ujjain rózsaszínben csillogott a köröm; ez a két puha kéz soha semmilyen tisztességes munkát nem végzett. Szőke haja nedvesen tekeredett fehér bőrére, és az álla puha volt. Másvalaki szemében nagyon szép és csábos is lehetett, ám engem csak a könyv tulajdonosaként csábított, s azon töprengtem, miként kaphatnám meg a könyvet, hogy elolvashassam.

– Tudok másolni és könyvet kötni – mondtam. – Ha a gondjaimra bízza a könyvet, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy kijavítsam a rajta esett kárt. És nem kérek érte fizetséget – tettem sietve hozzá, arcomon érezve zavaróan fürkésző pillantását.

Nyakában a gyöngysort babrálva helyreigazítólag megjegyezte: – Én azt mondtam neked: szép ifjú. Válaszodban, legalább puszta udvariasságból, szép asszonynak nevezhettél volna engem. De bizonyára nem vagyok különösebben szép a szemedben, mert csupán a könyvet fogdosod, s engem egyetlen pillantásra sem méltatsz. Vagy talán a szemérmességedet zavarja tisztességes és a gyógyfürdőben természetes mezítelenségem?

– A Teremtő önmagát magasztalja teremtményeiben, szép asszony – mondtam s csak annyira néztem rá, amennyire elkerülhetetlennek tartottam. Aztán a figyelmem újra a könyv felé fordult. – De voluptate? – kérdeztem. – Talán filozófiai vagy teológiai értekezés?

Kis híján kitört belőle a nevetés, de komolyságot erőltetett magára, és így válaszolt: – Igazat szólva még magam sem vagyok tisztában vele. Gyenge és tévedékeny természetem miatt a vággyal kapcsolatos kérdések mindig nagy kíváncsiságot ébresztettek bennem. Ám bizonyára fogyatékos még a latintudásom, miként illik is egy jól nevelt nőhöz, ugyanis nehezen tudok eligazodni ennek a tudós kutatónak a gondolatai között. Csábítóak, ám egyben ijesztőek is ezek egy olyan gyönge nő számára, mint amilyen én vagyok. Ezért kommentárokra vágyom a könyvben foglalt gondolatok tisztázására, nehogy valamely félreértés vagy homályos rész miatt tévútra vigyem a lelkemet.

– Szép latin nyelven írták – mondtam lelkendezve. – Ha kívánja, asszonyom, szívesen felolvasok belőle kegyelmednek, és mindent megmagyarázok, amit gyenge asszonyésszel nem képes magától felfogni.

– Ó – sóhajtott fel –, mily csábító ajánlat! Micsoda szerencsés nap, hogy egy segítőkész, tanult férfiúra találok ily sok gúnyolódó, iszákos és könnyelmű élvhajhász között. Hiszen ezek közül az előkelő urak és lovagok közül többen még a betűket sem tudják megkülönböztetni egymástól.

– De ne kezdjünk itt az olvasásba – folytatta, miután körülnézett. – Kétségtelenül olyan lenne, mintha gyöngyöket szórnánk a disznók elé, amitől a Biblia is óva int bennünket. Inkább keressünk egy csendes ligetet, ahol egyetlen értetlen hallgatózó sem zavarhatja meg tudományos eszmecserénket, hogy gúnyt űzzön belőle.

Kinyújtotta a kezét, és megfogta a karom. Rám támaszkodva nehézkesen kimászott a medencéből, csak úgy spriccelt a víz. Telt alakja a szentképekről jól ismert jelenetet idézte: Betszabé a fürdőben. Szemérmességét óva félig hátat fordítottam neki. Ő a hasát behúzva elgondolkodott, én pedig gyorsan megszólaltam:

– Ha a bokrok közé kívánna menni velem, jó lenne, ha venne előbb magára valamit.

– Még ennél is jobb javaslatom van – mondta lelkesen, hajából a vizet csavargatva. – Kísérj el a városba, s oszd meg velem az ebédem. Bizonyára éhes vagy, mint minden fiatalember, és vannak ott más könyveim is, amelyekkel nem boldogulok a saját fejemmel.

Egy szolgálólány lépett oda hozzá, hogy megtörölgesse, s odanyújtotta neki a ruhát, amit a nő magára tekert.

– Gyere velem a városba – biztatott barátságosan. – Egyáltalán nem zavar, hogy nézel, amint öltözködöm, és nem engedem, hogy elszökj tőlem, amíg meg nem okosítottál. De tudod, a nők javíthatatlanul kíváncsiak. Mondd hát meg nekem, hány éves vagy, mi a neved és hogy hívják az apádat, hová való vagy, milyen mesterséget folytatsz?

Kérdései kínosan érintettek. – Pontosan annyi idős vagyok, amennyinek lát – válaszoltam. – Én sem firtatom a nevét meg a rangját, asszonyom, a jó emberismerő már puszta pillantással megismeri a másikat. Ha én megbízom kegyedben derék időtöltése miatt, akkor bizonyára bízhat a legjobb szándékaimban, bár nincs nevem, sem szülőhelyem, de még hazám sem olyan értelemben, ahogyan másoknak van. Ám tizenkét éves koromban már latinul olvastam, ismerem a görög betűket, és méltányos áron horoszkópot is készíthetek kegyelmednek piros tintával, ha kívánja. Ha ajánlásokat akar, legyen ajánlóm Vergilius és Cicero, Horatius és Tacitus, mert nincsenek más ajánlóim, és náluk jobbakra nem is vágyom.

Emlékezetből szavalni kezdtem neki az Aeneis kezdő sorait, ám ő befogta a fülét, és felkiáltott: – Elég, elég, hiszek már neked!

És ez jó is volt így, mert az emlékezetem hamarosan cserbenhagyott volna. Lecsúszott róla a ruha, én pedig felemeltem a földről, és segítettem, hogy újra maga köré tekerje. A kezem hozzáért a fürdőtől hűvös bőréhez, és ő megremegett, mintha csiklandós lett volna.

– A teste puha, fehér és szép is, asszonyom – mondtam. – De nem több, mint porhüvely. A csontjain meg a fogain kívül nincs is más maradandó benne. Egyszer majd egy hozzám hasonló vándor kukkant be a templomkert csonttárába, és egy megsárgult koponyából a kegyelmed fehér fogai fognak vicsorogni rá. A kegyed szépségéről, nevéről és családjáról mit sem fog tudni. Nem teljesen fölösleges hát a név és a születési hely filozófusok között?

– Kétségkívül – hagyta rá. – Ám azért szólíts csak Dorothea asszonynak, mert ez a nevem. Én pedig Mózesnek szólíthatlak téged, mert a medence szélén találtam rád, miként a fáraó leánya a gyermek Mózesre a nádasban. De remélem, nem vagy már gyermek. Ezt bizonyítja serkedő, puha szakállad, és bízom benne, hogy egyéb bizonyítékokkal is szolgálsz majd, mihelyt sikerül leküzdened érthető szemérmességedet.

Előttem ment be a szépen feldíszített sátorba, és a szolgálólány fésülni kezdte a haját. – Dorothea asszony – kérdeztem csodálkozva –, egyáltalán nem rémíti a halál gondolata?

– Egyáltalán nem – válaszolta. – Éppen ellenkezőleg: nagy élvezetet jelent nekem. Beszélj hát még a halálról, te szép ismeretlen.

Miközben a szolgálóleány egymás után reá segítette a ruhadarabjait, beszéltem hát neki a halálról, míg aztán észrevettem, hogy nem is a szavaimra figyelt, hanem az orcámat, az ajkamat meg a két kezemet szemlélte. Leplezetlen tekintete annyira megzavart, hogy dadogni kezdtem, és már-már felkerekedtem, hogy utamra induljak. Ám ő ezüsttálban borssal és mézzel ízesített süteménnyel kínált meg. Ettem belőle, mivel éhes voltam, ő pedig a szolgálólánnyal bort is töltetett volna nekem, ha nem tiltakoztam volna ellene nyomban és határozottan.

– Nem iszom bort – szóltam. – Gyűlölöm a részegséget és a részeg embereket.

Ő döbbenten álmélkodott. – De hiszen a mámor az élet egyik legnagyobb élvezete. Talán okosabbnak tartod magad a szent egyházatyáknál és magánál Krisztusnál is? Csak nem vagy eretnek, te ifjú ember?

Azt mondtam, hogy nem kívánok vitatkozni vele. És ezt mondtam még: – Nem az élvezeteknek akarok élni, és a bor elhomályosítja a gondolataimat.

– Ó, ó – mondta ő szomorúan. – Hát nem alávaló-e, s nem okoz-e merő gyötrelmet vagy még ennél is rosszabbat az embernek, és nem dönti-e veszedelembe a lelket mindaz a gondolat, amely már korábban végiggondolt és kipróbált és jónak talált gondolatokon kívülre téved?

– Nem – jelentettem ki. – Épp ellenkezőleg, az élvezet okoz gyötrelmet, és teszi szomorúvá az embert. A gondolkodástól még sohasem lettem szomorú, noha arra késztet, hogy parányinak érezzem magam. Ám a legjobb pillanatokban a gondolkodástól hatalmasnak, egyenesen Istenhez hasonlatosnak érzem magam.

– Csitt, csitt! – figyelmeztetett ő, és helyettem is kortyolt a borból. Szemhéja duzzadt volt, telt ajkai remegtek ivás közben.

– Gyűlölöm a bort – szóltam –, mert a bor rabszolgájává teszi az embert. És ezeket az édes süteményeket sem szeretem, jobban szeretnék inkább egy darab száraz kenyérhéjat. Nem akarok ugyanis olyasmihez hozzászokni, ami után később érzékeim kielégítése végett vágyakoznom kellene. Minél kevesebbel beéri az ember, annál szabadabb, én pedig mindenekelőtt szabad akarok lenni, hogy semmi se kösse gúzsba a gondolataimat.

Dorothea asszony mereven nézett azzal a két kíváncsi ibolyakék szemével, amelyek olyan távol voltak egymástól, hogy csalárd módon töprengő külsőt kölcsönöztek neki. Bizonyára mást képzelt rólam, mert valódi csodálkozással a hangjában kérdezte:

– Hát valóban annak a hitvány könyvnek a kedvéért kísértél el, és nem valamely más okból?

Én is ingerült lettem, és így válaszoltam:

– Hogyan nevezhet egy könyvet hitványnak, Dorothea asszony? Valóban nem érdemli meg, hogy könyvek birtokosa legyen, és bizonyára tévedtem a kedvteléseit illetően, amikor elkísértem kegyedet.

Ő a borban keresett menedéket, és engesztelőleg így szólt:

– Ne haragudj, szép aszkétám. Ha valamely nagy bűn vezekléseként büntetnéd a testedet, megértenélek. Hiszen az efféle vezeklés megszokott és érthető dolog, az egyház is ezt szabja a vétkezőkre. Ám szemed tiszta, mint a forrás vize, és pelyhedző szakállad látni engedi még orcád gyermeki kerekségét. Ezért kétlem, hogy egyáltalán képes volnál bűnt elkövetni, még ha akarnád is. Mit akarsz hát tőlem?

Megjegyeztem, hogy én semmit sem akarok tőle, és hogy nem én erőltettem rá magam, hanem ő intett nekem, és hívott magával. Ő szomorúan felsóhajtott, és még mindig hitetlenkedve meredt rám, mint aki szeretne a végére járni, miféle szerzettel van dolga.

– Csak nem angyal vagy, aki leszállt az égből és e világi alakot öltött magára, hogy óvjon engem e bűnös élettől? – kérdezte. – De nem, ilyesmi nem történik meg, legalábbis nem egy magamfajta nővel. Tudod, be kell vallanom neked, hogy rossz nő vagyok.

– Én is erre gyanakodtam – ismertem el.

Nevetésre fakadt, és ez a szívből jövő, őszinte nevetés jobban megszépítette, mint a sok-sok szépítőszer, amivel a szolgálóleány az orcáját meg a szeme sarkát kenegette.

– Nem tudom, mit gondoljak felőled – mondta. – Együgyű volnál-é, avagy bölcs, netán férfias külsőd ellenére még mindig gyermek? De bizonyára nem ok nélkül jelentél meg előttem, amint a gyógyító vízben üldögéltem testileg-lelkileg nyomorúságos állapotban, miután a hetekig, sőt hónapokig tartó mámortól szépségem hervadásnak indult. És ebben a pillanatban jobban csábítanak a te gondolataid, mint Laurentius Valla körmönfont és romlást hozó gondolatai, amelyekkel a hangulatomon próbáltam javítani.

Végre magára öltötte hosszú, égszínkék szoknyáját, és elébem állt. A szép ruha mintegy varázsütésre eltüntette Betszabé kövéres idomait, és karcsúvá tette, amint ott állt előttem, fél fejjel fölém magasodva, szőke haján gyöngyös hálóval. A szeme ugyanolyan színű volt, mint a ruhája, fedetlen nyaka meghökkentően fehér a ruha kékje mellett. Bizonyára megszépítette a sátorban lévő félhomály is, ami az ő korában előnyösebb volt a ragyogó napsütésnél.

– Jóságos ég – mondtam –, ahogy most elnézem, boszorkánynak hihetnem kegyedet, Dorothea asszony. Az imént, amikor kikászálódott a vízből, olyan volt, mint egy duzzadt tőgyű, nehézkes tehén, ám most olyan szép, mint a szent szűz kék köntösében, ahogyan a művészek ábrázolják.

Őszinte szavaimtól olyan haragra gerjedt, hogy elsápadt és szeme kikerekedett. Óvatosan távolabb húzódtam tőle, attól tartva, hogy megüt, ám ő visszanyerte önuralmát, és rekedten felnevetett. – Ez a fiú bolond! – fakadt ki.

Két kézzel a fejébe húzta tollas kalapját, és a következő pillanatban már a város felé vezettem a lovát. Illedelmesen, oldalvást ült a nyeregben, és a szoknya szegélyével még a lábát is eltakarta. A ló elég termetes volt ahhoz, hogy zihálás nélkül elbírja súlyos terhét, és nem vette zokon, amikor óvatosan megfogtam a kantárát, hogy vezessem.

– Csak nem félsz a lótól? – kérdezte gunyorosan. Nem óhajtottam válaszolni, mert még mindig haragudott rám. Ő aztán gondolataiba mélyedt, én pedig az út porában lépkedve, és a szelíd lovat vezetve azon álmélkodtam, ugyan vajon miért követem ily alázattal ezt a hiú és feslett nőt?

A városban egy fogadóba vitt, amelyben nyaranta a gazdag fürdővendégek szálltak meg. Szép, hűvös szoba állt a rendelkezésére, benne díszes kályhával. Ételt rendelt és rám parancsolt, hogy legalább sört igyam, ha már bort nem akarok, ne árnyékoljam be jó hírnevét a fogadóban. Éhemet s szomjamat oltván lassacskán annyira felvidultam a társaságában, hogy nevetgélni kezdtem.

Ő evés után félrehúzta az ágy függönyét, lerúgta lábáról a cipőt, és bágyadtan tarkója alá téve a kezét, hanyatt vetette magát az ágy puha vánkosain.

– Tűnődtem rajtad – szólt.

– Miattam ne fárassza azt a szép fejét, Dorothea asszony – mondtam védekezőleg. Kinyújtottam a lábam, és nekidőltem a szék kényelmetlen támlájának.

– Szép a kezed, formás a lábad, vonzó alakod van és kellemes az arcod, noha túlságosan napbarnított – folytatta. – Számos előkelő és gazdag férfiú sokat adna érte, ha külsőt cserélhetne veled. Te bolond fiú, miért is nem álltál be valamelyik gróf vagy fejedelem apródjának, ahelyett hogy a diák fekete ruháját és lyukas cipőjét választottad volna?

Együttérzése bizalmat ébresztett bennem. – Egyszer már tettem rá kísérletet – meséltem. – Gúnyszavak kíséretében elsőként az istállóba küldtek, hogy nyergeljem fel és vezessem ki az udvarra az uram harci ménjét. Sejtheti, Dorothea asszony, mekkora örömükre szolgált, amikor harcra idomított paripafogaival belekapott a hasamba, és vaspatkóival bizonyára agyontiport volna, ha nem sikerül idejében a feljáró alá menekülnöm. A hasamon még mindig látszik a foga nyoma. Azóta nem vágyódom többé az előkelő lovagok szolgálatába. Durva és szívtelen emberek ők. Inkább a torkukat vágnám el, semmint mögöttük lovagoljak szegény embereket sanyargatva vagy futkossak eltakarítani a lakomák után a hányadékukat.

Ezt hidegen mondtam, igyekezve megkeményíteni a szívemet, mintha magamban már leküzdöttem volna gyermekkoromnak ama legszörnyebb megaláztatását. Mégis remegett a hangom, eszembe jutván a halálfélelem, amit a mén zablás fogai között vergődve átéltem, s aztán ahogy a sötétség leszálltáig a bűzlő istálló feljárója alatt rejtegettem gyámoltalan könnyeimet, míg végre nekibátorodtam és megszöktem a várkastélyból. Amilyen esztelen ötlet volt egy szegény fiú részéről felkínálni szolgálatait egy lovagnak, bízva az ő nemes szívében, olyan kegyetlen volt a lecke is, amit az előkelő lovagok nemeslelkűségéről kaptam.

Sietve folytattam, hogy még jobban mentegessem magam: – Gyermekkoromban csatateret is láttam a csata után. A hollókat, amint az elesettek tetemét tépték a csőrükkel, és a szerencsétlen felakasztott férfiak testét tölgyfákon himbálózva. A torkomban dobogott a szívem, amint a bozótba rejtőzve lovagok csapatát hallottam csörömpölő páncélban eldübörögni mellettem, csak úgy rengett belé a föld. Valahányszor a földi haláltáncra gondolok, még most is fülemben cseng, amint a halál csörömpölve ellovagol mellettem. Ezért nem csábítanak a lovagok háborús hőstettei. Nem irigylem, hanem gyűlölöm a grófokat meg a fejedelmeket.

De hogy tárgyilagos legyek, el kell ismernem, hogy a szívem mélyén főként saját esztelen gyermekkori ábrándozásomat gyűlöltem, azt, hogy egyszer talán még én is pompás paripa hátán lovagolhatok, napfényben szikrázó mellvérttel valamely fegyveres sereg élén. Ezért magamat jobban gyűlöltem, mint a lovagokat.

Dorothea asszony kinyújtóztatta az ágyon gyönyörű termetét, és bágyadtan így szólt:

– Akár igazad van, akár nincs, be kell vallanom, hogy jómagam sem kedvelem a lovagok vaskesztyűjét. Fiatal, csaknem ártatlan leány voltam, amikor futva siettem üdvözölni a szeretett nemes lovagot, aki lobogó zászlóval belovagolt a kövezett udvarra. Azt a csatától elcsigázott férfiút páncélostul csörlővel emelték le a paripa hátáról, és a lábszárán végigfolyt a vizelete, mivel egész nap nem volt lehetősége arra, hogy testi szükségletén egyéb módon könnyítsen. Vértől és vizelettől bűzlött, amint vérfröcskölte páncéljában csörömpölve, esetlenül felém lépkedett, és győzelmi mámorában vasölelésébe zárt. Még mielőtt felsikolthattam volna, három gyönge bordámat törte el, és attól kezdve semmi csodálatot sem érezve, ám nagy elővigyázattal fogadtam még a győztes lovagok ölelését is.

Lehunyta a szemét, mélyet sóhajtott, és hozzáfűzte: – Bármilyen mesterien bánik is valaki a karddal meg a dárdával, ettől még nem lesz különb a szerelem művészetében. Ezért nekem mint nőnek mindig édesebb volt a tanult és az eszes férfiak ölelése, mint a lovagok erőszakos és gyorsan ellobbanó szerelmi vágya. – Résnyire nyitotta a szemét, rám pillantott, és így biztatott. – Jöjj, ülj ide mellém az ágy szélére, mert kényelmetlenül ülsz, és nekem jólesnék, ha a kezemet fognád.

– Nem jövök – tiltakoztam –, mert kétlem, hogy szándékai tiszták volnának. Inkább kezdjük olvasni a kegyed könyvét, és cseréljük ki a gondolatainkat, ahogyan filozófusokhoz illik, mert különben el kell mennem. Melegem van és fojtogat a szoba levegője, hiszen hozzászoktam, hogy a szabad ég alatt vándoroljak.

– Nem vagyok filozófus, nő vagyok – mondta ő. – Ezért könnyebb eszmecserét folytatnom veled, ha közben szorosan fogod a kezem. Azért bizonyára te sem vagy herélt, mivel szakállad is nő. Mutasd meg, hogy férfi vagy, különben megharagszom rád.

Így csábított engem, amíg végül rábírt, hogy melléüljek az ágyra, és szorosan fogjam puha kezét. Hegyes körmeivel a tenyeremet csiklandozta, és megpróbált a szemembe nézni. Igyekeztem türelmes lenni hozzá, bár zavart a viselkedése. Úgy éreztem, tartozom neki ennyivel a jó ebédért, és arra is hajlandó voltam, hogy megcsókoljam, abban reménykedve, hogy megnyugszik, úgyhogy felolvashatok a könyvéből. Ajka oly nedves volt, hogy úgy éreztem, mintha békát csókoltam volna meg. Ezért aztán hirtelen elkaptam a számat, és lefejtettem magamról a karját, amikor át akart ölelni, és a fejemet a mellére próbálta húzni.

Amikor észrevette, hogy én valóban nem azt akarom, amit ő, sóhajtozni kezdett, sírva fakadt, és így szólt: – Igazat szólva fájdalmas szerelmi bánatban szenvedek. Ezért fürödtem nap mint nap a forrásban, és kerültem a férfiakat, akik a kegyeimet keresték. Bizony sokat adnék annak, aki enyhíteni tudná szerelmi bánatomat. Nem vagyok szegény, és számos előkelő ismerősöm jóvoltából befolyásom is van, és az én ajánlásaim nagy segítséget jelenthetnek egy fiatalembernek a tanult pályán is. Te más vagy, mint a többiek, és a fiatalságod meg a tapasztalatlanságod annyira ingerel engem, hogy bizonyára el tudnád terelni a gondolataimat az örökös bánatomról, ha segíteni akarnál rajtam. Nagyon hálátlan vagy, hogy ifjúságod gazdagságából azt a csekélységet sem vagy hajlandó megadni nekem, ami pedig semmi fáradságodba sem kerülne, sőt még számodra is tanulságos lehetne.

Valóban őszinte könnyeket ejtett, úgyhogy összekenődött az arca, és megesett rajta a szívem. Ám eszembe sem jutott, hogy a kitartottja legyek, mert a puszta gondolat is heves ellenszenvet váltott ki belőlem. – Vágasson eret magán, Dorothea asszony – biztattam. – Bizonyára lecsillapodik, mihelyt kifolyik egy mércényi vére. Túl sok bort iszik, és túl sok fűszeres ételt eszik. Ettől forrósodik át és puffad fel a teste, és sok káros nedv következményeként születnek tisztességes nőhöz nem illő, zavarodott gondolatai.

Ráunva és felhagyva a reménnyel, hogy ezzel a hiú és önző nővel értelmes eszmecserét folytathatok, keserű szívvel felálltam, hogy felkerekedjem és folytassam szabad vándorlásomat. Ám akkor bizony letörölte a könnyeit, mindkét kezével megragadta a karomat, és így figyelmeztetett:

– Ne menj el, vagy kiabálni kezdek. Ugyan mi lenne, ha kiabálnék, és az emberek betódulnának a szobába, és azt látnák, hogy te az ágyra döntöttél, hogy megerőszakolj engem. Hiszen még a nevedet sem vagy képes megmondani, sem azt, hogy honnan jössz, és veszedelmes gondolatokat forgatsz a fejedben. Ha ellenőriznek, talán kiderül, hogy eretnek begin vagy, és a bíró előtt az én szavam bizonyára többet nyom majd a latban, mint a tiéd.

Gonoszsága komolyan megijesztett, de a félelem lehűtötte a szívemet, ugyanolyan gonoszul néztem rá, és ezt mondtam: – Bizonyára sok bajt okozna nekem, ha kiabálni kezdene. De ha egyszer felkötnek, inkább okkal kössenek fel, mint ok nélkül. Ezért gondom lesz rá, hogy ne kiabáljon. Ha mégis megpróbálja, ezzel az éles késsel vágom el a torkát, fogom az ékszereit, a pénzét meg a könyveit, bezárom magam mögött az ajtót, és egérutat nyerek, mielőtt a tetemére rátalálnak. Csak egy szót szóljon, és megteszem, ha gonosz fenyegetésekkel ijeszteget engem.

Ő felkönyökölt az ágyban, és a szemének hinni nem akarva meredt rám. – Hát tényleg ilyen szigorú vagy önmagádhoz – kérdezte –, hogy inkább elvágnád a torkomat és veszélybe döntenéd a tulajdon életedet, semhogy az ágyba bújj velem? Valóban furcsa embereket szül ez a világvég korszak. A hitetlenséget és a romlottságot is megérteném, de nem értek meg egy fiatalembert, aki, bár nem szerzetes és nem is csodatevő, inkább vizet iszik, mint bort, jobban szereti a száraz kenyeret a kakaspecsenyénél, és irtózik tőle, hogy ágyba bújjék egy még meglehetősen szép nővel, mintha az a gonosz szellem kísértése lenne. Mi a hiba benned, barátom? Miféle bolondság gyötör?

Ezt olyan barátságosan mondta, annyira aggódva érettem, mintha jobb belátásra tért volna. Ezért már szelídebben válaszoltam:

– Szívesen leszek a barátja, mert könyve van és latinul olvas, és ezért nem lehet olyan rossz, mint amennyire a szavai és a viselkedése alapján hinné az ember. Ha az ész és a gondolat fegyvereivel be tudná bizonyítani nekem, hogy a testi örömök, amelyekre vágyik, erősebbek a gondolat örömeinél, akkor engedhetnék a vágyakozásának. De a könyv sokkal nagyobb örömet szerez nekem, mint a legjobb étel. Ó, Dorothea asszony, összegyűjtöttem a gazdagok asztaláról a gyertyacsonkokat, hogy éjszakánként a költők s a filozófusok műveit olvashassam, és az ő gondolataik, amikor megértettem őket, forróbb élvezetet nyújtottak nekem, mint a legszebb nő ölelése. Felcsaptam könyvmásolónak, hogy így egyúttal olvashassam is a könyveket, hogy azokat kívülről megtanuljam, mivel a szegénységem miatt nem vehettem meg őket magamnak. Ne kísértsen olyasmivel, ami nem csábít engem, hanem legyen tényleg a barátom, és engedje meg, hogy a könyvét olvassam. Hagyja meg nekem az én bolondságomat, mert számomra a bolondságom nagyobb vagyon, mint a kegyed valamennyi szép ruhája s ékszere meg pénze. És tőlem megtarthatja magának a saját bolondságát, ha egyszer engem nem kever bele.

Ő a két kezével a fejét fogta, és felsóhajtott: – Minél tovább nézlek, annál jobban csábít a bolondságod. Olvass hát, de ne olvass hangosan. Ne zavarj engem kétségbeesésemben és szerelmi bánatomban, hanem hagyj nyugodtan pihenni, és ne nézz rám azzal a sötét és vádló szemeddel.

A megkönnyebbüléstől felsóhajtva fogtam a könyvet és az ablak mellé húzódtam, hogy lássak olvasni. Ő néhányszor még erőtlenül felsóhajtott, sírdogált is magában, de ezzel nem hatott meg engem, majd kioldotta ruhájának szoros pántjait, és a bor meg a bőséges ebéd után el is nyomta az álom, és hangos horkolásba kezdett. Ezért hálát éreztem iránta, de a könyv csalódást okozott nekem. A dialógus írója tényleg szépen írt latinul, de léha férfiú volt, és a gondolataival valójában csak ugyanazt a dolgot igyekezett bizonygatni, amire Dorothea asszony a gyakorlatban próbált rávenni engem, így például természetellenes ostobaságnak tartotta a szüzességet meg a férfiúi tapasztalatlanságot, amit a kereszténység követel meg, és bizonygatta, hogy Isten egyáltalán nem ajándékozta volna meg az embert a szenvedéllyel, ha nem az lett volna a célja, hogy éljen is vele. Túlságosan is könnyű volt vitába szállni vele, és csak nehezményezni tudtam, hogy dialógusának vitapartneréül ilyen ostoba és alkalmatlan személyt választott. A saját fejemben annyi találó és cáfolhatatlannak tűnő ellenérvet ötlöttem ki, hogy a lelkesedéstől egészen felhevültem, s hozzá is láttam volna, hogy papírra vessem őket, ha lett volna papirosom. A könyv oldalait nem mertem bepiszkítani velük.

Egyórás alvás után Dorothea asszony lélegzete szaggatottá vált és fel-feljajdult álmában. Orcája kivörösödött, s miután meglazította ruhája pántjait, elővillantak bájai. Amint őt nézegettem, nem is volt szükségem jobb bizonyítékra a vágy szomorú és ellenszenves voltát illetően. Állattá alacsonyítja az embert, ha vágyait oly módon elégíti ki, ahogyan ő meg Laurentius Valla ajánlotta. Ám a tudás és az értelem adománya megkülönbözteti az embert az állattól. Isten tüze ez az emberben, az érzékek kielégítése pedig csak elhomályosítja fényes izzását. Miközben az alvó Dorothea asszonyt nézegettem, mélységes szánalom fogott el iránta. Felébresztettem hát, mivel megértettem, hogy rosszat álmodott.

– Tölts bort nekem, kedvesem. – Ezek voltak az első szavai, amikor felébredt. Aztán megdörgölte duzzadt szemét, megigazította azt öltözékét és nagyot sóhajtott.

– Boldogtalan ember vagyok – mondta. – Vágyaim rabszolgája vagyok, bűnös szenvedélyeim gyötörnek, és egyetlen olyan pont sincs a szívemben, amit ne sebeztek volna meg a vágy tüskéi. Szerencsére kívülről ez még alig vehető észre. Legalább korbácsolj meg, kegyetlen angyalom, ha már nem kívánsz szeretni. Korbácsold ki a testemből a vágyakat, és a fájdalom könnyeivel tisztítsd meg a szívemet.

– Kegyed gyógyíthatatlan nő, Dorothea asszony – mondtam rosszallóan. – Kegyed még a kínt is élvezné, ha jól tudok olvasni a szeméből, és kegyedet nem is gyógyítja meg csak az öregség meg a halál.

– Ne, ne – tiltakozott ijedten –, ne beszélj nekem az öregségről. Az a halálnál is rosszabb egy olyan nőnek, mint én. Elhiszem már, hogy olyan vagy, amilyen vagy, és nem akarlak kínozni téged. Amikor ártatlan szemeddel rám nézel, az olyan, mintha tiszta vízben fürödnék, és jobban érzem magam. Ennél többet nem is kérek tőled, de Isten irgalmazzon nekem, ha tényleg abba a korba léptem, hogy beleszeretek egy fiatal fiúba és még csak ágyamba sem hívom. Túlságosan idős vagyok ahhoz, hogy a nővéred legyek, és anyai érzéseket sem táplálok irántad. Mi hát ez a furcsa érzés, ami a hatalmába kerített, hogy csak jót akarok tenni neked, semmi rosszat sem kérve tőled?

Felállt, hogy a kezével gyengéden megsimogassa az orcám, megint sírdogált egy kicsit és ezt kérdezte: – Mit tehetnék az érdekedben? Mi járatban vagy, és hová igyekszel, és mit szeretnél a legjobban?

Csak arra gondolhattam, hogy még mindig bortól mámoros. Ezért nem akartam kihasználni adakozó felbuzdulását, mert az ittas emberek utólag megbánják az ilyesmit, sőt még tolvajlással is megvádolják azt, aki elfogadja a rátukmált bőkezűséget.

– Holnap már emlékezni sem igen fog arra, amit ma mondott, Dorothea asszony – szóltam. – De ha lenne pénzem, májusban talán abbahagynám a vándorlásomat, és Strassburgban felcsapnék egy fafaragó és betűmetsző inasának. Titokzatos férfiú ő, és talán szélhámos is, mert azzal dicsekedett, hogy olyan mesterséggel kísérletezik, amelynek segítségével egyszerre tíz és száz, sőt ezer könyvet is tud másolni. Bizonyára szélhámos, mert húsz aranyat kért azért, hogy megtanítson a tudományára, ám előre semmit sem volt hajlandó elmondani róla. Nekem pedig nem volt húsz aranyam. Még ha sikerülne is neki, alighanem meggyűlne a baja az igazságszolgáltatással, hiszen nyilvánvaló hamisítás és csalás lenne, ha drága áron száz embernek is eladná ugyanazt a kéziratot, noha a példányok elkészítése a papír kivételével ugyanannyiba kerülne, mint egyetlen kézirat elkészítése, így mondta ő.

Dorothea asszony szomorúan sóhajtott, és ezt kérdezte: – Visszatérnél Strassburgba, ha adnék neked húsz aranyat?

– Szó sem lehet róla – tiltakoztam hevesen. – És még a pénze sem kell, mert holnap azzal vádolna, hogy megloptam. Nem bíztam én abban a Johannes mesterben sem, bár erősítgette, hogy azért van pénzre szüksége, hogy jól tapadó tintát készítsen és különböző fémeket vehessen, és a tudományát annyira tökéletesítse, hogy senki se tudja megkülönböztetni az eredeti kéziratot az általa készített értéktelen hamisítványoktól. Inkább folytatom vándorlásomat.

– De mit tehetnék az érdekedben? – faggatott makacsul.

– Semmit, Dorothea asszony – válaszoltam. – A könyvét olvastam, és köszönet érte, bár én másféle olvasnivalót ajánlanék kegyednek. De az emberek jótetteiben vajmi keveset bízom. Ezért gyanítom, hogy csak hálára akar kötelezni engem, és én nem szeretem a szolgaságot.

Így vitatkozgattunk egymással. Ellenkezésem olyannyira ingerelte szeszélyes természetét, hogy megpróbált mindenfélét kieszelni, amit felajánlhat nekem, sőt az erszényét is a térdemre dobta, ajánlkozott, hogy új ruhát vesz nekem és titkárának szegődtet, mintha sok írnivalója lett volna. Úgy éreztem, piócaként csimpaszkodik belém, s képtelen vagyok lerázni magamról.

– Mi bennem a hiba? – kérdeztem végül nekikeseredve. – Mi az bennem, ami ilyen indokolatlan jóindulatot ébreszt irántam? Hiszen nem kegyed az egyetlen nő, Dorothea asszony, hanem vándorlásom során sok más nő is barátságos volt hozzám, etetett, kérés nélkül elemózsiát csomagolt a tarisznyámba, és könnyes szemmel kívánt jó utat nekem. De még senki sem viselkedett velem szemben ennyire önfejűen és tolakodóan, mint kegyed, Dorothea asszony. Hiszen én csupán azt kérem, hogy hagyjanak békén a gondolataimmal.

– Miért álltál meg, hogy engem bámulj, amint mezítelenül és kiszolgáltatva üldögéltem a medencében? – vádolt Dorothea asszony. – Vannak szent emberek, akik a kezükbe vehetik az izzó parazsat anélkül, hogy kárt tennének magukban. És olyan férfiak is, akik nem sebesülnek meg a csatában, és mások, akiknek mindig szerencséjük van a játékban. És a spanyol Don Juannak csak rá kellett néznie egy nőre, hogy az eszetlen szerelemre gyulladjon iránta, noha azt mondják, ő maga nem tudott szeretni, hanem hideg maradt, és senkihez sem kötődött tartósan. Azt mondják, az ölelése is olyan jéghideg volt, hogy a nőt kilelte a hideg az ölében. De talán éppen ez vonzotta őket, úgyhogy soha senki sem tudta őt elfelejteni. Sőt sokan a reménytelen szerelem kínjában lelték halálukat miatta. Talán te is efféle vagy, noha magad nem is tudsz róla, hisz még ifjú vagy. De nem kellett volna olyan kitartóan nézned engem a forrásnál.

– Nem kegyedet néztem – válaszoltam –, hanem a könyvet.

De rá nem hatott semmilyen értelmes beszéd. Kezdett Juannak meg Johannesnek szólítani, mivel nem voltam hajlandó megmondani neki a nevemet, és figyelmeztetett, hogy a nő szerelme könnyen változik gyűlöletté.

– Ne fecsegj, te ostoba nő! – szóltam rá végül megmérgesedve. – Csak nem képzeled, hogy elhiszem, hogy az első pillantásra belém szerettél a forrásnál? Nem szerelem a te vágyad, hanem üzekedés, és ha még esztelenebb is lennél, mint hiszem, akkor sem tudnálak soha szeretni. Minél többet zaklatsz engem, annál mélyebb ellenszenvet kezdek érezni irántad.

– Adj hálát a szerencsédnek – válaszolta –, hogy engem szeretetre teremtettek, és a természetem miatt nem is vagyok képes rá, hogy a gyűlöletben keressek kárpótlást a szerelemért. Ha egyszer szeretek valakit, arra tudok bár haragudni, de nem tudom gyűlölni őt. De vigyázz magadra, vándor Johannes, a legtöbb nő beléd fog szeretni, de olyanokkal is találkozol majd, akik az első perctől kezdve gyűlölni fognak, mivel nincs meg a képességük a szerelemre, ezért aztán gyűlölik önmagukat is meg téged is. Ők meg fognak alázni téged, ha csak tehetik, és valamennyi nőtársam nevében el sem tudok képzelni jobb bosszút annál, hogy egyszer te szeress bele éppen egy ilyen nőbe. Akkor összehasonlíthatatlanul nagyobb lesz a szenvedésed, mint mindazoké, akik miattad szenvedtek, akár akartad, akár nem. Számomra ez a gondolat az egyetlen vigasz, mert az eszem már azt bizonygatja nekem, hogy bármit is tegyek, szerelmedet sohasem nyerhetem el.

Szerintem merő badarságot beszélt, én ugyanis nem éreztem szerelmet. Ám ő észhez térve visszanyerte méltóságát, és mosolyogva az asztal mellé telepedett.

– Új tapasztalat ez az én számomra – jegyezte meg. – Eddig nem kellett szerelmet kéricsélnem, hanem éppen ellenkezőleg, a megcsömörlésig erőltették rám. És azt is érzem, hogy a szerelmi bánat, amiben szenvedek, csak másnaposság volt a sok szerelmi fáradozás után, amit Bázelben éltem át. Tényleg, vándor Johannes, csodálatos módon megszabadítottál szerelmi bánatomtól, még ha más bánatot adtál is nekem, az előzőnél rangosabbat és mardosóbbat és olyan keserveset, hogy már-már élvezetet okoz nekem. Nem, bizonyára sohasem bocsátottam volna meg neked, hogy ágyba dőltél volna velem, ellenben én magam még mélyebbre süllyedtem volna a vágy mocsarában, így fényesebb és ragyogóbb tájakra emeled fel a lelkemet, úgyhogy meleg és önzetlen gyengédséget tudok érezni a fiatalságod és tapasztalatlanságod iránt.

Eltöprengett, majd bölcsen megjegyezte: – Talán végre a gyógyfürdő is kezdi éreztetni a hatását, és nem akarom eltúlozni érzéseim tisztaságát. És ne képzeld, hogy hálára akarlak kötelezni téged, hanem éppen ellenkezőleg, büntetni akarlak azzal, hogy előresegítelek azon az úton, amelyen a vesztedbe rohansz.

Merengő ibolyakék szemével vizsgálódva nézett rám, és most, hogy lehiggadt, sokkal jobban kedveltem, mint amikor tisztátalan vágyainak ködébe merült.

– Ha ezen a világon főként a latin meg a könyvek vonzanak téged, meg hogy a gondolkodást vitában gyakorold – folytatta –, akkor mért nem vándorolsz Bázelbe? Hiszen ott már hatodik éve ülésezik a nagy egyházi zsinat, hogy a Szentlélek vezetésével gyógyulást keressen az egyház visszásságaira és hogy teljes egészében megújítsa az egyházat. A világ minden tájáról odavándoroltak a legnagyobb tudású férfiak, hogy a tárgyalóasztal mellett vitatkozzanak egymással. Bázel sikátoraiban lépten-nyomon püspökökbe botlasz, és minden utcasarkon valamely bíborosba ütközöl, a kánoni és a római jog doktorairól nem is beszélve, akiknek ingujja a könyöködet súrolja a nagy tolongásban, amint hónuk alatt az egyházi és e világi bölcsesség hatalmas fóliánsait cipelik abban a hiedelemben, hogy szavazati joguknak köszönhetően a pápánál is hatalmasabbak. Miért nem mész Bázelbe, vándor Johannes? Egy fiatal, tanult és becsvágyó férfiú éppen ott találhatja meg legjobban a jövőjét ebben a világvégi korban.

– Nem akarok egyházfi lenni – válaszoltam mogorván.

– Ne légy gyerekes, Johannes – mondta ő okos és tapasztalt nő módjára. – Ma Bázelben vajmi kevesen törődnek az egyházzal és az egyház javával. Hat év alatt abban a taposómalomban már a legkiválóbb férfiúból is kiölték a gyógyulásba vetett hitet, a megújhodás reményét és a keresztény eszményeket. Ott csak a hatalomért vívják a szellemi harcot. Az egyházi zsinat tovább akar működni, és az egyház legfőbb irányítójának akarja nyilvánítani magát, a pápa fölött állónak, hogy a megüresedő egyházi hivatalokat saját támogatói között ossza szét. Nagy jövedelmekért hadakoznak ott, meg azért, hogy a fejedelmek döntési jogot nyerjenek az egyházi ügyekben, és ott a tehetséges fiatalemberek egyáltalán nem az egyházatyák műveiből keresnek lelki felfrissülést, hanem a római költők egér rágta kézirataiból, amelyek előkeresését a kolostorok rejtekéből nagyobb dicsőségnek tartják, mint a legkiválóbb teológiai értekezést.

Szavai akaratlanul is felkeltették az érdeklődésemet. Az én fülembe is eljutottak történetek a rómaiak s a görögök ez idáig ismeretlen kéziratairól, amelyeket itáliai tudósok találtak meg és másoltak le. Ki tudja, talán éppen a róluk való álmodozás irányította vándorlásomat oly tántoríthatatlanul dél felé, bár szegénységemben és pártfogók hiányában a legcsekélyebb lehetőségem sem volt arra, hogy ezeket valaha is szemügyre vehessem. Dorothea kárörvendően mosolyogni kezdett, amikor észrevette felélénkülésemet.

– Minden halnak megvan a maga csalétke – mondta. – Hozzád hasonló ifjak is vándoroltak Bázelbe a világ minden országából, ifjak, kiknek egyetlen vagyona, hogy folyékonyan beszélnek latinul, legnagyobb becsvágyuk pedig, hogy úgy tudjanak írni, mint Cicero. Mint íródeákok szerény bért kapnak, de csak saját értelmükön, bátorságukon és cselszövési jártasságukon múlik, hogy uruk kegyeibe férkőzve egyre feljebb kapaszkodjanak a legmagasabb állásokba. Van közös nyelvük és közös égő vágyuk, hogy újra életre keltsék Róma és Görögország szellemét, amely világosságot gyújtana az erőszaknak, a háborúknak és a pusztulásnak ebben a sötét korszakában. Valamelyik bíboros, püspök vagy doktor íródeákjaként bizonyára ismeretséget köthetsz velük, hogy tanulj a felfedezéseikből, hogy együtt változtassátok meg a világ képét, miként a becsvágyó ifjak képzelik megtehetni azt.

– A Teremtő irgalmazzon, Dorothea asszony! – kiáltottam fel. – Miért kísért azzal, hogy ilyesmiről mesél nekem, hiszen nincsenek pártfogóim, akiknek segítségével valamely előkelő püspök szolgálatába állhatnék. És ha lennének is, tiszta ruhára, jó állapotban lévő cipőre meg fehér ingre lenne szükségem, a kalamárisról, a tollakról meg a papirosról nem is beszélve. Nem, képtelen ábránddal csábít engem, hogy megkeserítse szabad vándorlásomat.

A bánat könnyei lepték el a szemem, mert az a ravasz Dorothea asszony tudta, miként álljon bosszút rajtam. Ha eddig büszke voltam is nincstelenségemre, és a filozófus ismérvének tartottam szükségleteim korlátozott voltát, magamat pedig a szabad szellem testvérének vallottam, túlságosan csábító volt az a jövőkép, amit Dorothea asszony felvázolt a hasonszőrű férfiak társaságáról s a velük folytatott felemelő eszmecseréről, semhogy továbbra is lázadozás nélkül bele tudtam volna törődni a szegénységembe.

Dorothea asszony élvezettel szemlélte meghunyászkodásomat, gúnyosan megpaskolta az orcámat, és így szólt: – Ne aggódj, Johannes, valamelyik segítőkész nő Bázelben bizonyára örömest felöltöztet, sőt etet is, sőt éjszakai szállást is ad számodra, bármennyire zsúfolt legyen is a város, és bármily kevés szálláshely kínálkozik is. Ámde kellemetlenül érint engem, egyenesen bosszant ez a gondolat. Ha tehát írok számodra egy ajánlólevelet a legtehetségesebb és a legjobb férfiúnak, akit Bázelben ismerek, annak a bíborosnak, akit maga a pápa nevezett ki az egyházi zsinat élére, akkor hajlandó leszel viszonzásként elfogadni tőlem egy új ruhát, cipőt meg egy fél tucat inget?

– Jóságos ég! – mondtam. – Kegyednek fogyatékos a logikája, s én nem élhetek vissza vele, kötelességemnek érzem, hogy helyreigazítsam. Hiszen mérhetetlenül nagy ajándék már maga az ajánlás is, amit felajánl nekem, anélkül hogy egyáltalán ismerne. Hogyan lehetne hát ellenszolgáltatás az, ha még egyéb ajándékokat is elfogadnék kegyedtől? Szó sem lehet ilyesmiről.

Ő dorgálóan felemelte hegyes ujját, és megjegyezte: – Az élet logikája és a tudomány logikája két különböző dolog, neked pedig meg kell tanulnod, hogy a női logika minden férfiúi értelem fölött áll. Ebben a dologban tehát mutass hajlandóságot, hogy alázatosan kövesd az én logikámat, és mindenekelőtt add ide a ládikómból a tollat, a tintát meg a papirost.

Tényleg tudott írni, sőt a kézírása szép és olvasható volt, még ha a szavak megválasztása nagy erőfeszítésébe került is, és a tollat többször is az ajkához kellett érintenie, mielőtt a levelet befejezte volna. Levelében a Johannes Peregrinus nevet adta nekem, hangsúlyozta, hogy feddhetetlen szülőktől származom, s hogy szegénységem miatt nem folytathattam tanulmányaimat, és dicsérte tanulékonyságomat és tehetségemet, bizonygatván, hogy írnokként és felolvasóként sok jó szolgálatot tettem neki. Ezért a nemes Giulio Cesarini bíboros kegyeibe ajánlott engem, és befejezésül biztosította arról, hogy az irántam tanúsított kegyességét úgy fogja értékelni, mintha neki magának tenne szolgálatot. Mielőtt viaszt olvasztott volna s lepecsételte volna a levelet, a kezembe adta, hogy elolvassam. Aztán a levéltekercset maga elé tette az asztalra, és így szólt:

– Cesarini bíboros, mint a pápa képviselője s az egyházi zsinat vezetője, nehéz helyzetben van. Engem aligha tisztel mint nőt, de tudja, hogy befolyásom van az ellentábor egyes uraira. Ezért óvakodik attól, hogy megbántson, sőt éppen örül neki, ha szerény szívességet tehet nekem. Ez itt hát a sorsod, te szép Johannes. Fogd és rohanj a vesztedbe!

Nem mertem hozzányúlni a levélhez, mert nem tudtam, hogyan köszönhetném meg neki. Ő így folytatta: – Két okom van, amiért éppen az ő kegyeibe ajánllak téged. Az első az, hogy ő maga is kemény iskolát járt ki a tudás útján, és ezért megtisztelőnek tartja, ha törekvő, tehetséges fiatalokat segíthet. Többeket anyagilag is támogatott egyetemi tanulmányaikban. Tehát ilyen szerencse is érhet, ha elnyered a kegyeit. Másrészt ő az egyetlen általam ismert egyházfi, aki ebben az ocsmány, bűnös világban megőrizte erkölcsi tisztaságát, és aki minden erejével és lelkesedésével a szakadás megakadályozásán fáradozik, meg azon, hogy az egyház megújuljon és békét teremtsen a világon. Minden tekintetben művelt férfiú és kiváló társasági ember, nem képmutatóan ájtatos, ám idejének egy részét mindennap titkos áhítattal tölti, és makacsul tartja magát a mendemonda, hogy egész életében megőrizte ártatlanságát.

Észrevette hitetlenkedő pillantásomat, és sietett mentegetőzni: – Szerinted bizonyára ellentmondásos nő vagyok, hogy ilyen tisztelettudóan beszélek róla. De Bázel önmagában is éppen eléggé Bábel egy ifjú ember számára, és nem szeretném, ha engednél a csábításnak, legalábbis ne a gazdád példáját követve. Én másként gondolkodom az életről, a gyönyörről meg a vágyról, mint ő meg te, ám a valóban tiszta férfiút tisztelem a tisztasága miatt, még ha semmiképpen sem irigylem őt.

– De – mondtam – ez a levele arról tanúskodik, hogy kegyed nagy bizalommal viseltetik irántam. Hiszen semmit sem tud rólam! És többé nem is titkolhatom kegyed előtt, hogy valóban a szabad szellem testvéreihez tartozom. Begin vagyok, Dorothea asszony. Nem várok megújhodást az egyháztól, hanem a saját szívemben szolgálom Istent. Isten a mindenség. Én a mindenség része vagyok. Ezért Isten bennem is jelen van. Isten ugyanolyan nagy és ugyanolyan kicsi, mint jómagam.

Ő a számra tapasztotta a kezét, és rám ripakodott: – Ne fecsegj ostobaságokat, úgysem hallom meg! Tartsd meg magadnak a gondolataidat. Senkit sem zavarnak, ha nem beszélsz róluk. De te aztán különös begin vagy! Én azt hittem, hogy a csavargók meg a zsiványok csak azért csapnak fel beginnek, mert a beginek nem ismerik a bűnt, hanem úgy tartják, hogy minden megengedett, és a tulajdont is közösnek tekintik, és az asszonyaikat is megosztják egymással.

– Azok a beginek, akiket ismerek – mondtam fagyosan –, derék és jámbor emberek. Két kezük munkájából élnek, és javaikat megosztják testvéreikkel. Nem az ő hibájuk, hogy az emberi irigység és az egyházi üldöztetés miatt kénytelenek titkos jelekből felismerni egymást.

Dorothea asszony a fejét csóválta és mereven nézett rám: – Mi lesz még ebből a fiúból – sóhajtotta –, ha már ilyen fiatalon eretnek! A bölcs elfogadja az egyházat, még ha a szíve mélyén teljesen pogány is és semmiben sem hisz. Sokkal veszedelmesebb, ha valaki eretnek, és hisz valamiben. De még ha begin vagy is, tanuld meg csukva tartani a szád, és hagyd meg mindenki másnak a maga hitét és hitetlenségét!

És nem hagyott tovább ellenkezni, hanem barátságos tanácsokkal látott el, hogy miként kell viselkednem és hogyan kell szólítanom a magas rangú egyházfiakat. Bealkonyodott. A fürdővendégek visszatértek a fogadóba. Ajtók csapódtak, és a falakon át vidám kiabálás és éles kacagás hallatszott. Titkon attól féltem, hogy a sötétség beálltával Dorothea asszony újra érzelgőssé válik, és ellenszolgáltatást követel majd a hozzám való jóságáért. De rosszul ítéltem meg őt. A fogadó szénapadlására küldött aludni, és a következő napon fekete ujjast és posztónadrágot, új batyut, írószereket és ingeket vásárolt nekem, oly gyengéden korholva, mint egy anya, aki utazásra készíti fel kedves fiát.

És nem is tartott vissza, amikor észrevette, mily hevesen ég szívemben a vágy, hogy folytassam vándorlásomat Bázel felé. Elkísért a városfalon kívülre, és megállt egy öreg hársfa árnyékában, hogy búcsút vegyen tőlem. Nagyon szép volt, amint kék szoknyájában ott állott a fa árnyékában, fél fejjel fölém magasodva, szőke haján drága gyöngyhálóval, s engem nézett fürkésző, ibolyakék szemével.

– Nem tudom, hogyan köszönhetném meg kegyednek az ajándékait – szóltam.

– Fiam, szerelmem, te bolond Johannes – hangjából melegség áradt. – Eredj békével. Nem kérek tőled köszönetet, csak jussak néha eszedbe és ne gondolj rosszat felőlem.

– De... – tétováztam, és képtelen voltam elindulni, mert úgy éreztem, túlságosan is adósa maradtam meg nem érdemelt jóságáért és bőkezűségéért.

– Ne vígy engem a kísértésbe – mondta ő –, ha már egyszer oly szilárdan elhatároztam, hogy nem fogok hozzád érni, csak hogy bebizonyítsam, tudok önzetlenül, érzéki vágy nélkül is szeretni. De bizonyára kapzsi nő vagyok, s ha egyebet nem is, legalább egy garast akarok kapni a fáradozásomért, ám legyen ez a magam szégyene.

Puha kezét az arcomra tette, és szájon csókolt. – Jaj, ezek a hideg gyermeki ajkak! – suttogta, és orcámat elborította forró, sóvár és nedves csókjaival. – Most menj – ripakodott rám aztán felhevült arccal, nehezen zihálva, s eltaszított.

Útnak indultam, orcámat törölgetve, mintha beszennyezte volna. Soha többé nem láttam Dorothea asszonyt. Amikor megölelt, titokban egy kis erszény ezüstpénzt csempészett a batyumba. Két évvel később hallottam, hogy pestisben meghalt, s egész nagy vagyonát szülővárosának szegényeire hagyta, vezeklésképpen bűneiért.

II

Ez az ősz és tél Bázelben életem tisztítótüze volt. Cesarini bíboros íródeákjai közül én voltam a legtanulatlanabb és a legfiatalabb, és ezt keservesen éreztették is velem. Az íródeákok szobájában az ajtónyílás mellett kaptam helyet, és a legalantasabb feladatokat kellett ellátnom. Mint ordasok leskelődtek utánam azok az idősebb titkárok, akik arcátlanokká és nagyszájúakká váltak, mihelyt kikerültek elöljáróik látóköréből. Megérkezésemkor csupán versenytársat láttak bennem a bíboros kegyeiért folytatott küzdelemben, és mindent elkövettek annak megakadályozására, hogy olyan feladatokat kapjak, amilyenekre rászolgáltam, és hogy egyáltalán a bíboros szeme elé se kerülhessek, és szolgálatkészségemet kimutathassam. Csak akkor voltam jó, ha szaporán egy kanna bort hoztam nekik a fogadóstól, hogy megvendégeljem őket, és hogy a gyötörtetéstől megszabaduljak. De még ilyenkor is gúnyolódtak velem, mivel én magam nem ittam.

Jó kézírásom volt, és latin levelek másolásakor kevés hibát ejtettem. Ezt nem tudták nekem megbocsátani, mivel néhányan közülük egyetemen tanultak. Saját ostobaságuk leplezésére kihasználták járatlanságomat a teológiában és a kánonjogban, és egymás közt fejtegették a szent egyházi zsinat határozatait és dekrétumait, mintha nagy tudású bölcsek lettek volna. Szerintem ostoba és fölösleges kérdésekre pazarolták az idejüket, így aztán nem is értették már, mi volt az egyházi zsinat, és mi is történt ott valójában.

Mert szerintem az egyházi zsinat egyáltalán nem volt szent, még ha abból a feltételezésből indult is ki, hogy a Szentlélek dönti el a szavazás eredményét, s ekképpen az egyház azon legmagasabb döntési fórumát képviselte, amelynek még a pápa is köteles alávetni magát. Bázel városa meggazdagodott ugyan abból, hogy vendégül látta a zsinat bíborosait, püspökeit, jogtudósait és papjait, ám leginkább mégis a bor esztelen fogyasztásából és az egyre nagyobb papírpazarlásból gazdagodott meg. Ha meg akarnék gazdagodni, gondoltam magamban keserűen, akkor beállnék egy borkereskedő segédjének, vagy papírmalmot alapítanék, vagy elszegődnék egy bordélyház portásának. Azon jó szándékú férfiak, akik azzal a nemes elhatározással gyűltek össze, hogy a Szentlélek irányításával meggyógyítják az anyaszentegyházat, régen letettek már arról a szándékukról, hogy először önmagukat gyógyítsák meg. Rájuk ragadt a lelki pestis, a heves versengés az előmenetelért, a méltóságokért és a díszhelyekért. Ha saját érdekeiken kívül egyáltalán valami egyebet is szem előtt tartottak, akkor az saját népük, királyuk vagy fejedelmük érdeke volt. Ennek az öt-hatszáz képviselőnek a soraiban ahány férfiú, annyi vélemény volt, és a szavazásnál a legalacsonyabb rangú papok, világi jogtudósok szavazata is egyenértékű volt a püspökök és a bíborosok szavazatával. Az értelem, a tudás, a legbölcsebb érvelés sem hatott rájuk többé, hanem az szerezte meg a többséget, aki a leghangosabban kiabált. Úgy tűnt nekem, mintha a ködös téli napokban Bázel sikátorait a gyűlölködés és a gyalázkodások csípős köde ülte volna meg.

De hiszen – gondoltam – jelen vannak koruk legnagyobb tudású férfiai is, Vergilius és Cicero tanítványai, akik elfújhatják a kor ködét, hogy felragyoghasson az ókor napja, Görögország és Róma költőinek napja. S én az ő társaságukba vágytam, az ő kedvükért jöttem Bázelbe. Leghíresebb közöttük a szónok és költő Aeneas Sylvius volt. Őköré szerveződött a bázeli kis akadémia, ahogyan ez a társaság nevezte magát, ennek esti gyűlésein csillogtatta szellemességét, így mesélték. De bár rangját tekintve ő is csupán a Szent Kereszt bíborosának a titkára volt, el sem tudtam képzelni, hogy Cesarini leghitványabb titkáraként, hogyan járulhatnék a színe elé, hogy a tanításait hallgassam. Ha féltem és tiszteltem a bíborosokat és a püspököket, akkor összehasonlíthatatlanul jobban, egekbe emelve tiszteltem azt az Aeneas Sylviust.

Több ízben sündörögtem a szálláshelye körül, és láttam is őt vidám társaságával körülvéve, de fiatalságom és félénkségem miatt nem mertem megszólítani. Az íródeákok szobájában sok rosszat beszéltek róla, ám én nem tudtam és nem is akartam semmi rosszat elhinni a költőről. A vádaskodást csak a teológiai tanok által gúzsba kötött fekete talárosok rosszindulatának tartottam. „Fogj egy kanna bort, és vigyél egy szép leányt magaddal – tanácsolták nekem kajánul –, akkor biztos lehetsz a kegyei felől, ameddig tart a bor, és ő tüstént kitalál a leánynak egy latin nevet.”

Ha idősebb és gazdagabb lettem volna, talán komolyan fontolóra vettem volna ezt a tanácsot, mivel az egyházi zsinat idején Bázelben nem volt hiány szép és könnyűvérű leányokban, de tapasztalatlanságomban a tanácsot merő kajánságnak tartottam. Végül a véletlen segített rajtam. Elküldték, hogy vigyem el neki a bíboros vacsorameghívóját, mivel egyébként is a szolgáló meg a küldönc feladatait kellett ellátnom. Saját szobája volt az egyik polgár házában, ami nagy fényűzésnek számított a számtalan vendég miatt zsúfolt városban. Bekopogtam az ajtón, és egy erőtlen hang invitált befelé. A nap régen felkelt már, de a költő még nem bújt ki az ágyából.

– Csendesen tedd be magad mögött az ajtót – mondta megtört hangon. – Ne csapj zajt, és halkan mondd el, mi járatban vagy, mert a fejem éppen most fog kettéhasadni.

A szobában könyvek és papirosok hevertek szanaszét. Az asztalon üres kupák álltak, a padlón pedig egy teleírt papírlap, amelyre sáros lábbal rátaposott valaki. Aeneas Sylvius gyászos állapotában is szép férfiú volt, szeme nagy és csillogó, szája telt, orra pedig egyenes.

– Csak nem beteg kegyelmed? – kérdeztem aggódva.

– Keserves reuma gyötör – mondta. – Ha valamely könyörületes emberben volna még szemernyi keresztény szeretet a fenevadaknak és a csalfaságnak ezen gonosz világában, bizonyára előkotorná vánkosom alól az erszényemet, pénzt venne ki belőle, és a fogadóba futna, hogy vegyen nekem egy kis mérce talján bort. A fogadót el sem lehet téveszteni. Itt van csaknem velünk szemben, ajtaja fölött szalmacsóva lóg.

Elővettem az erszényt a fejpárnája alól, de üres volt. Ő erősen meglepődött, és így szólt: – Hát ilyen kicsiny bért fizet a világ, és ily hitványan bánnak a költővel, noha egyetlen szempillantás alatt elégiát írok Tibullus stílusában, hosszú episztolát Horatius nyomdokain haladva, és különb szatírát, mint Juvenalis. Legalább a kannát rázd meg az asztalon, hátha találsz még benne véletlenül néhány cseppet. Ezt ugyan erősen kétlem, hisz ismerem a vendégeimet. A boromat készségesen megosztják velem az utolsó cseppig, ám senki itt nem maradna, hogy reggeleim bánatát is megossza velem.

Azt feleltem, hogy az iránta érzett tiszteletből örömest hozok neki akár egy nagy mérce bort is a saját pénzemért, ha nem veszi rossz néven az ilyesfajta tolakodást. Arca felragyogott és még jobban felragyogott, amikor meghallotta, hogy este vacsora várja Cesarini bíboros asztalánál.

– Szemedből sugárzik a tehetség – mondta. – Csak gratulálhatok a nagy bíborosnak, hogy ily értelmes szolgát tudott szerezni. Kitaláltad a gondolatomat. Ne tétovázz hát, hanem inkább siess, nehogy megbánd az ígéretedet!

Hoztam neki a fogadóból egy nagy mérő bort, és ő időközben kibújt az ágyból, nadrágot húzott, és megfésülködött. Miután ivott a borból, felsóhajtott, és ezt kérdezte: – Mit akarsz tőlem? A keserű tapasztalat megtanított rá, hogy ebben a városban az ember semmihez sem juthat hozzá ingyen. Az ajándékot ajándékkal, a kegyet keggyel kell viszonozni. Ki vele hát!

Alázatosan azt feleltem, hogy a legnagyobb megtiszteltetésnek venném, ha hajlandó lenne felolvasni nekem a verseiből. Ő hitetlenkedve nézett rám: – Csak nem gúnyolódsz velem? Ha éjszaka lenne és részeg lennél, megérteném a kérésedet. De hiszen te magad meg sem kóstoltad a bort. Vagy talán hízelegni akarsz nekem?

Hevesen visszautasítottam a gyanakvását, ő pedig forgatni kezdte az asztalon a papirosokat, ivott a borból és felolvasott néhány rövid verset, magában nevetgélve és olykor-olykor rám pillantva, mintegy elismerést várva.

– Van egy kétezer soros költeményem is, a Nymphileis – mondta. – Azt kívánod, hogy inkább abból olvassak fel? Miért vagy ilyen hallgatag? Miért nem szólsz semmit?

– Semmi másról nem írt verseket, csak a borról meg a nőkről? – kérdeztem.

– Nem – válaszolta. – Nem ismerek jobb témát. Te talán igen? Legalább ismerd el, hogy szépen és gördülékenyen írtam a bor örömeiről és a szerelem élvezeteiről.

– Csakhogy kegyelmed verseinek a gondolatai szemérmetlenek és illetlenek, és nem tetszenek nekem – mondtam.

Igen meglepődött. – Eddig mindig megnyertem hallgatóim tetszését – mondta. – Miféle erkölcsi prédikátornak képzeled magad? Mi az, hogy szemérmetlenség, ha egyszer szellemes? És mi az, hogy illetlenség, ha a szép versforma megnemesíti? A legelőkelőbb urak és a magas rangú egyházi méltóságok is jól mulattak a verseimen. Valójában ki vagy te, hogy egy nyomorúságos kanna borért bírálgass engem?

– Egyáltalán nem bírálom kegyelmedet – siettem biztosítani őt. – Csak másmilyennek képzeltem kegyelmedet. Azt képzeltem, hogy a szívében rátalált Istenre, és erről ír. Azt képzeltem, hogy régi könyvekben keresi az igazságot, mivel a mi korunk az igazságot belefojtotta a jurisztikába meg a skolasztikus bölcselkedésbe.

Ő elkomorodott, és így válaszolt:

– Mit tudsz te az én igazságomról?

Egészen közel lépett hozzám, és haragjában talán kidobott volna az ajtón, de kénytelen volt jajgatva megtorpanni, és kezével fájó hátát tapogatni. Abban a pillanatban megint nevetni kezdett.

– A legnyomorultabb és a leggyámoltalanabb állapotban leptél meg engem, te erkölcsi prédikátor – mondta. – Ha este lenne és koszorús fejű leányok nevetgélnének körülöttem, és a bor mámora szilaj repülésbe emelné a lelkemet, mint a rómaiak lakomáin, akkor az én igazságom a napnál fényesebb lenne, úgyhogy még annyi fáradságot sem vennék, hogy válaszoljak neked. De a reggeli fény szürke, hasogat a fejem, és hamu ízét érzem a számban, a bor ellenére is. Ezért kénytelen vagyok vitába bocsátkozni veled, hogy egyszersmind önmagammal is vitába szálljak. Mit akarsz hát az élettől? Először erre felelj!

Komolyan töprengtem, és így szóltam: – Bort nem iszom, a nők a szememben ostobán vihogó teremtmények, és nem akarok engedni a csábításoknak, nehogy rabságukba essem. Pénzre és vagyonra csak mint eszközre vágyom, hogy olvashassak és könyveket szerezhessek magamnak, hogy az igazságot keressem bennük. Nem akarok mások parancsolója lenni, sem másokra saját gondolataimat rákényszeríteni. Mit akarok hát? Bizonyára csupán annyit, hogy tisztába jöjjek önmagámmal, hogy tudjam, mit kívánok a szívem mélyén.

Ő a fejét rázta, és így szólt: – Nem, veled nem vitázhatom, mert a mondandód túlságosan jó ahhoz, hogy igaz legyen. Dőreségedre csak a fiatalságod a magyarázat, de szeretnélek látni, milyen leszel tíz év múlva. – Felnevetett, és így folytatta: – Öt év is elegendő lenne, mivel komoly szemedben, szilárd jóakaratodban és az igazságra való gyerekes törekvésedben olyan vagy, mint egy rólunk készített kép, akik idejöttünk, hogy a Szentlélek segítségével döntsünk a hit kérdéseiben, hogy kibékítsük egymással a fejedelmeket, hogy véget vessünk a tomboló háborúknak, és megújítsuk az anyaszentegyházat. Ne nevess, mert akkor még mi is fiatalok voltunk. Hiszen csak nemrég töltöttem be a harmincat. Bár bizonyos mértékben talán a saját érdekeinket is képviselni akartuk, és a becsvágyunkat is ki akartuk elégíteni, mégis egy olyan kereszténységről álmodoztunk, amelyben a népek egymás testvéreiként élnek, a vitákat a keresztény szeretet parancsa szerint oldják meg, az embereket pedig csak a saját érdemeik alapján ítélik meg. S mit tudtunk megvalósítani? – kérdezte. – Én költői hírnévre tettem szert, meg esperesi prebendára, bár még nem is szenteltek pappá, szavazati jogot kaptam, és helyet a szent conciliumban, bár eleinte csupán ékesszóló leírást készítettem Bázel városáról és látványosságairól, csak azért, hogy ismertté tegyem magam. De mit ér az egész, ha ugyanazt a szavazati jogot és ugyanazt a helyet már a kiugrott papok, az istállómesterek és a szakácsok is megkapják, csak hogy a pápa ellen szavazzanak. Csoda hát, ha belőlem iszákos és élvhajhász ember lesz, és már csak a saját érdekeimet nézem? Vagy talán rosszul mondtam? – folytatta. – Az igazság, a jog és a keresztény szeretet sohasem találhatja meg a maga helyét a tettek világában. Ezért egy tehetséges férfiú számára a legmegfelelőbb életforma az élet kifinomult élvezete. De a borongós reggel másnaposságában ez is csak egy hazugság a többi hazugság tetejébe, és a szavak legszebb koszorúja sem koronázhatja múzsává az örömlányt. Már harmincéves koromban nyavalyásan és a reumától összetörve a bűnbánat útjára lépek. Nem azért, mintha idegenkednék Venustól, hanem azért, mert Venus kezd idegenkedni tőlem.

– De – utasította el a gondolatot – nem a szerelem meg a bor örömei törték össze a testemet, hanem épp ellenkezőleg. Egy szent és jámbor fogadalom az oka. Ezt neked fontolóra kell venned. Hajóm Skócia partjainál hajótörést szenvedett, amikor titkos küldetési feladatot teljesítettem az egyház érdekében. Megfogadtam, hogy mezítláb vándorlok el a Szent Szűz oltárához, egy álló napig böjtölök és imádkozom előtte, ha életben maradok. Amikor partra értem, teljesítettem a fogadalmamat. Hóban és fagyban elgyalogoltam a legközelebbi templomig, ennek jéghideg kőpadlójáról szedtek össze félholtan a szolgák... Ott szereztem a reumát, és egyáltalán nem a kicsapongástól meg a ledér élettől. Ezután bölcsen szent esküt tettem, hogy önszántamból soha többé nem teszem a lábam hajó fedélzetére.

Gúnyosan és elkeseredetten beszélt, mintha megvetette volna önmagát, és ezért akart volna gúnyt űzni az egész világból. Annyira másnak képzeltem őt, s oly nagy volt a csalódásom, hogy könnybe lábadt a szemem. Szomorúságomtól elérzékenyülve, vigasztalólag megveregette a vállam, s így szólt:

– Fiatal vagy, és egy ifjú embernek szenvedést okoz, ha észreveszi, hogy az élet nem olyan, amilyennek képzeli. Ha érvényesülni akarsz, akkor foggal-körömmel csak a magad érdekeiért kell harcolnod. Ám minden sikeres férfiú a lelkében tesz kárt. Másrészt viszont egy tehetséges férfiúnak nehéz arra gondolnia, hogy egyetlen jutalma csupán a mennyei üdvösség legyen, hanem megérdemelt részét már ezen a földön meg akarja kapni. Ezért az a legokosabb, ha méltányos középutat talál a siker és a lelkének károsodása között. Anélkül, hogy a rosszak között a legrosszabb, az erényesek között a legerényesebb, a büszkék között túlságosan büszke, vagy az alázatosak között túlságosan alázatos lenne. Minden túlzás rossz, és a tökéletesség éppoly káros az emberre, mint a mértéktelenség.

– Ha arra gondolnék – mondtam –, hogy az ördög éppen engem akar elcsábítani, akkor, úgy vélem, éppily nyájasan és engesztelőleg szólna hozzám, mint kegyelmed, Aeneas Sylvius költő.

Ő haragra gerjedt: – Alázatosan elismerem, hogy tökéletlen és tévedékeny ember vagyok, és nem képzelem magam jobbnak másoknál. Ha azzal a hidegen csillogó szemeddel tökéletességre vágysz, akkor légy feltétlenül gonosz vagy feltétlenül jó, ha képes vagy rá. Szolgáld az Istent vagy a sátánt. De jusson eszedbe, hogy a szentek is tévedtek, a sátán szolgái pedig leleplezték magukat, mert a tökéletesség ellentétes az emberi természettel.

– Most még csábítóbbak a kegyelmed szavai, mint az imént – mondtam. – Ha valóban meggyőződnék róla és az eszem meg a gondolataim bizonyítanák nekem, hogy a tökéletlenségnek meg a halálnak ebben a világában leginkább úgy győzhet az ember, hogy végtelenül önzővé, hidegvérűvé és gonosszá válik, akkor talán átengedném magam a gonosznak. A tökéletes jóságra való törekvés nagyobb hitet követelne meg, mint amilyen az én hitem, és szerintem csak az emberi hiúságot elégítené ki azzal, megadván neki azt az élvezetet, hogy önmagát a többieknél jobbnak érezze. Nem, kegyelmed nem érti meg, mit akarok és mire törekszem gondolataimban, s bizony kegyelmednek nehéz is megértenie, amikor magam is alig igazodom el rajta. Érjük be hát kevesebbel. Adjon nekem tanácsot, hogyan tanulhatnám meg görögül olvasni Homéroszt, akkor örökre hálás leszek kegyelmednek.

Kitört belőle a nevetés, és felkiáltott: – Hát a mennyek üdvösségébe kellett emelkednünk, és a pokol bugyraiba kellett alászállnunk, hogy kinyöghesd ezt az egyszerű dolgot? De talán ravaszul csináltad, mert felkeltetted az érdeklődésemet. Ezenkívül előrelátó vagy, ha megpróbálod megtanulni a görög nyelvet. Fiatalabb koromban a legnagyobb bánatom volt, hogy nem nyílt rá alkalmam, és ebben a gyülekezetben is alig néhányan beszélnek görögül, mi több: egész Itáliában egyetlenegy férfiú van, aki valóban tud görögül, a nagy Filelfus. Ám ő hat évig Konstantinápolyban tanult, és a tudásától felfuvalkodott lett, mint a páva. Ezt el kell mondanom neked, még ha barátok vagyunk is.

– De miért mondja, hogy előrelátó vagyok, amiért Homéroszt görögül akarom olvasni?

Rám hunyorított, megbökött a mutatóujjával, és felkiáltott: – Csak ne tettesd magad! Természetesen arra gondolsz, hogy a sok huzavona után hamarosan fordulópontra jutnak a tárgyalások az unióról, és akkor aranyat ér majd minden görögül tudó férfiú. Ez valóban nem bolond elképzelés, és ne is tettesd magad, mert keresztüllátok rajtad.

Bosszúsan válaszoltam, hogy esztelen dolog épp most arról ábrándozni, hogy a bizánci ortodox egyház a négy évszázada tartó szkizma után unióra lép a katolikus egyházzal, amikor magát a katolikus egyházat is szakadás fenyegeti, hiszen az egyházi zsinat meg a pápa egymás ellen harcol a hatalomért. Ám ő ekképpen figyelmeztetett:

– Ne légy ostoba! A bizánci császár, akit minden oldalról törökök vesznek körül, úgyszólván az oroszlán torkában él. Hiszen a hajdan oly hatalmas Bizáncból csak Görögország konstantinápolyi része és az Archipelágus néhány szigete maradt meg. Az unió a császár egyetlen lehetősége Bizánc megmentésére. Csak a nyugati országokkal közösen fellépve remélheti a törökök elűzését. Ám az egyházi vita eltávolította a nyugati országokat Bizánctól, úgyhogy az idegen világ maradt számunkra. Görögország költészetének és bölcseletének örököseként Bizánc az unió jóvoltából egész Európa számára az új élet forrásává válhat. Ha a szent egyházi zsinat megvalósítja ezt az uniót, ez olyan nagy erkölcsi győzelmet jelent, hogy a pápa kénytelen lesz beletörődni. Először az unió, azután keresztes hadjárat a törökök ellen, és a nyugati világ újra tudomást szerez Hellasz hajdani szellemi kincseiről. Olyan terv ez, amelynek minden szívet lángra kellene lobbantania. Ha fiatalabb lennék és ha lenne rá időm, én is nekilátnék a görög nyelv tanulásának.

Hosszasan mesélt még nekem azokról a tárgyalásokról, amelyeket az egyházi zsinat és a pápa nevében folytattak a bizánci császárral és a konstantinápolyi pátriárkával. Azt mondta, hogy már csak arról folyik a vita, melyik városban tartsák meg az uniós tárgyalásokat. Az egyházi zsinat francia befolyás alatt Avignont támogatta, a görögök pedig egy itáliai tengerparti várost követeltek, ám a német császár egyiket sem fogadta el, hanem Bécset vagy Budát tartotta erre a legalkalmasabbnak. Ezek a viták, meg az a körülmény, hogy a pápa a saját javaslataival beleavatkozott a tárgyalásokba, késleltették a megoldást.

– Hát nem kicsinyesség – jegyeztem meg –, hogy a tárgyalások színhelyéről vitatkoznak, amikor ilyen nagy horderejű ügyről van szó?

– Persze hogy kicsinyesség – helyeselt –, és ez is csak Jenő pápa hitvány lelkületét és alattomosságát mutatja. Ő még abba is beleegyezett volna, hogy a tárgyalásokat Konstantinápolyban tartsák, mert akkor a görögök fedezték volna az összes költséget. De mi lett volna a tárgyalásokból, amelyeken a néhány nyugati egyházfival szemben ott lett volna a görög egyház valamennyi vezetője a legmagasabb rangútól a legalacsonyabb rangúig. Még az is előfordulhatott volna, hogy merő félreértésből ökumenikus zsinatként értelmezik, s akkor az a görög zsinat versengeni kezd a mi szent egyházi zsinatunkkal, hogy melyik tekintélyesebb. Nem, a tárgyalásokat olyan helyen kell tartani, amelyet a zsinat jelöl ki, nehogy a pápa alattomosan a saját híveivel tölthesse meg. A pápának végérvényesen alá kell vetnie magát a közös nagy és szent célnak.

Megdörgölte a fejét és így folytatta: – Bonyolult kérdés ez, és nem nagyon kívánatos, hogy túlságosan megnőjön a francia befolyás Itália rovására. Ezért jómagam a megalkuvás szellemében Páviát javasoltam a tárgyalások színhelyéül, hogy pártfogómat, a milánói herceget támogassam, akinek alattvalója vagyok, és bizony az esperesi járandóságra is kell gondolnom, amit Milánótól élvezek. De te csak láss hozzá a görög nyelv tanulásához, és ne törődj mással. Ilyen szent és nagy ügy nem bukhat el csak azért, mert a pápa kitartó cselszövő.

Alázatosan elmondtam, hogy a görög nyelv tanulásához nem áll más rendelkezésemre, mint a lángoló buzgalom, az idő meg a tudásvágy. De ugyan ki tanítana engem, hiszen a görög nyelvtudás ritka, mint a fehér holló. Görögül nem lehet ugyanolyan egyszerűen megtanulni, mint latinul Donatus segítségével, és pénzem sincs, hogy fizessek az oktatónak.

– A görög nyelv legkiválóbb ismerője természetesen a bizánci császár követe, Johannes Dishypatus – magyarázta –, csakhogy azok a görögök mogorva és pénzsóvár emberek, és számodra sem lenne előnyös, ha a tanulás fejében küldöncévé kellene válnod és az ő nézeteit kellene terjesztened. Hiszen akkor gyanúba fognának, hogy a görögök megbízottja vagy, és célodat nem érhetnéd el: az uniós tanácskozások idejére nem kapnál hivatalt. Nem, azok közül a férfiak közül, akiket ismerek, tanítódnak a legjobb Nicolaus Cusanus, a kánoni jog doktora lenne. Még elég fiatal férfiú, nem sokkal idősebb nálam. Tudását azzal bizonyította, hogy könyvet írt a katolikus egységről, amelyben cáfolhatatlan bizonyítékokkal támasztotta alá, hogy az egyházi zsinat döntési joga a pápa döntési joga felett áll. Az itteniek közül ő az egyetlen, aki tud valamennyire görögül, és az egyházi zsinat iránti megbízhatóságához a leghalványabb kétely sem férhet.

Egyre jobban fellelkesült, és így folytatta: – Az időpont is a lehető legalkalmasabb, mivel ellenszélbe került, és elvesztette egyik nagy bírósági perét. Ezért feltehetőleg van ráérő ideje. Származását tekintve csak egy halász fia a Mosel menti Cues városából, és ami a legjobb, a páduai egyetemen ő volt urad, Cesarini bíboros egyik leglelkesebb tanítványa. És inkább filozófus, mint prókátor, és ezért nem boldogult annak a hitvány céhnek a képviselőjeként. Mint filozófus jobban szereti az igazságot a szép formánál, ezért nem vagyunk kifejezetten jó barátok, ám ha elérnéd, hogy az urad beajánljon hozzá, akkor ő talán hajlandó lenne ingyen tanítani téged, csak hogy érdemeket szerezzen magának. Tehát ne tőlem kérj segítséget, hanem fordulj alázattal a gazdádhoz, Cesarini bíboroshoz. Hiszen ő nemes és igazságszerető férfiú, ugyanolyan barátságos az alacsonyrendűekkel mint az előkelőekkel, és valóban nincs is benne más hiba, mint az, hogy az eszmények embereként nem ebbe a rossz, kétszínű és cselszövő világba való.

Csüggedten elmagyaráztam neki, nincs elég bátorságom hozzá, hogy ilyen jelentéktelen üggyel zavarjam a bíborost, mivel alacsony sorom és a többi íródeák üldözése miatt nem tudtam méltónak bizonyulni a kegyeire, és neki ennél komolyabb gondjai is vannak. Ő készségesen és barátságosan így válaszolt:

– Ha alkalmam lesz rá, ma este szólok neki az érdekedben.

Segítőkészsége túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Bizalmatlanul így szóltam hát: – Miért tenné meg az érdekemben? Hiszen semmi haszna sem származik belőle. Kegyelmed maga mondta, hogy ebben a városban semmihez sem lehet ingyen hozzájutni. Mit akar hát tőlem?

– Tényleg értelmes és tanulékony vagy, és kezdesz ráérezni a játékszabályokra – nevetett vidáman. – Semmi más ellenszolgáltatást nem kérek tőled, csupán annyit, hogy jót szólj rólam, valahányszor alkalom kínálkozik rá, magasztald az ékesszólásomat, a jámborságomat meg a hűségemet a szent egyházi zsinat iránt, amit támogatok, elismerve ugyanakkor a pápa fontos szerepét az egyházban. És ha sikerül az egyetemes gyűlésen Pávia érdekében beszélnem – nem hiszem, hogy ezzel bármit is elérek, ám legalább megmutatom, milyen szépen beszélek, s egyben Milánó hercegének a kedvében is járok –, akkor a többi tikárral együtt el kell jönnöd a templomba, ügyelned kell, hogy senki se csapkodja a padokat, és a többieknél hangosabban kell kivenned a részed a tetszésnyilvánításból. Elég csekély ellenszolgáltatás, nemde? Ezzel senkinek sem okozol kárt, és nem sodrod veszélybe a lelked.

Kérését méltányosnak találtam, ezért olyan szépen mondtam neki köszönetet, ahogy csak tudtam. Ám ő még visszatartott, így kiáltván fel: – Ó, fiatalság, neked minden lehetőség megadatott! Miért maradsz itt a gyűlölködés, a cselszövés és a hazugság fészkében, hogy megmérgezd a szívedet? Miért nem vándorolsz, hogy minden kupát megízlelj, hogy minden országot megismerj, és hogy örvendj az életednek, amíg tart az ifjúság. Én is késő éjszakáig virrasztottam a könyvek mellett, gyertyát égetve, míg a szobatársam meg nem unta és rám nem kiabált. Aeneas, Aeneas, miért gyötröd magad? A szerencse a tudatlanra éppúgy rátalál, mint a tanult emberre.

– Eleget vándoroltam – feleltem erre. – A halál mindenütt jelen van. Bármilyen messzire utaznék is, mindenütt csak magamat találnám. Magam elől nem menekülhetek. Ezért jobban megmámorosodom, ha szellemi fegyverekkel hódítok meg egy egészen új világot, Görögország világát, és ha a múlt költőit és tudósait szerzem meg vezetőimnek és barátaimnak. Ezt a lehetőségemet egy királyságért sem cserélném el. Ezért köszönetet mondok kegyelmednek, Aeneas Sylvius, ha a Görögországba vezető útra segít engem.

Kimondhatatlan hálám bizonyságául kezet csókoltam neki. Ő elérzékenyülten és a boromtól enyhén kapatosan megölelt, az ajtóhoz kísért, és ezt mondta búcsúzóul: – Kevesebb szenvedésben lenne részed, ha leinnád magad, és ha nővel töltenéd az éjszakáidat. De szerencsét kívánok sötét utadra, te szigorú ifjú.

Abban a férfiúban több lakozott, mint amennyit szavai elárultak, s a könnyelműség évei múltán már fel-felizzott lelkében a gyötrelem. Ám ekkor még legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy egykoron majd az egyház legmagasabb méltóságába emelkedik, s hogy belőle II. Pius pápa lesz. Ám akkor ezt még a legkiválóbb látnok sem tudta elképzelni.

Cesarini bíborosnak az egyházi zsinat elnökségének tagjaként gyakran kellett vacsoravendégeket hívnia. Még a pápa jelölte ki őt a kezdet kezdetén az egyházi zsinat megnyitására, s attól kezdve a zsinat központi személyisége volt. Saját életvitelét az igénytelenség jellemezte, ám vendégei kedvéért kiváló olasz szakácsot és jól ellátott borospincét tartott fenn. Gyakorta meghívta egyik-másik titkárát is, hogy egy félreeső asztal mellől kísérje figyelemmel a vacsora alatti beszélgetést, és így hozzászokjék az asztali illemhez és a szellemes társalgáshoz, hacsak az ügyek, amelyeket a esti üléseken tárgyaltak, nem voltak titkosak és kényes természetűbbek annál, semhogy a titkár fülébe jussanak. Egy ilyen alkalommal én is felszolgáltam, és a beszélgetésekből, amelyeket hallottam, megértettem, hogy étkezés közben több tervezetet készítettek és több határozatot hoztak, mint az egyházi zsinat bizottságaiban. Egyeztetői feladatának megfelelően a bíboros is csaknem minden este távol volt, s csak későn tért haza fáklyahordozók kíséretében.

Ezen az estén nem volt sok vendége, és Aeneas Sylvius érkezése után a bíboros csaknem azonnal hívatott engem az íródeákok szobájából, hogy vegyek részt a vacsorán. Ez rossz vért szült, az idősebb titkárok ugyanis már felöltöztek, és felkészültek arra az eshetőségre, hogy egyiküket az a megtiszteltetés éri, hogy a vacsoraasztalhoz ülhet. De nem törődtem csípős megjegyzéseikkel és gúnyos jóslatukkal, miszerint bizonyára az egész mártást fel fogom falni és a szárnyas pecsenyéből a legfehérebb darabokat válogatom ki.

A bíboros a dolgozószobájában várt rám Aeneas Sylvius társaságában. A szobát bőrkötéses könyvek, friss papiros és pecsétviasz kellemes illata töltötte be. A sarokban, a főhelyen, három lakattal felszerelt, erősen vasalt láda állt, amelyben a szent concilium pecsétjét őrizték. Mind a három elnöknek volt hozzá egy-egy kulcsa, úgyhogy egyedül egyikük sem tudta kinyitni. Ilyen kevéssé bíztak meg egymásban ezek a férfiak, akiket a Szentlélek vezetett.

A bíboros aggodalmas tekintettel, fürkészőn nézett rám. Homloka barázdált volt, és keskeny ajka szögletébe kitörölhetetlenül bevésődtek a csalódottság keserű ráncai. Miután tisztelettudóan megcsókoltam kámzsája szegélyét, így szólt hozzám: – Tehát a te neved Johannes Peregrinus. Sajnálom, hogy számos teendőm miatt nem tudtam kellő figyelemmel kísérni a fejlődésedet. Hallgatag és tanulékony fiú vagy, és gondosan teljesítetted a kapott feladatokat. Legalábbis semmi rosszat nem hallottam felőled. Ha egyszer a szolgálatomba fogadtalak, felelősséggel is tartozom azért, hogy fejleszthesd adottságaidat, miként azt megérdemled. Ezért okoz nekem nagy bánatot, hogy egy kívülállónak kell figyelmeztetnie a kötelességeimre. Ám mintha maga a kegyes gondviselés juttatott volna az eszembe éppen ezen az estén. Ma este ugyanis a tudós Nicolaus doktor is vendégségbe jön hozzám. Kerülj hát az asztalhoz, maradj csendben, és az est folyamán bemutatlak neki, és mesélek neki kedvtelésedről.

Hosszú ujjait a vállamra tette, az arcomat szemlélte, és így beszélt: – Sápadt és sovány vagy. Kapsz-e elég ételt a házamban és megfelelő részt a fizetett feladatokból?

Azt mondtam, hogy semmi panaszra nincs okom. Ő biztatott, hogy az asztalnál ne szerénykedjem, hanem egyem, míg jól nem lakom. Aeneas Sylvius pedig belecsípett a karomba, amikor átmentünk abba a szobába, amelyben a vacsorát feltálalták. Engem természetesen utoljára szolgáltak ki, és ügyeltem, hogy ne legyek túlzottan falánk, mert a szolgák meg a titkárok sohasem bocsátották volna meg nekem, ha nem maradt volna nekik elegendő ínyencfalat. Evés helyett a vendégeket nézegettem, és mindenekelőtt Nicolaus Cusanust, aki még nem is sejtette, miben fondorkodnak az ő vesztére.

Egyáltalán nem volt termetes férfiú. A feje nagy volt, az orcája kerek, zöldes szemével nyájasan nézett a világba. Szakadatlanul mozgó ujjaival bizonytalanul hol ezt, hogy azt tapogatta, mintha bátortalannak érezte volna magát a társaságban. Amikor beszélt, tekintete gyakran a mennyezetre vagy a kupájába révedt, mintha máskülönben nehéz lett volna összpontosítania. Minden tekintetben békés és simulékony ember benyomását keltette. Arra gondoltam, hogy a dolgozószobájában a könyv és a papiros előtt talán lehetett hős, ám máskülönben bizonyára könnyen meg lehetett őt bármiről győzni. Bár még negyvenéves sem volt, már ritkulni kezdett a haja, és feje búbja kopaszodásnak indult. De ő volt az a férfiú, aki a De concordia catholica című könyvet írta, és aki rábukkant Plautus elveszett színdarabjaira. Bizonyára ennek tudata kölcsönzött szelíd tekintélyt tapogatózó, békéltető szavainak. Cesarini bíboros figyelmesen hallgatta, ám Aeneas Sylviusnak könnyű volt csillognia mellette. Hiszen Aeneas csak a szónoklás kedvéért beszélt, Cusanus azonban őszintén igyekezett kideríteni, mi a legjobb, és mi az igazság.

Hamarosan világossá vált, mi célt szolgált a bíboros meghívása. Előzetesen arról akart beszélgetni ezekkel a tudós humanistákkal és a többi meghívott egyházfival, hogy az európai országokban van-e valaki, aki megfelelően jártas a görög nyelvben, s főtolmács lehet a görögökkel kezdődő uniós tárgyalásokon.

– Az unió létrejöttét egyetlen olyan alapvető kérdés sem akadályozza, amiben jóakarattal és a keresztényi szeretetet követve ne lehetne egyetértésre jutni – mondotta. – Ám a tolmács feladata rendkívül nehéz és felelősségteljes. Egyetlen betűs eltérés vezetett az ariánus eretnekséghez, és rövid időn belül más csekélyebb eltérések mellett a katolikus hitvallásban szereplő filioque ’és’ végződése elválasztotta tőlünk a görög egyházat. Erről az egyetlen szóról és az értelmezéséről vívják majd a leghevesebb csatákat, mert a görögöknek el kell ismerniük, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól született. Végzetes lenne, ha egy hozzá nem értő fordító miatt félreértés születne, s ez utólag vég nélküli vitákra adna okot. Az unió végleges szövegének latin és görög nyelven egyaránt olyan tisztának és világosnak kell lennie, hogy ne szolgáltasson okot semmiféle vitára. Ezért, ha eljön az ideje, az egyházi zsinatnak olyasvalakire van szüksége, aki a mi korunkban a legjobban ismeri a görög nyelvet.

Aeneas Sylvius tüstént lelkesen beszélni kezdett: – Csak Franciscus Filelfus jöhet szóba. Ha a firenzei kövek tudnának beszélni, ők is az ő hírnevét magasztalnák. Míg a többi legjobban képzett tudós is csak szótárak és kommentárok segítségével silabizálja nagy üggyel-bajjal a régi szövegeket, ő szóban és írásban is elsajátította a görög nyelvet. Niccoli, Arezzo, Traversari, sőt Leonardo Bruno is készségesen vallja őt mesterének. Az olyan férfiak, mint Aurispa és Guarinus, tömjénezve magasztalják őt, amit a legjobban tudok, mivel annak idején az ő ajánlólevele segített hozzá, hogy megismerjem őket. Én, Aeneas Sylvius, magam is ott ültem Filelfus lábánál és hallgattam a retorikáról meg az etikáról tartott előadásait.

Nicolaus Cusanus szelíden megjegyezte, hogy készségesen elhiszi, hogy Sylvius tökéletesen hasznosította a szónoklattani előadásokat, más kérdés azonban, hogy milyen mértékben összpontosította figyelmét az erkölcs tanulmányozására. A maga részéről semmi kifogása sem volt Filelfus ellen, akinek hírneve valóban páratlan és irigylésre méltó.

Az egyik vendég azonban ingerülten közbeszólt, és kijelentette, hogy firenzei alattvaló szóba sem jöhet. Filelfus mint firenzei a pápát támogatja.

– A szent conciliumtól kapott bizalmi feladat olyan nagy megtiszteltetés lenne – válaszolta erre Cesarini –, hogy bizonyára rábírná Filelfust Firenze elhagyására, és nekünk nem illik kétségbe vonnunk senkinek az őszinte és önzetlen lelkesedését, amikor ilyen nagy ügyről van szó. Hiszen valamennyien az anyaszentegyház javát szolgáljuk.

Aeneas azt mondta, hogy nagyon is érthető lenne, ha Filelfus firenzei alattvalóként azt a gondolatot támogatná, hogy az uniós tárgyalások színhelye Firenze legyen. Itáliát azonban aligha lenne hajlandó elhagyni, ezért ő, Aeneas, kész erejét nem kímélve az egyetemes ülésen Pávia érdekében szólani, mert a legokosabb és a legméltányosabb áthidaló megoldás az lenne, ha a zsinat színhelyéül ezt a várost választanák.

– Pávia nem tartozik a franciák befolyási övezetéhez, mint Avignon vagy a savoyai városok, amelyekbe a pápa sohasem lenne hajlandó elmenni, miként pedig a görögök a jelenlétét követelik. Másrészt ez nem tengerparti város, úgyhogy nem tanúsítanánk túlságosan megalázó engedékenységet a görögök valamennyi követelésével szemben. Nem is a pápa övezete, úgyhogy oda a franciák is elmehetnek. Engedjék meg nekem, hogy erről beszéljek az egyetemes gyűlésnek.

Cesarini hajlott erre a javaslatra, azzal a feltétellel, hogy Aeneas ír Filelfusnak, és megtudakolja az ő álláspontját, s azt, hogy hajlandó-e vállalni a görög nyelv főtolmácsának feladatkörét. Ezek után Cesarini a beszélgetést a tanulásra terelte úgy általában, mindazokra az akadályokra, amelyekbe a tehetséges fiatalok a tanulás útján ütköznek, valamint arra az erkölcsi kötelességre, ami mindazoktól, akik maguk már megízlelték a tudás forrását, megköveteli, hogy másokat is hozzásegítsenek, hogy ihassanak a tudás vizéből. Az urak közül mindegyiknek volt egy adomája tanulmányi éveinek nyomoráról, és egymással versengve mesélték, ki-ki milyen nehézségeket győzött le ifjúkorának nagy szegénységében.

Amikor Nicolaus Cusanus az asztalt tapogatta, maga elé mosolyogva és azt tervezgetve, mit is fog majd elmesélni, ha sorra kerül, Cesarini bíboros tekintetével elhallgattatta a többieket. – Én is már kisfiú koromban mindennél jobban szerettem a könyveket – kezdte Cusanus. – Amikor apám azt követelte, hogy menjek vele segíteni a halászásban, a csónak orrában ültem egy könyvbe temetkezve. Ez annyira felbőszítette az apámat, hogy nem tudta sokáig türtőztetni magát. Mikor meg sem hallottam a kiáltásait, úgy meglegyintett az evezővel, hogy a könyvemmel együtt a vízbe estem.

Jóízűen nevetett, és a többiek udvariasságból vele nevettek. – Hamarosan görögül tudó férfiakra lesz szükségünk kopistáknak és íródeákoknak, és talán fontosabb feladatokra is – vette át a szót Cesarini bíboros. – Van a szolgálatomban egy ifjú, akinek leghőbb vágya, hogy görögül tanulhasson. Hajlandó lenne-e tanítani őt, Nicolaus doktor? Cserébe íródeákként és könyvmásolóként használhatná, de ő továbbra is az én házamban étkezhetnék és alhatnék, úgyhogy miatta semminemű kiadása sem lenne.

A kezével intett nekem, én pedig felálltam és meghajoltam Nicolaus doktor előtt, remegve az örömtől, s egyben az aggodalomtól, hogy visszautasít. A javaslat nem volt a kedvére való. Éppen ellenkezőleg, nyájas arca eltorzult, mintha valami savanyúba harapott volna, és sietve így szólt.

– A saját tudásom is fogyatékos, és már hozzászoktam, hogy magam másoljam a könyveket, amelyekre szükségem van, nehogy hibák csússzanak azokba. Csak a gondolataimat zavarná egy fiú, aki körülöttem lábatlankodnék, de természetesen nem utasíthatom vissza szeretett tanítómesterem kérését. Csak azon tűnődöm, lesz-e a fiúnak megfelelő haszna belőle, és hogy ilyen zsenge életkorban képes lesz-e hasznosítani a tőlem tanultakat?

– Ezt kegyelmed maga döntheti el. Adjon rá alkalmat az ifjúnak, és küldje el, ha zavarja kegyelmedet, és nem elég tanulékony – válaszolta Cesarini.

Cusanus doktor, rám sem nézve, kelletlenül így szólt hozzám: – Akkor keress fel holnap, mindjárt a reggeli ima után!

Az a rendkívüli szerencse ért, hogy Cusanus doktor aznap este hazafelé menvén megbotlott az utcán egy macskatetemben, s kificamította a bokáját, amely különösen érzékeny volt azóta, hogy egy évvel korábban levetette hátáról a ló, és megsérült a lába. Semmiképpen sem volt gyakorlatias ember, hanem gondolataiba mélyedve könnyen megfeledkezett a környezetéről, így aztán másnap reggel mozgásképtelenül találtam, és éppen a legnagyobb szüksége volt a segítségemre, mert nem volt pénze rá, hogy saját szolgát tartson. Megmasszíroztam a bokáját, ecetes borogatást raktam rá, és ételt hoztam neki a bíboros házából, úgyhogy a legnagyobb hálát érezte irántam. Amikor hozzáfogott a tanításomhoz, igen meglepődött, tapasztalva, hogy már ismerem a görög betűket, és sok görög szót tudok. Sérült lába két hétig az ágyhoz kötötte, és csaknem egész idő alatt mellette voltam, tollbamondás után leveleket írtam neki, és olyan nélkülözhetetlenné tettem magam, hogy már hiányoztam neki, ha távol voltam.

Aeneas Sylvius beszéde, amit a concilium teljes ülésén Cesarini bíboros engedélyével Pávia érdekében tartott, már a vég kezdete volt. Ígéretemhez híven a székesegyházba mentem, és senki az égvilágon nem akadályozott meg abban, hogy bejussak, mert a püspökök és a prelátusok valamennyien hozzászoktak már, hogy magukkal hozzák az íródeákjaikat és a titkáraikat, akik aztán a padokat döngették és sértéseket kiabáltak a nekik nem tetsző szónokoknak. Eddig csupán Cesarini bíboros volt büszkébb annál, semhogy ilyen hitvány eszközökhöz folyamodjék. Ezen a tavaszon a helyzet már odáig fajult, hogy a bejutáshoz elegendő volt az íródeák fekete köntöse, a hosszú kámzsa pedig feljogosította viselőjét, hogy felszólaljon. Ennek maga Cesarini volt az oka, mivel nemeslelkűségében és az emberekről jót feltételezve kezdettől fogva az egyház közös ügye iránt tanúsított buzgalmat és érdeklődést tekintette a conciliumi tagság egyetlen követelményének. A legalacsonyabb rangú lelkipásztor, sőt még a pápa által papi hivatalától megfosztott prelátus is helyet kapott az egyházi zsinaton, és összetételét tekintve maga a tíztagú választmány is oly módon változott, hogy a pápával szemben megnyilvánuló indulat az egyházi zsinaton bárkinek szavazati jogot biztosított, aki nem restellt Bázelbe fáradni, hacsak nem volt az illető notórius bűnöző.

Aeneas Sylvius nagy örömére népes hallgatósághoz jutott, mert az egyházi zsinat megelégelte már a régi iskolához tartozó férfiak többórás, súlyos beszédeit. Ezekben minden mondat alátámasztására valamilyen teológiai vagy kánoni bölcsességet idéztek. Most Cicero és Quintilianus tanítványát akarták meghallgatni, és Aeneas nem is okozott csalódást nekik.

– Isten engem úgy segéljen – kezdte a mondókáját –, hogy az egyházi zsinatot mindig a legnagyobb becsben tartottam, mindig úgy vélekedtem róla, hogy a keresztények érdekében nélkülözhetetlen, mindig nagy szeretettel viseltettem iránta, mindig olyan teljes odaadással, hogy kész lennék feláldozni érte a saját testemet is és minden egyebet, ami ezen a testen kívül a tulajdonom.

Az arles-i bíboros hívei lelkes bólogatással helyeseltek, de hogy a pápának is megadja, ami őt megilleti, beszédének egy másik részében Aeneas a következő megrendítő szavakat mondta: – A Szentszéket, Péter tényleges utódját és Krisztus földi helytartóját nem szabad lebecsülnünk. Ő egyszer s mindenkor a fejünk, a fejet pedig nem szabad elválasztani a testtől. Ő az egyház jegyese, a hajó kormányosa, ő, akit a földön Istennek mondanak, akire megváltó Krisztusunk Péter által és Péter utódai által rábízta a mennyek országának kulcsait. Ezzel nem tagadom, hogy egyszersmind ne bízta volna rá ugyanolyan mértékben az egyházra is. A pápának olyan nagy a méltósága, akkora a hatalma, akkora tudást kapott az isteni titkokról, hogy minden tisztelet, minden tiszteletadás megilleti.

Ezen a ponton már-már félbeszakították, de Aeneas mindkét karját szenvedélyesen, csitítólag felemelte, és gyorsan így folytatta: – Olyan nagy a pápát megillető tisztelet, hogy kötelességünk még egy rossz pápát is tisztelnünk és becsben tartanunk. A pápát senkinek sem szabad lebecsülnie, bármilyen sértő legyen is élvetegsége és igazságtalansága, amíg maga az egyház el nem ítélte.

Itt lelkes tetszésnyilvánításban volt része, hiszen elég világosan utalt rá, hogy elismeri, az egyházi zsinatnak hatalmában áll még a pápát is leváltani. Aztán, mint aki túl sokat mondott, szólt még néhány engesztelő szót a jelenlegi pápa személyes jámborságáról és egyéb jó tulajdonságairól is. Ám lassanként végleg megváltozott róla a véleményem, amikor az a férfiú, aki csak a milánói herceg érdekében és saját hírnevének gyarapítására szónokol, az egyházi zsinat több résztvevőjét kezdte bírálni, amiért túlságosan szolgamód igyekeznek a fejedelmek kedvére tenni:

– Ha megengedik nekem kimondanom: atyák, kegyelmetek túlságosan szem előtt tartják a fejedelmek véleményét és semmit sem szorgalmaznak, ami nincs a fejedelmek kedvére. Nem tudom az ilyen gyengeséget dicsérni, mert elődeink nem így cselekedtek, s nem így az apostolok sem. Bár szembe találták magukat az egész világgal, ők mégis mindenütt az igazságot hirdették, és az igazság érdekében nem riadtak vissza a fenyegetésektől, de még a haláltól és a legszörnyűbb kínzásoktól sem. Ám amikor a halálfélelem és a gazdagság utáni sóvárgás szól közbe, kívül reked az igazság, és feledve az igazságosság.

– Nem! – kiáltott fel, és tiszta szeme ragyogott. – Ne valljuk magunkat egyetlen nemzet tagjának sem! Határozatainkat kizárólag a szent egyházi zsinat tagjaiként hozzuk meg, vagy ahogyan Szókratész mondta, világpolgárokként!

Mindez szerintem jó, helyes és igaz volt, csakhogy másvalakinek kellett volna elmondania, nem Aeneas Sylviusnak. Mikor aztán egyenesen magasztaló énekbe kezdett a milánói herceg dicsőítésére, akkor már többen lehajtották a fejüket, hogy leplezzék mosolyukat, mert az a Filippo Maria szörnyű zsarnok hírében állt.

De az atyák két óra hosszat buzgón hallgatták Aeneas Sylvius ékesszólását, élénk tetszésnyilvánításokkal jutalmazták, sőt annyira fellelkesültek, hogy haladéktalanul másolatot rendeltek a beszédből. Csakhogy egyetlen szavazattal sem sikerült többet szereznie Pávia mellett, így a továbbiakban nem is foglalkoztak vele. Avignon, Avignon, ezt kiáltozta a többség, és ebben benne volt az a titkos hátsó gondolat, hogy ha a pápát még egyszer vissza tudják csalogatni Avignonba, akkor folytatódnék a bábeli fogság, és az egyházi zsinat a pápa feje fölött uralkodhatna az anyaszentegyház, s általa a világ fölött.

Aeneas Sylvius beszédéből csak a világpolgár szó ütött szíven. Ha az egyház az országok, a fejedelmek vitái és a nemzeti érdekek fölé emelkedik, akkor minden tanult férfiú anyanyelve a latin lesz, és ők a nemzeti és az alattvalói határoktól függetlenül testvérekként találkozhatnak egymással, egyetlen célként az egyre nagyobb tudásra való önzetlen törekvést tűzve maguk elé. Ilyen világpolgár akartam lenni, hogy szabadon és félelem nélkül csupán a tudást és az igazságra való becsületes törekvést tiszteljem.

Azt mondtam, hogy Aeneas Sylvius beszéde a vég kezdetét jelezte. Áprilisban egy olyan gyűlésre került sor, amelyen az őrjöngő tömeg a padokat csapkodva dühös kiáltásokkal félbeszakította Cesarini bíboros beszédét. Az arles-i bíboros fegyveres kísérettel érkezett a templomba, és a székesegyház közelében ingyen itatták a legszegényebb egyházfiakat, akiket Bázel környékén biztattak fel, hogy jöjjenek el a gyűlésre. Tours püspöke egyenesen kijelentette, hogy a pápai trónust vagy el kell ragadni a taljánoktól, hogy visszavigyék Avignonba, vagy pedig meg kell fosztani a jelentőségétől, hogy semmi értéke se maradjon.

De most megérkezett a zsinatra Tarentum érseke is, mint a pápa képviselője. Ő csendben és a zajongó gyülekezetet csőcselékként megvetve nézte, amint Cesarini bíboros sápadtan, elkeseredve és verítékes arccal vonul vissza a szónoki emelvényről. Ha Cesarini bíboros képviselte a jóakaratot és azt az izzó, eszményi hitet, hogy mindenki csak az egyház javát akarja, akkor Tarentum érseke csak a feltétlen akaratot, azt az eszmény nélküli, hidegvérű akaratot képviselte, hogy a pápa érdekében cselekedjék.

Azon az éjszakán verekedés tört ki Bázel utcáin, az emberek tülekedtek és közelharcot folytattak egymással. A székesegyház előtt nekem is véresre verték a szám csupán azért, mert Cesarini bíboros kíséretéhez tartoztam. A házakban hajnalig égtek a gyertyák, és többé semmi kétség sem fért hozzá, hogy az egyházi zsinat többsége az arles-i bíboros vezetésével akár erőszakkal is keresztülviszi, hogy az uniós tárgyalások során Avignon legyen az egyházi zsinat új színhelye. Cesarini felemelő, dorgáló, izzó jóakarata végérvényes vereséget szenvedett. Azon az éjszakán a szobájában szomorkodott és imádkozott, senkit sem bocsátva a színe elé. Talán ő volt az egyetlen, aki még mindig bízott Krisztusban és a Szentlélekben. Tarentum érseke magához hívatta a püspököket és a magas prelátusokat, akik a pápát támogatták, és arra biztatta őket, hogy fegyverezzék fel a szolgáikat meg a titkáraikat.

Ezek a napok Nicolaus Cusanus doktor számára a gyötrődés időszakát jelentették, ami nagyon zavarta görög nyelvtanulásunkat. A tavasz már virágba borította a földet, a hatalmas Rajna örvénylővé duzzadt, és Bázel fölött zúgtak a szelek. Engem is megremegtetett a vándorlás nyugtalansága, noha a görög betűk, a görög gondolatok világában vándoroltam. De Nicolaus doktor a kezét tördelte, és így beszélt:

– Már kezdem azt hinni, hogy a szent concilium nem Krisztus temploma, hanem a sátán zsinagógája. Jenő pápa sohasem megy el Avignonba, és protestálásában Dishypatus is világosan kifejtette, hogy a görögök sem mennek el oda. Azt állították ugyan, hogy őt Velence vesztegette meg, és hogy a császárt meg a pátriárkát későbbi tárgyalásokkal állítólag rá lehet majd beszélni. Ám ha Avignonra esik a választás, az az egyház kettészakadását jelenti. És még ha a pápát el is mozdítanák a hivatalából – micsoda szörnyű gondolat! –, és a helyére új pápát választanának, a pápák bábeli fogságának ideje akkor is arra kellene, hogy figyelmeztessen bennünket, milyen következményekkel jár mindez. Ne legyen többé szkizma, ne legyen szkizma! Borzasztó az a gondolat, hogy a katolikus egyetértésről írt könyvemnek is része van abban, hogy idáig jutottunk, mert hiszen én azt bizonygattam és erősítettem, hogy az egyházi zsinat fölötte áll a pápának.

Lelki gyötrelmében felkiáltott: – Az egyház Krisztus teste, de ez az üvöltő csorda csak csodamalmot lát benne, ami a szent szakramentumokból pénzt őröl, hogy számtalan nagyobb és kisebb garaton át szerteguruljon. Nem is akarnak ezek mást, mint bedugaszolni a Rómába vivő legnagyobb garatot, abban a hiedelemben, hogy akkor a kisebb garatokon át egyre több gurul a saját erszényükbe.

– Ebben az esetben nem úgy van-é, hogy a pápa is csak azért harcol, hogy megtartsa azt a legnagyobb garatot, és hogy megszabhassa, mennyi pénz folyhat a kisebb garatokon át kinek-kinek az erszényébe? – kérdeztem óvatosan.

– Nem, nem, a pápa mégiscsak az egyház feje, és a test nem élhet fej nélkül – tiltakozott ő. – Szörnyű és természetellenes az a test is, amelyiknek két vagy három feje nő, mint a nagy egyházszakadás idején. Nem, nem, az egyház olyan, mint egy halódó test, amelyet hollók tépdesnek, és ennek mi magunk vagyunk az okai önzésünk és rosszindulatunk miatt.

– Valóban nem irigylem a conciliumi atyákat, mert ezekben a napokban mindegyiküknek választania kell, hogy mit is akarnak, és azoknak, akik engesztelni próbálnak, és a békéről beszélnek, beverik a száját – jegyeztem meg.

A deputációkban hiába tanácskoztak, hogy áthidaló megoldást találjanak. A következő teljes ülésen Cesarini bíboros még egyszer beszélni próbált, hogy a pápa legátusaként visszaszerezze tekintélyét, de a zsúfolásig megtelt templomban olyan viharrá duzzadt az üvöltözés, hogy csak a legerősebb tüdejűek szidalmait, a kocsmai veszekedésnél arcátlanabbakat és ocsmányabbakat lehetett hallani. Ekkor a bíboros idegei felmondták a szolgálatot, és dühöngeni kezdett. Ettől még nagyobb lett a lárma, és a székesegyházban bizonyára vér folyt volna már, ha nem lett volna olyan nagy a zsúfoltság, hogy a jelenlévők egymáshoz szorultak, és lehetetlenség volt fegyvert rántani vagy ütésre emelni a kezet. Az életét féltve Tarentum érseke riasztotta Bázel polgármesterét, aki a fegyveres polgárőrséggel sietett a templomba. Az egyházi zsinat maradéktalanul eljátszotta a tekintélyét, így adódott, hogy a polgármester becsmérlő szavakkal fordulhatott a püspökökhöz meg a prelátusokhoz.

– Az ördögbe is, milyen nevetségesek kegyelmetek! – kiáltotta. – Azért ültek össze, hogy békét hozzanak a földkerekségnek. A mellüket döngették, és azt állították, hogy egyetértésre bírják a világiakat. Most meg a világiak segítségére szorulnak, hogy egymással megbékéljenek.

Az arles-i bíboros és a többségi párt nem fáradozott, hogy megnyerje magának Nicolaus doktort, mert hovatartozását magától értetődőnek tartották. Hiszen az egyházi zsinaton azzal szerzett rangot magának, hogy bebizonyította: a concilium határozatai a pápára nézve is kötelezőek. Hogyan is vonhatná ki magát a Szentlélek által diktált többségi határozat alól? Az a tény, hogy prókátorként kudarcot vallott egy egyházi peres eljárásban, szintén hozzájárult ahhoz, hogy ilyen végsőkig kiélezett helyzetben alkalmatlan szónoknak tartsák. Ugyanis minden erőfeszítésével a békét és a megegyezést igyekezett elősegíteni. Ezért aztán nem is fordultak hozzá, bizonyára jobbnak tartották, ha csendben marad.

Tarentum érseke viszont a legnagyobb titokban már-már hízelgő figyelmességet tanúsított iránta, meghívta ételre-italra, és minden tekintetben kimutatta, mennyire tiszteli tudós pártatlanságát. Amikor szabad perceiben tovább akartunk tanulni görögül, ő még jobban sóhajtozott, és így szólt:

– Jaj, Johannes fiam! A becsületem és a lelkiismeretem forog kockán. Mit kell tennem? Melyik felet kell támogatnom? Hogyan fordulhatnék el az egyházi zsinattól, amelynek a tekintélyét magam is gyarapítottam, noha elvetett engem? Már nem értem őket. Hogyan ne lágyulhatna el a legkeményebb szív, amikor felsejlik előttünk annyi évszázad után a római meg a görög egyház egyesítésének lehetősége? Ezt ők készakarva zátonyra juttatják. A pápa nem megy el Avignonba, ezt most megbízható helyről tudom, és a görögök sem jönnek el olyan zsinatra, amelyen nincs jelen a pápa, ezt ugyanilyen biztosan tudom. Jaj, sötét évszázad! Jaj, mennyi megátalkodott szív! Milyen szörnyű zűrzavart okoztunk, mi, akik a legjobbra törekedtünk, és azért ültünk össze, hogy békét hozzunk a világnak!

Jól megértettem, hogy a szíve mélyén a kisebbség felé kezd hajlani, de nem értettem, ugyan mit tehetne ez a kisebbség az ügy érdekében. Nicolaus doktor megmagyarázta:

– Talán nem helyes, hogy csak a számbeli többség dönt, mivel a legtöbb püspök és bíboros a pápa mellett áll, és ha a szavazatokat az egyházi méltóságok szerint számolnák, ez a párt képezné a tényleges többséget.

– Hát nem hisz már kegyelmed abban, hogy a Szentlélek jelen van a szavazásnál, és eldönti a határozatokat? – kérdeztem kíváncsian.

Ő sóhajtozott, tágra meredt szemmel, gyötrődve szorította egymáshoz az ujjait, és így szólt: – Azt sem tudom már, mit higgyek. Nem, már nem hiszem, hogy a Szentlélek jelen van, amikor ököllel és fegyverrel kezdik számolni a szavazatokat.

Aztán 1437. május 7-én sor került a döntő nyilvános ülésre. Jó okom van rá, hogy emlékezzem erre a dátumra, mert az egyház kettészakadásával saját jövőm is megpecsételődött. A két párt már korábban is harcolt egymással a székesegyházban, hogy kié legyen az oltár, mintha az, aki a misét celebrálhatja, megszabhatta volna a zsinat lefolyását is. Az előző alkalommal a tarentumi érseknek sikerült előbb odaérnie. Most az arles-i bíboros egész éjjel virrasztott, és már hajnali négy órakor súlyos miseruhába öltözve ment a templomba, hogy mitrával a fején őrizze a helyét az oltár előtt. Hívei és szolgái körülvették, a bázeli tanács pedig kirendelte a polgárőrséget az utcák őrzésére.

Tarentum érsekének lóhalálában megüzenték, milyen cselt sző az arles-i bíboros. Ő tüstént egy nagy erejű szerzetest küldött oda, hogy legalább a szószéket vegye birtokába, amelyről felolvassák majd a határozatokat. De már a szószék is foglalt volt. A szerzetes testi erejét hívta segítségül. Ekkor a többiek kardot rántottak, mielőtt még a polgárőrség közbeléphetett volna, és ha nem húz a kámzsa alá páncélinget, bizonyára le is szúrják. Hat óra előtt már látni lehetett, hogy a zsinatra jövő atyák valamennyien fegyvert rejtegetnek a kámzsájuk alatt. A bíborosok és a püspökök pompás köntöse alatt páncélvért csörömpölt, amint ki-ki végigvonult a templom kőpadozatán a maga helyére. Ám ezúttal nem vívtak kézitusát a helyekért. Mindegyik párt a maga vezetői köré tömörült a templom egyik és másik felében, úgyhogy először maradt széles, üres hely a szentély közepén. Mindenkinek sápadt volt az arca a feszültségtől meg a virrasztástól. Ezen a reggelen a templomban nem lehetett ivástól püffedt arcokat, sem részegségtől elhomályosult szemeket látni. Ehhez túlságosan komoly volt ez a nap. Az egymás iránti gyűlölet annyira felizzott, hogy több atya abban a hitben lépett a templomba, hogy az életét kockáztatja, bármennyire igyekeztek is megnyugtatni őket a vezetőik.

Én a gazdám, Cesarini bíboros kíséretében maradtam. Nicolaus doktor késve érkezett, lehorgasztott fejjel, jóindulatú arca szürke volt. Egész éjszaka isteni útmutatásért imádkozott. Miután keresztet vetett, felemelte a tekintetét, és szemlátomást megszeppent, amikor látta, hogy a pártok már a kezdet kezdetén milyen nyilvánvalóan elkülönültek egymástól. Aztán lehajtotta a fejét, és pillantást sem vetve senkire, a mi pártunkhoz lépett, a tarentumi érsek kíséretének közelébe. Az ellenpárt sorai felmorajlottak, de ezen a napon senki sem mert kiabálni. Túlságosan közeli volt a vérontás. Reggel én is kaptam az övembe egy tőrt. Cesarini bíboros intett nekem, hogy lépjek Cusanus mögé, hogy oltalmazzam, mivel neki egyetlen szolgája sem volt, hogy megvédje.

Nicolaus doktor hangosan zokogni kezdett, amikor felcsendült a gyönyörű Veni creator spiritus kezdetű zsoltár. Ezzel kezdődött minden nyilvános ülés. Ezzel kezdődött öt évvel korábban is, amikor ezek a férfiak minden országból összegyűltek, hogy megújítsák az egyházat, és békét hozzanak az emberiségnek. Többen is leplezetlenül sírtak, s a szabadon maradt helyen mintegy közös megegyezésre megindultak egymás felé a két párt vezető férfiai, s az oltár előtt még egyszer utoljára tanácskozni kezdtek az egyetértés lehetőségéről. A többiek zokogva és imádkozva a padjukba ültek. Még a legmegátalkodottabbak sem tudták kivonni magukat ez alól az egész zsinatot megrendítő érzés alól. Ám hiába húzódtak délig az utolsó tanácskozások, engedményekre egyik párt sem hajlott. Titokban mindkét párt meg is írta már a maga végleges zárónyilatkozatát.

A francia püspök felkapaszkodott a szószékre, hogy felolvassa a többség határozatát, amelyben az uniós tárgyalások színhelyéül Bázelt, vagy – ha ebbe a görögök semmiképpen sem egyeznének bele – Avignont, vagy valamelyik savoyai várost jelölték ki. A zsinat költségeinek fedezésére valamennyi egyházi személynek, a pápának és a bíborosoknak, a kolostoroknak és az egyházi lovagrendeknek jövedelmük egytizedét kellett átengedniük. Amikor ő olvasni kezdett, a templom másik felében felment az emelvényre a lisszaboni püspök, hogy felolvassa a kisebbség zárónyilatkozatát. Eszerint az uniós zsinatnak Firenzében, Udinében vagy valamelyik másik városban kell összeülnie, amit a görögök és a pápa egyaránt elfogad. A görögök partraszállásának színhelyéül Velencét, Riminit vagy Ravennát részesítették előnyben. A tizedet az egyházi személyektől a költségek fedezésére csak attól a naptól kezdve igényelték, amelyen a görögök megérkeznek ezen városok valamelyikébe.

A templomban síri csend honolt, melyet csupán a két felolvasó erőteljes hangja tört meg. A kisebbségi dekrétum volt a rövidebb. Mihelyt a lisszaboni püspök befejezte az olvasást, nyomban hozzáfogtunk a Te deum laudamus kezdetű zsoltárhoz. Még tartott az ének, amikor a francia püspök is végére ért a maga dekrétumának, és a többség elölről kezdte ugyanazt a zsoltárt. Különben egyik párt sem zavarta a másikat. Épp ellenkezőleg, most azok is csendesen és méltóságteljesen álltak, akik korábban a leghangosabban lármáztak. Volt valami borzalmas és megrendítő ebben a zavartalan békességben. Szívesebben láttam volna azt, hogy a székesegyház falai repedeznek és hasadoznak a jajveszékelés közepette, hiszen valamennyien az egyház kettészakadását, egy újabb szkizma kezdetét tanúsítottuk.

A többség egyúttal küldötteit is megválasztotta, akiknek haladéktalanul Avignonba kellett utazniuk, ott fel kellett venniük a kölcsönt, amit a város ígért és aminek a fedezeteként össze kellett gyűjteni a tizedet, és Konstantinápolyba kellett vitorlázniuk. De Cesarini bíboros határozottan kijelentette, hogy nincs szándékában lepecsételni a többség határozatát a concilium pecsétjével, ha nem pecsételik le a kisebbség határozatát is. A vezető férfiak együtt maradtak, hogy ezt megvitassák, mialatt a többi atya ugyanabban a dermesztő és szörnyű csendben elhagyta a székesegyházat.

Az ajtónál a tülekedésben a többség és a kisebbség kénytelen-kelletlen összekeveredett egymással, noha ki-ki igyekezett elkerülni, hogy hozzáérjen valakihez is az ellentáborból, még kámzsájának a szegélyét is összehúzta, nehogy a szövet súrolja az istenverte ellentáborbelit. Megítélésem szerint mindkét fél ugyanolyan őszintén hitte, hogy épp a másik az oka az egyház kettészakadásának. De a tömeg szeszélyes, és ezúttal a gyűlölet nem a tarentumi érsek ellen fordult, jóllehet mindenki tudta és megértette, hogy a szakadás az ő akaratából és Jenő pápa megbízásából következett be. Nem, valamilyen különös okból a templomból távozóban Nicolaus doktor került a legsúlyosabban vádló tekintetek kereszttüzébe. Amint őt kísértem, hallottam, hogy valaki a gyűlölettől rekedt hangon odasziszegte neki: „Apostata!”. És suttogva, ingerülten mindenfelől ugyanaz a szörnyű szó hallatszott: „Áruló, áruló!”. Ez az ingerült suttogás rosszabb volt, mint a hangos sértések és gyalázkodó kiáltások.

Miután kiléptünk az ajtón a templom félhomályából a ragyogó kék ég alá, ő megállt egy pillanatra, hogy rövidlátó szemével körülnézzen, gyámoltalanul mozgatva a kezét, mintha a szörnyű vádat akarta volna elhessegetni, bizonygatván, hogy csak a lelkiismeretét követve csatlakozott a kisebbséghez. Az ellentáborhoz tartozó atyák csoportja tolongott körülötte, s ő elszakadt a tarentumi érsek kíséretétől. Sziszegő suttogás vette körül, valaki leverte a fejéről a doktori föveget, egy másik pedig lábbal tiporta. Csak úgy tudtam meghátrálásra bírni őket, hogy kirántottam a tőrömet és azzal fenyegettem a legközelebb állókat. Aligha állt szándékukban, hogy testileg bántalmazzák, ennyire még valamennyien a zsinat szörnyű ünnepélyességének foglyai voltak.

Ám amikor maga körül a tömeg haragját és megvetését észlelte, Nicolaus doktor felemelte lehorgasztott fejét, és igyekezett mindenkinek a szemébe nézni. Mintha a gyűlöletnek ez az áradata, s a körülmény, hogy éppen őt választották ki bűnbaknak, megadta volna neki az utolsó lökést, hogy végleg elszakadjon a többségtől, és meggyőzte volna őt arról, hogy e súlyos döntés helyes volt. Egyetlen szót sem ejtett. A szíve mélyén közvetítő és békéltető volt, de a végső választás kényszere lángra lobbantotta benne az akaratot. Éreztem, hogy a suttogó hangon kimondott „apostata” ettől kezdve szakadatlanul a fülében fog csengeni, és arra fogja ösztönözni őt, hogy még csökönyösebben menjen tovább azon az úton, amelyre lépett. Ebben a pillanatban a bázeli székesegyház előtt Jenő pápa jobban maga mellé állította, mint a tarentumi érsek csábításai és érvelései.

A város ijesztően elcsendesedett, az emberek riadtan nézték a szállásaikra visszatérő atyákat, az utcákat fegyveres polgárok őrizték. Gyászos temetési hangulat uralkodott a városban, mintha ezekben a napokban az egész kereszténység valami pótolhatatlant veszített volna el. Az utcákon nem ordítoztak és nem is civakodtak többé. A haszontalan szavakat és vádaskodásokat félretették arra az időre, amikor négy fal között lesznek.

Cusanus doktort szobájába kísértem, és leültem az ajtónyílásban, mert nem küldött el magától. Sokáig üldögélt két kezével a fejét fogva, hideg nyugalomra kényszerítve magát, mint általában az a férfiú, aki olyan elhatározásra jutott, amit nem vonhat vissza többé. Ám a szoba csendjében az ő fülében és az én fülemben is még mindig a könyörtelen „Apostata, apostata” vád visszhangzott. Végül, mint aki el akarja hallgattatni a suttogó sziszegést, megszólalt:

– A szívem mélyén nem ezt akartam. A végsőkig csodára vártam. De ebben a zord, könyörtelen korban többé nem történnek csodák. A gyűlölet, a civakodás és az ellentétek uralkodnak. Semmi sincs, ami az ellentéteket értelmes egésszé tudná összekovácsolni. Légy hát a lelkiismeretem, Johannes. Mi mást tehettem volna?

Szerettem volna kívülálló, hideg és pártatlan maradni a concilium ügyeiben, de magával ragadott az események hatása, így válaszoltam hát: – Isten legyen irgalmas mindannyiunkhoz, Nicolaus doktor! Hogyan hallanák meg a görögök az unió hívó szavát, miután a saját egyházunk kettészakadt? Ugyan melyik félre hallgatnának? Hogyan lehet összeegyeztetni a régi szkizmát az új, még rosszabb szkizmával? Hát megzavarodott a mi világunk? Semminek sem lehet többé hinni, senkit sem lehet többé meghallgatni.

Ő így beszélt: – Erősítgették nekem, hogy a görögök kénytelenek elnyerni a nyugati országok támogatását. Eljönnek oda, ahová a pápa rendeli őket. Az unió sikere visszaállítja a pápa tekintélyét. Ettől kezdve minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy még akkor is kibékítsék egymással a keleti és a nyugati egyházat, ha ez állásunkat és vagyonunkat, becsületünket és életünket követelné is tőlünk. Ezért véleményem szerint neked és nekem hamarosan el kell válnunk egymástól. Talán hosszú útra kell indulnom. Ez elszomorít. Hiszen szépen haladtál előre görög tanulmányaidban. Különben is számos esetben segítettél és vigasztaltál engem, mivel jómagam cseppet sem vagyok a cselekvés embere, hanem csak egy haszontalan gondolkodó.

A téli hónapokban megszerettem őt meleg szíve, igazságszeretete és nagy tudása miatt. Az elválás gondolata megrendítette a szívemet, és magamra meg a görög nyelvtanulásra is gondoltam, amiben senki sem segíthet többé. Teljes szívemből még bér nélkül is a szolgálatába álltam volna, de tudtam, hogy ő ezt nem engedheti meg magának, és nem varrhattam magam a nyakába, hogy eltartson. Nyomott hangulatban váltunk el egymástól.

Cesarini makacssága egy héttel késleltette a többség dekrétumának lepecsételését. Sok perpatvar és vitatkozás után három főből álló bizottságot alakítottak a kérdés eldöntésére, hogy a concilium pecsétjével mindkét dekrétumot meg lehet-e erősíteni vagy csupán a többségét. A harmadik pártatlan tag a többség határozatának lepecsételését támogatta, így hát a jegyző ellátta aláírásával, kinyitották a ládát, és Cesarini dolgozószobájában a határozatot ünnepélyesen megerősítették a bullával. Maga Cesarini nem akart jelen lenni ennél a műveletnél. Úgy tűnt, hogy ezzel megfeneklett a kisebbség ügye, és az ellentábor örömujjongása közepette gyorsan Avignonba küldték a határozatot. Cesarini bezárkózott a szobájába, és senkivel sem volt hajlandó szóba állni. Még aznap este egy szerzetes jött be az udvarunkba, intett nekem, és titokzatosan biztatott, hogy kövessem.

A szerzetes a tarentumi érsek szállására kísért úgy, hogy senki sem látott meg engem. Az erélyes arcú, vastag nyakú érsek olyan barátságosan üdvözölt, mintha régen elveszett tulajdon fia lettem volna.

– Nicolaus Cusanus doktor mesélt nekem az eszedről, a szorgalmadról meg az érdeklődésedről a görög nyelv iránt – mondta. – Krisztus egyházának szüksége van rád, fiam, és nem fogod megbánni, ha segítesz a bajban.

A szobában egy sápadt, ideges férfiú volt még, akiben a concilium jegyzőjére ismertem.

– Minek szaporítanánk a szót – folytatta az érsek, és szigorúan nézett rám. – Tudod, mi történt. Tudod, hogy az őrjöngő tömeg, amelyben többen még latinul sem tudnak, miként próbálta kettészakítani az anyaszentegyházat, hogy a pórnép zsibvásárává változtassa. Egy csalárd, igazságtalan és az egyház érdekeivel ellentétes döntés megakadályozta a kisebbség határozatának lepecsételését, amely határozat az egyház javát akarja. Ez a derék ember – mutatott a jegyzőre –, bár tudja, hogy ezzel elveszítheti hivatalát, lelkiismeretétől kényszerítve hajlandónak mutatkozott arra, hogy aláírásával erősítse meg a pecsétet, ha a dekrétumra pecsét kerül. A pecsétet pedig meg kell szerezni rá a görögök meggyőzésére. Kész vagy hát segíteni rajtunk a jó ügy érdekében?

Az asztalról egy erszényt vett fel, és szórakozottan csörgetni kezdte a kezében.

– Ugyan mit tehetnék én, amire a bíborosok, a nemes püspökök és a tudós doktorok sem képesek? – kérdeztem álmélkodva.

– A pecsét egy lezárt ládában van a gazdád dolgozószobájában – magyarázta. – Amikor már mindenki alszik a házban, be kell engedned azokat a férfiakat, akiket én küldök. Fel kell törni a láda alját, máskülönben nem lehet hozzáférni a pecséthez.

– Még hogy megcsaljam a gazdámat, a bíborost! – kiáltottam fel.

– Nem, nem – sietett közbeszólni az érsek. – Neki csupán nem lehet tudomása a dologról. Őt kész tények elé kell állítani, amin már nem segíthet. A szíve mélyén el fogja ismerni, hogy ez helyes volt, és ezért nem fog megharagudni rád. Előzetesen Nicolaus doktornak sem kell tudnia róla, de neki is a javát szolgálja. Hiszen bátor fellépése miatt rá esett a választásunk, hogy Konstantinápolyba utazzék, és Lisszabon püspökére, akinek volt bátorsága nyilvánosan felolvasni a határozatunkat.

– De ez bűn! – tiltakoztam.

– Az egyház kettészakítása talán nem még nagyobb bűn? – kérdezte ő. – Ha egyszer a döntő lépést megtettük, akkor a láda feltörése már jelentéktelen dolog. Ne félj! A tettért én felelek, és megvédlek téged. Bőségesen kapsz pénzt. Ha félsz, elmenekülhetsz a városból, és a pápa védelme alá helyezheted magad. Én itt maradok, hogy vállaljam a felelősséget a történtekért.

– Nem kérek pénzt – mondtam. – Ha megteszem, kegyelmed megígéri nekem, hogy Konstantinápolyba kísérhetem Nicolaus Cusanus doktort az íródeákjaként?

Az érsek a fejemre tette a kezét, és megáldott. Egy ideig tanácskoztunk. Ő megígérte, hogy kerít egy alkalmas kézművest a láda feltörésére, én pedig elmondtam neki, hogy a tervhez meg kell nyernünk még egy titkárt, mivel egymagám nem szerezhetem meg a ház kulcsait. Gyors észjárásom mély benyomást tett rá. Miután minden óvintézkedésben megegyeztünk, ő így szólt:

– A világ szemében rossz, amit cselekszünk, de mi tudjuk, hogy helyes. Fiatal korod ellenére jobban meg tudod különböztetni, mi a jó és mi a rossz, mint Cesarini bíboros és tanítómestered, Nicolaus doktor. Ők őrizzék meg a lelki nyugalmukat. Készségesen és örömest felfogadlak téged Nicolaus doktor titkárának erre a hosszú és veszedelmes útra. Akaraterőddel bátorítsd őt, ha tétovázik. És ha a többség követei előttetek Konstantinápolyba érnének, amit nem hiszek, akkor jusson eszedbe, hogy semmilyen tett nem rossz, ha az egyház egységét és a pápa tekintélyét szolgálja. Te alkalmas vagy arra, hogy kísérője légy, s ettől kezdve nem lesz hiányod hatalmas barátokban.

Bűnbocsánatot adott mindazért, amit majd a kisebbség szolgálatában fogok tenni, de magamban ezt gondoltam: Ugyan mit tudsz rólam te, pápa barma? Ha egyszer az egyház kettészakadt, akkor a legrosszabb már bekövetkezett. Ehhez képest minden jelentéktelen, és senkiben sem hiszek többé. Miért ne indulnék hát Konstantinápolyba, hogy görögül tanuljak, és esetleg régi kéziratokra bukkanjak? Ha azzal, hogy a többihez képest jelentéktelen bűnt követek el, ilyen csodálatos utat szerezhetek magamnak, ugyan miért tétováznék?

Meglepően szabadnak és bátornak éreztem magam, hogy ilyen józanul határoztam a saját sorsomról. Nem csábított a pénz, a pápai párt kegye, a külső siker. Bizánc csábított, a hajdanvolt Görögország műveltségének örököse. Nem is gondoltam az úton leselkedő veszedelmekre.

És a leleplezés veszélyétől sem nagyon féltem. Cesarini háza csendes volt, a szolgálók pedig mélyen aludtak a maguk házrészében. Az éjjeliőrök is megszokták, hogy az egyházfiak ablakaiból és dolgozószobájából a reggeli órákig fény szűrődik ki. Előre tudtam, hogy az érsektől kapott pénzzel kit vesztegethetek meg: azt, aki a titkárok közül a legravaszabb és a legszájasabb volt. Alázatoskodásával és bőbeszédűségével beférkőzött a jóhiszemű bíboros kegyeibe. Tudtam, hogy korábban is visszaélt már a kulcsok használatával, hogy rendszeresen megdézsmálja a bíboros borait. Pénzért és italért kész volt bármit megtenni, ha nem kellett vásárra vinnie a bőrét. Borral kínáltam, és könnyen meggyőztem, hogy magának a bíborosnak szolgálja a legjobban az érdekeit, ha az ő háta mögött részt vesz ebben a kockázatos vállalkozásban. Erre a bizonygatásra szüksége volt, hogy utólag tettetni tudja magát, hogy csak a legjobbat akarta, s hogy elnyerje a bíboros bocsánatát. Ám legékesebben a tarentumi érsek aranyai szóltak az ügy mellett.

Ő tehát ellopta a kulcsokat, és a következő éjszakán, amikor a ház népe már aludt, bementünk a bíboros dolgozószobájába. A jegyző nagyon félt, és erősen izzadt. Én arcátlanul gyertyát gyújtottam. Megfordítottuk a ládát. Az asztalos már előre örült a teljes bűnbocsánatnak s a szép fizetségnek. Mint szakember megcsodálta a láda szilárd és elmés felépítését, és túlságosan is sok időt fordított rá, hogy tiszta munkát végezzen. Először lyukat fúrt a láda aljába, majd a fenékdeszkából egy nagy darabot kifűrészelt. Eközben a szájas titkár és az izzadó jegyző borral bátorította magát.

Miután előszedték a pecsétnyomót, a jegyző visszanyerte önbizalmát, és hozzáfogott mestersége gyakorlásához. Gondosan lepecsételte a kisebbség határozatát, és a pecsét megerősítésére szép cikornyásan aláírta a nevét. Aztán a pecsétnyomót visszatettük a ládába, az asztalos pedig visszaragasztotta a láda fenékdeszkájából kivágott darabot, hogy legalább első látásra senki ne vehessen észre semmit. Letakarítottam a ládát, és bezártuk magunk mögött az ajtót. Az udvaron a májusi éjszakában még egyszer megnyugtattuk egymást, hogy jó munkát végeztünk, s egyikünknek sincs mitől félnie. A feszültség felengedése után a jegyző meg a nagyszájú titkár inni akart még, és úgy határoztak, hogy a nyilvánosházba mennek, mert a vendégfogadók már zárva voltak. A drága papiros nálam maradt, és elvittem a tarentumi érseknek. Ő az ágyában virrasztott, kitekerte a papirost, és a kezében méricskélte a szép pecsétet.

– Most már nincs helye kételkedésnek – mondta jámboran. – Velünk a Szentlélek. Az ügyünk jó és megingathatatlan. Máskülönben aligha vigyáztak volna rád az angyalok, hogy veszedelmes munkád közben ne érjenek tetten.

A következő napon előkészítette az útra a kisebbség küldöttségét. Cusanus doktoron kívül tagja volt a kisebbséghez csatlakozó francia püspök meg a lisszaboni püspök. Nicolaus Cusanus volt köztük a legjobban képzett, és ő tudott görögül. Ám az is fontos volt, hogy már a küldöttség összetételében megmutassák a bizánci császárnak, hogy a zsinat küldöttsége minden népet képvisel, nem csupán Itáliát. Ezért egyetlen taljánt sem választottak be a küldöttségbe, melynek először Bolognába kellett utaznia, hogy a kisebbség határozatára megkapja a pápai megerősítést, aztán Firenzéből pénzt kellett kölcsönöznie, és a tengeren kellett folytatnia az utat Konstantinápolyba. Hosszas töprengés után Johannes Dishypatus, aki a zsinaton a görögök küldötte volt, szintén hajlandó volt velünk utazni, hogy a saját szemével lássa, a pápa valóban a kisebbség oldalán áll, és jóváhagyja a határozatot.

Nicolaus Cusanus doktor megdöbbent és szörnyülködött, amikor a szent concilium pecsétjét meglátta a papiroson, amit neki kellett követként elvinnie. Kijelentette, hogy előbb-utóbb kiderül, hogy törvénytelenség történt, és attól tartott, hogy ez majd rossz fényt vet az egész kisebbségre, s őreá is. Ám már késő volt a bánat. Még ha jól tudta is, hogy a pápai párt hidegvérűen kihasználta, hogy ő nagy tudású, igazságos és pártatlan férfiú hírében állt, lelkiismerete mégis tiszta volt, mivel hitte, hogy választásával az egyház javát szolgálta. A tarentumi érsek megbénította akaraterejével, megígérve neki, hogy egyedül ő felel majd minden következményért.

Ezzel szemben nagyon örült, amikor hallotta, hogy íródeákjaként elkísérhetem, és nem tudott eleget hálálkodni a tarentumi érseknek a bőkezűségéért. Nem volt hiú férfiú, de a két püspök népes küldöttsége mellett nagyon szegénynek tűnt volna, ha egyetlen alárendeltje sem lett volna. Johannes Dishypatus csaknem ugyanilyen helyzetben volt. Az ő császárának nem volt arra pénze, hogy számára kíséretet fizessen, azt a segélyt viszont, amit az egyházi zsinat ajánlott fel neki, feddhetetlen férfiúként nem volt hajlandó elfogadni. Amikor egyszerű útiholmiját láttam, nagyon is elhittem, hogy puszta fecsegés volt a mendemonda, miszerint Velence megvesztegette volna őt. Hiszen még a lovát is kölcsönkapta a tarentumi érsektől!

Cesarini bíboros engedélye nélkül nem hagyhattam el Bázelt, mivel az ő szolgálatában álltam, és gyanút kelthetett volna, ha búcsú nélkül megszököm. Mit sem sejtve még a kisebbség határozatának titokban történt lepecsételéséről, ami az ő jó hírét is veszélyeztethette, mivel a ládát az ő házában őrizték, és a láda feltörésében az ő szolgái közül ketten is részt vettek, ez a nemes és jóhiszemű férfiú, mint a concilium elnökségének a tagja, levelet írt a bizánci császárnak és a konstantinápolyi pátriárkának, és megindokolta, szerinte miért áll az igazság a kisebbség oldalán. Engem megáldott az útra, sőt még pénzt is adott, hiszen jól ismerte Cusanus doktor szegénységét. Bizonyára lelkiismeret-furdalást kellett volna éreznem, hogy ilyen szépen búcsúzott tőlem és megáldott az útra, pedig én olyan csúnyán visszaéltem a bizalmával. Ehelyett szánalmat éreztem iránta, arra gondolva, hogy ezt a tiszta, önzetlen és jóra törekvő embert épp saját pártjának kemény és elszánt férfiai teszik bolonddá. Ugyanilyen bolondszerep jutott osztályrészül Cusanus doktornak. Még én is tudtam, mit tettem, én, aki fiatal és hozzájuk képest jelentéktelen ember voltam. Ám ők nem tudták.

Úgy lovagoltunk ki Bázelből a nyárelő ragyogásában, mint akik a halál és a kétségbeesés házából az élet derűjébe vágynak. A vándorlás gondtalan ujjongása töltötte el a szívemet. Az utazás végcéljaként a mesébe illő, ezeréves Bizánc csillant fel arányló álomként. Hatalmát és gazdagságát ugyan elvesztette már, de továbbra is őrizte örökségét, Görögország bölcsességét. Mint Európa utolsó keleti támaszpontját barbárok ostromolták, és most nyugat felé nyújtotta a kezét, végre készen az egyetértésre az évszázados bizalmatlanság és szkizma után. Szólította az egymással harcoló, széthúzó nyugati országokat, hogy keresztes hadjáratban egyesüljenek a hitetlenek ellen, s mentsék meg az özönvíztől műveltségük kincseit.

A készülődés izgatott vidámsága közepette számtalan kérdéssel ostromolták Dishypatust és Cusanust. Dishypatus szakállas, komor ábrázata mosolyra derült. Akadozva beszélt latinul, amint ecsetelte azt a sok veszedelmet és viszontagságot, amelyekkel Bázelbe vezető útján találkozott. Görögre fordította a szót, igyekezett olyan egyszerűen beszélni, mintha ügyefogyottakhoz vagy gyerekekhez szólna, mégis Cusanus volt az egyetlen, aki mondandójának legalább egy részét megértette.

A gazdag püspökök tiszteletet tanúsítottak iránta és Cusanus iránt. A pihenőhelyeken és az éjszakai szállásokon felváltva az étkezőasztalukhoz hívták ezeket a tudós férfiakat, nehogy érezniük kelljen a szegénységüket. A szállást közös erszényből fizették. Én éjszaka Cusanus doktorral aludtam, és gyakran az ágyat is megosztottam vele, ha nem volt elég hely. A lovaglás meg az utazás kényelmetlenségei kimerítették a püspököket, Cusanus doktor pedig folyvást arról panaszkodott, hogy túl gyorsan lovagolnak, félvén, hogy leesik a ló hátáról. Én azonban fiatalságom miatt véget nem érő ünnepnek tekintettem az utazást. Máshoz voltam szokva, míg magam vándoroltam. Néhány nap múlva már megpróbáltam görögül beszélni Dishypatusszal. Az én számból simábban gördült ez a nyelv, mint amikor Cusanus doktor beszélte. Dishypatus egyre barátságosabban bánt velem, és görög nyelven teológiai kérdésekről magyarázgatott nekem, megmutatván, miért volt meg minden oka arra, hogy eretneknek tartson engem.

Távozásunk után Bázelben komoly felfordulást okozott, amikor kiderült, hogy visszaéltek a pecsétnyomóval. Túlságosan sokan tudtak róla, és a kisebbséghez tartozó atyák nem tudták megállni, hogy ne tegyenek csipkelődő megjegyzéseket az ellentábor örömmámorban úszó tagjaira, akik aztán kíváncsivá lettek. Végül Aeneas Sylvius egyik barátja titoktartási ígéret ellenében hallhatott a dologról, és természetesen sietett nyilvánosságra hozni. A teljes ülésen dühös szitkok kíséretében vádolták Cesarini bíborost, ám ártatlansága nyilvánvaló volt. A tarentumi érsek felállt és elmesélte az egész ügyet, és közölte, hogy vállalja érte a teljes felelősséget. Csak magas egyházi méltósága mentette meg a feldühödött tömeg tettlegességétől. Amikor jogtanácsosa szólni akart védelmében, Aquilea püspöke a hajánál fogva ragadta meg a férfiút, ütlegelni kezdte. Bejelentették, hogy a tarentumi érseket letartóztatják, és őrök kíséretében a szálláshelyére vitték. Cesarini bíboros elkeseredésében sírt, tiltakozott az erőszak ellen, és megesküdött rá, hogy semmiről nem volt tudomása. Olyan szilárd hírneve volt, hogy a legtöbben hittek is neki. A tarentumi érsek jobbnak látta, ha megszökik formális bázeli fogságából, és Bolognába utazott a pápához. Az egyházi zsinat többségi szavazattal megfosztotta minden egyházi méltóságától és érseki süvegétől. Ezt a határozatot a pápa a maga nevében semmisnek nyilvánította, és bíborosi méltóságra emelte őt.

Küldöttségünk mégis jóval előbb ért Bolognába, mint ő. Hallottuk, hogy Firenze már javában készíti fel a hajókat az utazásra. A pápa ugyanis jobban szerette volna ebbe a városba összehívni az uniós zsinatot. Hiszen a köztársaság a legmegbízhatóbb támaszának bizonyult azokban a háborúkban, amelyekbe Itáliában keveredett. Ám Milánó hatalmas urát már maga ez a gondolat olyan dühös nyilatkozatra késztette, hogy az ügy megfenekleni látszott. Jenő pápa Bolognában szokása szerint remeteéletet élt, és szakadatlan tanácskozásokkal töltötte az idejét, hogy olyan elfogadható áthidaló javaslatot találjanak, amely nem haragítaná meg túlságosan az itáliai fejedelmeket és Németország császárát. A császár újból kifejezésre juttatta, hogy egyetlen itáliai várost sem fogad el, annál alkalmasabb tanácskozási színhelynek tartja Budát vagy Bécset.

Küldöttségünket tehát egyelőre Bolognában szállásolták el, és a pápa megfelelően gondoskodott az ellátásunkról. De teltek a napok, és a napokból hetek lettek, a nyárelő friss enyheségéből tikkasztó itáliai hőség lett, Cusanus doktor pedig egyre nyugtalanabbá vált, nem értve a pápa késlekedését. Hiszen az ő ügye szempontjából az volt a döntő kérdés, ki ér előbb Konstantinápolyba, hogy megkezdje a tárgyalásokat a császár és a pátriárka Itáliába kíséréséről.

Ha idősebb és érettebb lettem volna, és jobban érdekelt volna a politika, ezekben a forró, idegesítő nyári hetekben Bolognában kiváló képet alkothattam volna magamnak Európa ellentéteiről, és arról az ördögi körről, amelybe a pápa szemlátomást menthetetlenül belekeveredett. Bolognában minden fontosabb fejedelemnek – nem is szólva a királyokról – követe, ügyvivője és tudósítója volt. Valamennyien egymással versengtek, hogy keresztülhúzzák a másik terveit, értesüléseket vásároltak és csereberéltek, és szép summákat mozgattak meg a pápa tanácsadóinak megvesztegetésére. Szorult helyzetében a pápa már oda jutott, hogy senkiben sem bízhatott meg. Az egyházi zsinat azzal fenyegette, hogy leváltja, és új pápát választ, ha jóváhagyja a kisebbség dekrétumát. A fejedelmek megfélemlítették. És mindenekelőtt pénzhiányban szenvedett.

Cusanus doktor íródeákjaként szabad bejárásom volt a palota udvarába és kertjébe. Rákaptam arra, hogy a legforróbb napokban egy fa árnyékában heverésszem a szökőkút mellett. A víz csobogása közepette görög szavakat igyekeztem tanulni abból a tudományos szótárból, amit Cusanus doktor szerzett. De ösztönös kíváncsiság lett úrrá rajtam. Több alkalommal észrevettem, hogy egy igen szép, fekete szemű, talján leány próbál közeledni hozzám. Valamilyen ürügyet keresett hozzá, megszólított és csábítóan rám mosolygott. Azt hittem, hogy a palota szolganépéhez vagy valamelyik bíboros kíséretéhez tartozik. Nem ez volt az első eset, hogy zavarólag nők közeledtek hozzám. Ám ilyen arcátlanul még senki sem merte rám vetni magát, mert egyszer, miután engem elnyomott az álom, ő hozzám lopakodott, fölém hajolt, és megcsókolta a szám.

Hirtelen felültem, köpködtem, kezemmel a számat dörgöltem. – Menj az utadra, te ostoba leány! – rivalltam rá dühösen.

Ő leült mellém, felsóhajtott, barna ujjait tördelte, és így válaszolt: – Miért vagy olyan hideg, hogy még arra sem vagy hajlandó, hogy rám nézz?

Eltaszítottam volna magamtól, ám gyanítottam, hogy ebben reménykedik, hogy aztán belém csimpaszkodjék, és dévaj birkózásba kezdjen velem a gyepen. Ezért felálltam, hogy odább menjek. Ő zavarba jött, és ezekkel a szavakkal ragadta meg az ingem ujját: – Ne, ne, ne menj! Nem akarsz pénzt keresni?

Félreértettem a szándékát, és elkeseredetten felkiáltottam: – Mi az ördög bújt belétek, nőkbe, hogy nem hagytok nyugodtan olvasni? Hiszen vannak itt fegyverforgatók meg lovagok is, akik ingyen is lefekszenek egy ilyen szép leánnyal. Nekik kellene fizetniük neked, nem pedig fordítva, de engem az ilyesmi nem érdekel.

Ő haragra gerjedt, a tenyerével szájon csapott, és rám ripakodott: – Bármennyit fizetnél is, nem feküdnék le veled! Éppen ellenkezőleg, mélységes ellenszenvet érzek a hozzád hasonló sápadt fiúk iránt. Csak azt hittem, hogy csábítással könnyebben magammal vihetlek, mivel ebben az eszközben eddig még nem csalódtam. Minden férfi fölösleges kérdezősködés nélkül követett, még a szerzetesek is. Tőlem semmit sem kaptak, mégis elégedetten tértek vissza, jóllakottan, szomjukat oltva és pénzzel a zsebükben. Ha nem hiszed, kövess, és fogadd el, amit majd kínálnak neked.

A leány nem látszott veszélyesnek, és megítélésem szerint semmi ellopnivaló nem volt nálam, ami megért volna ekkora fáradságot. Elfogott a kíváncsiság, és megkérdeztem: – Csak nem tévesztesz össze valakivel? Johannes Peregrinus vagyok, a tudós Cusanus doktor íródeákja.

Ő lelkesen helyeselt: – Igen, tudom. Azzal bíztak meg, hogy téged keresselek fel. Add hát a kezed, és együtt sétáljunk el innen, mint a szerelmesek, hogy távozásunk ne keltsen figyelmet. De ha hozzám nyúlsz, megharaplak, mert tényleg ellenszenves és neveletlen fiú vagy.

A kezemet nyújtottam neki, ő pedig élénken fecsegve kivezetett a kapun, szerelmetesen felém fordítva az arcát, ragyogó szemét le nem véve rólam. Egy szűk sikátorban selyemszöveteket és szőnyegeket árusító boltocskák mellett haladtunk el, mígnem bezörgetett egy vasalt kapun, és felvezetett a sötét lépcsőn. Egy szépen berendezett szobában csillogó szemű, szép arcú fiatalember fogadott, akinek sárgás arcbőre keleti származásáról árulkodott. Körülötte a szobában mindenféle szép dísztárgy, keleti szőnyegek és aranyszállal átszőtt brokátvégek voltak nagy választékban.

– Itt van ő – szólt a leány. – Borral hiába kínálja, és a pénz sem érdekli, de kíváncsi fiatalember. Ez a gyengéje.

A férfiú néhány ezüstpénzt vett elő egy erszényből, és mosolyogva a leánynak adta. A leány rám nyújtotta a nyelvét, és dölyfösen felszegett fejjel ment a maga útjára. A férfiú jókedvű nevetéssel fordult hozzám, elővillantva hibátlan fehér fogsorát.

– Én sem iszom, ha nem muszáj – mondta. – És a pénzzel sem törődöm sokat, hanem inkább szórom, amerre járok, ha kedvemre való társat találok. De olyan ember vagyok, aki tudásra vágyik, mint te is. Amint látod, kereskedő vagyok, és hosszú utakat kell tennem. Ezért az értesüléseimet szívesen cserélem ki értelmes emberekkel. Ebben a városban nincs sok ismerősöm, és a fogadókban csak hivalkodó részegekkel találkozom. Ezért ne vedd zokon, hogy ilyen módszerekkel csalogatom magamhoz azokat a férfiakat, akiktől hasznos ismereteket remélek szerezni.

Leültetett, és édességekkel kínált, mintha gyermek lettem volna. Élénken és szórakoztatóan beszélve érdeklődött egy ékszerkereskedő bázeli lehetőségeiről, a fizetendő vámokról meg sok egyéb dologról, amiről halvány fogalmam sem volt.

– Íródeák vagyok, nem kereskedő – mondtam.

– Ha a gazdáddal hamarosan Konstantinápolyba utazol – jegyezte meg –, hasznodra lehetnek az efféle ismeretek is. Nem sokan tesznek ilyen hosszú utat.

Keserűen azt mondtam, hogy konstantinápolyi utazásunk időpontja mérhetetlenül távolinak tűnik. Ő bólogatott, elkomolyodott, és ezt mondta: – Igen, igen, hallottam ilyen mendemondákat. Az egyházi zsinat befagyasztotta a pápa legjobb pénzforrásait, megtiltva a hivatali kinevezési díjakat. Amit ezekből eddig még nem fizettek be, Bázelbe kell küldeni, nem Rómába. Ezenkívül az egyházi zsinat úgy határozott, hogy saját tagjainak előjoguk van a megüresedő hivatalokra. Tehát a pápa ezekből sem számíthat külön bevételre. Hogyan fedezhetné hát az uniós tárgyalások költségeit? Hiszen sehonnan sem kaphat kölcsönt, még annyit sem, amennyiből négy nehéz gályát tudna felszerelni és háromszáz zsoldos íjászt felfogadni Konstantinápoly védelmére. Ez ugyanis a bizánci császár első feltétele, mielőtt útra merne kelni, miként bizonyára te is tudod. És akkor mennyibe kerülnek majd maguk a tárgyalások! Olyan összegekbe, amelyektől minden értelmes pénzember elborzad.

Elmondtam neki, hogy ugyanilyen nehézségekbe ütköztek Avignonban az egyházi zsinat többségének követei is. – De hiszen semmiben sem érdemes többé hinni – fakadtam ki –, ha ilyen nagy és igaz ügyet meghiúsíthat a pénz.

– Hát te még nem nagyon ismered a világot – jegyezte meg mosolyogva. – A mi korunkban főként a pénz számít. De hogy lásd, megbízom benned, hogy te is megbízz bennem, elárulhatom neked, hogy biztos helyről származó hírek szerint a pápa az induláshoz szükséges összeget mégis megkapja kölcsön formájában Firenzétől. Ez titokban fog megtörténni, és a pápa előbb vagy utóbb kénytelen lesz áthelyezni a tárgyalásokat Firenzébe, hogy a köztársaság megkeresse a kölcsönadott pénzt, bár a kedélyek lecsillapítására először valószínűleg Itália valamelyik semleges városában kell megkezdeni a tanácskozásokat.

– Ez aztán az áldott jó hír! – kiáltottam fel örvendezve. – Tehát mégis útnak indulhatunk.

Ő elkomorult, és ezt mondta: – Attól tartok, az itteniek közül senki sem fogja fel valójában ennek az egész ügynek teljes súlyát. Én sokat utaztam a világban. Ismerem Konstantinápolyt, sok mindent tudok a törökök dolgairól, mivel velük is kereskedelmi kapcsolatba kerültem. Engem komolyan rémületbe ejt, hogy mennyire vaktában és tudatlanul indítják el a küldöttségeteket erre a veszélyes útra. A kereszténység javáért őszintén aggódva jutottam arra a gondolatra, hogy valakinek valóban figyelmeztetnie kellene az illetékeseket. Nézd csak, az unió a görög és a katolikus egyház között egyszerűen lehetetlen, és sohasem valósulhat meg. Ebbe az esztelen vállalkozásba fogva a pápa csak ok nélkül szórja a pénzét, nem is sejtett veszedelmeknek teszi ki a küldöttségét, és kudarcra ítélt vállalkozásával végérvényesen lerombolja tekintélyét az európai országok szemében.

– Hogyan beszélhet így? – kérdeztem rosszallóan.

– Nem ismeritek a görög egyházat – mondta meggyőződéssel. – A kereszténység egyetlen igazhitű örökösének tartja magát. Konstantinápoly vakbuzgó lakossága a jámbor szerzetesek vezetésével egy emberként lázadna fel császára és a pátriárka ellen, ha a tárgyalások során hitvallásuk akár egyetlen betűjéről is vagy hagyományaikról alkudozásokba bocsátkoznának. Ha tehát valóban megindulnának a tárgyalások, azok csupán meddő vitákhoz vezetnének, mert egyik fél sem engedne a maga álláspontjából. A császár és a pátriárka a népe miatt nem engedhet, a pápa és a püspökök viszont nem hajlandók engedni, mivel a pápa szemében a tárgyalások egyetlen célja az, hogy őt mindkét egyház fejének elismerjék.

Fürkészőn nézett rám, és így folytatta: – Higgy nekem! Minden szó igaz. Értelmes emberként magad is felfogtad már, hogy a bázeli egyházi zsinaton csak a pénzről vitatkoztak. A pápa is a pénzért szorgalmazza ezeket a tárgyalásokat, abban a reményben, hogy a gazdag keleti egyháztól hatalmas többletbevételekre tesz majd szert. Valójában senki sem gondol a hitre meg az üdvösségre, kivéve az ostoba tudósokat és teológusokat, akikből egyszerűen bolondot csinálnak. Ebben az egész dologban ez az egyetlen igazság.

Ellenérveimre várva szomorúan csóválta a fejét. Mivel hallgattam, ő folytatta: – A bizánci császárt szorult helyzete viszi rá, hogy ezzel az utolsó eszközzel tegyen próbát. De Murad, a törökök békeszerető uralkodója és az ő bölcs nagyvezíre világosan kifejezésre juttatta, hogy Bizáncot illetően beérik eddigi hódításaikkal. Készségesen megengedik, hogy Bizánc megőrizze jelenlegi helyzetét, és ennyivel megelégednek, hiszen Bizánc legyengült állapotában nem jelent többé veszélyt az oszmánok megnövekedett és erős birodalmára. Ám ha tárgyalások kezdődnek a nyugati országokkal, a szultán ezt kénytelen lesz ellenséges lépésnek tekinteni. Vagy talán várja tétlenül a tárgyalások kimenetelét és a lehetséges keresztes háborút? Bár tudja, hogy Konstantinápoly lakossága lehetetlennek tartja az egyházak egyesítését, mégis figyelembe kell vennie ezt a veszélyt. Bizánc elvész, ha a császár itáliai utazásának hírére a szultán összevonja Konstantinápoly ellen a haderejét és elfoglalja a várost. Ezért, ha komolyra fordul a dolog, a császár és a pátriárka el sem mer utazni az országból, hogy megkezdje a tárgyalásokat, amelyeket a saját népük éppúgy helytelenít, akárcsak a törökök. Hiszen egész létük a törökökkel kötött tartós békétől függ.

Elhallgatott és várakozóan nézett rám.

– Miért magyarázza el nekem ezt az egészet? – kérdeztem.

Ő széttárta a kezét, a vállát vonogatta, és ezt mondotta: – Talán jobb nyitott szemmel útra kelni, és tudni, miről is van szó. Üdvös lenne ez a gazdád számára, meg mindkét püspök számára, akik eleve reménytelen ügyért áldozzák fel kényelmüket, kockáztatják a hivatalukat, sőt még a tulajdon életüket is. Nem az volna-e a legelőnyösebb mindkét fél számára, ha lemondanának erről a reménytelen gondolatról és visszahoznák az egyetértést az egyház kebelébe?

– Kegyelmed tényleg önzetlen és őszinte ember, hogy ilyen szépen gondolkodik mindannyiunk üdvéről – mondtam. – De nagyon ostoba volnék, ha azt képzelném, hogy a pápa meg a bíborosok nem tudnak minderről. A bizánci császár és a pátriárka bizonyára jobban ismeri a népét, mint mi. A törökök is már régen meghódították volna Konstantinápolyt, ha megtehették volna. Az akarat nem hiányzott belőlük, hiszen az a Murad szultán néhány évvel ezelőtt már megostromolta Konstantinápolyt, eredménytelenül. Az a hős város még szegénységében és legyengülten is képes volt visszaverni a hitetlenek rohamait. A próbálkozás sokba került a törököknek, és egykönnyen bizonyára nem újítják fel erőfeszítéseiket.

Lázasan töprengtem, és így folytattam: – Lehet, hogy képtelen gondolat. Lehet, hogy meddő tárgyalásokhoz vezet csupán, és sohasem valósul meg az unió. A pápa talán csak arra használta fel az egész unió kérdést és a zsinat színhelyéről folytatott vitát, hogy a jóhiszemű embereket a maga oldalára állítsa, és felbomlassza a szent conciliumot, amely ha egységes marad, előbb-utóbb megrendítené az ő egyházfői méltóságát, és saját döntései alá rendelné a pápát. Talán a bolondját járatják az ostoba tudósokkal és a jámbor püspökökkel, akik ekképpen hiábavalóan buzgólkodnak, de hogy én is ugyanolyan őszinte és becsületes legyek kegyelmed iránt, mint kegyelmed irántam, őszintén bevallhatom, hogy engem egy cseppet sem érdekel az egész ügy. Megvalósul az unió vagy sem, nekem alkalmam nyílik Konstantinápolyba utaznom, és megismerhetem a görög civilizációt. Ez az egyetlen cél, amit a magam számára fontosnak tartok.

Ő nagyon meglepődött, indulatosan felemelte a kezét, és felkiáltott: – Te aztán istentelen ifjú vagy, hogy ilyen szemérmetlenül beszélsz! Megbüntet az Isten, és a törökök rabságába kerülsz, amiért a saját szeszélyed kielégítésére szívtelenül olyan ügyet védelmezel, ami csak pusztulást hoz valamennyi félre.

– Ugyan ne tettesse magát kegyelmed! – válaszoltam. – Inkább legyen ugyanilyen őszinte, és vallja be, hogy kinek az érdekében beszél, és tulajdonképpen mit akar tőlem.

Ő az ártatlan bárányt játszotta, és ezt állította: – Békés kereskedő vagyok csupán, amint látod. Minden sikeres kereskedelem alapja a béke. Ezért érthető, ha ismeretekre vágyom, és igyekszem figyelmeztetni másokat olyan bonyodalmakra, amelyek veszélyeztetik kereskedői munkámat. Semmiről sem érdeklődtem tőled, amit bárki ne tudhatna. És nem is beszéltem neked olyasmiről, amit ne tudna bármelyik férfiú, aki érdeklődik a politika iránt. Engem semmi rosszal sem lehet vádolni, és engem jó pénzért megváltott menlevelem oltalmaz.

– De – folytatta nyomatékosan, komoly szemmel nézve rám – szépen szolgálnád a béke ügyét, ha üzenetemet a legkomolyabb figyelmeztetésként közölnéd a gazdáddal, Cusanus doktorral, és rábírnád őt, hogy hozza szóba ezt a küldöttség másik két tagjánál, mielőtt nekivágnátok az útnak, aminek a végét nem ismeritek. És még egy észrevétel: a Konstantinápolyba vezető út egyáltalán nem veszélytelen, még erős gályák védőkíséretében sem. Jóllehet a rhodoszi lovagok és Velence hadihajói védelmezik az útvonalat, a tengeri kalózoknak megvannak a maguk eszközei. Az is elképzelhető, hogy a szultán a védelme alatt álló katalóniai kalózokat egyenesen odaküldi, hogy álljanak lesbe, és már a kezdet kezdetén akadályozzák meg uniós próbálkozásotokat.

– Pontosan értem a kegyelmed szándékát – mondtam. – Miért is ne szólhatnék ezekről a dolgokról Cusanus doktornak?

Ő felvidult, és a pénzes zacskóért nyúlt. – Természetesen megfizetem a fáradozásodat – mondta. – Figyelmeztesd, bizonygasd neki az unió lehetetlenségét, kérdezd meg, valóban háborúra akarja-e uszítani a törököket és pusztulásba akarja-e sodorni Konstantinápolyt, ijesztgesd a tenger szeszélyeivel és a kalózokkal, és nem fogod megbánni.

Kis kupacokba maga elé rakosgatta a pénzt, számolgatta és jelentőségteljesen nézett rám. Én a fejemet ráztam. – Engem nem lehet megvesztegetni – mondtam. – Nem részegeskedem, és még egyetlen nő sem tudott elcsábítani. Ha eleget teszek a kérésének, csupán azért teszem, mert helyénvaló és méltányos dolog, hogy a gazdám tudja, mire vállalkozik. Ám semmilyen figyelmeztetés meg nem akadályozhatja azt, aminek meg kell történnie. Ám ha egyszer el akarnának csábítani engem, ha valóban meg akarnának kísérteni, akkor a kegyelmed valamelyik barátja Konstantinápolyban megajándékozhatna az Iliász kéziratával. Akkor bizonyára többször is fontolóra venném, mielőtt visszautasítanék egy ilyen értékes ajándékot.

– Mindenkinek megvan a maga bolondsága – válaszolta erre –, de te valóban bolond vagy, ha a fiatalságodat tékozlod el, és a szemed teszed tönkre régi kéziratok böngészésével. Benned ennél sokkal több van.

– Mi az a több? – kérdeztem.

Ő széttárta a kezét, de nem tudott válaszolni. Még aznap este mindent elmondtam Cusanus doktornak erről a gyanús találkozásról és a kapott figyelmeztetésről. Ő egyáltalán nem ijedt meg, hanem örvendezve így szólt: – Ezek jó hírek. Ha eddig a szívem mélyén kételkedtem az unió sikerében, és aggódtam a nehézségek miatt, amelyek az útjában tornyosulnak, akkor most újraéled bennem a remény. Bárhonnan jött is a figyelmeztetés, azt mutatja, hogy az unió ellenfelei komoly gondban vannak. Ha az unió megszületése szerintük is a lehetőségek határain belül van, akkor mi, az unió hívei csak a legjobbakat remélhetjük.

Néhány nappal később, amikor az esti miséről hazafelé tartottunk, valaki megpróbált a tömegben kést döfni az oldalamba. Éreztem csípőmön az ütést, de csak miután kikeveredtünk a tömegből, vettem észre az ujjasomon a hasítást, s láttam, hogy az ujjasomban tartott könyv bőrkötését egy éles kés hasította fel. Megmutattam a kés nyomát Cusanus doktornak, aki először megszidott, amiért világi könyvet vittem magammal a templomba, hogy a mise alatt olvasgassam. Ám neki is el kellett ismernie, hogy helytelen tettem szerencsésre fordult, mert ha a kés nem a könyvet találja, csúnyán megsebesíthetett volna.

– Hát nem annak a jele-é ez is, hogy a létező világ mennyire esztelen? A rosszat jutalmazzák, de a jóért büntetés jár.

Ő azt válaszolta, filozófusként nem hihet abban, hogy akár a gondviselés, akár az ördög ilyen kézzelfogható módon beleavatkoznék, miként azt a tanulatlan emberek képzelik. Éppily kevéssé bizonyíthatja valamely különös véletlen a történtek ésszerű voltát.

– A történés sokféleségébe még beleférnek a különösebb véletlenek, ám ha megátalkodottságodnak ezen jutalmazásába a gondviselést akarod belekeverni, akkor ugyanolyan tanulatlan vagy, mint az a vénasszony, aki az ördögöt szidja, ha a macska lelöki az asztalról a tejesköcsögöt. Az ilyen tapasztalatról nem szerezhetünk biztos ismereteket, bármilyen sok különös véletlent gyűjtenénk is össze bizonyítékul.

Kijelentettem, hogy kételkedőként ő rosszabb nálam is, aki azért vittem magammal a templomba a könyvet, hogy tudásomat gyarapítsam.

– Sokszor beszéltél nekem tudásról, tökéletességről és igazságról – válaszolta –, és én nem akartam ellentmondani neked, mert fiatal vagy még, és nem akartalak elkedvetleníteni őszinte igyekezetedben. De itt Bolognában a megdöbbentő cselszövések és a bizonytalanság hálójában vergődve, magamban bizonyságot szereztem arról, hogy az embernek semmilyen dologban sem adatott meg a tökéletes tudás.

Nagyon meglepődtem, és azt kérdeztem, hogyan tud bizonyítani egy ilyen vigasztalan következtetést. Ő az ujjai hegyével a halántékát tapogatta, hogy az utca zajában összeszedje a gondolatait, és így válaszolt: – A teremtett világ vizsgálata késztetett arra, hogy azt higgyem, miképpen minden lény saját természetének megvalósítására törekszik, azonképpen e törekvés megvalósításához meg is kapta a megfelelő eszközöket. Az ember legbelső törekvése a tudásra és a megértésre irányul, ezért feltételezhetjük, hogy e törekvés valóra váltásához meg is kapta a szükséges eszközöket. De ha az emberi tudás mibenlétét megvizsgáljuk, hamar észrevesszük, hogy minden tudás úgy születik, hogy azt, amit ismerünk és tudunk, egybevetjük azzal, ami korábban még ismeretlen volt. Ezen az úton sokáig elmehetünk, ám a végére sohasem jutunk. Az ember számára elérhetetlen a teljes igazság, a teljes tudás. Jobban megérted, ha a teljes tudást Istennek nevezem. Isten lényegét sohasem leszünk képesek felfogni. Ezért minden igazságunk mindig is korlátolt marad és tudásunk függvénye lesz. A tökéletes tudás határtalan, ahogyan Isten is határtalan, ezért nem tudjuk felfogni.

– Ezt nem fogod fel – folytatta –, mert megszoktad, hogy magad körül mindent véges testként szemlélj. De a matematika vizsgálata rávezetett, hogy az egyetlen végleges tudás, amit az ember megszerezhet, az a sejtés, hogy számára a végleges tudás elérhetetlen marad, mivel különben az ember önmagában Isten lenne. Ezt nevezem én bölcs tudatlanságnak a tanulatlan tudatlanság ellentéteként, mivel ez nyújtja nekünk az egyetlen biztos alapot, amire értelmes gondolkodásunkat felépíthetjük, anélkül hogy ábrándozásokban tévelyegnénk.

– És Görögország tudósai? – kérdeztem. – És valamennyi nagy filozófus? Kegyelmed talán bölcsebb náluk?

– Egyáltalán nem képzelem magam bárkinél is bölcsebbnek, hanem inkább beismerem a butaságomat – válaszolta nagy alázattal. – Ám a pontos és céltudatos gondolkodás megmutatja mindazt, ami meghaladja az általam elmondottakat, és ami a tudás követelményeivel mérve ábrándozásnak, képzelgésnek és nem bizonyított feltevésnek mutatkozik. E mellett az állításom mellett szilárdan kitartok, mert nagy erőfeszítések árán és a fejemet alaposan meggyötörve sikerült tisztáznom. Matematikai hasonlattal fogom neked megmagyarázni. Lehet-e görbe az egyenes?

– Nem – mondtam –, hiszen a görbe az egyenes ellentéte.

– Pontosan így van – örvendezett. – De képzeld el a kört érintő egyenest. Képzeld el a kört végtelenül nagynak. Akkor a kört érintő egyenesnek bele kell olvadnia a körbe. A végtelenség világában az ellentétek találkoznak egymással, és az egyenes meg a görbe azonossá válik. Aztán képzeld el, hogy a kör belsejébe sokszöget rajzolunk. Bármilyen rövidre rajzolják is az oldalait, ezek sohasem olvadhatnak egybe a kör kerületével. A kör négyszögesítése lehetetlenség. De ha azt képzeljük, hogy a sokszög oldalai végtelenül kicsire rövidülnek, akkor végtelenül kicsi részecskék gyanánt egybe kell olvadniuk a kör kerületével. Ez a kör négyszögesítésének az egyetlen megoldása. Az ellentétek a végtelenül kicsiben is találkoznak és egymással azonossá válnak. Tehát Istent ugyanolyan jól megtaláljuk a végtelenül kicsiben, mint a végtelenül nagyban. De a létezés és a történés világában a végesség és a mérhetőség mindennek az ismérve, így az emberi tudásnak is a végesség az ismérve. A jelenségeket csak más véges jelenségekhez viszonyítva mérhetjük és érthetjük meg. Semmit sem érthetünk meg abból, hogy ezek miként viszonyulnak a végtelenül nagyhoz és a végtelenül kicsihez. Ezért kellett Istennek emberként a világra születnie. Krisztusban eggyé vált az ember és az Isten, a végesség és a végtelenség, a korlátozottság és a korlátlanság.

– Vándorlásom során arra tanítottak – mondtam –, hogy Isten ugyanolyan nagy és ugyanolyan kicsi, mint az ember. Azt hittem, az egyetlen feltétlen igazság, hogy Isten a tulajdon szívemben van. Ha igaz, amit kegyelmed bizonygat, akkor azt mondanám, hogy az emberben a végesség és a végtelenség egyesül.

Szavaim fájdalmasan érintették Cusanus doktort. – Ez ábrándozás, képzelgés, misztika és tévtan – mondta indulatosan. – Már a gondolat is az emberben rejlő eredendő bűn megnyilvánulása. Az eredendő bűn egyáltalán nem ugyanaz, mint az alantas testi ösztönök szolgai követése. Hiszen a szentek és az aszkéták, sőt még a tanulatlan szerzetesek is megmutatták, hogy az ember képes megtartóztatni magát a testi kísértésektől. És az eredendő bűn nem lehet csupán az ember véges voltából származó gyengeség, miként a büszkeség, a hiúság, az irigység s a rosszindulat, hanem az én gondolkodásom szerint az ember eredendő bűne csupán az a képzelgés, hogy valaha is megszerezheti a teljes igazságot és a teljes tudást. Én ezt vélem eredendő bűnnek, ám ezt a gondolatomat még tovább kell fejlesztenem, amíg össze nem sikerül egyeztetnem az egyház tanításával, és amíg önmagam előtt nem tisztázom maradéktalanul a tudás véges voltával kapcsolatos kérdést.

Biztatott, hogy szoktassam hozzá a gondolkodásomat a végtelenség fogalmához, mert ennek megsejtése és felfogása egyáltalán nem könnyű dolog, hanem megköveteli a gondolkodás alapos gyakorlását. Csak példázat, ha a gondolatot rávezetjük a végtelenül nagyra és végtelenül kicsire, hiszen mindkettőt meg kell még fosztani a nagy és a kicsi fogalmától, ami a végletesség világába tartozik. A végtelenség Isten, és miképpen a végtelennek, azonképpen Istennek sem lehet a nagyság vagy a kicsiség attribútumát adni. És a végtelenséget ugyanúgy nem lehet létezőnek, mint nem létezőnek gondolni, mivel a létező és a nem létező a végesség világához kötné. Tehát példázatok útján a gondolatokkal és az értelemmel közelíteni lehet a végtelenhez, de az emberi gondolat sohasem érheti el, és soha fel nem foghatja.

A megértés olyan forró és buzgó vágyával hallgattam a rejtvényét, hogy teljesen megfeledkeztem róla, hogy kést próbáltak döfni az oldalamba. Csak akkor jutott újra az eszembe, amikor az udvarra értünk, és ekkor így szóltam: – Feltehetőleg sohasem fogom megtudni, ki szúrt meg és miért, de keserű a gondolat, hogy egy csekély véges vasdarab egyetlen rövid pillanat alatt kiereszthetné a testemből a lelket, és kiolthatja gondolataimat a létező világról. Legyünk hát óvatosak a magunk véges módján, és kerüljük el a halált, még ha a halál igazsága minden más véges igazsághoz képest csupán viszonylagos volna is.

A következő napon a tarentumi érsek belovagolt a pápa rezidenciájául szolgáló palota udvarára. Érseki kámzsája alatt megcsörrent a vért és pengtek a sarkantyúi, amint leugrott hatalmas lova hátáról. Úgy csörtetett be, mint egy katona. Vele együtt visszatért az akarat meg a határozottság. A pápa végre a saját aláírásával erősítette meg a kisebbség határozatát. Dishypatus hozzájárult, hogy a tárgyalások végleges színhelyét csak azután jelöljék ki, miután a bizánci császár és a pátriárka már megérkezett az általuk legjobbnak tartott kikötőbe. Ez a komor, bánatos görög tudós ugyanúgy belefáradt a hosszú késlekedésbe, mint mi. A tétovázás nem segített többé. Miután látta, hogy a pápa elismerte a kisebbséget, császárának és pátriárkájának a nevében, mint az ő meghatalmazottjuk, írásos nyilatkozatban törvényes conciliumnak ismerte el az egyházi zsinatnak a pápa által kinevezett vezetőit s a hozzájuk csatlakozó püspököket. Sőt olyan messzire ment, hogy kijelentette, a császár és a pátriárka egy hónapon belül Itáliába indul, mihelyt megérkeznek Konstantinápolyba a zsinatnak a pápa által törvényesített képviselői. Unokatestvérét, Condolmieri érseket előreküldte Velencébe, hogy ott a megállapodás értelmében hadigályákat béreljen, és őt nevezte ki ezek parancsnokául. Konstantinápolyban a küldöttségnek az ő legátusával, a raguzai Johannesszel egyetértésben kellett folytatnia a tárgyalásokat, és a küldöttség megerősítésére még két püspököt küldött velünk.

Az ünnepélyes búcsúfogadáson én is láttam a pápát. Ezt inkább a tarentumi érsek kegyességének, semmint a szerény Nicolaus doktornak köszönhettem. De az érsek nem feledkezett meg rólam. Éppen ellenkezőleg, magatartásából és kegyességéből megértettem, hogy a pápa egyik legodaadóbb hívének tart. Még arra a méltányos predendára is célzott, amit külön diszpenzációval kaphatok, miután visszatérek Konstantinápolyból. Én azt mondtam, hogy nem szándékszom az egyház szolgálatába állni, hanem beérem a költők tanulmányozásával, mivel a Cusanus doktorral folytatott beszélgetések már épp eléggé megmutatták, hogy belőlem nem lesz filozófus. Ő azt mondta, hogy ez egyáltalán nem akadály. Valamelyik egyszerű egyházközség jövedelmét úgy is élvezhetem, s az ügyek intézésére helyettest állíthatok, ha én magam nem veszem fel a tonzúrát. Bizonyára nagyon furcsának és egy kicsit bolondnak is tartott, amikor azt mondtam, hogy nem kívánom lekötni magam.

A pápai áldás vajmi kevéssé lelkesített fel, bár az a megtiszteltetés ért, hogy megcsókolhattam a papucsát. Ehelyett figyelmesen néztem őt, amint a küldöttséghez beszélt. Szép arcú, sovány, komor férfiú volt, távolról sem olyan kitűnő vagy lelkesítő szónok, mint Cesarini bíboros. Tudtam, hogy egy újgazdag velencei kereskedő fia volt, aki Krisztus parancsát követve örökségét szétosztotta a szegények között, és kolostorba vonult. Egyik hasonló gondolkodású szerzetes társával együtt a kúria szolgálatába került, miután ez utóbbinak a rokonát pápává választották. Hogy aztán később a bíborosok konklávéja miért éppen őt választotta meg pápának, arra csak egy magyarázat volt: a bíborosok könnyen irányíthatónak tartották. Hiszen nem tanult sem teológiát, sem kánoni jogot, nem mutatott érdeklődést az irodalom iránt, csak a szerzetesrend szigorú ájtatosságait folytatta, és erkölcsileg feddhetetlen volt. Az egyházi zsinattal már a kezdet kezdetén vitába keveredett, ami aztán évről évre mélyült, és szakadással fenyegette az egyházat. Róma lakói fellázadtak ellene, és visszaállították a köztársaságot, úgyhogy egy halászbárkában kellett menekülnie a Tiberisen egyetlen hűséges szolgája kíséretében, s csak a hirtelen feltámadt szélvihar mentette meg a dárdáktól meg a nyílvesszőktől, amint egy pajzzsal betakarva feküdt a bárka fenekén. Az itáliai fejedelmekkel háborúba keveredett. Minden józan emberi ész szerint alá kellett volna vetnie magát az egyházi zsinatnak és a támogatását kellett volna keresnie. Ő ehelyett az unió kérdésében önfejűen és kíméletlenül bomlasztani kezdte a zsinatot, és a többség nyíltan fellázadt ellene.

Ezért irtózattal vegyes kíváncsiság lett úrrá rajtam, amint elnéztem azt a szigorú férfiút. Krisztust akarta követni, ehhez semmi kétség nem fért. És amint nézegettem, nem is akartam személyes becsvággyal vádolni. Éppen ellenkezőleg, az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy nem a saját dicsőségét kereste, hanem rendíthetetlenül hitt benne, hogy Péter örökségéért hadakozik, az apostoli szék hatalmának visszaállításáért, követőire és az egyház javára gondolva. Komor, vigasztalan korba született, amit sokan a világvég jelének tekintettek. A keserűség, a csalódás és a böjtölés mély barázdákat szántott az arcára. Ő volt az egyház feje, és a test nem élhetett fej nélkül, de nem tudtam felfogni, miért éppen őrá bízták a mennyek országának kulcsait. Ő hitte, hogy igaza van, de bizonyára az egyházi zsinat többsége is azt hitte, hogy neki van igaza, s a külső egyház sok tévhite, a kapzsisága és istentelen élete érthetővé is tette ezt a hitet.

A küldöttség feladatának fontosságáról beszélt, megtiltotta a küldöttség tagjainak, hogy Konstantinápolyban bármilyen egyéni nézetet fejtsenek ki a keleti és a nyugati egyház közötti vitás kérdésekről, amelyek elsimítására az egyházi zsinatot összehívták, megtiltotta nekik, hogy vitákba bocsátkozzanak, és felhatalmazta őket, hogy a szent szakramentumokból való kizárással fenyegessék meg a concilium többségének a küldöttségét, ha megkísérlik rábírni a császárt meg a pátriárkát, hogy utasítsák vissza a pápa által jóváhagyott kisebbségi meghívót. De dogmatikus vitákba nem bocsátkozva barátságra kell törekedniük az ortodox egyház tudósaival, és minden igyekezetükkel olyan anyagokat kell gyűjteniük, amelyek a katolikus egyház ügyének használhatnak a hit kérdéseiről indítandó vitákban. Mindig és szakadatlanul észben kell tartaniuk, hogy az első, a legfontosabb és az egyetlen feladatuk az, hogy a császárt meg a pátriárkát kíséretével együtt mielőbb útnak indítsák Itáliába. Akkor minden más tisztázása a tárgyalásokra maradhat.

– Értessétek meg velük hitünket és feltétlen meggyőződésünket, hogy az unió megkötése felrázza a kereszténységet, és a szakadás után visszaállítja egységét. Ennek eredményeként a Konstantinápolyt fenyegető török veszedelem felébreszti a fejedelmek lelkiismeretét, és ugyanazt a szent lelkesedést gyújtja fel bennük, ami a nyugati országokat a keresztes hadjáratokhoz, a Szent Sír felszabadítására vezette. Ha tétováznak a mi háborúskodásaink és széthúzásunk miatt, akkor csökkentsétek ezek jelentőségét, és tüntessétek fel őket jelentéktelennek beszédeitekben.

De tanácsait szárazon és minden lelkesedés nélkül adta, mintha kellemetlen kötelességet teljesített volna. Ő kerülte a tömeget és az emberek társaságát, a kényszerű nyilvános szereplés megerőltető volt számára. A szerzetesi cella szigorú magánya egész lényére rányomta a bélyegét. A tarentumi érsek új méltóságának teljes pompájában feszesen és szilárdan állt, mint egy sziklatömb, arcát mintha vasból öntötték volna. Gyanítottam, hogy az jár az eszében, mennyire más lenne, ha pápaként ő lenne az egyház feje. Ez a gondolat arra késztetett, hogy tiszteljem Jenő pápát, mint embert, éppen azért, mert belőle hiányzott ez a sziklaszilárd magabiztosság. Neki a szíve mélyén minden döntéséért meg kellett küzdeni, és szüntelen bizonytalanságban gyötrődnie, vajon helyesek voltak-e döntései.

Amikor az udvaron Cusanus doktor holmiját pakoltam fel a ló hátára, odajött hozzám a fekete szemű talján leány. Rám mosolygott és ujjával sokat sejtetően megtapogatta ujjasomon a hasadást, amit magam varrtam össze.

– Eredj az utadra, te leány! – szóltam rá. Szeme felszikrázott. Olyan erősen szorította össze az ajkát, hogy a szája elfehéredett, és a harag elcsúfította őt.

– Könyveket tudsz olvasni, Johannes íródeák – mondta –, de mit sem tudsz az életről. A ruhádon lévő hasadásról meg kellene tanulnod, hogy udvariasabb légy a nőkhöz, és ne sértsd meg őket ok nélkül. Faragatlanságodért és neveletlensegédért még meg fogsz szenvedni.

– Ne aggódj, te leány – válaszoltam –, épp eleget tudok a szenvedésekről. – De elfogott a kíváncsiság, és megkérdeztem: – Szóval te döfetted belém a kést?

Ő elnevette magát és megbökött a kezével. – A férfiak ostobák – jelentette ki. – A vecsernyéről olyan hideg tekintettel és rátartian jöttél, hogy engem észre sem vettél, amint egy fajankóval a téren sétáltam. A fickó folyton utánam futkos, és pillanatnyi szeszélyből egy csókot ígértem neki, ha az oldaladba döfi a tőrét. Ő habozás nélkül meg is tette, és rászolgált a csókra, noha nem sikerült téged megsebesítenie. Nem tudom, kettőtök közül ki a nagyobb bolond, te vagy ő.

– És ezt arcátlanul be is vallod nekem – mondtam, azon töprengve, hogyan büntethetném meg a legjobban. Az udvaron a lovak patkói kopogtak, a fegyveresek felkapaszkodtak a lovak hátára, az indulás izgalma magával ragadott. Hirtelen magamhoz öleltem és megcsókoltam őt, amilyen jól csak tudtam. Ő behunyta a szemét, és egészen elsápadt a karomban. Aztán hirtelen kitépte magát az ölelésemből, köpött egyet és arcul ütött, majd sírva elfutott.

A bosszú nem szerzett örömet. Épp ellenkezőleg, elszomorított. Miközben kilovagoltam a városból, arra gondoltam, hogy alighanem valóban keveset tudok az életről. Ámde, lázadoztam, nem is akarok tudni, a fejem és a gondolataim tisztaságát nem akarom összezavarni a föld és az érzékek mámorával. Talán porból vétettem, de a gondolatok szikrázása bennem nem lehet csupán földi.

Nicolaus Cusanus doktor is lehorgasztott fejjel, gondolatokba mélyedve lovagolt. Hosszú út állt előttünk. Azt hittem, imádkozik magában, az út minden fáradságára és a ránk váró gyötrelmekre gondolva. De amikor végre felemelte kerek fejét, hogy nyugtalan gyermekszemével rám nézzen, így szólt: – Az igazság egyszerű. A legegyszerűbbnél is egyszerűbbnek kell lennie. Mivel minden olyan sok alakban és az emberi gondolatok áthatolhatatlanul sok csomójú hálójában van, a végső igazságnak olyan egyszerűnek kell lennie, hogy egyetlen pillanatnyi fényes villanásként rá lehessen találni és meg lehessen látni. Miért gyötörni hát magunkat, hiszen még a legnagyobb tudósok gondolatai is, és az a sok könyv is, amit elolvastam, csak falként emelkedik körülöttem, hogy elválasszon engem a legegyszerűbb igazságtól.

– A halál az egyetlen igazság – szóltam én. – Erre rátaláltam már, amikor a templomkert falánál a fülemüle énekére felébredtem. Szerintem csupán fülemüledal az élet, ugyanúgy hiányzik belőle minden értelem és céltudatosság.

– Ebben hittek már a Sztoa meg Epikurosz tanítványai is – sóhajtott fel –, nincs ennél szomorúbb tanítás. Ezért kellett az igének testté válnia, és e világra születnie, hogy vigasztalanságunkból örök életet nyerjünk. A gondolkodó ember számára magas a hit küszöbe, de nem átléphetetlen, és a gondolkodó emberhez nem méltó, hogy csak egy kétségbeesett kiáltásban törjön ki: hiszek, mert esztelenség. A zsidók számára bűn, a görögök számára őrültség, ám az igazság mégis oly egyszerű, hogy egy gyermek is fel tudná fogni.

– Miért bizonygatja ezt kegyelmed szakadatlanul önmagának? – kérdeztem. – Ha hinne kegyelmed, nem lenne szüksége ily sok bizonygatásra ahhoz, hogy a hitet összeegyeztesse agyának és értelmének követelményeivel. A szíve mélyén eretnek kegyelmed, Nicolaus doktor. Ezért nem tud vádolni és elítélni engem, amikor én más igazságot keresek.

– Kétkedő vagyok – kiáltott fel –, ifjúságom árulója vagyok, olyan ügyet szolgálok, amiben nem hiszek! De istenem, istenem, mivel megadtad nekem a gondolkodás ajándékát, célod az volt, hogy éljek is ezzel az ajándékkal. Add meg hát azt is, hogy a Te igazságod fénye fellobbanjon nekem. Ha csak egyszer is, ha csak egyetlenegyszer is az életemben, akkor ennyivel beérem.

– Legyen hát a pápa az egyház feje – mondtam vigasztalólag. – Kegyelmed pedig az egyház türelmetlen, kétkedő lelkiismerete! Bizonyára ezért küldték kegyelmedet korunk legnagyobb missziós feladatának teljesítésére, Kelet és Nyugat kibékítésére. Ám ebben a sötét korban mindenki szájon veri a közvetítőt és a béketeremtőt, ezért hát én elkísérem és védelmezem kegyelmedet, kíváncsian lesve, miként sikerül teljesítenie e feladatát.

S ahogy jelenésért imádkozott, megértettem, hogy én már megkaptam, amikor a templomkert falánál a bodzafa alatt a fülemüle dalára ébredtem.

III

Augusztus közepe táján végre elvitorlázhattunk Velencéből azokkal a hadigályákkal, amelyeket a pápa bérelt a kölcsönkapott pénzből. A tenger többnyire nyugodt volt, és a hegyes partvidék mentén eveztünk. Naplemente után lila lett a tenger. Ez számomra Róma és az ókor tengere volt. Végtelen elragadtatás érzése töltötte meg a szívemet, amikor Görögország partjait láttam felkékleni. Amikor Patroszban partra szálltunk, képes lettem volna megölelni minden porlepte babérfát, magamhoz szorítani a templomok repedezett, töredezett oszlopait. Ám a valósággal szembe kellett néznem. A nyár öldöklő forrósága barnára perzselte a földet. Az ősi templomok roskadoztak. A fekete kámzsás szerzetesek szeméből gyűlölet áradt felénk, a latinok felé.

Már a hajón megtanultam a velenceiektől, hogy a görög tenger a gyűlölet tengere. A törökök uralkodtak keleten KisÁzsiában, nyugaton Bulgáriában, Macedóniában és Thesszáliában. Bizánc hatalmának utolsó maradványaként a császár fivérei uralkodtak Moreában, egymással marakodva és még a törökökkel is szövetkezve hatalmi törekvéseik érvényesítésére. Sőt Demetriosz, a császár öccse, Murad szultán oldalán Konstantinápolyt ostromolta. Velence és Genova szigeteket foglalt el, amelyeken kereskedőházakat alapított, egymással versengve és egymásra gyűlölködve. Szerbia despotája adót fizetett a szultánnak, ugyanígy Albánia is. Velence a német császár ellen hadakozva elfoglalta Dalmácia partvidékét. A keresztesek által alapított latin császárság utolsó maradványaként francia grófok és bárók valamely leszármazottai igyekeztek hatalmukban megtartani a szigetüket. Itt a mindenki mindenkit gyűlöl elve uralkodott. A keresztények gyűlölték a mohamedánokat, a mohamedánok pedig a keresztényeket. A katolikus keresztények gyűlölték a görög hitű keresztényeket, az ortodoxok a katolikusokat. A szegény parasztok gyűlölték uraikat, az arisztokraták pedig egymást gyűlölték. A külföldi, ha senkit sem akart megsérteni, okosabban tette, ha befogta a száját. Ilyenné változott az egykor hatalmas és aranytól csillogó Bizánci Birodalom. Foszlányaiért harcoltak egymás ellen a gyűlölködés és az összeomlás e korszakának haramiái. Esztelennek tűnt az a gondolat, hogy a krisztusi szeretet jegyében megbékélést vigyünk abba az országba, amelyben a császár öccse a hitetlenekhez fordulhat segítségért a fivére ellen.

Patroszban a hajóra szállt Konsztantinosz, Morea despotája, VII. Johannesz császár legidősebb életben lévő bátyja. Neki az volt a feladata, hogy mint a császár képviselője megszemlélje azt a háromszáz íjászt, akiket a velencei uralom alatt lévő Kréta szigetén toboroztak, s hogy aztán velünk együtt Konstantinápolyba vitorlázzon. A császár itáliai utazása idejére őt szándékozta kijelölni helyettesének, hogy távolléte alatt ő feleljen Konstantinápoly biztonságáért. Úgy hírlett róla, hogy kiváló katona. Ám a velenceiek azt suttogták, hogy annak idején a császár engedélye nélkül jött Moreába, és állítólag a törökök segítségével szándékozott elűzni onnét a fivérét.

Ezt nehezen tudtam elhinni. Körülbelül harminchárom éves, göndör szakállú, szép férfiú volt. Orcájára ugyanaz a komor, szomorú lehangoltság nyomta bélyegét, amit már Dishypatus orcájáról is ismertem. De megbízhatónak és barátságosnak mutatkozott, és császári származása ellenére sem volt dölyfös. A kíséretéhez tartozó előkelő, tanult görögök sokkal dölyfösebben viselkedtek. Nem tartott sokáig, míg megértettem, hogy minden szertartásos udvariasságuk ellenére a szívük mélyén barbároknak tartanak bennünket. Birodalmuk nyomorúságos helyzetéről és megaláztatottságától függetlenül mégiscsak ezeréves volt, ezért a nyugati országok fejedelmeit és uralkodóit felkapaszkodott jövevényeknek tartották.

Küldöttségünk kétfelé oszlott, hogy időt nyerjünk. Az egyik csapat egyenesen továbbvitorlázott Konstantinápolyba, nehogy az Avignont képviselő küldöttség előttünk érjen oda. Nicolaus doktor meg én Konsztantinosz herceget kísértük Kréta szigetére. A hajóúton megismerkedtem a herceghez legközelebb álló férfiúval, az előkelő és tanult Phrantzésszel, aki tanácsadóként kísérte őt el. Ő maga mesélte, hogy együtt nevelkedtek a herceggel és elválaszthatatlanok voltak egymástól.

Egyáltalán nem képzeltem, hogy ennek az előkelő férfiúnak irántam tanúsított érdeklődése barátság lett volna. Épp ellenkezőleg, megértettem, hogy tőlem igyekszik megszerezni a szükséges ismereteket küldöttségünk tagjairól, az egyházi zsinatról és az itáliai viszonyokról. Értésemre adta, hogy Konstantinápolyban bizalmatlansággal és visszautasítással fogunk találkozni. Konsztantinosz herceg mindenesetre politikai szükségszerűségnek tartja az unió megvalósítását, mivel máskülönben Konstantinápolyt pusztulás fenyegeti. Azt mondta, ő maga értelmi és érzelmi okokból melegen támogatja az uniót.

– Hiszen ugyanazt a Krisztust imádjuk – magyarázta. – Egy felvilágosult korban ennek kellene diadalmaskodnia a műveletlen szerzetesek előítéletei meg a teológusok fölött, akik szavakért és betűkért hadakoznak.

Rosszul beszélt latinul, és nagy segítség volt számomra, hogy kérésemre görögre fordította, amit mondott. Ily módon tanulásomban nem kellett a szolgák meg a szakácsok népnyelvére hagyatkoznom. Ő a maga részéről szívesen hagyta, hogy kijavítsam a latin mondatait, és köszönetet is mondott érte.

Kifinomult viselkedése és tökéletes udvariassága mély hatást tett rám. Ő így vélekedett: – A római egyház és a görög egyház között talán ugyanaz a különbség, mint a latin nyelv meg a görög nyelv között. A latin nyelv az uralkodók és a törvényhozók nyelve, a görög a költőké és a filozófusoké. A nyugati országokban az egyházat olyan egyházfiak fejlesztették ki, akik római jogot tanultak, Bizáncban az egyház a görög filozófia talajáról nőtt ki. A ti tudásotokat Arisztotelész csodálatosan száraz elméje uralja. A mi tudásunk Platón mély értelmű hagyatéka. Számotokra a legfontosabb az egyház törvénye, számunkra a szelleme. Ha az unió létrejön, a következménye egy új, gyümölcsöző kölcsönhatás lesz a két egyház között. Adjátok ti a szervezetet, s mi visszük bele a szellemet.

Hosszú részleteket tudott kívülről a görög költészetből, az Iliásztól kezdve, és vette a fáradságot, hogy ezeket szép, iskolázott hangján elmondja nekem. Konsztantinosz herceg megszemlélte a hajót és felszerelését, és Condolmieri bíborossal meg a velencei hajóskapitánnyal a tengeri haditechnikáról beszélgetett. Cusanus doktor vég nélkül geometriai ábrákat rajzolt egy papirosra, esténként pedig a csillagokat vizsgálta. A hajónak megvolt a maga szűk, rendezett világa. Ahogy a tenger körülvett bennünket, elérhetetlen messzeségbe távolodtak a kor eseményei. Béke uralkodott a szívemben. Beleegyeztem volna, hogy a hajóút bármily hosszú ideig tartson.

Candiában a velencei erődítmény parancsnoka részben a helyőrségéből, részben a hegyes-völgyes sziget vad lakói közül összetoborozta az egyezményben meghatározott számú íjászt. Konsztantinosz despota azonban nem érte be azzal, hogy felsorakozva lássa és megszámlálja ezeket a férfiakat. Átvizsgált minden embert és a felszerelését, közülük többet nem fogadott el életkora és kiképzetlensége miatt, és követelte felszerelésük kiegészítését, hogy minden férfiúnak legalább sisakja, mellvértje és megfelelő íja legyen. Az egyházfiak méltánytalannak tartották a követelését, a velenceiek pedig uzsoraárakat követeltek a felszerelésért. Ám Konsztantinosz herceg ezeket mondotta:

– Ha a törökök támadást indítanak Konstantinápoly ellen, utólag semmilyen mulasztást sem lehet pótolni, sem pénzzel, sem siránkozással, sem imákkal. Már csak a városban esetleg kirobbanó belső zavargások miatt is szükséges, hogy ezek az idegen országbeli férfiak gyakorlott és fegyelemhez szokott katonák legyenek. Alig néhány évvel ezelőtt a konstantinápolyi halászok titkos szövetséget kötöttek, hogy a várost egy váratlan rohammal elfoglalják, és átadják a törököknek. Hatszáz házat kellett kiüríteni és lerombolni, egy egész városrészt a tengerparti fal mellett. Én katona vagyok, és nem alkudozhatom arról az egyezményről, amit a császár kötött a pápával.

Ezekkel a tárgyalásokkal néhány nap telt el, míg végül a zsoldoscsapatot behajózták, és összezsúfolódva, nagy felfordulás közepette folytattuk utunkat a Görög-tenger felé. Valamennyi szigetet, amely mellett elvitorláztunk, görög hagyományok és regék avattak szentté. Amikor a Hellészpontosz-szoroshoz közeledtünk, reménykedtem, hogy elhaladunk Trója romba dőlt városa mellett, hogy legalább kéklőn felsejleni láthassam azt a partvidéket, amely mögött Ilion emelkedett, és amelynek fövényére a görögök partra húzták hajóikat. Nicolaus doktort érdekelték a térképek, és kijelentette nekem, hogy Ptolemaiosz térképein fel van tüntetve Ilion helye. Elfogott a vágy, hogy egyszer kezemben az Iliásszal, bejárhassam a csaták színhelyét, amelyeket ez a költemény örökített meg. De a terület a törökök uralma alatt állt, és a velenceiek állították, hogy a törökök azonnal megölnek minden keresztényt, aki a kezükbe kerül, ha nincs fegyveres kísérete és a szultán kancelláriája vagy kormányzói által kiállított közlekedési engedélye. De ilyen közlekedési engedélyt a Hellészpontosz környékére nem adtak ki a törökök, mivel a tengerszoros partjain helyőrségeik voltak és tartottak a kémektől.

Miután elvitorláztunk Mütiléné szigete mellett, heves vihar tört ki, ami eltérítette irányából a hajót. Lemnosz szigetének jó kikötőjébe tartottunk, ám a szél olyan erős volt, hogy, bár a sziget védelmébe értünk, az evezők nem voltak elegendőek a nehéz gályák mozgatására. A szél irányában kellett vitorláznunk, és miután alábbhagyott a vihar leghevesebb tombolása, előttünk a tengerből erdővel borított, meredek, sziklás hegy emelkedett. Ennél vadabb, zordonabb tájat még sohasem láttam, de a sziklatömbök között kolostorépületek és templomkupolák emelkedtek. A vihar a görög egyház szent Athosz-hegyének a közelébe sodort bennünket. Ez a szent tájék is török terület volt már, miután ők elfoglalták Thesszáliát, de a kolostorok adót fizettek a szultánnak, ő pedig védelmezte a területüket, és megengedte nekik a szabad vallásgyakorlatot. Olyan szent volt ez a terület, hogy még a törökök sem merték kifosztani. Csupán a katalóniai kalózok támadtak egyszer rá a szerzetesekre, mivel csábították őket a kolostorok kincsei.

Mindannyian tengeribetegek lettünk, és nyomorultul éreztük magunkat, az evező rabszolgák kimerültek, és az egyik hajó léket kapott. De a szerzetesek csak Konsztantinosz herceg parancsára engedték meg nekünk, hogy horgonyt vessünk a kolostor szűk kikötőjében.

Ezer éve egyetlen nő sem tehette be lábát a kolostorok szent területére, így mesélték nekem. Sőt Phrantzész egyenesen azt állította, hogy ezekben az erdőkben és a hegyek kihalt némaságában egyetlen nőstény állatot sem lehetett találni. A főkolostor könyvtárában az első gyülekezet és az első egyházi zsinatok korából származó kéziratok is voltak. De az athoszi szerzetesek és a magányba visszavonult remeték már évszázadok óta nem a könyvekben keresték az isteni bölcsességet. Azt állították, hogy az általuk kifejlesztett lelkigyakorlatok segítségével közvetlenül egyesülhetnek Istennel és láthatják az isteni világosságot.

Nicolaus doktoron lázas lelkesedés lett úrrá, amikor a kéziratokról hallott: – Helytelen lenne, ha gyenge és kételkedő ember létemre kétségbe vonnám az isteni gondviselést – mondotta. – Ő vitt bennünket a tengeri viharba, és ilyen szörnyű félelmet még sohasem éreztem, de az volt a célja, hogy ide vezessen bennünket a görög egyház legszentebb helyére, és nekünk követnünk kell az ő útmutatását.

– A múlt században a pusztító fekete halál éveiben az Athosz-hegyről terjedő palamita teológia legyőzte a szabadelvű Varlaam teológiáját – magyarázta Phrantzész –, és egyházunk igaz tanításaként megerősítést nyert. Varlaam még a nyugati egyházzal való uniót is javasolni merészelte. Ezért itt egyáltalán nem számíthattok baráti fogadtatásra.

Ám Konsztantinosz hercegnek mint a császár fivérének a tekintélye, meg az a büszkeség, amellyel ereklyéik és könyvtáruk iránt viseltettek, legyőzte a szerzetesekben az irántunk érzett ellenszenvet. Thesszaloniki elfoglalása is megrendítette őket, s védtelennek érezték magukat a török uralom alatt, noha meglepetésemre a szolgálattevő szerzetesek török ruhát viseltek. Bizonyára olyan szilárdan hittek az idő által szentesített teológiájuk fölényében a nyugati egyházzal szemben, hogy bíztak benne, még az egyházi zsinat követeit is megtéríthetik. Mutogatták nekünk egyházi kincseiket, a szent edényeket, az aranytól, gyöngyöktől és drágakövektől súlyos miseruhákat és a gyertyafüsttől megfeketedett csodatevő ikonjaikat. A kolostorban a szerzetes művészek egész iskolája működött, akik évszázados, pontos szabályok szerint festették és aranyozták szentképeiket. Ezek közül néhány csodálatosan szép volt, és áhítatot ébresztett. Nekik köszönhetően szép bevételre tett szert a kolostor.

Megrökönyödésünkre és szörnyülködésünkre a szerzetesek között két latinul tudó férfiút is találtunk, akik otthagyták a katolikus egyházat, és szakállt növesztettek. A hitehagyottak lelkesedésével vallották, hogy a görög egyház igazhitű. A katolikus egyház meghamisította és kiegészítette az apostolok tanítását, a pápa az Antikrisztus, a nyugati egyház pedig Bábel szajhája. Nicolaus doktornak minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy vitába ne bocsátkozzék velük. A szerzetesek bizonyára félremagyarázták megadó hallgatásunkat, s azt hitték, hogy az érveléseik gyakoroltak ránk mély benyomást, és késztettek alázatosságra bennünket, mivel megengedték, hogy Nicolaus doktor egész napokat a könyvtárban töltsön. Ott rábukkant a hatodik, a hetedik és a nyolcadik egyetemes egyházi zsinat görög szövegeire és Szent Baszileusz vitairatára Eunomosz ellen. Mérhetetlen elragadtatására rátalált Dionüsziosz Areiopagitész addig ismeretlen írására is, mivel valamennyi bölcselő közül ennek a tanult görögnek az írásait tartotta a legtöbbre, aki Pál tanítványa volt, és akinek az írásai közül másolatban és fordításban jó néhány a nyugati országokba is eljutott.

Remegett a keze, amint az évszázadoktól megsárgult pergamenhártyákat lapozgatta, amelyeken az írás annyira elhalványult, hogy már alig látszott. A szerzetesek szívesebben mutogatták volna himnuszkönyveiket és evangéliumi szövegeiket, amelyek lapjai súlyosak voltak az iniciálék és a miniatúrák aranyától meg ezüstjétől, és amelyek fedelét elefántcsont faragások és drágakövek díszítették. Nem értették, miért lelkesedik a humanista tudós a fatáblákba kötött, értéktelennek tűnő és az idő vasfogától kikezdett könyvekért. A pogány filozófusok és költők írásait nem őrizték meg, ám előfordulhat, vélekedtek, hogy ilyesmi is meglapul valahol a könyvtár ládáiban. A könyveikről nem volt teljes jegyzékük.

Az egyházi zsinatok szövegeiről és Szent Baszileuszról Nicolaus doktor másolatokat vásárolhatott tőlük, és azzal töltötte az idejét, hogy ezeket egybevetette az eredetivel, hogy megállapítsa, hibátlanok-e. A kezét tördelte, sóhajtozott és könnyekre fakadt, amikor arra gondolt, milyen kevés idő áll a rendelkezésére, hogy elmélyedhessen ezekben a kincsekben, amelyekre inkább véletlenül, semmint ésszerű keresés és átnézés eredményeként bukkant rá. Ilyen kutatás hónapokat, esetleg éveket vett volna igénybe, így hát csak a könyvtáros egykedvű tanácsaira hagyatkozhatott.

Az évezredes kolostori közösség a maga szent hagyományaival és furcsa istentiszteleti szertartásaival, a templomok mirhaillata és a zordon Athosz-hegy kétségtelenül mély benyomást tett rám. Ez a hatás tovább erősödött, amikor felkerestük az egyik szent életű szerzetes remetekunyhóját, hogy megismerjük a palamita ájtatossági gyakorlatokat. A zordon erdőben egyetlen élőlényt sem láttunk, madárdal sem hallatszott. Gerendákból ácsolt kunyhójában, a piszoktól megkeményedett rongyaiban, ápolatlan és gubancos szakállával és hajával, a szerzetes első pillantásra vadembernek tűnt. Ám a lényéből mély és tökéletes békesség sugárzott. Látogatásunk nem zavarta, mivel ájtatossági gyakorlataival kifejlesztette azt a képességét, hogy el tudjon szakadni a világtól, amikor csak akar. Szerzetes kísérőnk kérésére letelepedett a földre, hátát a falnak támasztotta, állát a mellére szorította, tekintetét a magasba emelte, mintha a szemöldökét vette volna célba, szeme fehére szinte világított az arcából, visszatartotta a lélegzetét és motyogva ezt a mondatot ismételgette görögül: „Mi Urunk, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam!”

Motyogása hallhatatlanná halkult, légzése szemlátomást teljesen megszűnt, teste pedig vonaglani kezdett, mintha fulladozott volna. Szájából nyál folyt a szakállára, önkívületbe merült, mit sem tudva többé rólunk. Bizonyos idő múltán a szerzetes, aki elkísért bennünket, észbe kapott, és így szólt: – Látjátok körülötte a fényt?

Sem Nicolaus doktor, sem én nem láttuk, de Phrantzész sem. A szerzetes megsértődött, és azt mondta, hogy ez csak azért van, mert eretnekek vagyunk. Ő maga világosan látta a gyenge fényt a remete teste körül, mégpedig a hasi tájékon, mivel az emberben a has a lélek lakhelye. Állította, hogy amikor a legszentebb életű szerzetesek a legmélyebb önkívületbe merülnek és lelki szemükkel ugyanolyan fényességet látnak, mint a Tábor-hegyen Krisztus színeváltozásának pillanatában, akkor ők is lámpásként fénylenek. A böjtöléstől és ájtatossági gyakorlatoktól edzett szemek sötét éjszakákon a kolostorból feltekintve észreveszik a hegygerinceken a remetekunyhók tájékán villódzó fényt.

Nem értünk rá, hogy bevárjuk, amíg a szent életű szerzetes felocsúdik révületéből. Szerintem abban a halálszerű állapotban, a gerendakunyhó félhomályában villogó szeme fehérével nem volt több ijesztő látványnál. A visszavezető úton a szerzetes igyekezett legjobb tudása szerint elmagyarázni nekünk, hogy az ő felfogásuk szerint az ember saját testében miért válhat a színeváltozás ragyogásának részesévé. Magyarázatát a nyelvi nehézségek nehezítették, és Phrantzész sem tudott segíteni, mivel nem volt teológus. Bizonyára ezért nem értettük meg maradéktalanul, amit mondott:

– A tábor-hegyi fényesség, színeváltozás az Istenből sugárzó energiát, az örökös isteni ténykedést jelenti, ami áthatolhat a teremtett lényeken, anélkül hogy csökkenne vagy bármit is veszítene önmagából. Azáltal, hogy a nem teremtett erők sugárzása a teremtett lényekbe hatol, ez utóbbiak részeseivé válhatnak a nem teremtett erők tulajdonságainak. Ha az ember a testét elmélkedéssel és előírásszerű légzésgyakorlatokkal edzi, tulajdon testében tapasztalhatja Isten el nem enyésző, önmagától való és örökké sugárzó energiáját, és így tapasztalhatja Isten fényességét.

Azt is elmondta, hogy a színeváltozás és az Istennel való egyesülés, miközben a lélek Istenben pihen, a legnagyobb testi és lelki élvezet, amit az ember ezen a földön átélhet, mintegy megsejtve, milyen is lehet a mennyei üdvösség. Ezért a remeték örvendezve és dicsőítő énekekkel mondanak le erről a világról, hogy mindent megtagadjanak, ami nem nélkülözhetetlenül fontos az élet fenntartásához.

Mindannyian nagyon elcsendesedve tértünk vissza a hajókra, mintha egy furcsa életből kerültünk volna vissza a megszokott, mindennapi világba. Szép időt kaptunk és erős hátszelet, úgyhogy néhány nap alatt elértük a Hellészpontosz-tengerszorost, és az evezők segítségével végighajóztunk rajta. A velenceiek elmondták, hogy a tengerszorosban erős áramlat van, és hogy ellenszélben még egy gálya sem tud átjutni rajta. Az őszi verőfényben kék drágakőként fénylett és ragyogott a Márvány-tenger. Aztán várakozó szemünk előtt feltűnt a kikötővel szemközti parton a Szent Szófia-templom hatalmas kupolája és a Galata-torony, a tenger öléből kiemelkedtek a legyőzhetetlen falak tornyaikkal, láttuk a régi császári palotát és a Hippodrom kerítését a part menti meredélyen, s üdvlövések kíséretében a pápai meg a velencei lobogó alatt beeveztünk a kikötőbe.

A velenceiek azt mondták, hogy Velence után Konstantinápoly kikötője a legjobb a világon. A falak mentén mélyen a szárazföldbe benyúló öböl keleti partján feküdt Péra falakkal körülvett városa, amely a genovaiak uralma alatt állott. Az öböl nyugati felében emelkedett maga a hatalmas Konstantinápoly, amelyet a tenger és a szárazföld felől falak és számtalan torony vett körül. Péra mellett a Boszporusz-szoros vezetett a Fekete-tengerbe. Ennek a keleti partján is volt egy kis város, amit a törökök birtokoltak, és adót szedtek azoktól az utasoktól, akik a tengerszoroson át Pérába vagy Konstantinápolyba tartottak. Ugyanígy adót szedtek azoktól is, akik a Hellészpontoszon keltek át.

A kikötői öböl pérai és város felőli oldalán is olyan mély volt a víz, hogy a legnagyobb hajó is közvetlenül a rakpart mellett köthetett ki. Ostrom esetén a kikötőt farönkökön úszó, óriási lánccal lehetett lezárni, amelyet a város felőli oldaltól a pérai oldalig két toronyhoz erősítettek. Péra teljes mértékben latin város volt, bár görög és zsidó kereskedők is laktak benne, mesélték a velenceiek, és csupán egyetlen szépséghibája volt, hogy Genova városai közé tartozott, s a milánói herceg fennhatósága alatt állt. Elmondásuk szerint a milánói hercegnek állandó képviselője volt a török szultáni portán Drinápolyban, és a genovaiakban különben sem lehetett megbízni.

Gályáink a Szent Marcus-kapu közelében kötöttek ki. Megtudtuk, hogy a partnak meg a házaknak ez a része velencei terület volt, melynek bailója ítélkezési joggal bírt valamennyi velencei fölött. A törököknek is megvolt a saját területük, ahol kereskedhettek, s a hitüket is gyakorolhatták. A bizánci császár nem avatkozhatott bele a törökök ügyeibe. Csak most hallottam, hogy városa után a bizánci császár adót fizetett a törököknek. A velenceiek egyenesen évi tízezer dukátról beszéltek. Ebben a zajos és gazdag kikötőben számtalan nép, nyelv és bőrszín keveredett egymással, s a kereskedelem hitvallásuktól függetlenül egyesítette a görögöket meg a latinokat, a törököket meg az örményeket. De a pénz elviselhetetlenül drága volt Konstantinápolyban, mondták a velenceiek. A görög egyház megengedte, hogy kamatot kérjenek a kölcsönök után, havi tíz százalékot, jóllehet a katolikus egyház megtiltotta a kamatszedést, így aztán a kereskedőknek külön árujóváírásként kellett ezt elkönyvelniük.

Szálláshelyükről futva jöttek elénk azok a püspökök, akik előttünk érkeztek, és velük együtt Dishypatus, meg az egyházi zsinat követe, a raguzai Johannes. Cusanus doktort úgy ölelgették, mint régen elveszett fivérüket, lelkendezve mutogatták a hajókat, amelyeket már fel is szereltek Johannesz császár és Jószef pátriárka részére, és erősítgették, hogy a dolgok nem is állhatnának ennél jobban. A császár meg a pátriárka részéről csak szívélyes barátságot és rokonszenvet tapasztaltak. Az ortodox görög lakosság is jóindulattal viseltetett irántuk, mivel a városban az a hír terjedt el, hogy a katolikus egyház ki akarja javítani eretnek tanításait, és hogy többé nem is képes boldogulni az ortodox egyház segítsége nélkül. A raguzai Johannes nem talált elég erős szavakat bosszúságának kifejezésére, hogy az egyházi zsinat nem küldött neki híreket az események folyásáról. Szemlátomást sokszor kiöntötte már a szívét az előttünk megérkezett küldötteknek, de az elszenvedett megaláztatásokat ugyanolyan elevenen tudta ecsetelni Cusanus doktornak is.

– Magamra hagytak, hogy a görögök csúfot űzzenek belőlem – kiáltotta. – Télen napokon át ki sem mertem mozdulni a szállásomról, mert az emberek utánam eredtek, és ujjal mutogattak rám. A pénzem elfogyott, híreket és újabb pénzt nem kaptam, a jámbor kereskedők könyörületességére kellett hagyatkoznom, hogy fenntartsam magam, mivel önérzetem nem engedte meg, hogy elfogadjam a pénzt, amit a császár felajánlott. Aztán azt a hírt kaptam, hogy végül elfogadták Firenzét a concilium színhelyéül, ott fogják lefolytatni az uniós tárgyalásokat. Elővezettem a császárnak, s ő elfogadta. Ám a nyár végén olyan mendemondákat hallottam, hogy Padovát vagy Anconát is kiválasztották. Nem tudtam, mitévő legyek. Csak ezek a jó atyák nyugtattak meg érkezésükkel. Ők elismerték, hogy ti, a zsinat részvevőinek számát tekintve ugyan a kisebbséget képviselitek, ám mégis ez a többség vagy legalábbis a zsinat elfogadhatóbb része, és bizonygatták, hogy az emberek egymás után fordítanak hátat a többségnek.

A velünk utazó pápai nuncius véletlenül elszólta magát: – Még ha nem volna is így – mondta –, a pápa döntése többet nyom a latban a zsinat határozatánál.

Ebből nyomban heves vita kerekedett, mivel a raguzai Johannes korántsem fordult szembe a zsinattal, noha lenyűgöző érveléssel sikerült őt arra bírni, hogy a mi érdekünkben szóljon a császárnak meg a pátriárkának. Nicolaus doktor nyájas békéltető képességére volt szükség meg képviseleti jogosultságunk tudományos bizonyítására ahhoz, hogy lecsillapodjék. – Hát nem én buzgólkodtam a zsinat érdekében és tekintélyének gyarapításáért? – kérdezte Cusanus doktor. – Talán útra keltem volna, hogy a lelkiismeretem ellenére hamis ügyet képviseljek? Ilyen rosszat kegyelmed bizonyára el sem hinne felőlem, miként ezekről az atyákról sem.

Johannes doktor elszégyellte magát, és bocsánatot kért: – Őrizzük meg a vitákat a conciliumra – javasolta. – Engedjük meg, hogy itt a jó szándék diadalmaskodjék a nézeteltérések fölött, és a görögök előtt mutassunk egyetértést.

A hajó szűkös viszonyai és az utazás gyötrelmei egyesítettek bennünket, és így kellő tiszteletet tanúsítva egyenrangúként társaloghattam a nagyrabecsült atyákkal. Most azonban újra az alázatos íródeák és szolga voltam, mivel amint szilárd talajt ért a lábunk, s eljutottunk utunk végcéljához, az atyák szemében saját jelentőségük és méltóságuk megnőtt. Hozzájárult ehhez az is, hogy Johannész császár hízelgő tiszteletadással fogadta őket. De Phrantzész kifogástalan udvariassággal vett búcsút tőlem, és Konsztantinosz hercegnek is volt hozzám néhány barátságos szava, amikor elhagyta a hajót. Megvolt az az adottsága, hogy a legalacsonyabb rangú emberben is bizalmat és tiszteletet ébresszen. Az atyáktól hamarosan csípős megjegyzéseket kaptam tolakodó magatartásom és kotnyelességem miatt, és értésemre adták, hogy egyszerű öltözékemben nem illik követnem őket, miként eddig tettem, mivel a császár csillogó ruhájú kíséretet bocsátott a rendelkezésükre, a pátriárka pedig szépen felszerszámozott öszvéreket küldött a használatukra.

A magam részéről örültem, hogy megszabadultam tőlük, és a saját fejem után menve ismerhetem meg álmaim aranyvárosát. Kipróbálhattam, mennyire sajátítottam el a görög nyelvet, és próbát tehettem a durva népnyelvvel, ami szerintem ugyanolyan mértékben tért el a régi írások nyelvétől, mint a talján a latintól. Miután a csapszékek és a bordélyházak mellett elhaladva kikerültem a kikötő soknyelvű zsivajából, az igazi görög városba jutottam. Ennek az utcái kihaltak és némák voltak, sok helyütt láttam düledező házakat és beomlott palotákat, a város és a falak között húzódó széles parlagterületeken birkanyájak és tehenek legeltek. És az emberek arcán ugyanazt a levertséget figyelhettem meg, ami Dishypatus és Konsztantinosz herceg arcát is beárnyékolta, s ami az oly kifinomult világnak arckifejezésében is megmutatkozott, mint Phrantzész. Ez a csüggeteg szomorúság megszépítette őket, és a templomokban olyan nyilvánvaló és mélységes volt az ájtatosságuk, mintha csupán a túlvilági élet kedvéért éltek volna.

Az első benyomás mégis csalóka volt, mert hamarosan megértettem, hogy a konstantinápolyi görögök veszekedős, megbízhatatlan népség, könnyen haragra gerjednek, és hajlamosak az olyan vitákra, amelyeknek se vége, se hossza. Mindent elkövettek, hogy becsapják a latinokat, és sok tengerész bánatosan panaszkodott, hogy a vásárlásoknál csaló módon viselkedtek velük, vagy hogy a bordélyházakban elszedték a pénzüket. Azt mondták, hogy még a törökök is becsületesebbek a görögöknél. A hallgatag, komoly tekintetű törökök, akiket furcsállóan nézegettem, mintha észre sem vették volna a görögöket vagy a latinokat. De előfordult, hogy a görög varga, aki a kapuban üldögélt egy sarut foltozva, vitába keveredett a mellette megálló zöldségkereskedővel az Isten trónusát őrző szeráfok szárnyainak a számáról, és a vita hevében valóságos dührohamot kapott.

Konstantinápoly leromlott állapotától és szegénységétől függetlenül a csodák városa volt. A Szent Szófia-templom a legnagyobb volt a világon, és falainak csiszolt márványa és lazúrköve tükörként csillogott, úgyhogy az ember megláthatta magát benne. Mérhetetlenül nagy kupoláját olyan oszlopok tartották, amelyeknél nagyobbat még sohasem láttam, maga a kupola pedig mintha az égbolt magasságáig ívelt volna az építéstudomány csodájaként. Azt mesélték nekem, hogy annak idején a kupolát öt malomkő nagyságú aranykorong ékesítette, de a császárnak le kellett szedetnie őket, hogy fedezni tudja a törökök ellen vívott háborújának a költségeit meg a város számos ostroma által okozott kiadásokat.

Mint minden görög templomban, az oltárt a templomtól itt is zárt rácsozat választotta el, amelyen Krisztus és az Istenanya csodatevő ikonjai függtek. Azt mesélték nekem, hogy a templom ereklyéi között őrizték Krisztus egyik köntösét, azt a lándzsahegyet, amelyet a keresztfán az oldalába döftek és az egyik szeget, amit keresztülvertek a kezén. A kórusszentélyben a saját szememmel láttam azt a rostélyt, amelyen Szent Lőrinc mártírhalált szenvedett és azt a törülköző formájú nagy követ, amelyre Ábrahám terített meg az angyaloknak, amikor Szodoma és Gomorra elpusztítására indultak.

A Szent Szófia-templomon kívül Konstantinápolyban számtalan más templom és kolostor is volt, amelyeket az idő szentelt meg. Magát a Szófia-templomot annak idején körös-körül kolostorok övezték. Ám ezek közül már csak három épület maradt meg, amelyek megsárgult márványból épültek és tarka oszlopok díszítették őket. A Szófia-templommal szemben jókora távolságra volt a részben leomlott márványfal övezte Hippodrom, ahol az előkelő görögök lovasgyakorlatokat rendeztek, és az íjászatban versengtek egymással. A templom közelében egy irdatlanul magas oszlop állt, amelynek csúcsán lovas szobor volt. A lovas jogart tartó kezével a török uralom alatt álló ázsiai part felé mutatott. A görögök azt mondták, hogy a Jeruzsálembe vezető utat mutatja. A császárok régi palotája az egész part menti dombot beborította falaival és épületcsoportjaival a Hippodrom és a Szófia-templom keleti felén. Nagyrészt lakatlan volt, mivel termeit már csak ünnepi ceremóniákra használták. Maga a császár a városnak pontosan az ellenkező részében lakott a Blachernai szép parkjai között, a kikötőpart és a városfal közelében.

Az Apostolok temploma egy dombon emelkedett, csaknem a város közepén. Ennek legnagyobb csodájaként egy ember nagyságú oszlopdarabot mutattak nekem, amelyhez a Megváltót kötözték, hogy Pilátus parancsára megkorbácsolják. Azt állították, hogy ugyanebből az oszlopból Jeruzsálemben és Rómában is van egy-egy darab, még ha ennél kisebb is. Szemtanúk tanúsíthatják, hogy mind a három darab ugyanabból a kőből készült, ami a legjobb bizonyíték arra, hogy mind a három darab ugyanarról a helyről származik. Ez az oszlopdarab közvetlenül a templom bejáratánál állt jobb felől, egyszerű deszkapalánkkal körülvéve, és bárki megnézhette és meg is érinthette. Az ereklyéknek különben is olyan szokatlan bősége volt Konstantinápolyban, hogy a templomokban és a kolostorokban gondatlanul faládákban tartották őket. Az egyik koporsóban egy szent tetemét őrizték, akit lefejeztek. A szerzetesek ugyanabba a koporsóba egy másik szent koponyáját tették.

A legbecsesebb és a legcsodálatosabb ereklyét a Pantokrátor-kolostorban láttam. Ez az a kőlap volt, amit Nikodémusz a saját sírjára faragott ki, és amelyre Megváltónknak a keresztről levett testét emeltette rá. Sokszínű kőből készült, és amikor a Szent Szűz a test mellett sírt, könnyeinek egy része a kőre hullott, és még most is látszott rajta. Először viaszcseppeknek véltem őket, de a szerzetes hagyta, hogy kezemmel megérintsem, és biztatott, hogy hajoljak le, és nézzem meg oldalról is őket, a fény irányából. Leginkább megfagyott vízcseppekre emlékeztetnek, ha az ember ekképpen szemléli őket.

De bármit mutattak is nekem, egyetlen vezetőm sem mulasztotta el felhívni a figyelmemet arra, hogy mindaz, amit láttam, csupán sápadt visszfénye annak, ami Konstantinápoly azelőtt, nagyságának és pompájának napjaiban volt. Nem egészen két és fél évszázaddal ezelőtt a keresztesek szörnyű módon árulói lettek útjuk végcéljának, orvul elfoglalták és kifosztották Konstantinápolyt. A császárok városa sohasem heverte ki többé ezt a dúlást, és nem tudott újra felemelkedni. Abból az időből származnak azok a vigasztalan parlagterületek, ahol az egykori paloták helyén kecskék és juhok legelésznek.

A velenceiek a maguk részéről becsmérlőleg kijelentették, hogy kizárólag a bizánci császárok mérhetetlen aljassága és csalárdsága okozta Konstantinápoly kifosztását. A császárok még a szaracénokkal is szövetségre léptek, hogy megsemmisítsék a keresztényeket. Biztattak, hogy a görögöket meg sem kérdve menjek el a déli part kis, belső kikötőjének a kapujához, és ott nézzem meg a keresztesek csontjaiból emelkedő halmot. Jeruzsálem és Acre elfoglalása után errefelé tértek vissza. A görögök drága pénzért átszállították őket az ázsiai partról a városba, és azon a falakkal körülvett, félreeső helyen valamennyiüket megölték, magas halomba rakva a tetemüket. A város nagy parlagterületeiről azt állították, hogy hatalmas tűzvészektől származnak.

Konstantinápoly lakosai a múltban éltek. A romlás nyomasztó légköre vette körül őket. Már az arisztokraták palotáit sem tatarozták, noha az épületek sarokkövei és az ajtók szemöldökfái is erősen töredeztek. A város hatalmas falait viszont a törökök utolsó ostroma után a császár tőle telhetőleg igyekezett kijavíttatni. Sok görög őszintén hitte, hogy csupán városuk számtalan és páratlan értékű ereklyéje védte meg Konstantinápolyt attól, hogy a törökök kezébe kerüljön.

De ha a Szófia-templom hatalmas méreteivel a kereszténység csodája volt, akkor Konstantinápoly falai az építészet és a céltudatos védelem csodájaként a legjobb bizonyítékai annak, hogy ez a világváros egykoron milyen gazdag volt. Összességében a város háromszög alakú volt. A háromszög két oldalát a Márvány-tenger és a kikötő alkotta, és ezt a két oldalt egyszeres, erős mellvédfal védte őrtornyaival. A szárazföld felőli falak képezték a háromszög harmadik oldalát. Az erődítmény alapja az a mérhetetlenül vastag fal volt, ami szinte a felhőkbe magaslott annak a szemében, aki először látta. Előtte egy másik, alacsonyabb fal húzódott bástyáival, és a falakat széles és mély sáncárok védte, amit hatalmas ciszternákból mindig teletöltöttek vízzel. A sáncárok a Blachernai császári palotáig húzódott, ott viszont meredeken a víz fölé emelkedő, dombos vidék megakadályozta a sáncárok kiépítését. Ehelyett az erődítménynek ezt a szögét erős bástyák és a szédítően magas falak védelmezték. Amikor kimentem a kapun, és ezeket az erődítményeket nézegettem, olybá tűnt nekem, hogy Konstantinápoly falainak áttörése még a legnagyobb túlerőben lévő hadsereg számára is lehetetlen feladat, ha elegendő várvédő és elegendő fegyver van. A kereszteseknek a tenger felőli oldalról sikerült benyomulniuk a városba magas hajóikról, amelyeket a part menti vízmélység jóvoltából szinte az egyszeres fal mellé lehetett kikötni. Ám a törököknek nem volt ilyen hajóhaduk. Gyenge hajóikat néhány hatalmas nyugati gálya képes lett volna megfutamítani.

Mégis a közelgő pusztulás sejtelme töltötte el Konstantinápoly görög lakosságának a szívét. Egy rövid emberöltő alatt tapasztalták, hogyan terjesztették ki és erősítették meg hatalmukat a törökök az ő korábbi területeiken, és csak öt éve, hogy a félelmetes ostromot átélték. Ezért időnként talán hajlottak is arra, hogy a legjobbat gondolják Kelet és Nyugat szövetségéről a két egyház uniójának formájában. Az a körülmény, hogy a görögök betegesen, egészen gyötrelmesen büszkék voltak hagyományaikra és városukra, könnyen azt a hiedelmet ébresztette bennük, hogy éppen a Nyugat törekszik minden eszközzel az unióra, hogy visszaszerezhesse a szellemiséget és a szilárd hitet, amit elvilágiasodása miatt elveszített, s amely szerintük Keleten a legkorábbi gyülekezetből eredeztethető. Készségesen hagyták, hogy városukból összegyűjtsék a legértékesebb egyházi edényeket és kincseket, önmaguk előtt és egymásnak bizonygatva, hogy már ezek puszta látványa ráébreszti a barbár nyugati országokat, mit is nyerhetnének azzal, ha a keleti szent egyház hajlandó lenne elfogadni az uniót. De hitükről és dogmáikról egyetlen betű erejéig sem voltak hajlandóak alkudozni, és büszke jóhiszeműségükben nem is tartották szükségesnek.

Johannész császár, Jószef pátriárka és az ortodox egyház többi magas rangú és tudós vezetője jobban tudta, miről van szó, ám ezt közülük senki sem merte nyíltan kimondani. A népet bármilyen áron békességben és nyugalomban kellett tartani. Csak akkor jön majd el az ideje annak, hogy a népet a kész tények elé állítsák, amikor a sikeres tárgyalások után visszatérnek. A császár hatalmi szavának engedelmeskedve – hiszen náluk a császár volt az egyház feje, és ő emelte méltóságára a konstantinápolyi pátriárkát – az egyházi vezetők közül senki sem zárkózhatott el attól, hogy a tárgyaló küldöttség tagja legyen. De ezeknek a szakállas férfiaknak a gondterhelt arcáról és nyugtalan tekintetéből ki lehetett olvasni a titkolt bűntudatot és a rossz lelkiismeretet, mintha pillanatnyi politikai érdekből a hitük elárulására készülnének, arra, hogy hitük alapjairól alkudozzanak, s eladják Krisztust a nyugati országok egyházának.

Annak a szokásuknak, hogy a nyilvánosság előtt az unió kérdéséről a lényeget kerülgetve és megnyugtatólag beszéltek, az lett a következménye, hogy a konstantinápolyi görög lakosság engem is türelmes jóindulattal fogadott, amikor a városban kószáltam. Hízelgett nekik, hogy megtisztelő érdeklődést tanúsítottam városuk csodái és az ő szokásaik iránt, és néhányan már étellel is megkínáltak, mintha megesett volna a szívük a fiatalságomon és a tapasztalatlanságomon. A városbeli görögök túlnyomó többsége nagyon szegény volt. Akadtak közöttük semmittevők is, akik a kocsmákban és az utcákon töltötték az időt vég nélküli beszélgetésekkel és vitákkal.

A kereskedők és az ősrégi nemesi családok sarjai fallal körülvett palotáikban múlatták az időt, teljesen elkülönülve az egyszerű néptől. A család nőtagjait is elrejtették az idegenek szeme elől, és eunuchokat alkalmaztak asszonyaik és leányaik őrzésére. Csak az ünnepi istentiszteleteken lehetett látni őket, amelyeken a császári család is részt vett, ám az egyszerű pórnép ilyenkor is csak messziről láthatta őket.

Vasárnap elmentem a Szófia-templomba, hogy én is együtt lássam az egész arisztokráciát, s távolról csakugyan megpillantottam Johannész császárt és Konsztantinosz herceget. Anyjuk, Iréné császárnő és Johannész császár felesége, Mária a karzatról, aranydíszes rács mögül kísérte figyelemmel az istentiszteletet. Azt mesélték nekem, hogy a császár felesége a Komnénosz-nemzetséghez tartozik és a trapezunti császár leánya. Azt mondták róla, hogy fiatal és szép. A templom előtt a tömegben várakoztam, hogy lássam, amint a ló nyergébe kapaszkodik, ám az őt kísérő eunuchok a magasba emelték a bő köntöst, úgyhogy senki sem láthatta őt. A köntöst csak akkor borították a vállára, amikor már a ló hátán ült. A fejére segítették a császári koronát, amit minden oldalán három-három aranytoll ékesített. Egyenesen nézett maga elé, mintha nem is látta volna maga körül a néma tömeget, és fiatal orcája ki volt festve. Szerintem álomszép volt, és egyáltalán nem is lett volna szüksége arra, hogy arcfestékkel meg aranytól és drágakövektől súlyos ünnepi ruhákkal fokozzák szépségét. Két évvel később meghalt.

Két hete tartózkodtunk a városban, amikor a kikötőben híre ment, hogy a tengeren közelednek azok a gályák, amelyeket az egyházi zsinat többségének a küldöttsége szerelt fel, rajtuk a többség küldöttségével. Ez olyan nagy riadalmat okozott sorainkban, hogy Condolmieri, akit a pápa hajóink parancsnokává nevezett ki, megfúvatta a kürtöket, a helyére szólítva a legénységét, és ki akart hajózni a kikötőből, hogy a többség küldöttségének partraszállását erőszakkal akadályozza meg. Johannész császár szerencsére minden ilyen eljárást megtiltott. Hagyta, hogy mindkét gálya elevezzen a palotája mellett, és zászlókkal meg üdvlövésekkel köszöntse őt, ám ennél többet a többség követeinek nem is sikerült elérniük.

A városban hamarosan híre ment, hogy a többség küldöttsége kellemetlen viszontagságokon ment keresztül. Dél-Franciaországban toborzott zsoldosai fellázadtak, a Görög-tengeren pedig a katalóniai kalózok támadták meg a hajókat, és az egyik gályát el is foglalták. Ekképpen tehát még csak formailag sem tehettek eleget az egyezményben rögzített feltételeknek Konstantinápoly biztonságát illetően. Mérhetetlenül megdöbbentek, amikor felfogták, hogy a kisebbség küldöttsége rég megnyerte magának a császárt meg a pátriárkát, akik már az indulásra készülődtek. Annál dühösebb vádakkal támadtak saját követükre, a raguzai Johannesre, szidalmazták, hogy elárulta az egyházi zsinatot, és püspöki méltóságáról megfeledkezve kis híján tettlegességre vetemedtek vele szemben. Az a békés természetű férfiú teljesen boldogtalan volt, keserű könnyeket ejtett, és keservesen vádolta Nicolaus doktort meg a pápa püspökeit, hogy farkasok a bárányok között, mivel hazug hitegetésekkel rábírták őt a hamis ügy támogatására.

Az ádáz vita és veszekedés a legegyszerűbb embereket sem kímélte, úgyhogy a kárörvendező görögök láthatták, amint a kikötőben még a hajóslegények is összeverekedtek a pápa, illetve az egyházi zsinat tekintélyét védelmezve. Az egyházi zsinat gályáinak a legénysége számára az volt a legüdvösebb, ha nem is teszi a lábát a szárazföldre, legalábbis sötétedés után nem. Az egyházi zsinat követei viszont, akik a maguk felfogása szerint jogosan gerjedtek haragra az őket érő hamisság miatt, tiszteletlenül beszéltek a császárral, amikor végre bejutottak az ünnepélyes fogadásra, amit a császár, úgy érezte, nem tagadhat meg tőlük. A lausanne-i püspök annyira megfeledkezett magáról, hogy a császár színe előtt ordított, és fogadkozott, hogy mire megérkezik Itáliába, Jenő pápát már régen megfosztották trónusától, és más férfiú fog ülni a helyén.

A császár higgadtan azt a választ adta nekik, hogy az egyházi zsinat többsége többé nem igazi, törvényes concilium, s hogy még csak nem is akarta az uniót, hanem csupán arra törekedett, hogy a pápai trónust Avignonba tegyék át. Ő továbbra is tartani akarja magát ahhoz a megállapodáshoz, amelyet követe Bolognában a pápával kötött, és kész Itáliába vitorlázni azokkal a hajókkal, amelyeket a pápa küldött részére. A küldöttség jelenléte Konstantinápolyban szerfelett kínossá vált, úgyhogy már néhány nap múlva hajóra szálltak, magukkal vitték a szerencsétlen raguzai Johannest, és amikor elvitorláztak a hajóink mellett, olyan szörnyű átkokat szórtak ránk, hogy az ember azt hihette volna, hajóink nyomban elsüllyednek, mint a kövek. Szerencsére a pápa püspökei a babonás tengerészek felbátorítására legalább olyan szakavatottan, ha nem még szakavatottabban tudtak válaszolni az egyháznak ezen átkozódására. Ráadásul ők többen voltak, úgyhogy a tengerészek számításai szerint ők kerültek ki győztesen ebből a szópárbajból.

Nicolaus doktor nem vett részt ebben a szégyenletes mutatványban. Ő a hajó fedélzetén állt, s könnyes szemmel, megtört hangon kérlelte a püspököket, hogy jusson eszükbe a krisztusi szeretet. Ám válaszul csak ezt kiabálták neki: „apostata”, de úgy, hogy a kikötő falai is visszhangozták, és később még a pérai genovaiak is kíváncsian kérdezősködtek, hogy ki volt a kereszténység ilyen szörnyű árulója.

A hangulatunk egy cseppet sem volt emelkedett, amint a hajók hallótávolságon kívülre siklottak. Régen úton voltunk már, és nem tudhattuk, hogy amióta útra keltünk, hogyan alakultak a dolgok az egyházi zsinaton. A többséget képviselő magas rangú egyházi méltóságok magabiztossága a saját ügyüket illetően és az a sietség, amivel felkerekedtek, hogy a zsinatnak megvigyék a hírt a történtekről, alkalmas volt arra, hogy balsejtelmeket ébresszen bennünk. A helyzetünket még kellemetlenebbé tette az a körülmény, hogy a görögök előtt szilárd hitet és magabiztosságot kellett mutatnunk a pápa ügye iránt, és meg kellett kísérelnünk olyan jelentéktelen dolognak feltüntetnünk a szégyenletes civódást, ami egyáltalán nem befolyásolhatta az uniós tárgyalásokat.

A császár és a pátriárka nyilvánvaló jóindulata ellenére egyik hétről a másikra tolódott az elutazásunk Konstantinápolyból. A császár már egy évvel korábban követeket küldött, hogy Alexandria, Antiochia és Jeruzsálem pátriárkáját is rábírja a részvételre az uniós tárgyalásokon. Ők viszont, akik a hatalmas egyiptomi mameluk szultán kegyeitől függtek, nem mertek személyesen útra kelni, mivel Egyiptom szultánja az uniós tárgyalásokat ugyanolyan ellenséges cselekedetnek tekintette, mint a törökök uralkodója. Ehelyett felhatalmazásukat ajánlották Bizánc megbízható egyházfiai számára, hogy nevükben egyezzenek bele mindenbe, ami a korábbi egyházi zsinatok határozatainak szellemében fogant és nem ellentétes a Bibliával, semmit sem téve hozzá és semmin sem változtatva. Az efféle megbízóleveleknek természetesen semmi hasznuk sem volt, és a császárnak csak az utolsó pillanatban sikerült tőlük olyan felhatalmazásokat kapnia, amelyekben semmilyen feltételt nem szabtak. A moszkvai és a havasalföldi fejedelemmel, valamint apósával, a trapezunti császárral is meg kellett egyeznie részvételükről az uniós tárgyalásokon. Tisztelettel kellett adóznunk a bizánci politikának, hogy ellentétben a nyugati kereszténység megosztottságával, a császárnak valóban sikerült egyetértésre bírnia a különböző országokba szétszóródott egyházának képviselőit a küldöttség összetételének kérdésében. Johannész császár azt kívánta, hogy küldöttsége a lehető legnagyobb mértékben képviselje egyházának valamennyi irányzatát. A küldöttségbe görög tudósokat és kiváló udvari embereket is meghívott, akik szerették volna tudásukat gyarapítani, és hasznos kapcsolatokra szert tenni a küszöbönálló nemzetközi összejövetelen. Úgy tájékoztattak bennünket, hogy meghívásának elfogadása és a hajlandóság a tárgyalásokon való részvételre azt jelentette, hogy az illető jóakarattal viseltetik az unió iránt, és kívánja megvalósulását. Ám mindezek a vakbuzgó férfiak a szívük mélyén egyáltalán nem támogatták a két egyház egyesülését. Évszázados bizalmatlanság és gyűlölet lappangott bennük a latinokkal szemben. Számos jel alapján okkal gyanítottuk, hogy a tíz legjelentősebb püspök közül, akik beleegyeztek az utazásba, legtöbben csak azért jöttek velünk, hogy minden eszközzel kétségbe vonják az uniót és ellenezzék megszületését.

A megállapodás értelmében a pápa arra kötelezte magát, hogy fedezi összesen hétszáz személy utazásának és nyugati tartózkodásának a költségeit. Kíséretének nagyságával s fényűzésével a császár szemlátomást azt kívánta bizonyítani a népek előtt, hogy évezredes trónjának dicsősége messze felülmúlja a nyugati barbár fejedelmekét. A pátriárkák és a püspökök viszont miseruháik és templomi edényeik értékével akarták elkápráztatni a katolikus egyházat, mintha ez hitük felsőbbrendűségét bizonyította volna. Az utazási előkészületeket át- meg átszőtte a végtelen sok, hiú önzés, így aztán egyre késett az indulás, és a császárt meg a pátriárkát még a legrosszabb hajózási időszak viharai sem riasztották annyira, hogy siettették volna az indulást.

Nicolaus doktor napról napra komorabb lett, és egyre jobban elcsüggedt. Böjtölt és buzgón imádkozott, lefogyott és sápadt lett. A homlokáról és a szeméből olyan erősen tükröződtek nyugtalan gondolatai, hogy a puszta közelsége is nyugtalanította a többieket. Velem ugyan továbbra is barátságosan bánt, de lerítt róla, hogy a legszívesebben egyedül maradna, így aztán, amikor a napsütés tüze alábbhagyott, és a fákról hullani kezdtek a levelek, egyre többet sétáltam magamban.

Ha könnyelmű lettem volna, vagy halottam volna a rosszra, szabadságom végzetessé is válhatott volna számomra. Mindennap jártam a kikötői negyedben, és ki voltam téve a csábításoknak. Amikor magányomat látták, a tengerészek barátságosan hívogattak a bordélyházakba, és borral is megkínáltak. Pajzán történeteket meséltek nekem a kikötői nőkről, akik között kelet és nyugat minden népét, minden nyelvét és minden bőrszínét meg lehetett találni, és akik egymással versengve igyekeztek bemutatni szerelmi tudományukat. Amikor visszautasítottam a meghívásukat, kezdtek furcsa embernek tartani és kerülni engem. Magamnak is az volt az érzésem, mintha idegenként jártam volna az életjelenségek pezsgő változatossága közepette, anélkül, hogy kapcsolatba kerültem volna a többi élőlénnyel, és anélkül hogy a nyelvükön tudtam volna beszélni, még ha ismertem is a szavakat. És arra sem volt semmi okom, hogy önérzetes legyek, bár nem engedtem a csábításoknak, mert nem volt meg bennem a vágy, hogy engedjek nekik. Csak úgy éreztem, mintha tisztán és hűvösen vett volna körül gondolataim tiszta vize. Ez nagy örömet szerzett nekem, ugyanakkor azt is éreztem, mennyire elhidegít a többi embertől, mintha mindent halként, az akvárium üvegfalán keresztül szemléltem volna.