– Nem, az ember soha sincs egyedül – mondta ő meggyőződéssel. – A megérzés fényében az ember megérezheti Isten állandó jelenlétét és azt, hogy ő maga egy véges rész Istenből. Ha eljutsz eddig a sejtelemig, soha többé nem leszel egyedül, ahogyan én sem vagyok egyedül. Ez az intuíció magasabb, mint a korlátok közé szorított ész és értelem. Ezáltal a gondolkodó ember is elnyerheti a hitet.

– Kegyelmed boldog ember, hőn szeretett doktor – mondtam keserűséggel a szívemben.

– Az ember egyetlen igazi boldogsága Isten kebelében van – felelte. – A teremtő irgalmazzon nekem, milyen szörnyű harcot kellett megvívnom, hogy elnyerjem a tudás meg a bizonyosság üdvözítő boldogságát! Ezért talán túlzás azt kérnem, hogy ifjúságod forrongásában nyíljon ki lelki szemed és lásson. Inkább hiszel e világi szemednek, noha az embert semmi sem vezeti jobban félre, mint az érzékei.

Halványan mosolygott a válás gondolatának szomorú pillanatában, és így folytatta: – Ezt a legegyszerűbb kísérlettel be tudom bizonyítani neked. Tedd keresztbe a mutatóujjadat meg a középső ujjadat, és aztán az ujjaid hegyével tapintsd meg az orrodat. Hunyd be a szemed, és aztán mondd meg, hány orrod van az érzékeid tanúsága szerint?

Megtettem, amit mondott, s ujjbegyeim a tévedés lehetősége nélkül tanúsították, hogy két orrom van.

– Ez csak egy gyerekes csíny – szólt. – De a matematika és a csillagászat tanulmányozása és Toscanelli barátom bizonyítékai engem meggyőztek róla, hogy a föld gömb alakú, noha a szemünk mást tanúsít. Sőt mi több, a föld nem is lehet a mindenség középpontja, mivel a végtelenségnek semmilyen középpontja sem lehet, hanem a végtelenségben minden pont egyformán lehet középpont. Ezért feltételeznünk kell, hogy a föld ugyanúgy mozog a mindenségben, ahogyan a nap és a csillagok is mozognak. Ezt a megsejtést is biztos tudásként mondom el neked, és ez előtt a forgó látóhatár előtt talán azt is felfogod, hogy Isten sokkal inkább végtelen és több annál, semhogy az ember szavakkal valaha is meghatározhatná. Ezért véges emberi szavakkal nem mondhatjuk meg, mi az Isten, legfeljebb csak azt, hogy mi nem.

– Jaj, Nicolaus doktor – mondtam. – Én csak annyit tudok, hogy erre a világra születtem, erre az életre, és ezért önmagamat ennek az életnek a határai között kell megvalósítanom. Talán vak vagyok, talán fiatal és ostoba, de számomra pokoli a kegyelmed tanítása. Sehol sincs biztos tudás, és a jó meg a rossz sem zárja ki egymást. Csupán ennyit fogok fel a kegyelmed tanításából, mert bennem nincs meg a kegyelmed misztikus megértése. És amit utoljára mondott, még jobban meggyőz minden létezés teljes céltalanságáról és az emberi élet jelentéktelenségéről a mindenséghez viszonyítva, úgyhogy ez valóban jelentéktelenebb a porszemnél.

Nyájas arca szigorú kifejezést öltött, komolyan nézett rám, és így szólt: – Súlyos örökséget hagyok rád, Johannes, de valami azt súgja bennem, hogy el tudod viselni és felnősz a megértésére, amíg ki nem nyílik a szemed. Bizonyára könnyebb lenne a tudás terhe nélkül élned és földi mértékek szerint talán boldogabb is lennél, de az nem igazi boldogság.

– Ha legalább forronganék – mondtam –, de hideg az ifjúságom, és minden lépésem fölött őrködik az értelmem, és semmit sem hiszek el, amíg a saját tapasztalatommal ki nem próbálom. Gyanítom, hogy a kegyelmed megértése saját nyájas természetének a termése, hogy a tulajdon ellentétei között lelki békére tehessen szert. De nekem más a természetem, mint a kegyelmedé, és ne is várja tőlem, hogy felnőjek a kegyelmednek megadatott megértéshez. Ezt előre megmondom, nehogy túl sokat feltételezzen rólam, mert olyan becsületes akarok lenni kegyelmedhez, amennyire csak lehetek. Inkább azt hiszem, hogy csupán a kegyelmed nyájas példamutatása nyűgözött le titokban, és a szívem mélyén talán arra vágyom, hogy elváljak kegyelmedtől, hogy inkább a rosszban, mint a jóban valósítsam meg magam, mert a tudásom nem becsüli többre a jót, mint a rosszat, hanem a jó meg a rossz a különböző országok és népek szokásaitól függ, és amit azelőtt rossznak tartottak, azt most megengedik és fordítva, úgyhogy minden valóban szörnyen viszonylagos, olyannyira, hogy valaki, a másiknak jót akarva, jóvátehetetlen rosszat tesz neki.

Ő szelíden így felelt: – Nem vagy te ilyen. Csak még nem ismered önmagadat. – És ennél többet nem is beszélgettünk, hanem kezdtem becsomagolni a holmiját, és a következő napon új utazóládát vettünk neki, és találtam egy német püspöki szolgát, aki hajlandó volt elkísérni őt s útközben a kényelméről gondoskodni. Ez a német annyira ráunt Ferrarára és mindenre, ami talján, hogy áldotta a teremtőt, hogy visszakerülhet a hazai földre. Azt mondta, hogy a ferrarai bor és békacomb helyett sörre meg becsületes kolbászra vágyott. Tőlem telhetőleg elláttam tanácsokkal, miként viselje gondját Nicolaus doktornak, hogyan tartsa szárazon a doktor lábát és melegen a hasát, meg hogyan óvja attól, nehogy a gondolataiba mélyedve leessék a ló hátáról, vagy a lovaglás fájdalmas sebeket okozzon neki.

Amikor elváltunk, a legnagyobb megdöbbenésemre Cusanus doktor egy szép bőrerszényben tizenöt aranyat adott nekem hálából minden szolgálatomért. Amikor szörnyülködve szabódtam és kijelentettem, hogy nem engedhet meg magának ilyesmit, ő ezt mondta: – Csekély szükségleteimre túlságosan is sok a pénzem. Te fiatal vagy és ruhára, papirosra meg könyvekre van szükséged, és talán a barátaidat is meg akarod ajándékozni, mert az ajándékozás öröme bizonyára a legnagyobb öröm, ami az embernek a pénzből származhat. Add meg hát nekem ezt az örömet.

Majd még hozzáfűzte: – Nem vagyok gyakorlati ember, és elhanyagolom a külső megjelenésemet, és a szükségleteimet illetően beérem azzal, ha én tiszta vagyok, a talárom pedig ép. Ám a rongyokban járás alkalmasint éppoly nagy hívság lehet, mint a cicomázkodás az öltözködésben, és pusztán arra irányuló vágy, hogy az ember figyelmet keltsen maga iránt. Tehát ne bizonyítgasd többé az öltözékeddel filozófusi lelkületedet, mert ez ifjúi bohóság. Végy a rangodhoz illő ruhát, és ne félj a borbélytól se. Ne fordíts túl nagy figyelmet a pénzre, hanem inkább szórd el, ha attól félsz, hogy a terhedre válik, s csak néhány aranyat tégy félre a szűkös napokra. A tékozlás nagy örömet szerez, amint tapasztaltam, amikor az utazásra készülődtem, és fölösleges meg fényűző portékát vásároltam. A gazdagok öröme ez, és egyszer te is érezd gazdagnak magadat, ahogyan ezekben a napokban én is gazdagnak éreztem magam.

Jámbor tanácsait hallgatva jó darabon elkísértem a városon kívülre, a lova mellett lépkedve és a nyergét fogva. Végül megálltam a nyár hevétől száraz úton, és hosszasan néztem utána, míg a lovak el nem tűntek a síkság peremén. A szemem égett, és a szívem sajgott az irántam tanúsított jósága miatt, amit meg sem érdemeltem. Megjelenésére kis ember volt, de lelkileg nagy, és amikor elváltani tőle, úgy éreztem, mintha valamit véglegesen elvesztettem volna. És jobban éreztem, hogy egyedül vagyok, mint bármikor is hittem volna, hogy érezhetem. Az útról letérve céltalanul kószáltam a fák alatt, míg a náddal benőtt folyópartra nem értem. Ott hanyatt feküdtem, éreztem a fű meg az iszapos víz illatát s mintha alattam himbálózott volna a föld, amint a kék ég végtelenségébe néztem.

Miután egy ideig heverésztem, a fuvallat utálatos, édeskés bűzt hozott az orromba, amit gyermekkoromból túlontúl ismertem. Riadtan felálltam, s miután egy ideig keresgéltem, a parton oszlásnak indult férfitetemre bukkantam, amelyet csak néhány rongydarab takart. A tetemet már kikezdték a rókák, a test üregeit megszállták a bogarak. Valami arra késztetett, hogy ezekkel a szavakkal forduljak a tetemhez:

– Itt fekszel, és senki sem kérdi, honnan jöttél és merre tartottál. Hol jár most a lelked, és hol vannak a gondolataid? Ha most látnád magadat, bizonyára nem hinnél a test feltámadásában az utolsó napon.

Az emberi lélekre meg arra gondoltam, hogy a fejre mért ütés és a koponyacsont betörése egy vidám és fürge férfiút reszkető, értelem nélküli nyomorulttá változtathat. A születésüktől fogva gyengeelméjűekre is gondoltam, akiket az értelem egyetlen villanása sem különböztet meg a barmoktól. Az aggastyánokra is gondoltam, akik koruk előrehaladtával elvesztik az emlékezetüket és összevissza motyognak, mint a gyermekek. Hol volt bennük az a halhatatlannak mondott lélek, a fejnek vagy a beleknek melyik tekervényében lehet megtalálni? A tetem bűzével az orromban újra azt gondoltam, amit ébredésem reggelén: A halál az egyetlen igazság.

De már nem ugyanaz voltam, mint azelőtt, mert, bár tudtam, hogy csak bajom és bosszúságom származhat belőle, elindultam, hogy embereket keressek, s miután hosszú ideig járkáltam, néhány paraszttal találkoztam, akik füvet kaszáltak, miközben a nők, akiken a hőség miatt csak egy pendely volt, boglyába rakták. Nehezen tudtam megértetni velük, mit akarok, és semmi érdeklődést nem tanúsítottak az iránt, amit találtam. Miután végül sikerült rávennem őket, hogy kövessenek az erdőbe, az egyik férfi egy villával éppen csak megfordította a tetemet, hogy lássa, nincs-e alatta valami értékes holmi, de csupán egy sereg nyüzsgő bogár futott szét a tetem cafatai közül. Azt mondták, semmi közük a tetemhez. Bizonyára valamely szökött lator vagy csavargó volt. Ezért beérték annyival, hogy keresztet vessenek magukra, és mint akik jól végezték a dolgukat, vissza akartak térni a munkájukhoz.

De volt pénzem, és bennem valami azt követelte, hogy temettessem el azt az ismeretlen férfit, akivel senki sem törődött. Az ember bizony a másik ember egyetlen testvére, gondoltam, és ha már nem szerethettem, legalább szánnom kellett a testvéremet. Ezért pénzt adtam a parasztoknak, és követtem őket nyomorúságos falujukba, valamilyen koporsófélét szereztem, és egy csónakot béreltem a tetem elszállítására, noha a feladatot mindannyian ellenszenvesnek találták, és gyanakodva pislogtak rám, nem értve, hogy én, a vadidegen, miért akarom mindenáron a beszentelt földbe juttatni azt a tetemet.

Először a pap is határozottan megtagadta, hogy az ismeretlen tetemét beszentelje, úgyhogy egy egész aranyat kellett adnom neki, amíg beleegyezett hivatali kötelességének teljesítésébe. A sírásóknak is fizettem, és a beszentelés előtt meghúzattam a templom harangját. Bolondságom olyan nagy kíváncsiságot keltett, hogy végül egész sereg ember verődött össze a sír körül, amikor alkonyatkor a tetemet leengedték a sírgödörbe. Végül úgy látszott, hogy az emberek azt képzelik, haramiák kezébe került fivéremet temettettem el, és részvétet mutattak irántam, és több nő sírt. Furcsa kedvtelésem kielégítésére végül a papot meg a parasztokat meghívtam a falu fogadójába megboldogult fivérem halotti torára, és egy egész hordó bort fizettem nekik. Miközben ők leitták magukat, tekintetem a lilás alkonyaira meg a ciprusok fekete törzsére tévedt, s valóban magam is úgy éreztem, mintha az egyetlen fivéremet temettem volna el.

De a pap még azután is gyanakvó maradt, hogy bort ivott, rám nézett és homályosan arról kezdett beszélni, hogy a természet kényszere mindig rábírja a gyilkost, hogy visszatérjen a bűncselekmény színhelyére, és kijelentette, hogy egyetlen értelmes ember sem tékozolhat el ilyen sok pénzt olyasmire, ami nem tartozik rá. Ilyen cselekedetre az embert csak bűnének a kiengesztelése bírhatja rá, mondotta, és felszólított, hogy adjam meg a nevemet meg a címemet a városban arra az eshetőségre, ha a hatóságok még bele akarnának avatkozni ebbe a furcsa históriába.

Én nem sokat törődtem a mondókájával, hanem magam is ittam a borból, s a megboldogulttól emlékbe megtartottam a rozsdától zöld övcsatját. Amikor a hold vörösesen a rónaság fölé emelkedett, búcsú nélkül felkerekedtem a faluból, és egy szénakazalban töltöttem az éjszakát a város közelében. Amikor a kapukat kinyitották, egyenesen a misére mentem, onnan pedig Secundinus doktor kancelláriájára, hogy görög beszédeket fordítsak latinra. Ennél többet nem is gondoltam az egész ügyre. Csak a megboldogult övcsatját tisztítottam meg, és egy csomó szép cikornyát láttam rajta, mintha mór munka lett volna, de egyáltalán nem volt valami értékes holmi. Ennek ellenére elhatároztam, hogy megőrzőm emlékül, abban a reményben, hogy szerencsét hoz nekem, noha a szívem mélyén nem hittem az amulettekben meg a talizmánokban.

Ám e miatt az övcsat miatt olyan hihetetlen és jelentőségteljes dolog történt velem, hogy ha csak egy kicsit is babonás lettem volna, hinnem kellett volna az előjelekben meg a boszorkányságban.

V.

Miután a görögök számtalan esetben hajba kaptak egymással és Besszárion meg Markosz Eugenikosz egyaránt elkészítette a maga tanulmányát a purgatóriummal kapcsolatos dogmákról, végül annyit értünk el, hogy a görögök ezt a záró nyilatkozatot terjesztették elő: „A test feltámadása előtt még nem teljes az elítéltek büntetése. A teljes büntetés csak akkor érvényesül, amikor a feltámadt test megkapja a maga részét a büntetésből. Ugyanakkor a jámborok a haláluk után nyomban, mint lelkek, élvezik az üdvösséget, amit a lélek képes érezni, ám ehhez az üdvösséghez a test feltámadása további gyönyörűséget ad hozzá, amitől a test fénylik, mint a nap.”

A görögök nem voltak hajlandók ennél többet elmondani a hitükről, hanem megtagadták, hogy erről a kérdésről tovább vitatkozzanak. Mivel ők maguk sem voltak teljesen tisztában a hitükkel, hanem csak azt fogadták el, amit az egyházatyák mindenkor, mindenütt és egybehangzóan tanúsítottak, a személyi szabadságra bízva a vitatott nyilatkozatokat, szerintünk már ez az eredmény is sikernek számított, bármennyire ellentétes volt is ez a nyilatkozatuk a katolikus egyház világos és egyszerű tanításával. Azon a napon az volt a feladatom, hogy feljegyezzem Besszárionnak a szabad vitában elhangzott nyilatkozatait, és ez könnyű volt, mert görögül beszélt, és maga fordította latinra az elmondottakat, nem igényelve hozzá Secundinus doktor segítségét. Gyorsan letisztáztam a jegyzeteimet és csak átöltözni tértem be a szállásomra, hogy aztán a szöveget frissiben elvigyem Besszárionnak, hogy ő átnézze és kijavítsa, miközben én, így reméltem, a Szuidászt olvashatom, ahogyan már korábban is megtörtént.

De a szálláshelyem lépcsőjén szép háziasszonyom jött velem szembe. Általában titokzatosan mosolygott rám, amikor találkoztunk, ám most riadt volt és azt mondta, hogy egy félelmetes látogató vár rám, aki engedély nélkül bement a szobámba. Hiába kérdeztem, mi volt félelmetes a látogatóban. A szállásadónőm ezt nem tudta megmagyarázni, hanem csak keresztet vetett magára és buzgón kérlelt, hogy azt a furcsa idegent a lehető leggyorsabban távolítsam el a házból.

Már sötétedett, és a szobámban az ajtónál egy halálsápadt, még fiatal férfi állt, akinek a szemében volt valami szilaj és féktelen. Fekete szakálla gondozatlan volt, köntösét pedig maga köré tekerte, mintha a nyári hőség ellenére állandóan fázott volna. Tényleg volt benne valami rendkívül furcsa és természetellenes, úgyhogy megszeppentem a láttán. – Mit akar tőlem? – kérdeztem haragosan.

– Hát nem ismersz meg? – kérdezte sajátosan mosolyogva és egyáltalán nem rosszindulatúan. Határozottan ráztam a fejem, és arra gondoltam, hogy talán egy elmeháborodott. – Nézz meg figyelmesen – biztatott, és a szoba egyre sötétebb lett, úgyhogy az arca kísértetiesen, fehéren fénylett – Vagy talán olyan csúnyán kikezdték a rókák az arcomat, hogy már rám sem ismersz?

Az egész testemet kiverte a borzadály verítéke. – Maga félrebeszél? – kérdeztem.

Ő megmozdult, mint aki közelebb akar lépni, én elhárítólag mindkét kezemet felemeltem, mert mintha azt éreztem volna, hogy az arcomat hideg lehelet csapja meg.

– Hát nem te vagy az a férfiú, aki a faluban a saját költségedre eltemettetted az erdőben talált holttestet? – kérdezte. – Jól van. Azért jöttem, hogy köszönetet mondjak neked ezért a szolgálatodért. Tudod-e bizonyítani valamivel, hogy kit temettél el?

Megkönnyebbülten azt gondoltam, hogy talán olyasvalaki, aki az eltűnt hozzátartozóját keresi. Elővettem az övcsatot és megmutattam neki. – Úgy van – tárta szét a köntösét, és ugyanolyan csatot mutatott az övén. – Én vagyok az a férfiú, de sem bizalmatlanságra, sem aggodalomra nincs okod. Csak a csatomért jöttem, meg azért, hogy köszönetet mondjak neked, mert a legnagyobb szolgálatot tetted nekem, amit egy ember a másikért megtehet. Ezért csak jót akarok neked.

– Menjen az útjára! – kiáltottam, és a borzadálytól az egész testem remegni kezdett. – Vagy bolond kegyelmed, vagy szörnyű gúnyt űz velem.

– Testvérem – szólt –, a kezedben a csat azt bizonyítja, hogy a testvérem vagy. Bármit kívánj is a legjobban ezen a világon, teljesüljön a kívánságod. Miként igaz az, hogy hatalmamban áll a sírból kikelvén köszönetet mondani neked, úgy igaz az is, hogy teljesülni fog a leghőbb kívánságod.

A halál hidegségét éreztem körülötte, s mintha lidérces álmot láttam volna, moccanni sem mertem. De egy esztelen gondolat villant az eszembe, esztelen remény ébredt bennem, s hogy a gúnyra még szörnyűbb gúnnyal válaszoljak, ezt kiáltottam: – Még ha kegyelmed a pokol szelleme lenne is, teljesítse az ígéretét, és adja meg nekem, hogy még egyszer találkozzam Beatricével!

– Beatrice – ismételte meg. – Valóban semmi jobb kívánságod nincs, holott lehetőséged nyílna rá?

A fejemet ráztam és kiszáradt a torkom. Ő a vállát vonogatta, és lenézően így szólt: – Még ma este a karodban lesz, ha visszaadod a csatomat.

Ekkor ellenállhatatlanul kitört belőlem a nevetés, annyira esztelen volt a kijelentése. – Nem tudod, mit beszélsz – mondtam. – Ez azt bizonyítja, hogy szélhámos vagy, s eszemben sincs visszaadnom a csatot, egyáltalán nem adom vissza. Nem téged illet meg, hanem engem.

Ő körülnézett, mintha már túl sok időt töltött volna nálam. – Tartsd meg a csatomat – mondta. – Nincs semmi más teendőm. De azért teljesüljön a kívánságod, hogy higgy nekem. Köszönet a szolgálatért, amit nekem tettél. Soha többé nem fogsz látni engem.

Hirtelen megperdült maga körül, kiment az ajtón, hangtalanul becsukta maga mögött, még a lépteit sem hallottam a lépcsőről. Felocsúdva bénultságomból, feltéptem az ajtót és utána futottam, de hiába néztem az utcán mindkét irányba, nem láttam többé, és már a szürkület is leszállt. Gyanítottam, hogy valamely titkos testvériséghez vagy rablóbandához tartozott, melynek az a cikornyákkal díszített csat volt az ismertetőjele. Miután a holttest megtalálásáról hallott, a saját szemével akart meggyőződni a halott személyazonosságáról, és azt tartotta a legjobb eszköznek, ha megijeszt engem a históriájával, hogy ne tudakozódjam utána. A paptól könnyen megtudhatta a nevemet meg azt, hogy hol lakom. Ennél többről nem is lehetett szó. Egy babonás embert talán meg tudott volna zavarni vele, de az én fejem teljesen kitisztult attól, hogy beleesett az általam állított csapdába, amikor megígérte, hogy Beatrice még aznap este a karomban lesz. Ahhoz, hogy ezt az ígéretet teljesíthesse, valóban az ördögnek kellett volna lennie. Újra nevettem, de mégis hideg borzongás futott végig a testemen és körülnéztem, miközben a legjobb ruhámat vettem fel. Bántam már, hogy nem érintettem meg, hogy a saját kezemmel érezhettem volna, hogy csupán hús-vér ember volt.

Amikor kimentem, a háziasszony felállt a szövőszéke mellől, és hozzám lépett, ezzel a kérdéssel: – Hát elment már? Ki volt az a szörnyű ember? – Egészen közel lépett hozzám, titokzatosan és nyájasan mosolyogva, és megigazította a galléromat. Azt feleltem, hogy a férfi elment, neki pedig nem kell többé félnie.

– Általában nem félek – mondta –, de a férjem úton van, és nagyon megijedtem attól az idegentől. Ezért kulcsra zárom az ajtót. Ha sokáig elmarad, kopogjon erősen, mert mélyen alszom.

A férje sókereskedő volt és valóban elutazott Comanchióba. Szerintem fölösleges volt felkelnie miattam, hiszen volt egy szolgálója, de ő azt mondta, hogy nyáron a szolgálóleány az istálló szénapadlásán alszik a hőség miatt. – Különben egyáltalán ne tartson attól, Johannes úr, hogy zavar engem – nyugtatott meg. – Szívesen kiszolgálom kegyelmedet, mert mindig szépen és udvariasan viselkedik velem szemben. Hát nem vágyódik az apja meg az anyja után, a húgai meg a fivérei után, hogy egyedül van ebben az idegen városban?

Bosszantott hirtelen bőbeszédűsége, de azt hittem, hogy csak a megkönnyebbülés miatt fecseg, hogy az idegen távozott. Szerencsére abban a pillanatban felsírt a gyermeke, úgyhogy oda kellett mennie hozzá, hogy megvigasztalja. Előttem egy cseppet sem szégyenkezve kigombolta a ruháját, kiszabadította kerek, fehér mellét, és szoptatni kezdte a gyermeket, titokzatosan mosolyogva magában. Jól megtermett, szép nő volt, s a szeme barna bársonyra emlékeztetett. Szaporán mentem az utamra, mert amint őt néztem, kezdett átforrósodni az orcám.

Túlságosan is sokáig késlekedtem, mert Besszárion már lakásának a lépcsőjén jött szembe velem. A hónom alá nyúlt, s vitt is nyomban magával. – Siessünk – szólt –, mert késve érkezünk a múzsák társaságába. Az orvosok és a filozófusok fejedelme vár ránk.

A szavaitól annyira meglepődtem, hogy vele tartottam, s megpróbáltam hebegni valamit a szöveg átnézéséről. Széles arca piroslani kezdett a bosszúságtól, s egy illetlen szót használt, hogy mire lehetne felhasználni azokat a papirosokat. A görögök nyilván megint egymás közt civakodtak, mert az uniót ellenző görög püspökök szemlátomást már jobban gyűlölték Besszáriont, mint a latinokat. – A császár újra megtiltott minden eszmecserét – mondta. – A császár vadászik és kiirtja a fejedelem őzeit meg a fácánjait. Az unióhoz csak jóakaratra volna szükség, de ez hiányzik. Legalább az általános alapelvben meg lehetne egyezni: in necessariis unitas, in dubio libertas, azaz jóváhagyni az egybehangzó bizonyítékokat, de a vitás kérdésekben meghagyni mindenkinek a szabadságát, hogy azt higgye, amit valószínűbbnek tart, amennyiben ez nem fordul szembe a dogmákkal. De ettől mindkét fél jobban irtózik, mint a sátántól. A törvény egyháza és a szabadság egyháza nem illik össze egymással. Keressünk hát vigaszt a múzsák társaságában, és lássuk, hogy korunk filozófusai a Platón és az Arisztotelész közötti különbség kérdésében vajon jobban meg tudnak-e egyezni egymással.

Csak amikor bevezetett a parkba, ahonnan kürtök és dobok muzsikája hallatszott és a megrakott lakomaasztalokat a nyáresti hőségben rezzenéstelen gyertyalángok világították meg, akkor próbáltam kiszabadítani a karomat, figyelmeztetvén, hogy engem nem hívtak meg. – Annál nagyobb szégyen a latinokra nézve – mondta olyan gondtalanul, hogy gyanakodni kezdtem, rosszkedvének enyhítésére netán előre ivott bort. – Nekem azt mondták, hogy hozzak magammal a kedvem szerint egy vendéget, ám a jelen pillanatban senki sincs a honfitársaim közül, aki eléggé a kedvemre való lenne, ezért hát téged választottalak.

Egy zajongó, nevetgélő csoporthoz vezetett Benzi doktor parkjában, ahol a főhelyen maga Niccolň márki ült, körülötte vegyesen latin meg görög tudósok. Felismertem a császár főkönyvtárosát és a fehér szakállú Gemisztosz Plethónt, de aztán káprázni kezdett a szemem, és senki mást nem láttam többé, csak a fejedelem leányát, Beatricét, aki szépen kötött virágkoszorúkkal ékesítette a vendégeket.

Maga a tavasz volt ő a szememben, szőke fürtjeit ezüstszalaggal kötötte át, és görög ruhába öltözött, ám a legújabb francia szabás szerint egyik keblét fedetlenül hagyva, úgyhogy csak egy átlátszó fátyol takarta. A karja is fedetlen volt, és lábán ezüstszandált viselt, amelynek ezüstszalagja kecses bokáját fogta át. Mezítelen, göndör fürtös kisfiú vitte mögötte a kosarat, és ő kivett a kosárból egy koszorút és Besszárion fejére illesztette.

– Platón a fogadásain nem tagadta meg a helyet a jóképű ifjaktól – mondta Besszárion. – Ezen az estén a vendég értékét csupán a jóra, a tudásra és a tökéletes szépségre irányuló törekvés szabja meg. Más rendet vagy érdemet nem ismerünk el.

Engem Beatrice elé taszított, és az a csodálatosan szép leány felismerte az arcomat és összerezzent. Orcája kipirult, de nem kerülte a tekintetemet, amikor mosolyogva koszorút tett a fejemre. Szépségének a tudatában ragyogó szemmel állta a csodáló pillantásokat. Ha merészeltem volna, leborultam volna elébe, hogy a szépségét imádjam. Zavart és elvakult voltam, ugyanakkor mintha ereimben megdermedt volna a vér, amikor arra gondoltam, mit is jelent ez a váratlan találkozás. Szerencsére Besszárion magával vonszolt és bemutatott a fogadás házigazdájának. Erről a kövér, életvidám Ugo Benzi doktorról azt mondták, hogy minden tudományos területet egyforma tökéllyel ismer. Mielőtt Ferrarába jött volna, Firenzében, Bolognában, Padovában, sőt még Párizs egyetemén is tartott előadásokat, örök hálára kötelezve mindenkit. Felállt, hogy megölelje Besszáriont, nekem pedig megengedte, hogy tisztelettudóan kezet csókoljak neki. Ő maga is annyira felvidult már a bortól, hogy érkezésemre nem nagyon figyelt. Maga mellett helyet csinált Besszárionnak, majd tapintatosan szólt a pohárnoknak, hogy engem vezessen a társadalmi rangomhoz jobban illő helyre, az egyik félreeső asztal mellé a bokrok homályában.

Ha tudásra vágytam, akkor ezen az estén páratlan alkalom kínálkozott, hogy mohón faljam a tudományt, és ezt közvetlenül a kor leghíresebb tudósaitól kapjam. A vendégek nagy része szemlátomást már délután óta a parkban az asztalok mellett társalgott, de miután megérkeztünk, a vitát az est házigazdája vette irányítása alá. Hangosan felszólított mindenkit, hogy kérdezzen tőle bármit, bármelyik tudomány területéről, s ígérte, hogy válaszában elmondja, mit írtak róla a régiek. És válaszolt is, oly szépen beszélve, s a latinok meg a görögök hajdani bölcsességét oly alaposan ismerve, hogy még a legirigyebb hallgatói is önkéntelenül lelkes kiáltásokban törtek ki, és a bornak is megvolt a maga része a kedvező hangulat megteremtésében. Ám az est előrehaladtával a beszélgetés mindinkább Platónról és Arisztotelészről, az ideákról és a kategóriákról, a realizmusról és a nominalizmusról folyó vitára összpontosult. Az öreg Gemisztosz Plethón Prokloszról beszélt, és szemléltető hasonlatokkal magyarázta meg az Arisztotelész és Platón közötti különbségeket, úgyhogy több latin azt kiabálta, hogy ő inkább össze akarja hangolni a két tanítást. Feljött a hold, a kert bokrai és fái nehéz illatot árasztottak magukból, s a bor könnyű tűzként forrósította fel testemet.

Mert én nem figyeltem oda, számomra teljesen egyre ment, hogy Isten transzcendens-e vagy immanens, hogy Platónban és Arisztotelészben az egyházi tanok előzményét kell-e látnunk, vagy éppen szemben álltak ezzel a tanítással. Még csak hiúságból sem kellett úgy tennem, mintha hozzáértő arckifejezéssel odafigyelnék, készen arra, hogy én is bólogassak, amikor a tudósok bólogatnak – ahogyan több nemesifjú tette, akik még latinul sem tudtak kielégítően –, hiszen rám senki sem fordított figyelmet. Én csak Beatricét néztem, és egész lényemmel éreztem, hogy fiatal vagyok, hogy élek és vágyódom a szépség e leggyönyörűbb e világi alakja után. Szőke haja és barna szeme, fehér karja és válla, szeszélyesen csábító és büszke mosolya, mind-mind többet jelentett a bölcseletnél. Eddig még sohasem éreztem ilyesmit, s mint mikor az a furcsa idegen jelent meg a szobámban, most is kiverte a veríték a testemet és riadtan észleltem, hogy a valóság világa sokkalta félelmetesebb titkokat foglal magában, semmint hinni akartam. Olyan érzés fogott el, mintha önmagamban valamely idegen, hidegen izzó és hűvösen számító lényre bukkantam volna, akinek a szemében többé semmi nem jelentett semmit, csak esztelen céljának az elérése számított.

Könnyű volt észrevennem, hogy elfogta őt az unalom, és talán mellőzöttnek érzi magát, mert azután hogy ki-ki megkapta a fejére a koszorút, senki sem fordított többé számottevő figyelmet rá, hanem belemerült a nehezen követhető beszélgetés hallgatásába. Végül felállt az asztaltól, maga elől felemelt egy kis arany kalitkát, amelyben egy szép tarka madár volt, s szórakozottan, gondolataiba mélyedve sétára indult, lámpásként fogva a kezében a kalitkát. Mellettem ment el, egyenesen rám nézett, mintha egyáltalán nem ismert volna vagy nem emlékezett volna rám, s aztán eltávolodott a fák között a holdfényes parkban, ahová nem ért el a fáklyák meg a viaszmécsesek fénye. Felálltam és a nyomába eredtem.

Ragyogó és valószerűtlen látvány volt a holdfényben, olyan mint az álom, fedetlen vállával és keblével, amint a karját felemelve a kis aranyos kalitkát vitte. A fejét kissé félrebillentve, álmodozva nézett maga elé, és ügyelt arra, hogy a hold fényében mindvégig látható legyen. Elébe léptem a fák árnyékából, és így szóltam: – Talán egy embert keres, mint Diogenész a lámpásával?

Megrezzent, mintha álmodozásából riadt volna fel, noha egész idő alatt bizonyára tudta, hogy követem. – Hogy merészel megszólítani engem? Ki maga? – Amikor nem válaszoltam, hirtelen elmosolyodott, és így szólt: – Ó, maga az a görög. Bizonyára Besszárion érsek kíséretében láttam.

Csak ekkor fogtam fel, hogy csakugyan görögnek tart engem. A templom előtt Besszárion után mentem, ide pedig Besszárion társaságában érkeztem. De nem akartam helyreigazítani, ha ez a tévhit érdekesebbé tett a szemében.

– Ők amott – mondtam – a régi írásokra hivatkoznak, hogy Isten teljes és tökéletes szépségét bizonygassák. A fogatlan vénségeknek talán szükségük van ilyen bizonyítékokra. Nekem csak méltóságodra kell néznem, hogy higgyek a mennyek szépségében.

– Valóban? – kérdezte. – Bizonyára téved. Azt mondták nekem, hogy a barna szem nem illik a szőke hajhoz. A szám is mintha túl nagy lenne, az orrom pedig rövid, bár egyenes. De a keblem szép, ezért merem mutogatni. Azok közül a szőrszálhasogató egyházfiak közül többen nem is voltak hajlandók megnézni, hanem elfordították az arcukat, mintha kísértéstől féltek volna. De hiszen a hibátlan szépség senkit sem vihet kísértésbe, mivel isteni eredetű! Valóban zokon veszem a feddéseket, amiket kaptam, mert a francia királyi udvarban megengedettnek tartják az ilyen öltözéket, ha egy nőnek van mit mutogatnia. Ezt a szabást az a szép Cecilia Sorel találta ki, ezt bizonyára tudja.

Élénken és természetesen beszélt, mintha a zavaromat és a felhevülésemet megsejtve időt akart volna adni nekem, hogy magamhoz térjek. Miközben beszélt, forgolódott, hogy minden oldalról lássam a ruháját. Vidáman mosolyogva így folytatta:

– Azt mondják, hogy ő a legszebb nő a világon, és azt is mondják, hogy a királynak nagy haszna van belőle, mert a szépségével arra csábítja az ifjakat, hogy támogassák a királyt, a rátermett férfiakat pedig arra, hogy harcoljanak az angolok ellen. Gyermek voltam még, amikor az angolok megégették a Szüzet, amiért férfiruhába öltözött. Én is szeretnék férfiruhába öltözni és a háborúba lovagolni. Szereti a solymászást?

– Miért kérdi? – lepődtem meg.

– Ó, hiszen nincs is szebb annál, mint kora reggel az erdőben lovagolni – magyarázta. – Amikor a sólyom vijjogva felszáll az ember kezéről, és éles karmaival lecsap a fácánra, hogy csillogó pelyhek szállnak a levegőben, örömömben kiáltanom kell. – Vizslató pillantást vetett rám, és kezével finoman megérintette a karomat. – Arra gondoltam, hogy egyszer talán csatlakozhatna a társaságunkhoz, ha szereti a solymászást. Hiszen tudja, hogy atyám minden tőle telhetőt elkövet, hogy kegyelmetek jól érezzék magukat Ferrarában.

Észrevettem, hogy társadalmi helyzetemet illetően teljesen tévedésben van. Ez elkeserített. – Hisz-e a boszorkányságban, fenséges Beatrice? – kérdeztem.

– Juj! – kiáltott fel. – Ezen az estén ne beszéljen szörnyű és kellemetlen dolgokról.

– Elmesélhetnék egy történetet, amely önt is érinti – szóltam. – Bizonyára nem tudja, hogy húsvét reggel óta csak önre gondolok, s a legcsodálatosabb ajándékként reméltem, hogy újra láthatom.

– Nem értem, mit akar mondani – mondta kevélyen –, húsvét reggel óta?... – A fejét rázta, mintha egyáltalán nem emlékezett volna találkozásunkra a templom előtt.

– Természetesen nem emlékszik rám – mondtam sietve. – Ön, fenséges Beatrice, a Nap. Aki csak látja, káprázatként emlékezik vissza önre. Én csak árnyék vagyok az útjában és eltűnök. Nem tudok, még csak nem is próbálok versengeni mindazokkal az előkelő és nemes ifjakkal, akik minden bizonnyal az életüket is készek lennének odaadni egyetlen pillantásáért. De engedje meg nekem, hogy elmondjam a történetemet. Oly különös, hogy nem is hinné az ember, hogy a mi korunkban ilyesmi megtörténhet.

A kezéből a márványpadra tette a madárkalitkát, leült, és a hold felé emelte az arcát. Gyorsan elmeséltem neki, hogy az erdőben kószálva miként bukkantam rá egy holttestre, s pillanatnyi szeszélyből hogyan temettettem el, hogyan jött hozzám a halálsápadt férfiú, hogy visszakapja az övcsatját, és hálából hogyan ígérte meg, hogy teljesíti leghőbb kívánságomat, s miként teljesült ily váratlanul a kívánságom.

Elbeszélésemből most már meg kellett értenie, hogy nem vagyok görög, s olyan helyzetben sem vagyok, hogy egyáltalán illendő lett volna megszólítanom őt. Úgy éreztem, elhidegült, amíg engem hallgatott, s mintha különben sem hitte volna el maradéktalanul a történetemet. – Mutassa azt a csatot – mondta gyanakodva.

Övem erszényéből elővettem a csatot, és megmutattam neki. Ő a kezébe vette és forgatta. – Egy hitvány rézcsat – mondta becsmérlően, és visszaadta nekem. – Tegye el, félelmet kelt bennem. – A fejét oldalvást billentve merőn rám nézett, és hűvösen megjegyezte: – Hihetetlen a története.

– Annyira hihetetlen, hogy magam is bajosan tudtam volna kieszelni – feleltem.

– Egyáltalán nem hihetetlen – igazított helyre. – Úgy elfogott a remegés, amikor a kezemben fogtam azt a csatot, ahogyan akkor remegek, amikor egy kivégzést nézek végig, s a vér kifröccsen az elvágott nyakból. Nagyon is hihető, hogy az a lélek a tisztítótűzből tért vissza kísértet alakjában, hiszen tényleg nagy szolgálatot tett szegény embernek. De ha egyszer bármit kívánhatott, el nem tudom hinni, hogy beérte a velem való találkozással. Ezt csak azért hazudja, hogy a kedvemben járjon, s az ilyesmit nem szeretem.

– De fenséges Beatrice! – kiáltottam fel, hogy visszautasítsak egy ilyen hamis vádat. Ő felemelte a kezét, hogy elhallgattasson, és így vádolt: – Nem, nem, ha egyszer alkalma kínálkozott arra, hogy nagy vagyont vagy fejedelmi koronát, vagy egy csatában a legnagyobb hőstettet, vagy valami ennél is nagyobbat kívánjon, hogyan érhette volna be egy ilyen semmiséggel? Ez a hihetetlen a történetében, nem más!

Ez az igazságtalan vádaskodás kihozott a sodromból, és így kiáltottam fel: – És az a megboldogult mégis azt ígérte, hogy méltóságod még ma este a karjaimban lesz!

Beatrice felpattant ültéből, és úgy nézett rám, mintha meg akart volna ütni. – A karjaiban? – ismételte meg, mint aki nem akar hinni a fülének. – Ezt eddig nem is mondta el. Ezzel megsértett! Ezért a szégyenletes gondolatért a legszívesebben megölném.

De a közelsége, a velem megesett hihetetlen dolog, a bor, amit megittam, a bensőmben az a szörnyen hevülő idegen, akinek többé semmi sem jelentett semmit, arra ösztökélt, hogy szilajul magamhoz öleljem őt, és vad ellenkezésével mit sem törődve csókolgassam. Amikor észrevette, hogy az ellenkezése mit sem használ, jéggé dermedt a karomban, és behunyta a szemét, úgyhogy zihálva elengedtem, így szólván: – Tehát igaz volt. A kívánságom teljesült, bármi történjék is velem ezután.

Ám ő nem eredt futásnak, mint hittem, hogy az őröket riassza vagy hogy bepanaszoljon az apjánál, a fejedelemnél ezért a szégyenletes erőszakért. Nem. Lassan kinyitotta a szemét, s mereven rám nézett, szemében furcsa hideg izzással. Egész teste reszketett, mintha fázott volna.

– Eddig még senki sem merészelt így viselkedni velem – mondta kisvártatva éles hangon. – De tanulság ez a számomra, így jár az, aki egy neveletlenül durva és otromba férfival szóba elegyedik. Az isten szerelmére, hiszen még el sem mondhatom senkinek, hogy holmi nemtelen alja nép tettlegességre vetemedett velem szemben! Örökre elveszteném a jó híremet. Ha lenne késem, magam döfném a szívébe, ha már senki mást nem kérhetek fel, hogy a legszörnyűbb büntetésekkel sújtsa magát.

Felemelte a kezét és teljes erőből arcul ütött, előbb az egyik, majd a másik orcámon. De az ütéseknél jobban fájt az a mélységes megvetés, amiről a szavai árulkodtak. – Beatrice – mondtam –, eddig nem ismertem a vágyat, most már ismerem. Magam adok kést a kezébe, s meg is ölhet, ám előbb meg kell csókolnia engem.

Újra magamhoz öleltem, s mintha az ütésekbe minden erejét beleadta volna, nem ellenkezett többé, és a száját sem fordította el, hanem úgy éreztem, mintha viszonozta volna csókjaimat, bármennyire hihetetlennek tűnt is ez. Egész idő alatt remegett a karomban, és szinte fájdalmas mámorban éreztem a remegését, miközben a vállát és a keblét csókoltam. Magam is remegtem, amikor elengedtem, és elővettem éles késemet, amit az írótollak metszésére meg étkezésre használtam. – Öljön meg, Beatrice! – kértem. – Nem büntetés, hanem kegyelem lesz számomra, mert ezek után már többet nem remélhetek az élettől, és csak ön után vágyakozva élnék.

Ő megfogta az olcsó kést, és a puszta látásától haragra gerjedt. – Egy íródeák kése – mondta megvetően.

Egész testében remegve felemelte a kést, arca csúnyán eltorzult, szeme hidegen izzott. Hirtelen mozdulattal hosszú sebet vágott a mellemen, amiből kiserkent a vér. De szándékában sem volt, hogy megöljön, különben döfött volna a késsel. Úgy meredt a sebre, mintha nem akart volna hinni a szemének. – Folyik a véred. – És kiejtette kezéből a kést. – Hát valóban annyira elment az eszed, hogy hagytad volna, hogy egy csók miatt megöljelek?

– Mélyre szúrjon! – szóltam rá. – Még kézbe venni sem tudja a kést. – De már tudtam, hogy nem akar vagy nem mer megölni, s az ingem szélét nyomtam a mellemre, nehogy a vér bemocskolja a ruhámat.

– Mint a sólyom – mondta. – Vijjogva vájja a karmait a madár meleg testébe. Nem, nálad esztelenebb ifjúval még sohasem találkoztam. – Tétován néhány lépést tett, mintha el akart volna menni. – Elfeledkezett a madaráról – figyelmeztettem. – Valóban, a madaramat is itt felejtem – válaszolta, és visszatért a padhoz. A kezébe vette a kalitkát, tekintetét le nem vette rólam, de nem mozdult. A szépsége olyan leírhatatlan volt, hogy őt nézve elállt a lélegzetem. – Térdelj le előttem – parancsolta kevélyen. Engedelmeskedtem neki, ő pedig a szabad kezével belemarkolt a hajamba, hátrahúzta a fejem és vadul, szenvedélyesen megcsókolt. A hajamnál fogva megrázott s elfulladó hangon így szólt: – Ha még egyszer találkozni próbálsz velem és meg akarsz szólítani, a kutyákat uszítom rád, hogy tépjenek szét, vagy a vadászokat a kopójukkal küldöm a nyomodba, mint egy veszedelmes vadkannak, és sikoltozni fogok a gyönyörűségtől, amikor megölnek téged.

Elengedte a fejemet, és gyors léptekkel távozott, hogy a kalitkával a kezében visszatérjen a többiek társaságába. Tehetetlen düh kerített hatalmába, vágyódtam utána, de ha szenvedtem is, ugyanakkor mérhetetlenül élveztem a gondolatot, hogy bajosan fog elfeledni engem. Ezt mutatták szavai és haragos csókja. A bokrok árnyékába rejtőzve és az ujjasom alatt az ingem szegélyét a sebemre szorítva sikerült kijutnom a parkból, anélkül hogy figyelmet ébresztettem volna. A koszorút letéptem a fejemről és eldobtam, mihelyt az utcára értem.

A sókereskedő ajtaja zárva volt, de a háziasszony tüstént jött, hogy kinyissa nekem, mihelyt kopogtattam. – Forró az éjszaka, és nem tudtam elaludni – mondta, és szorosan összefogta a köpenyt, amit a vállára dobott, miután mezítelenül kibújt az ágyból. Vizet és valamilyen ruhát kértem tőle, hogy megmossam a sebemet. Ő gyertyát gyújtott, és sajnálkozva felkiáltott, amikor meglátta véres mellemet. – Jaj kegyelmednek, Johannes úr! – mondta. – Nagyon ostoba, hogy valamely meggondolatlan leány miatt veszélyeknek teszi ki magát. A fiatal leányok semmit sem tudnak a szerelemről, és csupán a hiúságuk kielégítésére uszítják egymásra a fiatalembereket, hogy összeverekedjenek a kegyeikért. Okosabbnak hittem kegyelmedet. Engedje, hogy segítsek!

Segített levenni a köntösömet meg az ingemet, lemosta mellemről a vért, és megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor látta, hogy a sebem teljesen veszélytelen, bár nagyon fájt és körülötte dermedt és érzéketlen volt a bőröm. A keze lágyan simogatta a mellemet, ami kellemesen megremegtetett, és végül széles kötéssel bekötözte, hogy védje a sebet. – Kegyelmed forró és nyugtalan, és bort is ivott – szólt, egészen közel hajolva, mint aki a leheletemet akarja ellenőrizni. Ám ő is forró volt és nyugtalan, s nem nézett egyenesen a szemembe. Hirtelen a nyakamba borult, karjával átölelt, és lihegve szipogni kezdett. Éreztem haja és bőre erős illatát, és a közelsége csitította és lelohasztotta lelkem háborgását. Amikor felemelte a fejét, megcsókoltam, ő pedig szelíd odaadással viszonozta a csókomat. Arca csodálatos gyöngédséget sugárzott, miközben így beszélt: – Jaj, Johannes úr, szégyellem magam, s egyáltalán nem vagyok rossz nő. Nagyon kedvelem kegyelmedet, s a bűnöm majd bocsánatot nyer. Sokan állítják, hogy amíg szoptat a nő, nem esik teherbe, úgyhogy ha akarja s nem vagyok ellenszenves kegyelmednek, nagyon boldog lennék, ha ágyba bújna velem és átölelne, mert régóta vágyódom már a szerelmére, s egyébre sem tudok gondolni többé.

Követtem az ágyba, és rajta tomboltam ki kétségbeesett vágyakozásomat és szenvedélyemet. Ő sóhajtozott és zokogott az ölemben, s közben gyengéden simogatta a hajamat meg az arcomat, így beszélve: – Ne fáraszd ki túlságosan magadat, kedvesem. – Végre elaludtam, a fejemet tejszagú, meleg keblén pihentetve, ám mihelyt a kakasok kukorékolni kezdtek, mint okos nő, felébresztett, és a saját szobámba küldött, hogy tovább aludjak.

A következő napon mások előtt úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna, engem vidáman üdvözölt, és a tekintetével követett, azzal a szép, titokzatos mosolyával az arcán. Tetszett nekem az okossága, s most, hogy más szemmel néztem, mint annak előtte, valóban annyira tetszett nekem, hogy magam is csodálkoztam, amiért korábban semmi figyelmet sem fordítottam rá. Este lefekvés előtt cserépedényben sült csirkét meg gyümölcsöt hozott nekem, ám a szobában lesütött szemmel járkált, a legkisebb érintéstől is óvakodva, mintha attól tartott volna, hogy elítélem az éjszakai viselkedését, noha magam is részese voltam. Kissé szomorkás hangon jó éjszakát kívánt nekem, én pedig hálás voltam ennek az okos nőnek, hogy nem zavart többé, hanem éppen ellenkezőleg, pontosan akkor segített rajtam, amikor leginkább segítségre szorultam, és a kevély Beatricéről elterelte a gondolataimat.

A sókereskedő tagbaszakadtan és napbarnítottan tért vissza, s bizonyára bűntudatot kellett volna ereznem, amikor találkoztam vele, de oly furcsa az emberi természet, hogy éppen ellenkezőleg: egészen különös barátságot tápláltam iránta, s természetesen még közvetlenebbül beszéltem vele, mint azelőtt. Ennek az lett a következménye, hogy kezdett meghívogatni, hogy étkezzem velük, amikor véletlenül otthon voltam az étkezés idején, és egyáltalán nem tiltotta, hogy a felesége megfoltozza az ingeimet és felvarrja a ruhám zsinórjait és egyébként is gyengéden a gondomat viselje. Sőt kezdtem megkedvelni a gyermekeiket is, úgyhogy édességet vettem nekik és megsimogattam a fejüket, amikor az utamba tévedtek.

A háziasszony jóvoltából csakugyan úgy éreztem, mintha valamely rossz álomból ébredtem volna, úgyhogy szörnyülködtem a saját viselkedésemen, amit Beatrice iránt tanúsítottam, és utólag rémüldöztem, hogy mennyire ráfizethettem volna. Az egész históriáért az övcsatot meg a haramiát okoltam, és merő véletlennek tartottam, hogy éppen aznap este találkoztam Beatricével. A holtak nem kelnek fel a sírjukból, hogy ígéreteket tegyenek a halandóknak, bizonygattam magamnak. Ha teljesült is esztelen kívánságom, akkor az csak a véletlen és a saját vakmerőségem miatt történt. Beatricére pedig csupán úgy akartam gondolni, mint egy elérhetetlen álomra. De azért titkos vágy lappangott bennem, mint a parázs a hamu alatt.

A ferrarai nyár tikkasztó hősége megbénította az akaratot meg a gondolatokat. A délre néző falak perzselték az ember kezét, járkálás közben forró por tódult az ember szájába meg orrlyukaiba, és mindenfelől a lagúnák meg a csatornák rothadó vizének bűze áradt. A nap legforróbb időszakára abbamaradt a munka és az emberek csak estefelé élénkültek meg, úgyhogy a vitákra meg a tanácskozásokra csak a sötétség leszálltával került sor nagy izgalom és idegesség közepette. Valamennyien egymás terhére voltak. A görögök császára bezárkózott a szállására, megtagadva, hogy bármelyik latinnal is szóba álljon, és beérte annyival, hogy valamikor még pitymallat előtt az erdőbe lovagoljon, hogy a sólymaival meg a kutyáival Niccolň márki vadállományát irtsa. A görögök egymás között a saját dogmáik fölött civódtak, és úgy tűnt, hogy az akarat nélküli bénultság a pápát meg a bíborosokat is a hatalmába kerítette. Az Itáliában dúló háború miatt a pápa bevételei elapadtak. A császár a maga részéről kijelentette, hogy az unió nem felel meg a céljának, mivel a nyugati országok fejedelmei nem jöttek el, és így semmilyen igazi keresztes hadjáratban nem lehetett reménykedni a törökök ellen.

A dermesztő nyugtalanság végül a nyár derekán az egyik reggel szörnyű zűrzavarban robbant ki. Fegyveres lovasok vágtattak végig az utcákon, magas rangú egyházfiak futottak izgatottan a pápa palotája felé, és a várkastélyban riadót fújtak. Kiderült, hogy az uniót ellenző görög püspökök este a kapuk bezárása előtt távoztak a városból, és magukkal vitték a cókmókjukat is. A fő bujtogató Markosz Eugenikosz és a herakleai metropolita volt. Az volt a szándékuk, hogy Francolinóban titokban hajóra szállnak és visszaszöknek Konstantinápolyba. Ha a próbálkozásuk sikerült volna, ez a ferrarai zsinat feloszlását és az unió meghiúsulását jelentette volna. Ezért nem csodálkoztam, amikor láttam, hogy maga Besszárion is a hóna alá kapta csuhájának a szegélyét, és futott a császár palotája felé.

Szerencsére azoknak a gyáva és veszekedős férfiaknak a szökése elhúzódott, és a császár hírnökei Francolinóban rájuk találtak. Kénytelenek voltak engedelmeskedni a császár parancsának és visszatérni a városba, mivel a biztonság kedvéért a parancsnak egy egész fegyveres lovas különítmény adott nyomatékot. De próbálkozásuk kudarca és szégyenletes visszatérésük a városba egyáltalán nem javította a hangulatunkat. Éppen ellenkezőleg, ez a próbálkozás már önmagában riasztóan megmutatta a pápának és valamennyi latinnak, milyen félelmetes széthúzás uralkodik a görögök soraiban. Hogyan lehetett reménykedni az unióban és a vitás kérdések elsimításában, ha a legjelentősebb görög egyházfiak szökni próbáltak a tanácskozásokról, még mielőtt a döntő kérdésekkel egyáltalán foglalkozni kezdtek volna? A császár határozott intézkedése volt az egyetlen vigaszunk, mivel azt tanúsította, hogy ő mégsem dobta még a kútba a fejszét.

Nem sokkal ezután iszonyatos vihar tört ki, és a villámok több embert meg barmot agyoncsaptak a város környékén. De a vihar megtisztította a levegőt, s mihelyt véget ért, mint akit a vihar röpített, megérkezett Ferrarába a kijevi metropolita, Izidor, az orosz nagyfejedelem legmagasabb egyházi méltósága. Ez a kis termetű, élénk és fürge görög ragyogott az örömtől, amikor végre célba ért, mert csak hatalmas nehézségek árán sikerült leküzdenie Vaszilij nagyfejedelem ellenérzését az unióval szemben. Szolgáinak furcsa ruhája és különös nyelve oly nagy figyelmet keltett, hogy bármerre jártak is, az emberek mindig a nyomukba eredtek. Amikor a pápa fogadta, a nyárnak fittyet hányva a legdrágább kígyóbőr köntösben jelent meg, és Johannész császárnak meg a pápának értékes szőrmebundákat hozott ajándékba. De az volt a leglényegesebb, hogy őszintén meg volt győződve az unió elengedhetetlen fontosságáról, és minden vitatkozási készségét és buzgóságát, amit még nem bénított meg a tétlenség meg a sok civódás, arra fordította, hogy meggyőzze a görögöket arról, hogy a nagy közös célt nem hiúsíthatja meg a dogmákkal kapcsolatos nézetkülönbség meg a görögök hagyományos ellenszenve a latinokkal szemben. Nyomban az első pillanatban összebarátkozott Besszárionnal, s így gyakran láthattam őt.

De a császár továbbra is csökönyösen elzárkózott a tárgyalások folytatásától, noha az ősz már küszöbönállt. A pápa értésére adta, hogy nem tett eleget a megállapodásnak, és nem folyósított neki elegendő pénzt a szükségleteire. Ami a pápát illeti, neki túlságosan is sok volt a gondja, mert a milánói herceg kapitánya, Piccinino az ő területeit pusztította, s kénytelen volt politikai tárgyalásokat kezdeni, hogy szövetségben egyesítse Firenzét, Velencét és Genovát a milánói herceg ellen. Sőt a városban olyan nyugtalanító mendemondák kezdtek terjedni, hogy az a híres kapitány hamarosan Ferrara felé fog menetelni. A milánói herceg Péra ura is volt, ekképpen kereskedelmi érdekeiben a törököktől függött, s azáltal, hogy az egyházi zsinatot hadműveletekkel félbeszakítja, a törökök uralkodójának a kegyeibe férkőzhetett. A gondolat hihetetlennek tűnt, de Filippo Maria milánói herceget kíméletlenül önző fejedelemnek ismerték, állandó követe volt Murad szultán udvarában, s a szultánnak vadászkutyákat küldött ajándékba. Ezért a pápa számára most fontosabb volt, hogy a ferrarai zsinat folytatását politikai szövetség segítségével biztosítsa, mint hogy Johannész császárt rászorítsa a tárgyalások folytatására.

Mindezek jóvoltából a Secundinus doktor vezetése alatt álló görög-latin fordítóirodánk csendesen éldegélt, s néhány alkalommal elemózsiás kosárral felszerelve kisétáltunk a városon kívülre, hogy az egész napot a természet ölén töltsük, s horgásszunk. Ám nagy meglepetésünkre és megrendülésünkre Jenő pápa Johannes Aurispát, a híres tudóst nevezte ki a kúria titkárának, aki pompás palotájába hívatott bennünket, és szigorú beszédet tartott nekünk, ily szavakkal:

– A henyélés minden baj forrása, s főleg az ifjúság számára rejt nagy veszélyt, ha indokolatlanul magas bért kapnak jelentéktelen tudásuk alapján, anélkül hogy bármit csinálnának. Ezért a ti érdeketekben pompás tervet dolgoztam ki tudásotok gyarapítására és írástudásotok gyakorlására. Mostantól fogva közös erővel mindennap le kell másolnotok egy ívrét görög szöveget, amit én adok nektek, és Secundinus doktor barátilag megígérte, hogy átnézi a szöveget és megbüntet benneteket az esetleges hibákért. A ti dolgotok, hogy eldöntsétek, miként osztjátok el a munkát, ám aki nem dolgozik, ne is egyék.

Közülünk senki sem vonta kétségbe, hogy jogában áll munkára rendelni bennünket, és én csak örvendeztem, amikor arra gondoltam, hogy megszabadulok a semmittevéstől, s megismerhetem az ő híres könyvtárát, amelyben állítólag közel háromszáz eredeti görög kézirat volt. Ám rövid számolás után keserves panaszkodásba kezdtünk, mert a feladat kemény volt, ha tényleges munkánk mellett naponta negyed ívrétet kell lemásolnunk.

– Hiszen ez tizenhat kéthasábos fólió oldal! – méltatlankodott a legbátrabb közülünk.

– Minden hasábban hatvankét sor és minden sorban harminckét betű – erősítette meg a híres tudós kényelmes heverőjéről, kövérségétől fújtatva. – A kézírásnak kifogástalannak kell lennie, és a hibákért büntetés jár, de vigasztaljon benneteket, hogy egyszersmind megismerhetitek azokat a bölcselőket, akiknek a könyveiért a nálatok jobb emberek készek annyi aranyat fizetni, amennyi a könyvek súlya. Proklosz és Plótinosz birtokomban lévő írásait akarom odaadni nektek lemásolásra, de jobban ügyeljetek rájuk, mint a szemetek fényére, és nem vihetitek ki a házból. Az én írószobámban írhattok, de a papirost, a tollakat meg a tintát a legjobb lesz a saját kancelláriátokról hoznotok, ahol túl sok is van belőle.

Aurispa mégsem volt olyan félelmetes férfiú, mint amennyire a szavaiból következtetni lehetett rá. Hamarosan rájöttem, hogy a tétlenkedésünket arcátlanul kihasználja és a saját javára fordítja, mivel a tudósok ferrarai vitáinak és a Gemisztosz Plethón által élvezett nagy hírnévnek eredményeképpen nagy volt a kereslet Plótinosz és Proklosz művei iránt. A kéziratokat, amelyeket mi másoltunk le, Aurispa Velencében szépen beköttette, és Velence közvetítésével adta el, hogy elkerülje az adókat és a ferrarai egyetem ellenőrzését a könyvek ára fölött. Velencében, a török hódoltsági területekről elmenekült több görög tudós állt az alkalmazásában, akik kéziratokat másoltak neki eladásra, és akiknek az ellátásáról ő gondoskodott. Nekünk ingyen kellett dolgoznunk az ő hasznára. Talán ezért nem ragaszkodott mereven a nekünk megszabott napi szakmányhoz. Öreg ember volt már és olyan lusta, hogy még a házából is csak nehezen mozdult ki. Ő maga nem is nagyon vette a fáradságot, hogy bármit írjon, noha sokat kereshetett volna görög írók latinra fordításával. Nagy könyvtárát ifjúkorában Konstantinápolyban gyűjtötte össze, s miután onnan visszatért, magas egyházi méltóságra is emelkedhetett volna, ha nem lett volna túlságosan lusta ahhoz, hogy alávesse magát a magas méltósággal járó vesződségeknek. De a nyelvét örömest használta, s ezért hozzászoktam, hogy a kertbe menjek és megkérdezzem tőle a legkisebb homályos részt is Proklosznak abból a művéből, amelyik a sorsot és a gonosz természetét tárgyalta, s amit a sorsolás alapján nekem kellett lemásolnom.

– Mit akarsz tulajdonképpen, te csibész? – kérdezte végül gyanakodva. – Csak nem akarsz díjmentes görög nyelvi és filozófiai oktatáshoz jutni?

Alázatosan azt feleltem, hogy az újplatonisták gondolatai arra késztettek, hogy töprengjek azokon a különbségeken, amelyek Platón és Arisztotelész követőinek a tanításai közt találhatók, amelyekről a görög és a latin tudósok Ferrara kertjeiben csaknem minden este vitatkoznak. Másolási munkámat nyilván elősegítené, ha néhány szóval elmondaná nekem a saját felfogását.

– Jaj, forró nap van, és nincs értelme átgázolni olyan süllyedő gondolatokon, amelyeken egyszer átgázoltunk már, és amelyeket magunk mögött hagytunk! – tiltakozott, de viszonylag barátságosan mosolygott, megvakarta a hasát, megszemlélte ápolt körmeit, majd gonosz, ravasz pillantást vetve rám így folytatta: – Meglett férfiak azért gyűlnek össze, hogy olyasmiről fecsegjenek, amit maguk sem értenek, s végül oly bonyolultan szerteágazó gondolatokba bonyolódnak bele reménytelenül, hogy a cerkófmajom makogásában több az értelem, mint az ő beszédükben. Nem tartom magam tehetségesebbnek náluk, de szerintem ők azokhoz a bolond falusiakhoz hasonlítanak, akik üres szalmát csépelnek, amiből már régen kihullottak a szemek és csak a szalma meg a pelyva maradt vissza.

– Mi a boldogság? – kérdezte és élvezettel ásított. – A hetvenéves kort megértem, de a könyvekben nem leltem boldogságot, s a tudás gyötrelme a pestisnél is rosszabb, mert megmérgezi az ember minden örömét. De nézd azt a kis kutyát, milyen boldog jóllakottan heverészik, miközben a nap forrón süti az oldalát. A bölcs semmittevés az ember legnagyobb boldogsága, s ha engem a rosszindulatú emberek megrónak, hogy kapzsi vagyok, akkor azt kell mondanom, hogy bizonyos jómód az édes henyélés nélkülözhetetlen előfeltétele. Csak arról nem szabad megfeledkezni, hogy a test kellemes henyéléséhez hozzá kell kapcsolni a szellem gyümölcsöző henyélését is. Minden erőfeszítés, legyen bár testi vagy szellemi, csak arra jó, hogy fogyassza az ember erejét, és idő előtt a sírba vigye. A bölcsnek értenie kell hozzá, hogy másokat dolgoztasson maga helyett, és figyelmét csak annak a testi és lelki gyönyörűségnek az élvezésére szabad fordítani, amit a henyélés okoz.

Bátorkodtam megjegyezni, hogy a kérdésem nem a boldogságra, hanem a tudásra vonatkozott.

– Aha! Arisztotelészről meg Platónról akartál hallani. Ám legyen. Hiszen én vagyok az egyetlen ember, aki néhány szóval meg tudom határozni a különbséget kettejük filozófiája között. Egyesek az életet vallják, és Arisztotelészt követik, mások viszont tagadják, és a saját filozófiájukat Platónban találják meg. Platón a túlvilág filozófusa, Arisztotelész az e világ filozófusa. Arisztotelész a külső világ felé fordítja a gondolkodást, cselekszik, gyűjt, tapasztal és rendszerbe foglal mindent. Platón a külső valóságból befelé fordítja a gondolkodást, az ember belső valóságába. Arisztotelész útja a cselekvés útja. Platón útja a misztika útja. Arisztotelész a társadalom számára hasznos filozófus. Platón a társadalom számára haszontalan filozófus, sőt ártalmasnak is nevezhető, mert a tehetséges embereket elidegeníti a valóság világától, hogy a valóságot a gondolatok világában keressék. Arisztotelész gyakorlati ember. Platón szerzetes. Hát érted már, vagy még többet akarsz tudni róluk?

– Kegyelmed melyiknek a gondolkodását támogatja, tudós Aurispa úr? – kérdeztem.

– Őszintén szólva mindkettőre fittyet hányok – felelte készségesen Aurispa. – Csak annyit jegyzek meg neked, hogy a tehetséges ember, minél kényelmetlenebbnek érzi a létét a maga korában, minél kegyetlenebbnek látja maga körül az életet, minél elkeseredettebbnek a gazdagok és a szegények, a hatalom birtokosai és az elnyomottak közötti kibékíthetetlen ellentéteket, annál könnyebben menekül egy magasabb valóságba és követi Platónt. Ezért Platón a gazdagoknak és a hatalmasoknak mindig inkább kedvére való, mint Arisztotelész, akinek a gondolkodását követve az ember végső soron arra törekszik, hogy minél jobban elrendezze emez alsóbbrendű világunk ügyeit. Ezért azt is mondanám, hogy Platón mindig a diktátor és a tirannus filozófusa lesz, Arisztotelész pedig a demokrata filozófusa. Sőt maga Krisztus is inkább platonikus, mint arisztotelészi, amikor azt parancsolja, hogy adjuk meg a császárnak, ami a császáré, és amikor arra biztatja az embert, hogy inkább a mennyek országában gyűjtsön kincseket, mint ezen a földön.

Petyhüdt és önelégült arca szomorú kifejezést öltött, midőn ekképpen folytatta: – A görögökben újra feléledt Platón buzgósága, mert a hatalmuk a korábbinak csak az árnyéka, és félelemben élnek a törökök ostromgyűrűjében. Ezért csak természetes, hogy keresik a magasabb rendű valóságot, mivel a mindennapi valóság már semmilyen jövőt nem képes kínálni nekik. De ennél aggasztóbb, hogy újplatonikus tanaik futótűzként terjednek Itália-szerte, s éppen a legbölcsebb és a legtehetségesebb férfiaknak szállnak a fejébe, mint a széngáz. Ez azt mutatja, hogy rossz a mi korunk, és ennél csak rosszabb jöhet. Azok fognak uralkodni, akik a legönzőbbek, a legkönyörtelenebbek s a legérzéketlenebbek, a szegények nyomorúsága pedig az eddiginél még nyomorúságosabb lesz. A demokrácia csak mint szó marad meg, ahogy Firenzében már megtörtént, és a szegény kisember helyzete még védtelenebb lesz a világon, úgyhogy olyan lesz, mint egy gyámoltalan nyúl a sólyom karmai között. Akkor a szerencsétlen szegény ember egyetlen vigaszát a magasabb rendű valóságot hirdető homályos, túlvilági és misztikus tanítások jelentik majd.

Gondolatai merőben újak voltak számomra, és jobban meghökkentettek, mint Cusanus doktor megérzése az ellentétek egységéről. Önmagát gúnyolva még így folytatta: – Minden egyszerű átlagember, aki békében akarja végezni a munkáját, ám ugyanakkor kész szembeszállni a hamissággal és az erőszakkal, természeténél és vérmérsékleténél fogva arisztotelészi, még akkor is, ha olvasni sem tud. Ezzel szemben platonikus minden álmodozó és misztikus, aki mélységesen átérzi a mindennapi valóság hiábavalóságát, és beleunt abba, hogy a hamisság ellen küzdjön, mert a hamisság úgyis mindig diadalmaskodni fog a véges világban. Ha boldogulni akarsz a mi korunkban, csapj fel platonikusnak, mert akkor nem zavarod a fejedelmeket meg az ország hatalmasait, és ők készségesen megjutalmaznak, ha előttük hajbókolsz. De én, Aurispa, fittyet hányok mindenre.

– Tehát kegyelmed tagadja azt a magasabb rendű valóságot – kérdeztem –, hogy ilyen gonoszul beszél a platonikusokról?

Ő, mintha csodálkoznék, így szólt: – Hogyan tagadhatnék olyasmit, amiről semmit sem tudhatok? De a földi életről sok mindent tudok, és erről az ember folyamatosan gyarapíthatja a tudását. Újabb és újabb szerszámokat eszelhet ki, hogy hatalma alá rendelje a természetet, ahogyan a mi korunkban feltalálták az ágyúkat meg a papírmalmokat. Hajózhat, hogy ismeretlen földeket keressen. Egyre több ember tanulhat meg olvasni. Az emberek közötti kapcsolatokat mindig tovább lehet javítani és hasznosabbakká lehet tenni. Miért is ne érnénk be azzal, amiről valami keveset tudhatunk, és miért ne bíznánk az egyházra, hogy a földöntúli dolgokkal törődjék, akár a magasabb rendű valósággal is? Ehhez nincs szükségünk a pogányoktól örökölt filozófiára.

– Alit ér vele az ember – kérdeztem –, ha akár az egész világot elnyerné is, ám kárt okozna a lelkének?

Ő nagyot sóhajtott, és bosszús mozdulatot tett kövér kezével. – Éppen ez a gond, fiam. Ha az ember egyszer kárt okozott a lelkének, egy cseppet sem törődik többé vele, s bizonyára épp ez lesz az ő kára. De hadd térjek vissza a platonikusokra. Ez az egész új, lázas igyekezet merő kétkedés és a hit hiánya, de a legjobb filozófiával sem lehet többé betömni azokat a réseket, amelyek a hit falán nyíltak. Aki ezt képzeli, csak önmagát csapja be. De azért, hogy segítsek nekik becsapni önmagukat, Platónt, Prokloszt és Plótinoszt másoltatom nekik, amit csak tudok, és a saját érdekemmel kerülnék szembe, ha elvetném Platónt. Rossz természetem egyre csak arra biztat, hogy kiabáljam: Hé, te értelem, ész, ne hagyj el! És egyáltalán nem is kedvellek többé, mert ostoba kérdéseiddel a lelki nyugalmamat zavarod.

Kövér fejét a párnára hajtotta és intett, hogy menjek az utamra, szóra sem méltatva többé engem. Ám ettől fogva különös kegyességet tanúsított irántam, és még azt sem vette zokon, ha másolás helyett gyakorta belefeledkeztem a könyvtárában lévő könyvek olvasásába. A gondolatai titokban hatottak rám, de másként, mint ő bizonyára gondolta. Ha tökéletességre törekszem, gondoltam, akkor vagy el kell fogadnom, vagy tagadnom kell az életet. Ha viszont elfogadom az életet, akkor egyszersmind elismerem, hogy a törvényeket az emberek hozták, és a tisztesség szabályait az emberek találták ki, úgyhogy ezeknek nincs semmilyen abszolút értékük, hanem csak kényszerűségből és megszokásból követik őket. Ami a jó tettet és a rossz tettet illeti, egyiknek sem volt értéke a szememben. Mindkettő csupán tett és cselekvés. Vajon rossz a farkas, ha megeszi a bárányt, vagy rossz a csuka, ha bekapja a kishalat? Az emberek világában ugyanilyen kevéssé rossz az erősebb, amikor elnyomja a gyengét, és a gazdag, amikor kifosztja a szegényt. A jóság és a gonoszság csupán szavak, amelyek használatához az emberek hozzászoktak, de teljesen haszontalan szavak annak az embernek a szemében, aki elfogadta az életet és minden mást elutasított. Tetteikből és cselekedeteikből következtetve jól megértették ezt az új tanítást azok a férfiak, akiket a condottierik erőszakkal emeltek trónra. Az ő tetteiket csak a célszerűség szabta meg. Csak annyira voltak kegyetlenek vagy bőkezűek, szótartóak vagy szószegők, amennyire ez minden esetben megfelelt céljaiknak. Valóban, ha így nézzük, az élet is ugyanolyan vigasztalan és céltalan, mint az öldöklő és pusztító természet, ám amikor ebből a céltalanságból az ember tudatos lénnyé emelkedett ki, egyszersmind a saját sorsának az ura lett, s ez talán elegendő életcél lehetett számára.

Csakhogy bennem lázadozott valami ez ellen a gondolat ellen. Valami reménytelenül és gyötrődve arra vágyott bennem, hogy az ember sorsa legyen valami más, ne csupán ennyi. Miközben én ezekkel a gondolatokkal tusakodtam, Ferrarába belopózott a pestis.

Éjjel jött, mint a tolvaj. Először csak néhány ember betegedett meg, lázzal és heves fejfájással kínlódva. Az orvosok a szokásos őszi láznak vélték a betegséget. Ám egyik a másik után halt meg, eleinte csak a szegények, aztán már a jómódúak is. A betegeken kelések jelentek meg. Fényes nappal fekete patkányok futkostak a téren a székesegyház előtt. Az utcákon gyérült a tömeg. Boltokat zártak be. Az emberek csendben visszahúzódtak a házukba, maguk köré pislogva és nem merve fennhangon kimondani a borzalmas szót.

A görögök közül elsőnek Izidor kijevi metropolita egyik szolgája betegedett meg. Két hét múlva mind a nyolc kísérője meghalt. Voltak emberek, akik állították, hogy éppen ők hozták Ferrarába a pestist. A lakosság menekülni kezdett a városból, de Niccolň fejedelem megtiltotta, hogy hivatalos ok nélkül bárki útra keljen, őröket állíttatott a városkapukba, közhírré tétette, hogy csak a szokásosnál súlyosabb őszi lázbetegségről van szó, ami még csak nem is fertőző, és szigorú büntetést szabott ki bárkire, aki hangosan ki merte mondani a „pestis” szót. A következő napon bejelentették, hogy meghalt a szardészi metropolita. Magas méltósága ellenére a görögök a legnagyobb csendben temették el, hogy ne keltsenek nyugtalanságot. Az egyházi zsinat szemszögéből nézve súlyos csapás volt az ő halála, mivel a zsinaton a jeruzsálemi pátriárka törvényes képviselője volt.

A halál lehelete áradt Ferrarában ezekben a nyirkos, fullasztó napokban. De mintha az első döbbent pánik után a közös halálos veszedelem egyesítette volna a görögöket meg a latinokat. Jenő pápa Cesarini bíborost küldte Johannész császár színe elé, hogy megmondja: a pestis nyilvánvalóan Isten büntetése az egész fölösleges huzavona miatt az uniós tárgyalásokon. Krisztus nevében végre munkához kell látni az egyházak egyesítése érdekében. Akkor Isten talán megkönyörül Ferrarán.

Ennek az lett a következménye, hogy a császár végre alázatos lett, s bejelentette, hogy hozzájárul a tárgyalások megkezdéséhez. A cél érdekében összehívta a görögöket, hogy döntsenek, milyen taktika alkalmazása lehet a legelőnyösebb a tanácskozásokon. A tétovázás ideje lejárt, mondotta, haladéktalanul meg kell ragadni a két egyház közötti legjelentősebb különbséget, éspedig a Szentlélek eredetének a kérdését és a filioque szó kérdését, amit a latin egyház toldott be a maga hitvallásába.

Noha a görögök sápadtak voltak a virrasztástól és az imádkozástól meg a pestis okozta halálfélelemtől, nyomban újra kipattant köztük a vita. A fiatalabbak, mint Besszárion, Georgiosz Scholariosz és Izidor, azt javasolták, hogy a tárgyalások céljaként vitassák meg azt a kérdést, hogy dogmatikai szempontból helyes-e azt mondani, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik. Az ő véleményük szerint ez volt a döntő a kérdésben. De a csökönyös Markosz Eugenikosz és az öreg Gemisztosz Plethón kereken kijelentette, hogy teljesen fölösleges vitatkozni a hittétel dogmatikus tartalmáról. Éppen ellenkezőleg, kezdettől fogva támadni kell a katolikus egyházat, azt a kérdést téve a vizsgálat tárgyává, hogy a katolikus egyháznak volt-e bármilyen joga ahhoz, hogy akár egyetlenegy szót is hozzátegyen a hitvalláshoz. A katolikus egyház hozzátette a meg nem engedett filioque toldalékot és ezzel helytelenül járt el. Kizárólag ez a kérdés, nem pedig a szavak tartalma. Sőt Markosz Eugenikosz még azt is hozzátette, hogy miként a Bibliához sem lehet toldalékokat fűzni, úgy a hitvalláshoz sem lehet egyetlen szót sem hozzátenni.

Ez az okfejtés a görögök kedvére való volt. Ezért elnyerte a többség támogatását, és azok szenvedtek vereséget, akik a betűk helyett a szellemet akarták megvizsgálni. A görögök úgy vélekedtek, hogy ily módon már kezdettől fogva fölénybe kerülnek, mivel támadásukkal védekezésre kényszerítik a latinokat. Taktikailag bizonyára helyes lett volna ez a döntésük, ha csupán arról lett volna szó, hogy a vita kedvéért vitatkozzanak. Ám álláspontjuk nem volt alkalmas arra, hogy az egyházak egyesítését szellemileg és a valóságban előbbre vigye. Mindenesetre fellelkesülve választottak maguk közül egy hat főből álló küldöttséget, hogy a latinokkal megkezdje a vitát. Ezek közé Markosz Eugenikosz, Besszárion, Izidor, Gemisztosz Plethón és még ketten kerültek. Mégis abban egyeztek meg, hogy felszólalni csak Markosz Eugenikosz és Besszárion fog. A többieknek csak tanácsaikkal kell segíteniük őket.

A pápa is hat férfiút jelölt ki vitapartnernek, akik közül a legkiválóbb Cesarini bíboros és Nicolaus Albergati bíboros volt. A görögök az első ülést megint a székesegyházban akarták tartani, biztosak akarván lenni afelől, hogy a megszabott ülésrendet betartják. Ám ebbe Jenő pápa nem egyezett bele a pestis miatt, noha azt az ürügyet hozta fel, hogy a köszvényétől szenvedve mozogni sem képes. Ezért elrendelte, hogy palotájának kápolnájában tartsák az ülést. Ő a pestis kezdete óta el sem hagyta a palotáját, de nem volt ebben semmi kivetnivaló, hiszen máskor is kerülni szokta a nyilvánosságot.

Az idők komolysága és a lappangó halál ellenére a lehető legnagyobb izgalom közepette vártuk a tárgyalások kezdetét. Bizonyos hitelt érdemlő hírharangok jóvoltából annyira nyílt titok volt az a döntés, amit a görögök egymás közt hoztak, hogy az íródeákok szobájában és a pápai palota konyhájában kinek-kinek a véleményét szó szerint ismételgették, és így a tárgyalások kezdete már önmagában véve bizonyos győzelmet jelentett. A kápolnában az ülőhelyeket pontosan ugyanabban a rendben és ugyanolyan magasan, illetve alacsonyan helyezték el, mint a székesegyházban. Ezúttal a pápa szolgái mérték meg gondosan az ülőhelyek és a lépcsők magasságát, nehogy olyasvalami megessék, ami sértené a görögöket. A püspökök és a bíborosok elfoglalták a helyüket, és Jenő pápa a szolgák támogatásával felsántikált a trónusára, a császárnak azonban még se híre, se hamva nem volt. Zavart várakozás után az előcsarnokból robaj, csörömpölés és kiáltások hallatszottak be a kápolnába. Secundinus doktor engem küldött, néznék utána, mi történik. Miután az előcsarnokba futottam, azt láttam, hogy Johannész császár lóháton vágtat felfelé a lépcsőn és már az előcsarnoknál van. Itt a pápa szolgái elkapták a ló kantárát és becsukták a belső termekre nyíló ajtókat, mert méltóságának jeléül a császár feltétlenül lóháton akart a termeken át a kápolna ajtajáig vonulni. Szitkozódva és kiabálva követelte, hogy adjanak utat neki, megtagadta, hogy leszálljon a nyeregből és ordítozott, hogy méltóságában keserűen megsértették.

Az udvaroncai igyekeztek lecsillapítani és rábeszélni, hogy szálljon le a ló hátáról, de ő kivörösödött arccal csapkodott és ordítozott, szeme kidülledt és nem nyugodott, amíg az udvaroncoknak eszükbe nem jutott, hogy kölcsönvegyék a pápa hordszékét, s ebben vigyék a kápolnába, ahol a hóna alá nyúlva felsegítették a császári trónra. Ez a méltatlan eset többeket megijesztett és gyanút ébresztett bennük, hogy a császár megkapta a pestist, és a láz szállt a fejébe, de a magam részéről azt hiszem, hogy csak ittas volt.

Besszárion hosszú beszédet tartott az egyházi zsinat tiszteletére, méltatva nagy célját, és megerősítve, hogy a görögök őszintén akarják az uniót. Beszédét leírta, úgyhogy nekünk, íródeákoknak nem sok munkánk akadt vele. Mire befejezte, már későre járt az idő, és a pápa jobbnak látta, ha erre a napra be is fejezi az ülést, mert valamennyien attól tartottunk, hogy a császár leesik a trónusáról.

Miután kialudta magát, Johannész császár másnaposságának keserűségében megüzente a pápának, hogy nincs szándékában részt venni a következő üléseken, amíg maradéktalanul jóvá nem teszik a szörnyű sértést, amit elszenvedett, vagy pedig a kápolna ajtajáig mehet lóháton a termeken át, anélkül hogy alantas szolgák alkalmatlankodnának neki és mocskos kezükkel megérintenék őt. Ellenkező esetben az ő részéről akár el is maradhatnak a tárgyalások. A hosszú szünet után újra meginduló tárgyalások alkalmat szolgáltattak a pápának arra, hogy az egész kereszténységhez szóló bullát adjon ki. Ebben teljes bűnbocsánatot ígért mindazoknak, akik hajlandók rendkívüli tizedet befizetni az egyházi zsinat költségeinek fedezésére és az unió megvalósítására. Reménykedett, hogy ez a bulla legalább részben kisegíti őt a szorongató pénzszűkéből, és ezért jókedvű volt. Készségesen kiötlötte, hogy palotájának külső falán törjenek egy új ajtót a kápolna felé, hogy a császár egészen a kápolnáig lovagolhasson, és külön ceremóniákat eszelt ki a császár fogadására. Három nap múlva a császár kegyesen újra megérkezett a gyűlésre, és senki sem merte többé felemelni a szavát, bár a kápolnába magával hozta kedvenc kutyáját, ez pedig elunva a sok latin meg görög nyelvű beszédet, végigszaglászta a kápolna padlóját és Albergati bíboros székének a lábára vizelt.

Mi, íródeákok is a leghőbb reményeket fűztük a pápai bullához, mert már kéthavi bérünkkel tartoztak. Ám az erősen vöröslő orrú Matteus mester tapasztaltan ingatta a fejét: – Kiapadtak a nagy folyamok, és innen-onnan már csak kis patakok csörgedeznek. Némethon országaiból elakadtak a bevételek, Franciaország királya pedig Bourges-ban jóváhagyta a bázeli zsinat reformjait. Bázelben az atyák dühükben szkizmatikusnak kiáltották ki a mi zsinatunkat, és peres eljárást indítottak a pápa ellen, hogy elítélhessék mint eretneket és megfosszák tisztségétől. Nem csodálkoznék, ha a legjámborabbak is haboznának kioldani erszényük szíját.

Mégis nagy örömmel hallottuk, hogy a pestis Bázelre is átterjedt, úgyhogy hullottak ott az emberek, mint ősszel a legyek, és több atya pánikba esve összecsomagolta a motyóját, és elmenekült a városból. Csak a legcsökönyösebbek keményítették meg a szívüket és maradtak a városban, azok, akiknek a bázeli zsinat folytatásán kívül semmi más oltalmuk nem maradt, miután fellázadtak a pápa ellen. Köztük volt Aeneas Sylvius is, és azt rebesgették róla, hogy elvitte a pestis, bár később kiderült, hogy azok közé a kevesek közé tartozott, akik megkapták a pestist, de felgyógyultak belőle. „Isten veri a bázelieket”, mondogatták, de ez sovány vigasz volt, amikor Ferrara temetőiben egész éjszaka lobogtak a fáklyák és csendültek a lapátok, amint betemették a sírgödröket. A pánik elkerülésére ugyanis Niccolň márki csak éjszaka engedélyezte a temetéseket, és minden este, a sötétség leszállta után, pestisszekerek hajtottak végig az utcákon, összegyűjtve a kapuk elől az utcára kitett holttesteket. Ily módon a gazdagok és a nemesek közös sírba kerültek a szegényebbekkel és ugyanazt az áldást kapták ők is.

Hosszú beszédek után végre a harmadik ülésen kezdetét vette a tényleges vita. Markosz Eugenikosz szemlátomást élvezve a saját szerepét, leplezetlen indulattal és heves szavakkal állította pellengérre az egész katolikus egyházat. – A katolikus egyház elszakadása a görög egyháztól kizárólag a katolikus egyház hibája – mondta. – Mint egy fegyelmezetlen és szófogadatlan gyermek, aki arcátlan önérzetességében elhagyja az anyját, mert bölcsebbnek képzeli magát nála, úgy távolodott el a katolikus egyház az igaz hitű egyháztól. A régi ökumenikus zsinatok határozataival ellentétben meg nem engedett kiegészítéseket fűzött a hitvalláshoz, és ettől kezdve szeretet nélkül és dölyfösen visszautasította a keleti egyházat. Az egyházszakadás eredeti oka a meg nem engedett toldalék a hitvallásban. Ezért ezt el kell távolítani a katolikus egyház hitvallásából. Az egyházak csak ezen az alapon egyesülhetnek és találhatnak egymásra a kölcsönös szeretetben.

A beszéd olyan felháborító volt, hogy Andreas, Rhodosz heves természetű érseke közben felállt, hogy feleljen, és azt kiáltotta, hogy a római egyház mindig és szüntelenül gyengéd szeretetet táplált a görögök iránt, támogatta a görög egyházat a fenyegető veszedelmek közepette és újra meg újra felhívta, hogy csatlakozzék a katolikus egyházhoz mindkét egyház érdekében. – A dölyfösség meg a szeretethiány teljes mértékben a görögök oldalán áll fenn – kiáltotta. – Ők vicsorgatják a fogukat és vonják össze a szemöldöküket. Ezenkívül a hitvallás filioque toldaléka a hit szempontjából teljesen jogos. A Szentlélek az Atyától és a Fiútól való. Próbálják meg tagadni, ha tudják.

– Akár helyes volt, akár nem, a hitvalláshoz semmilyen toldalékot sem szabad illeszteni – tiltakozott Markosz Eugenikosz. – Ezt kész vagyok bizonyítani és az efezoszi zsinatra hivatkozom.

A negyedik ülésen olyan heves lett a vita és a zűrzavar, hogy a leggyorsabb íródeák sem volt képes többé a szükséges feljegyzéseket papírra vetni, mivel a felszólalók egymás szavába vágtak, és bőszen vitatkoztak a hozzászólások sorrendjéről. Ezért Jenő pápa jobbnak látta félbeszakítani az ülést, még mielőtt a lényegre tértek volna. Az ülés után kemény szavakkal rótta meg bíborosait és püspökeit, és követelte, hogy a görögöknek, akaratuknak megfelelően, lehetővé kell tenni a bizonyítékaik előterjesztését, mielőtt a katolikus egyház hamisnak nyilvánítaná azokat.

Az ötödik ülésre már lecsillapodtak a kedélyek, és Markosz Eugenikosz szigorúan logikai alapon terjesztette elő bizonyítékait. Felolvasta a nikaiai hitvallást, és elismerte, hogy ezt a második egyetemes zsinaton kibővítették, és ennek a zsinatnak a betű szerinti határozata szerint feltétlenül megtiltották, hogy bármit hozzátoldjanak még. Ennek a határozatnak az volt az oka, hogy a tévtanokat hirdetők mindig arra vágytak, hogy a hitvallást meghamisítsák és toldásokat illesszenek hozzá. Ugyanez a határozat megerősítést nyert a khalkedóni negyedik egyetemes zsinaton, továbbá az ezt követő zsinatokon egészen a hetedik egyetemes zsinatig. Részleteket olvasott fel a zsinatok határozataiból és még Agathón pápának a kérdéssel kapcsolatos leveléből is. Véleménye szerint így világosan és sziklaszilárdan bizonyította, hogy a katolikus egyház helytelenül és az egyetemes zsinatok kifejezett határozataival ellentétben járt el, amikor egy szót betoldott a hitvallásba. Ezért teljesen fölösleges a Szentlélek eredetének a kérdésével foglalkozni, mert ez merő mellébeszélés és a kérdéstől való eltérés, és ez egyáltalán nem teszi jóvá a katolikus egyház által elkövetett hibát. A toldalékok megengedhetetlen voltát illetően más bizonyítékokkal is tud szolgálni, de át akarta adni a szót a latinoknak, és biztatta őket, hogy beszéljenek világosan és meggyőzően, mert a görögök, úgymond, nincsenek hozzászokva a skolasztikus dialektikához.

Őszintén meg kell mondanom, hogy bizonyítékai erős hatást gyakoroltak rám. De Cesarini és Albergati bíboros kiteregette a hetedik egyetemes zsinat határozatát tartalmazó kódexet, és ebből egy olyan hitvallást olvasott fel, amelyben már benne volt az a vitatott filioque betoldás. – Hát ez vajon nem azt bizonyítja – kérdezték –, hogy ezt a betoldást a hetedik zsinat eszközölte? – A görögök dühösen azt kiabálták, hogy a kódexet meghamisították, és utólag illesztették be a toldalékot, és Gemisztosz Plethón meggyőzően kijelentette: – Ha így lenne és az a szöveg nem lenne meghamisítva, akkor latin teológusok és legalábbis Aquinói Tamás bizonyára hivatkozott volna rá. Ehelyett a szkizma kezdetétől fogva tengernyi szót pazaroltak rá, hogy más módon támasszák alá a toldalékot.

Ily módon ez az ülés, úgy tűnt, egyházunk teljes vereségével végződött. Ha őszinte akarok lenni, a szívem mélyén el kell ismernem, hogy az igazság a görögök oldalán állt. Nem nekik kellett védelmükbe venniük az egyházukat, hanem a katolikus egyház kényszerült védekezésre, így csábított engem is a józan ész, hogy csak a betűre gondoljak és ne a tartalomra, a formai igazságra a belső igazság helyett. Amikor kibogoztam a jegyzeteimet és letisztáztam a görögök kijelentéseinek fő pontjait, még jobban meggyőződtem róla, hogy eredetileg a katolikus egyház okozta az egyházszakadást.

Nagy feszültség közepette vártuk hát a hatodik ülést, amelyen a mieinknek kellett válaszolniuk a görögök vádjaira. Cesarini bíboros mindjárt az ülés elején elpanaszolta, hogy a görögök nem engedték át neki megtekintésre a nyolcadik egyetemes egyházi zsinat dokumentumait. Hiszen a nyolcadik zsinat bizonyos értelemben elismerte a filioque toldalék jogosultságát. Markosz Eugenikosz ezt válaszolta: – A nyolcadik egyházi zsinat nem volt ökumenikus. Ezért ebben a kérdésben határozatainak bizonyító értékét nem ismerjük el. Fölösleges tehát azt előkotorni.

Ezután Andreas rhodoszi érsek alaposan előkészített beszédbe kezdett, amit csupán Cesarini bíboros szakított néhányszor félbe, hogy magyarázatokkal lássa el. Neki ez volt a fő érve: – A khalkedóni egyetemes zsinat úgy értelmezte, hogy semmit sem kíván hozzáfűzni a hitvalláshoz, sem bármit eltávolítani belőle, csupán megmagyarázza, hogy mit tartalmaz. Ezért a zsinat szerint a magyarázat megengedett, s a filioque szó sem egyéb, és nem is akar mást mondani.

A rhodoszi érsek a görög és a latin egyházatyák írásaiból is olvasott fel idézeteket, hogy bizonyítsa: ők is azt tanították, hogy a Szentlélek a Fiútól ered. így hát a filioque szó egyáltalán nem betoldás, hanem közelebbi magyarázat, ami már benne foglaltatik a hitvallásban. – Nem betoldás, hanem magyarázat – hangsúlyozta. – Betoldásnak csak olyasmit lehet nevezni, ami kívülről jön és valami újat ad elő. Ha a betoldás olyasmit magyaráz, ami már benne van a szövegben, azt nem lehet toldaléknak nevezni, hanem csak magyarázatnak, a magyarázat pedig megengedett. Aki azt tanítja, hogy a Szentlélek az Atyától való – fűzte még hozzá –, egyszersmind azt is elismeri, hogy a Fiútól is való, mivel az Atya és a Fiú ugyanaz a lény, és így a Fiúban is ugyanúgy benne van a Szentlélek, mint az Atyában. Az Atyára sohasem lehet úgy gondolni, hogy ugyanakkor az ember ne gondoljon a Fiúra és a Szentlélekre, és fordítva. A gondolkodásban nem lehet elválasztani egymástól Isten három személyét. Szent Basziliusz ezt mondja: Minden, ami az Atyában van, benne van a Fiúban is, csupán úgy, hogy az Atya nem a Fiú. Krisztus maga is ezt mondta: Ami az Atyáé, az az enyém is. Így ő János evangéliuma szerint a Szentlelket lehelte számos emberre, hogy megmutassa, hogy a Szentlélek ugyanúgy ered a Fiú isteni szájából, ahogyan a lélegzet az ember szájából.

Miután ekként bebizonyította, hogy a filioque toldalék eleve benne foglaltatik az ex patre kifejezésben, azt akarta bizonyítani, hogy a régi egyházi zsinatok nem tagadták meg ezt a magyarázó toldalékot. A niceai hitvallás az apostolok hitvallásának a magyarázata, az efezoszi hitvallás a niceai meg a konstantinápolyi egyesített hitvallás magyarázata. – Ezért a magyarázó toldalék tagadása – mondotta – a betűkbe vetett hit, és a betűknek a szellem elé helyezése. De a betűkhöz igazodó hitet a görög egyházatyák is egybehangzóan elutasították. A régi hitvallás egyre újabb és újabb magyarázatát az egyre újabb és újabb téveszmék és szekták tették elengedhetetlenül fontossá. Valóban, csak olyasvalaki tagadhatja a magyarázatot, aki nem hisz az Úr szavában: Én az enyéimnél maradok az idők végezetéig.

Ezekkel az emelkedett szavakkal fejeződött be az ülés, de a görögök csak a fejüket rázták, és távoztukban azt mondták, hogy az egyházi zsinatok dekrétumaikkal magyarázták a hitvallást, anélkül hogy a maguk részéről bármit hozzátettek volna. A következő ülésen a rhodoszi püspök olvasta fel az egyházatyák nyilatkozatait, és rávilágított, hogy a filioque magyarázat elengedhetetlenül fontos volt, mert a katolikus egyházban abban az időben terjedt a nesztoriánus eretnekség, és a tévtanok hirdetői tagadni akarták, hogy a Szentlélek a Fiútól is származik, elhomályosítva ezzel a Szentháromság létét. – A pápának nem csupán joga, hanem kötelessége is a hit vitatott pontjait magyarázni – jelentette ki. – Ezt tanúsítja a hatodik egyetemes egyházi zsinat azzal, hogy jóváhagyta Agathón pápa közleményét. Hiszen még Photius sem kifogásolta a filioque szót, bár különben élesen tagadta a római egyházat, és bizonyára megtette volna, ha valami hamisat látott volna benne. A filioque szó tehát nem lehet az egyházak szerencsétlen szakadásának az alapvető oka. Így értük el november elejét, és mi, íródeákok már garmadával koptattuk el az írótollakat, és olyan sok papirost használtunk fel, hogy a pápai kancelláriának még hitelbe is kellett vásárolnia, mivel a kamara minden bevétele egyenesen a görögökre ment el, akik szüntelenül a napidíjuk csökkenése miatt siránkoztak, meg amiatt, hogy a kezdeti bőséghez képest az ellátásuk egyre silányabb. Magától értetődik, hogy a heves vita bennünket is arra késztetett, hogy egymással és a görögök szolgáival vitatkozzunk a Szentháromság létéről és a Szentháromság eredetéről, úgyhogy mindannyian még cifrábban belebonyolódtunk a szavak és a betűk rabságába, noha a körülöttünk szakadatlanul tomboló halálnak jobb belátásra kellett volna bírnia bennünket. A civódás odáig fajult, hogy az egyik szájaló görögöt megkéselték, miután indulatra gerjedve azt állította, hogy a Szentlélek eredetéről a pápa nem tudhat semmit, mert ez isteni misztérium, és ezért jobb megmaradni az eredeti hitvallásnál, anélkül hogy önkényesen kibővítenék. – Nem toldalék, hanem magyarázat! – üvöltöttük mi latinok, a görög szolgáknak pedig mellettünk elhaladván csupán ennyit kellett súgniok: „Toldalék, toldalék!” –, és máris küszöbönállt a pofozkodás.

Az általános ingerültség növelését mozdította elő a mértéktelen borivás, aminek nem volt többé se vége, se hossza, mert úgy hitték, hogy a bor megvédi az embert a pestistől. – Az orvosok, akiknek hiszek, meggyőzően bizonyították nekem, hogy az ember nem kaphatja meg a pestist, ha állandóan részeg tud lenni – magyarázta Matteus mester. – De akkor minden tetterőt a borivásra is kell összpontosítani, hogy a pestis idején az emberre józanul ne virradjon sem reggel, sem nappal, sem este, és még éjszaka is, amikor felébredünk, indokolt egy mérő bort felhajtanunk, nehogy alvás közben elillanjon a gyógyító részegség. De ilyesmit úgysem bír ki mindenkinek a feje, és főként nektek, fiataloknak kell vigyáznotok, nehogy megzavarodjatok, amikor mindennap különben is sokat kell megmagyarázhatatlan misztériumokra gondolnotok. Ezzel szemben én, a javakorabeli férfiú azt hiszem, hogy kibírom ezt a kúrát, mivel én már több évtizedes előgyakorlattal rendelkezem.

A legtöbben azok közül, akiknek volt pénzük rá, esztelenül ittak, hogy megfeledkezzenek a pestisről és eloszlassák a félelmüket, mások ész nélkül ették a fűszereket s keserű gyógynövényeket hordtak magukkal, de a legjámborabbak kordában tartották a testüket, imádkoztak és böjtöltek. A székesegyház előtt mindennap flagelláns testvérek gyűltek össze, akik úgy korbácsolták magukat, hogy a hátukon meg a derekukon végigfolyt a vér, és fájdalmukban meg önkívületükben ugrándoztak, mintha borzalmas táncokat jártak volna. Csatlakoztak hozzájuk azok a ferraraiak, akik elvesztették közeli hozzátartozóikat, hogy sírjanak, kiáltozzanak és korbácsolják magukat, és amíg tartott a pestisjárvány, a pápa sem gondolt arra, hogy betilthatja ezeket az ellenszenves látványosságokat.

Szemet kellett hunynia a bordélyházak fölött is, amelyekben éjjel-nappal nem szűnt meg a duhajkodás, mert minden tilalom értelmét vesztette, és Itália valamennyi városából és még távolabbról is könnyűvérű nők jöttek Ferrarába, a pestistől sem félve és a könnyű keresettől csábítva. Emellett mindenütt tombolt a pestis, hol vadabb, hol enyhébb formában, úgyhogy nem menekülhetett előle az ember, hacsak el nem utazott a vidék legtávolabbi zugába. Hiszen kezdetben a bordélyházakat ünnepélyesen bezárták, lakóikat pedig vesszővel verték ki a városból, de Ferrara erényes lakosainak keserű panaszait hallva, Niccolň márkinak kétségbe kellett vonnia ezeknek az intézkedéseknek a hasznos voltát, és a pápának is szótlanul el kellett tűrnie a napról napra fokozódó nyílt erkölcstelenséget. Ferrara lakói ugyanis azt állították, hogy a törvényes mesterségüket folytató és ezért adót fizető örömlányok kiűzése a városból súlyos gazdasági veszteséget okozott a városnak, és emellett a lehető legnagyobb mértékben veszélyeztette valamennyi erényes asszony és leány tisztességét.

– Már a nőtlen szerzetesek, papok, prelátusok és püspökök sokasága is a városban túlságosan nagy kísértésnek teszi ki asszonyainkat – panaszolták. – De a görögök még rosszabbak, mert ők vadásznak asszonyainkra, mint az erdei vadra, és semmilyen gaztettől sem riadnak vissza, és a szakálluk meg az idegen nyelvük, meg a furcsa öltözékük még a legtisztességesebb nőket is elcsábítja, mert a nők mindent szeretnek, ami furcsa és ami eltér a megszokottól. És még csak nem is védelmezhetik kielégítően a tisztességüket a görögöktől, mert az ő nyelvükön nem tudnak tiltakozni az ő szégyenletes ajánlataik ellen.

Kiváltképpen Demetriosz hercegnek és udvari népének a viselkedése szült rossz vért, mert ugyanolyan fürgén fogyasztották a ferrarai nőket, ahogyan a császár a márki fácánjait és őzeit irtotta. Februártól szeptemberig több mint nyolcszáz ferrarai hajadon esett teherbe gyanús körülmények között, és társadalmi rangjától függetlenül sok férjezett nő is termékenységének a jeleit mutatta, nagy rosszallást váltva ki. Ezért a pápa jobbnak látta, ha úgy tesz, mintha nem lenne többé tudomása róla, mi történik Ferrarában. így esett meg, hogy amikor a leghevesebben tombolt a pestis, ujjongó menetben kísértek a városba egy szép és könnyűvérű, de jó nevelésben részesült nőt, egy bizonyos Pulcheriát, aki Bázelből jött Ferrarába, és így a nyilvánosság előtt tanúsította a ferrarai zsinat felsőbbrendűségét a bázeli zsinathoz viszonyítva. Sok atya még a bázeli időkből ismerte, úgyhogy még a püspökök meg a bíborosok is örvendezve üdvözölték a jöttét, mivel elpártolását annak legmegbízhatóbb jeleként értékelték, hogy a bázeli zsinat feloszlott. Egész sereg fiatal leányt hozott magával, akiket ő nevelt a saját mesterségére, és nyíltan saját házat bérelt magának, ahova csak a leggazdagabbak juthattak be. Azt mesélték, hogy latinul és egy keveset görögül is tud, meg hogy nagy érdeklődéssel kísérte figyelemmel a vitákat, és okos tanácsokat adott a görögök érveinek a megcáfolására.

De a pestis az iszákosokat és a józanokat, a fesletteket és az erkölcsösöket, a gyávákat és a rettenthetetleneket egyformán begyűjtötte fekete szekerére éjszakáról éjszakára, vakon, mint a végzet. A halál senkit sem minősített a szíve vagy a cselekedetei szerint, hanem az ártatlant a bűnössel együtt ragadta el. Mindezek megerősítették bennem azt a gondolatot, hogy a pestis a legjobb bizonyíték arra, hogy teljesen hiábavaló minden.

November elején hát a görögök részéről Besszárion válaszolt, de mivel őt is kötötte a görögök határozata, miszerint nem lehet vitatkozni a hit tartalmáról, hanem csak a betűjéről, az előadása csupán a szavakról folytatott nyelvtani disputa maradt. A kápolna, amelyben összeültünk, nyirkosan szürkének tűnt, és a színes ablakokon át beszűrődő novemberi napfényben mindenkinek az arca furcsa zöld fényben játszott, mintha holttestek ültek volna össze, hogy egymással vitatkozzanak. A parázstartókból oltalmazó fűszerek kesernyés füstje terjengett, a levegő nehéz volt a kén meg az orvosságok szagától, és én úgy éreztem, mintha a hangok közeledtek meg távolodtak volna, majd újra eltűntek volna az elérhetetlen messzeségben. Figyelmem ösztönösen lankadt, és Besszárion tudós magyarázata az explanatio meg az explicatio, az intrinsecus meg az extrinsecus szavakról ugyanolyan értelmetlen hangzavarrá változott a fülemben, mint a tengeri madarak messzi távolból fülembe szűrődő tompa rikácsolása.

Zöld színben játszott a császár kevélyen mogorva, szép arca. Lábánál fekete-fehér tarka kutya heverészett. Jenő pápa szigorú arca és égő szeme valahová a távolba révedt. Olyan sovány volt, hogy az orcája gödrösen beesett, és a furcsa megvilágításban a bőrén át mintha a koponyája körvonalait láttam volna. Besszárion nagy, kerek arca és fekete szakálla hirtelen vadidegen lett a szememben, és mialatt a tekintetem egyikről a másikra siklott, hirtelen ezt gondoltam: „Kik ezek, mit akarnak, mi közöm nekem hozzájuk?”

Úgy éreztem, mintha valahová a végtelen messzi tenger ringató hullámaira távolodtam volna, és csak messziről és valószínűtlenül láttam volna mindent, ami a szemem elé tárult. A saját kezemet is idegennek éreztem, amikor megszorítottam, és ijedten arra gondoltam, hogy csak nem leszek beteg? De a félelmem is valami valószínűtlen és jelentéstelen volt, mert számomra hirtelen egyre ment, hogy élek-e vagy meghalok.

Mit sem sejtve lassanként láthatatlan bilincsekbe vertem volna magam? A béremről vitatkoztam, íródeáki rangommal kérkedtem, a görög nyelv szavairól úgy beszéltem, mint egy tudós, minden este ugyanabba az ágyba tértem vissza, becsültem az ételt, és elfogott a hiúság, amikor a leányok rám pillantottak Ferrara utcáin. Több ízben lerészegedtem a bortól, elkísértem a társaimat a bordélyházba, lefeküdtem a nőkkel, anélkül hogy nagyobb lelkiismeret-furdalást éreztem volna, mint a többiek. Nem hanyagoltam el a misét, részesültem a szentségekben, és a gyónások alkalmával alázatosan bevallottam a testem bűneit, bűnbocsánatot nyerve érettük. Nem voltam sem bűnösebb, sem bűntelenebb a többieknél, de valahonnan szörnyű bűntudat tolult a szívembe.

Mennyire más emberként vándoroltam ifjúkoromban, érezvén magamban Istent és a halált, mint egyetlen igazságot! Akkor örültem a friss víznek, és nem kötöttem magam az érzékek csábításaihoz. De amint a kápolna rideg, zöldes megvilágításában magamat vizsgáltam, a szívem mélyén úgy éreztem, bűntudatom egyáltalán nem csak abból fakadt, hogy az érzékeim rabjává váltam. Kételkedésem miatt még csak bűntudatot sem éreztem. Az is keveset nyomott a latban, hogy nem akartam elismerni a jót meg a rosszat. Bűntudatom valamilyen mélyebb forrásból bugyogott.

Van Isten, gondoltam, de hogy mi az Isten, azt sohasem tudhatjuk. A tudásunk véges, a szavaink végesek, ezért bármit próbálunk is mondani Istenről, az csak tapogatózó hasonlat. A jelenés is emberi kifejezés. Ezért esztelenség szavakról vitatkozni, mert a szavakat csak más szavakkal lehet magyarázni. Ha egyszer van Isten, akkor Ő végtelen és örök, és a végtelen és örök, bármennyire ezek is csak szavak, mindig és mindenütt jelen van, a véges és a végtelen világban egyaránt. Ezért Isten van, és mindig, mindenütt és minden pillanatban hatással van, noha nem tudjuk, mi a létezés és a hatás a véges világ fogalmain túl. Isten bennem van és rajtam kívül is van, mindig és minden pillanatban. Istenben egyesül a szeretet és a gyűlölet, a hit és a hitetlenség, a vágy és a tisztaság, úgyhogy Istenben semmi sincs ellentétben egymással, de sohasem tudhatjuk meg, hogy ez miként lehetséges. De ha hiszek Istenben, akkor hiszem azt a kifejezést is, hogy testté lőn, és mindazt, ami ebből következik, úgyhogy Krisztusban Isten teljes emberként és teljes Istenként jelent meg, és ebben nincs is semmi ellentétes vagy a gondolatot zavaró mozzanat, hanem a Szentháromság olyan logikus és értelmes példázat Isten mibenlétéről és hatásáról a véges és a végtelen világban, hogy ez a tudásom jelen szakaszában számomra a legmagasabb tudásként mutatkozik. Ez csak egy példázat a szavak véges volta miatt, de Isten lényege és tevékenysége miatt ugyanakkor több is, mint példázat.

De az én jelenésem nem a legmagasabb tudás kápráztató sárga fénye volt, hanem a novemberi kápolna pestisízű, valószínűtlen zöldes fénye, amitől csak bűntudatos és szomorú lettem. Nem Isten szólt bennem, hanem csak megvilágosodott és sejtelmesen kitisztult mindaz, amit gondoltam és tanultam, úgyhogy felfogtam, hogy az egyház legbelső tanításának egyáltalán nem kellett ellentétben állnia a gondolkodó ember tudásával és értelmével. De ennek megértése nem segített rajtam, s benne egyáltalán nem tapasztaltam meg Istent. Csupán annyit tudtam, hogy az egyház törvény, szokás és rendszer, és az emberek nagy tömege számára elengedhetetlenül fontos, akik nem tudhattak, mert tanulatlanok, és akiknek ezért csak hinniük kellett. Nem az egyház romlott, ha az egyik tagja romlottá vált, mert az egyházat az emberek építették fel, az ember pedig, mint ember, véges, és véges volta miatt valamennyi törvénynek alárendelt lény. Lehet hogy sok kolostor és szerzetesrend elvilágiasodott és romlott lett, úgyhogy rászolgált arra, hogy az emberek gúnyolódjanak rajta. Most mégis megértettem, hogy olyan sok tehetséges férfiú miért állt be szerzetesnek és miért fordított hátat korábbi életének. A legtöbbjük számára elegendő volt a szokás meg a hit, és nem volt többre szükségük, de ennyi nem lehetett elég mindenki számára, én pedig azok közé tartoztam, akiknek ennyi nem lehetett elég. Ebből fakadt a szívemben a gyógyíthatatlan bűntudat, az a szomorúság, ami minden örömömet elrontotta. Tőlem többet követeltek, mint másoktól, bármennyire lázadoztam is ez ellen a követelmény ellen. Könyörtelen és megingathatatlan parancs volt ez, és nem tudhattam, honnét eredt.

De nem tudtam megalázkodni. Legyen így, gondoltam, legyen ez a tudásom és tegyen hiábavalóvá minden egyebet, amit megkísérlek. Ehhez a bűntudatomhoz képest nagyon jelentéktelen és nevetségesen kicsiny volt minden egyéb bűn, amit elkövettem és elkövetek, hacsak a bűnöket elkövetve nem teszek nagy kárt a másik emberben. A test és az érzékek bűnei csupán a feledés vágya és pazarlása, a bűn álma, amiből nekem időről időre keservesen fel kell ébrednem bűntudatomra. Talán a könyvek és a világi tudás és a görög nyelv tanulása, sőt számomra Homérosz és Platón is a feledésnek ugyanaz a vágya és pazarlása, és számomra súlyosabb bűn, mint a test és az érzékek jelentéktelen bűnei. A bűn csupán egy szó, de számomra ezentúl csak kétségbeesett igyekezetemet jelenti, hogy legalább egy pillanatra megfeledkezzem legmagasabb tudásomról: hogy elfeledjem a bennem lévő Istent. A bűn pihenés és a lélek álma, miként a testi álom a test pihenése, mert máskülönben a véges világhoz kötődő test nem élhet. Ezért az ember gyengeségében és véges voltában nem élhetne a bűn pihenője nélkül. Ettől kezdve senkit sem vádolok többé a bűneiért, hanem az ember természete miatt minden bűn rászolgál a megbocsátásra. Számomra a bűn a gondolatok pihenője lesz és a gondolatok megpihenése bűn, ám ennek a tudata kétségbeesetté tesz engem, és életem napjaiban sohasem nyerem el belső nyugalmamat.

Ez a tudatosságom mindig el fog választani engem a többi embertől, gondoltam, el fog választani a természettől, a barátok természetes társaságától, a nők szerelmétől, az otthontól meg a családtól, ahogyan ösztönösen eddig sem voltam képes arra, hogy teljes szívemből akár egyetlen embert is egészen közelinek érezzék magamhoz. Ez le fogja hűteni a szerelmemet, noha kétségbeesetten szeretnék szeretni. A véges világ lesz vigasztalan otthonom, és Isten lesz a könyörtelen atya, aki korbácsolja előre a gondolataimat, s tudatlanságukban az emberek lesznek egyetlen testvéreim. Istenem, istenem, tudásod gyötrelme szörnyűbb a testi gyötrelemnél.

Bizonyára magamban motyogtam, és révedező szemmel néztem magam körül, azt sem tudva, hol vagyok, mert Secundinus doktor oldalba bökött, és felrázott a gondolataimból. Az ülés befejezéséhez közeledett, előttem pedig csak egy üres papiros volt, amire az értelmetlen hangokból és vitákból semmi sem sikerült felírnom. De ez nem számított, mert a dolog nem haladt előre, hanem minden egy helyben topogott, meddő civakodásba torkollva, hogy a filioque toldalék-e vagy pedig magyarázat.

– Mi lelt téged, csak nem vagy beteg? – kérdezte Secundinus doktor, és távolabb húzódott tőlem, ahogyan mindenki kerülte a pestisben megbetegedetteket. Aszott kezét dörgölte, és végtelenül bánatos, hosszúkás arcán furcsa mosoly villant fel. – Besszárion kerülő úton mégis tudomásunkra hozta, hogy hisz benne, hogy a Szentlélek a Fiútól is származik – mondta. – Ha sikerül kiszorítanunk a görögöket a betűk falai közül, és ezt el tudjuk ismertetni velük, akkor lehetséges az unió. De attól tartok, hogy még sok idő és papiros megy rá, mivel ők maguk sem tudják, mit hisznek. Ezért kapaszkodnak olyan csökönyösen az explanatióba az explicatio helyett.

Szavai ugyanolyan értelmetlenül csengtek a fülemben, mint a kutya vakkantása. Válaszként bárgyún mosolyogtam, összeszedtem a papirosaimat meg az írókészletemet, és a többieket követve távoztam a kápolnából. Egyenesen a szállásomra mentem, és már messziről láttam, hogy a sókereskedő házának a falára kátránnyal egy nagy fekete keresztet pingáltak. A pestis végül a mi házunkba is ellátogatott.

A szörnyű jel láttán megdermedtem a borzalomtól, és bizseregni kezdett a fejbőröm. Ha okos lettem volna, titokban belopóztam volna a szobámba, összeszedtem volna a holmimat és másutt kerestem volna szállást. Mindenki így járt el, és ezt senki sem tartotta sem rossznak, sem szégyenteljesnek. Ám én egyenesen a sókereskedő szobájába mentem, és láttam, hogy a férfi az ágyban fekszik kékes arccal és a láztól félrebeszél. A szolgák már elmenekültek a házból, és a háziasszony egyedül maradt két sírdogáló gyermekével. Szemébe hulló hajjal és tágra meredt szemmel jött elém, mosolya, szépsége sápadt maszkká merevedett az arcán. – A házban a pestis, Johannes úr! Gyorsan menjen el, különben kegyelmed is megbetegszik! – sürgetett.

De a pestis elől nem lehet menekülni, gondoltam. Valóban megvetettem volna magamat, ha nem lett volna elég a mélységes bűntudatom, hanem ráadásul még odáig süllyedtem volna, hogy a véges élet veszedelmeitől féljek. A félelem hatalmában nem érdemes élni. Önmagamnak bizonyítandó, hogy nem félek, a háziasszony segítségére siettem, igyekezvén az ágyban tartani a beteget, aki szörnyű fejfájása miatt lázálmai közepette a falba akarta verni a fejét és ki akart ugrani az ágyból, úgyhogy két erős ember is csak nehezen tudta visszatartani. Amikor estefelé álomba merült, könyörtelenül felráztam. A háziasszony tiltakozására ekképpen magyaráztam: – Azt hallottam, hogy a pestises beteget ébren kell tartani. Ha álomba merül, átengedi magát a pestis hatalmának, és a kór diadalmaskodik fölötte.

– A vétkem miatt történt ez, és szörnyű büntetés egy ilyen csekélység miatt – jajveszékelt a háziasszony. – Kegyelmed miatt, Johannes úr, titokban abban reménykedtem, hogy ő meghal, mert ellenszenvessé vált számomra az érintése, és az ő karjában csak kegyelmedre gondoltam. Ha ő meghal, akkor ez Isten büntetése lesz, s ha a gyermekeim is meghalnak, nem is tudom, mit teszek.

– Ne locsogj, te ostoba asszony – rivalltam rá. – Ha a házasságtörésért ilyen büntetés járna, egész Ferrarában egy teremtett lélek sem maradna életben. Ezenkívül feltehetőleg mindannyian meghalunk, úgyhogy korai még siránkoznod.

De a szavai arra ösztökéltek, hogy szálljak szembe a halállal, úgyhogy szörnyülködésem és utálkozásom ellenére újra meg újra lemostam annak a tagbaszakadt férfiúnak a testét, hideg pólyával borogattam a fejét, s kényszerítettem, hogy megigya az erősen fűszerezett bort és megegye a levest, amit a háziasszony főzött, nehogy teljesen elveszítse az erejét, és mindig újra meg újra felráztam, ha aludni próbált. Olyan szörnyűek voltak a kínjai, hogy amikor öntudatánál volt, könyörgött, hogy hagyjam békében, de én a legvégsőkig a gondját viseltem. Az volt a legutálatosabb, amikor végre kifakadtak a fekélyei és a bűzükkel az egész szobát megtöltötték. De miután megmosdattuk és bekötöztük, s egy másik ágyba fektettük, és minden ágyneműjét elégettük az udvaron, végre hagytuk aludni, mert a testhőmérséklete alább szállt. Több álló napon át én is csak egy-egy rövid pillanatra hunytam le a szemem. Most elhagyott az erőm, és a lépcsőn összeestem. A háziasszony a saját ágyába vonszolt, mellettem aludva és a testével melengetve engem.

Miután felébredtem, ennem adott, és így szólt: – Azt hiszem, a férjem meggyógyul, mert miután felébredt, nagyot evett és aztán újra elaludt. Nem tudom, hogyan fizethetném meg a kegyelmed jóságát és bátorságát, mert kegyelmed nélkül bizonyára meghalt volna. Isten valóban könyörületes hozzánk, mert a gyerekek egészségesek maradtak és mi sem betegedtünk meg.

– Tudom, hogy van Isten – feleltem –, de bennem nincs szeretet, és ebben a véges világban nem ismerek különbséget jó és rossz között. Nem jóságból tettem, nem is hálából, és nem is azért, mintha azt éreztem volna, hogy bármivel adósa lennék a férjednek. Tényleg nem akarok jótetteket gyűjteni. Ezért jobb lesz, ha a karomba jössz, ha meg akarsz jutalmazni, mert az élvezetet nyújt nekem, megnyugtatja a testemet és álmot hoz a szememre.

Ám ő azt hitte, hogy csak tréfálkozom, s nem mert többé bűnbe esni velem, noha talán lett volna kedve hozzá. Ehelyett inkább kiadós jó ételt főzött, a férje pedig, miután felébredt, már talpra is állt, újra mohón evett és nem győzőn csodálkozni, miért tartozott éppen ő azon kisszámú emberek csoportjába, akik felgyógyultak a pestisből. Végtelenül hálás volt nekem, úgyhogy kezdett nyomasztani a társasága. Ezért az est leszálltakor zsákvászon kámzsába bújtam, és az utcára mentem, hogy segítsek a fekete szekér kocsisának felrakni a kocsira a holttesteket, amelyeket még a saját hozzátartozóik sem voltak hajlandók megfogni.

Amint a szekeret kísértem, a kivilágított bordélyházakból zeneszó és vidámság hallatszott, az utcán pedig részegek jöttek velünk szembe dülöngélve és okádva. A temetőig kísértem a szekeret, és a sírásók meg a pap, aki gyorsan beszentelte a tetemeket, valamint a szekér kocsisa semmi mással nem törődött, csak a holttestek számával, hogy ennek megfelelően kapják meg a bérüket. Engem bolondnak tartottak, hogy fizetséget nem kérve vállaltam az iszonyú munkát.

De látni és tapasztalni akartam a halált, érezni akartam a halál szagát, és meg akartam érteni az ember teljes szegénységét a halál előtt. Ezért elmentem azokba a fészerekbe, amelyekben a legszegényebb betegeket gyűjtötték össze a temető mellett, hogy a halált várják. Volt ott néhány jámbor szerzetes, akik kimerülve és lesoványodva próbálták enyhíteni a betegek szenvedéseit, és velük együtt imádkoztak, mivel ezek közül a nyomorultak közül a legtöbbnek az oltáriszentség és az utolsó kenet nélkül kellett meghalnia. Csatlakoztam ezekhez a rettenthetetlen szerzetesekhez, és több napon át hordtam a vizet a betegeknek, élelmet vásároltam nekik és imádkoztam velük, amikor testük kihűlését és tagjaik elzsibbadását érezve megsejtették a halál közeledtét és lelki ínség lett úrrá rajtuk. És ezek a nyomorult, együgyű emberek nem akarták, hogy a saját nyelvükön imádkozzam, hanem jobban hittek, ha latinul mondtam az imát. Arra kértek, hogy fogjam szorosan a kezüket, mígnem a fejük hátrahanyatlott, szájuk elnyílt, s még néhányszor megrándult a testük, míg el nem szökött belőlük a lélek, és testük egy roppanással a halálba nem hanyatlott. De a halál kisimította az arcukat, békét hozott, amiben éltük napjaiban nem sok részük volt, és a halálban ez volt az egyetlen vigasztaló.

Bizonyára a virrasztás és a testi kimerültség, meg az a sok szenvedés, amit láttam, felkavarta a szívemet, mert ha közülük valaki, aki lelkileg éberebb volt a többieknél, azért könyörgött nekem, hogy hívjak papot, hogy bűnbocsánatot nyerjen, és egyetlen pap sem volt hajlandó eljönni a pestises szegények halálos ágya mellé, akkor én ereszkedtem térdre mellette, és így győzködtem: – Ő maga mondta: ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott én is velük leszek. – Ha ezt elhitte a beteg, és velem együtt imádkozott, akkor így beszéltem: – A bűneid bocsánatot nyertek. – De senkit sem áldottam meg az örök életre, és jól tudtam, hogy vétkezem az egyház ellen, amikor így cselekszem, de szívem kevélységében úgy vélekedtem, hogy ezt a bűnt el tudom viselni.

Valahányszor, amikor erőm fogytával visszatértem a szállásomra, alaposan megmosakodtam, megfüstöltem zsákvászon kámzsámat, amit távol tartottam a többi ruhámtól, nehogy veszélyeztessem a társaimat, mivel azt hitték, hogy a pestis érintés útján és a ruháktól terjed. Munkába menet még a számat is kiöblítettem fűszeres borral. De az egyik este néhány társam meglepett, amint egy gyermek holttestét vittem az ölemben a halál szekerére. Ujjal mutogattak rám és dühösen figyelmeztettek, nehogy a pápai kancelláriára vigyem a fertőzést. A következő napon Secundinus doktor jött elém a kapuhoz, és így szólt: – A gyepmester hivatala a gyepmesteré, az íródeák feladata az íródeáké. Ne gyere többé munkába, amíg nem bizonyos, hogy nem hozod ránk a pestist!

De rajtam vakbuzgóság lett úrrá, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy nem félek a haláltól, és bizonyára arra is gondoltam, hogy amennyiben nem fertőződöm meg a pestissel, ez ugyanolyan jó jel lenne számomra, mint bármi más, hogy az életem folytatásának van valami célja, amiről nem tudhattam. Ezért csak dacosan örvendeztem, hogy a kötelességeimtől megszabadultam, meg attól, hogy az üres szócséplésbe fulladó vitát hallgassam, és folytattam irgalmas munkálkodásomat, ami nekem egyáltalán nem jelentett irgalmasságot, hanem csak a szívem dacolását a halállal.

Az egyik éjszaka feketébe öltözött nő jött a halál lakába, hogy lemossa a betegek fekélyeit, és megitassa a szomjúságtól ordító lázas betegeket. Nem volt sem apáca, sem bábaasszony. A fejére kendőt kötött, úgyhogy az ember parasztleánynak hihette, az arcát pedig korommal maszatolta be, nehogy felismerjék. De amikor elmentem mellette, felismertem a kenőcsök illatát, ami belőle áradt, mintha paradicsomi fuvallat lett volna a halál bűze közepette. Valami annyira ismerős volt benne, hogy fáradt szívem hevesen kezdett kalimpálni a mellkasomban. Megfogtam a karját, kényszerítettem, hogy felém fordítsa az arcát, és elborzadva felkiáltottam: „Fenséges Beatrice kisasszony, hogyan került ide?”

Bekormozott arcán is átragyogott szépsége, és a keze piszkosan is előkelő nő keze volt. Ijedten meredt rám, zihált, mint aki életveszélyben van, és így szólt: – Hát te magad mit csinálsz itt? Ez nem az íródeák pulpitusa, itt nincs toll, sem papiros.

De ezt nem becsmérlőleg mondta, bár sértett engem, hogy úgy emlékezett rám, mint hitvány íródeákra. – De itt van a halál – feleltem. – Előtte talán egyenrangúak vagyunk, még akkor is, ha a tudásra irányuló törekvésem nem is tett egyenrangúvá önnel, fenséges Beatrice.

– Igen, igen – mondta ő sietve –, a halál előtt egyenrangúak vagyunk, s én annyira vágyom a halált, hogy elébe futok. De neked ugyan mi okod van rá, hogy keresd a halált? Miért nem bízod azt a szerzetesekre meg a bűnözőkre? Vagy talán te is bűnöző vagy, akit erre a borzalmas munkára kényszerítenek?

– Nem vagyok bűnöző – tiltakoztam hevesen. – A saját szabad akaratomból vagyok itt, hogy ismereteim gyarapítására a halált tanulmányozzam, és egyáltalán nem könyörületességből. De téged nem értelek. Azt hittem volna, hogy táncolva meg nevetgélve és koszorúval a fejeden mámorosan és ittasan futsz a halál elé, ahogyan a mendemondák szerint a várkastélyban ünneplik a halált. Téged senki sem kényszerít ide.

– Ily kevéssé érdekel a halál – felelte, s a haldokló mellé, akit ápoltam, a fekélyek váladékával és a vértől fekete hányadékkal összemocskolt szalmára térdelt, és buzgón megcsókolta a nő haláltól kéklő arcát, mintha a halált akarta volna magába csókolni.

– Elment az eszed? – borzadtam el. – Menj a dolgodra, öblítsd ki a szád, mosakodj meg és válts ruhát, akkor talán még megmenekülhetsz!

Ő mogorván rám szólt, hogy törődjem a magam dolgával. Az egyik beteg jajgatása elszólított mellőle, s mindketten külön-külön folytattuk a munkánkat. A vizet mégis én hordtam helyette, mert a favödör túlságosan nehéz volt neki. Időnként találkozott a tekintetünk, s ő dacosan felkapta a fejét, mintha haragudott volna rám. Amikor szürkén derengeni kezdett, a szerzetesek visszajöttek a fészerbe, mi pedig kivittük a nő holttestét. Amint az ajtónál álltam a holttesttel a lábam előtt és magamba szívtam a friss levegőt, Beatrice lépett mellém kendője szélével takargatva az arcát a szerzetesek elől. Semmit sem szólt, s én sem szóltam semmit. A temetőben elcsendesedtek a hangok, és valahol egy kakas kukorékolt.

Útnak indultam, de visszapillantva láttam, hogy néhány lépésnyi távolságra követ. A világosodó novemberi hajnal nyirkosan hideg volt. A félhomályban már meg lehetett különböztetni a házak falait és tetőzetét. – Mit akarsz tőlem? – kérdeztem.

– Nem tudom – válaszolta, és továbbra is a nyomomban lépkedett. A hajnal ridegségében szerintem minden ugyanolyan értelmetlen és valószínűtlen volt, mint a haldoklók teste a pestisfészerben. Ő követett a sókereskedő házába. Ajtót nyitottam neki, és ő előttem lépett a szobába. A hamu alól előkapartam a parazsat, fát raktam a tűzre, s miután a fahasábok lángra lobbantak, nedves gallyakat és fűszereket tettem a tűzre. Amikor a kesernyés füst megtöltötte a szobát, levetettem magamról a ruhát és kiteregettem a füstbe. Aztán mosakodni kezdtem. Amikor kisvártatva ránéztem, láttam, hogy ő is levetkőzik, és a ruháját az én ruhadarabjaim mellé aggatja a gomolygó füstbe. Amikor magamat szárítgattam, ő kezdett mosakodni, és mezítelen teste reszketett a hidegtől.

– Melegíthetek vizet neked – ajánlottam, de ő nem válaszolt. A halál összekapcsolt bennünket, mintha testvérek lettünk volna, úgyhogy nem kellett szégyellnünk egymás előtt meztelenségünket. Amikor elindultam felfelé a lépcsőn a szobámba, ő követett, még mindig a durva törülközővel szárítgatva magát. A szobámban hűvös volt, s egy tiszta inget adtam neki, de ő nem bújt bele, hanem csak a testére szorította. Miután a kormot lemosta az arcáról, s hagyta a vállára omlani szőke fürtjeit, nagyon szép volt.

– Te fázol – mondtam.

Ő elnézett mellettem valahová a messzeségbe, ijedt barna szemével. Csak a szemét néztem, bármily szépek voltak is fehér idomai. – Az ágyadban báránybőr takaró van – jegyezte meg.

– Igen, az – hagytam helyben. – De nem vagyok sem angyal, sem szent. – A háziasszony egy tál ételt hagyott az asztalomon. Vágtam egy szelet kenyeret, s falatozva az ágyba bújtam. Ő pedig mellém feküdt a bunda alá. Tagjai egészen kihűltek, s még az ujjai is hidegek voltak, amikor kivette kezemből a kenyeret. A felét letörte magának, és enni kezdett. Kenyérmorzsák hulltak a keblére, s én csak néztem, néztem. – Töröld le! – szólt rám, én pedig gondosan letöröltem kebléről a morzsát. A kezem megpihent a szíve fölött, ő remegett, s éreztem, hogy ver a szíve a kezem alatt. Én is remegni kezdtem. – Jaj, Beatrice! – suttogtam, és a szívem megdermedt a tudás szörnyű kínjától, mert tudtam, hogy ő más és idegen mellettem az ágyban, és sohasem tud megváltozni, bármi történjék is kettőnk között.

Ő sírni kezdett, karját a nyakam köré fonta, és arcát a mellemre szorította, úgyhogy éreztem, amint a bőrömre hullanak forró könnyei.

– Ne sírj – vigasztaltam. – Te a fejedelem leánya vagy, én pedig csak egy hitvány íródeák. Ezen nem lehet változtatni, s ezen a sírás sem segít.

– Nem, nem – zokogta ő. – Nem azért sírok. – Felemelte könnyektől maszatos arcát s tekintetében félelem tükröződött. – Jóvátehetetlen bűnt követtem el – mondta. – Olyan bűnt követtem el, amit nem mondhatok el senki emberfiának ezen a földön, még a gyóntató papomnak sem. Ennek a bűnnek a szörnyűségéhez képest semmiség minden, ami velem történik. De esküszöm neked, hogy nem önszántamból tettem, hanem csak kényszerből.

Elhallgatott, elborzadva meredt rám, és így folytatta: – Kényszerből, kényszerből, kényszerből, igen, de a kényszer élvezetet okozott nekem, és a bűn félelmetessége vágyat ébresztett bennem, amitől nem tudok szabadulni, bármit tegyek is. Ezért lenne jobb, ha meghalnék.

– Emberek vagyunk. Ezért nincs olyan szörnyű bűn a világon, amit ne lehetne megbocsátani – feleltem.

Ő hevesen rázta a fejét, úgyhogy szőke fürtjei az arcomat súrolták. – Te nem tudod – mondta. Aztán ajkát a számra tapasztotta, mintha engem csókolva menekült volna kétségbeesve a legtitkosabb bajából.

– Beatrice – mondtam –, te vagy az első és az egyetlen nő, akibe valaha is esztelenül beleszerettem, éspedig abban a pillanatban, amikor a templomban megláttalak húsvét reggelén gyertyával a kezedben. Vágyódtam a szépséged után, vágyódtam az elérhetetlenséged után, de most, hogy a karomban tartalak, olyan, mintha egy hideg tetemet ölelnék, és a csókod hamuízű a számban.

Ő az ujjai hegyével a forradást simogatta a mellemen, és ezt mondta: – Nem kellett volna megcsókolnod engem akkor a templom lépcsőjén, de még rosszabbat tettél, amikor erőszakkal csókoltál meg Benzi doktor kertjében. Szörnyű érzés az, hogy a férfi erősebb a nőnél, és a nő élvezi ezt az erőszakot. Valóban meg kellett volna öljelek téged ezért, de túlságosan vágyódtam utánad.

Nem hittem a fülemnek. – Hát te szeretnél engem? – kérdeztem hitetlenkedve. – De hisz ez lehetetlen!

– Nem tudom, mi ez – felelte –, de a józan eszem meg a büszkeségem tüzes tajtékká olvadt bennem, amikor a vért láttam folyni a csupasz melledből, és amikor a számat a szádra tapasztottam. Ezért tiltottam meg neked, hogy még egyszer találkozz velem. Ezért voltam napokon át olyan, mintha tűzben égtem volna, és azóta is tűzben égek. Talán azzal bűvöltél meg, hogy furcsa történetedet elmesélted nekem és a kezembe adtad azt a cirádás övcsatot.

– Csak a pestis meg a halál vakított el téged – mondtam. – Nem tudod, mit beszélsz.

– Igen, igen – hagyta rám –, minek is ok nélkül beszélni. – Zokogva és remegve szájával a számat kereste, míg azt nem éreztem, hogy elönti őt a vágy vakító mámora, és nekem is a gyönyör perzselő lángja járta át a testemet. Amint magamhoz szorítottam, éreztem, hogy már nem ártatlan, de ennek tudata még tombolóbb szenvedélyt korbácsolt fel bennem, úgyhogy haraptuk egymást, mint a párzó állatok.

De miután öleltem őt, úrrá lett rajtam a vigasztalan bizonyosság, hogy ennél közelebb sohasem engedhetem őt magamhoz, hogy ennél többet ő sem ismerhet meg belőlem, csak fekhet mellettem, és megérinthet a kezével. A vágy véges, a test gyönyöre véges és hirtelen tovatűnő, s az ember a másik embert még akkor is csak a testével érezheti, amikor a legközelebb érzi magához őt. Ő is szomorú volt és csukva tartotta a szemét. Gyengéden magamhoz öleltem, és mindketten mély álomba merültünk, és a kimerültségtől nem is tudtunk a következő napra gondolni.

Csak délután ébredtem arra, hogy a háziasszony bejött a szobába, hogy szokása szerint valamivel foglalatoskodjék. Ám amikor egy idegen nőt pillantott meg mellettem az ágyban, a cseréptál kiesett a kezéből, élesen felsikoltott, kezével eltakarta a szemét, és kiszaladt a szobából. Szerencsére nem látta Beatrice arcát, csak azokat a szőke fürtöket a fejem mellett, mert a takarót védőleg gyorsan ráhúztam. Beatrice felébredvén felült az ágyban, álmosan megdörgölte a szemét, mint egy gyermek, és ámulva nézett rám. Hirtelen mennyei mosoly ömlött el az arcán, s ahogy orcáján még ott piroslott az álom, és barna szeme sugárzott, szebb volt mint valaha.

– Barátom – szólalt meg, és soha még oly édesen nem borzongtam, mint ettől a kis szótól.

– Bizonyára éhes vagy – mondtam, kibújtam az ágyból, gyorsan inget húztam magamra, és elébe tettem a cseréptálat, amit a háziasszony hozott be, s ami, csodák csodája, nem tört össze és fel sem borult estében. Az éjszaka érintetlenül maradt ételt is az ágyba vittem, és mindketten mohón és örömmel ettünk. Borom nem volt, de vizet ittunk, ő pedig így szólt:

– Soha semmilyen étel nem ízlett még nekem ilyen csodálatosan! Egyetlen bor sem volt ily édes és részegítő a számban, mint ez a víz. A mai napon ujjongok, hogy megkímélt a pestis, és élek még, bár tegnap a legszívesebben meghaltam volna.

– Beatrice, nem fenyeget nagy veszedelem bennünket? – kérdeztem. – Nem hiányzol a várkastélyban?

– Talán félsz? – lepődött meg.

– Nem magam miatt – mondtam. – Ezek után számomra már minden közömbössé vált. A pestis után is minden egyre megy. De neked nem szeretnék kellemetlenséget okozni.

– Higgy nekem, barátom – felelte –, annál nagyobb kellemetlenség nem érhet, mint az, hogy nem találkozhatom többé veled és nem érezhetlek téged így magam mellett. Nem dacolok többé. Nem vágyom erőszakra, sem fájdalomra, hogy megalázkodjam. Melletted még a megbocsáthatatlan bűnöm is oly távolinak tűnik, hogy gondolni sem akarok rá többé. Megszabadítottál a gonosztól, barátom. Édes a szívemben és a testemben ez a tüzes forrongás, és újra felforr bennem, ha csak hozzám érsz. Mondd, barátom, mi ez?

De én semmit sem szóltam. Csak szilaj gyengédséget éreztem iránta, amikor a barátjának nevezett. Egy pillanat múlva a kezemet megragadva így folytatta: – Nem, semmitől sem kell félnünk, hacsak valaki meg nem lep itt bennünket. Több éjszaka maradtam távol a várkastélyból. Először a kolostorban ápoltam betegeket, amíg az apácák rám nem ismertek. Hidd el nekem, hogy nyíltan még az apám sem mer kerestetni. Talán titokban érdeklődhet utánam, ha nagyon sokáig elmaradok, de senkinek sem jut eszébe, hogy a pestisesek fészerében keressen. Ő tudja, fejedelem atyám, hogy nekem van okom a távolmaradásra, ha akarom, és ebben nem akadályozhat meg.

Az arcán és a mosolyában magabiztosság, diadalmámor, s ugyanakkor valami baljóslatú is volt, amitől riadtan összerázkódtam és rámeredtem. Ő oly erősen szorította meg a kezemet, hogy fájt, és ezt mondta: – Ne gondolj rá, ahogyan én sem akarok rá gondolni. Bármilyen szörnyű legyen is a bűnöm, szabad kezet ad nekem, hogy azt csináljak, amit akarok. A fejemet vétetheti, ahogyan a tulajdon fiát, Udót is megölette, de ezt mégsem akarja megtenni, mert szeret engem. Szeret engem, hallod?

Szavainak oly borzalmas csengése volt, hogy reszketni kezdtem, mintha fáznék. – Ha megtudná – mondta Beatrice –, kegyetlenebb büntetés volna számára, mintha pestisben meghaltam volna. Borzalmas szerelmében oly féltékeny, hogy egyetlen kérőhöz sem volt hajlandó hozzáadni, noha nagy előnyei származtak volna belőle. Szitkozódva fogadkozott, hogy a halála előtt egyetlen férfinak sem enged át. És ő szörnyen erős, ijesztően erős, ha haragra gerjed, még az ezüstserleget is össze tudja morzsolni a kezében.

– Beatrice, nem szökhetnél meg velem más országokba, ahol senki sem ismer téged? – De mihelyt kimondtam, máris hideg lett a szívem, és tudtam, hogy valójában nem is kívánom, hogy így legyen. Ezért megkönnyebbülést jelentett számomra, amikor ő ezt felelte:

– Légy észnél, barátom! Engem túl könnyű felismerni. Nincs olyan ország a földön, ahol utol ne érne a bosszúja. Nem is jutnánk messzire Ferrarától, mivel a pestis miatt minden utat és ösvényt őriznek. És nem akarom, hogy téged megölessen, mert a barátom vagy, az egyetlen barátom. A fejedelem a törvény felett áll, és a fejedelem gyermekeinek nem lehetnek barátai – fűzte még hozzá. – Félnek tőlünk és hízelegnek nekünk, és mindenki csak a saját érdekeit lesi. Előtted nem volt egyetlen férfiú sem, aki meg mert volna érinteni, attól tartván, hogy megharagszom, bár a szívem mélyén én is vágyakoztam, mint minden fiatal leány. Ezért csináltam magamnak erényt a büszkeségemből és az ártatlanságomból, amíg teutánad meg nem történt az a szörnyű... – Elsápadt és behunyta a szemét. – Csókolj meg, barátom – suttogta –, hogy minden mást feledjek!

Hideg szívvel, gyengéden és barátilag megcsókoltam. Ő a nyakam köré fonta a karját és nagyot sóhajtott. Kis idő múlva kinyitotta a szemét, hosszan a szemembe nézett és elnevette magát, mintha valamilyen rettenetes tréfán mulatott volna. – Hát nem hallottad a dalt a nép száján? – kérdezte. – A fejedelemről szól ez a dal. Én nemzettem őket, én neveltem fel őket, az ördög vigye el, talán hagyjam, hogy egy idegen szakítsa le a virágukat, bolond lennék!

Titka immár nem volt titok számomra. Ezt megérezvén keservesen felzokogott, és a gyötrelmes feszültségből felengedvén teljesen elernyedt. – Valakinek be kellett vallanom – szólt. – Valaki emberfiának el kellett mondanom, mert ezt egyedül nem lehet elviselni. Hiszen te a barátom vagy! De ezután bizonyára többé nem tudsz szeretni engem. – Tekintetében gyötrelemmel és büszkeséggel meredt rám. Eddig még sohasem álltam oly közel a halálhoz, mint ebben a pillanatban, mert szemében ott remegett a vágy, hogy megöljön vagy megölessen, mivel olyasmit fedett fel előttem, amit nem lehet más embernek elmondani, még a gyóntató papnak sem, akit fogadalma hallgatásra kötelez. Egyetlen szóval kellene csak célzást tennie rám az apja előtt, s én már nem is lennék többé. Ebben a pillanatban jobban féltem tőle, mint a pestistől, és nem lettem volna ember, ha természetellenes, borzalmas titka nem idegenített volna el minden vágyakozástól, függetlenül az iránta érzett gyengédségtől. És ezt az ösztönös elidegenedést nem enyhíthette az a gondolat, hogy nem ő volt az oka, meg hogy irtózva önmagától a halált kereste a pestisesek fészerében.