Ám mindennél csábítóbb az a vágy volt, hogy átadjam magam annak a furcsa időtlenségnek, ami ebből a nyugati országok által elfeledett városból áradt. A kikötő tarka forgataga és nyüzsgése csak olyan volt, mintha csupán megtévesztő álruha lett volna, ami az alatta rejlő tétlenséget takarja. Az utcák kihalt csendje, a magányos pásztorfiú mozdulatlansága, amint a parlagterületeken a kecskéit őrizte, a csapszékekben összeverődött semmittevők időhúzó, ostoba és céltalan fecsegése reggeltől estig – mindez furcsa és ragadós akarati renyheséget tükrözött. Kezdtem gyanítani, hogy az utazási előkészületek lassúsága ugyanennek a különös határozatlanságnak a megnyilvánulása. Rám is átragadt az a vágy, hogy tétlenül hagyjam múlni a napokat, anélkül hogy bármibe is belefognék.

A Szófia-templom közelében rozzant faházra bukkantam, amelyben egy görög aggastyán iskolakönyveket kölcsönzött, és görög kéziratok olcsó másolatait árusította. Az ő házában is állni látszott az idő. Megengedte, hogy a könyveit lapozgassam és olvassam, miután tapasztalta, hogy tisztán tartom a kezem. Szokásommá vált, hogy mindennapi kószálásom befejezéseként betérjek a házába, és néhány oldalt olvassak az Iliászból. A szebb verssorokat feljegyeztem magamnak, noha olyan érzés kínzott, mintha megloptam volna őt. Aluszékony vénember volt, mestersége miatt félig vak. Csak halvány érdeklődést váltott ki belőle, hogy a latin küldöttséghez tartozom.

– Semminek sincs semmi haszna – mondta. – Az idő jelei a véget mutatják. A szerzetesek uralkodnak, s nem tisztelik többé a költőket. A magánkápolnákon kívül már csak nyolc nyilvános templom van a városunkban, ezzel szemben kétszáz kolostor. Ha baj van, nyomban az unióról beszélnek, ám a szerzetesek azt kívánják, inkább haljon meg a nép igaz hitében, semhogy ennek egyetlen betűjéről is alkuba bocsátkoznának. Ezért minden haszontalan és merő hiábavalóság. Az utolsó idők állnak előttünk, és az Antikrisztus fog uralkodni, de nekem szerencsére már nem kell megérnem azokat a napokat.

Az egyik esős napon korán mentem a boltjába, de nagyon meglepődtem, mert a helyén egy sápadt, fiatal leány ült. A leány arcvonásai tiszták voltak, a szeme sötéten ragyogott. Ő is ugyanolyan riadtan nézett rám, és félénken mondta: – Atyám vásárolni ment, de hamarosan visszatér. Talán én is kiszolgálhatom helyette uraságodat?

Azt feleltem, hogy pénztelen latin íródeák vagyok csupán, és hogy az apja megengedte, hogy a könyveket lapozgassam, de természetesen nem akarom zavarni őt. A leány olyan mozdulatot tett a kezével, mint aki vissza akar tartani, és így szólt: – Atyám említette uraságodat. Nézegesse csak nyugodtan, amit akar.

Zavart a jelenléte, és olvasás közben egész idő alatt a tarkómon éreztem ragyogó tekintetét, ám aztán a nehéz nyelvezetű költemény szépsége hamarosan annyira elvarázsolt, hogy teljesen megfeledkeztem róla. Aztán könnyű érintést éreztem a karomon, és amikor riadtan felkaptam a fejem, ő nyájasan így szólt: – Nyirkos az ujjasa. Miért ácsorog? Jöjjön közelebb a parázstartóhoz, és üljön le, akkor olvasás közben megszárad a ruhája.

Elpirult és riadtan zihált, és a szándéka annyira nyilvánvalóan jó volt, hogy nem rivallhattam rá. Csak annyit válaszoltam, hogy egyáltalán nem zavar a nedves ujjasom, meg hogy hozzászoktam az ácsorgáshoz. De az arca tisztán ragyogott, mint egy angyalé, úgyhogy akaratom ellenére is eleget kellett tennem a biztatásának. Miután leültem, melegem lett, és jól éreztem magam, és a könyvből néhányszor rá emeltem a tekintetemet. Kislányos szépsége oly tiszta volt és áttetsző, s annyira nem e világi, hogy nem éreztem vele szemben azt az idegenkedést, mint a többi tolakodó nővel szemben. Épp ellenkezőleg, miközben ő tisztelettudóan hallgatott, engem elfogott a vágy, hogy megszólítsam. Mintha kitalálta volna a szándékomat és a magam bátortalanságát, félénken így szólt:

– Bizonyára szereti kegyelmed a könyveket, azért tartja olyan gyengéden és elővigyázatosan a kezében Homéroszt.

Valamely ostoba ötlettől vezérelve barátságtalanul ezt kérdeztem tőle: – Mit ért szereteten?

Mosolyra derült az arca, és szinte szavalta: – A szeretet törekvés a jóra és annak folytonos tulajdonlására.

– Hát valóban olvasta Platónt? – kiáltottam fel csodálkozva és lelkendezve.

– Apám gyakoroltatta velem a retorikát – válaszolta –, és a segítségével fogalmat alkothattam magamnak Arisztotelész rendszeréről. Platón dialógusait magam olvastam, és a geometria, a matematika, a csillagászat meg a zene sem egészen idegen számomra. Dicsekvésre nincs okom, de jól elbeszélgethet kegyelmed velem, anélkül hogy engem lenézne és veszélyeztetné tudós méltóságát.

Nem tudtam hinni neki, ezért néhány kérdést intéztem hozzá, amelyekre szépen és okosan válaszolt. Magamban kénytelen voltam elismerni, hogy a tudása talán rendszeresebb volt az én szórványos ismereteimnél. Álmélkodva felkiáltottam: – Kegyelmedhez fogható nővel még sohasem találkoztam!

Ő elpirult örömében, és sietve válaszolt: – Nem, nem, nem vagyok én tanult nő, és még csak nem is szeretem a könyveket. Csak a könyvek között kell élnem. Ezért az én szememben a könyvek gyakran a lélek börtönének tűnnek. Az embernek elegendő az Istenről és a megváltás felfoghatatlan kegyelméről szóló tudás. Minden olyan tudás, ami ezt elhomályosítja, szükségtelen és rossz. A költemények szépsége is csupán a mennyei szépség visszfénye.

– Bizonyára nagyon boldog, hogy úgy érzi, tudja is, amit hisz. Én viszont nem tudom elhinni, hogy az ember csak a mennyekért él ezen a földön.

– Nem, nem – válaszolta sietve –, hogyan is lehetnék boldog a tökéletlenség világában. A mennyekben minden vágy teljesül. Az ember csak a mennyekben éri el az igazi boldogságot. Csak a hit üdvözít. Máskülönben mi lenne a célja az ember megszületésének, az életének és a halálának?

Ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy olyasmit mondjak neki, amit addig még soha senkinek nem mertem mondani: – Nem hiszek sem a mennyekben, sem a pokolban! – kiáltottam. – Ha az ember meghal, elmúlik és nincs többé. Ezek a Biblia szavai. Bár a Bibliában sem hiszek, mert emberek írták, és a betűiről vitatkozva emberek ölik meg egymást. Nem, csak a hit képes az értelmetlent értelmessé és a céltalant céltudatossá tenni. Belőlem hiányzik a hit. Ezért számomra minden értelmetlen és céltalan.

Szavaimtól kissé megriadt, ám tüstént visszatért arcára az angyali mosoly, és így szólt: – Miért fortyantál fel ilyen dühösen, és miért heveskedsz, mint a hitetlen Tamás, akinek Krisztus sebeibe kellett dugnia az ujját, hogy hinni tudjon? Hát nem veszed észre magad is, hogy a hitetlenséged is hit? Míg én mindennek a célszerűségében hiszek, te mindennek a céltalanságában hiszel. Ha én nem tudom bizonyítani a hitemet, akkor te sem tudod bizonyítani a magadét. Csak szomorú és önfejű vagy, és nagyon latin. Mi, görögök régen végiggondoltuk már ezeket a fölösleges gondolatokat, és békességet nyertünk a lelkünkbe.

Szavai megdöbbentettek, mintha szakadék nyílt volna meg előttem, mert amikor gondolataim dacos tisztaságában magam küszködtem, hogy legyőzhessem mindazt, amiben mások hittek és igaznak tartottak, tényleg nem fogtam fel, hogy mindennek a tagadásához ugyanolyan feltétlen hitre van szükség, mint mindennek az elfogadásához. Nem tudtam, mit szóljak ez előtt a fiatal leány előtt, aki szemérmes mosollyal nézett rám. Egy ideig hagyott töprengeni, azután csendesen ezt mondta:

– A görög bölcsek világa szép és vigasztalan világ. Ahhoz, hogy az utolsó kérdéseket is megoldhassák, kénytelenek voltak beavattatni magukat a misztériumokba, hogy a titkos szertartásokban érintkezésbe léphessenek az istenséggel, amit a tudásuk segítségével nem ismertek meg. Az ő nagy matematikusuk így kiáltott fel: adjatok nekem egyetlen szilárd pontot a világmindenségben, s akkor kifordítom sarkaiból a világot. Krisztus ezt mondta: ha legalább akkora hit van bennetek, mint egy mustármag, hegyeket tudtok megmozdítani. A hit nem gyengeség. A hit erő. Annál nagyobb erő, minél mélyebb kétségbeesésből fakad.

– Egyáltalán nem vagyok kétségbeesett. Talán annak látszom? – tiltakoztam határozottan.

Ő csengő hangon felnevetett, vékony ujjaival megérintette a karom, és ingerkedve ezt kérdezte: – Megmondjam neked, milyennek látszol?

Barátságos kedvességétől szertefoszlott a bosszúságom, úgyhogy szégyelltem a saját heveskedésemet és nagy szavaimat. De ő hirtelen visszahúzta a kezét, elkomolyodott, és így szólt: – Ha görög lennél, nem beszélgethetnék veled ilyen bizalmasan, mert azt hinnéd, hogy nem neveltek jól. Az utcán le kell fátyoloznunk az arcunkat, a földre kell sütnünk a szemünket, és csak akkor szólalhatunk meg, ha kérdeznek. De te idegen vagy, és nem ismered a szokásainkat. Aztán meg hamarosan úgyis elutazol, és soha többé nem látlak. Miért ne beszélgethetnék hát veled bizalmasan? Ettől még bizonyára nem gondolsz rosszat felőlem.

Lelkesen azt válaszoltam, hogy eszem ágában sincs rosszat gondolni felőle. – Te más vagy, mint a többiek – magyaráztam. – Téged angyalnak hihetnélek a szépséged és az okosságod miatt. Igazat szólva a különböző országokban mindenféle nővel találkoztam, és a nőkről nem volt valami nagy véleményem. A legtöbben közülük fecsegők, és mindig az az első gondolatuk, hogy a férfit behálózzák.

Ő elpirult, hirtelen elfordította rólam a tekintetét, és a szoba túlsó felébe sietett, ahol valamilyen könyvvel kezdett babrálni. Megijedtem, hogy a szavaimmal megbántottam, és siettem kijavítani a szavaimat: – Nem, nem, te nem vagy olyan, és sohasem tudnék semmit rosszat sem gondolni felőled.

Ő még mindig nem volt hajlandó rám nézi, amikor kisvártatva csendesen megszólalt: – Atyám öreg, és belefáradt az életbe, és nem vagyunk gazdagok. Ha ő meghal, én kolostorba akarok vonulni, hogy sohase legyek kénytelen alávetni magam annak, aminek a nők általában kénytelenek alávetni magukat. A férfiak érintése durva, a simogatásuk kegyetlen, vágyakozásuk pedig e világi. Ha egyetlen mohó pillantást vetnek rám vagy szemtelenül megszólítanak, úgy érzem, mintha bemocskoltak volna.

Valami édesen remegni kezdett bennem, és a hangom is remegett, amikor megszólaltam: – Ezt éreztem rólad, amikor a szemed tiszta fényébe néztem. Eddig még sohasem volt ilyen érzésem. Mintha már azelőtt is tudtam volna rólad. Mintha álmomban már találkoztam volna veled.

Ő riadt szemmel és a megindultságtól sápadtan nézett rám, két kezét keresztben a mellére szorította, és így kérlelt: – Menj hát előlem, menj gyorsan! – De mihelyt forró arccal megfordultam, ő gyötrődve felkiáltott: – Nem, nem, ne menj!

Ebben a pillanatban belépett az apja, félig vakon maga előtt tapogatózva. Egy kosárban kenyeret, sajtot és egy köteg zöldséget hozott. Megismert és barátságosan üdvözölt engem, a kosarat átadta a leányának, és így szólt: – Eredj csak, Anna, remélem, senki sem zavart téged, míg távol voltam.

A leány válasz nélkül a belső szobába ment az ajtófüggöny mögé, még egy utolsó, zavart pillantást vetve rám. A szeme könnyes volt. Vadidegen volt számomra, de zaklatottságomban úgy éreztem, hogy jobban ismerem, mint bárki emberfiát. Képtelen voltam tovább nézegetni a könyveket, és nemsokára elmenekültem a boltból. Az arcom égett, és a fejemben egyetlen értelmes gondolat sem volt. Róttam az esőben a néptelen utcákat, és nem tudtam felfogni, mi történt velem. Attól tartottam, hogy megbetegszem, és a felindultságtól rosszul éreztem magam.

Másnap reggel, mire felébredtem, az alvás már tovaűzte zavartságomat, és újra egészségesnek éreztem magam. Legokosabbnak tartottam, ha nem megyek többé abba a boltba könyveket nézegetni, ám az akaratomtól független erő mégis a közelébe hajtott. A Hippodrom fala mellett ácsorogtam, a versenyzők íját nézegettem, hallgattam a nyílvesszők surrogását és a férfiak kiáltásait, ám valójában semmit sem láttam és nem is hallottam. Aztán észrevettem, hogy az öreg kosárral a karján távozik a boltból, botjával az utat tapogatva maga előtt. A nap fényesen ragyogott és a Márvány-tenger felől friss szél fújt, ám amikor a boltba beléptem, szívem összeszorult, mint egy gyilkosnak.

A leány felpattant ültéből, törékeny kezét a keblére szorította, és sápadtan meredt rám. Megálltam az ajtóban, mert nem mertem közeledni hozzá. Végül ő remegő hangon ezt kérdezte: – Miért jöttél vissza, jaj, miért?

– Hát nem vártál rám? – kérdeztem én.

Ő elfordult és megtántorodott, a falnál keresve támaszt. Melléugrottam és átöleltem, hogy támogassam. Hosszú ruhája alatt oly törékeny és sovány volt, hogy könnyűnek tűnt a karomban, mint egy gyermek. Kezét erőtlenül a mellemnek nyomta, és ezt suttogta: – Ne, ne, ne nyúlj hozzám! – De egy pillanat múlva felemelte a kezét, ujjaival a nyakamat cirógatta, arcát a mellemre hajtotta, és sírva fakadt. Én is elsírtam magam. Semmit sem tehettem ellene, végtelen szomorúság vett erőt rajtam. Szememből kibuggyantak a könnyek, végigperegtek az orcámon, s az ő kezére és orcájára hulltak. Ő megrebbent, és remegni kezdett a karomban. Rajtam kimondhatatlan felszabadultság fájó érzése lett úrrá. Meg akartam védeni őt minden bajtól, ezért erősen, s mégis gyengéden magamhoz szorítottam.

– Anna! – suttogtam, és semmi sem volt édesebb az ő nevénél.

Ő szorosan a mellemhez nyomta az arcát, aztán óvatosan távolabb húzódott tőlem, öklével letörölte a könnyeit, rám nézett, és ennyit mondott: – Ez bűn!

– Nem, nem – tiltakoztam. – Hogyan lehetne bűn? Egyetlen bűnös gondolat sincs bennem. Csak szeretnék jó lenni hozzád, jó minden emberhez. Szeretnék megbocsátani az ellenségeimnek, és köszönetet mondani Istennek, hogy te vagy. Hogyan is lehetne ez bűn?

– Én jobban tudom – suttogta. – Amikor a szemedbe nézek és kezemmel megérintem arcodat, remeg a szívem, s ez nagyon e világi. A szemem biztosan fátyolos, az orcám is csúnya vörös. Szégyellném magam, ha tükörbe néznék. Alantas lény vagyok, és a legforróbb imádság sem tud többé megtisztítani.

Ő leült, és az én térdem is annyira elgyengült, hogy le kellett ülnöm vele szemben a zsámolyra. Szorosan fogtuk egymás kezét, és egymás szemébe néztünk. – A szemed tiszta, mint a víz – mondta ő.

– Mindennél szebb vagy, amit valaha is láttam e világon – szóltam.

Ő hevesen rázta a fejét, és lesütötte a szemét. Aztán így suttogott: – Voltaképpen mit akarsz tőlem?

– Nem tudom – válaszoltam őszintén, és az egész testem remegni kezdett. – Csak nézni akarlak, és a közelemben akarlak érezni téged.

Őt is elfogta a remegés. Aztán felém fordította a fejét, és ajkam találkozott az ő reszkető, riadt ajkával, és egész lényemet fájdalmas boldogság töltötte el, mert úgy éreztem, ebben az ártatlan csókban mélyebben és szebben birtoklom őt, mint bármikor ezután. Ártatlansága találkozott az én ártatlanságommal, és ennek a találkozásnak a következménye bánat, bűn és halál lehetett csupán. Fájdalom hasogatta a szívemet, mert amint a csókban megadta magát nekem, mintha nyomban el is veszítettem volna őt.

– Menned kell – mondta aztán. – Ha akarsz még találkozni velem, jöjj el vasárnap, hogy megkérdezd apámtól, elkísérhetsz-e a templomba. Talán megengedi, mert jó véleménnyel van rólad. Én is jót akarok gondolni felőled, noha már magamról sem vagyok jó véleménnyel. Eljössz?

Tehát vasárnap reggel elmentem érte. Ő beszélt már az apjával a dologról, és a legszebb ruháját vette magára, ami tetőtől talpig betakarta. Arca elé is fátylat vont, és még a kezét sem láttam. Olyan érzésem volt, mintha semmi e világi sem maradt volna belőle a szememnek.

– Megbízom benned – szólt az apja. – Kísérd el a templomba, és hozd vissza biztonságosan, egyenesen haza. Ő az egyetlen vagyonom, és nem szeretném, ha bármi baj érné.

Amint Anna mellett álltam és térdeltem a templomban és részt vettem a számomra idegen istentiszteleten, olyan érzésem volt, mintha kicsöppentem volna a létező világból, és mélyebb áhítat töltött el, mint bármikor. Fülemben a furcsa himnuszok angyalkórusának zenéje zengett, és úgy tűnt nekem, mintha ez a földöntúli zene a császárok ősi városának halhatatlan éneke lett volna a fenyegető pusztulás és a földi létbe belefáradt megállapodottság ellensúlyozásaként.

Amikor kijöttünk a templomból, így szóltam: – Ez Krisztus városa, és sohasem pusztulhat el. Ez a város több, mint a lehanyatlott Róma, és jobban szeretem, mint bármely más várost a világon, mert ez a te városod.

– Megjött az ősz, a levelek lehullottak – vette át a szót. – Te meg én arra születtünk, hogy a korszak őszén éljünk. Minden gondolatot végiggondoltak már, semmi új nem történhet többé, a szívek belefáradtak ebbe a világba. Talán ugyanígy gondolkodtak az emberek az özönvíz előtt is.

A hideg és esős napok után a novemberi nap ragyogott Konstantinápoly fölött. Aranyfestékkel öntötte le a középületek megsárgult márványát, ezüstös fényben izzottak tőle a templomok ólomsúlyos kupolái, és leheletfinoman kéklettek a Márvány-tenger és a Boszporusz nyugtalan hullámain túl az ázsiai partok. A szépség bódulata töltötte meg a szívemet, amely eddig még sohasem érzett bódulatot. Tiszta mámorom oly könnyűvé tette az egész testemet, mintha többé már nem is lettem volna földhöz kötött emberi lény, hanem a levegőben lebegtem volna. Ilyen könnyűvé váltak a tagjaim, ennyire elvakult a szemem.

Nagyon lassan és illedelmesen lépkedtünk egymás mellett, egymást meg sem érintve, de visszafogva a lépteinket, mintha egyikünk sem akarta volna, hogy ennek az útnak valaha is vége szakadjon. Amikor végül az évek terhétől megroggyant faépülethez értünk, Anna kinyújtotta a kezét ruhájának a redői közül, és gyengéden megérintette a köntösöm ujját, hogy megállítson a kertben, ahol az öreg fák reves csonkjaiból még egyre újabb hajtások indultak a fény felé. A márvány vízmedence rég kiszáradt már, és tele volt szélhordta szeméttel. Fenekén a repedezett márványlapok közül kinőtt a fű. Megfordultunk, hogy egymást nézzük, és Anna feltárta nekem finom vonású arcát és ragyogó szemét. A szeme karikás volt a fáradtságtól, és csak az ajka volt fakópiros.

– Így nem mehet tovább – mondta. – Ezt bizonyára te is megérted.

Nem tudtam válaszolni neki. Nem jött ki hang a torkomon. Csak a fejem próbáltam csóválni sikertelenül. Ő az ujjai hegyével a köntösöm ujját simogatta, és így folytatta: – Ennek bizonyára be kellett következnie, mert hiú és önelégült voltam, és a többi nőnél jobbnak képzeltem magam. Nem akartam test lenni, hanem csak menny, de az ilyesmi bizonyára nem lehetséges, és ezért kellett jönnöd neked, hogy rádöbbents engem.

Könnyek fojtogatták, és lehajtott fejjel kérlelt: – De ne tarts rossz nőnek azért, mert az első találkozásunk alkalmával a karodba estem. Nem az volt a célom, és bizonyára neked sem. Hiábavaló dolog volna mentegetnem magam, idegen csábítóként téged vádolva, mivel te nem vagy csábító, és rosszat sem akarsz nekem. Ilyen szörnyen nem tévedhetek, mert különben semminek sem lenne többé értéke, és élni sem volna érdemes. Ezért kérve kérlek, egyetlen szerelmem, mondj le rólam, amíg nem késő, eredj innét és ne térj vissza hozzám.

Amikor felindultságomat és gyötrődésemet észrevette, mindkét kezével megragadta a karomat, és így fogadkozott: – Ha biztosan tudom, hogy nem látlak soha többé, akkor talán visszatér szívembe a béke. Ezt nem rosszallóan mondom, hiszen megérted. Te vagy az egyetlen férfi, aki iránt valaha is vágyakozás ébredt bennem, és életemben soha nem fogok más férfit szeretni, soha nem foglak elfeledni téged, hanem még öreg napjaimban a kolostorban is imádkozni fogok érted.

Fiatalságom ilyen szavakra késztetett: – Mi nem öregszünk meg, sem te, sem én. Ebben a korszakban nem élnek az emberek öregkorukig. – Az őszinte kérés minden erejét elvette, és nem volt képes többet beszélni. Én így folytattam: – Nekem különben is hamarosan el kell utaznom. A hajók talán már néhány nap múlva felvonják a vitorláikat, és a tenger fiatal országokba sodor tova engem. Talán sohasem térhetek ide vissza, és nem tudom, hogyan alakul majd az életem. Hát tényleg meg tudnád tagadni tőlem ezt a néhány napot, amit együtt tölthetnénk, Anna?

A kezembe szorítottam két hideg kezét, és lobogó szenvedéllyel, szégyenkezve szóltam: – Én sem vágyódtam még egyetlen nő után sem és a testemet sem ismertem el. De amikor a szád a számat érinti, nem ismerek többé magamra, és a kezed puszta érintésétől gyötrelmesen édesnek érzem az életemet. Nem, nem, így nem tudok elválni tőled.

– De hiszen így nem mehet tovább – suttogta ő erőtlenül, s a halknál is halkabban sóhajtotta: – Ugye?

Ily módon hozzám fordulva a hatalmamba adta magát, és rám hagyta a választást. Ebből az egyetlen szóból megértettem, hogy az akaratától függetlenül a szíve mélyén ő is reménykedik, hogy találok valamilyen megoldást a lehetetlenre. Ez a nő gyengesége volt benne, és fiatalságom ellenére azt súgta az ösztönöm, hogy egyetlen ilyen szó azt a repedést jelentené, amitől minden fal leomolna, ami megsemmisíthetné a védelmet és az ostromló kezébe adhatná a kincset. De én nem voltam ostromló. Ugyanolyan rátartian szemérmes és tapasztalatlan voltam, mint ő.

Csakhogy így mégsem hagyhattam ott. Tudtam, hogy igaza van, és ő is tudta, hogy igaza van, ám annál szorosabban kapaszkodott egymásba a kezünk, és zavartan, magunk sem tudva, tulajdonképpen mit is akarunk, visszatértünk apja házába. Az öreg megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor meglátott bennünket, mindkét kezével megtapintotta Anna orcáját és megcsókolta a homlokát, marasztalva engem, hogy osszam meg velük egyszerű ebédjüket. A belső szoba berendezése még őrizte az elveszett gazdagság nyomait, de minden megkopott és kifakult, a mozaikberakással díszített asztalból mozaikdarabkák hiányoztak, a szőnyegről pedig eltűnt a bolyhozás. Húst egyáltalán nem ettek, de az öreg megáldotta a kenyeret, mielőtt megszegte volna, és mindegyikünknek adott belőle egy-egy darabot. Főzeléket, gyümölcsöt és sajtot ettünk. Vettek egy mérő bort is, feltehetőleg az én kedvemért, mert az öreg nagyon meglepődött, amikor kijelentettem, hogy inkább vizet iszom. Miután hiába igyekezett rám tukmálni, később maga itta meg titokban, örvendezve és jókedvre derülve.

Miután Anna leszedte az asztalról az edényeket és kiment a szobából, az öreg tétován hozzám fordult, és elővigyázatosan így beszélt: – Nem kérdeztem semmit, amikor rád bíztam a leányomat, hogy kísérd el a templomba. Most megosztottad velünk az ebédünket. Itt az ideje, hogy beszélj nekem önmagádról. Hová való vagy? Milyen családból származol? Élnek-e még a szüleid? Milyen rendűek? Van vagyonuk vagy magadat tartod el? És milyen terveid vannak a jövőre?

Kérdéseinek ígéretes bizalmassága meglepett, ám ugyanakkor le is hűtötte a kedvemet, mintha váratlan csapdába botlottam volna az utamon. Habozásom kioltotta a reményeit, és csalódottan ezt mondotta: – A szegénység egyáltalán nem szégyen, és magad láttad, hogy mi sem vagyunk már jómódúak. De a leányomnak lennének előkelő kérői is, ő viszont egyik iránt sem mutatott hajlandóságot. És ő gyenge is meg törékeny, úgyhogy bizonyára az lesz a legjobb, ha vesz magának egy helyet a kolostorban, amikor már nem leszek mellette, hogy óvjam. De ne szédítsd meg, mert tapasztalatlan és túlságosan jó erre a világra. De mégis mondd el, milyen terveid vannak a jövőre. Szerintem ennyivel tartozol nekem, mivel barátilag bántam veled, noha idegen vagy, és közöttünk eretneknek számítasz.

Őszintén megmondtam, hogy sehogyan sem terveztem meg a jövőmet. Arra nem volt pénzem, hogy az egyetemen tanuljak, és nem akartam a kész tudáshoz kötni magam. – Általában nem akartam kötődni semmihez – mondtam –, és csak azért kísérem mint íródeák Nicolaus Cusanus doktort, mert másként nem tanulhattam volna meg görögül. Azelőtt mint szabadszellemű testvér sok országban vándoroltam, és főként alamizsnából tartottam fenn magam. A pénzhez sem akartam erősebben kötődni, mint amennyi feltétlenül szükséges az ellátásomra, és nincs más vagyonom, mint ami rajtam van, nehogy a vagyonhoz kössem magam. Bort nem iszom, és kitérek a kísértések elől, mert nem vágyódom utánuk, és tudásom gyarapítása nagyobb élvezetet hozott nekem, mint az érzéki kielégülés.

Az öreg csalódásában nagyot sóhajtott, és így szólt: – Tehát cinikus vagy. Csak a kecskebőr hiányzik a válladról. Ettől tartottam. Egy öregembernek nem volna szabad hinnie az álmokban.

– Kegyelmed könyveket árul, és maga is filozófus – mondottam. – Miért néz le engem, amiért megpróbálom kevéssel beérni és az életemben akarom megvalósítani a filozófiát?

Békítőn megveregette a kezem.

– Természetesen nem nézlek le. Amíg az ember fiatal és szabad, maga szabhatja meg az életét, ahogyan kedve tartja. De ha az ember akar valamit, már le is köti magát. Ezért el kell döntened, mit is akarsz, és hogy ezért kész vagy-e lekötni magad. Ezt bizonyára megérted.

Minden felzúdult bennem, hogy ellentmondjak neki, mert pontosan értettem, mire céloz. Mégis hevesen felkiáltottam: – Az isten szerelmére, nem értem, mit akar mondani kegyelmed!

– Régebben tanult itt egy Filelfus nevű latin – mondta békítőleg –, akit kinevettek mulatságos kiejtése miatt. De kitartóan tanulta az ékesszólást és a régi írásokat, és feleségül vett egy elszegényedett, ám jó családból származó fiatal leányt. Úgy hírlik, jól boldogult Itáliában, és hírnevet szerzett magának és a felesége sem nélkülözött.

Amikor csökönyösen hallgattam, ő közelebb hajolt hozzám, és buzgón bizonygatta: – Mi régi családok mind elszegényedtünk. Még gyermekeink sincsenek, és az asszonyaink fiatalon halnak meg, mert többé nem tudnak gyermeket szülni. Nekem is csak a leányom van, csak ő, és nincs semmi jövőnk a török fojtogatta, haldokló városunkban. A legjobbat szeretném a leányomnak. Más környezetben talán kivirulhatna és örülhetne az életnek, mint más fiatalok. Itt már csak a túlvilágnak élünk. Mit gondolsz, fiam?

A teljes pánik hatalmában csak arra gondoltam, hogy tényleg eleget kell tennem Anna buzgó kérésének, és menekülnöm kell tőle. Most szemérmesen habozó „Ugye?” kérdése is egészen más, riasztó értelmet nyert előttem. Az egész céltalanságára gondolva az volt az érzésem, hogy ajkunk rövid találkozása és kezünk simogatása máris a szabadságom megkötésével fenyeget, és egy olyan házasságba taszít, amire sohasem gondoltam. – De megindítóan suttogva, mintha attól tartott volna, hogy Anna meghallja, az öreg még folytatta:

– Nekem megvan a könyvesboltom, és te segíthetnél a könyvek másolásában. Egyszersmind gyarapíthatnád az ismereteidet. A ház a sajátom, sok-sok küszködéssel és lemondással pénzt takarítottam meg, hogy Annának legyen hozománya, ha a szíve szerint férjhez kívánna menni egy jóravaló férfiúhoz, vagy helyet vehessen magának valamelyik kolostorban. Nem szeretném, ha csalódás érné. Mit gondolsz hát, fiam?

– Ezt Anna javasolja? – kérdeztem teljesen megrendülve, és keserű haraggá homályosuk az a tiszta gyengédség, amit korábban éreztem iránta.

– Nem, nem – tiltakozott nyomban az öreg. – El ne mondd neki, hogy ilyesmiről beszéltem neked! Sohasem bocsátaná meg nekem. Ő gyerekes és tapasztalatlan. Aggódom érte. Meg kell értened engem, ha becsületes ember vagy és a szándékaid tisztességesek. Ám ha nem akarod, kénytelen vagyok megtiltani neked, hogy találkozz vele és hogy megszédítsd őt. Különben veszélyezteted a jóhírét.

Felálltam, és ekképpen válaszoltam: – Kegyelmed nagyon barátságos hozzám, de még meg kell fontolnom ezt a dolgot.

– Persze, persze – mondta engesztelőleg, és a vállamra tette a kezét. – És ne haragudj, hogy nyíltan elmondtam neked, miről van szó, mert bizonyára te is tapasztalatlan vagy még, mint minden ifjú filozófus. De úgy akarok rád gondolni, mint a tulajdon fiamra, és hidd el nekem: az ifjúság elmúltával a szabadság fanyarrá válik, s a házasság gyorsan értelmes gondolatokra vezeti a férfiút. A gondolatok senkit sem hizlalnak meg, de előtted ott az egész élet, és ha jól rendezed a dolgaidat, hírnévre és vagyonra tehetsz szert. Talán ez a te lehetőséged, és ezért vezérelt a sors a házamba. Nem bánna bárki ilyen jól egy ifjúval, akiről semmit sem tud és akit, őszintén szólva, sokan talán csak egy csavargónak és egy kalandornak tartanának. Én ennél jobban beléd látok és hiszek a lehetőségeidben.

A bor a fejébe szállt. Bizonyára ezért fecsegett ilyen elevenen és barátságosan, minden rossz szándék nélkül. De lehiggadt kedélyállapotomban arra késztetett, hogy olyannak lássam magam, amilyennek bármelyik értelmes ember látott, s a szabadságom felett érzett örömömbe egy cseppnyi üröm is vegyült. Pillanatnyi kísértés fogott el, hogy vessem alá magamat a sors szeszélyének, nyerjem el, ami elnyerhető, és érjem be egy átlagember céltalan boldogságával. Ám dac lappangott bennem, és nem tudtam megérteni, hogy ilyen egyszerű lehet vándorlásom végcélja. Ezért ismételten így szóltam: – Fontolóra kell vennem a dolgot. – Ám amikor így beszéltem, már tudtam, mit választok.

Anna visszatért a szobába. A szeme az ijedtségtől még sötétebb volt, mintha megsejtette volna, miről beszéltünk. – Már elmégy? – kérdezte, és a bolton át az ajtóhoz kísért. Még mindig szép volt a szememben, de már nem láttam angyalnak. Attól, hogy elkötelezettségre próbált csábítani, és a hitvesi ágyba akart taszítani a leányával, az apja kinyitotta a szemem, és megértette velem, hogy amikor Annához közeledtem, csak az érzéki csábításnak engedtem, bármilyen tisztának és mennyeinek tűnt is minden a szememben. Anna a többi nő szintjére süllyedt előttem, és az undorító kétségbeesés hatalmában csak azt éreztem, hogy sötét testiséggel vágyakozom utána. Kívántam őt, de a szememben ellenszenves volt a saját vágyakozásom. Ennek ellenére magamhoz szorítottam, és szenvedélyesen csókolgattam, kezemmel a nyakát meg a mellét tapogattam és simogattam, amennyire tapasztalatlan létemre tudtam. Ő erőtlenül simult hozzám, az orcája átforrósodott, és egyre csak ezt suttogta: – Ne csinálj rosszat nekem! – Hirtelen megharaptam a nyakát, mert mást nem tudtam. Ő halkan sikkantott, és teljesen elernyedt az ölelésemben.

Minthogy leginkább érzéki vágy ébredt bennem iránta, tudtam, hogy valójában nem szeretem őt, legalábbis nem eléggé. Csupán azt az álomképet kerestem benne, amit első ízben megmámorosodott érzékeim vetítettek rá. Az apja, a legjobbat akarva, összetörte ábrándképemet, és megmutatta a pőre igazságot bennem és Annában. A lélek csak test és a test lélek, de nem lehetett őket elválasztani egymástól. Angyalok nem voltak ezen a világon, csak férfiak és nők, akiket a vágy egyesít. Miközben őt ölelgettem és simogattam, a legjobb, ami bennem volt, egész idő alatt távolodott tőle. Amikor hozzányúltam, a magam számára elvesztettem őt, és ezt bizonyára készakarva tettem, hogy megszabaduljak tőle. Ha valóban szerettem volna, akkor nem tétovázom, hanem elfogadom az apja ajánlatát.

Amikor kezem a mellére tettem, ő gyámoltalanul megpróbálta eltolni, bágyadt tekintetét rám emelte, és ezt suttogta: – A pokolba taszítasz engem. – Akkor én is elernyedtem, elengedtem őt, s ott álltam remegő térddel, de nem tudtam ránézni. – Rossz és kegyetlen vagy – mondta. – Miért nem mentél el, amikor kértelek rá? Hiszen én semmi rosszat nem tettem neked. Miért gyűlölsz engem?

Megtapogatta a harapásom nyomát a nyakán, s halkan sírdogálni kezdett. – Félek tőled. De a félelmem is édes. Fájdalmat okoztál nekem. De a fájdalmam is édes. Milyen szörnyűséget tettél velem, mert már nem vagyok a régi, és szégyellem magam.

– Hát minden csak ilyen volna, Anna? – jajdultam fel.

– Alighanem így van. Minden csak ilyen. És soha többé nem lesz békesség a szívemben, még ha el is mennél. Többé nem vagyok tiszta. A testem nem tiszta. A gondolataim nem tiszták. A száddal meg a kezeddel egész életemre a pokolra taszítottál, noha szeretem a szád meg a kezed. Mi van velem? Beteggé tettél. A fejem forró. Akadozik a lélegzetem.

Kinyújtottam a kezem, ám ő riadtan visszahúzódott előlem. – Helytelenül viselkedtem veled, Anna – mondtam. – Meg tudsz bocsátani nekem, ha elmegyek és nem jövök vissza?

– Nem, nem – kiáltott fel ijedten. – Mégse menj el! Nem, egyáltalán nem viselkedtél helytelenül. Csak buta vagyok, és még nem sokat tudok az életről. Csak csókolj, ha akarod, ha nem hagysz el engem!

Ekkor elfogott a kísértés, és arra gondoltam, hogyha egyszer semmiben sem hiszek, akkor itt az alkalom, hogy próbára tegyem a hitetlenségemet. Ha semmiben sem hiszek, akkor a jóság és a rosszaság két puszta szó, és az ember a jóban is, meg a rosszban is a rendeltetését valósítja meg. Miért ne próbálnék feltétlenül rossz lenni, és miért ne tenném magamévá őt, ha gyengeségében így felkínálja magát nekem. Talán néhány nap múlva elutazunk és bottal üthetik a nyomomat, bármit tennék is. Legyek legalább teljesen rossz, ha már nem tudtam teljesen jó lenni.

A gyötrelemtől és a szégyentől rekedt hangon megkérdeztem: – Éjszaka, ha atyád elaludt már, kinyitod nekem az ajtódat, ha kopogtatok?

– Nem – mondta elszörnyedve –, nem, ilyet nem kérhetsz tőlem!

Az ellenkezése ingerelt. Magamat gyűlölve így szóltam: – Ha eléggé szeretnél, nem beszélnél így.

Ő úgy nézett rám, mint egy sebzett állat, és rám förmedt: – Ki vagy te valójában? Miért kísértesz engem? Ez bűn!

– Te csábítasz engem – mondtam keserűen. – De jól van. Legyen, ahogyan akarod! Elmegyek és nem jövök vissza.

Kitéptem magam az öleléséből, és vakon kirontottam, csak úgy csattant az ajtó mögöttem. Ő utánam futott, és utolért az utcasarkon. – Ne gyere utánam! – kiáltottam rá. – Mit akarsz még tőlem? Miért gyötörsz engem?

– Gyűlöllek! – mondta ő. – Isten is meg fog büntetni téged. Kést kellene döfnöm a szívedbe és a magam szívébe is. De jöjj el éjszaka, ha akarsz. Akkor bizonyára nyugtom lesz tőled.

Olyan zavarodottan tértem vissza a hajóra, mintha részeg lettem volna, s oly keservesen gyűlöltem magamat, hogy szerettem volna meghalni. Mereven néztem magam elé, s olyannak képzeltem el Annát, mint amikor mellettem térdelt a templomban, miközben a templom boltívei alatt angyali kórushoz hasonlóan zengett a himnusz. Vajon melyik volt az igazi: elvakult gyengédségem és az a vágyam, hogy legyek jó az egész világhoz, vagy pedig az a sötét vágy a testemben és a csábítás, hogy törjem össze a gyengeségét és becstelenítsem meg őt. Forró meg hideg borzongás járta át a testemet. Betegnek éreztem magam. Besötétedett. Feljött a hold, ezüsttel vonva be a város dombjait és épületeit. Mereven néztem a sötét vizet, és tudtam, hogy egy gyilkosnál is gonoszabb lennék, ha készakarva, hideg megfontolásból és igaz szerelmet nem érezve elmennék hozzá. De azt is tudtam, hogy ő vár rám, ugyanolyan ellentétes érzésekkel, ugyanúgy gyötrődve és ugyanolyan boldogtalanul, mint amilyennek én is éreztem magam.

A hold magasabbra emelkedett. Múlt az éjszaka. A kikötő elcsendesedett. Egyedül voltam a világon. Isten bennem volt. De ez volt az első eset, hogy tudtam: a sátán is bennem van. Szörnyű büszkeséget és a tudás hevületét érezve tudtam, hogy bennem van a sötétség fejedelme. A menny és a pokol volt a saját szívemben. Tőlem függött a választás. Az átlagember az érzéseitől kényszerítve tesz jót és rosszat, tévelygőn ingadozva a jó és a rossz között. A hatalmamban állt, hogy hidegvérrel és megfontoltan rosszat cselekedjem. Olyan bűn volt ez, ami alól szerintem nincs feloldozás, teljesen megbocsáthatatlan bűn.

Eszembe jutottak Dorothea asszony szavai, hogy megvan bennem a szerelemre ébresztés képessége, anélkül, hogy magam is szerelmet éreznék. Több tapasztalatom is erre mutatott, de eddig a nők zavaró és kínos közeledése csak ellenszenvet ébresztett bennem, mert semmit sem tudtam a szerelemről. Csak miután Annával találkoztam, támadt sejtelmem a vágy szörnyű gyötrelméről és arról a képességemről, hogy a másik ember fölött a saját szerelmének erejével uralkodjam. Borzalmas élvezet meghódítani egy másik embert, és rábírni, hogy olyasmit tegyen, amit a nevelése, a hite és a lelkiismerete bűnnek nevez. De ha valóban rejlett bennem képesség arra, hogy szerelmet ébresszek, miért ne gyakorolnám ezt a képességemet, ahogyan mások a kardforgatást és az íjászatot gyakorolják, ahogyan mások ékesszólásukat fejlesztik, hogy az embereket rábeszéljék valamire és ismét mások a törvényeket tanulmányozzák, hogy a hamisat is igaznak tüntessék fel.

Így gondolkodtam. Ám ugyanakkor a vigasztalan csalódás hatalmában arra is gondoltam, milyen kimondhatatlanul tiszta örömet éreztem, amikor először csókoltam meg egy tapasztalatlan leány ártatlan száját, és hogy ez az örömöm milyen gyorsan változott sötét, vigasztalan vágyakozássá. Nem Anna volt az oka, hanem én magam, mivel nem volt meg a képességem, hogy megőrizzem a szerelmemet túl a testi érintésen, amely csak szégyenérzetet és ellenszenvet váltott ki belőlem. Vele szemben támasztott kegyetlen követelésem csak keserves vágy volt, hogy olyasmiért büntessem őt, amit én képtelen voltam érezni. Ő a zsákmányom volt és remegett a hatalmamban. Ez már éppen eléggé gonosz cselekedet volt. Miért tettem volna vele még rosszabbat? Hiszen abból magamnak semmi örömöm vagy hasznom sem lett volna, ha már egyszer éreztem a hatalmamat fölötte.

Hideg vágyakozás rázta a testemet, amint a sötét vizet néztem. Telt-múlt az éjszaka, és én nem mentem el, hogy bekopogtassak az ajtaján. Nem akartam lekötni magam, sem a rosszhoz, sem a jóhoz. Félúton megálltam, mert még fiatal voltam.

Néhány nappal később Nicolaus doktor jött értem a hajóra, és bosszúsan így beszélt: – Merre kószáltál és mivel töltötted az időt, és ki fizet bért neked? A palotába kell kísérned engem és mögöttem kell állnod, mert engem választottak ki, hogy beszéljek a császárral és hogy megsürgessem késlekedésében. Különben mindannyian odaveszünk a téli viharokban, vagy pedig tavaszig is elhúzódik az utazás, pedig akkor talán már nem is lesz pápa, hogy fogadjon bennünket. Vedd fel a legjobb ruhádat, fésüld meg a hajad és kölcsönözz valahonnan egy tisztességes föveget a fejedre!

Kijelentettem, hogy egész délelőtt a püspökök szálláshelye előtt ácsorogtam rá várakozva, hogy szolgálataimat felajánljam neki, de sajnálatomra ő maga hanyagolt el engem. – És nincs más ruhám, csak ez, ami rajtam van – mondtam. – Ezt már észre kellett volna vennie kegyelmednek, ha olykor-olykor e világi dolgokra is figyelmet fordítana, és nem töprengene örökké csupán emanációkról meg aiónokról, a meg nem kezdettről és a végnélküliről, hogy belefájdul a feje.

Ő nyomban megbánta, hogy megszidott, hiszen nyájas és jó ember volt, bocsánatot kért tőlem, s ekképpen beszélt: – Ezeknek a görögöknek a misztikus teológiája körül az újplatonista, a gnosztikus és a manicheus eretnekség foszlányai fityegnek, úgyhogy a fáktól nem is látszik már az erdő. Az igazat megvallva, kedves Johannes, a használatomra adott szamár ezüstszerszámozása ellenére oly csökönyös és alattomos állat, hogy neked kell vezetned, nehogy nevetségessé váljak a görögök szemében. Nem érdekel a saját méltóságom, hanem inkább alázatosan gyalog járok, mint a szent apostolok, de fenn kell tartanom annak az egyháznak a becsét, amelyet méltatlanul jómagam képviselek. A görög szolgák, akiket kaptunk, nem hajlandók szamarat vezetni a városon keresztül, kijelentve, hogy ez nem tartozik a kötelességeik közé. Még a saját császáruknál is dölyfösebb emberek, és csak vigyorognak a mi szokásainkon, úgyhogy hamarosan azt sem tudom már, hogyan vágjam a késsel a húst és hogyan fogjam a kenyeret az ujjaimmal.

Elszörnyedtem meggondolatlan javaslatától. – Hát ez a köszönet mindenért? – kiáltottam fel. – Hát istállószolgává alacsonyít le kegyelmed, noha különben is csak vesződséges munkával tudom őrizni a kegyelmed méltóságát, amikor a püspökök szolgái a könyökükkel taszigálnak? Mit gondol kegyelmed, minek tartanak majd engem az emberek, ha azt látják, hogy szamarat vezetek az utcán? Elhomályosult a kegyelmed elméje a sok töprengéstől, hogy egyáltalán ilyen javaslat eszébe juthat.

Barátságos szemébe könnyek gyűltek, tehetetlenül tördelte a kezét, mivel maga is nagyon jól felfogta, milyen kellemetlen a javaslata bármely ifjú ember számára, aki ad a becsületére. – De egyáltalán nem merek annak a gonosz szamárnak a hátára ülni, ha nem vezeti valaki – panaszkodott. – Azelőtt is leestem a lóról, és gyenge a lábam. Szánj meg, Johannes, és én biztosan megjutalmazlak érte. És senki sem eshet tévedésbe a rangodat illetően, ha egyszer bekísérhetsz és mögöttem állhatsz, amikor beszélek. Kölcsönzünk neked egy aranyszegélyű köntöst, és piros nadrágot húzhatsz meg piros föveget. Phrantzész barátod különben is érdeklődött felőled, és csodálkozott, hogy ugyan hol rejtőzöl, mivel az utazás óta egyáltalán nem is látott téged. Talán találkozol vele a Blachernaiban, és a fogadás után felőlem bármit csinálhatsz. Visszafelé szívesen járok egyet gyalog, és a sorsára bízom azt a szerencsétlen szamarat.

Miközben ő könnyes szemmel győzködött engem, én pedig a kellemetlen dolog árnyoldalait és előnyeit mérlegeltem, bele kellett egyeznem a kérésébe. Ám a büszkeségem nem engedte meg, hogy kölcsönzött csecsebecsékkel ékesítsem magam, hogy fölöslegesen versengjek a császári palota udvaroncaival és fegyvereseivel. – Nem – mondtam –, csak egy új köntöst vegyen nekem kegyelmed, ez jogos és méltányos. Hiszen kegyelmed is csak a fekete talárját meg a doktori föveget viseli. Fekete íródeákruhám éppen elég rangot jelent számomra. Aranyhímzéssel meg bársonyban pöffeszkedjenek azok, akikben belül semmi sincsen. Legyünk olyanok a császári palotában, mint Diogenész, aki hagyta, hogy a hiúsága kikandikáljon köntösének a hasadékain. Ezzel több figyelmet és nagyobb megbecsülést kapunk attól a környezettől, amelyik beleunt már a ruhák csillogásába.

A Blachernai parkjában már az ősz uralkodott. Amennyire megértettem, a fogadásra a császár akaratából került sor, hogy meggyőzze a városban összesereglett püspökeit arról, hogy a latinok küldöttségének nyomására kell kitűznie az indulás napját. A legfanatikusabb görögök soraiban még az utolsó pillanatban is gyanakvás ütötte fel a fejét az uniót illetően. Azok a püspökök, akik a török uralom alá került városokból jöttek, attól tartottak, hogy a törökök szorongatni kezdik majd a görögöket szabad vallásgyakorlásukban, mert Murad uralkodó világosan kifejezésre juttatta, hogy az uniós tárgyalások megkezdését ellenséges cselekedetnek fogja tekinteni mind a császár, mind az egyház részéről. Újra előhozták a latin egyház széthúzását. Az uniós tárgyalásokkal csak a törököket ingerelték, anélkül hogy bármit is elértek volna, mivel az egyházi zsinat többsége úgysem hagyná jóvá az uniót, még akkor sem, ha a pápa és a bíborosai meg a püspökei el is fogadnák. De a császár részéről értésünkre adták, hogy ha elég nyomatékosan és meggyőzően beszélünk az állandó halogatás ártalmas voltáról, ő a válaszában kitűzné az indulás napját, és ezzel egyszer s mindenkorra elhallgattatna minden fölösleges vitát és cselszövést.

Tehát Nicolaus doktort szamárháton keresztülvezettem Konstantinápolyon, és nagy örömömre a püspökökön is erőt vett a hiúság, látván, hogy Nicolaus doktor ilyen méltóságteljes közlekedési mód mellett döntött. Az utolsó pillanatban ők is arra kényszerítették a szolgáikat, hogy kötőféken vezessék szamaraikat, és ezek a rátarti férfiak a megaláztatástól kivörösödve, lehajtott fejjel bandukoltak végig az utcákon a szamarak kötőfékét fogva. Nem volt idő, hogy megnézzem, derültséget vagy tiszteletet ébresztett-e menetünk Konstantinápoly népében, mert Nicolaus doktor szamara tényleg gonosz állat volt, és nagy megerőltetésembe került a vonszolása.

Magára a fogadásra a ceremóniák épületében került sor, és nagy megelégedéssel adtam át a szamár kantárát más titkároknak, és a csillogó ruhájú őrök sorfala előtt kísérhettem be Nicolaus doktort, tisztelettudóan a kezemben fogva megírt beszédét. A termek és a folyosók fala csiszolt márvány, porfír és lazurit volt. A padlót drága, bár kopott szőnyegek borították. A mennyezetről csillogó lámpák lógtak, de a fogadást nappalra tették, hogy megtakarítsák az olajat meg a gyertyákat. A palotában dermesztő hideg volt, mert csupán a császár aranyozott és kétfejű sassal ékesített trónusának két oldalára állítottak parázstartót. Nem nagyon sokan voltak ugyan jelen, ám mindannyian ünneplőt viseltek, és pontosan a kijelölt helyükön álltak. Nekünk is megmutatták a helyünket, és én tényleg Nicolaus doktor mögött állhattam. Konsztantinosz herceg Phrantzész kíséretében jött be a terembe, és a trónus jobb oldalára állt. Utolsóként a császár érkezett kíséretével, szemmel láthatóan haragosan, leült a trónra, kihúzta magát és intett a ceremóniamesternek, hogy mondja el szent igéjét. A lábán kétfejű sassal díszített bíborcsizma volt annak jeléül, hogy a baszileusz, a királyok királya, az örök birodalom császára, Isten földi helytartója.

Élete delén lévő, szép arcú férfiú volt. Rövid, fekete szakáll keretezte eleven arcát, szeme nagy és kifejező volt. Látszott rajta, hogy méltóságának tudatában van, s hogy könnyen haragra gerjed. Figyelmesen hallgatta Nicolaus doktor beszédét, és el kell ismernem, hogy Nicolaus doktor rendkívül jól, nyájasan és meggyőzően beszélt. Még egyszer megerősítette, hogy a concilium kisebbsége valójában a többséget jelenti, meg hogy a kisebbség képviseli az igazi katolikus egyházat, mert mellette áll a pápa és a bíborosok. Minden eddigi érvet megismételt, és végül így foglalta össze beszédének a tartalmát: – Az apostoli szék, a pápa és a bíborosok kollégiuma a hit kérdéseiben nem tévedett és sohasem fog tévedni, mert ez az a szikla, amire az egyház felépült.

Ilyen messzire jutott hát ifjúkori eszményeinek megtagadásában, miután előbb maga is elismerte a Szentlélek által irányított egyházi zsinat tévedhetetlenségét és felsőbbrendűségét a pápával szemben. A bizánci császár színe előtt, furcsa öltözékű görögökkel körülvéve, a márvány és az arany csillogásában a pápa legalázatosabb szolgájának vallotta magát. És azzal a kéréssel fejezte be, határozná meg a császár az indulás napját, hogy Krisztus végrendeletét szolgálóinak kölcsönös szeretetében beteljesíthessék. Ennek a végrendeletnek a teljesítése érdekében ő maga lelkiismeretének kényszere alatt feláldozta tudós hírnevét, személyes meggyőződését és ifjúkori hitét. Beszédének befejeztével nagyon szegény ember lett belőle, mert most vált teljessé pálfordulása, és mindent levetve magáról pőrére vetkőzött.

Ám az eredmény minden bizonnyal megérte az áldozatot. Válaszként a császár felolvastatott egy aranybullával díszített nyilatkozatot, amelyben november huszonhetedike napjára tűzte ki az indulást. A teremből mintha az általános megkönnyebbülés sóhaja szállt volna fel. A görögök közül is sokan mosolyogtak és összenéztek. A császár maga azonban nagyon-nagyon komoly volt, mintha döntésének következménye súlyosan nehezedett volna rá. Sok fölösleges ceremónia után felállt trónusáról, s az udvaroncok hada követte pontosan megszabott rendben. A fogadás véget ért. A termen át Phrantzész tartott felénk, és így szólt: – Keressünk valamilyen melegebb helyet. Itt átkozottul hideg van.

A szertartások merevsége alól felszabadultan, élénk csevegésbe merülve követtük őt. Elnézést kért, amiért a fogadás ily szerény volt, s nem énekeltek a szokásos kórusok a császár magasztalására. – De erre egy egész nap elment volna – magyarázta. – És a császár már most is haragos, amiért nem melegítették fel a trónusát.

A parkokon át egy melegebb faépületbe vezetett bennünket, ahol ki-ki kedvére ehetett és ihatott a császár költségére. A teremben madárkalitkák voltak felakasztva, s mindegyikben egy mozdulatlan madár ült. Időnként gyönyörű, tiszta madárcsicsergés hallatszott. Csak amikor Phrantzész megmagyarázta, akkor fogtam fel, hogy nem eleven madarak voltak, hanem a görögök mesterien szerkesztett gépezetei, amelyek csicseregni tudtak. Ez volt a legnagyobb csoda, amit a palotában láttam.

Miután udvariasan beszélgetett Nicolaus doktorral meg a püspökökkel, Phrantzész ezekkel a szavakkal fordult hozzám: – Eltűntél, de azért nem voltál láthatatlan. Hogyan haladsz a tanulással? Jobban beszélsz görögül, mint annakelőtte, és csaknem kifogástalan a kiejtésed. Áttértél már az Iliászról az Odüsszeiára? Lehetséges, hogy kitaláltad magadtól, mi a legjobb és legolcsóbb eszköz, amelynek segítségével egy jóképű fiatalember egykettőre megtanul egy idegen nyelven beszélni? Nagy kár volna, mert ajánlanék neked egy tanítót.

Megkérdeztem, milyen eszközre gondol, és ki akar engem tanítani. Ő világfi módjára elmosolyodott, és így válaszolt: – Természetesen találtál egy leányt, hogy megtanítson a görög nyelv bonyolult ragozási formáira, és bevezessen más ismeretekbe is, amelyek városunkban a rendhagyó igékre emlékeztetnek, amennyiben ezeket is a szabadság és a szeszély uralja. – Jól látta, mennyire zavarba hozott a szavaival, és gondtalanul folytatta: – Természetesen nem kíváncsiskodom a kalandjaidat illetően, és a hallgatás a siker első feltétele abban a művészetben, amit Ovidius római szokás szerint mindjárt rendszerré épített ki. De szeretném megismerni a te véleményedet, hogy melyik a kiválóbb szerelmi művészet, a római-e, vagy a görög? Róma búskomor törvényszerűségét szereted-e jobban vagy pedig Görögország ledér örömét és ártatlan dévajságát?

– Az isten szerelmére, mit beszél kegyelmed, és mivel nem gyanúsít engem? – kiáltottam fel elszörnyedve. – Hát azt hiszi kegyelmed, hogy itt állandóan nők után futkosok? Ez nem is volna lehetséges, hiszen kegyelmeteknek az a szokásuk, hogy kalitkába zárják a nőket, és megkövetelik tőlük, hogy az idegenek elől még az arcukat is takarják el.

– Abban a művészetben, amelyikről beszélek, semmi sem lehetetlen, és kétségtelenül nyomós okunk van rá, hogy az asszonyainkat ketrecben tartsuk. De az akadályok csak fokozzák ennek a művészetnek a csáberejét, ahogyan a görög nyelv nehézségei is növelik a szépségét, és minél kevesebb látszik egy nőből, annál csábosabbá válik a férfiú szemében. Akárhogyan legyen is, egy fiatal férfi számára a legjobb nyelvmester egy okos és megértő nő. Az egyéni buzgalom növeli a tanulékonyságot, és a barátság jegyében mindketten örömet szereznek egymásnak, a tanító a tanítványainak, a tanítvány pedig a tanítójának. Valóban kár, hogy a szavaidból arra kell következtetnem, hogy nem találtál ilyen tanítóra, vagy talán az előítéleteid gátoltak benne, hogy ezt a szép, egyenes utat használd a tanulásban?

– Nincsenek előítéleteim – tiltakoztam. – De nem csábítottak az érzéki örömök, és valójában nem is értem, mire céloz kegyelmed. És ha érteném is, már túl késő volna, hiszen a hét vége felé elutazunk.

– Szóval valóban senkinek sem sikerült elcsábítania téged ebben a városban? – csodálkozott. – Hát nem szegődtek a nyomodba kacarászó leányok, s valamely hordszék függönye mögül nem intett neked egy fehér kéz, és a günaikón rácsos ablakából nem hullott egy szál virág a lábad elé? Hát valóban ilyen megingathatatlanul erényes vagy?

– Csak gúnyolódjék velem kegyelmed – mondtam. – Egy héttel ezelőtt talán még megingathatatlan lettem volna, de most már nem vagyok biztos magam felől.

– Szeretnéd-e próbára tenni magadat? – kérdezte. – Ne beszéljünk mellé! A művelt emberek között nem bűn a szerelem. Konstantinápolyban, sőt a Blachernai palotájában is vannak fejlett, szabadelvű és szép nők, akiknek semmi kifogásuk sincs egy kis kaland ellen, ha titokban történik, és bízhatnak a feltétlen titoktartásban. Szívesen megismertetlek egy ilyen nővel, ha akarod.

– A kikötői bordélyházakban is vannak szabadelvű és szép nők – válaszoltam. – Néhányan közülük a tengerészek közvetítésével a tudomásomra hozták, hogy minden fizetség nélkül szívesen látnának az ágyukban, ha hajlandó lennék rá. De az ilyen nők iránt csak ellenszenvet érzek.

Ő kissé elpirult, amikor könnyűvérű barátnőit a kikötői örömlányokhoz hasonlítottam, de minden harag nélkül ezt mondta: – Te aztán önfejű vagy, de szemlátomást csábítja a nőket, hogy idegen és önmegtartóztató vagy. Én ebben az ügyben csupán küldönc vagyok, és eszem ágába se jutna magamra vállalni a kerítő feladatát, ha nem olyan nőről volna szó, aki rászolgálna a legnagyobb figyelmességre. Hiszen bármit akarna is tőled, megnyugtathatlak, hogy nem kell megbánnod, és jómagam is bármit megadnék érte, ha veled helyet cserélhetnék. De előre megmondom, hogy az életeddel játszol, ha belekezdesz. Ha bárkinek akár egy szóval is célzást teszel rá, a tengerben találnak rád elvágott torokkal, és a halak tépdesik szép orcádat, amely egy férfi tetszését is könnyen megnyerheti.

Titkolózása hatott rám, mert észrevettem, hogy komolyan beszél. – Miért éppen én? És ugyan ki akar megismerkedni velem? – kérdeztem.

– Én ugyan honnan tudnám? És ne kérdezősködj! Ez az első feltétel. Semmit se kérdezz. Semmin se csodálkozz, és egyáltalán ne tanúsíts kíváncsiságot. És ha barátilag adhatok neked egy tanácsot, akkor azt mondom: minél tartózkodóbb leszel és minél kevesebbet beszélsz, annál jobb benyomást keltesz.

Kivett egy kerek almát a serlegből, amit az egyik szolga nyújtott oda neki, és ezekkel a szavakkal adta át nekem: – Fogd ezt az almát, és kövesd az eunuchot, akit mutatok neked. Ő majd egy szobába vezet téged, amelyben három nő van. Alaposan nézd meg őket, és annak add az almát, akit a legszebbnek tartasz. Ne szólj egy szót se, és semmilyen kérdésre ne válaszolj, ha valamelyik közülük beszélgetésre csábítana téged. De ne siesd el a választást, mert ha tévedsz, megsértesz egy igen előkelő nőt. Nincs ebben semmi rossz, a játék még az eunuchot is mulattatja. Tudni akarják, hogy a latinok véleménye szerint melyik a legszebb közülük, és döntőbírónak téged választottak. Miután az almát átadtad, tüstént visszajössz ide, és én is itt várok rád nagy kíváncsisággal.

Intett a kerek és szőrtelen arcú eunuchnak. Kezemben az almával követtem a nevető eunuchot. Ő az épület mögé vezetett, majd végig a park sétányain egy palotába vezetett, amely a városfal közelében állt nem messze attól a palotától, amelynek a porfírszobájában a császárnék szültek. Egy mellékajtón áthaladva kényelmesen berendezett, szép szobába jutottunk, amelynek ablakait kívülről aranyozott rács védte. A szobában három szép nő ült. Az egyik közülük sötétbarna volt, a másik szőke, a harmadik pedig vörösre festette a haját. Amikor megpillantottak, csengő nevetésben törtek ki, és felálltak, hogy elsétáljanak mellettem, kíváncsi pillantásokkal méregetve engem. Mindhárman egyformán egyszerű fehér ruhát viseltek, ám a ruha ezüsttel hímzett selyemből készült. Fehér karjuk és nyakuk fedetlen volt, mesterien feltornyozott hajukat ezüstszalagok és dísztűk ékesítették.

Megpróbáltam figyelmesen szemügyre venni őket, és leküzdeni a félénkségemet, de nevetésük és fesztelen pillantásuk lángba borította orcámat. A barna hajú egészen közel hajolt hozzám, sokatmondóan megráncigálta a köntösöm ujját, és arcát olyan közel hajtotta az arcomhoz, hogy éreztem erős illatszereinek illatát. A vörös hajú nevető szemmel csúfolódott velem. Az orra csintalanul fitos, a szája pedig vastag volt, úgyhogy ijesztően könnyűvérűnek tűnt. Közülük a legcsendesebb a kecses mozgású és finom arcú szőke nő volt, akinek annyira aranylott a haja, hogy gyanítottam, szintén festett volt. Mélázó, kíváncsi szemmel méregetett, és enyhén elpirult, amikor a tekintetemmel találkozott. Miután elsétált mellettem, az ablakhoz ment, és úgy tett, mintha kinézett volna rajta, de láttam, hogy zihálva veszi a levegőt.

– Ez az ifjú néma – mondta csúfolódva a barna hajú.

– Szólj már valamit! – biztatott a vörös hajú, és sokat sejtetően kacsintott a szemével, mint aki a legcsodálatosabb és a legcsábosabb gyönyörökkel kecsegtetne engem. Még egyszer megnéztem mindhármukat, anélkül hogy bármilyen csábítást éreztem volna. Legszebbnek a szőke hajút találtam, és ő viselkedett a legillendőbben. Ezért odaléptem hozzá, és átnyújtottam neki az almát. Felragyogott az arca, mint akit nem várt öröm ért, ám aztán mintha megszeppent volna, megrázta a fejét, szemérmesen a másik két nőre pillantott, és nem vette át az almát. A két mellőzött nő rám akart ijeszteni a sikolyaival, és azt kiáltozta, hogy tévedtem. Ennek ellenére az ő kezébe tettem az almát. Érintésemtől mintha szemérmesen összerezzent volna, de amint a szemembe nézett, tekintetéből kiolvastam, hogy egyáltalán nem szemérmes, és talán nem is olyan tisztességes, mint hittem.

Amikor megfordultam, hogy távozzam, a vörös hajú fájdalmasan belém csípett, a barna hajú pedig könnyedén arcul legyintett, de ennél nagyobb haragot nem éreztetve hagytak távozni, az eunuch pedig visszakísért a fogadóterembe. Nicolaus doktor és a püspökök még mindig ott ettek és ittak, élénk beszélgetést folytatva az udvaroncokkal. Minden okuk megvolt az ünneplésre, mivel a császár döntése a csaknem két hónapja húzódó várakozás végét és a küldetés szerencsés teljesítését jelentette. Phrantzész lépett hozzám, és lelkendezve kérdezte: – Nos, hogyan történt?

Az eunuch nevetve válaszolta: – Jó szeme van.

– Szerintem a legszebbet választottam – mondtam. – De a játék egy cseppet sem szórakoztatott.

– Láttál-e bármelyik nyugati országban ennél szebb nőket? – kérdezte Phrantzész.

– Jobb dolgom is volt, mint hogy a nőket nézegessem – feleltem bosszúsan. – Tehát kicsoda ő?

Ám Phrantzész komoran így szólt: – Ne kérdezd! Számodra is ez a leghelyesebb. – Aztán rendkívül szeretetre méltóan végigkalauzolt az épületen, és megmutatta a látnivalókat, amelyek a barbár országokból érkező követek szórakoztatására szolgáltak. Unatkozva már-már vissza akartam térni a hajóra, ám ő csökönyösen visszatartott, mintha várt volna valamire. S hogy ébren tartsa érdeklődésemet, bemutatott Balszamón főszkriniáriosznak, megkérdezvén őt, megmutatná-e nekem a császár könyvtárát. Ez a nagy hatalmú főkönyvtáros azt mondta, hogy csak jót tesz a latinoknak, ha látják, milyen hatalmas mennyiségű kéziratgyűjteményt állított össze a császár utazására, hogy bebizonyítsa, hogy a Szentlélek korántsem az Atyától és a Fiútól van, hanem legfeljebb a Fiú által. Phrantzész elsápadt mérgében, és figyelmeztette, jusson eszébe, milyen határozottan tiltott meg a császár minden előzetes vitát a latinokkal. A főkönyvtáros megszeppent, és azt mondta, hogy csak tréfálózott. Phrantzész megjegyezte, hogy a szent dolgokkal nem illik tréfát űzni. – Lehet, hogy bűnös ember vagyok, akit megrontott a világ – mondta –, de meg tudom különböztetni, mi a szent, és mi az, ami nem szent.

A levéltárba vezetett, és elcsüggedtem a számtalan láda láttán, amelyekbe Kelet minden teológiai bölcsességét belezsúfolták az utazásra. – Isten legyen irgalmas mindannyiunkhoz! – mondtam. – Valóban a Szentlélek jelenlétére és a keresztényi szeretetre van szükség ahhoz, hogy minden vitás kérdést tisztázni lehessen. A szent apostolok is elszörnyednének, ha ezeket a könyvhalmazokat látnák, mert ők a szegények és a tanulatlanok soraiból választattak ki. Hogyan is tudtuk ezernégyszáz év alatt Krisztus egyszerű tanítását és kegyelmi ajándékát ilyen mérhetetlen világi bölcsesség alá temetni?

– Ne ijedj meg – nyugtatgatott Phrantzész. – Minden előre el van már döntve. A császár keresztülviszi az uniót, mert ez politikailag elkerülhetetlen. Még ha egy évig vagy akár kettőig is elhúzódnék a vita, a latin és a görög egyháznak végre tisztáznia kell a Szentlélek eredetét. Ha művelt korunk legnagyobb tudósai mindkét egyházból nem jutnak egyetértésre vagy kölcsönös engedményeken alapuló megegyezésre, akkor nevetségesekké válunk a pogányok és a mohamedánok szemében.

Alkonyatig együtt nézegettük a könyvtár legrégibb Platón-kéziratait. Phrantzész mutatott néhány rendkívül ledér alexandriai kéziratot is, ám ezek nem szórakoztattak. Végül Phrantzész így szólt: – Sötétedik, kísérőt adok hát melléd, aki fáklyával világítja meg az utadat.

Azt feleltem, hogy ez túlságosan is nagy megtiszteltetés számomra, ám ő nem tágított. Szórakozottan a palota kapujához kísért, s ott körülnézett. Egy piszkos és félkegyelmű külsejű férfi lépett hozzánk, és az ujjával rám mutatott. Phrantzész így szólt hozzá: – Vidd ezt az ifjút oda, ahová mennie kell. – A férfi az ajtófélfára erősített fáklyáról meggyújtotta a sajátját, s közben artikulálatlan hangokat hallatott. – Nem tud beszélni – mondta Phrantzész –, de nyugodtan követheted. Tudja, merre igyekszel. Én nem tudom, és nem is akarom megtudni, ám teljes sikert kívánok neked a görög nyelvtanulás folytatásához.

Félni kezdtem, hogy olyasmibe keveredtem, amiből magam nem tudnék kikeveredni, mert miután egy ideig a főutcán vezetett, a férfi befordult egy mellékutcába, és amikor ellenkezni próbáltam, és magyarázni kezdtem, hogy a kikötőbe akarok menni, ő elébem állt és lökdösve mutatta, hogy őt kell követnem. Erős és kemény markú volt, s a sötét utcában nem kívántam dulakodni vele. Követtem hát, és miután bizonyos utat megtettünk, az egyik falon egy kis kaput mutatott nekem, és biztatott, hogy menjek be. Beléptem az ajtón, ami nem volt zárva, ő pedig ment a maga útjára, mint aki teljesítette a feladatát, útközben takarékosan eloltva a fáklyát, csak úgy pattogtak a szikrák szerteszét.

A holdfényben láttam, hogy fallal körülvett kis kertbe jutottam. A közepén szerény faépület állt, amelynek ablakaiból és ajtajának résein át fény szűrődött ki. Bementem hát, és körülnéztem, de senki emberfiát nem láttam. A szobát néhány lámpás világította meg édeskés illatot árasztva, a vastag szőnyeget pedig tarka virágminta díszítette, úgyhogy mintha virágoskertben jártam volna. Az alacsony asztalra gyümölcsöt, mindenféle édességet és bort tettek. A puha függöny mögött egy másik szoba volt, amelyben széles ágy és porfírburkolatú mosdóasztal állt értékes kannákkal és takarókkal. Az egésznek rossz színezete volt, heves vágy fogott el, hogy elfussak, mintha kelepcébe csaltak volna. A fekete fából készült könyvállványon aranybetűs bőrtáblába kötött könyv feküdt. Az egyik lámpást úgy állították oda, hogy rá világítson. Letérdeltem a párnára, és találomra kinyitottam a könyvet, de tüstént be is csuktam, és talpra ugrottam. A könyvben csak színes perzsa ábrák voltak, amelyek rendeltetését illetően a legtapasztalatlanabb ember sem tévedhetett.

Visszasiettem az udvarra. A hold ezüsttel vonta be a kert lombtalan fáit. Lábam alatt ropogtak a lehullott platánlevelek. A kis kapu még nem volt bezárva. Résnyire nyitottam, és kilestem a piszkos mellékutcába. Egyetlen embert sem láttam. A város zaja távolinak tűnt, mintha egy másik világba csöppentem volna. Zavarodottságomat ismét ijesztően hűvös nyugalom váltotta fel. Arra gondoltam, hogy már nem vagyok gyermek. Arra gondoltam, hogy nem az érzékeimtől elvakítva cselekedtem, hanem hideg megfontolásból tettem, amit tettem. Kész voltam elkövetni a szörnyű bűnt, csak azért, mert csalódnom kellett. Csupán az a megfontolás tartott vissza tőle, hogy értelmetlenül bántottam volna egy ártatlan leányt és tönkretettem volna az életét. Aki ide csábított, korántsem volt ártatlan. Bármi történjék is, ő tudja vállalni a következményeit. Ám ha tapasztalatlan áldozatának képzelt engem, és ez gyönyörűséget szerzett neki, akkor tévedett. Engem a hidegségem óvott. Hittem, hogy egyetlen nő sem képes elbűvölni a csábításaival. A döntés az én kezemben volt.

Tétovázva álltam a kapuban, újra becsuktam, és visszatértem a házba. De már nem voltam egyedül a szobában. A sötét sarokban ott állt mozdulatlanul az aranyhajú nő. Összerezzentem, amint megpillantottam, ő megmozdult, s hagyta, hogy válláról lecsússzék zöld köntöse, és szép mozgással az asztalhoz lépett. Felszabadult gondtalanságot színlelt, ám meglepetten láttam, hogy az ujjai remegtek, amint az asztalról kiválasztott egy édes süteményt, és szórakozottan beleharapott. Bármennyire hihetetlen volt, nekem olybá tűnt, mintha ő is éppannyira félt volna tőlem, mint én tőle.

– El akartál menni. Miért? – kérdezte csendesen, rám se pillantva.

Enyhén kifestett arcával oly szép volt, mint egy festmény. Két szemöldöke keskeny sötétkék vonallal volt kihúzva, a szája pedig pirosra volt festve. Az orcáján is volt némi pirosító, a szeme körül pedig egy kis kék festék.

– Nem kedvelem az ilyesmit – mondtam. – Mit óhajt tőlem?

Ő kérdéssel válaszolt: – Miért éppen nekem adtad az almát?

– Kegyed volt a legszebb hármójuk közül – válaszoltam. – Azt hiszem, kegyed a legszebb nő, akit valaha is láttam.

– Hát ennyi nem elég neked? – kérdezte, majd kéréssel folytatta: – Tölts nekem bort!

Egy szép üvegkupába töltöttem neki a borból. Ő remegő kézzel felemelte, és ivott belőle. Annyira félt, hogy a bor ruhájának vékony fehér selymére cseppent. – Ó! –, kiáltott fel, és az ujjával tapogatta a foltot. Aztán tétován felém nyújtotta a kupát, és ezt kérdezte:

– Hát te nem akarsz inni velem?

– Eddig még sohasem ittam bort – feleltem.

– Az mindent könnyebbé tesz – állította ő.

– Éppen azért – mondtam.

– Mégis igyál! – kérlelt. – Igyál az én kedvemért. Először életedben velem igyál, mert nagyon félek.

Elvettem a kupát kezéből. Amikor az ujjaink megérintették egymást, megremegett. Nagyot húztam a kupából. A bor erősen illatos volt, testes és zamatos. Mirha volt belekeverve. Tűz áradt szét a testemben. Ő leült, maga mellé húzott, és beszélni kezdett.

– Nagyon tévedsz, ha a viselkedésem miatt lenézel engem. Az ilyesmit én sem kedvelem. És egyáltalán nem szoktam titokban idegen férfiakkal találkozni. Éppen ellenkezőleg, félek tőled, és nagyon bánom, hogy ilyesmire vállalkoztam.

Sokatmondó, gúnyos tekintetet vetettem magam köré. Ő haragra gerjedt, és ezt kiáltotta:

– Nem, nem, teljesen félreérted. Ezt a házat nem én rendeztem be. Mindmáig még a létezéséről sem tudtam. Van egy könnyelmű barátnőm, aki állította nekem, hogy egy olyan nőnek mint én, jogában áll azt tenni, amit csak akar, még akkor is, ha az mások szemében talán bűn lenne. Amikor nekem a saját kalandjairól mesélt, azt hittem, csak tréfát űz velem, és az egészet kitalálta. Most nagyon zavarban vagyok, hogy mindaz igaz, amiről nekem beszélt. Csak találkozni akartam veled, egészen ártatlanul, hogy idegen tekintetektől nem zavarva beszélgessek veled, de most félek.

– A beszélgetésben semmi sem akadályoz bennünket – mondtam. – Leszállt ugyan az éj, és kettesben vagyunk, de egyáltalán nem áll szándékomban megsérteni kegyed ártatlanságát, sem visszaélni meggondolatlanságával.

Ő az ajkába harapott, rám pillantott, és kissé bosszúsan így szólt: – Légy szíves és igyál még a borból! – Eleget tettem a felszólításnak, és kellemes bágyadtság lett úrrá rajtam. Ingerlése igen jól szórakoztatott.

Ő újra próbálkozott, mondván: – Meg kell értened engem. A Szófia-templomban láttalak, amikor a császári hölgyeket kísértem az istentiszteletre. Azóta folyton arra vágytam, hogy viszontlássalak. Túlságosan is sokat beszéltem rólad, úgyhogy a barátnőim kezdtek ingerkedni velem. Ezért te csak ne gyötörj engem, hisz oly sokat áldoztam, és a jóhíremet is kockára tettem, hogy veled találkozhassam.

– Hát valamelyik tagbaszakadt lovászlegény vagy agyafúrt udvaronc nem felelne meg erre a célra? – kérdeztem.

Ő felzokogott, s valódi könnyek buggyantak ki szép szeméből. – Kegyetlen és gonosz vagy, hogy így beszélsz! – vádolt. – Megigéztél engem, és csak azt szeretném, hogy ne gondoljak többé rád, de a képed éjjel-nappal a szívemben van, és gyötör a hideg szemed.

– Ne beszélj badarságokat – mondtam, mert a bortól erősnek éreztem magam. – Csak egy lotyó vagy, könnyűvérű, erkölcstelen nő, rosszabb a kikötői szajháknál, ha csak kedvtelésből teszed azt, amit ők pénzért és a szükség kényszeréből cselekszenek.

Magából kikelve pattant fel ültéből, és toporzékolva így kiabált: – Mit képzelsz? Hogy merészelsz velem így beszélni, mikor egész női szemérmességemet legyőzve próbálom bevallani neked, hogy akaratom ellenére beléd szerettem!

Megfogtam a karját, és visszahúztam magam mellé. – Ne színlelj – szóltam rá.

Nem is próbálta kiszabadítani magát a kezemből, az ajkát harapdálva nézett maga elé, szája sírásra görbült. – Nem hiszel nekem – szólalt meg kisvártatva. – Bizonyára én vagyok az oka. Hibát követtem el, meg kell fizetnem érte. Jogosan teszed, ha megvetsz engem. A hatalmadban vagyok. Csinálj velem, amit akarsz. Hiszen úgysem tudom megakadályozni.

– Nem akarok én semmit – engedtem el a karját, és hátradőltem. A bortól jókedvem és nevethetnékem támadt. – Hiszen te csábítottál ide engem. Csinálj, amit akarsz. Nem ellenkezem.

Ő rám nézett, és festett arcából sötéten villogott a szeme, amint így beszélt: – Ha szemernyi önérzet volna bennem, elmennék és ideküldenék valaki, hogy megöljön téged.

– Légy szíves és tedd ezt – feleltem, és már nem tudtam biztosan, én magam szóltam-e vagy a mirhával kevert bor beszélt belőlem. – Voltaképpen nagy szolgálatot tennél nekem, ha megöletnél. Végigjártam a magam útját, és már nem tudom, mit tegyek. Nem vagyok jó, és elég rossz sem tudok lenni. Tulajdonképpen el vagyok keseredve. Ezért engedtem a csábításodnak. Egészen boldogtalan vagyok, ha tudni akarod.

– Üresség fenn, üresség lenn és a kettő között maroknyi por – folytattam, és erősen sírhatnékom támadt. – A szépség is csak káprázat, és selymes arcod alól a koponya vicsorog rám. Más nem is létezik. Ezért az lenne a legjobb, ha nyomban meg is öletnél. De te nem teszel ilyet. Te rosszabbat csinálsz velem. A test gyötrelmébe és szégyenébe akarsz vinni az öledben.

– Hát valóban boldogtalan vagy? – kérdezte. – Én is nagyon boldogtalan vagyok. Nem szabad több bort innod. Nem tesz jót neked. Minden sokkal kellemesebb, ha nem iszod le magad.

– Ne fecsegj, te ostoba nő! – förmedtem rá –, hanem önts bort a torkomba, mert olyan vagyok, mint egy repedt dézsa, és még a tudásom is szertefolyt. Aztán mulattass azzal, hogy elmeséled az egész boldogtalanságodat, hogy együtt lehessünk boldogtalanok, és összeölelkezve sirassuk az élet nyomorúságát. Aztán meséld el nekem a filozófiádat, hogy tanuljak belőle.

Ő bírálóan nézett rám, és ezt mondta: – Kapsz még a borból, ha előbb megcsókolsz. És a filozófiámat is megérted, ha meg akarsz csókolni.

– Ám legyen, áll az alku – szóltam, elkaptam és megcsókoltam őt. Szorosan hozzám tapadt, és úgy viszonozta a csókomat, hogy beleszédültem, s mintha tüzes pokol nyílt volna meg a szám alatt. Ő zihálva a karjaimba hanyatlott, ruhája félrecsúszott, s felsőteste csaknem teljesen mezítelenné vált. Kezével tétován takargatta kebleit, s halovány hangon suttogta: – Ne, ne, nem szabad!

Távolabb húzódtam tőle, ő pedig kisvártatva felállt, nem vesződve azzal, hogy szép mezítelenségét takargassa, töltött nekem a borból, de csak félkupányit. Ruhája csak a fél vállát takarta. Megkérdeztem hát: – Mondd, nem fázol?

– Nem, nem fázom – felelte, és visszakérdezett: – Megértetted-é filozófiámat?

– Talán – mondottam –, noha egy részét még csak sejteni lehet, ám előttünk az egész hosszú éjszaka. Mint görög szofista vagy, és a viselkedésedből következtetve olyan nő, aki jó nevelést kapott. Ezért kedvemre való lenne, ha szavakkal is elmagyaráznád nekem a filozófiádat, még mielőtt a szavakról áttérnél a tettekre.

– Komolyan beszélsz? – kérdezte csodálkozva. – Hát fából vagy, vagy pedig jégből? Vigyázz magadra, mert a hidegséged hamarosan meg fog őrjíteni engem.

– Néha a macska is otthagyja az egeret, ha nagyon sietős a dolga – mondtam huncutkodva, és a bor okozta nevetés úgy bugyborékolt bennem, mintha az egész testem megtelt volna könnyű pezsgéssel. Őt valóban nagyon szépnek láttam, s érdek nélküli tetszéssel nézegettem, mint egy szép szobrot.

– Nő vagyok, és a testemmel gondolkodom – mondta. – Ez az én filozófiám. A legtanultabb férfiak felkapaszkodnak az egekbe, és a szférák kiterjedését számítgatják. A misztikusok előtt felvillan az igazság fénye, amikor imádkozva és böjtölve meditációik mélyére merülnek. A férfiak azt képzelik, hogy mérhetetlenül nagy utakat járnak be az űr magasságában és a tulajdon lelkük mélyén. Számomra ez az egész bolondság. A gyönyör rövid pillanatában testem pontosan meghatározott részében átélem a végtelenséget, ami többet ad nekem, mint amennyit minden férfiúi bölcsesség és filozófia tapasztalhat. Ez az én filozófiám. Számomra ez az az igazság, amit megértek, de mint tétel, ez is ugyanolyan bizonyíthatatlan, mint a férfiak tételei, amikor ők azt hiszik, hogy rátaláltak az igazságra.

– Bűn a te igazságod és káromlás a te beszéded, te szégyentelen nő – mondtam.

Ő könnyedén megsimogatta a térdemet, a kezét lassan mozgatva felfelé a testemen, és így szólt: – Sokféle igazság van, az egyik a fejlett, a másik a fejletlen emberek számára. Azt állították nekem, hogy a fejlett ember számára semmi sem bűn többé. Hiszen az egyházban is számos olyan irányzat volt,. amelyek szerint törekedni kell az érzéki élvezetekre, nem pedig tiltani őket, noha ezeket a tanításokat eretnekségnek minősítették. De az én női eszem nem képes elsajátítani a titkos tanításokat. Én csak annyit tudok, hogy a világiak elől rejtett teológiai bölcsességnek köszönhetően az egyház rendelkezik a kegyelem eszközeivel. Az egyházon kívül nincs megváltás, akár bűnös vagy, akár bűntelen, ám az egyház révén mindig elérhető számomra az irgalom, bármilyen nagy bűnöm lenne is. Ha tehát az én igazságom bűn, mindig lesz alkalmam megbánni, amikor megöregszem és csúnya leszek, és beleunok az igazságomba.

Megfogtam a kezét, hogy visszatartsam, és haragosan ezt kérdeztem: – Mit akarsz csinálni velem?

– Csak a filozófiámra tanítalak – zihálta felhevülten. – Vesd le az ormótlan ruhádat, akkor majd meglátjuk, kinek a filozófiája az erősebb, a tied vagy az enyém.

– Fázni fogok – ellenkeztem. De a bor kioltotta a szeméremérzetemet, és úgy éreztem, szorítanak a ruhadarabok.

– Ne félj, nem fogsz fázni – térdelt elém, és kezdte kinyitni ruhám csatjait. És igaza volt. Nem fáztam.

De tapasztalt simogatásai azt mutatták, hogy igaz volt minden, amit róla mondtam. Nem volt belém szerelmes. Úgy bánt velem, mint egy gépezettel, aminek a mechanizmusát az ajka és az ujjai a legapróbb részletekig ismerték. Mindent megkönnyíteti számomra, és élvezte a tapasztalatlanságomat, mígnem a kéj hasító fájdalomként remegtetett meg, és az életerőm kibuggyant belőlem, mint a vér az elvágott ütőérből. Akkor ő megremegett s kinyitotta a szemét, valahová a messzeségbe révedt a tekintete, és olyan kifejezéstelen volt a szeme, mint egy halotté. A következő pillanatban már mosolygott, tekintetét felém fordította, és újra kezdte, addig folytatva szörnyű játékát, mígnem rosszullét fogott el, s képtelen voltam bármit tenni.

Akkor ő rendkívül gyengéden és szépen bánt velem, könnyedén simogatta az orcám meg az oldalam, és gyengéd szavakat sugdosott nekem. – Gyerek vagy te még. Egy édes, elragadó fiú. De hidd el nekem, az ember szörnyen egyedül van a világon. A szavak csak tökéletlen jelek és megtévesztőek, és az ember szavakból sohasem ismerheti meg a másik embert. Csak az ágyban találhat egymásra két ember, és ismerheti meg egymás közelségét. Az a legnagyobb barátság, amikor két ember egymással találkozik, és egyik sem akar rosszat a másiknak. Ezt sohasem kell megbánnod.

Ilyeneket suttogott nekem, miután teljesen kimerített és élvezetének eszközéül használt fel, engem is hasító gyönyörhöz juttatva, így tanított engem, és ez a filozófiája jobban tetszett nekem, mint az első, úgyhogy mély álomba merültem és egyáltalán nem féltem tőle többé.

Már fent volt a nap, amikor reggel zöld köntösébe burkolózva felébresztett. – Itt az ideje felkelned – szólt. – Mosakodj meg és egyél. Aztán gyere ki a kertbe. Emléket akarok adni neked, hogy ne feledj el engem. De aztán menned kell, és még csak megkísérelned sem szabad, hogy velem találkozz.

Felkeltem az ágyból. Sohasem éreztem oly üdítően elevennek és frissnek a vizet a meleg bőrömön, mint ezen a reggelen. Gyorsan felöltöztem, és a testem elevenebb volt, mint azelőtt, úgyhogy a puszta mozgást is élveztem. Meg is éheztem, és mindent megettem az asztalról, ami maradt rajta, s maga az evés is élvezetet okozott. Csak a fejem volt egy kissé nehéz. Lelkiismeret-furdalás nélkül ittam egy korty bort. Édes, simogató remegés járta át a testem, mintha új emberként paradicsomi reggelre születtem volna.

Amikor kiléptem a kertbe, szememet vakította a novemberben ritka verőfény. Az égbolt szédítő kéken domborult a fejem fölött. A fallal védett kertben nem lehetett érezni a szelet, hanem olyan meleg volt, mint nyáron. Megpillantottam őt, amint a zöld kövekkel szegélyezett medencénél állt, és amikor odamentem hozzá, láttam, hogy a tiszta vízben néhány nagy hal úszkál, lomhán mozgatva uszonyait. Amikor megfordultak, piros foltos oldaluk villogott a vízben.

Ő úgy tett, mintha már észre sem vett volna engem. Fátyolos, álmodozó szemmel hagyta lecsúszni zöld köntösét, és ott állt mezítelenül a medence szélén. Lassú mozdulatokkal egy kis ezüsttálcát vett fel, és szórakozottan apró viasszerű gombócokat kezdett dobálni a halaknak. A víz csobbant, amint a halak gyorsan rávetették magukat az eleségre. Könnyed mozdulatokkal etette a halakat, lehajtott fejjel, mintha töprengett volna, és egész idő alatt tudatában volt szépségének. Teste a napsütésben csupa aranynak és elefántcsontnak tűnt. Többé rám sem nézve, intett a fejével, hogy mennem kell. Megértettem a célját és minden szó teljes hiábavalóságát.

A kapuból még visszanéztem sima és kerekded idomaira és álmatag mozdulataira, nem érezve vágyat, csupán a szépségétől elkápráztatva. Aztán elmentem, és tudtam, hogy sohasem fogom elfelejteni ezt az utolsó látványt. Jóllehet a szépsége csak az üresség burka volt, a gondolatai pedig megfontolt bujaságból álltak, mégis hálás voltam neki, hogy ilyen szépen vált el tőlem.

Megtanított arra, hogy a saját testemet, a vágyat és a gyönyört érezzem, de csúnyán tévedett, ha azt hitte, hogy sikerült elfogadtatnia velem a filozófiáját vagy hogy vágyat ébresztett bennem maga iránt. Amikor viszolyogtam a gyönyörtől, még nem tudtam, hogy tulajdonképpen miért is menekültem a nőktől. Most már tudtam, és ez a tapasztalat erőssé tett, mivel tudtam, hogy az élvezet nem éri meg, hogy vágyaimat követve valaha is hajlandó legyek elvakultan a testem rabszolgájává válni. Hidegségemet és megfontoltságomat még akkor is megőriztem, amikor megmámorosodtam az ölében, és amikor az arcát néztem felizzásának rövid pillanatában, a szemében láttam, hogy a gyönyör a halál testvére. Az úr én voltam, a rabszolga pedig a vágy, amit a magam szolgálatába kényszeríthettem, ha úgy akartam. Ez a bizonyosság erőssé tett engem.

Amint a kikötő felé mendegéltem, gyarapodott a tudásom, és megértettem, hogy az a nő a maga filozófiájával csupán gyenge, esendő és tévelygő ember volt, aki elvakultságában megpróbálta testének börtönét ínycsiklandozó örömtanyává ékesíteni. Nem tudtam elítélni, csupán szánni, mert még életében eléri a maga büntetése. Ha egyszer semmivé válik a szépsége, majd tapasztalhatja, hogy csak a vágya marad meg, és hogy ez a vágy az élete végéig fogja mardosni a szívét, állati sorba fogja taszítani őt. Ő a testi pokol útját választotta, és ha egyszer majd megpróbál letérni róla, szörnyülködve tapasztalhatja, hogy már túl késő lesz.

Az ifjúság előrelátásával és felébredt öntudatával azt képzeltem, hogy mindezt megértem. A tagjaimat még mindig jóleső tűz járta át, és az elkövetett bűn meg a bűnbeesésem miatt nem éreztem bűntudatot, sem sajnálkozást. Éppen ellenkezőleg, úgy éreztem, hogy érettebb lettem, és gyarapodott a tudásom. Külsőleg szegény voltam, de kérkedtem a szegénységemmel, mivel titkos magabiztosságom azt mondta nekem, hogy van bennem valami, amit a leggazdagabb is irigyelhet tőlem. A vágy fegyverével úgy lehet játszani az emberi testen, mint valamely zenélő szerkezeten, tetszés szerint csalogatva elő belőle különféle hangokat a mámortól a legmélyebb kétségbeesésig. Ehhez a művészethez legjobban a nők értenek, a legbölcsebb férfiakat is megbolondítva, ám az a férfi, aki elsajátítja e tudományt, a nőket hidegvérrel kihasználhatja, ha akarja, és a csábító kezéből a legnagyobb féltéssel óvott tisztesség, a legbuzgóbb jámborság vagy a legjobb nevelés sem szabadíthatja ki a nőt.

Ellenállhatatlan kényszer vezetett a városon át a Szófia-templomba, és az oszlopai nem dőltek a fejemre, és aranyozott arcukról a szentek képei sem hullattak könnyeket miattam. Szédítő magasságban borult fejem fölé a bölcsesség kupolája, s én nem éreztem bűnösnek magam, hanem a szívem nyitott és hidegen tiszta volt. Meg vagyon írva, hogy jaj annak, aki által a kísértés jön. Ha engedünk a kísértésnek, megmenekülhetünk, ám ha megfontoltan csábítjuk bűnre a másik embert, az a legnagyobb bűn. Találkoztam a kísértéssel és a kísértés bennem volt mint lehetőség arra, hogy saját önző céljaim elérésére használjam fel a hatalmamat más emberek fölött. A porfír és a csiszolt márvány, az arany és a drágakövek ragyogásában a kísértő az én alakomban járt a kereszténység legcsodálatosabb templomában. Bukott angyal voltam, a sötét istenség alattvalója, ha kész voltam a szolgálatába lépni, hogy az egész világot elnyerjem.

De nem akartam elnyerni a világot. A vagyon és az ékszerek, a drága ruhák és az asztal örömei, a hatalomért és a méltóságokért folyó versengés csak lekötik az embert és rabszolgává teszik. Egy jelenésszerű megvilágosodás fényében hirtelen felfogtam, hogy ez a csodálatos templom minden kincsével, a pogány templomokból örökölt porfíroszlopaival egész ragyogásában csupán emberi kezek által emelt épület, melynek hideg félhomályába az élő hitet temették el. Csak az ember dicsőségvágyát és ostoba kevélységét hirdeti, mellyel felülmúlni igyekszik a korábbi építőművészet valamennyi csodáját. Emberi kezek csodája volt, nem pedig Isten csodája. A hit meghalt és eltemették. A kegyelem eszközeit, a szent szakramentumokat felhasználva az egyház malmai üresen jártak. A legszegényebb emberi szívben könnyebben rá lehet találni Istenre, mint a szokásoknak, a törvényeknek és a teológiának ebben az irtóztató, halott gépezetében. De ha valaki elő merne állni, hogy ezt kimondja, azt megköveznék, máglyán megégetnék, és elűznék az emberek közül, mint a legrosszabb eretneket.

A saját gondolataimtól megriadva egy kanyargós sikátoron át visszatértem a kikötőbe, és felmentem a hajóra, egy pillantást sem vetve a rozzant házra, amelyben mennyei szerelmet véltem átélni. Mint valami árny, ily tökéletesen eltűnt a szívemből Anna.

Ám ő nem felejtett el engem. A következő napon az egyik tengerész vigyorogva szólt nekem, hogy a rakparton utánam érdeklődik valaki. – Egy leány – mondta –, sovány mint egy csirke. És sír. Csak nem csábítottad el? Sugárzik a képedről az álszentség, de hol háltál a múlt éjszaka? – kérdezte. A könyökével oldalba bökött, rám kacsintott, és ezt javasolta: – Csald fel a hajóra, aztán osztozunk rajta. A megosztott bűn könnyebben hordozható.

Feltehetőleg nem akart rosszat, hanem csak kíváncsi volt, mert a tengerészeknek szokásuk, hogy a legszörnyűbb dolgokkal kérkedjenek, amiket állítólag elkövettek vagy készek voltak elkövetni, bár ha komolyra fordult a dolog, nyájas emberek voltak és jámboraknak bizonyultak, nevezetesen a tengeri vészhelyzetben. Legalább olyan buzgón tudtak imádkozni, ahogyan a szárazföldön káromkodni. Ezért nem fordítottam figyelmet a célzásaira, hanem a kikötőpartra siettem, és ott bosszúságomra csakugyan Annát találtam, tetőtől talpig olcsó köntösbe burkolózva, kosárral a karján. Néhány tengerész verődött össze körülötte és zaklatta, a köntöse ujját rángatva, hogy az arcát lássa. Biztatták, hogy menjen velük megnézni a hajót, és készségesen magyarázgatták neki, mi mindent csinálnak vele, ha a fedélzet alá viszik. Jöttömre félrehúzódtak, mintha tisztelettel adóztak volna nekem, nevetgélve egymást lökdösték, és ujjal mutogattak rám. Anna félelmében reszketve ragadta meg a karomat. A kikötőpartról gyorsan elvezettem a kapun át vissza a városba, és indulatosan megkérdeztem, miért veszélyeztette a jóhírét azzal, hogy egyedül jött a kikötőbe, ahol csak rosszhírű nők jártak kísérő nélkül.

– Az ég szerelmére, mit akarsz még tőlem, hiszen én békén hagytalak? – kérdeztem. Ő könnyektől ragyogó szemmel nézett rám, és az arca olyan kicsi és sápadt volt, mintha csupa szemből állt volna.

– Ki van tűzve az indulásod napja – mondta. – Még egyszer látnom kellett téged.

Ártatlan és finom vonású arca olyan volt, mint a szentek képe az Apostolok templomában. Jól megértettem, mekkora erőfeszítést követelt tőle, hogy védtelenül eljöjjön a durván zajongó kikötőbe. Bizonyára eltörött benne valami, amikor észrevette, hogy semmilyen női büszkeség és szemérem sem tudja visszatartani attól, hogy a keresésemre induljon. Ez a tudat hízelgett a hiúságomnak. Amint őt néztem és a közelemben éreztem, egy villanásnyira visszatért belém az első találkozás bűvölete. Megint angyal volt a szememben, aki a mennyek ragyogásából kénytelen volt alászállni a föld homályába. Úgy éreztem, mintha olcsó ruhája alól alabástromlámpásként világított volna felém a teste.

– Gyere, hazakísérlek – szóltam.

Alázatosan jött velem, de nem fordultunk a dombra vezető útra, hanem elindultunk, hogy a Szent Márk-kaputól a falakat követve a part mentén a Demetriosz-templom és a gót oszlop felé sétáljunk. Ott a domb meredélyén öreg fák sorakoztak, és ősi, pogány templomok kődarabjai fúródtak a földbe. A domb lépcsőzetes oldaláról látszottak a bástyákkal tűzdelt falak, a kikötő túlsó oldalán Péra épületei, a Boszporusz kék szalagja és a Márvány-tenger hullámai a rikácsoló madarakkal.

– Itt kettesben vagyunk – szóltam, és letelepedtem a földre. Ő szétterítette a köntösét, és leült mellém, szemérmesen eltakarva a lábát. Amint őt nézegettem, nagyon megéheztem. Belekukkantottam a kosarába, letörtem egy darabot a kenyérből és a késemmel vágtam egy szeletet a sajtból. Evés közben minden újra természetes lett és újra tudtam mosolyogni. – Úgy látszik, mégiscsak örülök, hogy még egyszer látlak – mondtam. – Bocsáss meg, hogy először haragudtam. Bizonyára csak a tengerészek miatt volt.

– Megváltoztál – fürkészte riadtan az arcomat. – Már nem vagy ugyanaz, mint aki eddig voltál.

Én csak a vállamat vonogattam, és harapdáltam a kenyeret. A kenyér nagyon jóízű volt a számban, mert éhes voltam. A föld hideg volt alattam, de testem kellemesnek érezte érintését, az arcomnak jólesett a szél, az orromba mohón szívtam be a kiszáradt fű nedves illatát.

– Örülök, hogy enni látlak – szólalt meg Anna. – Örülök, hogy látom fehér fogaidat és ajkad mozgását. Örülök a homlokodnak meg a hajadnak. Jó vagy, hogy megengedted, hogy még egyszer nézegesselek. A szívembe vésem minden arcvonásodat, hogy sohase felejtselek el.

– Ne beszélj butaságokat! – fortyantam fel. – Te vagy szép, nem én. – És ez igaz is volt. Amint ragyogó szemével engem nézett, olyan légiesen szép volt és olyan távol volt tőlem, hogy nem vitt rá a lelkem, hogy hozzányúljak.

– Jól tetted, hogy nem jöttél el vasárnap este – mondta nagyon csendesen, és elfordította a tekintetét.

– Hát vártál? – kérdeztem.

– Vártalak – suttogta. – Vártalak – ismételte meg hangosabban. – Az ajtó mögött vártalak, amíg le nem nyugodott a hold. Várakozás közben fáztam és sírtam. Attól féltem, hogy eljössz. De a szívem mélyén bizonyára mégis tudtam, hogy nem jössz el. Jól tetted, hogy nem jöttél. Nem azért, mintha nem tudtam volna megtagadni tőled, amit akartál. Úgy határoztam, hogy megtagadom tőled. Csak azért vártalak, hogy ezt megmondjam neked. De mégis jó, hogy nem jöttél el.

– Nem jóságból tettem – mondtam, és lassan megfogtam a kezét. – Tehát csak azért vártál rám, hogy nemet mondj nekem. Igen?

Zavartan próbálta elhúzni a kezét. – Nem tudom – suttogta. – A te akaratod erősebb az én akaratomnál. Nekem nincs többé akaratom. Túlságosan kedves vagy számomra. Félek tőled, de vágyódom utánad. Túlságosan vágyódom utánad.

– Majd elmúlik, ha már távol leszek – nyugtattam meg. – A tapasztalt emberek azt mondják, hogy hamarosan el is múlik.

Ő mereven nézett rám, és a szája ismét sírásra görbült. – Megváltoztál – ismételte meg. – Már nem vagy ugyanaz. Mi történt veled?

– Sírj csak – mondtam. – A könnyeid élvezetet okoznak nekem. Kíváncsi vagyok, milyen erős érzéseket tudok ébreszteni benned azzal, hogy beszélek hozzád és megérintem a kezed.

– Mi lelt téged? – kiáltott fel hangosabban. – Talán rosszat tett neked valaki?

– Egyáltalán nem – mondtam, és akaratom ellenére remegni kezdett az ajkam. – Csak jót tettek velem. – Ismét belém hasított a bánat. – Hagytál volna nyugodtan olvasni – vádoltam őt. – Miért riasztottál fel, hogy a szemedbe nézzek? Angyalnak hittelek, de a földet meg a tüzet nem lehet összekeverni egymással. A föld felülkerekedik, az izzás pedig kialszik. Te elítéltél engem, és az időhöz meg a helyhez és az események láncolatához kötöztél. De bizonyára nem te voltál az oka. Bizonyára csak azt képzeltem, hogy szabad voltam, mielőtt veled találkoztam volna.

Fontolóra vette a szavaimat, és görög észjárásával jobban megértett, mint hittem. – Legyünk hát mind a ketten föld – suttogta. – Igyunk az idő és a hely serlegéből, mert mindketten csupán emberek vagyunk. Nem tétovázom tovább. Áldom az idő és a hely átkát, ha megosztod velem.

– Ugyan mit szentesítene még? – kérdeztem ingerülten.

A csalódottságtól sápadtan, mereven nézett rám, s először tapasztaltam azt a félelmetes női képességet, hogy többet tudjanak, mint amennyit az értelem és a szemek elárulnak. A gyermek is nő lesz, amikor szerelmes, s az ártatlan éppoly sokat tud, mint a sokat tapasztalt. Ő gyermek volt, ám ugyanakkor nő is, midőn ezt kérdezte: – Hát annyival szebb volt nálam az a másik?

– Badarság – feleltem. – A szépsége festett szépség volt. Olyan szép volt, mint a műmadarak a Blachernai aranykalitjaiban. Azoknak a tollai is selyemből voltak, és tudtak csicseregni. Senkinek sem ártottam azzal, hogy vele háltam. Ugyan ki tehet kárt egy élettelen madárban? Te eleven madár vagy. Még nem érettem meg arra, hogy kárt tegyek egy másik emberben. De annak is eljön az ideje. Már tudom.

Ő a földre vetette magát, kezével eltakarta az arcát, és jajveszékelt: – Bár eljöttél volna, bárcsak mégis eljöttél volna! Így jobban ártottál nekem, mintha eljöttél volna.

– Ne beszélj esztelenségeket – mondtam bárgyún. – Így semmi rossz sem történt kettőnk között.

Ő dühösen feltérdelt, az arca lángvörös volt, zihálva kapkodta a levegőt, mindkét kezével belemarkolt a hajamba, és úgy megrázott, hogy azt hittem, letépi a fejemet. – Legalább hazudnál! – kiáltotta. – Legalább tagadnál mindent, kinevetnél és bolondnak neveznél, hogy ilyesmi egyáltalán az eszembe juthatott. Még az is jobb lenne. Mindjárt láttam rajtad. De ha hazudnál, én hinni akarnék neked, és meghazudtolnám a saját szemem bizonyságát. Feslett, szemérmetlen kéjenc vagy, csábító és cinikus, és még azt sem érdemled meg, hogy rád nézzek.

– Hát valóban olyan sokkal szebb nálam? – folytatta aztán. – Hányszor találkoztál vele, és talán az egész idő alatt őt sóvárogtad, míg engem, szegény leányt szédítettél? Mit tudsz te rólam? És talán azt hiszed, hogy én nem tudnálak szeretni téged, hogy hozzám sem akarsz nyúlni? Valójában mit akarsz tőlem és miért gyötörsz engem?

Komolyan megijesztett a hevességével. A fejemet tapogattam, s próbáltam lesimítani a hajamat.

– Olyan vagy, mint egy fúria. Már rád sem ismerek. Hiszen én nem gyötörlek, hanem te futkosol utánam, és nem is vagyok köteles beszámolni neked a tetteimről.

– De bizony köteles vagy! – mondta. – És sohasem tudom megbocsátani neked, hogy ilyen csalfán és álnokul viselkedtél.

Védekezésül megfogtam a két csuklóját, és így vádoltam: – Úgy viselkedsz, mintha az ördög bújt volna beléd.

Ő próbálta kiszabadítani a kezét, de azért nem ellenkezett nagyon. – Talán csakugyan az ördög bújt belém – mondta. – Te rontottál meg. Nos igen, használd csak ki az erődet, ha egyszer a hatalmadban vagyok, és sikerült kihoznod engem a béketűrésből. Bizonyára ezért csalogattál erre a kihalt helyre, ahol senki sem láthat meg.

Ijedtemben nyomban elengedtem. Ezt ő szemlátomást rossz néven vette, de lesütötte a szemét és az ujjaival idegesen tépdesni kezdte a fűszálakat. Kisvártatva bánatos pillantást vetett rám, gyengéden felemelte a kezét, hogy engesztelőleg megsimogassa a hajamat, és ezekkel a szavakkal kért bocsánatot: – Ugye nem bántottam nagyon a fejedet? – Kezének érintése gyengéd volt és oly jólesett, hogy sírhatnékom támadt.

– Bizonyára szeretlek téged, Anna – mondtam –, de nem szeretlek eléggé, és bizonyára hiányzik belőlem a képesség, hogy eléggé szeressek. Ezért bocsásd meg nekem, hogy beleavatkoztam az életedbe és megszédítettelek. Te ártatlan voltál, én vagyok a hibás.

Ő rám pillantott, és őszintén beismerte: – Nem vagyok annyira ártatlan, mint hiszed. Szégyellem, de be akartalak hálózni. Most már belátom, hogy nem megy. Atyám az én kérésemre tett neked ajánlatot, amin kapva kapott volna másvalaki. Amikor láttam, hogy te megijedtél tőle, kétségbeestem, és arra gondoltam, hogyha elcsábítanál, többé nem visszakozhatnál, hanem rábírhatnálak, hogy végy feleségül. Ezért vártam rád akkor este, de te nem jöttél el. Még az imént is azt hittem, hogy elcsábíthatlak. Olyan esztelenül ragaszkodom hozzád, hogy kész lettem volna mindent kockára tenni. Hiszen fennállt az a parányi lehetőség, hogy miután arra csábítottalak volna, hogy megerőszakolj engem, a lelkiismereted nem engedte volna, hogy cserbenhagyj. Az ördög beszélt belőlem, de most már elmúlt, és tudom, hogy nem nekem rendeltek téged.

Alázatosan így válaszoltam: – Nem tehetem, nem akarom lekötni magamat. Csak szerencsétlenséget hoznék rád. Próbálj egy kicsit engem is megérteni.

Ő halálsápadt lett.

– Megértelek. Te nem szeretsz. Csak én szeretlek.

Erre semmit sem tudtam mondani. Ő felállt, köntöséről lerázta a szemetet, s újra beburkolta magát vele. Reszketett a hidegtől. Rám sem pillantva kosarának a mélyéről egy fatáblába kötött könyvet szedett elő.

– Megzavartalak az olvasásban – mondotta. – Légy szíves, folytasd ott, ahol abbahagytad.

Meglepetten átvettem a könyvet a kezéből. Az a használt példány volt az Iliászból, amit apja boltjában olvasgattam, amikor ő hazatérve megérintette a karomat, és biztatott, hogy szárítsam meg a ruhámat.

– Mi ez? Hát nekem adod? – kérdeztem hitetlenkedve. – El sem fogadhatom tőled. Ez igen értékes könyv. – De elcsábulva, remegő ujjakkal kezdtem forgatni a sarkain elrongyolódott lapokat, s mohó szemmel faltam a halhatatlan verssorokat.

– Ajándékba kapod tőlem, hogy néha emlékezz egy nagyon szegény és dőre görög leányra – szólt.

– De – mondtam még mindig habozva és lázadozó büszkeséggel –, nekem semmim sincs, amit neked adhatnék.

– Te már adtál nekem – mondta ő rejtelmesen, és a gyötrelemtől eltorzult ajkával mosolyogni próbált. – Hiszen én szeretem azokat a kíváncsi ujjaidat és azt a mámoros pillantást a hideg szemedben. Add meg nekem azt az örömet, hogy egyszer, amikor rád gondolok, azt képzelhessem, hogy könyv vagyok a kezedben. Könyv, amit gyűröttre és foltosra olvasol, amit az ujjaid érintenek, és amit a szemed nagyobb elragadtatással néz, mint engem bármikor. Ennyi elegendő nekem viszonzásként.

Elfordította a fejét, nem tudván elfojtani keserűségének könnyeit. Azzal, hogy szegénységében megajándékozott ezzel a könyvvel, úgy bocsátott el magától, mint fejedelemnő a koldust. Tartoztam neki ezzel a diadallal, és semmilyen hiúság vagy sértett büszkeség sem csökkenthette elbűvölt csodálatomat. – Kedves, kedves Anna – kiáltottam fel. – Hogyan köszönhetem meg ezt neked?

Érzéseimtől kényszerítve magamhoz öleltem, és melegen megcsókoltam érzéketlen ajkát, és az ajkammal töröltem le szeméről a könnyeket. Ő csak sóhajtott, nem viszonozva többé a csókjaimat. Kibontakozott ölelésemből, haragtól csillogó szemmel nézett rám, s önmagát meg engem is megvetve így szólt: – Ha valaha visszajössz még Konstantinápolyba, Johannes Peregrinus, tudod, hogy atyám boltjában talán van még néhány más értékes könyv is. Majd imádkozom érted, hogy szerencsés legyen az utad, és ne fulladj a tengerbe, könyvvel az öledben.

Apja házának a sarkáig kísértem, és egyetlen szót sem váltottunk többé egymással. Hónom alatt a súlyos könyv szívdobogtató örömmel töltött el, és tudtam, hogy soha az életben nem fogok olyan ajándékot kapni, ami ekkora örömet szerezne nekem. Amint mellette lépkedtem, már csak a féktelen türelmetlenséget éreztem, hogy magamra maradjak és Homéroszt olvassam abból a könyvből, ami az én tulajdonom. Az öröm minden bűntudatot elnyomott a szívemben, és búcsúzóul mindkét kezét megcsókoltam, ujjongó mosollyal. De valami bezárult Annában és megkeményedett velem szemben, amint átadta az ajándékát, s én elfogadtam. Mintha megváltotta volna vele a szabadságát.

Azáltal, hogy az Iliásznak egy teljes, drága példánya került a birtokomba, gazdagabb lettem, mint bármikor, ám hamarosan tapasztaltam, hogy gazdagságom megkötött, mivel a könyv rejtegetése sok gondot okozott, és szakadatlanul attól féltem, hogy valaki ellopja tőlem. Nicolaus doktor megengedte, hogy amikor olvasom, az ő szótárát használjam, ám első örömöm hamarosan szertefoszlott, s a fáradtság perceiben, amikor úgy bezárult a fejem, hogy a könyv lapjait forgatva többé semmit sem értettem meg belőle, borzasztó érzés lett úrrá rajtam. Mintha Anna e könyvvel megajándékozván, a testét adta volna nekem: őt érintettem és az ő szemébe néztem, valahányszor a könyvet lapozgattam s szavait olvastam.

Ám aztán felvirradt az indulásunk napja, s a szörnyű felfordulás meg lárma után, a szokás szentesítette számtalan ceremónia befejeztével a császár végre felvonult aranyorrú, háromsorevezős gályájára. Naplementekor, kürtszó és dobpergés közepette, miközben az árbocokon száz és száz zászló lobogott, az ágyúk dörögtek és a falakról meg a dombokról Konstantinápoly lakossága zászlókat és fehér kendőket lengetett, gályáink a császári gálya mögött ünnepélyesen felsorakozva siklottak a vízen. A Boszporusz felől esti szél fújt, felvonták a vitorlákat, és az alkony hamarosan eltakarta a szemünk elől a templomok arányló kupoláit és szürke tornyait.

De nekem nem volt időm belemerülni a szomorúságba, mert a hajó zsúfolásig megtelt, és az indulás áhítata hirtelen civakodássá, lökdösődéssé, szitkozódássá és nyílt ellenségeskedéssé fajult a görögök és a latinok között. Noha a császár a pápa által bérelt hajókon kívül a maga két nagy hajóját is bevonta, kénytelen volt a mi nyakunkba varrni alacsonyabb rangú udvari népét, akikhez Jószef pátriárka még egy sereg szerzetest is hozzácsapott. Maga a császár elhozta a lovait, a kutyáit, sőt még a vadászsólymát is, úgyhogy a víz fölött messze hangzott a nyerítés meg az ugatás. Komoly erőfeszítésembe került, hogy fekhelyül egy védett zugot találjak magamnak, és ezt ököllel kellett megvédenem, mert a görögök magától értetődőnek tartották, hogy előjoguk van a legjobb helyekre. Hajszálon múlt, hogy a türelmüket vesztett tengerészek már az első este nem dobáltak közülük néhányat a tengerbe.

Az utazás rossz előjelekkel indult, de még ennél is rosszabbak vártak ránk.

IV

Indulásunk előtt az a mendemonda terjedt el a városban, hogy a hajóinkon néhány keresztény rabszolga rejtőzött el, akik a törököktől szöktek meg. A szultán érdekeit védelmező városparancsnok azzal a sértő követeléssel állt elő, hogy a janicsárjai ellenőrizhessék indulás előtt a hajókat, mivel a császár köteles volt visszaszolgáltatni a törökök városba menekült rabszolgáit. Gályáink kapitánya, Condolmieri határozottan megtagadta a követelés teljesítését, s tekintélyének maradványait mentve a császár sem engedélyezte, hogy hajóit feltúrják a törökök. Sikerült velük egyezségre jutni abban, hogy az ő hivatalnokai vizsgálják át a hajókat, és császári szavával személyesen felelt érte, hogy a hajókon nincsenek szökött rabszolgák. Azok a tengerészek, akik segítették a szökevényeket, legjobb tudásuk szerint rejtegették őket és titkon enni adtak nekik a várakozás napjaiban, s mint keresztények, a császár hivatalnokai is szemet hunytak.

Amint kiértünk a nyílt tengerre, a tengerészek megengedték védenceiknek, hogy előjöjjenek rejtekükről, s hangosan kérkedtek vele, hogyan szedték rá a törököket. A hajókon uralkodó zsúfoltság miatt lehetetlen is lett volna hosszú ideig titokban tartani azoknak a mocskos, bilincseiktől sebes és a szökés izgalmaitól elcsigázott embereknek a jelenlétét. Sírva és éktelen ujjongás közepette jöttek fel a fedélzetre, csókolgatták az őket segítő tengerészek kezét s a megmentő hajófedélzetet, és borzalmas, kissé talán túlzott történeteket kezdtek mesélni az erőszakról meg a szenvedésekről, amiket a török rabságban átéltek.

Ennek az lett a következménye, hogy a Hellészpontosz bejáratához érve, a császár el akarván kerülni mindenféle bonyodalmat, megparancsolta, hogy adjanak át a törököknek minden szökött rabszolgát. A könyörületes tengerészek nem tudták megérteni ezt a megalázó és kegyetlen parancsot, bár szükségességét politikai okokkal meg lehetett magyarázni. Még egy kőszívet is meglágyított volna azoknak a szerencsétlen férfiaknak a szörnyű csalódása. Először fel sem tudták fogni, hogy igaz a parancs. Ám amikor látták, hogy az egyik hajótól a másikig fegyveresekkel megrakott csónak evez, s gyűjti össze a rabszolgákat, térdre vetették magukat, s úgy esdekeltek, hogy inkább mi öljük meg őket. A tengerészek könnyeket ejtettek s szidalmazták a császárt meg minden görögöt. Amikor a csónak a hajó oldalához siklott, és a katonák parancsnoka rákiáltott a rabszolgákra, hogy szálljanak a csónakba, ne kelljen erőszakkal kényszeríteni őket, egy kövér, szakállas férfi elvesztette a fejét, kirántotta az egyik tengerész kését és azzal elvágta a csuklóján az ütőeret. Piszkos arcából elővillant kidülledő szeme, vadul hadonászni kezdett a kezével, amelyből bugyogott a vér, s átkozva minket meg az egész kereszténységet, vérrel fröcskölt tele bennünket.

Ez a szörnyű jelenet elcsüggesztett bennünket. Miután a rabszolgáktól megszabadultunk, a görögök lelkiismeretük megnyugtatására azt bizonygatták, hogy azok a szökött rabszolgák bizonyára bűnözők és veszélyes emberek, mert a törökök általában jól bántak a rabszolgáikkal, és bizonyos számú év múltán meg is könyörültek rajtuk, s hitük parancsát követve szabadon engedték őket. A legtöbb értelmes rabszolga jól alkalmazkodott a sorsához, sőt néhányan át is tértek az iszlámra, és mint renegátok a törököknél is jobb törökök lettek. Ekkor az egyik tengerész így szólt: – Isten álljon bosszút rajtatok, és döntsön benneteket a török rabságába, hogy megtudjátok, milyen is a rabszolgasor.

Ám bennem felébredt az érdeklődés, s kérdezősködni kezdtem a görögöktől, hogyan lehetséges, hogy a török uralom alá került országok keresztény lakosai nem lázadnak fel egyre-másra, noha ők vannak többségben. Azt hitte volna az ember, hogy a törökök hatalma bizonytalan, ezzel szemben az ő uralmuk alatt a bolgárok és a macedónok békés népekké váltak, miután korábban szakadatlanul egymással meg a bizánciakkal hadakoztak.

– A halál békéje az – jegyezte meg az egyik görög, aki csak rosszat tudott mondani a törökökről. De az értelmesebbek megmagyarázták nekem, hogy a meghódított országokban a törökök csak az ország korábbi urait és arisztokratáit üldözték, és könyörtelenül megölték őket, még a gyermekeket meg a nőket is, s csupán azokat kímélték meg közülük, akik áttértek az iszlámra és a törökök szolgálatába álltak. A parasztokkal és a szegény néppel viszont a törökök jól bántak, megengedték nekik a szabad vallásgyakorlatot, és sokkal kevesebb adót szedtek tőlük, mint amennyit azelőtt kellett fizetniük az uraiknak. A keresztények számára a legsúlyosabb adó az a meghatározott számú ép és egészséges fiúgyermek volt, akiket évente vittek el a törökök, hogy az iszlám hitre és katonáknak neveljék őket. De ezek a fiúk, miután janicsárok lettek, elégedettek voltak a sorsukkal, és szégyellték keresztény szüleiket.

A törökök vallásáról olyasmit is meséltek nekem, amiről eddig nem tudtam, így például azt, hogy a törökök Mohamedet nem istenként tisztelték, hanem csak Isten küldötteként, Jézust pedig prófétaként tisztelték, mivel szerintük Istennek nem lehetett fia. Tudtam, hogy a prófétájuk megtiltotta nekik a borivást, de a görögök csak megvetőleg nevettek, és azt mondták, hogy ez puszta szemfényvesztés. Még a szultánjuk is szívesen ivott bort, és költőket gyűjtött maga köré, akik a bor örömeit magasztalták. Udvari népe ugyancsak biztatta a borivásra, mert megittasulva adakozóvá vált, és aki csak a szeme elé került, gazdag ajándékokkal halmozta el.

– Különben milyen a szultánjuk? – kérdeztem kíváncsian.

Az a görög íródeák, aki a bizánci tárgyaló küldöttséggel együtt járt Drinápolyban, és saját szemével látta a szultánt, ezt mondta: – Ő nem igazi szultán, hanem csak a törökök emírje. Szultán csak az a mohamedán uralkodó lehet, akinek a birtokában vannak Mekka kulcsai. Ezért az egyiptomi mamelukfejedelem az egyetlen igazi szultán, miként a görögök baszileusza az egyetlen igazi császár és a királyok királya. Máskülönben az a Murad alacsony, zömök, kerek arcú férfiú. Azt mondják, jóindulatú és szavatartó, és az egyezményeit jobban betartja, mintsem az egy hitetlentől várható volna. Ezért a császárunknak a maga részéről éppúgy be kell tartania az egyezményt, hisz Murad nem szegi meg a békét, ha nem talál megfelelő ürügyet rá. Ezek a szerencsétlen rabszolgák szolgáltathatták volna ezt az ürügyet, és ezért bűn és helytelen dolog, hogy ti, értelmetlen latinok a hajóitokon rejtegettétek őket.

Dölyfösen nézett körül, majd így folytatta: – És nem is csoda, hogy megszegi a Korán borivási tilalmát, hiszen a latinok fejedelmei ugyanúgy megszegik a böjtjeiket és péntekenként húst esznek, és böjt idején még a szerzeteseik is halat esznek, jóllehet a halakban van vér. Ugyanígy hamisítottátok meg toldalékaitokkal az egyházatyák magyarázataival szemben Krisztus tanítását, amit a négy első egyházi zsinat erősített meg a Szentlélek irányításával, úgyhogy a mi szemünkben, keresztények szemében okkal váltatok ugyanolyan hamis hitűekké, mint Mohamed követői.

Ő így próbált vitát kirobbantani, miközben hajóink az evezők segítségével végigsiklottak a Hellészpontosz-tengerszoroson, amelynek mindkét partján végig az ősztől sárgult dombok emelkedtek. Az a néhány ember, aki közülünk tudott görögül, vörösödni kezdett haragjában, de a tengerészek szerencsére nem értették meg, máskülönben verekedés tört volna ki. A víz ősziesen sötét volt, az égen komor esőfelhők tornyosultak, és hamarosan süvíteni kezdett a fülünkbe a vihar, azzal fenyegetve, hogy a szárazföldre sodorja a hajókat az evezősök minden erőfeszítése ellenére.

A lehető legrosszabb évszakban keltünk útra, amikor az okos kereskedők és hajósok rég befejezték már a tengerjárást. Ezt bőségesen tapasztalhattuk, és úgy tűnt, soha nem lesz vége a viharnak meg a makacs ellenszélnek, amit megértünk. A görögök egyre gonoszabbul pusmogtak, hogy Isten maga is az unió ellen van, amint ezt korábbi követeik valamennyi utazási viszontagsága is tanúsítja. Több alkalommal is szükségkikötőbe kellett igyekeznünk, hogy kijavítsuk a hajók sérüléseit és betömjük a lékeket. És a kikötőkben várhattuk be a lemaradt hajókat, míg végül teljesen reménytelen feladatnak tűnt, hogy a hajókaravánt együtt tartsuk. Félelmünket és levertségünket még növelte az állandó tengeribetegség, amiből az idős és beteges férfiak tökéletesen sohasem épültek fel, hanem újra meg újra rosszul lettek, mihelyt folytattuk a hajózást. Mivel az utazás elhúzódott és gyorsan fogyott az élelem, a császár pedig nem volt hajlandó többet áldozni rá és a küldöttségünknek sem volt már elegendő pénze, a velenceiektől kellett kölcsönt felvennünk, szégyenletes uzsoraárakon kellett élelmiszereket vásárolnunk, hogy így rójuk le az egyház által tiltott kamatot. A genovai árusok nem is voltak hajlandók hitelt adni nekünk. Az úton meg is halt a böjtöléstől elcsigázott két beteges görög szerzetes, és a tengerbe kellett temetni őket. Azt beszélték, hogy Jószef pátriárka is nagyon legyengült, de a császár főként a lovát meg két szép vadászkutyáját gyászolta, amelyek nem bírták az út fáradalmait, egészségük leromlott, s elpusztultak. Azt mondták, hogy a császár keserves könnyeket ejtett, az ölében tartva a haldokló kutya fejét.

Januárban végre Moreába érkeztünk, és végleges megerősítését kaptuk annak a hírnek, miszerint a pápa Ferrarát jelölte ki az uniós tanácskozások színhelyéül, és felszólította a bázeli zsinatot, hogy oda helyezze át tevékenységét. A zsinati többség most a maga részéről azzal fenyegetőzött, hogy egyszer s mindenkorra eltávolítja őt a pápai trónusról és új pápát választ. Ez a hír szemlátomást egy cseppet sem rázta meg a császárt. Velencét jelölte ki a hajóraj kikötőhelyéül, és kényszerítette a fivérét, Demetrioszt, hogy Moreából kísérjen tovább bennünket, mivel ebben a fivérében egy cseppet sem bízott, és el akarta kerülni, hogy a távollétében testvérháború robbanjon ki. Azt mondták, hogy ez a Demetriosz volt a leghitványabb s a legjelentéktelenebb Mánuel császár valamennyi fia közül, de mások azt mondták, hogy a császár igazságtalanságot követett el vele szemben, mert tulajdonképpen Konstantinápoly helytartójává kellett volna kineveznie, tekintve, hogy ő is bíborban született volt. Amikor ugyanis Konsztaninosz herceg született, az apja még nem volt baszileusz.

A görög püspökök valószínűleg nyugtalanok lettek az utazás nehézségei és az átélt veszedelmek miatt, vagy csak élesítgették a karmaikat, hogy felkészüljenek a vitákra a latinokkal. A császár mindenesetre az ő megnyugtatásukra, vagy azért, hogy legyen min törniük a fejüket, vitakérdéseket szabott meg nekik, és az efezoszi metropolitának megparancsolta, hogy készítsen neki egy tanulmányt arról, milyen lehetőségeik vannak a halhatatlanságra az olyan értelem nélküli lényeknek, mint a lovak meg a kutyák. Azt mondta, hogy a kutya okossága és hűsége nagyobb, mint sok emberé. Ezért örült volna annak, ha bebizonyítják neki, hogy a kutyában is lakozhat a halhatatlan léleknek legalább valamely darabkája, és bizonyos formában talán halhatatlanságra is lehetőségük van.

Ily módon sikerült elérnie, hogy az a Markosz Eugenikosz legalábbis egyelőre befogja a száját, és az egyházatyák írásaiba merüljön, mert már nagy megbotránkozást váltott ki a görög püspökök körében azzal, hogy szakadatlanul az unió ellen beszélt, és nyíltan kifejezésre juttatta a gyűlöletét minden latin iránt. Többi püspökének a császár azt a kérdést tette megfontolás tárgyává, hogy a pokol örökké tartó büntetése miként egyeztethető össze Isten irgalmasságával. Az ő megítélése szerint az a cselekedet, amit egy gyenge ember rövid földi életében elkövet, nem indokolhatja az örökké tartó büntetést. Nem kívánta ugyan kétségbe vonni, ám meggyőző bizonyítékokra vágyott, készségesen meghívta hát a mi küldöttségünk püspökeit és Cusanus doktort is, hogy vegyenek részt az eszmecserében.

Szerintem a császár nagyon bölcsen járt el, amikor a latin és a görög egyház között lappangó, vitás kérdéseket ilyen közös beszélgetésekkel oldotta fel. Az általa felvetett kérdések miatt nagy együttérzést tápláltam iránta, és azt gondoltam, hogy magas méltósága ellenére ugyanolyan kétkedő szív dobog benne, mint a mai felvilágosult emberben. Ettől kezdve csodálattal tekintettem rá, amikor a szemem elé került, és titkos együvé tartozás érzése töltötte el a szívemet, amikor megsejtettem a szertartások kalodájába zárt, arannyal hímzett ruhákba bújtatott, hozzám hasonló embert. Ezért megbocsátottam neki sokféle formában megnyilvánuló dölyfösségét, és ebben is megértettem őt. Mintha a hajdani Bizánc lehanyatlott hatalmának árnyékképviselőjeként állandóan az az érzés mardosta volna, hogy körülötte az egész pompa csak a szegénység álruhája. Ezért beteges éberséggel és ok nélkül mindenben méltóságának megsértését gyanította, ugyanúgy, ahogy a szegény, de rátarti ember könnyen sértést lát olyasmiben is, amit egyáltalán nem szántak sértésnek.

De Cusanus doktor nem óhajtott vendégségbe menni a császárhoz, és nem kívánt részt venni a tudósok eszmecseréjében. Szelíden kitért előle és kérte, mondják meg, hogy túlságosan fáradt és beteg az út megpróbáltatásaitól. Az utazás csakugyan kimerítette, mivel heteken át alig tudott enni, és pihenőidőben oly mereven bezárkózott a saját gondolataiba, hogy még azt sem hallotta meg, ha valaki szólt hozzá. Minden igyekezetemmel próbáltam gondját viselni, de a szívem mélyén elhidegültem tőle, és bosszantott nyájas szelídsége, noha inkább sajnálnom kellett volna beesett arca és a gyötrelmes töprengéstől nyugtalan tekintete miatt. A hajóút nyomasztó létfeltételei között gyakorlatiatlansága gyámoltalanná tette, és valahányszor eszébe jutott, alázatos hálával adózott a gondoskodásomért. Elutasító válasza miatt haragra gerjedtem, és ezt mondtam:

– De bizony talpra, doktor, járjon egyet a szárazföldön és egyen friss ételt, amikor ismét van belőle, és legyen olyan, mint egy ember! A görög egyház legnagyobb tudású férfiai ajánlkoznak társaságul, és maga a császár is kíváncsian hallgatná meg a vitában kegyelmedet. Ilyen alkalom talán soha többé nem kínálkozik kegyelmed számára.

– Hagyj békén, Johannes! – intett. – Mindaz, amiről ők beszélnek, semmiség ahhoz képest, ami bennem érlelődik. Mintha tűzben égne a fejem, és tudom, hogy egy küszöb előtt állok, amit átlépve minden kérdés megoldását megtalálom. Egy aranykulcs sejlik fel előttem, ami minden kaput kinyit, amint rátalálok. A fejemben a bölcsek köve éget, ami után minden korban kutattak a tudósok. Vagy nem, nem, minden szorít és feszül bennem, mintha a lelkem valamely szörnyű kelés lenne, aminek ki kell fakadnia.

Lelkiállapota miatt komoly aggodalommal nézegettem réveteg szemét és nyugtalanul mozgó kezét. A feje valóban forró volt, amikor megtapintottam, és egy ruhát hideg vízbe mártottam, hogy azzal borogassam a homlokát. Arra gondoltam, hogy a túlzott olvasás meg a nagy tudomány a fejébe szállt, meg hogy a szelíd természete túlságosan megszenvedte az egyház szakadását, aminek lelkiismereti kényszerből ő lett az okozója. Az utazás fáradalmai meg a küldetésével járó nehéz feladat bizonyára meghaladták az erejét. De elkínzott arccal mosolygott rám, és ezt mondta:

– Az én fájdalmam nem testi fájdalom és a betegségem sem testi betegség. Inkább egy tojós tyúkra vagy egy vemhes tehénre hasonlítok, de nem tudom még, milyen tojást fog tojni a lelkem.

Szavai megerősítették bennem a gyanút, és nem tudtam, mitévő legyek, mert a püspökök már a szárazföldre mentek vendégségbe a császárhoz, és nem volt senki, akitől tanácsot kérhettem volna. Amikor elfogta a türelmetlenség, és újra meg újra arra biztatott, hogy hagyjam békén, a fedélzetre mentem, és szóltam a tengerészeknek, akiket őrségben hátrahagytak, hogy titokban tartsák szemmel. A hajó különben teljesen üres volt, és már a puszta szaga is undorral töltött el, úgyhogy időtöltésből a szárazföldre mentem, és a többi bámészkodó közé vegyültem, hogy a dobokat meg a kürtöket hallgassam, amelyek a császár vendégeit szórakoztatták. Besszárion, Nicea érseke olyan barátságos volt, hogy megszólított, sajnálkozásának adva hangot Nicolaus doktor rosszulléte felett. Nagydarab férfiú volt, kalácskerek arcát a töprengés nemesítette meg. Csak nemrég lett szerzetesből érsekké, és az alacsonyabb rendűek meg az előkelőségek iránt egyformán barátságosnak mutatkozott. Őt tartották a legnagyobb tudású görög püspöknek, mert érdeklődése nem szorítkozott csupán a teológiára, hanem lelkesen bújta a világi könyveket is. Sok más göröggel ellentétben minden adandó alkalommal a legnagyobb barátságot tanúsította irántunk, latinok iránt. Ezért bátorkodtam megkérdezni tőle az Iliász néhány szavát, amit nem értettem, ő pedig annyira fellelkesült, hogy megfeledkezett a bemenetelről, és hosszú ideig velem maradt, hogy beszélgessen és tanítgasson engem. Amikor tapasztalta őszinte igyekezetemet, de ismereteim fogyatékosságát is, baráti tapintattal végül ezt mondta:

– A hajón a kabinomban elöl van a Szuidász kódex. Ez egy páratlan lexikon mindazok számára, akik az emlékezetüket akarják felfrissíteni, és a tudásukat akarják gyarapítani, szemelvényeket olvasva a régiek írásaiból. Ha akarod, bemehetsz olvasgatni, és lemásolhatsz belőle olyasmit, amit az emlékezetedbe akarsz vésni. De ne vidd ki a kabinból, mert ritka és értékes könyv!

Határtalanul el voltam ragadtatva, mert jól ismertem a Szuidász hírét. Tulajdonosa oly könnyed formában és kiejtés szerinti rendben oly mérhetetlen mennyiségű, lényegre tömörített ismerethez juthat, amelynek az összegyűjtéséhez az embernek máskülönben évtizedekre volna szüksége. Remegő hangon mondtam köszönetet Besszárionnak a bizalmáért, és lehajoltam, hogy megcsókoljam a kámzsája szegélyét. De ő megtiltotta, hogy ilyen tisztelettel adózzak neki, és így szólt: – Egy arab író azt mondta, hogy Isten színe előtt a szúnyog meg az elefánt erénye egyforma súlyú. A tudásra való törekvés a jóra irányuló törekvés. Ezért ebben a törekvésben a püspök és az íródeák egyenrangú.

Én azt feleltem, hogy azért az elefánt elefánt marad, a szúnyog pedig szúnyog, de ha a szúnyog zümmögése behallatszik a mennyországba, akkor biztos, hogy ez a halk zümmögés mindig a nemes lelkű elefántért fog imádkozni. Ő nevetett ezen a példabeszéden és bement. A többi csenevész görög mellett ez a szép szál ember valóban olyan volt, mint egy pompás elefánt. Tőle tanultam meg, hogy a lélek erejével az ember mindig képes nemes lelkű lenni, és hogy a lelki fösvénység a lélek szegénységének bizonyítéka.

Tehát lóhalálában siettem a császár hajójára, és a kutyái örömükben vinnyogni meg ugrándozni kezdtek, amikor látták, hogy jön valaki, mert az őrökön kívül az aranyozott orrú hajón sem volt senki. Ilyen alaposan kezdtük valamennyien megutálni a hajókat. Besszárion kabinjában ugyanaz a szörnyű bűz fogadott, ami a hosszú tengeri utazás elválaszthatatlan kísérője. Olyan sötét volt, hogy nem láttam olvasni, de önhatalmúlag meggyújtottam a gyertyáját, és láttam, hogy kinyitott egy hatalmas, könyvekkel teli ládát és előszedegette a könyveket, mintha még a császár fogadásán kezdődő eszmecsere előtt ellenőrizni akarta volna a tudását. Könyvek oly mérhetetlenül nagy sokasága volt ott, hogy arra gondoltam, valamelyiknek az eltűnését egyáltalán észre sem lehetne venni, s a kabin sem volt bezárva. Ám nyomban le is győztem ezt az elővigyázatlanság szülte kísértést, amit csak a könyveknek azon szerelmese érthet meg, aki szegénysorban és könyvek nélkül kénytelen élni, és szemrehányással illettem magamat a puszta gondolatért. A hatalmas Szuidász kódexet nyomban megtaláltam, és ki akartam keresni a Homérosszal kapcsolatos részletet, de bárhol nyitottam is ki azt a csodálatos könyvet, csábító név és írás ötlött a szemembe, melyet nyomban betűzgetnem kellett. Valóságos kétségbeesés lett úrrá rajtam, amikor felfogtam, hogy még egy hosszú napon és estén át is csak felszínesen és vaktában lapozgatva nyúlhatok hozzá az összegyűjtött tudásnak ezen kincstárához. Besszárion elöl hagyta a görög-latin glosszáriumot is, amit segédeszközként felhasználhattam, mert nem tudtam még olyan sokat görögül, hogy minden nehézség nélkül képes lettem volna olvasni és megértem ezeket a nehéz szövegeket. De most előttem voltak minden idők görög költőinek és filozófusainak, történetíróinak és nyelvtudósainak, egyházatyáinak és tudósainak legkiválóbb gondolatai, és forró arccal és a tudás vágyától izzó szívvel páratlan birkózásba kezdtem tudatlanságommal.

A nappal estére fordult és az est éjszakába, és mardosó lelkiismeret-furdalások közepette gyújtottam egyre újabb gyertyát, mert nem tudtam befejezni az olvasást. Eszembe sem jutott az evés, és az állapotomat leginkább a legragyogóbb mámorhoz lehetett hasonlítani. Végül hangokat, nevetést és léptek zaját hallottam. Fáklyavivők és kürtösök kísérték vissza a hajóra a hideg éjszakában a pátriárkát meg püspököket. Besszárion belépett a kabinjába, és elhűlt, amikor engem még mindig ott talált. – Egész idő alatt olvastál? – kérdezte, és mintha azt láttam volna, hogy szemrehányó pillantással mered a gyertyacsonkokra.

– Én szegény ember a múzsák nevetését hallottam magam körül – feleltem –, koszorús fejű filozófusokkal társalogtam, és vakító fényben ültem az athéni Akadémia lépcsőjén, a járókelők árnyékát nézegetve a márványlapokon. Bocsáss meg nekem! – Valóban annyira megrendültem, hogy könnyek peregtek végig az arcomon.

– Hát a fényed bizony vakító volt, mert az utolsó gyertyám is fogytán van – tréfálkozott. – De ez ne szegje kedvedet. Még jó, hogy rossz világítással nem rontottad a szemedet. A tudás mindig megvár, nincs még egy ilyen türelmes várakozó. De a szemedet sohasem kapod vissza.

Nagyot ásított és megértettem, hogy mégis zokon vette a tolakodásomat. Világosan értésemre adta, hogy itt az ideje indulnom. Dadogó szavakkal mondva köszönetet kihátráltam a kabin ajtaján, bevertem a fejemet a fedélzeti pallókba, és a keskeny lépcsőn felkapaszkodtam a fedélzetre. Mintha az ördög bújt volna a császár szép kutyáiba, a gyönyörűségtől elvakultan rohangáltak végig a fedélzeten a fáklyák világánál, amikor a császár üdvözölte őket és játszogatott velük. Alaposan felönthetett a garatra, mert teli torokból nevetett, amikor az egyik kutya a lábamnak rontott, úgyhogy megbotlottam, és elnyúltam a fedélzeten. A kutya vonított egyet, és mialatt én feltápászkodtam, a császár lecsillapodott és hozzám lépett, aggódván, hogy a kutyának nem esett-e valami baja. Bizonyára megbüntetett volna, de mikor látta, hogy latin vagyok, beérte annyival, hogy bosszúsan mormoljon valamit és megsimogassa a kutyáját, az őrök pedig gondoskodtak róla, hogy minél előbb a kikötőparton találjam magam. Ez a kis baleset azonban nem tudta beárnyékolni örömömet, amint a csillagok fényénél visszatértem a magam hajójára.

Ott az egyik tengerész hozzám lépett, és bűntudatosan bevallotta, hogy Cusanus doktor kiment a szárazföldre, és még nem tért vissza. – Nem is hallotta, amikor megszólítottam, és még csak nem is látott engem – mentegetőzött a tengerész –, és én nem állhattam oda, hogy erőszakkal tartsak vissza egy olyan magas méltóságú és tudós urat, mint Cusanus doktor.

Már éjfél volt, mindenki más visszatért a hajóra, és az igazak álmát aludta. Komolyan aggódtam, attól tartva, hogy Nicolaus doktor a kikötő vizébe esett vagy utcai rablók közé keveredett. Ezért zihálva futásnak eredtem, végig a sötét utcákon, ahol alig látott az orráig az ember, és alig lehetett kivenni a házak körvonalait, mert már csak a világítótorony fénye világította meg a kikötőt. Visszamentem hát a hajóra, hogy fáklyát kerítsek, és a pallónál Cusanus doktorral találtam szemben magamat. Lelkendezve megölelt, és felkiáltott: – Hát itt vagy, kedves Johannes tanítványom! Kerestelek.

Olyan zavarosan, a szokásaitól annyira eltérően viselkedett, hogy már gyanakodni kezdtem, talán mégiscsak elment a császár fogadására és leitta magát. Amikor az arcába világítottam, láttam, hogy orcája maszatos volt a könnyektől, de ugyanakkor az arckifejezése olyan ragyogóan boldog volt, amilyennek még sohasem láttam.

– Jöjjön kegyelmed, itt az ideje ágyba feküdni – mondtam neki csitítólag. – Majd vezetem kegyelmedet, akkor senki sem veszi észre, milyen állapotban van.

De ő kiszabadította magát a kezem közül, és így szólt: – A kabinban nem beszélhetünk, mert a szomszédok kopogni kezdenek a falon, és különben sem férek be többé a hajó szűk fülkéjébe. Kövess a szabad ég alá, hogy csillagfénynél beszélgessünk, mert beszélnem kell veled, hogy szavakkal fejtsem ki magamnak azt az elképesztő igazságot, amire ráleltem.

Továbbra is azt hittem, hogy beteg vagy részeg, de ő lelkesen a templom romjaihoz vezetett, és leültetett egy rovátkolt oszlopdarabra, rám szólva, hogy figyelmesen hallgassam. Ő maga türelmetlenül járkált fel s alá előttem, két kezét lóbálva, mert oly izgalom kerítette hatalmába, hogy nem tudott egy helyben maradni.

– Fiam – szólalt meg –, szerinted sötét ez az éjszaka?

– Valóban az – mondtam. – És még fázni is fogunk.

– Te azt mondod: az éjszaka sötét. Én azt mondom: az éjszaka világos. A két ellentétes állítás közül az egyik kizárja a másikat, így tanították nekünk. Ha az asztal fekete, akkor nem lehet fehér. Ez az éjszaka nem lehet egyszerre sötét és világos. Eddig ez volt minden ésszerű gondolkodás alapja, és egyetlen tanult ember sem merészelt továbblépni, attól tartva, hogy eltévelyedik. De az ész mellett van bennünk értelem és intuíció is, és ma este villámszerű felvillanásként, jelenésként és üdvösségként megvilágosodott előttem a tudás az ellentétek egybeeséséről. Ez a coincidentia oppositorum oly egyszerű, oly világos és oly könnyen felfogható igazság, hogy miután megértettem, egész este az öröm könnyeit hullattam. Az eszünk határain kívül és értelmünk számára elérhetően az ellentétek teljes összhangban találkoznak egymással. A fekete és a fehér, a sötét és a világos, az időbeli és az időtlen, ember és Isten, véges és végtelen.

– A Teremtő legyen irgalmas kegyelmedhez, kedves Nicolaus doktor – mondtam ijedten. – A túlzásba vitt gondolkodástól eszelős lett kegyelmed.

– Nem, nem vagyok eszelős – felelte –, éppen ellenkezőleg, ilyen egyszerűen, világosan s tisztán eddig még sohasem tudtam gondolkodni. Az értelem véges világában, tanult tudatlanságom világában az ellentétek megsemmisítik egymást. De az általam megsejtett magasabb rendű igazság világában összhangban vannak és kell is lenniük egymással. Ez a megsejtésem a szellem világában erősebb a lőpornál, mert egyetlen vakítóan fényes pillanatban szétvetette a tudás egész eddigi építményét, a skolasztikát meg a filozófiát. Universalia sunt realia, de universalia sunt nomina is. Egyik sem helytelen, hanem mindkettő igaz. És ez nem feltevés vagy bizonyíthatatlan állítás, hanem megsejtésem jóvoltából tudás lett, ugyanolyan bizonyos tudás, mint az, hogy az ellentétek megsemmisítik egymást.

Ösztönösen felfigyeltem, és bizonytalanul gyanítani kezdtem gondolatának horderejét, bár az értelmem még nem volt képes felfogni, mert az ésszerű valóság világához volt láncolva. A Szuidász ismereteinek zűrzavara kimerítette az elmémet, úgyhogy minden lehiggadt bennem, készen a befogadásra és a meghallgatásra.

– Így tehát a jó és a rossz, az élet és a halál, a hit és a hitetlenség nem semmisíti meg egymást? – kérdeztem. – De hiszen ez esztelenség! Nem, még rosszabb, anarchia!

– Ez a magasabb értelem – mondta Cusanus doktor. – Ezt szavakkal nem tudom bizonyítani, mert a szavak csak a véges világ tökéletlen jelei, amelyek segítségével tapogatózva megértjük egymást. Ezért a gondolatomat csak hasonlatokkal tudom elmagyarázni, és erre a célra legalkalmasabbak a matematikai hasonlatok, mivel a gondolkodás számára ezek a lehető leganyagtalanabbak. Emlékszel, mit mondtam neked az egyenesről meg a görbéről és a kör belsejébe rajzolt sokszögről? Az egyenes beolvadása a görbébe a végtelenül nagyban és a sokszög beolvadása a kör görbéjébe a végtelenül kicsiben képezi azt a hasonlatot, amire célzok. Miképpen itt összhangban találkoznak egymással az ellentétek, azonképpen találkozik egymással megértésem villámfényében minden ellentét.

– De amikor kegyelmed a megsejtésével mindent szétvet, amit eddig kigondoltak – szóltam tétován –, akkor a teológiát is szétrobbantja. Mit mond kegyelmed a bűnről és a kegyelemről, a megváltásról és a bűnbocsánatról, az egyházról és a szentségekről, a mennyekről és a pokolról?

– Az én tudásom nem tagadja a hitet – válaszolta Cusanus doktor mély áhítattal a hangjában. – Az én tudásom az emberi tudás utolsó foka, és innen kezdődik a misztikus teológia. Ennek a homályát félték és gyűlölték a skolasztikusok. De ez nem a homályba visz, hanem a megértésnek abba a világosságába, amit a legcsodálatosabb üdvösségként éltem át, amit ember csak tapasztalhat.

Beesett orcáján újra peregni kezdtek a könnyek, midőn megtört hangon így folytatta: – Az idő megállt száguldásában, az idő egybeolvadt az időtlennel megértésem vakító fényében, és életem végéig hálatelten fogom áldani Istent, hogy ezt az üdvösséget életemben egyszer átélhettem.

– De a kegyelmed hite nincs meg mindenkiben, Nicolaus doktor – vetettem ellen. – A szavaival megint csak azt bizonyítja nekem, hogy a hit a kétségbeesés ugrása a sötétségbe. A jelenések és a ráébredések nem adatnak meg mindenkinek. A kegyelmed tanításából csak annyit értek meg, hogy a kegyelmed ellentéteinek az egyesülésében a helyes és a helytelen, az igazság és a hazugság azonos értékű, tehát nem létezik semmi tökéletesen igaz vagy tökéletesen hamis, tökéletesen jó vagy tökéletesen rossz, hanem minden viszonylagos a mulandóság világában, sőt olyan mértékben, hogy az időtlenségben azonosulnak egymással. Ördögi tanítás ez, mert minden alapjától megfosztja az erkölcsöt.

– Ellenkezőleg – jött indulatba –, égi ez a tanítás, mivel minden ellentét kibékül egymással, és annak a legmagasabb igazságnak megsejtését kínálja az embernek, amelyben a nyugtalan szív békére és megnyugvásra talál. De ha tanításomnak a mindennapi életre való alkalmasságára gondolsz, akkor ez nekem a békéltető küldetését kínálja fel. Ha a végtelenben az ellentétek kiegyenlítődnek, akkor a véges világban is meg kell lennie az ellentétes vélemények összehangolási lehetőségének.

– Úgyhogy a pápa áldásával találkozik egymással a többség és a kisebbség, és mindkettőnek igaza van – mondtam gúnyosan, hirtelen felfogva, hogy mi a legmélyebb oka az ő megsejtésének. – Hát tényleg ennyire bűnösnek érzi magát kegyelmed, Nicolaus doktor, hogy lelkiismereti ellentéteinek a kiegyenlítésére kénytelen szétvetni az egész értelmes gondolkodást?

Ő felemelte a fejét, és nyugodt méltósággal ezeket mondotta: – A legmélyebb gödörből bugyognak a legtisztább források, és meggondolatlan gúnyolódásod már nem is üt sebet rajtam. A lelkiismeretem Isten korbácsa volt a hátamon, és keresztülhajtott azon a küszöbön, amit eddig az emberi gondolat nem volt hajlandó átlépni. Ahogyan visszagondolok, elutazásunk Bázelből és az utunk minden eseményével és viszontagságával együtt egy hézagmentes egésszé áll össze, hogy engem a végzet kényszeréből okról okra vezessen, hogy végezetül eljussak a megértéshez. Bizonyosságom még alázatosabbá és még parányibbá tesz, és sem büszkeség, sem önérzet nem dagasztja keblem, mivel gondolatom korunk teljes kilátástalanságából és zűrzavarából pattant ki, és nélkülem is ki kellett volna pattannia. Az a tudat, hogy a végtelenség világában az ellentétek együvé tartoznak, felszabadítja a gondolatot, hogy továbbhaladjon előre, és nem kell többé azt képzelnünk, hogy az utolsó napokat éljük.

Beszéd közben révületbe esett, és felkiáltott: – Valóban, Johannes, minden eddigi gondolkodás csak a korábbi gondolkodás vég nélküli és vigasztalan ismétlése volt, mindig újabb szavakkal, míg a tudás eleven gyümölcséből ki nem facsartak minden levet, és már csak az élettelen mag maradt belőle. Bennem, bennem ma este új korszak vette kezdetét, amit a holt betűk mögött a legkiválóbb tudósok megsejtettek már, anélkül, hogy meg merték volna tenni az utolsó lépést. Végtelenné tágul körülöttünk a világ, mert az arisztotelészi állítás nem épít többé falakat körénk. Johannes fiam, tanítványom, gondolatom remeg tudásom bizonyosságában, amint megsejtem, miként fog megváltozni a világ, hogy az ellentétek nem zárják ki többé egymást.

Egy pillanatra elhallgatott, kezével megérintette a vállamat, és remegő ujjaival a sötétben az arcomat tapogatta. A hangja suttogássá halkult, mintha maga is félt volna a saját szavaitól. Halkan el is nevette magát, nem akarván megijeszteni engem.

– Mikor Padova egyetemén tanultam, a legjobb barátom egy bizonyos Paolo Toscanelli volt, egy firenzei orvos fia. Egymás mellett ültünk a szalmán Prosdocimo Beldomandi lábánál, egymásnak sugdosva és hallgatva előadásait a zenéről meg az asztrológiáról, míg csodálatos matematikai számítások fényében hallani nem véltük a szférák zenéjét. De Toscanelli rám bízott egy gondolatot, amit akkor én ugyanolyan esztelennek tartottam, mint most te ezt a gondolatot. A föld egy gömb, mondta, és ha elég sokáig vitorlázunk nyugat felé, végül keletre érünk. Kelet és nyugat nem zárja ki egymást mint két ellentét, hanem egyesül egymással az ellentétek összehangzásában. Sejtelmem megvilágosodásával ez az ő szédítő gondolata is teljesen természetes, egyszerű és önmagában világos lett, noha meghaladja eddigi értelmünket és tapasztalatainkat.

– Nicolaus doktor – szóltam –, vagy kegyelmed a bolond, vagy én vagyok az. Arra késztet, hogy az öklömet harapdáljam, hogy lássam, ébren vagyok-e. Ebben a sötéten derengő éjszakában mintha kiléptünk volna eddigi világunkból, és mintha lehullottak volna rólunk az idő meg a tér bilincsei. De ez nem igaz. Nem tudok hinni kegyelmednek. A kő mindig kő marad. Nem lehet mássá változtatni.

– Johannes! – kiáltott fel, és mindkét kezével megragadta a kezem, olyan erősen megszorítva, hogy fájdalmat okozott vele –, megértésem fényében ezen az estén az ólom arannyá változott csodálatosabb módon, mint az alkimisták mindennapi kísérleteiben. Az ellentétek egységében az ólomnak van lehetősége arra, hogy arannyá változzék, az embernek pedig arra van lehetősége, hogy legyőzze a halált és örök életre tegyen szert, és számomra ez most már nemcsak hit, hanem a bizonyossággal határos tudás, úgyhogy csak egy egyszerű és korlátolt ember tagadhatja, mivel gondolatban nem képes felérni az én ráébredésemhez.

Még ezekkel a szavakkal győzködött engem: – Johannes fiam, neked meg kell értened engem! Gondolataid tiszták mint a víz, és az egyetemek régi tudása még nem láncolta az értelmedet a gondolat hagyományaihoz, hogy csak a tekintélyeknek higgyél. Ezért neked van lehetőséged, hogy jobban megérts engem, mint mások, ha megvan benned a vágy, hogy megérts, és ha nem félsz a gondolataimtól.

– Talán meg is értem – feleltem, kezemmel a fejemet tapogatva. – Talán sejtem, mit akar mondani, és talán még nekem is ugyanúgy megvilágosodik, mint kegyelmednek. Talán csakugyan egy megújhodó korba születtem, és nem csak a világ végnapjaira, bár azt hittem, hogy minden tudást gondosan megrostáltak már, és a tudás elérte a határát. De fiatal vagyok, fiatalabb, mint kegyelmed, és keményebb, mint kegyelmed, Nicolaus doktor. Ezért számomra veszélyes lehet a kegyelmed tudása. Ha elfogadom, akkor levonom belőle a magam következtetéseit, és hozzáfogok, hogy alkalmazzam a mindennapi életre.

De ezt már nem volt képes felfogni, és különben is túlságosan jó ember volt, ijesztő sejtelmem pedig még nem világosodott meg eléggé, hogy magyarázni kezdhessem azt, ami előttem is csak alig körvonalazódott. Csupán annyit értettem meg, hogy ha az ő ráébredése igaz való, akkor olyasvalamit tart gyanútlan gyermek módjára tapogatózó kezében, ami a gondolkodó ember számára a lőpornál ezerszerte erősebb robbanóanyag, és szétvetheti az egész eddigi világot. A sötétben nem láttam az arcát, és babonás félelem fogott el, mintha nem is ő állt volna előttem, hanem valamilyen varázsló, rém vagy kísértő. Ezért most rajtam volt a sor, hogy az ujjaimmal megérintsem az arcát, és így szóltam hozzá: – Térjünk vissza a hajóra, Nicolaus doktor. Beteg kegyelmed, hideg az éjszaka és veszélyes az éjszakai köd.

Ő kijelentette, hogy nem fázik, és mámorító gondolatai közepette hideget sem érez, de ellenkezés nélkül követett, miután a szívét kiönthette. A kikötőparton még egyszer megállt a pallónál, és felkiáltott: – A nagy igazság mindig egyszerű! Ez a legjobb próbakő. Az én tudásom két szóba belefér: coincidentcia oppositorum. Nincs ennél világosabb, nagyobb és felszabadítóbb igazság. Ezért úgy megyek, mintha egyáltalán nem is lenne már lábam, és mintha az anyagi meg az anyagtalan békés összhangban egyesülne bennem.

A kabinjába vezettem, segítettem levetkőzni, és betakartam az ágyban. A nagy feszültség mérhetetlen megkönnyebbülésben oldódott, s ő nyomban elaludt. Arca még alvás közben is ragyogott a boldogságtól. A gyertya imbolygó fényében még sokáig néztem könnyektől maszatos és töprengéstől barázdált arcát, s azt latolgattam, bolond-e vagy lángész, kötözni való bolond vagy az egyik legnagyobb gondolkodó, akit bármelyik kor szült.

Moreából a kopár partok mentén folytattuk utunkat Velence felé minden említést érdemlő viszontagság nélkül, vagy még inkább annyira el voltunk fásulva a Görög-tengeren átélt szenvedésektől, hogy hálát adtunk a Teremtőnek, amikor a vitorlák nem csattogtak többé mennydörgés módjára, amikor a hajó oldalai nem recsegtek-ropogtak többé, hogy attól lehetett tartani, meghasadnak, és amikor az evezők sem törtek többé ketté és a tenger moraja fölött nem visszhangzóit az evezősök kétségbeesett jajveszékelése. 1438. február 8-án lehorgonyoztunk a Lido-sziget védelmében, a Szent Miklós-kápolna magasságában, láttuk Velence harangtornyát, a tengerből kiemelkedő templomkupolákat és velünk szemben a dózse aranytól csillogó díszhajóját, a Bucentaurust, amelyet tizenkét ragyogóan feldíszített gálya és számtalan gondola kísért. Szenátusától körülvéve maga a dózse fogadott bennünket, úgyhogy bíborszínű selyemtalárjának ragyogása még a püspökök díszruháját, mitráját és pásztorbotját is elhomályosította. Csupán Johannész császár arannyal áttört brokátja és csillogó tollas koronája volt képes versengeni a dózse keleties pompájával.

A következő napon hajóink kikötöttek a dózsepalota kecses márványárkádjai mellett a kikötőpartnál, miközben dörögtek az arzenál ágyúi, zúgott a város valamennyi templomának a harangja és számtalan kürtös fújta hosszú, vékony harsonáját. Azt hiszem, hogy a fogadásunk Velencében a legpompásabb látvány volt, amit a mi korunkban halandó szeme valaha is láthatott, és alkalmas volt arra, hogy tovább növelje Johannész császár önhittségét. A pátriárka és a görög püspökök is érezték, hogy növekszik az önbizalmuk, és még többet hangoztatták, hogy egyáltalán nem koldusokként, alamizsnáért könyörögni jöttek a nyugati országokba, hanem éppen ellenkezőleg: ők hozták a régi egyház megőrzött, igaz hitének kegyelmi ajándékát, hogy kigyógyítsák az eldurvult nyugatot hitbéli tévelygéseiből, mert a nyugat egyedül már nem boldogult, amint ezt a katolikus egyház szakadása a legjobban bizonyította. Az az érzésem támadt, hogy ők valóban őszintén hitték is, hogy az Atyaisten szeretetét, Krisztus feltámadását és a Szentlélek részvételét mint valamiféle új evangéliumot hozták magukkal a pogányságában megátalkodott nyugatra.

Küldöttségünk katolikus püspökeit bosszantotta, hogy az ünnepi menetben a görögök mögé állították őket, és csak a pápa képviselőjeként Rómába igyekvő Traversari kapott helyet Jószef pátriárka mögött, mint az ő alázatos kísérője. A békeszerető Nicolaus doktor így motyogott a fülembe: – Az egyház hálójában bűzlő halak is vannak, de ettől nem mehet tönkre Krisztus egyháza, és Pétertől a pápa örökölte a mennyek országának kulcsait. A velenceiek rosszul teszik, hogy túlzottan és mértéktelenül hízelegnek a görögöknek.

Talán jobban értékeltem volna a páratlan fogadtatást, ha magam is bejutottam volna az ünnepi menetbe, de nekem a hajón kellett maradnom, hogy leveleket másoljak, és már előző este jól láttam, hogy belül nem volt olyan szép a torta, mint amilyennek a külseje láttán hitte volna az ember. Miután sokáig voltunk távol, és nem kaptunk pontos és megbízható híreket a nyugati országok eseményeiről, most hirtelen a hírek egész ijesztő áradata zúdult ránk. Bázelben az egyházi zsinat már régen megtagadta, hogy áttelepüljön Ferrarába, és érvénytelennek nyilvánította a pápai bullát. Cesarini bíboros még karácsony előtt szeretett volna megegyezésre jutni, nehogy a kereszténység a görögök gúnyolódásának céltáblájává váljék. Miután hajókaravánunk közeledésének hírét vette, Jenő pápa már néhány héttel ezelőtt Ferrarába utazott, ám odaérkezésének napján a bázeli egyházi zsinat dekrétumával úgy határozott, hogy egyelőre felfüggeszti a hivatalából, s minden hatalmát megvonja egyházi és világi ügyekben egyaránt. Ha nem veti alá magát ennek a határozatnak, azzal fenyegette, hogy végleg eltávolítja a pápai trónusról. Az egyházi zsinat magának tartotta meg a pápa jogkörét, mindent érvénytelennek nyilvánított, amit ettől kezdve a pápa cselekszik, és a legszigorúbban megtiltotta a világi fejedelmeknek, a bíborosoknak, a püspököknek és az alacsonyabb rangú egyházfiaknak, hogy ezentúl bármiben engedelmeskedjenek a pápának.

Zsigmond német császár december elején meghalt. Addig az ő tekintélye az egyházi zsinatot visszatartotta attól, hogy döntő határozatokat hozzon. Most mintha elszabadult volna a pokol. A franciák és Anglia között ismét kitört a háború, a korábbinál még pusztítóbb formában. Csehországban újabb vallásháború dúlt, miután a táboriták a császár után a lengyel herceget kiáltották ki királyuknak. Mintha azok a tűzfészkek, amelyeket Európa különböző pontjain nagy üggyel-bajjal eloltottak, újra tüzet és kénkövet kezdtek volna okádni magukból. Mindaz, amire a bázeli egyházi zsinat törekedett, összeomlott. A lelki és a világi ügyekben az egyház csődöt mondott, de a zsinat önhatalmúlag hagyatéki gondnoknak nyilvánította magát és úgy látszott, hogy a pápa ügye rosszabbul állt, mint valaha.

Rövid idő alatt ijesztően megváltozott világba tértünk vissza, amelyben az érdekellentétek könyörtelen háborúvá éleződtek ki. Johannész császárnak az értésére adták, hogy semmilyen hatálya, tekintélye vagy jelentősége nem lesz annak az uniós egyezménynek, amelyet a két egyház között Jenő pápa vezetéséve megkötnek. A maga részéről Traversini a pápa nevében biztosította, hogy Ferrarában már megnyílt az új egyházi zsinat, és hogy napról napra több tekintélyes egyházfi sereglik oda. Johannész császár a maga részéről élt a lehetőséggel, és közölte: pénzre van szüksége ahhoz, hogy méltóságának megfelelően élhessen. A velenceiek viszont értésére adták, hogy az lesz a legokosabb, ha nem tesz eleget sem Bázel, sem Ferrara meghívásának, hanem inkább Velencében marad, és követeli, hogy a pápa jöjjön ide. Kijelentették, hogy ebben az esetben nem fog pénzhiányban szenvedni, és a görögöket annyira elkápráztatta a nagyszabású fogadtatás, hogy komolyan kezdték fontolóra venni Velencében maradásukat. Hiszen a császárnak meg a görög egyház tekintélyének a legnagyobb győzelme lenne, ha a pápa helyt adna a követelésüknek, és eljönne hozzájuk. Főként Efezosz érsekét hozta lázba a pápa megalázásának ötlete, olyannyira, hogy a görögök között parázs vita robbant ki, s az egész pompától és dagadó önérzetétől megittasulva pásztorbotjával fejbe verte Besszáriont, aki úgy vélekedett, hogy a korábbi megállapodás kötelezi őket. Ez a nagydarab férfiú kénytelen volt erőszakkal kivenni Efezosz érsekének a kezéből a pásztorbotot.

Az örömtüzek ropogása, a dobok meg a kürtök fülsértő zenéje és a tömegek dévaj mulatozása a Szent Márk téren arra kényszerítette Nicolaus doktort, hogy az éj közepén elutazzék Ferrarába. A küldöttségünkhöz tartozó egyik püspök elkísérte, és a hajónkról lehangoltan néztük a fényözönt az ünneplő város fölött, miközben egyre jobban távolodtunk a sötét tengeren.

Miután Francolinóban partra szálltunk, olyan gyorsan lovagoltunk Ferrarába, amennyire a püspök gyengesége és Nicolaus doktor félénksége megengedte. De ha azt hittük, hogy ott viszontagságoktól megtört pápát találunk, akkor csúnyán tévedtünk. Az egyházi zsinat jelenléte már érezhető volt a városban: mindenütt püspöki süvegeket és prelátusi talárokat lehetett látni a tömegben, és a lakosok még nem fáradtak bele, hogy az utcán letérdeljenek és a magas egyházi méltóságok áldását kérjék. Amikor a pápa szállásául kijelölt palotához vezető út felől tudakozódtunk, először is azt hallottuk, hogy már hetven püspök és számtalan prelátus, doktor, kolostorfőnök és szerzetes érkezett meg. Annak hallatára, hogy mi egyenesen Konstantinápolyból jöttünk, ujjongva csődült össze a tömeg, és diadalmenetben kísért bennünket a palota elé. És az emberek velünk együtt a palota udvarára is benyomultak volna, ha ebben erőszakkal meg nem akadályozták volna őket azok a katonák, akiket Ferrara hercege fogadott fel a pápa testőreiül. Megdöbbenésünkre azt tapasztaltuk, hogy az egész város a siker és az öröm mámorában él, tetemes meggazdagodásra számítva az egyházi zsinat jóvoltából.

Még a paripák hátáról le sem tudtunk szállni, amikor a lépcsőn koráról megfeledkezve lobogó bíborosi talárban futott elénk Albergati bíboros. Áldotta jöttünket, és gyorsan be is vezetett bennünket, úgy, ahogy voltunk, sárosan és fáradtan, annyira türelmetlenül várt ránk a pápa. Ebben a tomboló ujjongásban és csaknem úgy, ahogyan öltözve voltunk és ugyanolyan sárosan engem is betuszkoltak Nicolaus doktor meg a püspök után, úgyhogy még mielőtt észbe kaphattam volna, már hason csúszva csókoltam Jenő pápa papucsát, amit türelmetlenül az orrom elé dugott. De miután megindult a beszélgetés, engem ugyanolyan gyorsan ki is taszigáltak, amikor rám tévedt a pápa szigorú pillantása, és megkérdezte, hogy ki vagyok.

De mégsem kellett bánnom, hogy ilyen gorombán bántak velem, mert tüstént püspökök, doktorok és titkárok vettek körül és kísértek a földszintre a lakomaasztal mellé, hogy híreket halljanak az utunkról meg a görögökről. A magam részéről azt hallhattam, hogy minden olyan jól megy, ahogyan csak mehet. Zsigmond német császár halála az utolsó komoly akadályt is elhárította az elől, hogy Ferrarát válasszák a zsinat színhelyéül, a görögök megérkezése pedig akkora győzelem volt a pápa számára, hogy ennek az egész kereszténységre hatással kell lennie. Az egyházi zsinat ülési rendjéről már megegyeztek, és javában dolgoztak azon a dekrétumon, amelyben mindazokat, akik a pápa által feloszlatott zsinat küldöttei közül Bázelben maradtak, hivataluktól és jövedelmüktől megfosztják és az egyházból kiközösítik. A ferrarai új egyházi zsinat követelni szándékozott a bázeli polgároktól, hogy kergessék ki a városukból az ott maradt egyházfiakat, hogyha harminc napon belül nem távoznak onnan önszántukból. Különben őket magukat is egyházi átok és kiközösítés fenyegeti, és az egész kereszténység minden kapcsolatot megszakít az elátkozott várossal.

Mindez szépen hangzott, s hogy leküzdjem az utazás okozta kimerültséget meg a kételyeimet, annyi bort öntöttek tiltakozó számba, hogy az új egyházi zsinat jövője végül az én szememben is kecsegtetőnek tűnt. Úgy érezhettem, valóságos hős vagyok, miután a konstantinápolyi utat megtettem, ami csak keveseknek sikerült, és hogy úgy említhettem a görög érsekek nevét, mintha naponta velük társalogtam volna. A legnagyobb kíváncsiság a császár felé irányult, akinek a külsejét, a szokásait meg a szertartásait szemtanúként írhattam le. Az egyik titkár, aki Bolognában a pápa küldöttségéhez tartozott, hamarosan felismerte bennem azt az embert, aki Bázelben közreműködött a kisebbség határozatának a lepecsételésében, úgyhogy ezen az estén kezdtem jelentékenyebb férfiúvá válni, mint amennyire rászolgáltam. Semmi okom sem volt rá, hogy eltitkoljam, valamennyire megtanultam görögül. Ezért a pápai kancellária titkárai, akik velem együtt részegedtek le, készségesen a nótárius elé vezettek, és olyan élénken ecsetelték az érdemeimet, hogy ő hálásan feljegyezte a nevemet az egyházi zsinat tolmácsainak a lajstromára, és első havi bérként három aranyat fizetett nekem. A pápa szemlátomást nem szenvedett pénzhiányban, másrészt nagyon is érthető volt, hogy mindenkit szolgálatába akart állítani, aki akár egy keveset is tudott görögül, mert nagy hiány volt az ilyenekben. És a munkába állításom okos óvintézkedés is volt, nehogy a görögök fogadjanak a szolgálatukba, bár akkor ez nem jutott eszembe.

De ami könnyen jön, az könnyen el is megy: egy aranyat még aznap este elvertem. A pápa szigorát elkerülendő, a titkárok egy fogadóba vittek, hogy megfelelően megünnepelhessük új hivatalomat, és természetesen szíves örömest megmutattam, hogy érdemes vagyok a barátságukra, bár jómagam minden igyekezetemmel óvakodtam a túlzott borivástól. Társaságunkhoz csatlakozott néhány nő is, akik Itália különböző városaiból jöttek Ferrarába, még Firenzéből is, és szívesen megszabadítottak volna minden pénzemtől, ha engedtem volna a csábításaiknak. Szerencsére még féltek, és nem mertek nagyon arcátlanul viselkedni, mert a pápa, mihelyt Ferrarába érkezett, palotájának kápolnájába rangjától függetlenül összehívott minden férfiút, aki az egyházi zsinatra jött, és szigorú beszédet tartott nekik, közölve velük, hogy most tényleges tettekkel kell hozzáfogniuk az egyház megújításához, mindenekelőtt azzal, hogy a saját szokásaikon javítanak. – Elég a beszédből – mondotta –, nincs szükségem szavakra, hanem tettekre és jó példára. – Ezért sok nőt, aki a városba igyekezett, már a városkapukból visszafordítottak, és ezek, akikkel beszéltem, csak úgy jutottak be a városba, hogy jó hírük bizonyságául lefizették az őröket. A fogadós aztán sietett a házához kötni őket, mint állítólagos mosónőket, szakácsnőket, takarítónőket és vasalónőket. Nagy munkámba került, hogy új barátaimat kiszabadítsam a kezük közül, és visszatérjünk a palotába. A kapukat és az ajtókat szerencsére még nem zárták be, mivel a pápa és a bíborosok még mindig a görögök érkezésével kapcsolatos intézkedésekről tárgyaltak, úgyhogy sikerült besurrannunk, és a titkárok szobájában megvethettem az ágyam a padlón.

A következő napon bűnbánóan kerestem meg Nicolaus doktort, ám hamarosan észrevettem, hogy nincs sok okom a bűnbánatra, mert a titkárokkal folytatott beszélgetésből valójában többet sikerült megtudnom az egyházi zsinat gyakorlati dolgairól, mint Nicolaus doktornak, amikor küldöttségünk útjáról beszámolt a pápának meg a bíborosoknak. A velenceiek csábításainak ellensúlyozására a pápa nyomban újabb pénzt küldött Velencébe, és utasította Traversarit, hogy Johannész császárnak és Jószef pátriárkának többet fizessen, mint amennyit kérnek. Az önmaga iránt igénytelen Nicolaus doktornak, mint alázatos embernek, eszébe sem jutott, hogy pénzt kérjen a maga számára, s még az elszállásolását sem volt képes elintézni Ferrarában, mert nem törődött mással, csak az egyházi zsinat sikerével, meg azzal, hogy a görögöket a lehető leggyorsabban rá lehessen bírni, hogy Ferrarába jöjjenek. Új barátaim segítségével mindezt sikerült a lehető legjobban elrendeznem számára, mert ők tudták, milyen ügyben kihez kell fordulni, úgyhogy nem kellett idegeskednünk és vaktában körbefutkosnunk a városban. És igyekeznünk is kellett, mert a legjobb épületeket már lefoglalták a görögök használatára, s minden egyházfinak a városba érkezve első dolga volt, hogy a méltóságának megfelelő lakást kérjen, valamint pénzt a kiadásaira. Ferrara fejedelme díjmentes szálláshelyet csak a pápának és a kúriájának, a bíborosoknak és a görögök császárának adott, ugyanakkor minden vásárlásuknál mentesítette őket a szokásos forgalmi adó alól. Mindenki mást, aki az egyházi zsinatra jött, a városbeliek szabad prédájuknak és kövér fejőstehénnek tekintettek, úgyhogy hosszú kerülő útra volt szükség ahhoz, hogy valaki előnyösen rendezze be az életét. Nekem volt köszönhető, hogy ingyen adtak a használatunkra két egész szobát és egy olyan papirost, ami a vásárlásainkat mentesítette a forgalmi adó alól.

Azelőtt ellenszenvesnek és szükségtelennek tűnt a szememben minden hasonló csalafintaság és előnyök hajhászása mások rovására, mert a tudás gyarapítását és a lelki növekedést összehasonlíthatatlanul fontosabbnak tartottam, mint a külső boldogulást. De akaratom ellenére belekóstoltam a siker ízébe, és elégedettséggel töltött el, hogy a külső dolgokban is a felszín alá tudok látni. Hiszen az is tudásnak számított, hogy a lehető legszebb dolgok és eszmék mögött szemérmetlen önzés és kapzsiság rejtőzik. Az egész cselszövésben és az egymással folytatott versengésben az embert főként a jó kapcsolatok viszik előre, és az ember értékét azokkal a kapcsolatokkal mérik, amelyeket sikerült kiépítenie. Miután a görögök érkezése bizonyossá vált, úgy vélekedtek rólam, hogy én kapcsolatokat kötöttem velük és ezért hasznos lehetek. Semmit sem számított, hogy tiszta vagyok-e vagy korhely, bűnös-e vagy feddhetetlen, ha egyszer a pápa hűséges követőjének vallom magam, külsőleg követem az egyház szabályait, és elismerem a játékszabályokat. Ferrarában senki sem kérdezte, mit gondolok magamban, ha egyébként értelmes és élelmes és így hasznos vagyok. Ennek megsejtése izgatta a tudásszomjamat, és szükségét éreztem annak, hogy megmutassam, az ő hidegvérű és könyörtelen játékukban ugyanolyan jól tudok boldogulni, mint mások, de anélkül, hogy lekötném magam, megőrizve lelki szabadságomat.

Cusanus doktor ezt nem értette meg. Saját jó szívének, jóakaratának és őszinte jámborságának megfelelően mindenki másról is a legjobbat akarta feltételezni, mindent a legjobbra akart magyarázni, mindenkivel kölcsönös megértésre törekedett, és a saját boldogulásával mit sem törődve békéltető akart lenni. Nem volt benne semmi egyéni becsvágy és nem volt kapzsi, noha vigyázott a pénzére. Mindenben kizárólag Isten dicsőségére és az egyház javára törekedett, önmagát háttérbe szorítva. „Az egyház hálójában romlott halak is vannak – mondta újra meg újra –, de ez semmit sem von le abból, hogy az egyház szent.” Bázelben az egyházi zsinat többsége árulónak kiáltotta ki, és félreértette az ő indítékait. Ezért még jobban akart vigyázni magára, nehogy bárki azzal vádolhassa, hogy a saját előmenetelét tartotta szem előtt, amikor azt a felet választotta, amelyikről azt hitte, hogy nagyobb személyes előnye származhat belőle. De minél nagyobb gyanakvással figyelte önmagát, annál erősebben ragaszkodott a pápa pártjához, mintha a pápa pártjának érdekében és a pápa hatalmának gyarapításáért munkálkodva egyszersmind állandóan önmagának is bizonygatta volna, hogy igaza volt, amikor a többség helyett a pápát választotta.

Sok vendég járt nálunk, és a pápa palotájában Nicolaus doktor naponta magyarázhatta a bíborosoknak és doktoroknak Konstantinápolyból meg a Szent hegy szerzeteseitől megvásárolt kéziratokat és kódexeket. A görögök megérkezésére várva a leendő vitapartnerek a legnagyobb igyekezettel tanulmányozták a görög és a latin egyház közötti eltéréseket, és az egyházatyák írásaiból gyűjtötték a bizonyítékokat a saját álláspontjuk megvédésére. Nicolaus doktor előre közölte velük, hogy a görögök csak az első hét egyházi zsinat határozatait szándékoznak kötelezőnek elismerni, és csak a görög egyházatyákra akarnak hivatkozni. A görögök szinte alig ismerték Ágostont. Amikor ez bosszúságot okozott, Nicolaus doktor békéltetőleg igyekezett mentegetni a görögök álláspontját, és a kódexei alapján rámutatott, hogy a latin filioque betoldás a hitvallásba a görögök szempontjából nagyon is megengedhetetlen volt, noha a görögök önmagában véve talán nem tagadnák, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól van.

Néhány nap múlva a magas rangú egyházfiak kezdtek egymásra pillantgatni és a fejüket csóválni Nicolaus doktor beszéde közben. Nyíltan nem mondtak semmit, de jól megértettem, hogy Nicolaus doktort túlságosan jámbornak tartják ahhoz, hogy a görögökkel vitatkozzék, sőt még arra is gyanakodtak, hogy az utazás alatt megfertőzte őt a görög métely. Ennek talán volt is némi alapja, mivel egy olyan utazás nem múlhatott el nyomtalanul egy gondolkodó ember életében. Már a nép forró áhítata és az emberek arcáról sugárzó boldogság, amit a konstantinápolyi templomokban láttunk, nagymértékben eltért a mi elhidegült misénktől, amely alatt még magas rangú egyházfiak is fel s alá járkálhattak a templomban és az istentiszteletet zavarva egymással beszélgethettek. Aki járt Konstantinápolyban, nem tagadhatta, hogy a régi egyházban sokkal több maradt meg a szent szellemből és a szabadságból, mint az elvilágiasodott latin katolikus egyházban. Nicolaus doktorban valóban volt annyi görög métely, hogy reménykedjék, az egyházak egyesítése új, éltető szellemet hoz az egyházba.

Amikor észrevettem, merre kezd billenni a mérleg, kötelességemnek tartottam, hogy Nicolaus doktort ezekkel a szavakkal figyelmeztessem: – Kegyelmed elővigyázatlanul beszél, és hamarosan veszélybe sodorja tudós hírnevét, és gyanú tárgyává teszi a hitét, ha így folytatja és támogatja a görög egyház téveszméit.

– A görögök egyháza régi egyház, és eleven lelke van – felelte ő.

– No és aztán? – mondtam. – Ezt az égvilágon senki sem kérdezte kegyelmedtől. A jövendő vitáknak az a céljuk, hogy meggyőzzék a görögöket, és rábírják őket tévedéseik beismerésére. Kegyelmednek ehhez kell bizonyítékokat kiötlenie, nem pedig a görögök védelmére.

Ő meglepődve így szólt: – Bizony tévedsz, Johannes. A tanácskozások azt a célt szolgálják, hogy a szeretet szellemében megtaláljuk az igazságot, és kibékítsük egymással az ellentéteket.

– Ebben a társaságban az igazság elhagyott gyermek lesz – mondtam keserűen. – Az igazságot senki sem kérdezi kegyelmedtől, mert a katolikus egyháznak megvan a maga rendíthetetlen igazsága, és nem fog alkuba bocsátkozni róla, s ugyanez vonatkozik a görög egyházra is. A kegyelmed ellentéteinek egységében talán ez a két igazság is egyetértésben olvad össze, de ebben a földi világban a jó hírét veszti el kegyelmed, ha latin létére a görögök igazságát védelmezi.

Ám ő egyáltalán nem értett meg engem, mert szívének őszinte egyszerűségében valóban azt képzelte, hogy a tanácskozások célja az igazság meglelése. Éppen ellenkezőleg, azzal vádolt engem, hogy kemény és megátalkodott vagyok, sőt még azzal is, hogy hiányzik belőlem a tisztelet a pápa meg a bíborosok iránt, mivel kétségbe vonom igazságra való törekvésüket.

– Ugyan miért törekednének ők bármire, mikor készen áll az ő igazságuk? – mondtam türelmetlenül. – Inkább ki se nyissa a száját kegyelmed, máskülönben megjósolom, hogy hamarosan el fog utazni ebből a városból és az egyházi zsinaton nem hiányolják majd a kegyelmed tudományát.

Ezekben a napokban Cesarini bíboros is megérkezett Bázelből, miután mindent megtett az egyezség létrejöttéért, ám aztán a pápa parancsára hajlandó volt elismerni a ferrarai zsinatot. Komor és levert volt, de a pápa nagy tisztelettel fogadta, és értésére adta, hogy vezető tisztségét az új egyházi zsinaton is megtartja. Elkerülhetetlenül ráragadt az általános buzgó reménykedés, mert valamennyien úgy vártuk a görögök érkezését, mint valami ünnepet. Én nem szerettem volna találkozni vele, ezért kitértem az útjából. De ő meglepetésszerűen eljött a szállásunkra, és amikor a szemébe néztem, nem tehettem egyebet, mint hogy zavartan térdre vessem magam előtte, és a bocsánatáért esedezzem, mivel a pecsételési históriában a legjobb szándékkal éltem vissza a bizalmával. Az volt a fő mentségem, hogy a tettemért nem kaptam pénzt, Cusanus doktor pedig csatlakozott ártatlanságom bizonygatásához, és elmondta, hogy az utazásunk alatt milyen nagy hasznára voltam. Cesarini bíboros elég igazságos volt ahhoz, hogy elismerje, az igazi bűnös a tarentumi érsek volt, és hogy érthető, ha fiatalságomban és tapasztalatlanságomban inkább neki hittem, mint önmagamnak.

– De – mondotta – az egyház ügye olyan nagy és szent ügy, hogy nem szabad méltatlan tettekkel bemocskolni.

Bátorkodtam emlékeztetni őt arra, hogy a konstanzi zsinat a császár menlevele ellenére is megégettette Hus doktort. Ha egy jó és igaz ügy a császárt is mentesítheti adott szava alól, akkor bizony igencsak jelentéktelen ügy holmi láda feltörése az elpusztíthatatlan, örök és egységes egyház érdekében. Cesarini bíboros rám nézett. Arca beesett volt és a sok lelki tusától mélyen barázdált.

– Ám mérlegelje Isten a cselekedeted helyes vagy helytelen voltát. Ebbe nem avatkozom többé. Csak légy őszinte önmagádhoz, és valld be önmagadnak, helyes volt-e tetted, avagy helytelen.

Az eszményeknek élő férfi lángoló és parancsoló tekintetével meredt rám. Könnyű lett volna vitatkoznom vele, de amint rám nézett, úgy éreztem, hogy már nem a világ előtt beszélünk a vád és a büntetés hagyományos mércéjével, hanem ő valahová kívülre kényszerített, számvetésre önmagámmal. Nem volt kellemes számomra ez az érzés, de akaratlanul is szerettem és csodáltam őt ezért. – Ahogyan akarja, uram – mondottam. – A saját szememben helytelen, amit tettem, és helytelen voltát semmiképpen sem szentesítik azok a helytelen cselekedetek, amelyeket mások, még a legnagyobbak is elkövettek. Rendben van. Beismerem. Büntessen hát meg kegyelmed. Rászolgáltam.

– Saját beismerésed számomra elegendő büntetés – sóhajtotta. – A saját jó hírem nem érdekel, amit veszélyeztettél. Inkább attól tartottam, hogy a cselekedeted kárt tesz a lelkedben. Nem így történt. Ezért az egész ügyet elfeledjük, mintha meg sem történt volna. De többé ne csinálj ilyesmit.

Olyan fájón hasítottak a szívembe a szavai, hogy könnyek lepték el a szemem, és buzgón megcsókoltam eres kezét. Ő elhúzta a kezét, mintha a testi érintés ellenszenves lett volna számára, és inkább önmagának, mint nekem, ezeket mondta: – Ó, istenem, kifürkészhetetlenségedben sohase vigyél kísértésbe, hogy olyan formában szolgáljalak, amit a lelkiismeretem helytelennek vall.

Ekkor keserű szégyenkezés fogott el, és saját cselekedetem meggondolatlan könnyelműsége teljes leplezetlenségében tárult elém. Hiszen felfogtam, hogy ő nemes lelkének megfelelően valóban azt képzelte, hogy tettemet, úgymond, az egyház javára gondolva követtem el, mert semmi látható hasznot nem húztam belőle. Csak később értettem meg, hogy talán mégis keresztüllátott rajtam és tanítani akart, megsejtve, hogy milyen sebezhető büszkeséggel és milyen boldogtalanul ingadoztam a jó és a rossz mezsgyéjén. Ezért úgy tett, mintha jobbnak tartana, mint amilyen valójában vagyok, hogy ezzel kényszerítsen a növekedésre meg arra, hogy jobban megfeleljek a magamról alkotott képnek. Ugyanakkor bizonyára önmagáért is imádkozott Ferrara és korunk lelki kísértései és cselszövései közepette.

Bűnbánatomtól és szégyenemtől mindenesetre újra fellobbant bennem a sóvárgás a tökéletességre, s arra, ami szívem hő vágya volt, hogy önmagam előtt megálljam a helyemet. Már-már hajlottam rá, hogy mindenről alantas módon gondolkodjam, ám összezördülésem vele hozzásegített, hogy ismét világosan lássam a határt a lelkiek meg az e világiak között. Elmehettem bizonyos határig, de semmihez sem köthettem magamat. Ez a bizonyosság arra késztetett, hogy szégyenkezzem a tanácsok miatt, amelyeket Cusanus doktornak adtam. Hiszen kísértő módjára olyan igazságot súgtam a fülébe, ami számára értéktelen volt. A ferrarai zsinaton a külső hírnév és a siker szempontjából méltóságteljes helyet szerezhetett volna magának, ám ennek az lett volna a feltétele, hogy engedjen abból, amit igaznak tartott. Amit külsőleg nyerne, azt lelkileg vesztené el, vagy később teljesen lehetetlenné tenné önmagát. Ezért az érdekében csak abban reménykedhettem, hogy küldjék el Ferrarából, bár gyermetegen már előre örült, hogy a tudását meg az összegyűjtött bizonyítékait az egyházak egymás közötti kiengesztelésére használhatja fel, kölcsönös engedmények útján és a szeretet szellemében.

A megfelelő pillanatban jött az a lökés, amit Cesarini bíborostól kaptam, mert máskülönben mindaz a kicsinyes, jelentéktelen és e világi cselszövés, amely a görögök Ferrarába érkezését kísérte, az én szememet is elhomályosította volna, s én ezeket a külső körülményeket tartottam volna a legfontosabbnak. Sohasem sikerült teljesen tisztáznunk, hogy Velencében tulajdonképpen mi is játszódott le a görögök között, mert a görögök minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy a saját belső vitáikat titokban tartsák. De olybá tűnt, hogy az öreg Jószef pátriárka a püspökeivel hajlott volna rá, hogy Velencében maradjon, hogy megvárja a kereszténység szkizmájának tisztázását. Öreg és törékeny ember volt, és nagyon szenvedett a tengeri utazástól, s nem csábította az utazás folytatása. Ezenkívül határozottan tiltakozott ellene, hogy a pápa felsőbbségét elismerje, és attól tartott, hogy a pápai fogadás szertartásán megalázzák őt. A pápa lábát semmiképpen sem volt hajlandó megcsókolni, hanem reszkető aggastyánhangon egyre csak ezt nyöszörögte: – Ha a pápa idősebb nálam, akkor úgy viselkedem vele szemben, mintha az atyám volna, ha velem egykorú, akkor úgy bánok vele, mint a fivéremmel, ha pedig fiatalabb nálam, akkor kegyes leszek hozzá, mint a fiamhoz.

De Johannész császár, miután több pénzt kapott, mint amennyit kért, és Velencében a kimerültségig szórakozott, tudatára ébredt annak, ami politikailag elkerülhetetlen volt, és kíséretével együtt elindult Ferrarába, ezzel kényszerítve a pátriárkát és az egyházfiakat, hogy kövessék, akár akarták, akár nem. Március elején a vizet árasztó tavasszal, midőn az iszapos lagúnákban összeverődtek a vízimadarak és a tócsákban kuruttyoltak a békák, kíséretével együtt megérkezett Ferrarába. Niccolň márki a méltóságának megfelelő fogadást rendezett számára, noha nem volt képes akkora pompát biztosítani, mint a velenceiek. A császár egyenesen a pápa palotájához lovagolt, ahol a pápa bíborosaitól és a magas egyházi méltóságoktól körülvéve fogadta őt. Nem kellett megalázkodnia azzal, hogy megcsókolja a pápa lábát, hanem a pápa úgy fogadta, mint Bizánc örök császárát, és mindent elkövetett, hogy hiúságát legyezgesse.

Niccolň márki, akinek a hűbérura a pápa volt, hasonlóképpen a császárnak kijáró nagy-nagy tisztelettel fogadta, ám azért bizonyára abban reménykedett, hogy a merev ceremóniák után a császár, mint fiatalabb férfiú és mint idegen, majd a vendéglátó házigazdát megillető őszinte barátságot mutatja iránta. Méltán büszkélkedett várkastélyával, udvarának francia szokásaival, a személye köré és az egyetemére összegyűjtött tudósokkal, fácánosaival és vadaskertjeivel. A méltóságára betegesen kényes császár szívesen fogadta ugyan vendégszeretetét, ám éreztette vele, hogy önmagánál sokkalta alacsonyabb rangúnak tartja. A császár kíséretével beköltözött abba a palotába, amit a márki bocsátott a rendelkezésére, ott helyezte el a lovait, a kutyáit meg a sólymait, és megalapította a maga udvarát, ahol pontosan követték Bizánc valamennyi ősi szertartását az ő császári méltóságának kiemelésére. Niccolň márki hamarosan észrevehette, hogy az ilyen előkelő vendéggel járó bosszúságok sokkal nagyobbak, mint az a megtiszteltetés, amelyben része volt.

Három nappal később az áradó folyón teherhajókon megérkezett Jószef pátriárka a püspökeivel, de mindaddig megtagadta a partraszállást, amíg nem kapott ígéretet arra, hogy nem kell megalázkodva megcsókolnia a pápa papucsát. Különben is siránkozott a hajóút kényelmetlenségei miatt, valamint az értékes kegyszereit és könyvesládáit ért károk miatt. Jenő pápa késedelem nélkül szívélyes üdvözletet küldött neki, hogy ő és egyházfiai maguk választhatnak szabadon, hogyan akarják köszöntem a pápát. Erről a görögök két óra hosszat civakodtak egymás között, mialatt a díszőrség meg a kíváncsi tömeg türelmetlenül várakozott az útvonal mentén. Végül megegyezésre jutottak. A pápa palotájába kísérték őket. A pápa felállt trónusáról, hogy állva üdvözölje a korától meg a betegségtől rogyadozó Jószef pátriárkát, ő pedig haragosan odahajolt, hogy megcsókolja az orcáját. Ez után a művelet után, amelyből hiányzott minden keresztényi szeretet, a pápa gyorsan leült, a görög püspökök és méltóságok pedig abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy elébe léphettek és megcsókolhatták előbb a kezét, majd az orcáját.

A fogadás után a görögöket kijelölt szálláshelyükre kísérték, és Jószef pátriárka nyomban ágyba feküdt. Csaknem ugyanakkor befutottak a pápa palotájába az első panaszok is, amelyek a szálláshelyek alkalmatlanságát és más visszásságokat kifogásoltak, amelyek a görögök véleménye szerint sértették az ő méltóságukat. A tavasztól sáros s nyirkos Ferrara, amelynek a lakóit Itália többi részében békáknak nevezték, tagadhatatlanul nem a legkellemesebb tartózkodási hely volt egy koros férfiú számára, jóllehet a hozzám hasonló fiatalembereket elbűvölte a tavasz ragyogása, az áradó víz örvényei és a vízimadarak szárnyának suhogása. Béketűrésében és békevágyában Jenő pápa minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy valami apróság fel ne kavarja a görögök kedélyállapotát, így aztán meggondolatlanul a görögök tudomására juttatta beleegyezését, hogy Ferrarában az istentiszteleteiket olyan formában végezzék, ahogyan kívánják. A görögök nagyon zokon vették ezt, hiszen mindenképpen a maguk módján akarták tartani az istentiszteleteiket, és ehhez nem tartották szükségesnek a pápa engedélyét. Valóban annyira megharagudtak, hogy kis híján meg sem tartották az istentiszteleteiket, nehogy olybá tűnjék, hogy a pápa engedélyével élnek.

Jenő pápa néhány napra magukra hagyta őket, hogy megnyugodjanak és megszokják Ferrarát. Aztán hírül adatta nekik, hogy szeretné, ha rövidesen hozzáláthatnának az ügyek intézéséhez. Ám Jószef pátriárka csak annyit üzent, hogy beteg, és senki sem tudhatta biztosan, hogy ez igaz-e, vagy csupán ürügy a tanácskozások késleltetésére, vagy pusztán egy öreg ember szeszélyeskedése. A pátriárka betegsége ekképpen több hónapon át a legtöbbet találgatott titok volt Ferrarában. Johannész császár a maga részéről kijelentette, hogy a nyugati országok fejedelmeit is meg kell hívni az egyházi zsinatra, ami természetesen lehetetlen követelés volt a teljes széthullás közepette, midőn háborúk dúltak Itáliában, Franciaországban és Csehországban. Ő azonban minderről nem vett tudomást, Jenő pápa pedig, hogy a kedvében járjon, nunciusokat küldött a különböző országokba, hogy meghívólevelet vigyenek az illető országok fejedelmeinek. Miután keresztülvitte akaratát, Johannész császár kegyesen bejelentette, hogy hozzájárul a tanácskozások megkezdéséhez. Már csak arról akart előre bizonyosságot szerezni, hogy neki tartják fenn az első helyet az uniós zsinaton. Ez esetben a pápa kedvére megtarthatja magának a második helyet. Ez a méltánytalan követelés végre haragra gerjesztette Jenő pápát is. „Ha rólam mint emberről lenne szó – állítólag ezt mondta –, akár az ajtó szögletében is ülnék, hogy az ügyet előbbre vigyem, de a kereszténység szemében a pápa helye a császár trónusánál magasabban van.”

Csaknem egy hónap ment el a tárgyalásokkal, hogy ebben a fontos ülési rendben olyan megoldást találjanak, ami minden érintett személyt kielégít. Bejáratos lettem a pápa konyhájára, ahol gyakran étkeztem az alacsonyabb beosztású íródeákokkal és titkárokkal együtt, hogy tájékozott legyek az ügyek alakulásáról. Egy hónap múlva ráuntam erre, és hevesen kifakadtam: – A világi hatalom és a trónusok magassága a császárnak meg a pápának szemlátomást tényleg fontosabb, mint a két egyház egyesítése az évszázados szakadás után. Ha egy hónap megy el ilyen jelentéktelen dolgokra, akkor deres fejű aggastyánok leszünk, mielőtt akár csak megkezdődhetnék az eszmecsere az Atya, a Fiú és a Szentlélek közötti kapcsolatról.

Az egyik hivatalában megőszült íródeák, aki vörösre duzzadt orrának a színét fagyással szokta magyarázni, nem pedig a mértéktelen borivással, ezekkel a szavakkal nyugtatott meg: – Minden juridika első feltétele, hogy meg kell tanulni minden kérdésben haladékot nyerni. Ilyen fontos tanácskozásokat nem lehet kapkodva folytatni. A megegyezés az ülésrendről egyáltalán nem jelentéktelen kérdés. Ahogyan a hadvezérek felderítő alakulatokat küldenek elővéd-csatározásokra, hogy kipuhatolják a másik fél erejét, ugyanúgy igyekeznek itt az ellenfél eltökéltségét és szívósságát az ülésrendről folytatott tárgyalásokkal kitapogatni. Ha elkészült az ülésrend, felvonultatják harci állásaikba a seregeket, és az ellenfelek tisztába jöttek egymás erejével. De az ülésrend meghatározása voltaképpen már a küzdelem végső befejezésének az előhírnöke. Menjünk hát el a székesegyházba, és lássuk, mit sikerült ott megvalósítani, akkor előre meg tudom mondani, hogyan fognak végződni az uniós tárgyalások, és milyen sokáig fognak elhúzódni.

Tehát együtt mentünk el a háromkapus székesegyházba, ahol egész sereg kézműves szorgoskodott, az üléseket meg a padokat elhelyezve. Láttuk, hogy a görögöknek az episztola részt tartották fenn, a latinoknak pedig az evangélium részt, ami azt mutatta, hogy a tárgyalásokon mindkettőt egyenrangúnak ismerték el. A mieink oldalán a pápa trónusát állították fel, ami szemmérték szerint magasabb volt a többi ülőhelynél. E mellett a trónus mellett egy keskeny lépcsőfokkal alacsonyabb díszülés volt. Érdeklődésünkre az ács elmondta, hogy ez a német-római császár ülőhelye. Megmondtuk neki, hogy a német-római császár meghalt, és újat még nem választottak, ám ő azt felelte, hogy ez nem tartozik rá. Aztán egy lépcsőfokkal alacsonyabban sorakoztak a bíborosok ülőhelyei és náluk is alacsonyabban a püspökök meg a prelátusok párnás padjai.

A görögök oldalát különben ugyanígy rendezték el. Onnan csak a pápa trónusának megfelelő ülőhely hiányzott, de Johannész császár részére a német-római császár üresen maradó ülőhelyével szemben pontosan ugyanolyan magas és ugyanúgy díszített ülőhelyet állítottak. Jószef pátriárka ülőhelye egyébként ugyanolyan volt, mint a pápa részére emelt trónus, de egy lépcsőfokkal alacsonyabb, és ugyanígy Johannész császár ülőhelyénél is alacsonyabb. A tapasztalt titkár a fejét csóválta, és megjegyezte: – Az egészből az látszik, hogy ezeket a tanácskozásokat a császár vezette és nem a pátriárka. Erősen gyanítom, hogy a pátriárka betegsége a zsinat megnyitásakor még nagyon megtréfálja a mieinket, de a császár elégedett lehet a helyével, ami egyenrangúnak ismeri el őt a német-római császárral, bár a hatalmából csak az árnyéka maradt meg.

Szörnyülködve kezdtük lökdösni őt, mert a templomba a görögök fényes csoportja jött be, hogy az előkészületeket ellenőrizze. A kézművesek tisztelettudóan kitértek az útjukból, és mi is az árnyékba húzódtunk. A csoportban megpillantottam a császár orvosát és asztrológusát. Ő mint matematikus mérőszalagot tartott a kezében, és az egész előkelő társaság lehajolva és leguggolva méricskélte császára ülőhelyét, egybevetve a német-római császár ülőhelyének a magasságával. A földön csúszva, szemre felbecsülve még arról is meggyőződtek, hogy a görögök ülőhelyei általában semmilyen tekintetben sem alacsonyabbak a latinok ülőhelyeinél. A szememben annyira nevetséges volt ez a látvány, hogy ösztönösen elmosolyodtam arra gondolva, hogy a tárgyalások célja a keleti és a nyugati egyház egyesítése Krisztus egy és ugyanazon egyházává. De az öreg íródeák bosszúsan rázta felém a fejét, és a legnagyobb komolysággal kísérte figyelemmel az alapos munkát végzők ténykedését. Miután a görögök végre távoztak, ő buzgón keresztet vetett, és így szólt:

– Ezek előjelek és ismertetőjegyek. Látszólag engedményeket tesznek a görögöknek, valójában azonban szentegyházunk fog diadalmaskodni ezek fölött a szkizmatikusok fölött. Abból a férfiúból, aki kénytelen mérőszalaggal bizonyítani önmagának önnön értékét, valóban csupán a külső burok maradt meg. De örvendezzünk és ujjongjunk, mert addig még sok idő fog eltelni és bőséges mennyiségű papirost fognak felhasználni, és ennek tiszteletére érdemes fejenként egy mérce bort fizetnünk, mert nekünk egész idő alatt folyósítják a bérünket.

Jómagam ugyan nem ittam, de neki fizettem egy mérce italt a székesegyház közelében lévő borozóban, ahová éppen igyekezett. Hálából sok mindent elmesélt nekem a ferrarai márki udvaráról.

– Niccolň márki az Este-nemzetséghez tartozik, jámbor férfiú és nagy zarándok. A Szentföldön is járt, hogy a bűneit levezekelje, és volt is miért, mert még ötven év felett is élveteg férfiú, és úgy hírlik, hogy az ágyasainak a száma már meghaladja a nyolcszázat, úgyhogy ebben senki sem kelhet vele versenyre Ferrara területén, kivéve a pomposai apátot, akiről azt állítják, hogy ezer nővel volt már dolga. Második feleségének, Parisina Malatestának a fejét vétette, mivel az asszony elcsábította az ő legidősebb fiát, és ebben csak azt tudom felhozni a mentségére, hogy elfogulatlanul a fiának is a fejét vétette. Most harmadik felesége van, de a házasságon kívül született gyermekeit is becsben tartja, és közülük már rég kijelölte utódául Leonellót, s ehhez a pápa jóváhagyását is megkapta. A leányai közül Beatrice a legszebb, és a nálam fiatalabb férfiak, akik látták az orcáját, azt állítják, hogy ettől némi sejtelmük támadt a paradicsomról, noha én a magam részéről, megöregedve és a testi vágyakozásba belefáradva, inkább a paradicsomi boroskancsó fenekére pillantok.

Miután az említett módon belepillantott a paradicsomba, így folytatta bennfentes fecsegését: – Gyermeke ugyan annyi van, hogy a gonosz nép állítása szerint a Pó folyó mindkét partján csupa márki szaladgál, ám a házasságon belül születetteken kívül talán csak huszonkettőt ismert el törvényesen a sajátjának. Tulajdonképpen azt mondják, hogy egyetemet is csak azért alapított Ferrarában, hogy gondos nevelést adjon mindezeknek a gyermekeinek. Leonello tanítójának a híres Guarinót hívta meg, és ezért az előkelő ifjak számára most Ferrarában található minden idők legkiválóbb iskolája. Meliadus nevű fiának a tanítójául Aurispát fogadta fel, aki a leglustább valamennyi humanista közül, és merő lustaságból sohasem adja vissza a kölcsönkapott kéziratokat, úgyhogy nagy könyvtára gyűlt össze. Úgy hírlik, hogy Filelfus is tizenkét éve követel vissza tőle Firenzéből valamilyen könyvet, amit kölcsönadott neki.

Megkérdeztem tőle, hogy miután Filelfus nem vállalta, miért nem hívták meg e közül a görög nyelvet is ismerő két híres tudós közül valamelyiket a zsinat tolmácsának, hiszen mindketten Ferrarában laknak, ahelyett, hogy főtolmácsnak a számomra teljesen ismeretlen Nicolaus Secundinust választották volna meg, akit még csak nem is láttam, hogy bemutathassam neki fogyatékos görög nyelvtudásomat, íródeák barátom megjegyezte: – Guarinónak iskolája van, Aurispa pedig túlságosan lusta, ezenkívül vigyázniuk kell a hírnevükre, úgyhogy született görög tudósokkal nem óhajtanak vitába bocsátkozni nyelvi fordulatokról. Homéroszt bizonyára tudják, de Secundinus doktor jártasabb a görög teológiai szókincsben, és egyáltalán ne tarts tőle, ha egyszer felvettek a lajstromra és a béredet folyósítják.

Aztán még ezeket tanácsolta nekem: – Komoly gondolkodású ifjú vagy, de míg fiatal vagy, nem kellene túlzásba vinni ezt a komolykodást. Okosabban teszed, ha az arany középútról szóló tanítást választod, mint én: nem vagyok nagyon bűnös, de nem tartom magam teljesen bűntelennek sem. A görög nyelvtudásod mit sem ér, nem visz előre téged, ám ha valami, akkor előnyös külsőd és udvarias viselkedésed segíthet rajtad. A külsőd alapján ítélve úgy gondolom, érdemes volna francia regények olvasásába kezdened Ginevráról és Meliadusról, és az udvari köröket kellene látogatnod. Tanítód, Cusanus jóvoltából az egyetemre is bejuthatsz, és csatlakozhatsz ama tudós humanisták baráti köréhez. Jóindulatuk elnyeréséhez nincs is másra szükséged, mint értelmesen hallgató arckifejezésre és erős hátsófélre, hogy kitartóan tudj ülni és hallgatni őket. Az egyházi zsinat alatt betöltött íródeáki állásodból csak abban az esetben húzhatsz hasznot, ha egyházi hivatalra vágyol. De bármire törekszel is, időben kell tisztáznod magad előtt, és döntened kell, merre tartasz, mert különben csak az idődet pazarolod el, anélkül hogy bármire vinnéd.

– A kegyelmed tanácsa jó, de nem nekem való – mondottam, és eltöprengtem, tisztázni igyekezvén önmagam előtt is rejtett gondolataimat. – Külső sikerre nem vágyom olyan formában, ahogyan kegyelmed fogja fel. Valójában magam sem tudom, mit akarok, de a Teremtő legyen irgalmas, Matteus mester, ha valamit akarok, akkor magammal és Istennel akarok tisztába jönni.

– Szegény fiú – sóhajtott lemondóan. – Hát azt képzeled, hogy okosabb vagy az egyháznál? Számomra elég annyi, hogy az egyház tudja mindazt Istenről, ami meghaladja csekély értelmemet, és ha saját énem kezd túlságosan gyötörni, hát lerészegedem, s kijózanodván az én koromban éppen elég bajom van a saját testi nyomorúságommal, semhogy a lelkem tudna gyötörni engem.

– Bizonyára nevetséges vagyok, kedves mester – feleltem –, de amikor az imént azt láttam a templomban, hogy a császár hivatalnokai mérőszalaggal méricskélik ülőhelyének magasságát, hirtelen elfogott a kétségbeesés. Az egyház nem tudhat mindent, hiszen erre a zsinatra meghívták nyugat és kelet legnagyobb tudású egyházfiait, hogy összehangolják az eltérő tanokat, és mindegyik azt hiszi, hogy neki van igaza. Borzasztó gyötrelem fog el arra a gondolatra, hogy talán ők is lelki mérőszalaggal méricskélnek olyasmit, amit nem lehet mérőszalaggal mérni. Igen, igen, bizalmatlankodva futkosnak majd egymáshoz, és egymás mércéit fogják lesni, és kiáltozni fognak: „a te mércéd hamis”, vagy „te kifeszíted a mérőszalagot”. De a Szentháromság Istenét nem lehet mérőszalaggal méricskélni, mint a császár ülőhelyét.

Az öreg íródeák keresztet vetett magára, és így szólt: – Ifjú ember, ne kezdj túlságos töprengésbe Isten három személyének az egységéről, mert ettől már nálad kiválóbb férfiak feje is megzavarodott. Amit erről a Biblia szövege, az egyházi zsinatok határozatai és az egyházatyák magyarázatai alapján tudhatunk, az a most kezdődő tárgyalásokon világosabbá és pontosabbá válik, mint eddig bármikor. Érd be ennyivel, és hallgasd meg majd a kész eredményt, ahogyan azt a nálad okosabb férfiak magyarázzák, és ne erőltesd a fejed olyasmivel, amit egyszerű ember nem foghat fel. Neked csak hinned kell, ahogyan nekem is, hogy a lelked megmeneküljön.

Akaratlanul elöntött az indulat, és felkiáltottam: – Számomra nem elegendő a hit! Amennyire ember számára egyáltalán lehetséges, szeretném meg is érteni, hogy mit higgyek.

– Ne heveskedj – csitított. – Ha az ember elveszti az önuralmát, ezzel csak azt mutatja, hogy a szíve mélyén maga sem hisz ügyének igaz voltában. Tehát te sem hiszel. Ez a te fájó pontod, ez sajog. De kedves fiam, miért nem veted alá magadat a világ rendjének, ha megváltoztatni nem tudod? A mi időnkben az igaz hit ritka, mint a fehér holló. Ha sejtenéd, hogy több magas egyházi méltóság már régen elvesztette a hitét, ha egyáltalán volt neki! A többi halandó módjára alázatosan beérnéd a szóbeli hitvallással és a könyörület külső eszközeivel. Amikor az ember elveszti a hitét, kezdetben természetesen elszomorodik, de biztosítlak, hogy ez hamar elmúlik, és az értelmes ember lassacskán bizonyos felszabadultságot, megkönnyebbülést érez.

A boroskannájába meredve töprengett magában, aztán leverten folytatta: – A gondolkodó ember számára, azt hiszem, olyasvalami a hit, mint egy fiatal leány számára a szüzesség. Miután elvesztette, valamilyen módon szomorúnak érzi magát, de meglepő gyorsan megtanulja, hogy az elvesztéséből számára mindenféle öröm és gyönyör származik. Végső soron természetesen mindez merő hiábavalóság, ám a hiúságnak eme világában a bölcs nem kevés örömet és szórakozást találhat, mígnem végórája eljön, s a por ismét porrá válik.

A fülemnek hinni nem akarván bámultam rá. – Matteus mester – kérdeztem –, hát kegyelmed sem hisz?

– Nem vagyok már fiatal – felelte halkan, ám hirtelen őt is elkapta az indulat, kannáját az asztalra csapta, és felkiáltott: – Az isten szerelmére, te fiú, több mint harminc éve dolgozom a pápai kancellárián. Ha ezek után még tudnék hinni, akkor embernél több lennék, szent lennék, az ördög vigye el! Vagy – egy pillanatra elhallgatott, s lehiggadván folytatta: – a felindulásom talán azt mutatja, hogy mégiscsak maradt bennem egy szikra mindabból, amit elveszítettem. Bizonyára nem is beszélnék így veled, ha nem kopogtatna bennem még mindig valami. Ezért nagy szívességet tennél nekem, ha rendelnél még egy kanna bort, hogy ezt a kopogtatást elhallgattassam. Kellemetlenül emlékeztet arra a három lapát földre, ami egymás után koppan majd a koporsóm fedelén.

Rendeltem neki bort, s egyre csak őt néztem, nem akarván hinni a szememnek, s megpróbálván a puffadt orr és a rövidlátó szempár mögött meglátni arcában azt az ifjút, aki valamikor még hitt, de elvesztette a hitét. Ebből az ifjúból tényleg maradhatott még benne egy szikrányi, mert a tekintetemre szelíd komolysággal válaszolt, anélkül hogy a beszélgetésünket tréfás fecsegésre fordította volna.

– Tehát e kétségeimmel nem vagyok egyedül – mondtam.

– Egyáltalán nem – válaszolta készségesen. – Sokan vagyunk így. – Hozták a bort és ő nagyot húzott belőle. – Ezer ember közül talán száz képes olyan sokat gondolkodni, hogy rászolgáljon az ember névre. Ebből a százból talán egy hisz igazán, tíz pedig egész életére kétkedő marad, ami szintén a hit jele, bár ezt talán még nem érted meg. Néhány gyenge ember boszorkányságba meg okkult tudományokba tévelyeghet, hogy ezekkel vezesse félre önmagát. De a többiek, igen, ők az emberek megszokott életét választják és csendben maradnak. Számukra az egyház szokássá válik, amit a rend kedvéért követnek, és ha a hitük elvesztése után még egyáltalán gondolnak valamire, akkor talán arra gondolnak, hogy semmit sem vesztenek azzal, hogy az egyházban maradnak, hanem szorult helyzetben talán még elnyerik az örök életet, ha a valószínűtlen mégis valónak bizonyulna és az ember lelke valóban halhatatlan lenne. Ők semmit nem kockáztatnak a játékban, hogy nagy legyen a nyereményük, de azt hiszem, ők semmit sem nyerhetnek.

– Hogyan jutottunk ide, hogy ilyesmiről beszéljünk? – kérdeztem, és riadtan néztem körül. – Hogyan merészelünk ilyesmiről beszélni?

Ő rábólintott, mondván: – Pontosan így van. Ilyesmiről nem beszélnek. De nézz körül. Mindenütt ugyanaz az üresség. A kereszténység elfáradt, és elvesztette a hitét. Ezért marcangolja magát háborúkban, és ezért fárasztja magát olyan tárgyalásokban, melyek a hit hiányában már sehova sem vezetnek. Különös korban születtél, fiam. A jövőtől már mit sem remélhetünk. Nekünk csak múltunk van, ez pedig semmivé foszlik bennünk.

– Annyira semmivé – folytatta keserű gúnnyal –, hogy a fejedelem és az udvara a regényekben leli a legnagyobb élvezetet, azokban a históriákban, amelyeket találékony írók szőttek Arthur király és lovagjai különös kalandjairól.

Szavai belém hasítottak, hiszen végső soron mi egyéb Vergilius és Homérosz, Cicero és Arisztotelész, mint a mai ember lázas menekvése a múltba, mert a jelen már nem szül termékeny gondolatokat, és az ember kénytelen visszanézni, ha a jövendőtől semmit sem remélhet. És egy ennél is félelmetesebb gondolat hasított még a szívembe. Hogy az egyház tudósai, latinok és görögök a hittételekben a régi egyházatyák magyarázataira támaszkodnak, talán szintén menekülés a múltba, mert a jelenkor gondolkodási képességében senki sem hisz többé.

– Kegyelmed gyilkos beszédet tartott nekem, mester – mondtam, és mosolyogni próbáltam. – Hamarosan elhiteti velem, hogy egész gondolkodásunk csupán üres kéreg, amiből az idő pondrója kirágta az eleven magot.

Ő rábólintott, s a bortól elérzékenyülve hirtelen sírva fakadt, és felkiáltott: – így jár az ember, miután elvesztette a hitét, de megkönnyebbülést hoz, ha erről embertársunkkal beszélhetünk. Igen, igen, azt mondják: ember, és azok a bölcs humanisták hiszik, hogy a nyelvtanban és a görög nyelv szavaiban újra megtalálták az embert, és bizonygatják, hogy joga van teljes életet élni. Azt hangoztatják: nem csupán a mennyországért élünk. Ők a természet szépségében és hibátlan célszerűségében, úgymond, Istent látják, és azt állítják, hogy az embernek azzal kell betöltenie saját rendeltetését, hogy örül az életnek, ki-ki úgy, ahogy lehet. Miként Laurentius Valla vagy Guarino és még sokan mások, ők is hátat fordítanak a szerzetesek és a Sztoa erényeinek, és kijelentik, hogy egyáltalán nem az élet tagadása a cél, hanem az élet elismerése.

A szeméből potyogtak a könnyek, amint felém hajolt, puffadtan, mint egy holttest, az arcomba kellemetlen borgőzt lehelt, és így panaszkodott: – Rád bízok, fiam, egy titkot, amíg van még időd a választásra. A természet egy szörnyeteg. A természet egy mohó boszorkány. Én engedelmeskedtem neki, és valóra váltottam önmagámban a természetet. De mi vagyok én? Egy hivatalában jártas és ravasz emberi roncs, aki előtt semmi sem szent többé, s a halálom napjáig a vágyaimtól mardosva élek, mint egy féreg rágta tetem a koporsóban.

Közbe akartam szólni, ám ő elhárítóan felemelte a kezét, és ezt kiáltotta: – Tudom, tudom, hogy gyönge és tehetségtelen vagyok. Sokan mások azzal valósíthatják meg önmagukat, hogy maguk körül szépséget teremtenek, szobrokat faragnak, csodálatos épületeket építenek, kiszámítják a csillagok pályáját, de a szívében sohasem lel békét az az ember, aki a természetet követi. A természet könyörtelen célszerűségében a nagyobbik megöli a kisebbet, az erősebbik megöli a gyengébbet. Ezért az az ember, aki csak a természetet ismeri el, gyilkos a szíve mélyén. A gyenge önmagát pusztítja el, az erős tettekben vezeti le az akaratát, és másokat öl meg. Nem a költők és a filozófusok szabják meg a történelem folyását, hanem a gyilkosok, az uralkodók, akik rákényszerítik az embereket, hogy öljék meg egymást, és diadalittasan hivatkoznak a történelemre, hogy legyen az ő sikereik tanúja. A történelem kérlelhetetlen bíró, csak a sikert ismeri el. Ám legyen a zászlónkon Krisztus és a kereszt, ők elvesztették a hitüket és a természetet választották, és számukra nem lesz kegyelem, sem feltámadás, noha félve a három maroknyi földtől, még egyszer odafurakodnak a kereszt mellé, hogy Krisztus sebeit csókolják.

Már zavarosan beszélt, de megértettem, mit akart mondani, és mélységesen szántam tehetetlen vigasztalanságát. Biztattam, hogy álljon fel, és a karjánál fogva vezettem a szállására és ágyba segítettem, de részegségében összetette koszvénytől elcsúfított, tintafoltos íródeákkezét, s miközben az arcán végigperegtek a könnyek, kétségbeesve kiabált: – Jézus Krisztus, Isten Fia, aki a bűneimért meghaltál, irgalmazz nekem, bár nem hiszek!

Viselkedését ellenszenvesnek és istenkáromlónak találtam, úgyhogy szó nélkül távoztam. Amikor legközelebb találkoztunk, gyanakvó pillantást vetett rám, és azt mondta, hogy előző találkozásunk alkalmával annyira részeg volt, hogy semmire sem emlékezett abból, amit összefecsegett. Azt válaszoltam, hogy én sem emlékszem rá, és nem is akarom észben tartani a részeg fecsegést. Ő szemmel láthatólag megnyugodott, és biztosított a barátsága felől, ám ettől kezdve került engem, mintha szégyellte volna magát, és félt volna tőlem.

Április 9. napján a ferrarai székesegyházban megtartották az uniós zsinat megnyitó ünnepségét. Jószef pátriárka beteg volt, úgyhogy nem kellett a pápa trónusánál alacsonyabb ülőhelyet elfoglalnia, de a nevében egy nyilatkozatot olvastak fel, amiben azt követelte, hogy valamennyi nyugati egyházfi, nevezetesen azok, akik Bázelben tartózkodnak, jöjjenek el a zsinatra, ellenkező esetben kiközösíttetnek az egyházból. A pápa a maga részéről bullában jelentette be a görögök érkezését, s ezek után a görögök és a latinok egybehangzóan a ferrarai gyűlést nyilvánították az unióról tárgyaló egyetlen igazi egyházi zsinatnak.

Ugyanakkor Bázelből az a hír érkezett, hogy az egyházi zsinat Bázelben maradt többsége megkezdte a pert Cusanus doktor és a küldöttség két másik tagja ellen. Cusanus doktor járandóságát visszatartották, és a szállásán maradt holmikat meg a könyveket ellopták és megsemmisítették. Az egyházi zsinat atyái a legdühösebb szitkokkal fenyegették azokat is, akik Ferrarában összegyűltek, a bizánci császárt csalárdsággal vádolták, és a pápa ellen peres eljárást készítettek elő, hogy hivatalából leváltsák és új pápát válasszanak. Ha Ferrarában napsütés volt és virágpompájába borult a tavasz, akkor fenn, az Alpok fölött sötét viharfelhő tornyosult, villámokat szórva és mennydörögve.

De Ferrarában a görögök a legfényesebb szertartásokkal ünnepelték a húsvétot, és maga a császár meg a kísérete égő gyertyával a kezében vonult a használatukra bocsátott templomba a húsvét reggel derengésében, hogy Krisztus feltámadását ünnepelje. Istentiszteletük örömét és lelkes ujjongását a ferrarai udvar tagjainak és a nyugati egyházfiaknak egész csoportja kísérte figyelemmel. Amikor a görögök egymást és minden szembejövőt a „Krisztus feltámadt!” ujjongó köszöntéssel csókoltak meg, lelkesedésük átragadt a népre, és Ferrara lakói félig csúfolódva kezdték ugyanígy köszönteni egymást. A görögök szent edényeinek csillogása és gyöngyökkel díszített és drágakövektől súlyos egyházi ruhái mély hatást gyakoroltak a jelenlévőkre. De a gondolkodó emberek összehasonlították a húsvét megünneplését a két egyházban, és úgy vélekedtek, hogy a saját egyházuk a hangsúlyt – helyesen – Krisztus szenvedéseire és halálára helyezte ugyan, ám a görögök azon felfogásának is megvolt a maga jogosultsága, hogy ők mindenekelőtt a feltámadott Krisztust ünnepelték.

Titokban Niccolň fejedelem udvarából is egész sereg ember érkezett, hogy figyelemmel kísérje a görögök szertartásait. Őket öltözékük alapján könnyen meg lehetett különböztetni a néptől. Mosolyogva és kíváncsian sugdolóztak egymással, és gyertyát tartottak a kezükben, amit fekete kámzsás, szakállas szerzetesek kínálgattak nekik, mintha bűnt követtek volna el azzal, hogy részt vettek a szkizmatikus egyház szertartásain. Amint a furcsa tömjénillatban, a számtalan gyertya imbolygó fényében a feltámadási misztériumon töprengtem, miközben a kórus csengő hangon görög himnuszt énekelt, a tekintetem egy fiatal nőre esett, akinek az arca eleven, vidám szépségével és szemének kíváncsian tiszta ragyogásával annyira megbabonázott, hogy kénytelen voltam újra meg újra ránézni. E világi, a lelkesedéstől átszellemült szépsége gondolataimban beleolvadt az istentisztelet mennyei áhítatába.

Amikor a tülekedésben kiléptünk a templomból a húsvéti reggel káprázatos fényébe, a többiekkel együtt mentem, valójában nem is gondolva arra, hogy mit teszek és miért. Miközben a görögök egymást csókolgatták, a többiek kíváncsian megálltak, hogy Johannész császárt és kíséretét bámulják, s aztán vidáman nevetgélve és játszadozva egymást kezdték csókolni, a görögöket utánozva. Az a gyönyörű, csábítóan fiatal leány levette a fejéről a fátylat, és gyöngyös fövege alól szőke haja a vállára omlott. Csengő hangon nevetett, s társainak feléje kapkodó keze elől kitérve egyenesen az én két karomba menekült, miután megálltam, hogy a játékukat nézzem. És nem értem, mi bújt belém, mert kimondhatatlan ujjongás hatalmában gyorsan megcsókoltam mindkét orcáját, és még mindig a karját fogva, miközben ő zavarában dermedten állt, ünnepélyesen ezt mondtam neki: – Krisztus feltámadott! – A kíséretében lévő mindkét ifjú dühösen felkiáltott, és felém futott, míg én még mindig a leány szemébe meredtem. Ő elpirult, s az első pillanatban bizonyára haragra is gerjedt, ám oldalra pillantva hirtelen vidáman elmosolyodott, felém hajolt, hogy puha ajkával mindkét orcámat megcsókolja, s a görögöket utánozva hibás görögséggel így szólt: – Valóban, Krisztus feltámadott!

A következő pillanatban a kísérői elrántották őt mellőlem, egyikük elém furakodott, a testével védelmezve a lányt, s csípőjén a tőrét tapogatva. De a leány visszafogta, és nevetve szólt rá: – Ne, ne, hiszen egy görög!

Valamennyien rám meredtek. Épp ekkor haladt el mellettünk Besszárion érsek néhány szerzetes kíséretében. Természetesen csatlakoztam hozzájuk, mintha tényleg a görögök közé tartoztam volna, mosolyogva visszapillantottam s biccentettem. A leány is mosolygott, és felemelte a kezét, hogy üdvözöljön. Aztán indulatos vitába meg veszekedésbe kezdtek egymással. Még mindig rosszul járhattam volna, ha nem hitték volna el, hogy valóban a görögökhöz tartozom, s nem tartottak volna tőle, hogy túlzott feltűnést keltenek, mert talán titokban és engedély nélkül jöttek el a városba a várkastélyból.

Arra gondoltam, hogy feltehetőleg soha többé nem látom viszont azt a leányt, mert az öltözéke és a társasága azt mutatta, hogy az udvari előkelőségek közé tartozik, tőlük pedig áthidalhatatlan szakadék választott el engem, az egyszerű latin íródeákot. Ez a gondolat megmagyarázhatatlan szomorúságot ébresztett bennem, hiszen még mindig az orcámon éreztem puha ajkának érintését, és még mindig a szemem előtt volt szemének vidáman kíváncsi, bátor ragyogása. Hátra-hátrafordulva kerestem a tekintetemmel, és csak akkor ocsúdtam fel a gondolataimból, amikor Besszárion érsek megszólított. Ő nyilván látta az egész jelenetet, mivel széles arcával nevetve fordult felém: – Most már értem, miért feledkeztél meg Szuidászról és Homéroszról. Ifjúság – bolondság, mondjátok ti latinok, de ma szeretnék én is fiatal lenni, és szeretném, ha nem nyomná a mitra a fejemet, mert a leány csakugyan olyan, mint maga a tavasz.

Lelkesen megcsókoltam a kezét, és ezt mondtam: – Szerencsére görögnek hitt engem. Máskülönben pórul jártam volna. Meg tudja ezt bocsátani nekem kegyelmed?

– Hát nem tudod, kicsoda ő? – kérdezte.

– Mit számít nekem, hogy kicsoda – feleltem. – Hiszen soha többé nem fogom viszontlátni. Benne csupán a tavaszt, a fiatalságot, az érzéki mámort, a napot, a virágokat, Isten egész világát csókoltam meg.

– Nem csodálom, hogy megrészegít téged a költészet – mondta. – Húsvét reggelén a templom lépcsőjén a ferrarai fejedelem leányát, Beatricét csókoltad meg.

– Még hogy őt? – kérdeztem hitetlenkedve és megrettenve. – Őt, akiről azt mondják, hogy a legszebb nő Ferrarában? De ez igaz, mert miközben őt néztem, halvány sejtelmem támadt a paradicsomi reggelről. Hogyhogy ismeri őt kegyelmed?

– Jártam a várkastélyban a tudós Ugo Benzivel társalogva – magyarázta. – Niccolň márki maga kegyeskedett megmutatni nekem azokat az újszerű miniatúrákat, amelyeket a festői rajzolnak a könyvekbe. A szakállam meg a görög kámzsám felkeltette leányának a kíváncsiságát. A többiekre nem emlékszem, de Beatrice arcát még egy egyházfi sem tudja egyhamar elfelejteni.

Olyan barátságos volt, hogy meghívott a szállására, hogy egyem a görögök furcsa húsvéti ételéből, és az egyik görög szolgájával egy görög kabátot adatott nekem. Ő is attól tartott, hogy ha ezen a napon, szembetalálkozom amaz ifjú udvaroncokkal, s észreveszik, hogy latin vagyok, esetleg kést döfnek a mellembe, amiért megsértettem a fejedelem leányát, jóllehet nem úgy tűnt, mintha a leányzó sértésnek vette volna a dolgot. Ennek az lett a következménye, hogy amikor az utcára mentem, a fekete szemű ferrarai leányok meg-megállítottak, hogy mindkét orcámon megcsókoljanak, s hogy elmondják nekem: Krisztus feltámadott. De engem nem csábított a forró orcájuk, sem a szemük ígérete. Beértem annyival, hogy udvariasan válaszoljak a köszöntésükre, anélkül hogy ismeretséget is kötöttem volna velük, amiben a nyelvi nehézségek egyik felet sem zavarták volna, mivel ők görögnek hittek engem.

Ám azon az estén naplementekor a várkastélyhoz sétáltam, és komor falait meg bástyáit nézegettem. A kapu melletti gerendaoromzatról szűk vasketrec lógott alá, benne egy éhen és szomján halt rabló földi maradványaival, várva a ketrec következő lakóját. Az a szép Beatrice számomra éppoly távoli és elérhetetlen volt, mint amilyen távol van az ég a földtől. Talán ezért éreztem úgy, mintha puha ajkának érintése még mindig az orcámat égetné. Ifjúságom sóvárgásában inkább az elérhetetlenre vágytam, és azt csodáltam, mert annak, ami elérhető, semmi értéke sem volt a szememben. Talán éppen ez volt a sorsom és ez volt rajtam az átok, gondoltam. A szerelem, a tudás és Isten egyformán elérhetetlen volt számomra, mert volt bennem valami, ami megakadályozta, hogy beérjem azzal, amit mások elérnek. De nem lettem boldogtalan ennek tudatától, ha nem is lettem boldog tőle. Az elérhetetlen kimondhatatlan szomorúsága olyan furcsa, csodálatos remegéssel borzongatott meg, hogy élvezetnek éreztem, kifinomultabbnak és forróbban izzónak, mint amilyen az érzékek bármely durva élvezete lehetett volna.

Az az érdeklődés, amit a görögök húsvéti istentisztelete keltett, természetesen felbosszantotta Jenő pápát meg a bíborosokat, és a pápai palota konyhájában sok éles megjegyzés hangzott el arra vonatkozóan, hogy értelmes férfiak is megbabonázva csodálták a furcsa és különleges szokásokat, nem is beszélve a nőkről, akik mindenért bolondultak, ami görög volt, úgyhogy görögösen öltözködtek, és követelték a férjüktől, hogy növesszenek görögös szakállt. A görögökkel kereskedők is érkeztek, és az ékszerek, a kelmék meg a szentképek, amiket árusítottak, gyorsan elkeltek. De mindez csupán felbuzdulás és módi volt, ami feltehetőleg ugyanolyan gyorsan el is múlik.

A pápa mindenesetre a maga javára akarta fordítani a görögök jó hangulatát, és javasolta, hogy mindjárt húsvét után kezdjék meg a tanácskozásokat. A görögök hosszas huzavona után soraikból tíztagú bizottságot választottak a tárgyalások előkészítésére, és a pápa ugyanilyen bizottságot állított fel. Ám amikor a bizottságok összeültek, kiderült, hogy a császár határozottan megtiltotta, hogy a küldöttsége bármilyen vitába bocsátkozzék a két egyház tanai közötti eltérésekről. Ez természetesen végtelenül felháborította a latinokat, rebesgetni kezdték, hogy a görögökkel értelmetlen bármiféle eszmecsere.

Teltek-múltak a napok meg a hetek, míg a bizottságok harmadik ülésén Cesarini bíboros jónak nem látta, hogy a két egyház közötti alapvető különbségeket négy pontba foglalja össze. Az első és a legfontosabb a Szentlélek eredete és a filioque szó, amivel a latinok toldották meg a hitvallásukat, a második az oltáriszentség kérdése, mivel a görög egyház kovászolt kenyeret, a latin viszont kovásztalant használt, a harmadik kérdés a tisztítótűzről szóló tanítás, a negyedik pedig a pápának mint az egyház fejének a helye. Markosz Eugenikosz tüstént kijelentette, hogy a görögök semmi szín alatt nem tárgyalhatnak az első pontról, ám hosszas győzködés után végül a császár beleegyezett, hogy a két utolsó pontról tárgyalhatnak a küldöttségek.

Végre nekem is alkalmam nyílt megismernem magas elöljárómat, Nicolaus Secundinus doktort. Negropontiból származó, nyurga, sovány, még fiatal férfiú volt, akinek keskeny arcán és világoskék szemében örökké szenvedő és mélységesen bánatos kifejezés ült. Szemlátomást szórakozott tudós volt, ám hamarosan tapasztalhattam, hogy a gondolataiban pontosság s ravaszság is volt. Mint nyelvtudós, kifejezetten lángész volt, úgyhogy közvetlenül és folyamatosan, egyenesen a beszélő ajkáról képes volt görögről latinra és latinról görögre fordítani. Teljes elismerésben részesítette latintudásomat, majd tollbamondás után egy részletet íratott le velem valamely görög szövegből. Miután kijavította a hibákat, felszólított, hogy ugyanazt a részletet fordítsam le latinra. Végül így szólt:

– Senki sem születik mesternek, de jobban beszélsz görögül, mint sokan mások ezek közül a lusta szamarak és birkák közül, akiket felfogadtak, hogy megannyi kereszt legyen a hátamon. És te vagy az első férfiú, aki becsületesen elismeri tudásának fogyatékos voltát, és aki azért akar hozzám kerülni, hogy munkát kérjen, nem csupán azért, hogy megkérdezze, melyik napon lesz a fizetés. Ha kész vagy egy kis erőfeszítésre, gyorsan megtanulhatod a jegyzőkönyv vezetését a bizottsági üléseken, s ez nem is nehéz, mivel a fontosabb felszólalások írott szövegét készen megkapjuk, a viták szabad felszólalásaiból meg csak a fő pontokat kell feljegyezni, ám ez sem számít, mert ha meggondolatlanul beszélnek, a görögök utólag letagadják, hogy bármi hasonlót mondtak volna, de meg egyébként is kedvük szerint javítgatják a szövegeket. A beszédeket hallgatva, jegyzeteket készítve és a görögök felszólalásait latinra, a latinokat pedig görögre fordítva olyan iskolát jársz ki, aminél jobbat nem is remélhetsz, ha valóban tanulni akarsz. Az értelmedet is gyakorolhatod azzal, hogy a felszólalásokból a lényeget feljegyzed, mert nem az a cél, hogy szó szerint leírjunk mindent, ami a nyelvükre tolul.

– Hát csakugyan felfogad kegyelmed a munkatársának? – kérdeztem, nem akarva hinni a fülemnek, és lelkesedésemben levegő után kapkodtam. – Hiszen csak azért jöttem kegyelmed színe elé, hogy beismerjem, hamis feltételezések alapján húztam túlzott bért a kancelláriától, és hogy irgalomból bármilyen jelentéktelen munkát kérjek kegyelmedtől, nehogy haszontalan ingyenélőnek érezzem magam.

Ő elmosolyodott, és ezt mondta: – Azt hiszem, vannak ebben a házban nálad sokkal haszontalanabb ingyenélők, akiknek a magatartásából arra lehetne következtetni, életük végéig itt szándékoznak maradni, hogy a kereszténység tartsa el őket.

Bátorkodtam megkérdezni tőle, mit gondol, mit akarnak elérni a görögök a csűrés-csavarással meg a huzavonával. Ő így válaszolt: – Hiszen magad jártál Konstantinápolyban, és jobban ismered őket, mint én. Te mit gondolsz erről?

– Egyesek azt állítják, hogy a császár a nyugati országok fejedelmeinek és a Bázelben maradt atyáknak Ferrarába érkezésére vár – feleltem. – De sem ő, sem a tanácsadói nem lehetnek oly ostobák, hogy még mindig higgyenek érkezésükben. Csakhogy az egyházak között semmilyen unió nem valósítható meg anélkül, hogy megegyezésre ne jutnának a két egyház közötti különbségek elegyengetéséről. Tárgyalások nélkül viszont semmiben sem lehet megegyezni.

– Hát azt hiszed, hogy a szívük mélyén a görögök egyáltalán akarnak uniót? – kérdezte csendesen, végtelenül bánatos kifejezéssel az arcán, ugyanakkor huncut mosollyal a szemében, úgyhogy igen furcsa látványt nyújtott.

– Egyesek akarnak, mások nem – mondtam. – A pátriárka beteges öreg ember, és szót fogad a császárnak. Besszárion biztosan akarja az uniót, Markosz Eugenikosz viszont minden latint gyűlöl. Igazat szólva azt hinné az ember, hogy a császár tart a saját püspökeitől, és attól fél, hogy kibékíthetetlenné válnak az ellentétek, ha vitába kezdenek róluk. Az unió és az ezt követő keresztes hadjárat viszont a császár egyetlen reménysége arra, hogy Konstantinápolyt megmenthesse a törökök uralmától. Hiszen ők úgy élnek ott, mint egy ostromlott városban. De a császár aligha képzelheti, hogy a megegyezést az egyházak egyesítéséről csak úgy megvalósíthatja, anélkül hogy a két tanítás közötti különbségeket érintenék. Hiszen semmi jelentősége sem lenne egy ilyen egyezménynek, ha a szívük mélyén a görögök mégis szkizmatikusok maradnának.

– Mégis erre törekszik – mondta keserű fintorral Secundinus doktor. – Ezért merő haszontalanság minden, amit beszélnek, és semmi jelentősége sincs annak, amit feljegyzünk és lefordítunk. Vedd figyelembe, hogy ebben a dologban a császár egyáltalán nem áll olyan rosszul, mint hinni lehetne. Az idő neki dolgozik. A pápának minden nap mérhetetlenül sok pénzébe kerül, és a görögök követelései nem ismernek határokat. Hiszen a pápa kötelezte magát az eltartásukra meg a napidíj fizetésére, úgyhogy nekik nincs semmi vesztenivalójuk azzal, hogy itt töltik az időt. A kereszténységnek csak az unió létrejötte bizonyíthatja be a ferrarai zsinat létjogosultságát. Tehát, ifjú titkárom, Johannes, éppen elég időd van feladatod gyakorlására, meg arra, hogy jobban megtanuld a görög nyelvet a haszontalan fecsegést hallgatva.

Valóban maga mellé vett a sok más tapasztalt titkár és fordító mellé, hogy figyelemmel kísérjem a gyűlést, ahol örömmel hallottam, amint Cesarini bíboros egyenesen és világosan előadta, mit tud a katolikus egyház a tisztítótűzről. Neki Markosz Eugenikosz válaszolt, majd vele Johannes Turrecremata szállt vitába. Utána a görögök véget vetettek az ülésnek, haladékot kérve, hogy a tisztítótüzet taglaló részeket kikeressék az általuk elfogadott egyházatyák írásaiból, és hogy a viszonválaszukat mellékletekkel együtt írásban adják le. Csak Besszárion mutatott rá, hogy a lelkek halál utáni megtisztulásának a helyét a görög egyház is elismeri, de a tüzet kétségbe vonta és helyette büntetésként sötétséget vagy vihart indítványozott. Véleménye szerint a tűz csak a pokol örök tüze lehetett. Markosz Eugenikosz neki ugyanolyan indulatosan válaszolt, mint Turrecremata bíborosnak, úgyhogy előttünk világossá vált, hogy maguk a görögök sincsenek egy véleményen arról, mit is tanít az egyházuk.

Amikor aznap késő este megtértem szállásomra, Cusanus doktor várt rám lelkesen virrasztva, s üdvözlésül ezt kiáltotta: – Fiam, fiam, egyáltalán nem vagyok félredobott kő, hanem a pápa fontos feladatra jelölt ki engem. Kezdj hozzá a cókmókod összecsomagolásához, mert már holnap útra kelünk Némethonba.

Már rég búskomorságban szenvedett, s azzal töltötte az időt, hogy leírta az ellentétek egységéről szóló filozófiáját, ugyanis a szíve mélyén meg volt sértve, mert nagy tudása ellenére sem választották be abba a bizottságba, amelyik a görögökkel tárgyalt. Hiszen én ezt előre megjósoltam neki, s természetesen örültem, hogy most kárpótolták csalódásáért. De a lelkesedése egyáltalán nem ragadt rám. Éppen ellenkezőleg, elkedvtelenedtem és csalódás szorongatta a torkomat, amikor arra gondoltam, hogy hirtelen el kell utaznom Ferrarából, meg kell válnom új hivatalomtól, amit épp most sikerült megkapnom, el kell válnom a barátaimtól, akikre a városban találtam. Igen, hiszen be kellett ismernem önmagámnak, hogy nem akartam lemondani arról a lehetőségről, hogy viszontláthassam Beatricét. Ezért hitetlenkedve ezt kérdeztem: – Milyen feladatra jelölték ki kegyelmedet?

Ő a Némethon országaiban született szürke pártról beszélt, amelyik egyik egyházi zsinatot sem akarta támogatni, sem a bázelit, sem a ferrarait. Neki lesz a feladata, hogy ezeket a szürkéket rábírja a pápa támogatására, s ugyanakkor azt is el kell érnie, hogy a fejedelmek ne kötelezzék el magukat a peres eljárás mellett, amit Bázelben a pápa ellen kezdeményeztek. Talán még a farkas torkába is be kell dugnia a fejét és Bázelbe kell utaznia. De nem kellett magára maradnia, mert erre a munkára a pápa a legélesebb elméjű és a legjobban rátermett embereit jelölte ki. Cusanus doktor fel is sorolta őket: Albergati bíborost, Parentucelli doktort, a spanyol Juan Carvajalt és Johannes Torquemadát, a kor leghíresebb tomistáját, mintha minden egyes név az ő dicsőségét növelte volna, s tudósi öntudatát erősítette volna, mivel ezek a nevek azt mutatták, hogy a pápa ezen tudósokkal egyenrangúnak tartja őt, a cuesi halász fiát.

– Herkulesi munka ez – mondtam minden lelkesedés nélkül.

– Életem munkája ez! – kiáltott fel Cusanus doktor. – Ha emlékezni fog rám a világ, akkor úgy kell emlékeznie rám, mint békéltetőre és a béke megteremtőjére. Ez csak Isten akarata lehet, mintha a természetem és a nevelésem, minden tapasztalatom és látomásszerű megismerésem csak erre a feladatra készített volna fel engem hazám és az anyaszentegyház egységének a javára. Ó, Johannes, viszontlátjuk a Rajnát és a Neckar sebes, világoszöld vizét, belélegezzük a hegyek friss levegőjét, Ferrara pedig itt marad az itáliai nyár tikkasztó hőségében.

Nem sok hiányzott hozzá, hogy felébressze bennem a vágyat a vándorlásra azzal, hogy oly szép szavakkal ecsetelte Némethon tájait, mintha már régen erős honvágy hatalmában élt volna. De én már belekóstoltam Itália kifinomult szokásaiba és a tudós társaságba, s nem tudtam lelkesedni azért, hogy olyan országokba vándoroljak, ahol durva szokások uralkodnak, a bor savanyú, a nők pedig termetesek és nehézkes mozgásúak, mint a tehenek, s ahol a nemesemberek nem tudnak írni és nem tanultak meg tisztességesen latinul beszélni.

– Nem, Nicolaus doktor – mondtam. – Bármilyen jóságos volt is hozzám kegyelmed és bármennyire kötődtem is kegyelmedhez, többé nem kísérhetem. Hát nem emlékszik rá, hogy van már hivatalom és bért kapok a pápai kancelláriától? A görög nyelvtudásomból, amit kegyelmedtől tanultam, semmi hasznom sem lenne Némethon országaiban.

Ő meglepődve így szólt: – Johannes, mindenütt van tanulás meg tudás. – De helytelenül értelmezvén a szavaimat, örömében felnevetett, és így folytatta: – Én is tudok már bért fizetni neked, mert a pápa jóságában kárpótolt a kárért, amit Bázelben szenvedtem, és sokkal bőségesebben ellátott útipénzzel, mint valaha is remélhettem volna. Hát nem érted, Johannes? Jövőt kínálok neked, mert ha sikerrel járok, az utam végén ott dereng a püspöki föveg, s talán még a bíborosi palást is. Egyáltalán nem azért kelek útra, hogy a saját dicsőségemet keressem, hanem az egyház javáért, de a kihallgatáson a pápa azt is értésemre adta, hogy megjutalmaz a szolgálataimért.

Gyengéden a vállamra tette a kezét, és engesztelőleg ezt mondta: – Bizonyára elhanyagoltalak és bizonyára fizetnem kellett volna a szolgálataidért, de hiszen mindig megkaptad tőlem, amire szükséged volt, noha talán nem gondoltam eleget arra, hogy fiatalember vagy, világi ember, és pénz kell az erszényedbe. Legalább szóvá tetted volna nekem, hogy mire van szükséged. Te tudod a legjobban, milyen szórakozott vagyok és milyen keveset jelent számomra a világi hívság, amikor a gondolataimba mélyedek.

Meglepett kerek arcának atyai gyengédsége és a rövidlátó szeméből csillogó öröm. – Egyáltalán nem a pénz miatt hagyom el kegyelmedet, hőn szeretett doktor – hebegtem. – Nehogy valaha is ezt higgye! A jóságáért meg a tanításáért örökre adósa maradok. De okom van rá, hogy inkább itt maradjak, és az okaimat ne tudakolja, mert magam sem vagyok velük eléggé tisztában. Csak valami azt súgja nekem, hogy itt jobb sorom van, mint a hegyeken túl.

Ő elkomolyodott és felém hajolt, hogy a szemembe nézzen, úgyhogy mély elérzékenyülés lett úrrá rajtam, amikor láttam, mennyire megkopaszodott és milyen mélyek lettek a barázdák az arcán meg a homlokán. Valóban kibuggyant a könny a szememből, mert ha a nehéz feladatára gondoltam Némethon országaiban, úgy éreztem, mintha egy védtelen bárányt küldtem volna egyedül a farkasok torkába. A feje túlságosan súlyosnak tűnt vékony nyakán, szemöldökének sűrű bojtja miatt bagolyra emlékeztetett, de a zöldes szeméből tükröződő tényleges aggodalom és állandó nyugtalanság minden más embertől megkülönböztette őt a szememben. Megkedveltem beszéd közben állandóan valamit fogdosó, félszeg kezét is. Számos vonása bosszantott, sok bajom volt vele és ifjúságom teljes szomjúságában nem tudtam mindig értékelni végtelenül türelmes békeakaratát és az állandó békéltetési törekvését. Csak a válás pillanatában éreztem, milyen sokat jelent ő az én számomra. Már kisfiúként megtanultam, hogy szenvedéseim és megaláztatásaim miatt megkeményítsem a szívemet minden gyengédséggel szemben és hogy elzárkózzam a barátság elől. Ki akartam törölni magamból gyermekkorom minden emlékét, mintha csak a temető falánál a fülemüle énekére születtem volna emberré. De most leomlottak bennem a gátak, térdre vetettem magam az előtt a kis ember előtt, a kezét csókoltam, és így kérleltem:

– Jaj, Nicolaus doktor, ügyeljen magára, nehogy valami baja essék! De kegyelmed nem hallgat a figyelmeztetésekre, ha valamilyen ügyet igaznak tart, ahogyan az apjára sem hallgatott, amikor az evezővel csapta fejbe kegyelmedet és a vízbe dobta a könyvét.

– Inkább Istennek kell engedelmeskedni, mint az embereknek – felelte. – Szókratész is Isten hangját érezte a démonában, noha ő pogány volt. Ha a véges világban igazságaink viszonylagosak is, egy lelki hang megmondja nekem, mi a helyes és mi a helytelen. Mint Szókratészt, engem is megállít beszéd közben, de jobb is így, mint ha az ékesszólás kedvéért olyasmit beszélnék, amit helytelennek érzek. Csak ennyit akartam rád hagyni örökségül, te kedves kételkedő Johannes. De vajon elég érett vagy már, hogy egyedül maradj, csak emiatt aggódom. Különben természetesen azt kell tenned, amit a legjobbnak látsz a magad számára. Ezért nem is feddlek meg.

Mulattatott a baráti véleménye, hogy az ő elutazása után én magamra maradnék, mivel lelkileg akkor is egyedül voltam, amikor vele utaztam, és az ő társasága meg a tanítása szerintem semmilyen módon nem befolyásolta a tetteimet. – Az ember mindig egyedül van – mondtam tapintatosan, nehogy megbántsam őt.